Móricz Zsigmond

Nekem ebben a meghitt irodalmi ünnepben az a szerep jutott ki, hogy az ifjúság, a következő nemzedék nevében szóljak az íróról. Vagyis az utókor nevében, melynek érdekében, ha bevallja, ha nem vallja be, minden igazi író munkálkodik – ez különbözteti meg a napi igény olcsó kiszolgálóitól. Valljam be, hogy magam is senki bírálatát nem hallgatnám oly szívszorongva, mint ezét a megbízhatatlan utókorét, mely amióta magyar irodalom van, egyetlen vigasz és apelláta? Megérteném az ünnepelt izgalmát is. Átérzem föladatom nagyszerűségét. Hálásnak, hálátlannak? – igazságosnak kell lennem. Ezt tartom a legszebb ajándéknak, amit Móricz Zsigmondnak nyújthatok, ízelítőt a jövőből, hacsak húsz-huszonöt év távlatából is; ha az ifjúság valóban annyit jelent, mint jövendő.

Egyszóval engedjenek abban tetszelegnem, hogy egy kicsit az utókor szava az, amit hallani fognak. Ez ismétlem, főleg manapság nem üres szó az igazi írónak. Főleg nem az a magyarnak, akinek nemcsak múltja, de jelene sincs. Vagy ha látszólag van is, öröme aztán igazán nincs benne.

Gondoljuk el és döbbenjünk meg, hogy ami ebben az ingatag kis Magyarországban szép és nemes szándék volt, irodalomban és közéletben egyaránt, a jelenből kitessékelve, szinte törvényszerűleg, mindig a jövendő felé szorult. Alig volt nemzedék, mely csak gondolni is mert volna arra, hogy a jelenében valamit megvalósítson, és ha mert, meg is adta az árát. Nemzedékek susogták vágyukat következő nemzedékek fülébe s azok az őket követőkébe, apáról fiúra adva a súlyos örökséget, mely az idők folyamán aztán szépen elkallódott. Vagy ha néha-néha lett is belőle valami, idejétmúlta, használhatatlan dolog lett, mire úgy-ahogy megvalósították.

Mi lett Petőfi nagyszerű örökségéből, melyet ma is félve emlegetünk, a népből, melynek az irodalmon át kellett volna harcra vonulnia? Jövendő. Ez az örökös holnapvárás a titka annak a híres magyar fiatalosságnak, örökös ifjúi nagyot akarásnak, melyet igazi szóval örök kiskorúságnak, balekságnak kellene neveznünk. Megérthető, ha ez a nagyra hivatott jövendő egyszer csak elkezd idegeskedni, elhárítja a dicső jóslatokat és a dörgő megtiszteltetést. Ha annyira szíveteken van az a jövő – válaszol –, ne csak tanácsokat adjatok. Végezzétek el már egyszer a munkát, amit az idő ma rátok ró! Ha tavasz van a nép életében, akkor a vetést; ha ősz van, akkor az őszi szántást. Az elvégzett munkáról akarjuk látni, hogy kik jártak előttünk.

Ezt a munkát, épp Petőfi végrendeletét, a század elején csendesen és konok elhatározással Móricz Zsigmond vállalta magára. Míg a többiek, Adyval élükön, ábrándoztak, terveztek vagy átkozódtak, vagy, mint Babits, sürgősen rakni kezdték a szégyenszemre hiányzó magyar Olimpust, ő kapáért nyúlt, és fejcsóválva a földet kezdte vágni. A híres magyar bozótot, melyről épp az ő ösvényei révén tudtuk meg, micsoda indás, mérges ősrengeteg: micsoda televény elől fogja el a napot még ma is. Móricz Zsigmond a jelen napszámosa lett, szerényen, fogadkozás nélkül, szívósan, csak a munkát nézve; mint a nép, amelyet ábrázolt.

Már feltűnése is irodalmunkban olyan, mint amikor a fiatal földmíves egy nap átveszi apja örökségét, kimegy a határba, lehányja szerszámait, egy szempillantással átfutja a földeket, s azon nyomban munkába kezd, még a következő fohászt is a dolog utánra hagyva. Így látom én a fiatal Móricz Zsigmondot, és így látom őt ma is.

Egyenletes, biztos mozdulatokkal halad azóta is a maga útján előre, se jobbra, se balra: csak a következő lépés helyét nézve munkálja, dönti, amit a jelen elébe rak. Nemcsak regényalakjai, ő maga is szinte öntudatlanul csodálatos vegetatív életet él, amelyben a gondolat is állandóan megfogható, közvetlen célt szolgál, nem válik külön útra, hogy önmagával viaskodjék.

