József Attila

Jó költőnél, aminek én József Attilát is tartom, esetről esetre fölötlik bennem a kérdés, mi is a költészet, az a varázs, ami a jó versből felém áramlik, vagy áramlani küszködik, mi ennek a mesterségnek a titka. Vannak versek, melyek rongyosan, lomposan jelennek meg, dadogni is alig tudják azt az emelkedett nyelvet, mely állítólag a költészetet jellemzi, de dadogásukkal is megejtenek, tökéletesen kifejezik azt a más nyelven kifejezhetetlen valamit, aminek kifejezése a költészet egyetlen létjoga. Vannak viszont versek, melyek hangjukban és mozgásukban ragyogva hordozzák a költői érintkezési beszéd és etikett minden szabályát, és mégis hidegen hagynak, tán épp tökéletességük miatt. Mások megint épp elegánciájukkal és nemes tartózkodásukkal hatnak. Hányszor hányféle embernek kell a költőnek lennie, hogy megállja a helyét, amiről e kötetnek egyik legsikerültebb verse is beszél, ebben a különös világban, mely a bennszülötteknek is lépten-nyomon új és új meglepetéseket tartogat.

József Attila bizonyos előre eltervelt fölkészültséggel és elhatározással lép a költészet világába, mint aki nagyon is tisztában van annak a törvényeivel; ez az első, ami verseiben megzavar. Hogy tökéletes külsőre, makulátlan dallamosságra törekszik, ezt csak helyeselhetjük. Hogy egy lépést sem tesz anélkül, hogy valami szép költői képet ne csillogtasson, ez is csak javára válhat. Hasonlóan az a törekvése is, hogy minden versének igyekszik valami szociális, ha nem forradalmi nyilallást adni. Finom megfigyelőképességét is csak dicsérettel említhetjük, s mégis a kész vers olvastán azt kell megállapítanunk, hogy ez a sok jó törekvés nem kelti a tökéletes vers benyomását. A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet, s legfőképpen elvonják a figyelmet a lényegről, arról a bizonyos költői magról, mely az ügyefogyott sorokat is tökéletes hatású verssé teszi. József Attila legtöbb versén azzal az érzéssel tűnődik el az olvasó, hogy – kitűnő tehetséggel lévén ismerkedése – a következő költemény bizonnyal nagyszerű lesz.

Darabokban élveztem József Attila verseit. Elolvastam három-négy szakaszt, eddig elsőrendű; miért nem fejezted be itt? A következő szakaszok nem kezdenek ugyan új verset, de már nem tartoznak szervesen az első szakaszhoz. Túl sokat markolsz, keveset fogsz.

A költői tehetség megkíván bizonyos fokú, más természetű tehetséget, a költői eszközök kezelésének tehetségét is, így elsősorban, feltétlenül nyelvészeti tehetséget. Megkívánhatja a lélekbúvár, a festő, a muzsikus, a szociológus és ki tudja még milyen, szintén képzeletet és lelkesültséget föltételező szakmák iránt való tehetséget, de jaj a költőnek, aki sokféle hajlamai közt nem tud rendet tartani. József Attila verseiben a költői inspiráció állandó küzdelmet vív legalább még három-négyféle inspirációval. Ha végül a költészet diadalmaskodik is, meglátszik rajta a küzdelem nyoma. De küzdelem folyik még a költői inspiráció egyes belső válfajai közt is.

József Attila költői alaptermészete a csendes, kicsit eltűnődő szemlélődés, bizonyos fajta parnasszista festői hajlam, a meghitt részletek megelevenítése, melyeket válogató gondossággal ábrázol finom ecsetvonásokra emlékeztető soraival. Valami objektív líra, amelyben a tárgyak és jelenségek árulják el csak a költő szívedobogását, s ahol a költő, ha első személyben szól is, maga is beáll a dolgok világába. De első személyben alig beszél. Ebben a füzetben alig van három-négy részlet, ahol közvetlen, szubjektív lírai megnyilatkozást kapunk, és ezek a legkevésbé sikerültek (A cipő, Bánat, Háló).

