Nagy Lajos

Nagy Lajost nem az teszi jó szocialista íróvá, hogy írásai a társadalom fonákságait leleplezik, hogy legtöbb alkotása proletár bérkaszárnyák, hónapos szobák lakóinak sorsáról ad gorombán érdes képet, hogy minden novellájából az uralkodó osztály alaposan megtépázott állapotban kerül ki, és az író szemszögének fénye határozottan abba az irányba mutat, ahová a munkásmozgalom, sőt mondhatjuk egy politikai munkáspárt programja. Mindez őt, mint annyi más, írással is foglalkozó szocialistát legfeljebb jó szocialistává tenné, esetleg jó propagandaíróvá.

Nagy Lajost, amellett hogy minden előjel nélkül is kitűnő író, nagyszerű svádájú stiliszta, szocialista íróvá egy különös fajta megfigyelési ösztön vagy módszer, egy érdekes szemlélet teszi. Ez a szemlélet és nem a testi és lelki nyomorúság festése különbözteti meg őt a nem-forradalmár íróktól is, akik elvégre szintén eleget foglalkoznak szegény emberekkel s a társadalom igazságtalanságaival, de a legtöbb szocialista írótól is, akik az elnyomottakról írván még pontos eszközöket is ajánlanak ezeknek az igazságtalanságoknak kiküszöbölésére. Ez a különös szemlélet legrövidebb írásának első olvasására is szembeszökik.

Nagy Lajos nem hatódik meg a nyomor és a szenvedés láttán: fölháborodik. Nem cirógatja, nem vigasztalja a szenvedőket; legenyhébb esetben is keményen megleckézteti őket. A csapások, amelyeket az ostoba és gazdagságukban szükségszerűen elfajult gazdagokra mér, ezek a kegyetlen erkölcsi ütések sem személyeknek szólnak, hanem a személyeken át az egész emberiséget sújtják. Szégyelld magad! – ez a hang csap fel minden oldalról, akár proletárt, akár burzsoát fest – szégyelld magad, és vedd tudomásul, hogy nem ember vagy, hanem állat, illetve még az sem, mert akkor legalább követni mernéd egy-két természetes ösztönödet. Tolvaj vagy, bérenc vagy; orgyilkos, aki nemcsak az anyádat adnád el öt vagy ezer pengőért (ami végül egyre megy), hanem saját magadat is eladod egy likas gombért is, és nincs isten, aki megváltana, mert ő is kapható, tehát örök igazságaid sincsenek, amikkel évezredekig díszelegtél, és vigasztaltad magad. Tudd meg, hogy a körötted heverő tárgyak kormányoznak; az anyag és annak esszenciája, a pénz uralkodik rajtad és megfojt, vagy poloskává lapít, ha nem védekezel, nem csinálsz rendet, nem lázadsz fel ez ellen a szörnyű anarchia ellen idejekorán. A világ, a fennkölt filozófusok „isteni zűrzavara” egy rettenetes görgeteg, amelyet ezer erő rángat jobbra-balra és előre, s melyben az emberi akarat és szellem is csak egy a sok erő között; rajtad fordul meg, hogy uralomra kapjon, és rendet teremtsen végre. Légy ember hát, állj talpra, fordulj szembe a vak erőkkel… Pontosan a hegeli-marxi tanítás elvei, a szocializmus alappillérei ezek; ahogy a kritikus, úgy tán maga az író is elcsodálkozik, ha ráeszmél.

Nagy Lajost, tán anélkül, hogy maga is tudna róla, ez a szemlélet teszi igazi, bensőséges szocialistává. Nem lényeges, hogy erről a világszemléletről, amely szerint az anyag éppúgy hat az emberre, még a megismerés folyamán is, mint az ember az anyagra, és amely szerint a világ ellentétes erők kölcsönhatásából alakuló örök folyamat, ismétlem, nem lényeges erről a világszemléletről itt többet szólni, mint amennyi Nagy Lajos írói szemléletének megértéséhez szükséges. Ettől a szemlélettől még nem lett volna jó író, sőt mondhatjuk, hogy a jó írói ösztön vezette erre a szemléletre.

Egész munkásságában, kezdettől fogva, az iránytű egy határozott vonal irányában rezeg. A Nyugat első korosztályában, amely, főleg a prózában, annyira hódolt a színességnek, a pompázatosságnak, mindannak, ami a szemnek ingere, Nagy Lajos az egyszerűségnek volt méltó képviselője. Pontos „szürke” mondatok, amelyeken szinte türelmetlenül és csak itt-ott felcsillanva siet előre az író mondanivalója. Alig valami helyzetrajz, külső jellemzés, részleteknél való szíves elidőzés. Még hősei lelki vívódására is alig áldoz valamit. Semmi művészieskedés, sőt mondhatnám eredetiség sem stílust illetőleg, ami akkoriban tudvalevőleg azonos volt az íróval. S amit így elmondott, az is oly egyszerű, közönséges volt, mint egy hétköznap. Legfeljebb egész munkásságából állhatott volna össze a hétköznapok ijesztően hatalmas arca, olyasféleképp, mint mikor utolsó óráiban az ember visszatekint eseménytelen életére. De hol volt, ki tartotta számon ennek az írónak életművét? Hírlapi tárcákat, karcolatokat írt, itt-ott egy-két hosszabb novellát, rövid regényt. Állandó komoly ígéret maradt, aki kemény problémákon rág, fejlődik, akitől sokat lehet várni. És ma ez a széttördelt író, akiről legtöbben csak azt tudják, hogy ő vezette be a magyar irodalomba a cselédlányok életét, régi írásaival egyetemben legaktuálisabb íróink egyike. Hajdan tucatjával hemzsegő kortársai közül alig van öt-hat, aki a jó írás szempontjából, akár annak a szellemi szabadságnak, írói erkölcsnek, szinte forradalmi felelősségérzetnek szempontjából, ami akkor úgy összeforrt az író hivatásával, annyi figyelmet érdemelne, mint ő!

Mondjuk azt, hogy igazolta őt az idő? Hogy ez a stílusában konzervatív író megelőzte korát? A regényírás egy hajdani korszakát igazolta az idő, amikor még nem a stílus tette az embert, hanem a gondolat. Azokat az írókat, akik egy mag köré, egy eszmétől ihletve írtak egy regényt, és nem azért, hogy, a legjobb esetet véve, korképet adjanak. Ez az író, aki máról holnapra írt, és nem véletlen, hogy hosszabb lélegzetű dolgot nem alkotott, a maga módján a 19. század nagy klasszikusainak követője volt.

Nagy Lajos nem embereket lát, hanem törvényeket, illetve az embereket csak azokban a helyzetekben látja, amikor ezeknek a törvényeknek kelletlen-kényszerítetten engedelmeskednek. Nem egyoldalúan látja őket, ahogy esetleg szemére vethetnék, hanem egy irányból és egy irányba sugárzó világításban. Tehát határozott célja van az írással és ha nem is rámutatni, de valamit kifürkészni akar. A tizenkilencedik század, az emberi szellem tévedéseiben is leghősiesebb századja nagy klasszikusainak lelkesültsége ez, akik az isteni „szent zűrzavar” helyett az emberi sors, a jövendő törvényeit, szándékát akarták kifürkészni, elvonultatni szemünk előtt, mint egykor Corneille a maga ünnepélyes gesztusú királyait.

A jövendőben, a proletár és burzsoá mögött ott áll egy szerény, tisztességes, egyszerű, de önérzetes ember, Nagy Lajos ideálja. Ha ezt oly konkréten Nagy Lajos elé képzeljük, mint Petőfi elé a Szabadságot, egyszeriben megvilágosodik előttünk ennek a mozaikokra tört írónak teljes alakja, fantáziája, ábrázoló módszere; legfinomabb stílusfogása is. A rövid, éles mondatok, mint korbácsütések villannak, csattannak, verik, kényszerítik az olvasót, hogy erre az ideálra tekintsen. Nem védekezhetsz ellene, olvasó. Ha átengeded magad az olvasás gyönyörének, „ha átadod magad” a „kitűnő írónak”. A kitűnő író a második fordulónál már vállon ragad, megpenderít és lök, erőszakol, hogy vele haladj; igen, erőszakos és türelmetlen, akár napjainkban a hajdan oly romantikus, udvarias hangú szabadságtörekvések. Igen, kitűnő író, de hangjában az egykor a rábeszélésre törekvő gondolat egyre keményebben suhog. A Lecke című utolsó előtti könyve után az a kép jelent meg előttem, mikor a csikós a harmadfű állatot „betöri”. Kiszakítja a ménesből, aztán hajrá, csattog a rövid ostor a rohanó állat hátán, nyakán, és folyik a kegyetlen üldözés, amíg a csikó remegő inakkal meg nem áll. Így hajtana, verne valamennyiönket ez az író, akinek tán épp a gyors rohanás, a szakadatlan csapkodás miatt nem futja a lélegzet három-négy oldalnál többre. Természetes, hogy egy csöppet se vagyunk rokonszenvesek neki. Ha hosszabb időre elidőzik is egy alaknál vagy csoportnál, azt is csak azért teszi, hogy minél tüzetesebben kifürkéssze a gyöngéit, és a legfájóbb pontra vágjon egypár alaposat.