Írói természete és észjárása egyszerűségében is éppolyan titokzatos és érthetetlen a műirodalomnak, akár a paraszt észjárása és természete. Csak egy-két szót erről.

Nekem az a képzelmem, hogy Móricz Zsigmond maga sem tudja, milyen nagy író ő. Író, akinek nincs „írói” problémája. Nem hiszem, hogy valaha is része lett volna minden magyar író elkerülhetetlen nagy élményében, a nyelv és a kifejezés élményében. Ebben nincs iskolai múltja, ahogy a földmívelő sem tudja, mikor sajátította el a föld, a természet ezer csínját-bínját. Mondatai a szellem akaratára úgy dőlnek, frissen sercegve és engedelmes bókolással, mint kasza nyomán a rendek, telve barna, ragyogó élettel.

A magyar nyelv egyik legkitűnőbb ötvöse, Kosztolányi, nemrégiben lapokat írt Móricz egyetlen novellájának, a Barbároknak kifejező erejéről. Mi ennek a csodálatos stílusnak a titka? A titok nem is a stílusban van. Bizonyos vagyok benne, hogy Móricznak írás közben legkisebb gondja is nagyobb, mint a kifejezés válogatása. Ez a stílus különben is gyakran henye és ez a szó illik rá: gondatlan, akár a folyó beszéd. Látszik, hogy írója semmibe veszi, természetesnek érzi, mert megszerzése nem került semmibe, úgy ragadt rá, mint, mondom, a parasztra a világ legtöbb fogást és önuralmat igénylő szakmája, a hónapokig látástól vakulásig tartó kaszálás.

És ilyen az is, amit ez a keresetlen stílus ábrázol. Nem probléma neki az élet sem. Az élet, a világ minden szöglete egyszerű munkaterület csak, ahol mindig és újra-újra akad tennivaló. Hány társadalmi réteget, hányféle lelkületet ábrázolt már és mindet egyforma biztonsággal. Ő az az író, aki a jég hátán is megél. Állítsátok akárhová, egy pillantásnyi idő alatt fölméri a területet, s már hasítja is a barázdát, visszajövet már vet, s a harmadik fordulónál már vágja is a vetést. S mindez olyan magától értetődőleg folyik, hogy eszünkbe se jut, hogy ezért dicséret járna neki. Amit leír, annyira élet, hogy már nem is csodálkozom rajta. Ami minden író legküzdelmesebb célja, az nála születési adomány: műveiben, ismétlem, nincs semmi „irodalmi”. Regényeit maga az élet kerekíti egységes szerkezetbe.

A mondatszerkesztés és a komponálás egyaránt a népmesék, a falusi regélők nyugodt, eleven hangját idézi. Móricz ezekhez járt iskolába, mint egykor Arany. Legutolsó művét, a Boldog embert, folytatásokban olvastam. Egy szegény zsellér mondja el itt élete történetét oly közvetlen hangon, oly lélegzetállító hitelességgel, hogy csak a tizedik fejezet felé jutott eszembe, hogy mindezt – író írta. Mindig a legutolsó műve fog meg legjobban, ahogyan mindig a tegnapi nap áll hozzám legközelebb.

Egyszóval az életet ábrázolja, de mégsem naturalista módon, ahogy az irodalomtörténet elkönyvelte, hanem – ugyanide kell visszatérnem – a népmesék szuperrealista eszközeivel. Nem a valóság utánzásával, hanem a változó valóság törvényeinek felmutatásával. Nem a zolai naturalista jelenet döbbent meg, hanem a jelenetet előidéző örökérvényűség. Művei épp ezért, anélkül hogy politikai jelszavakat hangoztatnának, nyugtalanítanak; harsogó trombitái az örök magyar politikumnak: a nép, a parasztság ügyének; az Oblomovok, az elnyomók elleni harcnak.

Az utókorral kezdtem. Az utókor csodálkozva halad Móricz Zsigmond ösvényein és barázdáin. Ez hát a magyar jelen, a vad terület, melyben élnem kell, melynek emberiesítésére vállalkoztam – szól majd –, s ha az ijesztő rengeteg láttán kétségbe esik is, az irtványok, az úttörők munkája reménységgel tölti el.

