Babits Mihály

*

Minő megaláztatás igazi, élő költőre, ha csak a legnagyobb általánosságban is osztályozni próbálják, kiszabják helyét ide vagy oda, előre megértik azt, amiről ő tudja, ha örökké élne, akkor sem tudná kifejezni; szinte halottnak nyilvánítják. Mintha egy pillanat nem volna elég ahhoz, hogy a költő, aki „milliók életét éli”, ne forduljon szembe akár önmagával is, ne törjön ki a saját szavai, emlékei: a karaktere határolta börtönből, melynek falain girlandok gyanánt a saját legformásabb, rendszerint legkülsőségesebb verssorai függnek! Ő, aki a közelgő „leglágyabb szellőt” is megérzi, s jóval a többiek előtt! Nem a ma divatos „poésie d’évasion” ez, hanem az örök emberi függetlenség, méltóság érzése. Az életnek vagy a halálnak, a jónak vagy a rossznak volt rokona Ady? Teljesen megérthetjük Germain Nouveau-t, aki átlag minden öt évben megváltoztatta nevét. Más dolog, hogy valamennyi álneve mögött reá lehetett ismerni.

Babits első verseskönyve után megkapta a maga jelzőjét, a „formaművész”-t, ami végig kísérte egész pályafutásán, s ami helytálló is, de csak annyiban, mintha a szobrászt aszerint jellemeznék, hogy milyen kézügyességgel dolgozik. Az istenek halnak, az ember él költőjében fel lehet ismerni a Levelek Irisz koszorújából költőjét, de csak a költőt, a szembenállót, a férfit. A hang, a gesztus, sőt a tekintet is merőben más. E két kötetet nemcsak az az idő választja el egymástól, ami megjelenésük között eltelt. Elsősorban egy fenékig humanista, tehát legemberibben emberi, legjelenvalóbb lélek átalakulása, aki minden mozzanatában a lehető legmélyebben élte át ezt a kort „milliók helyett” és sub specie aeternitatis. Nem tulajdonítok semmi különösebb értéket a „korszerű” epitatumnak, de Babitsnak az utolsó években írt verseivel kapcsolatban szerves, belső értelmet kap ez a szó. A korszerűség mellé odatehetjük még a magyar-t. Babits Mihály e kor egyetlen magyar hazafias költője, abban az értelemben, hogy Vörösmarty és Petőfi vették ezt a szót. Vagyis, aki a legmagasabb emberi szempontból reagál korának váltakozó magyar eseményeire.

*

Vagyis a kultúra legátusának szava a legjobb eldologiasodott, a legmechanikusabb, a legcivilizáltabb idő zajában. A kultúráé, az ember legbensőbb emberiességéé, amely kultúrát negatíve úgy lehetne definiálni, hogy azt a szellemi tartalmat jelenti, ami az emberben megmaradna, ha az összes tanult dolgokat elfeledné. Azt az eredendően lelki készséget, ami emberré teszi az embert, s ami nélkül nem lehet művészt elképzelni, eredeti, igazi, testtel-lélekkel való művészt, akit csak az alkotási tehetség választ el a humanistától.

Erre az életre-reagáló emberi művészetre vonatkoznak Verlaine szavai:

L’art, mes enfants, c’est d’être absolutement soi-même.

Alig volt kor, amelynek művészete messzebb eltávolodott volna ettől a princípiumtól, mint a technika csodáinak, a tudományos felvilágosodásnak, a műveltség korának művészete. A költők nem az élet, hanem a költői iskolák fejlődését figyelték, kifejlődött egy hierarchikus, különböző rétegekre alapozott poézis, amely művészi szempontból, valóban a legtökéletesebb volt, de az élő élettel csaknem minden kapcsolatot elvesztett. Mintha az egész földet könyvlapok fedték volna. A versek elsősorban ezekre a lapokra utaltak. Igaz, hogy az alattuk élő élet valóban szörnyű volt, a burzsoázia állati kérődzése s a szegénység nyirkos vegetálása. Kevés költő akadt (nyugaton is csak akkor tünedeztek, amikor nálunk, tehát irodalmunk e tekintetben már európai színvonalon állt), akik inspirációjának gyökerei át tudták fúrni magukat ezeken a könyvlapokon, és az eleven talajba hatoltak. Nálunk ezek között az első, aki a költészet szimbolisztikus, misztikus szépségeitől elfordult, aki az élő realitásban kereste a költészetet, Babits volt, noha külsőleg épp az ő versei látszottak legtradicionálisabbaknak.