Az ő világa tehát a külső, nyugtalan világ, fegyelmezett, nyugodt belső világból nézve. A legszerencsésebb költői alkatok egyike ez, mely kitűnően érvényesülne az ő izmos, friss, az ősi virágénekek magyarságát idéző nyelvezetében, de ő nem éri be ezzel. Három-négy hibátlan szakasz után ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt – és itt jön a nehezebbje – tudományosan képzett marxista is. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmi kifogásom forradalmisága ellen, a baj csak az, hogy ez épp egy nyugodt szemléletű, minden izgalomtól és lázítástól mérföldre eső vers írása közben jut eszébe. A két merőben különböző érzelmi állapot nem fér össze. Képzeljék el, hogy Petőfi a Reszket a bokor… hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani. Ilyen keveredés rontja le József Attila olyan szép verseinek hatását, mint a Határ, a Holt vidék vagy a tréfás Medvetánc. Az igazi forradalmi vershez indulat, merészség, bizonyos fokú korláttalanság szükséges, és nemcsak az érzelmekben, de a verssorokban is. József Attilában nyoma sincs a hevületnek. Hogy úgy mondjam, nem mer rossz verset írni, vagy csak megkezdeni is. Neki minden lépés után vissza kell fordulnia, megnézni, hogy jó úton jár-e. Csak akkor mer továbblépni, ha legalább egy jó költői kép, szerencsés fordulat vagy találó leírás mosolyog biztatóan reá.

Persze lehet objektíven is forradalmár a költő, sőt a mai kor forradalmárai egyenesen ilyesfélét kívánnak a költőtől. De akkor az egész szemléletet erre kell irányítani. József Attilának ebben a gyűjteményében van egy sikerült és egy igen sok részletében szerencsés forradalmi, sőt mondhatnám marxista verse (a Mondd, mit érlel… és a Munkások című). Ezek szemlélete azonos a leíró verseivel, csak ezekben a tájat egy-egy társadalmi helyzetkép helyettesíti, mely egyúttal állandóan valóságos helyzetképekhez, tárgyakhoz és környezethez kapcsolódik. Ezeket sem indulat szülte, ahhoz nagyon is nyugodtak, objektívek és gondozottak, hanem egy, a költőben régóta élő tudat; láthatóan előre elhatározott, szinte mesterségileg elvállalt alkotások, és mégis sikerültek. Megfelelnek a költő alaptermészetének. Kár, hogy ez a költői természet még ritkán jut zavartalanul kifejezésre.

Mindezekből az következik, hogy József Attila még „nem tisztult le”, ahogy most mondják. Költészetében még nem váltak szét az egymástól elütő darabok, még egyetlen nagy körben kavarognak, mint az ős káosz; de az egyes elemek már csomósodnak, s az alkotónak tán csak egy szavába kerülne, hogy mindegyik a maga helyére vonuljon. Érdekes, friss világ tárul akkor elénk, az új magyar költészet egyik legüdébb, leggondozottabb területe.

Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem, s máris képviselnem kellene a gyászt. Fél óráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot? Ifjúkorunkban jó barátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért, s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem csak az enyémet. S ezt is csak úgy, ahogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőkben. Szenvedtünk egymás miatt, s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.

Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ álvalóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet; ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták. – Hölderlini sors vár rá – gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva; arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.

Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett; a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja; minden darabot a helyére tesz benne, s mindent világosan kiemel. – Mennyi érték – mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.

De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekvés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban. Minek a szó már?

– Meg fogok halni – mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk.

– Ördögöt halsz meg – feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.

A dicsérés nem mindig dicséret, az ünneplés nem lesz mindig méltó ünnep. Még jó szobor is lehet olyan, hogy voltaképp eltakarja, akit fölmutatna. Elég egy nem jellegzetes gesztus. Sőt egy kihagyott gesztus.

Egy nép halhatatlanjait, vagyis örökjáró szellemi vezetőit méltó helyükre állítani s ott folyton jó működésben tartani, ahhoz kell annyi alaposság és lelkiismeret, mint egy gép központi fogaskerekeinek jó beillesztéséhez és állandó jó működtetéséhez. Hisz még a halhatatlanság is halandók – jó értékmegőrzők – műve.

József Attila nagyobb, mint az a szobor, amely alakját ma az általános tudatban képviseli. Nagyobb: gazdagabb, árnyalatosabb. Pontos és teljes helyén műve az eddiginél is erősebb, mélyebb hatású lehet.

Ilyen kis területen, mint minőt ilyen megemlékezés ad, voltaképp csak jelezni lehet ezt a kifejezésre váró, de épp azért minél előbb fölvetendő véleményt.

Korszakának legigényesebb s egyben leghatásosabb proletárversei az ő fegyelmezett gyöngybetűivel fogalmazódtak meg. Ez önmagában elég a nagyságra. Ennél is több volt. Ma visszatekintve világosan mutatja a mezőny, hogy a két világháború közt az úgynevezett népfront-ellenállásnak, a pusztán a haladásban, a fasizmus elutasításában összegyűlt óriási tábornak sem volt hozzá hasonló világosszavú költője. Ez még nagyobb szobor. S ennél is több. S ami föladat még vár – és mi még a gyászünnep is, ha nem ösztökél? –, hogy ezek a föltűnőbb értékek-takarta értékei is most már arányosan a helyükre jussanak. Nagy szükség van rájuk; kiderült; épp az utóbbi esztendőkben.

