Juhász Gyula

Az utóbbi évek esztétikai zűrzavara, a különféle költői iskolák a költészetnek annyira a külsőséges, megtanulható, iskolás, „formai” elemeire terelték a figyelmet, hogy nem árt, ha egy percre emlékezetünkbe idézzük azt, ami hitünk szerint a költészetben lényeg; ha egy igazi költői temperamentum méltatása előtt elgondolkozunk, mi is az a poézis, amely nem az iskola, hanem az élet számára készül. Milyen, vagy milyennek kellene lennie…

Verset sokan írnak; költő az, aki – akár tíz sorban, akár tíz kötetben – meg tudja mutatni magát úgy, ahogy él, lélegzik, jár közöttünk bajaival és reményeivel; aki, anélkül hogy az életben ismernénk, el tudja hitetni, hogy itt volt, és mi elhisszük, hogy ilyen vagy olyan volt – ez az én első kritériumom. Aki eleven képet csinál magáról és vallást hozzá, vagy legalábbis legendát vagy mítoszt. Hány ember élt itt, mióta föld ez a föld, és hányat ismerünk közülük? Századok vonulnak szörnyű áramukkal – egy-két hadvezér alakja ködlik, akiket tetteik, gesztusaik aránytalan monstrumokká növeltek, egy-két tudós… de csak mint árnyékok alkotásaik mögött –, akiket eleven, két lábon járó embereknek látunk, azok a költők. Itt van Catullus, jobban ismerem legmeghittebb barátomnál; itt van Dante, Villon vagy közelebbről Balassi, Csokonai, Petőfi… Szapphó arcát tisztábban látom, mint Georges Sandét. Távoli szenvedések és örömök követei ők, akik hírt hoznak elsüllyedt világokról, s a mi korunkon is tovább futva haladnak eljövendő emberöltők felé, hirdetve az örök reményt vagy reménytelenséget. Akik közülünk hozzájuk fognak csatlakozni, azok a mi korunk költői.

Nem az jellemzi őket, hogy szép, jó, erkölcsös vagy hazafias verseket írnak. A legszebb, a legformásabb verseket az epigonok szokták írni; amazok nyelve gyakran dadog, elbotlik… Az igazi, az „eredeti” költők nem is verseket írnak, hanem legföljebb csak versekben írják meg azt, amit másképp nem tudnának elmondani. A világ legegyszerűbb, legáltalánosabb, tehát leglényegesebb dolgait, mint Juhász Gyula.

De az ő hangjukban megvillan ez általánosságok örök, kifürkészhetetlen tragikuma! Ez az, ami verssé teszi a verset, ez a hirtelen fény, mozdulat vagy csengés az, amelyben megrebben az élet, ez az, ami – bárhogyan jöjjön is – hitelt ad a költeménynek. Ismerek versírókat (nagy számban), akiknek ragyogó műveit olvasván, azt kell mondanunk, hogy ez bizony kitűnő, semmi kivetnivaló benne – de nem jut eszünkbe, hogy valaha is még egyszer elővegyük. Hiányzik belőle az, ami hozzánk kötné. Vannak ismét mások, akik hozzánk érnek, de mégsem lesz velük tartós barátságunk, rájövünk, hogy hazudtak… Vannak végre – egész kis számmal – költők, akiknek hiszünk. Elhisszük legképtelenebb víziójukat is, mint a hivő a pap szavait; elhisszük, hogy a föld s az ég olyan, vagy olyan volt, amilyennek ők látják vagy látták, tagjai leszünk annak a megfoghatatlan, titkos szektának is, amelyet ők alapítottak.

„Szavaiból kicsengeni vélték azt a panaszt vagy köszönetet, amelyet ők maguk intéztek volna Istenhez, ha tudják, mi is az igazi panaszolni vagy köszönni valójuk – mondja Krisztus híveiről Jacques Maritain –, ez nyerte meg őket; a csoda, az igazolás a nehézfejűeknek kellett.” Ehhez hasonlítható a költő és verse.