Ez a tradíció azonban nem ennek a kornak a tradíciója. E kor tradíciója Arany János, a népiesség és a könnyű hazafiasság volt. De Babitsnak még a Barótiak és Berzsenyiek klasszicizmusához sem volt semmi köze. Az ő tradíciója egy szellem, az antik világszemlélet, a mindenképpen homogén görögség, a római férfiasság, a Bölcselet, az Igazság, a minden élőnek kijáró Jog volt. Vagyis a legtisztább Humanitás. S e szemszögből ő éppúgy szemben állt korával, mint összes forradalmár kortársai. A jelen társadalmat éppúgy megvetette, mint azok. Ezekben a sorokban:

én nem a római arisztokrata gőgöt, nem a horatiusi elzárkózottságot érzem, hanem inkább Baudelaire, s véle e kor legjobbjainak polgárutáló kihívását. Babits tradíciója már ekkor a megújuló görög filozófiai bátorság, az értékek revíziója, az a világszemlélet, amely legelsősorban épp a polgárság posványos etikai hagyományaitól fordul el, s amelyhez, mivel örök Igazságra, Szintézisre törekszik, s ismeri a Könyörületet, még a katolicizmus is közelebb áll. Katolikus, de nem misztikus! Tehát Szent Tamás, aki félig görög, Pascal, akiben benne van már Descartes. Nem a valóságtól menekülő, hanem épp a valóságot fürkésző, a valóságban isteni törvényt kutató. Merőben ellentétje tehát a napjainkban keresztelkedő új hivőknek, akik mániáikkal szentséget törnek. Igazi keresztény: földön hivő és nem égben ember.

Babits költészetében nincs misztikus elkalandozás. Nem elég gazdag, színes, ezerfelé ágazó az, amit élő két szemmel láthatunk? Fényt igyekszik vetni minden dologra; árnyékuk úgyis tovább mutat rajtuk.

S e költészet embertartalma is ilyen földön élő hivők egysége felé irányul. Azonban nem a középkori hierarchia és lemondás, hanem határozottan a görögség zárt, egységes, minden egyéniséget magába ölelő szelleme felé, amelyben a hős nem egy hőst, hanem az egész nemzetet pars pro toto jelenti, tehát mindig valami összességbe tartozó tulajdonságot jelképez, amely összetartozás oly erős, hogy tagjai a mai kor legjellegzetesebb betegségét, a magányt, az egyedülvalóság utáni vágyat egyáltalában nem is ismerték. Babitsnál nincsen magány. Ha fáj is egyedülléte, ez az egyedüllét élő fákkal, virágokkal, levegővel népesül, érezni, hogy kiszakított része valaminek, amibe tartoznia kellene.

Katolikus szellem, görög szellem, humanitás; minden csak analógia. Mindegyiket megtaláljuk Babits költészetében, de csak mint részeket egy újabb szellemegységben. Babits karaktere tipikusan magyar. Tegyük hozzá ismét, szomorúan, hogy ezt a magyarázatot hozzá kell fűzni: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Kemény magyarságára gondolva értelmezzük ezt a szót. Ez a magyarság az ő tradíciója. Amit az előbbiek is már tradícióként kaptak.

