Egy elfeledett nagy előd^*

Bírálatot szeretnék írni egy csaknem száz esztendeje megjelent könyvről. Úgy érzem, nem késtem el vele. Az irodalmi alkotások legjobb rostája az idő. Ha volna türelmünk és módunk e türelemre, tulajdonképpen minden könyvről száz év elteltével kellene nyilatkoznunk. Az elfogultság ilyenkor már ritkán fenyeget. A könyv állításait, jóslatait is könnyebben ellenőrizhetjük.

Egyszóval, nem bánom, hogy ez a könyv csak most került kezembe. Harcos, hadakozó könyv, de ím, én már nyugodtan lapozhatom. Állítom, hogy méltatlanul feledkeztünk meg róla. Lelki épüléssel forgathatják azok is, akik szerző nyomdokain járnak, s azok is, akik netán a könyv igen nagyszámú hőseinek sorsára szorulnak.

A könyv ugyanis bírálatot tartalmaz a korabeli magyar írókról, művészekről, közéleti férfiakról. Ne zavarjon bennünket, hogy e kor – a naptár szerint – nem a mienk. A mű – alapjaiban – állja az időt. Mint akkoriban sok magyar könyvet, Lipcsében nyomták ki, 1845-ben.

Kedvező esztendő a bírálatra. Irodalmi és szellemi életünk aranykora delelőjén áll: Vörösmarty már elvégezte munkája zömét; Széchenyi szavai tettre váltak, az Akadémia működik; a serkentés után Kossuth öntudatra irányítja a nemzetet; az ifjúság már ünnepli Petőfit.

A könyv címe: Magyarkák. Nyilván már ezzel is azt akarja kifejezni, hogy nem egész, nem teljes magyarokról szól, hanem csak afféle aprókról. Minden valamirevaló korabeli hírességről megemlékezik; sőt, szót ejt olyanokról is, akiket mi már hallomásból is alig ismerünk. Igen nagy hatása volt.

Úgy veszem kezembe, mint kedves ereklyét. Olvastam már egyet-mást róla, többek között a Petőfi-irodalomban. Örömmel, kíváncsian kezdem hát lapozni. Először is a Petőfiről szóló oldalt ütöm fel. Szó szerint ezt olvasom:

Ex-baka; nyugalomba lépett szinész; ex-divatlap-segédszerkesztő, és vándor-költő; s’at. Szilaj csikó a’ honi poësis mezején, sem féket, sem kantárt, sem zablát, sem nyerget nem tud türni. Verset sokat ir; akár szabályosast, akár nem, az mindegy neki. Kár a’ talentumnak annyira elvadulni! Utóbbi időkben a’ híres Vahot Imrének a’ „Pesti Divatlap” szerkesztőjének volt fegyverhordója. Petőfi még fiatal fiú, ’s mig a’ must ki nem forr, mindig jó bort lehet belőle remélni. Várjunk tehát – hiszen magyarok vagyunk, és megtanulhattuk a várást!… Addig is útravalóul hallja tőlünk, hogy versfaragás nem költészet; szabálytalanság nem genialitás; vastagosság nem művészeti ízlés – és nem egyedül bor, prófont, bakancs- és bakakabátban, de nem is a’ fáklyafüstben rejlik a’ költészt illető aether. Vigasztalja azonban magát, mert, merész a’ fiatal sas röpte, de nem vakmerő, de a’ dicsőitő orkán, melly a’ „Divatlapból” fuj rá, elsodorhatja őt – a’ semmiségbe.

Egy kicsit szigorú sorok. A maga korában Ronsard-t is megtámadták – Baïf támadta, illetve támadtatta meg –, de ott mégsem hasztalanul zörgött a haraszt. S még akkor sem ilyen hangon zörgött; Ronsard nyugodtan tűrte. Petőfinek volt egy-két ideges mozdulata. Már megírta a János vitézt, a A helység kalapácsát. Méltán érezhette magát valakinek az irodalomban, méltán várhatott több megbecsülést. Méltán fájhatott neki ez a lekicsinylő, hányaveti hang.

Fellapozom gyorsan Széchenyit.

A jellemzés igen helyesen, Széchenyi első nagy tettének ismertetésével kezdődik.

Szó szerint így: Mikor az 1825-i országgyűlésen az Akadémia alapját 60.000 pengő forinttal a tüzes kapitány megvetette, legott számítgató financierré lőn, kitől mesterei, az angolok is tanulhatnának.

A könyvíró elismeri Széchenyi lelkes buzgólkodását, de a bekezdést ezzel a finom célzással fejezi be: Függetlennek kivánkozott mutatkozni, de a’ ki közelebbről nézte játékát, könnyen kivehette, hogy a nemzeti szín mellett az önérdek sincs felejtve. Majd szellemesen s rejtelmesen: Széchenyi minden esetre epochát kezdett; e bókért, mivel valóság, elengedjük a köszönetet!