Ezekben a csapásokban rejlik irodalmi kvalitása is. Alakjait nem a különösképpen jó megfigyelés teszi élővé, hanem társadalmi helyzetüknek, szereplésüknek leírása. Minden szereplője általános érvényű, vagy legalábbis annak indult. Nem annyira ők igazak, mint a hely, ahol állnak; abból kapják arcuk színét, mozdulatuk természetességét, fölháborító, sokszor valószínűtlen cselekedeteik indító okát, szóval a természet, a környezet alakítja őket, akár az életben. Általános tud lenni anélkül, hogy típusokat rajzolna. Nem egyénekből rakja össze a társadalmat, hanem az összességből emel ki egy-két alakot, akiken azonban oly tisztán látható az összesség nyoma, akár az egyes „szögletes, zömök” szőlőszemeken az, hogy tömött fürtön értek. Mindez, ismétlem, a szemléletből, a dialektikus látásból következik, ami annyira elválasztja Nagy Lajost azoktól a szocialista íróktól, akiknek hősei bevágott elveket hangoztatnak vagy példáznak. Nagy Lajosnak szocializmusa nem megtanult vagy elfogadott tézis; a vérbe szívódott. Az ő írásait nem lehetne egy-két jelző megváltoztatásával átírni fehérre. Az ő szocializmusa él, és ezért mozog otthonosan az irodalom területén, anélkül, hogy betolakodottnak éreznők.

Vagy hogy merne másképp oly módszereket alkalmazni prózában, mint az allegória, a szimbólum és az a sajátos forma, amelyet legjobban keresztmetszetnek nevezhetnénk? Legújabb könyve első novellájának az aesopusi farkas és bárány példázatát adja keretül. De hogy megtelik élettel ez a régi tanítómese! Csak úgy recseg a beleömlesztett valóságtól. Vagy olvassák el az Anya című novellát, ahol az allegória keretei hirtelen tündökölni kezdenek a beléjük rejtett igaz indulattól. Vagy vegyék a kötet címét szolgáltató Bérház címűt, amely mesterpéldája Nagy Lajos szemlélete erejének. Egy pesti bérkaszárnya keresztmetszete ez, különös egyéni formában írva. Az író, aki messzire néz, biztos tekintetével átfúrja a távoli cél előtt heverő akadályokat, és ebből a szempontból ad róluk a valóságnál is valóbb, szimultán képet. Valóban, mintha a jövendő napja világítaná át neki a tárgyakat, a szennyes proletárlakásokat, a burzsoá veséjét, őnagysága tiszta szívét, kormányférfiaink koponyacsontjait. Képzeljenek maguk köré egy ilyen röntgeneljárással előállított láthatárt. Megértik, hogy ezek után az író átkozódni kezd, csapkod, sérteget, és bennünket se kímél, akik e gyönyörű díszletek között éljük le kis életünket. Mért törődik velünk? A kör itt záródik be: mert szocialista.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, miben látom én a prózairodalom továbbfejlődését, új alakulását, azt foglalnám össze röviden, amit a fentiekben Nagy Lajossal kapcsolatban próbáltam elmondani. Az írói szemlélet érdekes átalakulását látom nemcsak őbenne, hanem korunk legjobbjaiban, főleg a fiatalokban. Ez a szemlélet eltávolodik a pszichológiától, s a szereplőket nem annyira egyéniségeknek, mint valamely összesség tagjaiként látja. Nem több és nem kevesebb ez, mint akármelyik előző korszak prózája, ha valóban művészi; csupán az idő bélyegét viseli.

A negyvenen felüli, örökké fejlődő Nagy Lajos pedig, aki fellépése óta ebben az irányban haladt, most áll pályájának legizgatóbb pontján.

Első benyomás: egymásba kevert novellák; közöttük helyenként oly elemek, oly önálló megfigyelések, melyeket eddig nem volt szokás elsődlegesen szépirodalomnak tartani.

Az író leírja a csillagos, békés falusi estét. A nap (hét óra kilenc perckor) lenyugszik; utolsó napi borát issza mindenki. A falunak 2687 lakosa van… „tehát összesen körülbelül 2500 litert isznak meg, de mondjuk, csak 2000-et. Egy hónapban 60000 litert, azaz 600 hektolitert, egy esztendőben 7200 hektolitert. Pénzbeli értékben, 20 pengőjével számítva hektóját, 144000 pengőt. – Ennyit iszik meg Kiskunhalom egy évben.”

A látszólagos novellák – öt-hat, vagy talán több is – egyidejűleg folynak egymás mellett; külső egységbe az foglalja őket, hogy a görög tragédiák módjára egy helyen és egy nap alatt mennek végbe.

De van más egységük is.

A történetek kockáinál fontosabb a kötőréteg, amivel a mű fölépül. Az egymásra helyezett események között kemény és szívós anyag csillog. Régi bástyafalakon láthatsz olyat, hogy a téglákat az idő már porhanyósra mosta, de közöttük a jó összetételű malter szilárdan áll; túléli azt, amit támogatnia kellene; az emberi erő terméke erősebb, mint a természeté.

A tudatosan kevert összekötő anyag forrasztja hibátlan egységbe, emeli szerves művé Nagy Lajos könyvét. A hősöknek alig van közük egymáshoz; de sorsukat egy erő mozgatja. Nagy Lajos ezt az erőt figyeli, a többi csak illusztráció. Könyve a regény és az útirajz határán jár, de mindkettőtől független. Regénynek azért nem regény, mert az író túlságosan ragaszkodik a valósághoz. (Mint láttuk, még a statisztikai adatokat sem veti meg, sőt keresi, és kitűnően beilleszti.) Útirajznak azért nem útirajz, mert a látott dolgokkal szemben rögtön állást foglal, s azon melegében gyúrni, formálni kezdi, s egykettőre képzelete és írói célja szolgálatába töri őket.

A stendhali tükör itt valóban az országúton halad. A Kiskunhalom az író lelkiismeretének utazása a társadalom sötét rétegeződésében. Más területen, nagyobb arányban s még tüzetesebb vizsgálódásokkal és magyarázatokkal olyan keresztmetszet, mint aminő a Bérház és a Napirend volt. Az új szemléletet, új kifejezési módot kereső Nagy Lajos törekvésének ragyogó igazolása.

S vele társadalmi regényirodalmunk egyik legjelentékenyebb alkotása.

Elsősorban azért, mert az író tudja, mi ez a műfaj; tisztában van azzal, mit akar nyújtani. Szemléletét nem burkolja megható mesébe; nem lóg ki a lóláb. A lábak nyíltan és egyenesen megindulnak oda, ahova készültek. Az író nem akar meghatni, még stílusával sem. Mondatai egyszerűek, világosak, szinte puritánok. Oly tárgyilagosak és meztelenek, aminőkre csak a legbiztosabb szellemek merik gondolataikat bízni.

„Kiskunhalom nagyközség Budapesttől délre, a Duna mellett fekszik, a folyamtól körülbelül egy kilométernyire. A fővárostól vonattal, mégpedig a fővonalról átszállással a vicinálisra, nem egészen három óra alatt érhető el. A harmadosztályú jegy ára 3 pengő 90 fillér. A hajó valamivel olcsóbb, de az út időtartama hosszabb; a szomszédos Dunaszemes községnél van a hajóállomás, odáig négy óra, onnan gyalogosan jól kilépve 30–35 perc.”

Nincs félreértés. Nincs lírai csábítás, hogy menjünk Kiskunhalomra. Elriasztás sincs, hogy majd nagyra tartsuk a szerzőt, hogy ő, íme föláldozza magát, s mégis útnak indul. Ez a bevezetés. A legolcsóbb közlekedési eszközt keresi! Ebből is már megtudtunk valamit, de nem többet, mint amennyit érdeklődésünk most még elbír. Az író nem kérkedik (szegénységével és világfelfogásával sem, amire pedig most lenne közönség); nem hangos.