Reménységgel – erre van ennek a nemzedéknek legnagyobb szüksége. A mi generációnkkal megtörtént, ami régóta előrelátható volt, s mely nemcsak velünk történt meg Európában. Az egymást követő nemzedékek addig hitegették egymást, míg minden ígéret el nem vesztette hitelét. Ábrándjainkat és jövőnket is újra kell építenünk. Ne feledjük, hogy nekünk ígértek legtöbbet. Petőfi Magyarországát és ráadásul az egész világot Athéntől Párizsig, térben és időben.

Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és szellemmel és köréje egy kis középkort. Ennek helyére kell felrakni a mi világunkat, melynek első erkölcse a – munka. Ne csodálkozzanak elődeink, ha értékeiket gyanakodva méricskéljük, s századokig visszakószálunk, hogy megbízható köveket találjunk. Mindnyájan öregek vagyunk – mondta Móricz egy nagy francia kortársa, André Gide –, és az utánunk jövők még öregebbek lesznek. A mai ifjúság óvatosabb és bizalmatlanabb; vele szemben Móricz Zsigmond ma is lelkesülő fiatalnak hat, akinek minden körülmények közt van kedve újra és újra nekiállni a dolognak. S már ez a látvány, hogy valaki ilyen bizakodva folytatja a sziszifuszi munkát, már ez reményt áraszt felénk.

Nincs helye most, hogy ennek a nemzedéknek aspirációit, felfogását és eddigi küzdelmeit itt részletezzem. Ez a nemzedék, melynek egyelőre csak az a közös jellemvonása, hogy a népből származik, és nem tagadja meg a népet, sokban különbözik Móricz Zsigmondtól, de bármennyire jusson is, nem feledheti, hogy az ő csapásain is áthaladt.

A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez; melyben a jövendő érik. Tiszta és világos helyzetképet kaptunk tőle. Előbb csak csodálatosan művészi, s mert művészi – az igazi művészet nem bírja el a hazugságot –, megbízható képet környezetünkről, a jelenről, melyet alakítanunk kell, majd újabban példaadást is, biztatást a munka még intenzívebb folytatására.

Móricz Zsigmond, ismétlem, nem „politikus” író; regényei nem gondolatok illusztrálásai, mint legtöbb „korszerű” írónkéi; ő az életet adja, s a gondolat az olvasó fejében önmagától születik meg. S ez a gondolat, melynek fogamzója az emberszeretet, a szabadság és az emberi munka joga, Móricz Zsigmondon át egy egész nemzedéket forradalmasított s hajtott még magasabb célok és még további követelések és harcok felé.

Ezt kaptuk tőle, s persze most türelmetlenkedünk, hogy még tovább, csak ne hagyja abba. Elismerem, egy kicsit szemérmetlenek vagyunk; szeretnénk, ha még tovább harcolna helyettünk, és kockáztatná helyettünk a bőrét. De így van ez jól, ebbe Móricz Zsigmondnak is bele kell nyugodnia. Követelni bátorságot, erőt és munkát csak attól lehet, aki tanújelét adta, hogy mindezek birtokában van.

Művei itt maradnak örök tanúskodásra. Elröppenő alakjáról szeretnék beszélni. Egy napját mondanám el; egyik találkozásunkat, ahogy emlékezetem őrzi.

Körülbelül egy esztendeje, hogy csaknem egy teljes napot töltöttünk együtt. Augusztus végén vagy szeptember elején lehetett. Csináltam néhány feljegyzést, de épp a dátumot felejtettem el följegyezni másképp, mint: 1941.

A Nyugat megszűnése, a Magyar Csillag indulása ideje közt történt. Elsősorban azért szerettem volna találkozni vele, nehogy a Kelet Népe és az induló lap közt ellentét legyen. Jobban mondva, hogy a kettő közt valami együttműködést teremtsünk. Hogy dolgozzék a lapba. Jócsikkal, a Kelet Népe akkori ügyvivő szerkesztőjével üzent, hogy vár, már másnap délelőttre, tizenegy órára a Sztambul-kávéházban, a Margithíd budai hídfőjénél.

Még mielőtt az üzenetet megkaptam, aznap délelőttre Tamásival beszéltünk meg találkozót. Telefonáltam Tamásinak, jöjjön át ő is Budára.

Jóval tizenegy előtt érkeztem, de Móricz már ott ült; a teraszon süttette magát a nappal.

A megszólítás után, hogy Zsiga bácsi, nekem még akkor is nehezen jött nyelvemre a tegeződés. Akit én otthon megszoktam, hogy bácsinak vagy bátyámnak szólítsak, azt én mind magáztam, mert az mind tiszteletet váró rokon volt; ők meg családiasan letegeztek, akár a szüleim, akikkel ugyancsak ilyen volt a szó járása.