A költő versében néha tíz sorban csendül fel ez a hang, néha – mint például Adynál – egy-egy vers teljes egészében lesz ilyen sistergő reveláció, néha egy egész költői oeuvre-n vonul végig mély szordinó gyanánt. Mindenik vers hozzátesz egy kis hangot, mindenik vers után fölrezg a levegőbe egy kis harangkongás; egyedül eltévedne, de a többiek fonalán helyet kap; érték lesz; elengedhetetlen része az egész szimfóniának.

Ilyen Juhász Gyula költészete.

Mintha már nem is a mi korunkban élne. Messziről cseng a versek zenéje; legelőször a zene, a harmónia az, ami fülünkbe hat; tompa, ismerős kesergő, mélabús magyar muzsika; elmondott, de soha meg nem vigasztalt fájdalmakon kesereg. Az egyre ismétlődő dallamból lassan kivesszük az értelmet. Távoli, magányos énekes szava ez, aki elhagyott vidéken bolyong s legföldhözkötöttebb gondjai közepette arcát egyre az ég felé fordítva dalol – nem nekünk, nem az embereknek, hanem a világmindenségnek, az öröklétnek, önmagának.

Ezért nem is igen törődik azzal, éneke tetszik-e azoknak, akik véletlenül meghallják, nem keresi azt, hogy dala szép legyen, választékos – azt mondja, amit ő érez, és úgy, ahogy közvetlenül ő érzi, nem törődve azzal sem, elpanaszolták-e már ezeket a fájdalmakat.

 

Én mint a gyermek nézem e pokolt már, Bús gyermek, aki mindent megtudott már. Hogy vágyunk, mely száll büszke szűz egeknek, Egy édes ringyó ágyékán pihen meg. Hogy hősei száz égzengő rohamnak Egy büdös árok fenekén rohadnak. Hogy Krisztus, függvén az örök kereszten, Magán sem tud segitni, elesetten… Hogy életünk perc tévedése, más sem S hogy nem segít itt a halál sem. Ámen!

 

Eredendően magyar költő, mint Ady, – „elátkozott föld elátkozott költője” – a legigazibb „poète maudit”; akit azonban ez az elátkozottság mégsem Lucifer oldalára állít. Juhász Gyula a katolikus természetű magyar szemlélet költője.

 

Tűnik, múlik az egy emberöltő S én maradok a falusi költő. Mint a bakter kicsi háza mellett, Szalutálok tűnő életeknek. Piros zászlót lengetek hiában: Forradalmas, titkos régi vágyam. Körülöttem csönd van s réti rózsák. Ó ki tudja, tán ez a boldogság? S én dalolva fölnézek az égre S meghalok, mint Isten szegénykéje.

 

Ezek a sorok azonban Juhász Gyula lírai mondanivalójának már legvégső tartalmát adják; ezek foglalják össze tömörebben – nem a legszebben – azt, ahogyan őt az eljövendő nemzedékek elképzelni és ismerni fogják. Költészetének ez az alaphangja; költői fejlődése azonban még sok más tónust mutat, amelyeken át ennek a hangnak tisztaságához jutott. A Hárfa antológia. Még ez antológián belül is antológiát kell csinálnunk, hogy megkapjuk azokat a verseket, amelyek Juhász Gyula költészetének egyéni vonalát tisztán képviselik.

 

*

 

Juhász Gyula eredendően magyar költő, azonban jellegzetes magyarságában is éppoly „nyugatos”, akár Ady vagy Babits, vagy a Nyugat plejádjának bármelyik tagja.

Az ő nyugatosságában azonban már a kezdet kezdetén kiugró szerephez jut a magyarság, s csakhamar teljesen visszanyomja azt a nyugati, pontosabban francia befolyást, amely nemcsak befolyás, de éltető, ösztökélő erő is volt: formáival, lendületével hirtelen új magaslatra emelte a század eleji magyar költészetet. Juhász Gyula lírája tért vissza legelébb, nemcsak témájában, de hangjában, hangulatában is a magyar földhöz, bár formája nagyrészt mindvégig nyugatos maradt.