A könyv szerzője nem ír rosszul. A homályosan megfogalmazott, tehát kivédhetetlen gyanúsításban, a fülön nem csíphető rágalmazásban gyakorlata van: el-eltalálja az emberek érzékeny pontját, vagyis dicsekedhet azzal, hogy a maga módján fején találja a szöget.

Vörösmartyról minden barátja tudta, hogy szórakozásul maga csinálja a szivarjait, s azokat tréfás büszkeséggel kínálgatja. Köztudomású volt az is, hogy a költő esténként barátaival el-elborozgat. Szerzőnk nem hagyja ki a pompás alkalmat az esztétikai swingre. A kor legműveltebb, legemelkedettebb szellemű költőjét előbb egy mondatban rejtelmes célzattal „Vörösmarty néniké”-nek és „borral koszorúzott akadémiai rendes tag”-nak nevezi, majd azt teszi közzé róla, hogy a „nagy tudomány, kivéve a’ szivargyártást, az nem legerősebb oldala.” Egész irodalmi működését abból a szempontból ítéli meg, hogy az Akadémia ülésein mi mellett szólal fel. A szerző még nem ismeri ezt a nagy szót: irodalompolitika, de a nagy megérzők biztonságával már hibátlanul gyakorolja.

Ezek után azt kellene hinnünk, hogy a könyv alkotója valami múltból kipislogó, farkassötétségben szenvedő maradi ember, meggyőződéses ellenfele az új időknek és embereknek. Erről szó sincs. Könyve elején elszántan támadja a vallást, az egyházakat. Különösen a katolikust. Noha írásaiból kitetszik, hogy maga is katolikus. Van zokszava a főurakra is. Nem, az ő tollát nem béklyózza holmi meggyőződés. Ahova oda lehet vágni, odavág. Senkiről sem feledkezik meg.

Szorgalmas és körültekintő.

Munkamódszerét könnyen elképzelhetjük. Gondos ábécé rendbe írta a korszak ismert neveit. Maga elé vette a papirost, s ahol az ihlet súgott valamit – gyerünk. Maga is elcsodálkozhatott, hogy a rágalmazhatnék milyen találékony Múzsa. A módszerrel, mint tudjuk, hamar iskolát csinált. Ilyen elv szerint fogott munkába majdnem ugyanakkor Zerffy Gusztáv; majd néhány év múlva Pálffy János, a kor másik nagy mocskolója is, akinek napjainkban eldörrent szép sikere mutatja, hogy a módszer mindig beválik, a káröröm a sírból is tábort gyűjt. Ám a példaképet sem Zerffy, sem Pálffy nem érte utol, sem a műfaj többi későbbi ápolója. Azokban sok az ellentmondás, a felesleges szó. Zerffyből kilóg a rendőrkém. Pálffyból a süllyesztőbe bukott tehetségtelen politikus és még tehetségtelenebb író. A nagy úttörő egyenes és tömör. Kegyetlen s önzetlen, mint egy kéjgyilkos.

Bámulnunk kell nyilainak merész röptét. Bajzáról röviden azt írja, hogy „benne csalatkozott a’ nemzet ’s emlékezetéből eltünendik”. Brassai Sámuelt megdicséri, közben jóakaratúan, a megújuló üldöztetések idején – 1845-ben vagyunk – azzal hívja fel rá az illetékesek figyelmét, hogy „Brassai ur nem áll elő a’ szinnel, de csak a’ vak nem látná, hogy republicanus”. Ezzel a hanggal is nagy előfutár volt. De nincs a becsületnek olyan páncélzata, amelyen az ő nyila ne találna, vagy ne feszítene egy kis rést.

A század egyik legrokonszenvesebb, mert legönzetlenebb, az eszményeket leghívebben követő férfia Bezerédy István, Tolna megye országgyűlési küldöttje volt: jóval a híres törvény előtt felszabadította jobbágyait, önként lemondott nemesi kiváltságairól. Róla szerzőnk azt jegyzi fel, hogy „puszta philantropismusból szívébe merül az esze”. Majd, hogy a köztudomású dologról se feledkezzék meg, szellemesen még ezt írja: Ő volt az első, ki a’ „szabadföld” jelszóra kakasdi jobbágyait – mint mondják, méregdrága váltságdíj mellett – felszabadította. Ő volt az első, ki önkényt adózott. E’ szép hazafiúi tényekre csak azt súgjuk a’ franciákkal: Lederne Hosen dauern lang. A szellem finom hajlékonysága itt ebben az „azt mondják”-ban, a befeketítésnek ebben az egyszerre tanuállító és kibúvó varázsszavában van. A szó igazi helyét szerzőnk teremti meg a szellemi életünkben.