Nem voltam Móricz Zsigmonddal olyan meghitt viszonyban, hogy a családi rendnek ezt a megtörését zökkenő nélkül végezhettem volna. Van tán tíz esztendeje, egyik szerzői estjének bevezetését rám osztották ki. Jószerivel akkor láttam először, de beszélni hosszasabban akkor sem beszéltem vele. Kedvesen előkeríttetett, mikor az előadás vége felé észrevétlenül meg akartam lépni. Megnyerő volt, lefegyverzően szeretetre méltó, fiatalos. De megéreztem benne még valamit.

Olyasmit, hogy számára mindannyian a nagy szeretet s őszinte barátság ellenére is elsősorban megfigyelni való anyagok vagyunk. A külső világ. Ez egyáltalában nem zavart. Sőt, tetszett nekem; tetszett az ő fürkésző, kereső, vidám tekintete is. Ezt találtam férfiasnak, nem az olcsó bizalmaskodást, az áradozást, vagy éppen azt a természetet, amely – ilyet is éreztem – játékszernek tekint bennünket, beteges vagy gonosz indulatok kielégítésére. Az ő érdeklődő, kíváncsi tekintetéből gyermeki ártatlanság áradt; az a fajta, amely azt szeretné csillogtatni, hogy ő milyen ravasz és kitanult s amely épp ezért, persze csak antul gyermekiebb.

Meglepett hát, amikor most a szokásos kérdésre, hogy hogy van, épp csak leültemet várva meg, úgy válaszolt, szinte pontokba foglalva, mintha eleve elkészítette volna:

– Kedvetlenül, életuntan, egyedül.

De mire összeszedhettem volna magamat, hogy vigasztalására kisüssek valamit, s közben a tegezés gombócaihoz is hozzászoktassam a nyeldeklőm, ismét ő szólalt meg.

– Mit iszol? Mert az én vendégem vagy. – És emelte fejét, hogy pincérért kiáltson.

Ebben az én vendégem vagy-ban volt egy adag ismerős, vidéki jó íz. Az illendő tiltakozás megoldotta szavam.

Az ember sose tudja, kiket bánt meg, még a jó hevületeivel is. Amit én a pusztaiak világáról írtam, abban neki nemcsak elégtétel volt – hogy íme, az ő útján mennyien haladnak –, volt, úgy éreztem, némi tüske is. Annyiszor elmondtam, annyira a vád hegyévé tettem, hogy a parasztságnak erről a néprétegéről soha senki, a legmélyebbre látó parasztvilág-vizsgálók se szóltak soha egy szót se. Ő volt, méltán, a parasztélet nagy föltárója, s ezt még ő is kihagyta? Külön egészében ezt a réteget még ő se térképezte föl? Nyilván, csak nem kerítette sorra. Indulásunktól fogva vezérként ünnepeltem én is, de számomra soha egy biztató igéje, egy vállérintése nem volt. S ezt nem lehetett szóba hozni soha; most sem.

Az első vagy a második asztalnál ültünk a hídtól számítva. A hídra kapaszkodó villamosok csikorgásában és csörömpölésében.

„Szavát sem érti itt az ember” – mondta, s máris kelt fel s feledtetve életuntságot, egyedüliséget, szinte kérkedő frisseséggel kanyargott a székek közt, ment be előttem a belső helyiségbe.

Aztán bent is a panasz.

Ezzel a fiatalossággal próbáltam vigasztalni. Azzal, hogy a teste íme okosabb s szívósabb, mint a lelke. Erre hirtelen azt mondta:

– Ma már 18765 betűt írtam.

A számra pontosan nem emlékszem, arra sem, hogy betű helyett nem szót mondott-e, bár rövid számolgatás után azt is megmondta, hogy az hány könyvoldal. Nyúlt is rögtön a zsebébe, vette ki noteszát, s írta bele a betűk vagy a szavak számát.

Épp elmondtam, mi feladatunk lehet az induló Magyar Csillaggal, milyen együttműködést kellene teremtenünk a Magyar Csillag és a Kelet Népe s esetleg a Híd között (Tamási hajlott, hogy feljön Pestre szerkesztőnek), amikor megérkezett maga Tamási. Újra elmondhattam az egészet, hogy ő is csatlakozhassék a beszédhez.

Azután én már alig beszéltem. Tamási sem különben. Móricz beszélt, most már fenntartás és zökkenő nélkül, mindkettőnk számára tökéletesen Zsiga bácsivá alakulva át.