Versformája és mindaz, ami külsőség a költészetben, a francia példák után nagy könnyedségre, gazdagságra, szabadságra tett szert, magába olvasztotta a szimbolizmus utáni francia poézis minden eredményét, és ezek a formák illettek is az ő magyaros lelkületéhez; ahhoz az 1906–1910-es magyar lírai szemlélethez, amely a maga búskomorságában, elégedetlenségében amúgy is igen hasonlított a baudelaire-i spleenhez. S következésképpen e kor hangulatának éppúgy megfelelt a baudelaire-e spleennel egy törzsből fakadó parnasse-i elzárkózottság is, a verlaine-i csapszék- és templomzsolozsma is, sőt Jammes békés természetimádata is.

Juhász Gyula költészete érintette e költői magatartás csaknem valamennyiét, de valamennyit már kezdettől fogva csak próbaképpen; hogy aztán lírája a legnehezebb, a legnemesebb forma: az egyszerűség felé hajoljon, amely a magyar költészet hagyományos formája volt. Itt találta meg az igazi hangját.

Ez a fejlődés nem volt egyenes vonalú; újra és újra feltűnnek az idegen eredetű formák, de már olyan magyar élet áramlik bennük, hogy teljesen meghódítottaknak tekinthetjük őket, a magyar szellem szerzeményeinek.

Gondolok itt elsősorban Juhász Gyula háború után írt parnasszista szonettjeire. (Városok, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Szonettek Tinikének stb.) Mily messze vannak ezek Leconte de Lisle és Hérédia személytelen költészetétől!

A francia Parnasse furcsa, izgató objektivitást követett: a költő akarva távol tartotta magát attól, ami legnagyobb szívügye volt, méltatlannak ítélvén, hogy magát, legbensőbb érzelmeit kiszolgáltassa. A Parnasse-ban épp az volt a művészet, ami ellen a költő küzdött, hogy a leírt tájon, a leírt antik hős arcán mégis, az elfojtottság ellenére is, felvillant a költő lelke, mintegy béklyóba verten, de mégis mozdulni vágyón… Juhász Gyula parnasszista szonettjeiben is megvan az objektivitás, de a legszemélyesebb lírával átitatva. A Parnasse-hoz csak annyiban sorozhatók, hogy bennük a költő magáról is úgy beszél, mint a tájról, olyan objektíven, mintha már saját maga is oly távoli s álomszerű volna, mint e városok és hősök emléke.

És Juhász Gyula spleenje! Szinte lépésről lépésre lehet követni, hogy ez a baudelaire-i spleen búskomorság, hogy hagyja el hajdani magas ideáljait, hogy alakul át magyar fájdalommá, s hogy válik belőle szomorú magyar tűnődés és végül magyar fajszeretet, úgy, ahogy Ady értette a szót.

 

A képzelt utazás villámröptü vonatján, Mely légen s égen át új álmokat keres, Nem érdekel a táj, se tiroli, se talján, London se, Moszkva se, mert én vén szekeres Nagyon is jól tudom, hogy minden földi tájon Egy nagy szerelem él és egy nagy fájdalom, És minden romokon csak magamat találom – – – – – – – – – – – – – – – – – (Gyászpompa)

 

Opálos szinei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó, S a kolomp úgy méláz a lomha légben Mint altató. Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihúnyt fényt, elnémult üzenetet… Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák. (Ősz)

 

Én szeretem a hű teheneket, Szemükben annyi mélabú eped. És szeretem a fáradt lovakat, Mikor a jászolnál boronganak. És szeretem a víg kakast, ha szól, Mikor gyöngy szürkül lila ég alól. (A mizantróp)

 

„Vidéki” verseiben jutott el Juhász Gyula a maga sajátos hangjához.

 

*

 

Juhász Gyula igazi költői temperamentum, költészetében ez a költői temperamentum az uralkodó elem. Teljesen erre bízza magát. Igazán költői, megéneklésre érdemes érzései azonban igen gyakran hagyományos költői szavakban fejeződnek ki, s ez a sok költészet már az elevenség rovására megy. A bokák karcsú íve, a vállak vonagló vonala, az ivor fog, az ajak bíbora, az élet nagy harca – ezek mögött az ember nem vállat vagy fogat, hanem csak költészetet, csak eszközt lát. Juhász Gyulát nagy költői temperamentuma gyakran teszi banálissá, de ez a hétköznapi költészet mégis gyakran tud a hétköznapok költészete is lenni; az eseménytelen, fojtott magyar életé.