Ismeri az adagolás művészetét. Azaz kitanult és biztos művész. Érti a mesterséget. Biztosan vág, a csontok közt is.

Következik Kiskunhalom leírása. A naturalizmus receptje szerint piszkos és elhanyagolt fészeknek kellene lennie. Bevallom, félve közeledtem felé. Sajnos, az élet receptje se különb. Kiskunhalom, szegény, valóban utolsó fészek. Az író feladata tehát kétszeresen nehéz. Hogy hitesse el a valóságot? Hogy különböztessen meg egy szál gyufát egy doboz gyufaszál között úgy, hogy még érdeklődést is indítson iránta? Óvatosan lát munkájához, azaz tárgyilagosan. Szépen darabokra szedi.

Mondanivalója lírai, módszerének tehát inkább tudományosnak kell lennie. Ismerteti a lakosság népmozgalmát, majd a föld megoszlását. Indulata már szimatol, de féken tartja. Amennyi csalétek, annyi csapda is lehet.

„A határ legnagyobbrészt egy- és kétholdas parcellákból áll, a parcellák a parasztok tulajdonai; parasztokéi, akikről az urak és a zsidók azt tartják, hogy durvák s rendkívül ostobák; akikről a könyvek és az újságok azt tartják, hogy a világ legokosabb parasztjai; akikről a szóbeszéd azt mondja, hogy ha a gyerekük haldoklik, nem hívnak orvost, de ha a disznajuk beteg, szaladnak az állatorvosért; akiknek nincsen igényük, s csupa olyan csattanósvégű történetek esnek meg velük, melyek elbeszélése az urakat és a zsidókat nagyon mulattatja.”

No lám! Hát haragudni is tud? Mert nyilván ő mindezek felfogását nem osztja. Holott azt ismerteti, és keresnünk kell azt a helyet, ahol egy mellékmondattal félrerántotta a függönyt, hogy végre bemutassa magát, elárulván, hogy külön mondanivalója lesz. Nyilvánvaló, hogy a parasztokat ő nem kuriózumnak látja. Emberszámba veszi őket, egyenlő társaknak, akiknek semmi belső eredendő okuk, hogy butábbak, naivabbak, gonoszabbak vagy hősiesebbek legyenek másoknál.

Ki fog derülni, hogy csak körülményeik mások.

Eddig összesen másfél lapot ismertettem a könyvből. Lap van összesen 232, de a jó alkotásra minden lap egyformán jellemző. Bárhol ütöm fel, ugyanazt a szellemet találom. Tartózkodó, szinte kicsinyesen tárgyilagos, de a tiszta és takarékos sorokat mindenütt ugyanaz a bírálattal, ugyanaz a gúnnyal, tiszta emberséggel fűtő hév csillogtatja. Ez a mű kerek.

A maga külön, újszerű nemében hibátlan.

Mi a gúny benne? Először is önmaga, vagyis a legnemesebb: önmaga tárgyilagossága. „A nap kél 4 óra 58 perckor…” mondja, ha egy olyan költői alkalom kínálkozik, mint a falusi pirkadat leírása. A hajnal ezzel nevetségessé válik, elejti giccses díszeit; megfrissülten és meztelenül jelenik meg az égen; amit az író most már nem mulaszt el leírni. A nyaraló pesti „úrinő”, aki magán viseli a kispolgár minden vígjátékjegyét: a nagyképűséget, a kicsinyességet, a lágyszívűséggel váltakozó kegyetlenséget, nem részesül gúnyban. A szerző egyszerűen szétmarcangolja, összedarabolja, és kirúgja a világűrbe.

Mindezt persze a szemével, amely csak tetteket, apró mozdulatokat lát, s ezekből következtet a lélekre. Azzal az éles tekintettel, mely senkinek sem kegyelmez, a szegényeknek éppoly kevéssé, mint az uraknak. Dicsértem stílusát. Minden sora egy-egy villanó éles tekintet, megannyi telitalálat. Mondatai így átlátszóságuk ellenére is tömörek; a percre sem lanyhuló tárgyilagos fürkészés hangjának kivételes hitelt ad. A 153. lapon pár sorban olyan írói merészségre vetemedik, amihez a mai lélektani megindokolások korában másnak fejezetekre lenne szüksége. Weisz urat, a nagybirtokost kocsisa, a derék Gyomoszlai Péter kiviszi a tanyára. A cséplésnél Weisz úr lehordja az egyik bérest, Mándli Sándor nevezetűt. A béres alázatos konoksággal védekezik. A veszekedés csúnyán elfajul, a megalázott béres végre elhallgat. De pár perc múlva vad keserűségét ökrén tölti ki: káromkodva hasba rúgja. Weisz erre úgy pofon vágja Mándlit, hogy annak orrát, száját elönti a nedvesség. A béres járomszög után kap, hogy leüsse a gazdát. Odaugrik erre Gyomoszlai, a derék kocsis, s úgy összeveri, tépi, rugdalja a bérest, hogy a többieknek kell megfékezniök.

Mindezt, ismétlem, alig harminc sorban. Szívdobogva és álmélkodva olvastam, álmélkodva az író biztonságán, aki ezt a villámcsapásszerű jelenetet valóban a villám gyorsaságába és vakítóságába tudta tömöríteni. Nyilván azért tudta megcsinálni, mert légkört teremtett, szavaival olyan hiteles világot varázsolt körém, amelyben teljhatalmú úrként azt tehet, amit akar.

Képeket, arcokat, jeleneteket, jellemeket és indulatokat sorakoztat egymás után, melyek egymással ugyan csak igen kevés összefüggésben vannak (akárcsak az élő világban), de mégis elevenek és összeillenek, akárcsak a való világ teremtményei. Mi rend van a világban? Az emberek között? Látszólag semmi. De ha közibük állsz, magad bőrén tapasztalod, hogy minden egy szálon függ.

Nagy Lajos nem nevezi meg azt a mindent összekötő szálat, de jobban érzékelteti, mintha nevet adna neki. Egy szóval tán nem is lehetne jellemezni. A nyomor? A szegénység? Az anyagiasság? Az irigység? Ha egy szóval ki tudná mondani, az első oldalon kimondta volna, meg sem írta volna ezt a kitűnő könyvet, melynek érdeme és létjoga, hogy a szociológusok is tanulhatnak belőle.

Költőisége külön elbájol. Hiteles, különös költőiség valóban. Kiskunhalom valóban szomorú fészek. Csorba Bözsihez valóban csak akkor hívnak orvost, amikor már majdnem hiába hívják. Amerre az ember néz, árvaság és reménytelenség lebeg a tájon. A Duna szürkén és közönyösen halad. Odaát, a Dunán túl „a part peremén úgy állnak itt-ott a magányos fák, mintha a vízbe akarnának ugrani. Egy-egy fehér kis ház ugyancsak úgy hajol a folyamra, már-már mozdul és dől beléje, hogy aki ránéz, csaknem fölkiált…” De költészete nemcsak költői mondatokban rejtezik. Apró jeleneteket vázol, pár sorban mindennapi kis eseményt mond el, s az utolsó sorokból hirtelen olyan közvetlen melegség buggyan ki, villamos ütésként oly egyenesen csap át beléd az élmény, hogy csodálkozva nézel vissza: vers volt ez? A hatása az. A könnyű kézzel fölvetett élményből az író, észrevétlenül és fitogtatás nélkül, kicsiholta azt a szikrát, melynek híján a legmegrázóbb élmény is csak puszta dokumentum marad. Ahogy egy szegény öregasszonynak szegénysége mellett még ártatlan hitványságait is bemutatja, ahogy egy kislány gyermekértelme élethalálharcot vív az olvasókönyvvel, ahogy a kihallgatásra váró kommunistagyanús Szabadi mellől a kisbíró szánalmában kifordul az udvarra – a vaskos valóság mindenütt szívdobogtató csendnek, nyers költőiségnek nyit utat. Az egymásra sorakozó képek hasonlítanak a modern fényképekhez; retusálatlanságukkal érnek el hatást. Az érdes valóság felett Nagy Lajos képein ragyogó fénymázként csillog az író friss tekintetének nyoma. Egy bátor és tiszta világszemlélet; egy évtizedes írói hűség hitele és dísze!