Nemcsak azért beszélt, mert mi, húsz esztendővel öccsei, illendőségből is s született szűkszavúságból is újra s újra neki engedtük át a szót. Kimérten, kedvére, bölcsen és élvezetesen beszélt: nemcsak saját szavát élvezve, hanem mindjárt azt is, hogy élvezetet szerez; gondolom, olyanformán, ahogy írt is.

Aztán azért beszélt, mert a legegyszerűbb kérdésre is történettel felelt. A legkínálkozóbb igen vagy nem helyett is egy pillanatra eltűnődött, megrázta szelíd oroszlánfejét, s előreküldve egy sornyi apró nevetést, elmondott egy példázatot. Petőfi élhetett oly megszakíthatatlanul a maga légkörében, a költészetben, mint ő a történetekben, a maga sajátos anyagában. Nem vitázott, nem helyeselt: rögtön adatot nyújtott. Magát az életet küldte vallomásra és tanúskodásra.

Csupa élményt mondott el. Csupa feldolgozásra váró, még nyers anyagot.

Beszélgetésünk menetére, a történeteket sorjáztató fonálra nem emlékszem, hanem csak a történetekre. Elfeledtük azt a fonalat már ott helyben is, azonmód, ahogy ő megszakította, és csupa nyílt magánhangzós tiszaháti tájszólásán – amely mintha kiegészítő ellentéte lett volna a csupa zárt dunántúlinak – belekezdett egy-egy példálódzásba. Ez volt a fontosabb.

Nyilván a régi Nyugat körül foroghatott a szó, amikor egyszerre csak rámosolygott egy távoli emlékre.

– Volt egy rokonom, jól ismerte Gyulait, beajánlott hozzá, ajánlólevelet is adott. Elmegyek hozzá, zsebemben az írás, de szóhoz se juthatok, épp egy magas, hosszú gróf fiú volt az öregnél, Gyulainál. Magabiztosan, fölényesen beszélt, állandóan röhögve, majdnem hogy nyerített. Csak néztem Gyulait, hogy ilyet is elvisel. A fiatal soványság meg csak kérkedett egyre a kastélybeli meg a londoni meg a párizsi élményeivel; akkor épp Berlinből jött. Engem csak annyira vett észre, hogy jólesett neki, hogy valaki hallja, miket mer ő mondani az öregnek. „Ki volt ez a gróf?” – kérdem Gyulaitól, amikor elment. „A Dajcs” – mondja Gyulai, de éppen csak, hogy észreveszek a szeme körül valami jókedvet. „Olyat én nem ismerek, akiknek kastélyuk van” – mondom. „A cukor” – mondja Gyulai, csak egy kicsit emelve a fején. Hatvany volt. Nekem mindig úgy maradt meg.

Keringett régóta a hír, hogy Hatvanyt mélyen gyűlölte. Sokak szerint azért, mert az úgy mondta rá valamelyik írásában a parasztot, fölülről lefelé, hogy az nemcsak a művészt, de az embert is illette. Hangjában most nem volt gyűlölet; indulat sem. Egy helyzet megfejtésével adta vissza a parasztot; ha ugyan emlékezett rá egyáltalán, az eszével.

– Ady – mondta Tamási, olyanformán, ahogy a súgó a színész szájába adja a mondandó kezdetét.

Jött ízleltetőnek a jóízű, döcögő kis nevetés.

– Ady. Az egyik unokahúgom most tavaly férjhez ment, lent voltam a lakodalmán. Ebéd után a fiatalok odagyűlnek körém, mind a fiatal lány, könyörögnek, Zsiga bácsi, meséljen Ady Endréről. Ady, Ady, mondom körülnézve, két évvel volt öregebb, mint én. Rám bámulnak, a fehér hajamra meg a bajuszomra, s egyszerre olyan nevetés támadt, hogy az egész szoba csak nézett.

S ő maga is jóízűen felnevetett.

Azon, hogy úgy eltelt az élet, hogy megöregedett; hogy megöregedett volna Ady is.

Közben odajött Jócsik is.