Ezekből a banalitásokból, ezekkel a banalitásokkal árad ki költészetének magyaros aromája és vallásos áhítata. Szemlélete a tipikus, mindent realizáló magyar szemlélet; amely idegen minden metafizikától, s amely a végtelen, de mégis bejárható tájékon túli világ tárgyait valóságnak, elérhető dolgoknak veszi; amely számára az ég, a föld folytatása, nem új világ, hanem csak az itteni föld tágabb határa. A csoda nem az, hogy a földön túl még menny is van, hanem az, hogy ember van, aki ugyan egy ideig szépen elél a föld hátán és az ég alatt, de ha meghasonlik, se égen, se földön nem talál vigaszt. Nem lázad fel, legföljebb átkozódik, de végül is belenyugszik valami minden mindegy hangulatba; ez elég közel jár a katolicizmus filozófiájához, csak éppen abban különbözik tőle, hogy istenről sem hiszi el, hogy változtatni tudna ezen.

Az igazi, tipikusan magyar vallásos tűnődés mindig baljóslatú. Juhász Gyulának azok a legszebb versei, amelyekben ez fejeződik ki. A magyar végzet úgy illik az ő saját sorsához – magáról dalolhat, mikor népéről dalol. Ez a mély és mindenre kiterjedő identifikálás költészetének legnagyobb ereje. Mindenhez szívvel-lélekkel odatartozik. Szerelmes verseiben is csak magáról beszél, ezért énekli olyan gyakran és tudja oly bensőségesen énekelni a reménytelen szerelmet. Itt olyan hangokat üt meg, aminőket előtte csak Kisfaludy és Vajda hallattak a magyar lírában.

 

– – – – – – – – – – – – – – – Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjuság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvetélt szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben. – – – – – – – – – – – – – – – (Anna örök)

 

Mint minden igazán lírai, csak önmagára hallgató s csak önmagának éneklő költőé: Juhász Gyula költészete is egyenetlen. De épp ez az egyenetlenség, ez a szabadság tette lehetővé, hogy temperamentumának legsajátságosabb, legrejtettebb elemei napfényre kerüljenek. Így ismerhettük meg őt olyannak, amilyen valójában; így ismerhettünk meg minden oldaláról egy embert, aki itt él közöttünk remény és reménytelenség között dobálódzva: akinek elhisszük szavát, aki szabadjára engedett szavain túl benső akcentusával megérintette azt, ami ennek a kornak panaszolnivalója; aki költő.

Vallomással kezdem; röstelkedéssel.

Ifjan magam is azok közé tartoztam, akik Juhász Gyulát csak másodvonalú költőként tanulták meg tisztelni.

Igaz: olyan első vonal mögött, mint Ady, Babits!

Bár hát az ő neve elé a kortársai legalább még tíz nevet odatettek.

Halknak marasztalták el, szürkének. Költőnek ismertetett el, kétségtelenül, hiteles költőnek. De hát – s ez volt, ami mind hátrább s hátrább nyomta – mégis vidéki költő volt; provinciális; annak is a legkullogójából: Tisza-parti, szegedi, azon boldogtalankodó, hogy magyar; búsmagyar, a lelkibetegségig!

Éppen a túl tarka színeknek, csattogó villámlásoknak abban a húsz-harminc esztendejében, amikor már-már az egyházatyák is a moderntől fölfelé ették a művészetet, amikor a börtönöket is avantgarde-stílusban tervezték.

S egyszerre csak emelkedni kezdett a tápéi lesajnált. Nem hangosan, nem a kritika valamiféle csatája közben, hanem – költői lényéhez illően – olyan halkan, hogy a penitenciatevő újabb bűntudatot kap. Juhász Gyulát nem a műértők igazságtevése, hanem a versértők közösségi, valamiféle helyes nemzeti tudata emelte az Ady-nemzedék négy-öt legkülönbje közé.

Bizonyos, hogy a szonáta érvényesülésének törvénye a rézkürtök megcsitulása.