A Kiskunhalommal csaknem egyidejűleg olvastam Martin du Gard Vieille France című könyvét; ez, noha merőben más és független Nagy Lajosétól, módszer és szemlélet tekintetében rokonságot tart azzal. Azt hiszem, nyolcvanötödik kiadásában olvastam a nevezetes könyvet; Franciaországnak irodalmi eseménye volt, a népábrázolás új irányzatát üdvözölték és támadták benne. Évtizedek óta ilyen új, a naturalizmust lélekkel és világszemlélettel frissítő képviselője nálunk Nagy Lajos. A Kiskunhalom ennek az irányzatnak eredménye és iskolapéldája.

Esztendőkig folyt a támadás, csipkelődés, fontoskodó s denunciáló értekezés, hogy az újabb magyar népleíró irodalom miért nem olyan, mint harminc évvel ezelőtt (a szólamot épp az úgynevezett „haladók” fújták), míg a megértő olvasók után nagy sokára a kritikusok elméjében is derengeni kezdett, hogy harminc év alatt sok minden megváltozhat, sőt javulhat, így például a társadalom vizsgálóinak megfigyelőképessége, sőt írnitudása is. A legtöbb felháborodást nyilván az keltette, hogy e könyvek nagy része egyszerűen olvasható volt. Rögtön érthető, egy „tudományos téma”! A kritikusok – ismétlem, s ha kell, még jobban hangsúlyozom: a baloldaliak csakúgy, mint a jobboldaliak – a fejüket fogták, nem értették a világot. Vagy arra kellett gondolniok, hogy tudósok egyszerre megtanultak írni, vagy pedig, hogy írók értenek a tudományhoz, illetve annak anyagához, az élethez. Gondolatnak is iszonyú volt.

Mindezért elsősorban Nagy Lajos felelős. Ez eddig különösképpen eléggé titokban maradt; örülök, hogy ismét megmondhatom. Ő volt az első, aki ezt a két, szemre eddig oly távoli területet észrevétlenül összekapcsolta. Működésére visszanézve megállapíthatjuk, hogy egész életében erre készült.

Nem részletezem most, mert bizonyos vagyok benne, hogy lesz nálam hivatottabb felmérője s újrafelfedezője is az ő egyedülálló irodalmi működésének; ennek a konok, egyre elégedetlenebb fejlődésnek, amely a szívós realizmuson és szatírán át a Három magyar város-ba, majd a Kiskunhalom-ba torkollt. Fokozatosan olyan irodalmi formába, ahol a mese szinte már zavarja a mondandót, ahol a megfigyelés oly gazdag (s oly érdekes) anyagot szolgáltat, hogy annak – akármilyen, akár tudományos rendezéséből is – mű születik. Ilyen legújabb alkotása is.

Vagyok annyira lovagias, hogy nem akkor, midőn az idő és a törvény széke is igazolta céljainkat, az érvek egész arzenálját adva kezünkbe, nem most vágok vissza arra az irodalomszéli hangra, amely e népleíró törekvést csak azzal tudta jellemezni, hogy eszményesíti, szinte kívánatossá teszi, s így, a reakció kész szolgájaként, csak állandósítja a parasztság, a deli pusztaiak sorsát. Fölteszem, hogy az olvasónak nem kell megmagyarázni, miben különbözött ez az irányzat, már kezdetétől fogva, attól a hajdani, népies irodalomtól, amely a földmíves testén valóban csak a vasárnapi ruhát volt hajlandó észrevenni, lelkén pedig csak a hagyományos magyar nyugalom, őserő és méltóság (különben hellyel-közzel szintén meglévő) jeleit. A magyar vidék valódi állapotának feltárását, ezt tűzte maga elé ez az irányzat. Az állapot leginkább anyagi állapotot jelentett, lelkit csak annyiban, amennyiben kimutathatóan az anyagiból következett. A mozgalom írói materialisták voltak; mik is lehettek volna; oly súlyos matériát kellett felmutatniok!

Nagy Lajos magatartása mostani könyvében nemcsak abban különbözik e szemlélettől, hogy ő csupán a lelkiállapotot vizsgálja. Könyvének újdonsága s veszélye az, hogy lemond az anyagi és lelki világ összefüggésének vizsgálatáról. Az emberek gonoszak, halljuk az új leckét, s akkor is azok, ha semmi hasznuk belőle! Ez valóban elképesztő. Hát akkor miért azok? A könnyű magyarázatot persze Nagy Lajos is el tudná mondani (már betokosodott reménytelen érdekek és vágyak is hatnak, s az okozat is visszahat az okra), de kommentáló szavait nem a szociológustól kölcsönzi. A tünet okát már ezerszer megmagyaráztuk, s mit értünk el vele? Magatartása, mint mindig – hisz azért írhatott oly kitűnő szatírákat –, a morált ismerő emberé. A türelmetlen, felháborodó, de indulatát hűvös szókimondásba, pontos odavágásba fojtó moralistáé. Ő ezt az elemet hozta be az eddig is már oly sok „más területről való” elemmel gazdag új népleírásba. A tiltakozó szakmabeli tudósok példájára a szakmabeli moralisták ezt persze nehezen fogják észrevenni. Nagy Lajos morálja valóban nem e földről való. Afféle plátói, aminek ismerete csak íróknak adatott meg; könnyen felelőtlennek mondható, mert törvénykönyvbe aztán senki sem tudná foglalni; lényege a leleplezés.

Cselekmény helyett a könyv kerete is ilyen moralista töprengés. A japánok keleti ügybuzgalommal kést vernek egy kínai fejébe. Miért is kínozzák egymást az emberek? – kezdi az író, újságolvasás közben, szülőfalujába utaztában. Bámulatos ügybuzgalommal kínozzák egymást, ha a késsel nehéz, különféle rögeszméket, lázálmokat, lélekfurdaló bogarakat vernek egymás fejébe, mindenütt. Falun természetesen éppúgy, mint a városban, sőt falun még inkább, mert ott közelebb vannak egymáshoz, jobban kileshetik a kedvező alkalmat. Az író zsebre vágja az újságot, és nézi az alkalmakat.

Csodálatos világ tárul elénk, a csodálatost eddigi értesüléseink és hiedelmeink szerint mérve. A falusiakban éppannyi a gátlás, a lefojtott s így más szelepeken kitörő vágy, akár a városiakban. Az egyszerű parasztasszonyok éppolyan idegbajosak, akár a bridzsszalonok dámái; sőt még – munkájuk, szenvedésük arányában – azoknál is betegebbek. Olyan finom, szinte már luxusszámba menő idegbetegségeket engednek meg maguknak, amelyeket eleddig az orvosok is csak bizonyos jövedelemhatáron túl engedélyeztek. Nagy Lajos minden eszközt felhasznál a tünetek megállapítására; még az orvostudomány, még az álomfejtés eszközeit is.

Szerencsére, kitűnő írói ösztöne figyelmezteti, hogy végeredményben az író eszközeit alkalmazza. Könyve így nem holmi honi csurungák népéről szól. Az apró részletek megvizsgálása után az író magasabb szemlélő pontra emelkedik: az íróéra. A különböző „idegen” szakmák szerszámaival végzett feszegetés, anyagkeresés után művét az író szerszámával, a stílussal építi föl.

Kevés író van, akinek szemlélete és stílusa között oly tökéletes a harmónia, mint Nagy Lajos szemlélete és stílusa között. Szemléletéről már mondtuk, hogy pontos, könyörtelen, leleplező, mindig a lényeget, a reálist kutató. Stílusa éppily egyenesen a lényegbe vág. Semmi fogás, semmi díszítés benne. Veszélyes, de a legnemesebb stílus. Ha nem volna minden mondatban valami kemény mondandó, ha az író csak egy üres mondatot is leírna, ez a stílus menten megbicsaklana, szürkévé, „művészietlenné” válna. De mivel minden mondat közöl valami fontosat, az egész épp egyszerűsége miatt lesz mély és egyszerre ragyogóan tiszta. Szerencsés ellentétje annak a könnyed, ötletpödörítő, nőihajfodrász-stílusnak, mely újabb prózánkban már-már ragályként terjed.

Nagy Lajos mondatainál nem a stílusra figyel az ember, hanem arra, amihez a stílus is csak eszköz, s amiről – alkalmazkodva üres, mert akadálykerülő korunkhoz – mindjobban megfeledkezünk. Nagy Lajos típusa a hű írónak. Föllépése óta szemlélete is, stílusa is töretlenül egyenes: a valóságra irányozott. Konok igazmondó, nem tud taktikázni: legföljebb ez viszi néha veszélyes területre: az apró jelenségek is oly gyorsan fölkeltik benne az erkölcsbírót, hogy a nagyokra már csak legyinteni tud. Ezért nem írt még nagy regényt, amihez pedig minden képessége megvan. Ezért egyik legkitűnőbb novellistánk. Ez a könyve szerencsés a kihegyezés képességeivel. Vagy száz novellatéma van benne, egységes keretben. A falu álarcá-t nem hasonlítom össze a Kiskunhalom-mal. Annak folytatása vagy kiegészítő része; ha a Kiskunhalom-ba foglalva jelent volna meg, abban is az egyik legjobb résznek tarthatnánk. Irodalmunkban, ahogy a művek és írók szaporodnak, úgy ritkulnak a nagy írói szándékok. Nagy Lajos új könyvét, mint legkisebb novelláját is, a nagy írói szándéknak kijáró tisztelettel tettem le.