Volt még egy gondom, ami ide hozott. Akkor készítettük a Babits-emlékkönyvet. A felkérésre Móricz azt a hosszú Babits-jellemképet küldte, amely később a Kelet Népében jelent meg. A tanulmány Olaszországban utaztában ábrázolta a fiatal Babitsot, nem annyira a költőt, mint inkább a tanárt, egy kicsit a kabarék esetlen, szórakozott, csiptetőjét ejtegető tanárkliséjének mintájára. Élvezetes írásmű volt, eleven is, jellemző is egy típusra, de nem Babitsra. Emlékkönyvbe semmiképp sem volt való. Kegyeletsértőnek éreztem, s udvariasan visszaküldtem, bízva abban a tapasztalatban, hogy ilyesmiért legkevésbé a legnagyobbak neheztelnek. Móricz sem neheztelt, szívesen ajánlkozott volna – ahogy válaszában írta – másik cikk írására, ha nem gyöngélkedik. Jóllehet, nem értette meg, azaz nem fogadta el szempontjaim. Ezt kellett még elintéznünk, a megírt s a megírandó cikket.

Ellenvetésem most is újabb s újabb póttörténettel némította el. (Hogy Babits leejtett csiptető-szemüvegét a vonat kigördülése után miképp szedte fel Móricz felesége, miképp őrizgette úgy, hogy még most is megvan, mert ő, Janka, tisztelte a költőt.) Általános ellenvetést kellett emelnem, hogy közvetlenül szembeforduljon vele. A Babits-cikkben csupa olyan dolog van, amit Babits nem hallott volna szívesen. Már az is, hogy Zágrábban minden második cégtáblán egy-egy Babic hirdeti magát. Babitsnak a szépapja is magyar nemes volt (szentistváni prédikátummal). Méltán fájt hát neki, ha a szlávokkal rokonították, már úgy, hogy azzal kitudják a legtörzsökösebb magyarságból. Hogy megörült, mikor egy tájszótárban felfedeztük, hogy a babics, babócs szó a magyarban is megvan, bűvölőt, ráolvasót jelent. Ige is van: babicsolni.

– A szlovákban is megvan – szólt közbe Jócsik –, onnan jöhetett át.

Vagyis csöbörből vödörbe, mert akkor meg tót lett volna a Babits? Zsiga bácsi hangosan felnevetett, arcára a spektákulumnéző élvezet-várása ült ki, hogy mi itt még bajt vívunk az ő ügye miatt.

Hasztalan próbáltam visszakanyarítani a szót a kiinduláshoz. Mi van abban restellni való, ha az ember esetlen vagy nem magyar? „Én magam pengettem meg magamról – mondta –, hogy tán az én apám se magyar származék.”

Erről hosszasabban beszélt, még akkor is, amikor Tamási és később Jócsik elment. Csodálkozva néztem rá. Valami hirtelen megvilágosodott; rávilágított a műveire is. Ez a bámulatos lélekismerő képtelen feltételezni, hogy a valóság, vagy csak a valószínűség kimondásával valakit megbánthat. Babits mosolyogva beszélte magáról, hogy nem tudott egy-egy megesett történetet úgy elmondani, hogy ne költsön hozzá valamit. Móricz még költés közben sem tudott mást leírni, mint ami megtörtént, vagy nyilván megtörténhetett. Kosztolányi mondta róla, hogy szinte nem is alkot, nem utánozza a valóságot, hanem ő maga a valóság: tulajdonképpen csak megmutatja magát; akár maga az élet.

Nemcsak tőle hallottam sok történetet, hanem róla is. Ezek hirtelen most mind egymásba ugrottak; agyam mélyén egy pillanat alatt rendeződtek azzá, amit egy ember lelki arcképének nevezünk. A képen Kosztolányi keze húzta a fő vonásokat.

A realista megtestesítője ő; a haja szálán, a körme csúcsán, legrejtettebb álmán át is az eleven valóság árad, a könyörtelen, s mindig győzedelmes. A valóság nem ellentéte az eszménynek, épp csak megvan nélküle, nem szorul rá. Az igazi realista az eszményt sem nézi másként, mint a levél rezgését vagy a futó csikót. Az egyetlen megengedhető amoralitás – a művészi alkotásé – igazánból csak a realitásnak adatik meg. A nevezetes nietzschei túlemelkedésben a jón s rosszon csak ő részesül.

Ami a távoli Móricz Zsigmondban tiszteletre indított – hogy fentről nézi a világot –, az hatott meg most az egyre inkább megközelíthető Zsiga bácsiban. Szemében gyermeki ártatlanság kérdezte: mivel bánthatta volna az a cikk Babitsot? Mint minden nagy realistában, benne is az ifjúság könyörtelensége s örök győztessége működött. S keveredett más ifjúkori tulajdonságokkal.

