Jó szó^*

Szép Ernő költészete annyira egységes, egyéletű, annyira egyetlen eleven forrásból buzogó, hogy lírai verseit egymás után lehetne másolni, a címek elhagyásával egyetlen nagy érzelmi eposszá írni őket; egy áttetsző tiszta szív ezer tónusban csengő hőskölteményévé, amely nyúlhatna bármily hosszúra, akár egy életen át, mint a kínai passziójátékok, sohasem lenne monoton. Noha szinte semmi történés sem lenne benne, semmi összeütközés, semmi isteni beavatkozás, még indulat is alig; az egészet egyetlenegy hős csendes szavai töltenék ki; panaszai távol lejátszódó események miatt vagy oly dolgok miatt, hogy bealkonyodik, itt az ősz, madár fütyül, hó hull, egy sárga falevél, halk zörgéssel a hős vállára bukik.

Szép Ernő minden kötete, minden verse szervesen kapcsolódik ehhez az örökké folytatható hőskölteményhez, amelynek szerkezetét nem művészi alkotó szövi, hanem az, aki a kaotikus sorsét, s amely, épp ezért, csak a hős megdicsőülésével vagy halálával lehetne befejezett, kerek, de akkor aztán olyan kerek, aminőt az ember nem képes konstruálni, hanem csak élni.

Ezért nincs Szép Ernőnek egyetlen befejezett, végigvitt verse sem; olyan értelemben befejezett, hogy a vers önmaga nyugalmában, egyensúlyában, mindentől külön is megállna; hogy ne hajolna mindig valamerre tovább, hogy olvasásuk után az ember, akaratlanul is, ne lapozzon egyet, várván a folytatást… Amit meg is talál, de amelyik megint csak, mint hullám hullámot, egy újabbat indít.

Úgy érzem, hogy Szép Ernő legtöbb versét a végtelenségig írhatná tovább, csak pillantását kellene egy kicsit arrébb-arrébb fordítania.

Valóban, ő volt az első, aki magyar nyelven szerkezettelen, középpont nélküli verseket írt, olyanokat, melyeknek minden erejük csak abban volt, hogy éltek, elevenen lüktettek, mint a csuklón a vér, de melyek épp konstrukciótlanságukban, szabad áramlásukban voltak korszerűek, őszinték, modernek; rokonai Guillaume Apollinaire verseinek, melyeknek újszerűsége szintén csak ebben a mindent feloldó és mindent befogadó posztszimbolista szimultanizmusban rejlett. (Apollinaire ugyan keményebben állt a világban, s a káoszt felismerve igyekezett azt, mint egy kaleidoszkópot, a maga mulatságára alakítani. Szép Ernőnek olyan bámulatos volt ez a káosz, hogy nem érte be a csodálattal, s ha belefáradt a bámulatba, a halál csendjére vágyott, bár számára még a halál sem jelentett véget, hiszen csak innen látta, hanem az örök vándorlás egy újabb kanyarodóját.)

Természetes tehát, hogy Szép Ernő igazi költői értéke azokban a hosszú, ismétlem, végtelenségig folytatható versekben villan föl teljes fényében, ahol szabadon nézhet, formai béklyó nélkül vándorolhat, beszélhet, szinte kvantitásban igyekezvén megismertetni azt, aminek kvalitása kifürkészhetetlen vagy kétségbe vonható. Vannak régebbi versei, amelyeket egyetlen szó vagy mondat forgat (Citera, De kár, Jaj fájdalom, Szegények, Csókold meg stb.), s melyekben a határtalan felsorolásnak, impressziótömegnek csak a lírai hév hunyása vet véget. Hogy úgy mondjam, induktív költészet ez, amely minden-mindennel számot vet, s mivel a jelenségek s azok matematikai variációja kimeríthetetlen, sose jut eredményre, szükségszerűen eltéved, és csak passzív lehet.

Mindez azonban távolról sem érinti költészeti szépségét.

Az Emlék utolsó verse a legszebb bizonyíték erre a költői magatartásra.