De hát ez a szonáta kezdettől fogva szépen kihallott abból a nemcsak kürttel és cintányérral gazdag zeneműből, ami a századelő magyar lírai együttese.

Miért csak most nyíltak meg a fülek arra, hogy évtizedek óta a mai irodalmunkban is benne zeng az a fájó-finom dallam, amely Gérard de Nerval szerint néha annak, aki érti, többet ér, akár egész Mozart, Rossini, Weber?

Gérard de Nerval és Juhász Gyula: alig van két rokonabb alkatú, sorsú, hangú és jövőjű költő. Mellőzöttség, nyomor, elboruló tudat, öngyilkosság: ezek Nerval állomásai. Aztán egyszerre a bámulatos beérkezés. Alig vágják le Párizs nyomornegyedében egy utcai lámpáról a csaknem meztelenre nincstelenedett költő testét: zsenije máris emelkedni kezdett, egyenesen Baudelaire és Rimbaud közé. Különösen egyszerűségéről kiderült, hogy azok a „légies ábrándok”, „sejtelmes hiedelmek” a korszak igazi valóságát tapogatták. Hogy költőjük – a harsány romantikusok közt oly csöndes – messze megelőzte a szimbolistákat; meg valójában még a század intuícióra épült filozófiáját is; Bergson előtt megjelenítette a déjà vu-t.

Mi fog kiderülni Juhász Gyuláról? Mit rejt az ő egyszerűsége? A szinte csak hanghordozással kifejezett, naivnak bélyegzett bánata? Abban a szonettsorozatban, melyet – ott Szeged és Tápé közt – a francia forradalom nagy dátumáról írt? Abban a másik sorozatban, mely egy sereg város máig néma tragédiáját sírja el, s mely verseket például még összes versei gyűjteményében sem lelhetnek meg azok, akiket vigasztalni akart – édesbús reménytelenséggel.

Mi lappang ebben a költészetben; helyesebben: mi sugárzik ki belőle, talán épp a jövő igazságainak sejdítéseivel?

Az, mintha a vers célja nem is a költészet volna. Nem az ékes csilingelés, a rejtett hasonulások kivillámoltatása, az eszmék légies piruettjei. Hanem valami távolibb. Magának a költőnek a megjelenítése? De hisz ő épp ezektől a piruettektől „költő”! Hát pusztán egy halandó, egy igazibb ember – közelünkbe hozása?

De milyen emberé?

Mert ki is a mi emberünk? A mi korszakunké?

Zavarbaejtő, mert nem egy rá a példa, hogy előfutárainkat apáink, nagyapáink sorában kell kutatnunk.

Van mivel könnyíteni a penitenciát. A Hárfa megjelenésekor én írtam tanulmányt a Nyugat-ban – a lap fennállása óta tán az első terjedelmeset – Juhász Gyula költészetéről. Meg kell mondanom, nem a magam jószántából. Babits Mihálynak eltökélt terve volt, hogy a Baumgarten-díjazottaknak első csoportjába besorozza Juhász Gyulát, neki szinte kamaszkori barátját; fiatal – Holnap-os – költőtársát. De ezt elő kellett készíteni. Mintegy megindokolni, hogy Juhász Gyula – nemcsak baráti alapon jut egy évi gondtalanabb élethez.

Ennek következtében ismerhettem meg személyesen Juhász Gyulát, azt hiszem, magán a díjkiosztást követő kis ünnepen. Félrehúzódva ült egy sarki pamlagon: fekete szem, fekete szakáll, fekete zsakett, mind csillogó, mind ápolatlan. Maga Babits vezetett oda, s ültetett a magányos mellé; miután bemutatott, elsősorban mint a Nyugat-beli tanulmány szerzőjét.

Juhász Gyula akkor már rég a katatonság börtönében szenvedett: képtelen volt szót kibocsátani. De a kézfogásomat nem engedte le; de azzal a bemutatkozási parolával maga mellé vont, s kezemet a kezében tartotta; sötét tekintetével a tekintetemet kereste.

Így ültünk igen sokáig – egy szomszédos terem cigánymuzsikájának foszlányában – kortársak, föloldhatatlanul.