Annyi a pénz, hogy már nem is kell. Megnézem, telik-e villamosra hazafelé is, aztán az írói járandóság fejében könyvet kérek a könyvkereskedőtől. Ez az az eset, amikor a kígyó végszükségben a saját farkával táplálkoznék. Örömmel fedezem föl Nagy Lajos legújabb novellásgyűjteményét. Belelapozok, s örömemet nem csökkenti, hogy ami írást látok benne, csaknem csupa régi ismerős. Azt az örömöt érzem újra, amikor először találkoztam velük.

Az öndicséret lelkes rakétaversenyében hadd álljak porondra én is. Én írtam, azt hiszem, legtöbbet Nagy Lajos munkásságáról, s mondhatom, nemcsak annak idején, hanem – hogy győzzem a versenyt – már jóval annak előtte is. A Nyugat szerkesztői asztalánál a bírálatra szánt könyvek közül Babits, Móricz, de már Osvát is szó nélkül felém nyújtotta az új és új Nagy Lajost. Hosszú és izgatott tanulmányokban fedeztem fel újra és újra. Elég hatástalanul; ezért veszem kezembe ismét a tollat.

Az egyszerűség és időszerűség bátorságát bámultam tehetségében. Stílusának azt a nemes – majdnem azt mondtam, arisztokratikus – szürke színét, amelyről megéreztem, hogy nem fogják sem megfakítani, sem megsárgítani az esztendők. Aztán szemléletének éppoly nemes – ez a helyes szó: klasszikus – kérlelhetetlenségét, amely ha gúnyolódott, ha ütött, egyformán a lényeget találta. Mindig a legnagyobbra vállalkozott, az úgynevezett kis dolgokra.

Duhamelt egyszer felkereste egy kezdő író. Az ontológia ős kérdéséről készült regényt írni – erre kellett volna neki tanács. Duhamel az asztalra tett egy gyufásdobozt. „Próbáljon először erről írni két jó oldalt” – mondta. A gyufásdoboz mellé én odatettem volna még egy másikat. Akar lángész lenni? Írjon erről is kettőt, de olyat, hogy benne az egyik dobozt megkülönböztethessem a másiktól.

Mi egy egész közönséges utcai balesetben a hatalmas? Miről beszélget két öreg, amikor nem mond semmit, de nekem mégis lélegzetfojtva kell figyelnem? Mi a legmindennapibb csendőrpofonban az égre csattanó? Nagy Lajos épp csak ilyenre hegyezi ceruzáját. Az élet a hétköznap. Épp csak arra felel, mi az elviselhetetlen az életben, vagyis az egymáshoz oly hasonló hétköznapokban.

A remekműnek az a tulajdonsága, hogy valahányszor elénk kerül, mindig fedezünk fel rajta valami ismeretlent. Bontakozik közben, mint a virág, vagy mi okosodunk hozzá az első lecke után? Nagy Lajos egyszer már fölfedezett írásaiban most fedezem csak fel, milyen árnyalatokat játszott már akkor ez a klasszikus nemes szürke! Hogyan állják másodszorra, huszadszorra is a fölfedezést ezek a feltűnést kerülő egyszerűségükben magukbiztos írások, amelyek alatt még az író hétköznapian egyszerű neve is annyira helyén volt!

Valamikor, amidőn a sors napilap-szerkesztéssel fenyegetett, Nagy Lajost szántam főpillérnek. Micsoda kommentátor rejtezik benne! Ártatlanul azt hittem: a gyufásdobozok méltó leírásában a dobozok a fontosabbak. Igazi fölfedezésem az volt: ez az író Mallarmé koncentrációjával dolgozik, s választja el a „vers de circonstance”-t a méltó nagy alkotástól. Hány kötet marad majd utána? Három, öt? De azok az aranyozott hátú remekíró sorozatban állnak majd a polcon. S az egyszerű hétköznapi név, melyet megkülönböztető jelzővel annyian viseltek s fognak viselni, versenytársul nyilván az Anjou-háziét kapja.

Nagy szavak ezek, bár most sem ragaszkodom, hogy hatásuk legyen. Annak idején is beértem az elégtétellel, hogy a Három éhenkórász megjelenésekor, 1946-ban is megírtam a magamét az időközben szociális realizmusnak is keresztelt kérlelhetetlenül tiszta irodalom hatalmas kismesteréről, a szakmájában is forradalmár novellistáról. Épp csak az ünnepélyesség föloldásául jegyzem záradékképpen még ide: s a magyar nyelv egyik legklasszikusabb művészéről. Még azt sem úgy írja, hogy a helyiség tele volt vendégekkel, hanem – ahogy üdítő – tele volt vendéggel.

Éles, türelmes tekintete volt; – csendes, időzített humora. Kipróbálta rajtam is mind a kettőt.

Húsz évvel ezelőtt – 1934-ben – együtt utaztuk be a Szovjetuniót. Hétszámra együtt voltunk reggeltől estig, sőt estétől reggelig is, mert szállodai szobánk legtöbbször közös volt. Noha addig is rokonszenv fűzött össze bennünket – nem sokkal később házasságánál én voltam az egyik tanú –, valójában most, lakva ismerkedtünk s melegedtünk össze. Én ezt értékes megtiszteltetésnek vettem. Azok közé a kevesek közé sorozódtam, akik Nagy Lajost már akkor kiváló tehetségnek, kiváló embernek tartották, teljes sikertelenséggel. Az udvariasságra késztető tiszteletet azonban nemcsak az írói öcs-báty viszony keltette. Hanem a köztünk levő húsz naptári év is, meg az, hogy Nagy Lajost betegnek, kíméletre szorulónak tudtam. Idegbajára panaszkodott; ez az évek során – s nem kis mértékben az „ápolás” következtében – komolyra fordult, nyugtalanító tüneteket mutatott. Fölényesen vigasztaltam. Nem hittem, hogy a lélekelemzés gyógymód is lehet.

Együtt utaztunk tehát, mindegyikőnk egy-egy jókora bőrönddel; engem az említett udvariasság már a vonatba-szállásnál arra indított, hogy Nagy Lajos bőröndjét is magamra vállaljam. De vajon pusztán az udvariasság sarkallt-e erre? Nem volt-e egy kis kérkedhetnék is, fiatalságomnak és jó izmaimnak egy kis fitogtatása is abban, ahogy a két bőröndöt fölkaptam, s a bennünket kikísérő ifjú nők szeme előtt megindultam velük, könnyedén, egyenes derékkal, a váróteremből a sínek közé, Nagy Lajos elismerő óvására mindössze azt vetve oda, hogy két csomagot könnyebb vinni – már csak az egyensúlyozás miatt is –, mint egyet. Nagy Lajos bölcs, belenyugvó tekintettel nyugtázta buzgólkodásom; de mintha egy kis várakozás, egy kis kíváncsiság is bujkált volna ebben a tekintetben.

Kézben valóban könnyebb két súlyt vinni, mint egyet, kis távolságra. A vonat azonban jó messze várt ránk, s hamarosan érezni kezdtem, hogy Nagy Lajos bőröndje jóval nehezebb, mint az enyém. De kitartottam, s még a poggyásztartóba is föllendítettem csomagját, mégpedig az enyém előtt. – Nem volt nehéz? – kérdezte Lajos. Csak legyintettem. Ezzel fejeztem ki, hogy szóra sem érdemes, s ezzel kíméltem meg magam az áruló pihegéstől, amely ha szót ejtek, feltétlenül kiárad belőlem.