 

Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, visszajönni És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom. Én mindennap megnéztem a felhőket az égen Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek, Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem. A felhők pártján voltam s virágokon borúlva S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam, S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam S mentem szorongva köztük szinházba, háborúba. – – – – – – – – Elmúlni vágyom, s vágyom. S felélni, jönni, lenni: Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen. Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen Ordítottam vón: álom! téboly! nem igaz semmi! De ez mind annyi volt mint mikor a sürü nyájban Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget Ahogy tünnek mind a nagy porban, alkonyattájban.

 

Lemondás, meghajolás ez, de dantei magosságban. Ez a részvétbe menekülő passzivitás, minden fájdalomnak való teljes odaadás, minden külső moccanásra való szívbéli reagálás, ami a tiszta ihlet, vagyis az egyetlen, amit költészetnek lehet nevezni, ez a meleg, belső áram vonul át és tüzesedik fénybe a következő verseskönyvében is, a Bécsben 1921-ben megjelent A világ-ban, amely szerintem Szép Ernő addigi legszebb kötete, s melyről, mint tapasztalom, Magyarországon alig tudnak.

Az azóta írt verseket foglalja magában a Jó szó. Úgy kapcsolódik ez a kötet is a költő eddigi oeuvre-jéhez, mint az egyik életév a másikhoz, amely látszólag semmiben sem különbözik a többi eddigitől, s az ember csak nagy későre jön rá, hogy abban az időben lett gyermekből férfi, derűs lelkületűből ernyedt vagy szigorú, hívőből kétkedő.

Szép Ernőnek a világgal való szembenállása látszólag ebben a kötetében is ugyanaz, mint az eddigi könyveiben, ugyanaz a közvetlenségre való törekvés, jóság, hellyel-közzel ugyanaz a könnyedség, ugyanaz a részvét, és ugyanolyannak halljuk az ezeket kifejező hangot is. Az emberi hangról, most, hogy már van oly eszköz, mely lehetővé teszi az összehasonlítást, megállapították, hogy átlag minden hét évben árnyalatot változtat, még a férfikorban is, a karakter alakulása szerint fakóbb vagy színesebb lesz. A Jó szó-ban Szép Ernő hangja a megszokottnál is halkabban cseng, de annál melegebben; szinte érezni rajta a lehelet forróságát; mint amikor titkot susognak az ember fülébe.

 

Talán a tenger mélyéből jövök Mert úgy esik le néha a fejem Hallgatni méla, méla lágy selyem Borult és zúgó csendet, mely örök Felhők közül ereszkedtem talán, Megállok itt az alkonyat alatt Én nem tudom, valamim ott maradt, A boldogságom, fenn az ég falán.

 

*

 

„A lírai költészet – írta a fiatal Tóth Árpád –, úgy gondolom, legigazibb megnyilvánulásaiban mindig fájdalomból fakadt, s a derű és a bölcsesség legnagyszerűbb lírai kifejezései is alig egyebek, mint nagy szenvedések intervallumai vagy epilógusai.”

Tóth Árpád e sorok megírásánál Musset-re gondolhatott, aki maga is ezt vallotta, versben, prózában egyaránt, sőt egész költői életével is, de nekünk, magyar fülűeknek épp Tóth Árpád mellett Szép Ernő lírája ad legélőbben eleven példát ennek a teóriának bizonyítására.

Vannak költők, akiknek szemérme nem bírja el a panaszkodást, inkább örök komorságba emelkednek, koturnusokra, toga praetextába; fájdalmuk, szívük forrósága úgy üt csak ki művészetükből, mint szép méltóságos szobrokból a szobrász meleg lelke; ezek a klasszikusok a férfiak. Szép Ernő nem tartozik hozzájuk; ő nem járta ki az iskolákat; örökre gyerek maradt. Dieu soit loué! – mondta Musset, mikor ezt megállapította magáról; hiszékenység nélkül, gyermeki naivitás nélkül nincs költészet. Ő, egy másik század elhagyott gyermeke, Szép Ernő igazi rokona.