Sok minden egyébnek helyet teremt. Ő szerez immár általánosan polgárjogot a kérdő, sőt hitetlenkedő alakban kibocsátott gyanúsításnak, a vénasszonyos szemforgatásnak, látszólag a cáfolat kivívásául elröppentett vádnak s annak az útszéli bizalmaskodásnak, hogy a toll jogával a kezében az utolsó ripők a legnagyobbakhoz is lóhátról szóljon. Helmeczyről írja ártatlanul, hogy csak „irigyönczök” „rágadalmas nyelvnyiladalmai” terjesztik, hogy az Akadémiát minden ellenszolgáltatás nélkül megrövidíti évente 3–400 pengő forinttal. Szemere Pált „Palikának,” Fáy Andrást egyszerűen „Andris úr”-nak nevezi, és – elmés célzással – olyan aranyborjúnak mondja, „ki egyedül magát kívánja a hívektől imádtatni”.

Mester a rendezés dolgában, a lényeges és lényegtelen kiemelésében; aztán a hasonlatok és az aggodalmaskodás helyén való alkalmazásában. A jómódja ellenére is néppárti Trefort Ágostonról gúnyosan azt tudatja, hogy Legújabb merész tette az, hogy Bezerédyt követve, az önkénytes adózók számát szaporította, s’ így meg van mentve a’ – capitolium! Toldy Ferenc ugyan legjobb magyar prosaistáink egyike; a literatura ügye iránt buzgósággal viseltetik, de egyébiránt az angolnafajhoz tartozik: ott csúszik ki, a’ hol nem is sejtené az ember, s’ ugyanazért ott is csúszik be, a’ hol nem is gondolná.

Erőssége a szerzőnek a pontos értesültség, a tárgyilagosság is. Irinyi József jól s tüzesen kártyáz, Pesttől Berlinig, sőt Párisig kanállal ette a tudományt. Utazásaiban lerakta oeconomico-politico-historico-critico-aesthetikai tapasztalatait… ha e’ munka, melly Magyarországban – mint beszéllik – eddig hallatlan honoráriummal dijaztatott, megjelendik: bízvást minden egyéb könyvek olvasásáról lemondhatunk; főleg, ha annyi benne a’ realitás, mint szerzőjében a’ mindent lenéző arrogáns praefidentia.

De ért már ahhoz is, hogy húsz sornyi leszólás után egy rövid mondatban a jóhiszeműséget kikaparintsa magának, s ahhoz is, hogy valakinek kedvet csináljon a munkához. A tudós Jerney János hosszas oklevéltári munka után nagy útra készül, hogy a magyarok eredetét felderítse. Az egész ország egy lelkesedés. Meghajol szerzőnk is. Dicséri Jerneyt is, a vállalkozást is, a maga módján: Jerney buzgalma, mellyet e’ kérdés megfejtésére szentel, dicsőséges, azt senkisem fogja tagadni; – de hozand-e e’ fáradságos vállalat nemzeti boldogságunk konyhájára csak egy falatot is, ez kérdés, ’s nagy kérdés? mert az európai nemzetek bölcsőjét sok nemzetrétegek borítják, ’s aligha sejdítéseknél egyebet lehet kifürkészni, ’s tapogatás ’a homályban csak lélekmeghasonlást szül. Korunk a cselekvés, nem problémavadászat kora; ’s ha megtudnók is, hogy Jerikóban és nem óriás Kaukáz tövében rengették bölcsőnket, egy szemernyivel sem gyarapodnék bölcsességünk, vagy tényerőnk: ellenben ha tudományos intézeteink az elköltendő pénzben táperőt nyernek, izmosodtunk volna. Nálunk minden kivitt fillér visszasír eredeti forrásához. Erről sohasem kell megfeledkezni. Isten adjon mind e’ mellett sok sikert, vidám napokat és sok szerencsét a’ derék utazónak.

Erős gondja – mint az eddigiekből is láthatjuk – a közélet tisztasága. Kossuthról keresetlenül ezt írja: Politikai nap-mikroskopunk. Üvegen át minden óriási nagyságban mutatkozik, természeti alakban kicsinyre törped. Sociális viszonyaink Mózese, a’ mint maga magáról mondja. Miután a’ P. Hirlapot puszta pénzfeletti vita miatt elhagyá, átlátja, hogy nincs journalistának hivatva, ’s bebizonyítja, hogy nem a haza, hanem erszénye java a’ summum bonum. Ime, milly sok értelme van a’ tételnek: mindent a’ hazáért!