Útközben többször is át kellett szállnunk, s a csatlakozó vonat mindenütt igen messze volt, Varsóban például, ahol épp akkor építették át a pályaudvart, mintha kilométereket gyalogoltam volna. Természetünk, mely már hangolódott össze, a hordárkérdésben is megegyezett. Mindkettőnket íróilag is sokat foglalkoztatott az embernek ember által való kiszolgálása; rokonjelként fedeztük föl, hogy mindkettőnket, szinte gyermekkori élmények hatása alatt, feszélyezett a még indokolt parancsolás is, szolgák becsengetése, de még a pincért hívó pohárkocogtatás is. Aztán – még egy közös vonás – mindketten azok közé a büszke ügyefogyottak közé tartoztunk, akik nemcsak nem tudják sohasem, hogy efféle szolgálatért kinek mennyit kell adni, hanem megkérdeni is röstellik. Mellesleg ilyesmire pénzünk sem igen volt. Így hát bőröndjeinket mindenütt magunk vittük, illetve én magam vittem. Szovjet területen már némi demokratikus közvetlenséggel, amitől az első alkalmakkor mintha valamivel könnyebbek lettek volna.

Csaknem tízezer kilométert utaztunk a szocializmus országában. Városokat, üzemeket, kolhozokat látogattunk végig. Legtöbbször vártak ránk az állomáson. Néha azonban nem vártak. Charkovban például egy elkésett távirat folyományaként mi magunk kerestünk szállodát, szemben az állomással ugyan, de mégis jókorát gyalogolva, kezemben a két bőrönddel, kánikulában.

Látogatásunk során itt is, ott is, búcsúzáskor ajándékkal, emléktárggyal leptek meg bennünket. Leginkább fényképalbumot kaptunk. A rosztovi mezőgazdasági gépgyárban azonban például egy miniatűr, de mégis jó összmaroknyi traktort kaptunk, öntöttvasból. Másutt díszkalapácsot, halhatatlan írók szobrának kicsinyített, asztalra helyezhető mását, márványalapzattal; üvegből való levélnehezéket, a város látképével; ízléses népművészeti cseréptányért.

Vásároltunk is. Lajos egy egész öltözet ruhát is vett, s egy pár jó erős, úgynevezett strapacipőt. Mindez rejtelmesen belefért a már kezdetben teli bőröndökbe.

Az elvhű ember következetességével vittem a bőröndöket, vagyis szemre változatlan könnyedséggel. Titokzatos lelki folyamatképpen minél tovább vittem őket, Lajost annál betegebbnek, magamat annál fiatalabbnak éreztem, noha közben az ő rám-rám lövellt, bölcsen kíváncsiskodó mosolya már-már pajzán volt, nekem pedig, most már bevallhatom, hovatovább majd karom szakadt.

De hát kettőnk közül nemcsak a fiatalabb voltam, hanem én tudtam külföldi nyelvet is, továbbá nekem volt több hajam, valódi Waterman töltőtollam, mellényzsebben is elhelyezhető kecses kis fényképezőgépem, s ez utóbbi révén állandó sikerem, mert boldog-boldogtalant lefényképeztem, de leginkább persze az utunkba került lányokat, nyitányául az összeismerkedésnek. Mindezért valamivel fizetnem illett, magam is éreztem.

Hat hétig jártuk a szovjetek hatalmas birodalmát. Végül még hajóra is szálltunk, a Fekete-tengeren. Szevasztopolból utaztunk Odesszába, kellemes időben, egy kellemes, tiszta gőzösön, amelyre meredek és keskeny, párosával vitt bőröndök számára eléggé alkalmatlan lépcsőn jutottunk volt fel.

A fedélzeten ifjúmunkások utaztak, valami tornaünnepélyre vagy tornaünnepélyről. Időtöltésül itt is gyakorolták maguk: hatalmas súlyzókat emelgettek, s próbálták fejük fölé nyomni. Mások páronként szembehelyezkedtek, s tenyérrel összeakaszkodva igyekeztek egymást állásukból kibillenteni.

Már nem emlékszem, hogyan, de ebben egyszer csak magam is részt vettem, mégpedig nem megvetendő eredménnyel. Egymás után sikerült meghátráltatnom küzdőfeleimet.

Mégpedig Lajos elismerő, bár némileg gunyoros tekintete előtt. Nyilván e tekintet hatása alatt történt, hogy végezetül önhittségem csúcsán, neki is felkínáltam a viaskodást, merő tréfából; bizonyosra vettem, hogy úgysem fogadja el. Az ifjúmunkások már a puszta kihívásra jót kacagtak.

Nagy Lajos azonban elfogadta a küzdelmet. Előrenyújtott bal lábát jobb lábamhoz illesztette, jobb tenyeremet tenyerébe fogta, s a következő pillanatban fél térden álltam előtte, nem kis meglepetésemre. Azt hittem, öntudatlanul is kímélettel voltam iránta, nem szedtem össze az erőm. Most tehát összeszedtem, s ennek eredményeképpen a következő pillanatban már mindkét térdem a padlón volt, az ifjúmunkások harsány derűje közepette. Még most sem tértem magamhoz, harmadszor is megújítottam a küzdelmet. Csak ekkor – minden izmom megfeszítésekor – tapasztaltam, hogy vasgyúró kezébe kerültem. Ismét alulmaradtam. Levertem térdemről a port, s mintegy bizonyságszerzésül megtapogattam Nagy Lajos felső karját. Vasköteleket érintettem, a kötelek alól egy díjbirkózó „béká”-ja ugrott elő. Átöleltem Lajost, hogy felemeljem – mert magasabb is voltam nála –, mellét mellemhez szorítottam. Meg sem mozdíthattam, egy Toldi állt előttem. Lajos felém derengtette jól ismert szerény és gunyoros mosolyát, majd az ifjúmunkásokra nézett, s mintegy köszönetképpen a figyelmükért fél kézzel maga fölé nyomta egymás után azt a két legnehezebb súlyzót, amelyet azok két kézzel is csak derekuk magasságáig tudtak fölemelni. Kitört a taps, a hurrá. Ámulatomból maradék humorérzékem segített ki. Összevertem én is a tenyerem, s Odesszában a leszállásnál közönyös arccal vettem kézbe a két bőröndöt, s mintha semmi sem történt volna, úgy indultam le velük a szűk lépcsőn.

Mindezt nem anekdotaként mondtam el, elsősorban nem is jellemrajzként, hanem meggondolt esztétikai fejtegetésképpen. Nagy Lajos novelláiban is ilyen váratlan erővel találkozik a gyanútlan olvasó. A világ okos megfigyeléséből, az emberek iránti türelemből származó bölcsessége és humora írásműveiben is ilyenformán csap át váratlan diadallá: a győzelemnek azzá a legnehezebb fajtájává, amit meggyőzésnek nevezünk, s amelyet nyelvünk játékosan csak egy árnyalattal különböztet meg a legyőzéstől. Jó író az, akitől legyőzésünket is szívesen fogadjuk. Megrendülve gyászolom Nagy Lajost, s íme, ha igazi lényét – művész voltát – felidézem, könnyeim közt is mosolyogni kényszerülök. Csalhatatlanul érzem, hogy legyőzte bennem a halált is; a munkájával. Kevés munkát ismerek, amely hősibb körülmények közt keletkezett.

 

 

Ady Endrének csak élete utolsó három évében volt saját külön lakása; hálni addig albérleti, szállodai vagy szanatóriumi szobákban hált; nappalait pedig kávéházban, vendéglőben töltötte; ott dolgozott, ott pihent. Kényelmesen Nagy Lajosnak körülbelül ötvenéves koráig, házasságáig ennyi rendezettségre sem telt; kávéházaiban is az állandó kiszolgáltatottság és lesállás idegfeszültségében élt, akár egy szegénylegény.

Ady Bakonyának fái, tudjuk, műpálmák voltak, illetve azok a ládában növő citromcserjék, amelyekkel a párizsi kiskocsmások a járdára némi zöldet varázsolnak. Ki ne vágyott volna azok árnyékába a század eleji Pestről? Adynak a „Bakony” menedékhely volt, üdülés. De van a Bakonynak egy másik értelmezése is. Hogy mi volt az igazi magyar Bakony, vagyis a század eleji Budapest és Magyarország, azt Nagy Lajos tudta; nemcsak abban, abból is élt, s ő nem lelt belőle menekülést, egy napnyit, egy percnyit sem. Sorsa – függetlenül a megkezdett hasonlattól – a Patkó Bandik sorsát idézi. Milyen az ember törvényen kívül? Esendő s edzett, merészen óvatos, gőgös és feldúlt. Naponta ágról szakad, de soha egy percre sem törik meg. Nagy Lajos még tréfált is, amikor épp nem káromkodott. Minden tiszteletünk a „népért síró bús bocskoros nemes”-eké. Énekeibe és legendáiba a nép azonban nem őket, hanem a Bogár Imréket, Bimbó Jóskákat foglalta; ha egyébért nem, azért a vigaszért, amit egy-egy bátor elégtételvevés, odamondás puszta híre jelent a megalázott szívnek.