*

Babits költészete, fellépésétől legutolsó kötetéig egyetlen, hatalmas ív, melyet ifjúkori biztos büszkeség indított meg, vitt a tiszta ideák magasságába, s mely most megfinomulva, meztelen érzékenységgel hajlik vissza a földre, az emberek közé. Nem mintha ez a költészet eddig híjával lett volna az emberszeretetnek, a belső megértésnek – gondoljunk csak a háború alatt írt versekre. De a humanitás, amely eddig inkább a felső ideákból táplálkozott, s elsődleges gondja volt az is, hogy méltó köntösben mutatkozzon, itt már annyira közvetlen lesz, úgy feloldódik, hogy meleg elevenségén szinte érezni lehet rokonságát a világgal, tájakkal s élőlényekkel. Igen, egymásra haltak legszebb ideáink, meghaltak az istenek, de az egykori sok-gondolatot-hivő Ember szegény hitetlenségében is él könyörtelenül tovább. Miben hihet még, s miben hihet papja a költő, akinek parancsszerűen prédikálni kell az egybegyűlteknek?

Vannak költők, sőt maga az egész költészet arra tendál, hogy egy hanglejtéssel, egy képpel, valami szépség mindent elvakító megvillantatásával adjon feleletet – egy kardcsapással vágja át a gordiusi csomót. De a kettévágott csomóból még lehetetlenebb rájönni az összebogozás titkára. Ez a barbár gesztus méltó lehet a hadvezérhez, de nem a költőhöz. Minden csalás kiderül, s az a vers, amely kápráztat, egykettőre kialszik, a divat múltával hamuját is szétszórja a szél.

Babits költészetének mindenkor fő jellemvonása a megismerés, a birtoklás vágya volt, a folyó, rezegő, villódzó életet úgy emelni a napfénybe, hogy ott is tovább éljen, sőt a világosságban még az a rejtett, egysejtű élet is megmutatkozzon, amit szabad szemmel nem láthat az ember. Példákat lehetne idézni, milyen aprólékos gondossággal, milyen görcsös pontossággal veszi föl és nézi Babits a tárgyakat, az egész világot, az érzékelhetőt éppúgy, mint a metafizikait, s milyen szomjas szemmel keresi a kettő közötti, ésszel felfogható kapcsolatokat! Érdekes megfigyelni, hogy milyen türelmetlen sietséggel fordulnak Babits külvilágból vett képei a belső világ felé, hogyan keresi a szálakat, amik e két valóságot összekötik. Első kötete óta észre lehet venni ezt a nyughatatlan fürkészést. Ez magyarázza, hogy ő, a poeta doctus, a jó ízlés és okosság, méltó magatartás költője oly kegyetlen tud lenni az érzékeltetésben, s nem riad vissza semmi meglátásától, ami a nap alatt él, akár szépség az vagy utcaszenny, erény vagy bűn. Életét a csomós élet titkainak megismerésében töltötte, s íme, kezei között most oldódnak a szálak.

*

Babits verseit az Athenaeum kiadásában most megjelent összes versei között olvastam, és elolvastam többször az egész kötetet, hogy újra és újra ellenőrizzem, igazam van-e, mikor egész költői oeuvre-jében a legutolsó ciklust, Az istenek halnak, az ember él verseit szeretem legjobban? Nem abban akartam biztos lenni, hogy ezek a legjobbak, leghatalmasabbak-e – nehéz volna itten dönteni, a remekműveknek megvan az az öröklétet biztosító belső játékuk, hogy mindig új és más-más értéket, szépséget lát meg rajtuk az ember –, hanem abban, hogy valóban ezek állnak-e most hozzám, vagyis lelkemhez, mely évről évre változhat, legközelebb? Az ezekből kiáradó Szellem érint meg legjobban. Hogy ez nem elsődleges esztétikai-kritikai szempont? Nem hiszem, hogy az esztétika vezesse az embert ilyesfajta ítéleteiben. Meg vagyok győződve, hogy mindenkit legelsősorban az a belső meleg fog meg, amely a versből kisugárzik, ami definiálhatatlan, amit a költő sem tud szavakba foglalni; ami fele maga a vers is csak szándék, elérhetetlen vállalkozás. (Persze költőnek kell lenni, hogy ennek a belső tűznek legalább egy-két lángja, füstje, hője kicsapjon a sorokból.)