Azzal például, ahogy vállalkozásait elképzelte, ahogy politizált… A valóság mindig forradalmi; arra neveli felfedezőit is. Ő pályafutása első s utolsó szakában volt legforradalmibb. A két háború közt ő volt tán a legforradalmibb magyar író. S legelszántabban épp e korszak „haladói” gáncsolták. Saját szempontjukból nem is egészen indokolatlanul. Zsiga bácsi annyiba se vette a politikát, mint azt, hogy a villamosok jobb vagy bal oldali irányban közlekednek-e. Volt egypár központi kérdése – a szegényparasztság földhöz juttatása például –, amelyből egy jottányit sem engedett.

Nem ő élt a korában, ő fogyasztotta, dolgozta fel az egymás után következő korszakokat. Úgy ment át meg át az időn, mint a bálna az óceánon: magába eresztette, átszűrte, kivette a tartalmát. Csak ez érdekelte, a tartalom, a mű. Író kortársai sem érdekelték. Mi, fiatalabbak, még kevésbé. Ha beszélgetett velünk, magánéletünket akarta ismerni, nem műveinket, ezt régóta tudtam róla. „Milyen író az?” – kérdezte legmeghittebb híveiről beszélgetve. Mindezt én, mondom, igen rokonszenvesnek, emberinek találtam; üdítőnek az irodalom sűrű légkörében.

Ilyeneket gondoltam már akkor, amiközben ő beszélt, amiközben néztem s hallgattam őt. Ifjúkorának irodalmi viszonyairól beszélt, az akkori Pestről. Azt akartam ismét írni: haraggal és keserűséggel beszélt. Csak haragot és keserűséget keltett. Ő maga mosolygott, élvezetét lelte a szóban, a higgadtban, a vérlázítón tárgyilagosban.

Újságíró korát mondta el; az Újság című lapnál dolgozott. Hány évig, hatig vagy hétig? Gondosan összeszámlálta az esztendőket. Havi száz pengő fizetést kapott, erre nősült. Annál a lapnál mindenki boldogult. Ő volt a fiatalok közt jószerivel az egyetlen „magyar”, vagy legalább az egyetlen vidékismerő. A hat (vagy hét) esztendő alatt egyetlenegy cikke sem jelent meg a lapban, noha hetente megírt kettőt-hármat, mert igazi hivatásának az újságírást érezte. Parasztokról, pesti szegény népekről akart írni, „de – elégedett nevetés – Ágai semmiféle tehetséget nem vett észre bennem”. „Egy cikkemet mégis lehozta. Ballagi Aladárral csináltam interjút, aki élesen megtámadta Simonyit, mert hogy a szótárában nem volt benn az a címszó, hogy töltött káposzta.”

De azt már az utcán mondta el. „Negyed három! Gyere át velem ebédelni ide a Gül-Babába; most már egész nap a vendégem vagy.”

Ballagi izgága, handabandázó ember volt. Lehazaárulózta Simonyit a hanyagsága miatt. „A cikk megírása után magam is megnézem a Simonyi szótárát. Hát a töltött káposzta benne van.”

A lapnál csak Elek Artúr becsülte meg és Szilágyi Géza.

Átmentünk a Gül-Baba vendéglőbe. Leültünk egy sarokasztalhoz. Karjával, mellével szinte rádőlt az asztalra. Egy percre ismét erőt vett rajta a fáradtság. Sóhajtott, de a sóhaj végén felegyenesedve már újra elmosolyodott. Kifeszítette mellkasát, s a dagadó kabát belső zsebéből megint kivette a noteszt. „Na nézd csak” – invitálta oda a fejemet, mert szorosan egymás mellett ültünk, közrefogva az asztal sarkát.

A számok voltak ismét, a napi betűk vagy szavak elképesztő összegei. Mondom, egyet sem jegyeztem meg, de nagyjából így sorakoztak: kedd 26400; szerda 36800; csütörtök 29950.

– Négy nap alatt százötven oldalt írtam a Rózsa Sándorból.

Elhűlve néztem rá.

– Másodszor. Mert egyszer nagyjából már megfogalmaztam.

Úgy dolgozott, hogy bejött Leányfaluból, megszállt valamelyik szállodában. Senkivel sem közölte címét, bezárkózott a szobájába, s napszámra gépelt. Egész életében így szeretett dolgozni.

Hát akkor rengeteget dolgozhatott, mondtam; sokkal többet, mint amennyit eddig kiadott.

Sokat eltépett. A Sári bíró után írt egy színdarabot, Aranytányér (vagy Aranybárány) címűt. Három nap alatt írta. A harmadik nap el is tépte.

– Miért?

– Rossz volt.