Már a fiatal Nagy Lajos – okosan számot vetve a maga és környezete természetével – társadalmon kívüliségre határozta el magát. Ez persze nem pusztán saját akaratából történt; volt benne része már származásának is. Házasságon kívül született. Az ilyen gyermekekre, szinte nemzetközi megállapodással, minden nyelven két ingerlő kifejezés van: törvénytelen és természetes. Az egyik megbélyegző; a másikat a fül dicsérőnek is érezheti: mintha minden más gyermek nem természetesen, hanem valami művi úton keletkeznék, amiben – ha a társadalmat nem szervezetnek, hanem szerkezetnek tekintjük – jó rész van igazság. Nagy Lajos – teljes joggal – soha nem bocsátotta meg, nem szüleinek, hanem a társadalomnak a hátrányt, ami származásával érte. Kiskorában fattyúnak ócsárolták. Egy pusztai béres lányának és egy evangélikus püspök diák fiának – most már kiírhatjuk nevüket, mert holtukban is büszkék lehetnek rá – Nagy Julcsának és Basa Lajosnak volt a gyermeke. Anyja szolgáló, gyermeklány volt apja szüleinél.

A vérkeveredés mindenképpen szerencsés volt, de maga Nagy Lajos igazságtalanságba született, igazságtalanságban nevelkedett. Módja lett volna, hogy megadja magát – egyetemre járhatott, a polgári világ megnyílt előtte, még a szolgabíróságba is belekóstolt –, de ő igazságra törekedett. Mégpedig az igazságra való törekvés legveszélyesebb módján: az igazság kimondásával. Fokozta a veszélyt, hogy a természettől éles, kitűnő elmét s rendkívüli írói tehetséget kapott: ebben benne foglaltatik, hogy jellem dolgában is a legmagasabbra nézett. Mindez csak tragédiára vezethetett egy olyan korszakban, amelynek sajtója, politikája, hitélete, sőt gazdaságtana tele torokkal harsogta az igazságot, de mindannyiszor a saját hasznát értette rajta, vagy hazudta bele, néha igen tetszetősen.

A magyar liberalizmus kora volt ez: Tisza István és Lánczy Leó táborának küzdelme a maguk nagyobb igazságáért. Szíve mélyén természetesen Nagy Lajos is hasznot értett az igazságon. De ő a telekpusztai béreseknek s azok Pestre szakadt fiainak akart használni vele. Harminc évi megalázás és koplalás, egy idegzet tönkremenetele származott ebből a látszólag árnyalati különbségből.

Nem lehet megdöbbenés nélkül olvasni Nagy Lajos emlékirataiban, hogy kiknek-miknek nem volt szemük ehhez az árnyalathoz, mihelyt az a lényegben, a művészetben fejeződött ki: egy Osvátnak, egy Révész Bélának, a radikális és szocialista mozgalmak teljes szellemi vezérkarának. Nagy Lajos az igazat akarta írni, híven; puritán, érdes, „szemsértő” képet adott a szecesszió, majd az álbarokk mondatcirádák korában; a franciák szavával, a style de nouille, az ő még találóbb szavával a „koszt-vász-koszt” stílus idején. Már a mondatait – az ő Sallustiusra emlékeztető, aranyhitelű mondatait – színtelennek, unalmasnak találták.

Az igaz stílusra vezető kalauz első tétele: tűzre való az az írásmű, amely nem tetszik; de még hamarabb az az író, aki csak tetszeni akar. Nagy Lajos roppant sokat és nagyot akart, olyat is, amire már nem volt érkezése. De tenger gondja közt a legkisebb is nagyobb volt annál, hogy tessék. Illetve… fejében tán meg-megfordult; természetével nem egyezett. Ösztönében sokkal többet várt magától is, az „olvasótól”, vagyis az emberiségtől is. Harcot, rendet: igazságot! Hitte, hogy az ember megváltható. Konok és szívós volt reményében, igényében egyaránt.

Természetének ezzel a hajlamával, említettem, gyorsan számot vetett. Ezért határozta el magát, hogy független író lesz. A Tisza–Vázsonyi szabadságküzdelmek idején persze a szabadság értelmezéséhez hasonlóan a függetlenség értelmezésében is volt árnyalat. Kezdetben tán maga Nagy Lajos sem tudta, mit vállal azzal, ahogy ő a függetlenséget értelmezte. Voltaképpen szabadságharc-sorsot vállalt: tábortalanságot.

„Én olyan független író voltam, hogy akár Herczeg Ferencet is megdicsérhettem volna” – jellemezte helyzetét, jót mosolyogva a tömörítésen, amelyet csak a korszak ismerői érthettek.

Ez a tömörítés azt jelentette, hogy ő még a hivatalos helyektől „független” körök hatalmától sem függött, s megvethette azokat az írókat, akik a függetlenség és szabadság díszeit aggatták magukra, pusztán azért, mert nem kormánypárti irányzatot szolgáltak, hanem látszólag a kormánnyal ellentétest. Nagy Lajos szemében az ellenzéki polgárság neves közírói éppoly szolgák voltak, akár a kormánypárti polgárság közírói, mert próbáltak volna csak egy szót is ejteni saját körük érdeke vagy hiedelme ellen is! Duplán megvetette azokat, akik úgy szolgák, úgy veszik fel a zsoldot, hogy a hősök babérjára is igényt tartanak. Hitványságukat tán menti valamelyest, de ártalmasságukat növeli, ha mindezt öntudatlanul csinálják. A lényeg: Nagy Lajos nem látott árnyalatot aközt, hogy valaki a feudalizmus vagy a kapitalizmus bértollnoka-e. A harmadik rendhez tartozott, szívvel-lélekkel, már akkor.

Ezt nem értették s nem bocsátották meg neki. Nem győzte emlegetni az első leckét: mit kapott azért, mert egy liberális-radikális pesti ügyvédet is fosztogatónak mert ábrázolni. Holott az ő tapasztalata szerint a korszak ügyvédeinek háromnegyede fosztogatásnak köszönhette jólétét! Ma már világos, épp azért kapta, amit kapott. Kettős nyomás alatt élt, s „bajtársai”-ról is tudta, hogy nem társai. Kitűnő szeme lévén, a lelkiek s anyagiak szövevényében egyaránt, kedvenc szellemi játékai közé tartozott kimutatni egy-egy „haladó”, sőt „forradalmár” közéleti vagy irodalmi személyről, hogy voltaképpen miért is lett s meddig lehet az, ami; vagyis, hogy valójában mennyire maradi, sőt antiszociális! Anélkül, hogy tudná! Ez az éles szem természetesen őt magát sem kímélte. Nagy Lajos önvizsgálat, önismeret dolgában is félelmetes volt.

Már ha akarja, sem lehetett volna más, mint tábortalan szabadságharcos. Tehetség, sőt alkotás dolgában volt nála szerencsésebb író; függetlenség, illúziótlanság dolgában ő volt a legnagyobb.

Rettenetes árat fizetett érte. Nagy Lajos évtizedekig úgy élt, hogy kedvelt cigarettájából – munkája egyik feltételéből – egyszerre csak két darabot tudott vásárolni. Napjait kávéházban – munkahelyén – töltötte, de három közül két esetben úgy ült le, hogy nem volt zsebében elég pénz a feketének – a munka másik föltételének – kifizetéséhez. Írni kezdett, s néha szemüvege fölül körültekintett. Amikor mi, öccsei, mellénövekedtünk, a dolog úgy-ahogy istenesen ment. Magához intette valamelyikünket, csaknem olyan mozdulattal, mint diákját a tanár, s gyors pillantással megolvasva, hogy tenyerébe markolt vagyonából mennyi hiányzik a kávé árához, így szólt, helyet sem kínálva: „Egy pengő húszat vetettem ki rád.” Úgy adtuk át, mint közadót, mégpedig olyan közösségét, amelybe szívével is beletartozik az ember. Neki még József Attila is hitelezője volt.

De hogy ment ez a mi föltűntünkig? A munkásság szervezeteinek már százezreket érő bérházai voltak, a szervezetek vezetői és alkalmazottai évi tíz-húszezres javadalmakat húztak s a magyar munkásság legélesebb szemű és tollú, európai méretű nagy írója a Japán és az Abbázia kávéház kispolgár „intellektüel”-jeinek – irodalomértő ügynökeinek –, ál- és még álabb újságíróinak, kezdő költőinek egy-két pengős „kölcsönei”-ből élt. E kölcsönök megadását fölvételükkor sem ígérte; idegtartalékából fizetett értük. Legközvetlenebbül, tehát legélesebben talán ezeket ábrázolja, a kispolgárokat.