Mért szeret valamit az ember? Ha kedvesünk meg-megkérdezi, mi az, amit szeretünk rajta, tudunk valaha is igazándi választ adni? Az ember eldadog egy-két részletet. Amit esetleg másban is megtalálna. De itt mégis, ebben a formában, ízben, árnyalatban minden fölé helyezi. Engedjék meg, hogy egy-két kiszakított verssort idézzek Babits legújabb könyvéből; egypárat azokból, melyeket első olvasásra jegyeztem meg magamnak.

Ez utóbbit szeretném teljes egészében idézni, egyrészt annak példázatára, mi mindenfajta szépség, költői kép, vizuális és auditiv megelevenítés, ritmus, és az egész versen átlengő dikció, gesztus áll Babits egy szonettjében egyetlen kimondhatatlan érzés illusztrálására; másrészt annak igazolására, amit különben a többi idézetből is látni, milyen irányba hajlik az ő lírája.

Ami legelőször megfogja az embert, az a képek egymásba fonódó gyöngysorszerű végtelen vonulása. Egy Jean Epstein nevű francia esztétikus, stopperórával kezében, kiszámította, hogy egyforma gyorsaságú olvasásnál hány másodpercenként következik egy-egy kép az átlagos klasszikus, romantikus, szimbolista vagy posztszimbolista versben. Megállapította, hogy a korunkban írt versekben átlag négy és félszer több a kép, mint az egy századdal ezelőttiekben. Babits költői képeit nem lehetne számolni. Úgy egymásba fonódnak, a vers hullámzásában úgy csillannak, a hullámzásba úgy beletartoznak, mint a patakba habjainak villogása. Állandó izgalom, csapkodó fény vonul a sorokon s még a legnyugodtabb lelkiállapotot tükröző vers is úgy áll, mint napsütésben a tó milliónyi lángjával. Babits régebbi versei is tele vannak képpel, sőt egész lírájára a legjellemzőbb a képek mozgóképszerű, gyors váltakozása, a mostaniakban azonban egyöntetűbb harmónia van, olyan, amilyet csak a zenében észlelhet az ember. Ezek nem táncolnak már, hanem melegítenek, egy a másikát fűtve lebegnek a ritmusban.

A ritmus. – Ha Jean Epstein kitalált egy talentummérő eszközt, én is elgondoltam egyet magamnak. Ez a ritmus, amiről feltétlen megismerni vélem a vérbeli költőt. Fedi-e a vers ritmusa az inspirációt, azaz tud-e a költő saját lelkéből való zenét adni a maga mondanivalójának, még akkor is, ha hagyományos versformában ír – szerintem ezen fordul meg költői sorsa. A versbeli zenére átváltott indulat – ez a legfontosabb. Ez már a legüresebb banalitásokból is verset tud csinálni.

Babits régebbi verseiben a ritmus ütötte meg elsőnek az olvasót. A villódzó képek eleven, gyors áramban sodródtak, s a ritmus annyira a vers belső gondolatát muzsikálta, hogy hallásukkor a még magyarul nem értő fül is kiérezhette a büszkeséget, szomorúságot, a haragot, a rohanást vagy a derűt. Gondoljunk csak olyan verseire, mint az In Horatium, a Danaidák, a Fortissimo, a Mozgófénykép, hogy mást ne is említsek. Újabb verseiben egész költészetének irányváltozását legjobban a sorok új lebegése illusztrálja. Olvassák el még egyszer e cikk elé másolt sorokat. S ezt:

Én ezt a szörnyű ölelést csak a hármas sorok zenéjéből, a harmadik sor hirtelen vigasztalhatatlanságából éreztem meg igazán. Ahogyan az elmúlást a Szeptember végén az anapesztusok különös ízű lejtéséből.