Ha még érthető ez a kifejezés: Szép Ernő versei is a szívben születnek, nem a valóságból vagy a valósággal való művészi küzdelemből; vagyis a forma, az iskolás külalak szinte alig játszik szerepet bennük; már világrajöttük előtt a fogamzás pillanatában dől el sorsuk, hogy versek tudnak-e lenni, és ha azok lesznek, milyenek lesznek. Alig van költő, akinél a vers tartalma úgy bekapcsolódjon a vers anyagába, mint Szép Ernőnél. Érezni a sorokban a remegő, izgatott szívdobogást. Ez a belső áram alakítja a nyelvet is dallamossá, behízelgővé; a szavak csak melegek legyenek, mint a lehelet – ez minden gondja a költőnek. A többi nem tartozik rá, azt nem lehet csinálni, az az istenek dolga, akik költővé tették.

– Poète, prend ton luth…

Költővé tették, igenis, hogy magába fogadja az egész világot, hogy – mint minden igazi költő, akik valamennyiének karakteréről szinte tudományosan meg lehet állapítani, hogy feminin (hiú, féltékeny, kezdetben túlszemérmes, majd önkellető stb.) – hogy szerelmese legyen a teljes mindenségnek, reménytelen; szomorú szerelmese, mert anyja sosem lehet.

Szép Ernő szinte fizikai gyönyörrel fogadja magába a külső világ minden reá ható mozdulását, válogatás nélkül és költői egyénisége épp abban emelkedik ki, hogy finom érzékenysége a legjelentéktelenebbnek látszó, a legrejtettebb benyomásokra felel teljes költői hévvel; azokra, amelyeket őelőtte alig láttak. Művészi voltának másik oldala, hogy ezeknek a közvetlen, a megszokás miatt szinte észrevehetetlen benyomásoknak éppily közvetlen, élő, húsmelegségű formát tudott adni.

Ha egy angyal megjelenne, mondjuk, a Bazilikában, szentmise alatt vagy valami ilyen ünnepi helyen, az nem lenne nagy csoda; főleg a csodahívő vallásos, művészi léleknek nem; ám ha Gábor arkangyal egy zsúfolt villamosban ismertetné meg magát velem, keménykalapban, aktatáskával a hóna alatt, vagy hirtelen annak a fiatal tanárnőjelöltnek személyében leplezné le magát, akinek évek óta udvarlok… azt akarom ezzel mondani, hogy az a csodálatos, művészi és bámulni való, ha az ember hétköznapi dolgok közt lát megfoghatatlan, földöntúli jelenséget, titkotoldó szépséget, ha a művész a legtriviálisabb dolgokból csinál csodát, művészetet!

Szép Ernő költészetének egyik legmegejtőbb varázsa az, hogy nemcsak maga az impresszió a legkeresetlenebb, hanem maga a formaanyag, a nyelv is, a nyers, ma folyó, tehát még hagyománytalan, élő, ízlelhető beszédből való. A legmagasztosabb érzelmet, amely már annyira költői, hogy valószínűtlen, hirtelen érzékelhetővé teszik a felvillanó utcai szavak; mintegy térbe állítják. Vannak ugyan helyek, ahol ez a közvetlenség nekem már tettetésnek tetszik; puhasága szinte feszélyez. De másutt elcsodálkozom, hogy ez a magyartalannak látszó fordulat mily jelenést tömörít magába. Egyetlen, furcsán, de mégis találóan elhelyezett szó egész hasonlatsort helyettesít. Például:

 

Tócsát kapott az országúti sár

 

Vagy:

 

Mit ér nékem, ha jő a tavasz s rigó meg cinke mind  reá szavaz

 

Vagy:

 

Olvastam a felhőt, a tengert Tavaszt meg őszt kijártam én már

 

ami a maga telítettségében is oly világos, hogy magyarázat sem kell hozzá. Ilyeneken lehet észrevenni a nyelv fejlődését.