A munka-tőke frontjáról a legtöbb elismerésben még a Gyáriparosok Szövetségének egyik vezetője, Fenyő Miksa részesítette, akinek nyilván nemcsak a jó stílushoz volt érzéke, hanem a képtelen helyzetek humorához is. Csak két oldalt kell elolvasnunk Nagy Lajos bármelyik könyvéből, hogy világosan lássuk, mit adott ezért ő a nagyiparosoknak.

Nagy Lajos az eszével meg tudta magának magyarázni ezt a helyzetet: hisz az ő felismerése szerint a legnagyobb írók is ilyenfajta kegyelempénzen éltek, legfeljebb nagyobb tételekben kapták, s ellenszolgáltatást ígértek, sőt adtak is érte! Az ő nyílt magatartása – hogy épp csak egy napra valót kérek, de semmit sem adok –, ez a szegénylegény egyenesség volt még a legbecsületesebb. Ismétlem, az eszének. Mert közben nyilván mégiscsak emiatt szenvedett álmatlanságban, tériszonyban, „indokolatlan” szorongásban, és – jellemzően – klausztrofóbiában, vagyis abban a kényszerben, hogy ismeretlen zárt helyen képtelen legyen hálni. Ennek következtében vidéki útjain például nemegyszer más okból ugyan, de mégiscsak éppúgy a boglya tetején, a csillagok alatt aludt, akár egykor Savanyú József vagy Rózsa Sándor. Így élt mindaddig, míg Boriska rendet nem tett körötte. Nagyobb lélegzetű munkába is csak ezután kezdett.

És ez az ésszel lefojtott szív mennyi – lírát termelt s lökött ki magából! Novella a Lecke, a Jeremiáda, a Napirend, a Január? Olyan indulat zakatol bennük, akár a korszak legnagyobb verseiben. Engem először ezekkel nyűgözött le, ezekkel tett hívévé Nagy Lajos. Elámultam, amikor aztán szűkszavúan, de minden szavukkal célba találó tárgyilagos karcolatainak Csehov s Maupassant tollára méltó mondatait olvashattam. Ezekben a szív fűtötte elme munkáját csodáltam. Hát amikor humora ízére is ráeszméltem!

Félelmetes – tréfából egyszer így mondtam neki: köz- és önveszélyes – emberismerő volt. Nemcsak kora társadalmáról volt lesújtó véleménye, hanem kora embereiről is. A szegényekről is. A sofőr nála az urat védi, a csendőr a pofozás kéjéért is: a szadizmus gyönyörében pofozza áldozatát. Hogy ezek is társadalmi képződmények? De hát meddig maradnak azok?! Hisz a társadalom megváltoztatása mégiscsak az ő dolguk! Nagy Lajos szinte a szív ütemének lökő-szívó váltakozása szerint hitt és kételkedett bennük, dicsérte és átkozta őket. Ő igazán azért korholta az embereket, mert szeretni akarta őket. Végül – mit tehetett? – megbocsátott nekik, és mosolygott rajtuk. Félelmesen ismerte a körülményeket is.

Ilyen összetételben ismerte és figyelte önmagát is. Tárgyilagosan megállapította, hogy egyéni sorsát tekintve ostobaságot csinál, amikor nem hódol be. El-elhatározta tehát, hogy leteszi a fegyvert, szabályszerű író lesz, olyan, amilyennek az emberek az író urat elképzelik. Ennek azonban már puszta elgondolása is úgy felháborította, hogy először is önmagát büntette meg – nyílt vagy leplezett vallomásban – a „gyávaság” miatt, azután pedig azt a világot, amely ilyenre próbálja kényszeríteni az embert. Amikor Szovjet-Oroszország felé utaztunk, az a gond vitte el az álmát: mi lesz, ha – amire annyira vágyott – meggyőződik a szocializmus igazáról, s hazatérve nem tudja megállni, hogy el ne mondja? Darabokra fogják szedni! „Vagyis annak sikerétől tartasz, aminek szerencsét kívántál?” – kérdeztem mosolyogva. „Félek, hogy bátor leszek” – mondta nevetve. A Kiskunhalom után azon csodálkozott, hogy nem fogták pörbe.

Mennyi tartaléka volt, mennyi mondanivalója, amit már helyet s nyugalmat találva megírhatott volna. József Attiláról ő tudta a legtöbbet. Egy korszakot méltóképp leleplezni csak visszapillantva lehet, kulisszái háta mögül nézve.

Önéletleírása ad vázlatokat erről a csarnokba való hatalmas freskóról, amely már nem készül el.

 

 

Babits és Somlay halála után ő volt a harmadik, akinek halálhírére ez nyilallt szívembe: „Késő! Elkéstem, hogy viszonozhassam azt a jóindulatot, amelyet részéről érezni véltem. Pedig tán szüksége volt rá. Pedig, most tudom csak, mi mindent szívesen megtettem volna érte.”

Az utolsó esztendőkben még az előzőkhöz képest is ritkán láttuk egymást. Színdarabjától el voltam ragadtatva, de ezt is előbb szinte csak üzenetképp, aztán meg csak hosszú kézrázás formájában tudattam vele. Vágyott az emberek közelségére, az elismerésre, a szeretetre, ha adódó esetben a maga gunyoros módján fogadta is. Neki gratuláltam Zelk oly időben érkezett verséhez, melyért egész irodalmunk hálás lehet, ha csak olyanformán is, mint a bűnös a véletlen-adta alibiért. Hogy az öregségéről, árvaságáról szóló vers Lajost is meghatotta, azt csak ezzel a mosolyba burkolt mondattal fejezte ki: „Én meg az ő betegségéről írok majd novellát hozzá.”

Sírjánál, ma egy hete, először esett meg velem, hogy nem riadozva, hanem valamiféle nyugalommal gondoltam a halálra; mintha nem hittem volna a hatalmában. A temető csupa illat volt és fehér virág, a feldíszített sírok közt s a tisztára söpört utakon ünneplőbe öltözött emberek nyüzsögtek, oly sűrűen, akár a Rákóczi úton. Halottak napja volt, mellesleg nekem születésnapom; két okkal több tehát, hogy áthasson az elmúlás szomorúsága. Nem ez hatott át. Néztem a távoli koporsót, s olyasmit éreztem, hogy az életnek a halál ellenére is lehet értelme. Lajos élete embertelen volt; megbélyegezettség, nyomor, megalázás, sikertelenség; szorongás, halálfélelem, évtizedek óta! De sorsára gondolva, a szomorúságon át olyasmi fogott el, mint amikor győzelmi hír érkezését várja az ember: valahol valami diadal történt. Micsoda diadal? Nehéz végighaladni ezen a gondolatsoron, jobbról-balról közhelyek sivatagja. Először lett valóságos élmény számomra, hogy az ember csak mint társas lény ember. Hogy az örök isteni gondoskodásban való hit elmúlása után, egyéni örök életünk reményének szétfoszlása után az életet csak az tudja embermód végigélni, aki átérzi társaslény voltát, aki az emberi közösség tagjának, a halhatatlan emberi faj tagjának, az elpusztíthatatlan földi lét részének tudja magát. Aki hittel és szeretettel van ez iránt a közösség iránt; aki érdemesnek tartja érte a munkát és a harcot. Aki hisz a jövőben! A hetvenéves Nagy Lajos esztendők óta küzdött a halállal, s ezenközben készítette el legjobb művét. Napokkal előbb megérezte szíve a halál marokszorítását, de kezében a ceruzával s kefelevonattal kapta az utolsó rohamot. Tudta tehát, mire kell használni a végső percet is; tudta, ha mással nem, ösztönével, hogy a végső percnek is van értelme. Több volt puszta önmagánál. Munkáját – írói pályafutását – voltaképpen harmincéves kora után kezdte el. Alkotása elfér nyolc-tíz kötetben. De ezzel annyit segített az életnek a jóért való harcban, ezzel olyan győzelmet aratott, hogy ma is köztünk van, ma is része az életnek. Néztem a koporsót, s képtelen voltam elhinni, hogy abban Nagy Lajos fekszik. S amikor mégis elért a szomorúság, magam miatt szomorkodtam: többé sose hallhatom okos szavát, sose látom elnézően gunyoros, kedves tekintetét, de őt, a szakmatudó remek munkást, az igazságszolgáló férfit, a makulátlan harcost, őt irigyeltem, s azt kívántam, bár úgy végezhessem, mint ő.