De volt egy nagyon jó. Az igazán jó volt. Csokonairól szólt. Nagyon sajnálja, hogy azt is eltépte.

– Azt miért?

– Mérgemben. Nem tetszett a feleségemnek.

Közben már ettünk. Ő húslevest, káposztás kockát és görögdinnyét, jó karéj kenyerekkel, mint a parasztok. Húst nem evett. Családias légkörben ettünk. A pincérek úgy jöttek, mintha a saját portájukon igazi, rokoni vendégként láttak volna vendégül bennünket. Már a leveses kérdezés nélkül kezdte mondókáját: nagy jelenet volt itt délben egy méltóságos úrral. A többi kiszolgálón is látszott, valamikor esztendőkig érvényes biztatót kaptak a szóra. A kenyereslány – javakorú családanya – azzal a hírrel jött, hol lehet zsírt kapni.

– Nálam vannak a jegyek. Megyek sorba állni.

De elfeketéztük a sorban állás idejét. Jó uzsonnaidő volt, mire kikerültünk a vendéglőből.

Ő a szerkesztőségbe készült, de előbb lekanyarodtunk még a Duna-partra. Leültünk egy utcai padra, szemben a Margitszigettel, a helyiérdekű vasút végállomásánál. Ott ültünk alkonyatig.

Hazamenet megint csak azt gondoltam róla: szinte személytelen, természeti erő ő, mint egy jó gyümölcsfa, egy olajforrás, egy lankadatlan izmú vízesés.

Halála ezért döbbentett meg sokkal mélyebben, mint a köztünk való viszony indokolta volna. Majdnem sorsszerű bizonyossággal élt bennem, hogy hosszú, derűs aggastyáni kor vár rá, évtizedekig még fürkész, serkent, irányít bennünket, ontja kifogyhatatlan erővel műveit. Ekkor eszméltem rá, hogy egy kicsit úgy tudtuk magunk felett, úgy bíztunk benne, ahogy apjában bízik az ember.

Most Arany Jánost idézi föl, ahogy visszagondolok rá. Azt az Aranyt, akit nem szeretett, akit tanulmányban is támadott túlzott óvatossága, takarékossága, túltengő valóságérzéke miatt. Magatartása a világgal: a dicsőséggel és az anyagiakkal aranyjánosian keresetlen, férfias, méltóságosan rideg-paraszti volt.

Most nyáron Kolozsváron, Tamási lakásán, néhányunk között megindult a régóta készülődő szó, hogy itt az ideje, a legnagyobb magyar prózaírónak elégtételt, megbecsülést és némi gondtalanságot szereznünk. Tudtuk, hogy anyagi helyzete megnehezedett. Márai indította meg a szót, ő is vitte. Hét-nyolc különböző ízlésű és célú író ritkán illesztette így össze a lelkesedését. Hosszú tervet sütöttünk ki a Kisfaludy-Társasággal, Akadémiával, Kamarával, sőt ha kell a kormányhoz menesztendő deputációval. Folyt – új vállalkozókkal bővülve – a megbeszélés másnap is. Engem bíztak meg az első lépésekkel. Féját kértem meg, mint az ősz író egyik legmeghittebb bizalmasát, tudja meg tőle négyszemközt, mit követelhetünk a nevében, milyen elégtétellel éri be, először is a Kisfaludy-Társaság részéről (amely egykor kizárta tagjai sorából, épp magyar érzületében marasztalva el). Féja hamarosan közölte a választ. Zsiga bácsi köszöni a rágondolást, de igen jól érzi magát kizárt állapotában, semmiféle elégtételre vagy rehabilitációra nincs szüksége. Csupán pénzre volna szüksége. Nem tudnánk-e tehát, nem tudna-e tehát az ifjabb magyar irodalom oda hatni, hogy összes művei következő részének kiadásával havi jövedelme még egyszer annyi legyen, mint eddig, mert az eddigi mellett valóban kínos gondjai vannak. Erre nem volt módunk. Próbáltam megmagyarázni Zsiga bácsinak, hogy a méltó elismertetés – valami olyasfélére gondoltam, mint amikor egy egész nép leveszi a kalapját, vagy zászlót hajt valaki előtt –, a méltó megbecsülés megkönnyítheti anyagi helyzete megjavításának körülményeit is, foglalkozzék tehát mégis az előbbi gondolattal is. Úgy bújt előle, mint Arany a királyi kegy sugara elől. Közben filléres keresetért sátor alatt árulta a könyveit, vásári forgatagban, ahova mint mondják, Arany is egész életében vágyott.