A közvetlenség jegyében születtek Szép Ernőnek a népdalhoz hajló versei is. Ezeken át azonban valahogyan én nem a pusztát vagy a pusztán vágtató csikóst láttam, hanem inkább azokat a múlt század közepe tájáról való színes Hortobágy- és csikósképeket, melyeket aranyos rámában vidéki szalonokban láthat az ember. Itt jöttem rá, hogy Szép Ernő mennyire gyerekkori emlékeiben nézi a világot, mennyire a saját szeretetével, a saját maga szívéből áradó szépséggel aranyozza be.

Szép Ernő világa tehát nem a való világ, hanem annak csak a képe; igaz, hogy csodálatos színű, ragyogó, művészi festmény. A valóságot ő úgy nézi csak, mint a festő: vagy bele akar valamit festeni, vagy abból akar valamit festeni, valamit, ami már eleve megvolt a lelkében öntudatlanul. Ahogy indul melegen a vers, úgy melegszik a költő szeme is, és szükségszerűen egyre több – egyre szebb – délibábot lát.

 

Oly fáradt Oly bágyadt csak én lehetek Amilyennek látom a tájat.

 

Néha olyat lát, mint Vergilius az alvilágban; de legtöbbször tündérországot vagy Krisztus országát látja, a szegények országait. Megérthető, hogy – ha a legtapinthatóbb valóságból is indul ki ez a költészet – lépésről lépésre eltávolodik a valóságtól, méltán mondhatják rá, azt, ami gyönyörű korunkban gáncsnak számít: idealista; csak költői ez a költészet.

Valóban, olyan ez a líra, amilyennek a költészet nemes tisztelői képzelik a költészetet, az igazi, a transzformáló, a megihletett költészetet, a poésie pure-t, amelynek keletkezése pillanata – Bremond abbé szerint – azonos az istenhez való közeledés vágyával; az ima áhítatával. „Művészi gond” egyenesen tönkretenné, születésének percében megölné, úgy kell ömölnie, ahogy fakad, akár szerényen csörög, akár a legforróbb mélységből tör elő. De mindenkor annyira őszintén áramlik, hogy a költő szinte már szégyenli költői hevét; azt, hogy oly dolgoknak tulajdonít tragikus jelentőséget, melyek nélkül, vagy melyekkel a legtöbb ember vígan megél, s ilyenkor szelíd gúnyt űz saját magából, csak hogy az emberek közelében maradhasson.

A Jó szó az irrealitások: a részvét, a jóság, a szeretet, a kiapadhatatlan hit és a valamennyi között legirreálisabb szépség könyve. Oly költőé, aki fölött úgy vonultak el a kor borzalmai, mint a fellegek: szívéig átérezte a leghalványabb felhő e földön tovafutó árnyékát is, de annyi csodálattal és hittel nézte e színtjátszó világot, hogy képes még abban is hinni: egy reggel csak jóra fordul minden. Senki sem bűnös, mindenkinek meg kell bocsátani; oly gyengeség, oly önfeláldozás ez, melyet csak lépés választ el a mártíromság lelkierejétől.

A szüntelenül megújuló reményt és csodálkozást énekli szüntelenül Szép Ernő; lehetne élni azzal a hasonlattal, hogy egy húron játszik, de ezen olyan művészettel, ami már bűvészetnek tetszik, e szót eredeti, etimológiai jelentésében véve: varázslatnak. Mosoly és lelkiismeret-furdalás, gyermeki nevetés és zokogás egymást cserélgetve zengenek a finom egyetlen húrról, melynek hangládája maga a szív. Villogva, csilingelve száll a dal, máskor öblösen vagy sikoltva, mint a cigány hegedűjén az utolsó húrról, de mindig azzal a tiszta benső rezgéssel, mely Szép Ernő hangjának utánozhatatlan sajátja, s amely mindent költészetté emel.

A tiszta költészet könyve ez a kötet; a minden időn és aktualitáson felülálló tiszta érzelmeké; az annyit kompromittált szentimentumoké. Olyan, mint egy imádságoskönyv: a vallástalan hidegen, sőt némi fölénnyel lapozhatja; de a jámbor hívő tele szívvel énekelhet belőle.