Ezt másutt is szemére lobbantja. Mint tudjuk, a cenzúra elütötte Kossuthot a Pesti Hírlap vezetésétől. A nemzeti függetlenség egyik eszközéül Kossuth akkor alapította a Védegyletet. Szerzőnk ezt így ismerteti: Kossuth kezeiből kisikamlott a’ Pesti Hirlap, melly konyhájára, az utolsó évben, közel 18, mondd tizennyolc ezer pengő forintot jövedelmezett – becsületes hazafiui munka után; ’s a’ munkához szokott jó honfi – a ki mindent csak és egyedül a’ hazáért! semmit magáért! – megunván tinnyei cselekménytelen magányát, körül nézett oltárok után, mellyeken tollával áldozhassék – ismét csak a’ hazának; és meglett 1844-iki augusztus-novemberben az – „országos védegylet”, Kossuth úr igazgatása alatt. Nem ugyan 18 ezer pengő forinttal, de még is egypár ezerrel évenként, ha csak váltóban is.

Szerzőnk nem mindenkivel ilyen szigorú. Rostálása nem eredménytelen, talál kortársai közt megbecsülendőt is. Így talál olyat, akinek drámái és népszínművei, ellentétben Vörösmarty alkotásaival, „mind a’ felpezsdült költői vér szüleményei,” s akinek a közügyeket szolgáló „akarata hajthatatlanul szilárd”, s aki – nem úgy mint Kossuth – „az ügynek, mellynek vezetésére állíttatott, áldozni is kész.” E nagyot Ney Ferencnek hívják. „Az akadémiai széket sokkal méltányosabb joggal megérdemlené, mint többen, akik rajta ülnek.”

Karacs Teréz kisasszony; mert „beszélyei mindenütt tendentiát árulnak el, a’ mi nagy érdem nálunk, hol semmi tendentia nincs”. Ami literatori pályára „a’ becs és érdem typusát üti”, az megvan Lukács Móricban.

Vállas Antal azon csekély számúak közé tartozik, kiket az Akadémia érdemeiért fogadott tagjai sorába ’s ki az Akadémiától nem kölcsönöz fényt, hanem ad neki.

Szemben az útszéli Petőfivel Császár Ferenc költészete holdsugározta tavaszi vidék, mellynek völgyeiben virágok lengenek, halmain fülmilék csattognak. Ki jó még? Aesthetikailag tisztultabb embereink egyike, kitől sokat és jót várhatunk: Hazucha Ferenc. Kitűnő azontúl Nagy János és Szemere József.

És Kovácsóczy Mihály.

Az egész könyvben tán leghosszabb ismertetést Kovácsóczy Mihály kapja. Szerző baráti zsörtölődéssel rója hibái közé, hogy „írói notabilitásoknak nem tud hizelegni”, s nem törődik a pénzzel. Eddig emiatt nem boldogult érdeme szerint. Pedig „hézagpótló munkát” végezne, „ha munkaköre ollyan volna, mint jószándéka”.

A kitűnő könyv, mondanom sem kell, névtelenül jelent meg. Nyomozni kezdtem. Egy ilyen nagy előd nem vesztegelhet a feledékenység pora alatt. Nem nagyon csodálkoztam, mikor megtudtam, hogy a könyv suba alatti szerzője maga a hézagpótló Kovácsóczy Mihály.

A Petőfi-búvárlat megismertetett engem, úgy ahogy, még Hazucha Ferenc, sőt Karacs Teréz munkásságával is. Bevallom, Kovácsóczy Mihálynak épp csak nevére nem emlékeztem. Tevékenységének adatait a nagy Révaiban sem találtam. Újabb gyaloglás eredményeképp állapítottam meg, hogy korának igen sokat szereplő alakja volt. Íme, néhány adat emléktáblájára vagy szobra talapzatára. Gödöllőn született 1801-ben, sokáig főuraknál nevelősködött, aztán ügyvéd, író és lapszerkesztő lett. Munkássága tömérdek. Ő fordította és adta ki „Kotzebue Ágoston jelesebb színdarabjai”-t, húsz kötetben. Volt akadémiai tanár, nyelvújító, színházigazgató, zsebkönyvkiadó. Csak úgy ontotta a verset, a novellát, a cikket. De legnagyobb érdeme – ezzel is kellett volna kezdenem –, hogy ő alapította az első magyar napilapot, a Közleményeket. Ebbe belebukott, föl nem foghatom, miképp, ennyi képességgel. Írt néhány egyháztörténeti könyvet. Neve legalább harminc-negyven kötet hátát díszíti. Ez a Magyarkák az utolsó műve; ezzel tette fel a koronát. Mint láttuk, egy élet tapasztalata sűrűsödik, s mint mondtam, egy új műfaj nyílik benne.

Nem tagadhatom, végül vigaszt és megkönnyebbülést merítettem belőle, majdnem örömet s hozzá félig-meddig keresztényi alázatot. Íme, isten malmai jól őrölnek, s a karaván rendületlenül halad. Ezért is tartottam szükségesnek a könyvet a homályból kiemelni s méltóan ismertetni mindnyájunk épülésére.