A hajdani zárkózott büszkeség vagy eget-földet egyaránt felelősségre vonó szigor, fölény mintha felolvadt volna. Legjobban látni ezt a teljesen személytelennek látszó tájleíró verseiben, amelyek meleg szeretetet, elvétve vidámságot, de legtöbbször férfias bánatot, mély, fákra-virágokra kiterjedő humanizmust lehelnek.

Nincs több világnézeti állásfoglalás ezekben a versekben, mint Babits többi köteteiben, s mégis telve vannak közvetlen melegséggel, szeretettel, emberi bánattal; ami napjainkban a legtisztább állásfoglalás.

Pap, aki nem mondja meg, melyik istent imádjuk. Az ő vallásossága nem a türelmetlen szerzetesé, hanem a megbékélt bölcsé, aki tudja, hogy minden dolog önmagán túl, valami isten felé mutat. S arról a derűs, nyugodt távolba-fordulásról láthatjuk, hogy nem lehet rossz az az isten, amely felé, az embert kivéve, minden élő olyan bizalommal néz. Ez Babits vallásossága, az melegíti föl hazafiasságának komor hangját. Az életre kényszerült hallgató megérzi papja hangjáról, hogy fájdalmas kétkedésében is méltó az hivatására.

Be kell vallanom, hogy mikor erre a rövid kis bevezetésre vállalkoztam, melynek föladata az lenne, hogy pár perc alatt jellemzést adjon Babits Mihályról, szerepemet teljesen fölöslegesnek tartottam. Alig van költő, akiről oly pontos képe lenne az olvasóknak, mint róla. Amit más költő egy életen át is alig tud megszerezni, ő azt fellépése első éveiben elérte. Az én föladatom tehát teljesen tárgytalan is lenne, ha nem volna némi okom gyanítani, hogy noha Babitsról mindnyájunknak már rég kialakult, pontos képünk van, e képek közt itt-ott némi különbség mutatkozik.

Vannak itt bizonnyal, akik Babitsban a klasszikus költészet nemes folytatóját, a latin odi profanum vulgus méltóságos lantosát tisztelik, különben teljes joggal. Vannak viszont bizonnyal, akik a nyugtalan idegzetű korszerű költőt, a modern élet jelenségeinek, a mozinak, a lichthofnak, a 28-as villamos útjának első énekesét szeretik benne, teljes joggal, nemkülönben. Mások megint jellegzetesen katolikusnak tartják. Szerepel még a konzervatív, az örök nyugtalan, a formaművész, a misztikus, az istentagadó, a formabontó, a poeta doctus jelzők alatt is, bő alkalmat szolgáltatva az összeveszésre; ami nem is maradt el.

Mindezekből legelőször azt állapíthatjuk meg, hogy a név, amit egy kor a költőre ruház, nem annyira a költőre, mint a korra jellemző. Ahogyan egy költő népszerűsége sem a költőre, hanem mindig csak a közönségre vet fényt. Hogy csak egy példát mondjak, Ady bizonnyal borzadva állna meg a tomboló termek küszöbén, melyek őt a Zozo levele alapján tapsolnák föl az örök halhatatlanságból.

Ezek után engedjék meg, hogy magam is belépjek a vitázók tömegébe.

Babits Mihálynak ezúttal csupán költészetéről szeretnék egy-két szubjektív észrevételt elmondani, szándékosan elkülönítve regényírói, műfordítói és esszéista működését; ezek mind külön estet és méltatást igényelhetnek. Ez a szándékosan elhatárolt terület is oly tágas, tájai és égboltozatai oly változatosak – meg lennék elégedve, ha csupán mintegy madártávlatból föl tudnék, itt önök között, valamit idézni ebből a messzire terjedő világból, mely noha jellegzetesen magyar, jóval túl terjed a magyar szellem lakóhelyének határain; ez a költészet a szellem egyedül jogos imperializmusával távoli országokat hódított és tett a magyar gondolatvilág provinciáivá.