Szép az a fajta helytállás, ahogy azt az iskoláskönyvek ábrázolják. A boldog mosolyú Dugonics, az egy vonallal rajzolt hős, azaz nem is rajzolt, hanem kivarrt, mint anyáink konyhafalvédőinek alakjai. De még szebb – meggyőzőbb s meghatóbb – a szenvedés övezte helytállás. Az a remény, mely megkínzott arcvonásaiból villan elő. Európa – azok után, amit kiállt – ebben bízik. Ezt várja. S ez hiányzik neki.

Mért rendkívüli ez a szenvedve helytálló költő?

Mert ő értette a világ rendjét.

A két világháború közti „fehér civilizáció” új nagy életérzése, majd bölcseleti alaptétele is az volt, hogy a lét abszurd; ha elfogadhatatlan – értelmetlen –, hogy meg kell halni, akkor voltaképpen az élet is az, főképp a bizonytalan, egy valójában anarchikus, feje tetején járó társadalomban az. Ennek az életérzésnek művészi kifejezése éppúgy „mélybékebeli”, első világháború előtti teljesítmény, akár az avantgarde, az „izmus”-ok különféle tünetei. Bizonyságául annak, hogy maga a Háború is – az első s a második egyaránt – csak tünet volt; tünete egy mélyebb válságnak. Amely ma se zárult le. Nem zárult le, tehát nem tűnt el az az életérzés sem, a maga rengeteg megnyilvánulásával. Szinte mást se látunk: ha nyugatnak fordítjuk a tekintetet.

Kafka, a prágai: itt ez a név jelez, majdnem olyan sugárzással, mint egy másik – ide nem messzi – területen Freud. Mint a bécsi, a prágai szavára is özönlöttek a követők a világ minden részéből. Dürrenmatt, Beckett, Ionesco, itt ezek töltöttek be olyanfajta szerepet, mint amott Jung, Adler, Szondi.

Eszmét el lehet utasítani. Életérzést bajosabb. Ott nemcsak az ész jut szóhoz.

A kafkai életérzés pokoli lelkiállapot. Legmaibb színdarabjában Sartre pusztán ebből rakta föl a modern ember gyehennáját. Nem lehet jobb szándékú tanács: aki tud, meneküljön tőle. De aki nem járta meg, az nem ismeri a század emberének sorsát. Nem „európai”, aki nem vívott meg ezzel a lelki szörnnyel. És óriásit hoz – az új társadalomba is –, aki valami eredménnyel került ki ebből a bajvívásból.

József Attila ezzel küzdött meg, sebesülten is; ezzel szemben is helytállt, idegei szétpattanásáig, összeomlásáig is.

Hogyan, miképp? És főképp meddig követhetően? Ezt úgynevezett elmebajára kell érteni, mely nem egy kritikusa számára olyanféle határt jelez, amely után megszűnik a vizsgálódás területe, az okulni valók gyűjtése. A lélektan ismerői tudják, hogy ez nincs így, s József Attila esetére már kezdetben kimondta költészetének egyik leghívebb méltatója: az elmebetegek között is egyaránt van tehetségtelen és tehetséges, tüneményes képesség, sőt lángész.

Az „európai” világérzés mindmáig azt mondja: a valóság teljes ismeretében az ember csak pesszimista lehet.

József Attila költészete ennek a valóságnak teljes ismeretében lép túl a pesszimizmuson. Küzdve, tragikusan, de eredménnyel; s a szocialista vértezetében.

Ezt nem vettük ez ideig méltóan számba.

Külföldön – nyugat-szerte – költészetének ez a legvonzóbb eleme.

A személyi kultusz időszaka a költők ábrázolására is ráütötte sajátos bélyegét: különös módon épp a személyiség respektusának megszűkítésével, az árnyalatosság megtagadásával. A teljes embertől való ösztönös idegenkedéssel.

Ma már természetes a kérdés: kinek lehet nagyobb igénye, s ki vállalhatná nagyobb biztonsággal ezt az igényt, mint a szocialista szemlélet – a létben és a társadalomban értelmet látó ember?

Ez elé készített s szélesít ma utat József Attila költészete. Megteremtőjéről ha könyvet írnék, előszóként ma ezt fejteném ki részletesen. A proletárköltészet csúcsára is azért jutott, mert a teljes emberi szellem legmagasait volt ereje és merészsége járni.