Babits Mihály költészete a hódítás költészete. Nem abban az értelemben, hogy az olvasókat akarja meghódítani a maga pártjára. Ennek módja az lenne, hogy minden alkalommal és minél kedvezőbben önmagáról beszéljen. Ezt így ő bizonnyal szeméremből vagy gőgből üres kérkedésnek tartaná. Ő verseivel igenis a világot akarja meghódítani.

Ha a Napóleonok és országtiprók már mesterségük miatt nem volnának oly ellenszenvesek nekem, ezt a békés, elvonuló természetű, minden erőszaktól idegenkedő költőt (így van) legtalálóbban valami konok, csillapíthatatlan szomjú világhódítóhoz hasonlítanám, aki magas magányában estéről estére sötét terveken dolgozik újabb és újabb vidékek és népek minden értékének megszerzésére, a saját népébe való beolvasztására. Hálistennek, persze csak a szellemi értékekről van szó, melyek különös természete, hogy annál értékesebbek lesznek, minél többen osztozódnak rajtuk. Így a hadjáratokat szövő zsarnok alakja is egyszeriben más fényt kap. Igazi hős lesz, aki széles birodalma közepén, most, harcai után, már önmagáról is beszélhetne. Beszél is, de nyugalma most még kevesebb: a környező országok sorsa éppannyi gondot ád, mint egykor megszerzésük.

Mit is jelent ez a hosszú metafora?

Szellemi hódításról és a szellem költői hódításáról lévén szó, jelenti legelőször azt, hogy a költő költői felkészültségén kívül még más eszközökkel is rendelkezik. Hogy művelt, és ami a legfontosabb, műveltségét vállalja abban a magasztos pillanatban is, midőn a vers megindul szívében, s mely pillanatban állítólag egyedül csak a szívnek van joga szólni. Legalábbis így kívánta ezt a magyar költészettani hagyomány. És így jártak el a költők is.

A régi magyar költők csaknem kivétel nélkül nagy műveltségű férfiak voltak, de Petőfi és Arany óta divatba jött ezt a műveltséget palástolni. A költőnek egyszerűnek kellett lennie. Aki más és bonyolultabb érzéseket is kifejezett, mint minők a nép állítólag oly ártatlan gyermeke szívében honolnak, az hallgatagon már kozmopolita számba ment. Igaz, hogy ezeknek a bonyolultabb érzéseknek és szemléleti módoknak kifejezése eladdig idegen maradt a magyar költészetben. Még a klasszikus világ volt egyedül az, melyből egy-két virágot sikerült átplántálni, de gyökeret verni ezek sem tudtak.

A fiatal Babits volt az első, akinek sikerült ez a beolvasztás. Igaz, művelt volt Petőfi és Arany is, de ők műveltségüket is csak arra fordították, hogy verseiket minél tökéletesebbé, vagyis az ő eszményképük szerint minél egyszerűbbé tegyék. Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe. Ha a költőket aszerint, hogy miről énekelnek, nevezzük el népieseknek, városiaknak vagy szocialistáknak, Babitsra valóban állhat az intellektuális jelző. Tudjuk azonban, hogy semmi sem lehet megtévesztőbb, mintha a költőket pusztán aszerint értékeljük, hogy mit dolgoztak fel. Így Babits cselekvési területét is csak külső ismertetőnek tekinthetjük, bár ezzel a területtel valóban új vidékeket tárt fel a magyar költészetnek.

A sokféle, egymásnak ellentmondó jelzők tehát, melyekkel a költőt fejlődése során illették, ennek az egységes területnek csak egy-egy táját jelölik. A vidékek változnak, a kör egyre tágul, de a hódító költő változása és fejlődése egész más síkon játszódik le. Egyenként hagyja ott a meghódított területeket. Sorra kibújik a győzelmi tógából, mit a kritika egy-egy kötete után megkülönböztetésül vállaira borít, és minden új művében új arcot mutat.

A kritikusok réme ő. Egyikük, kitűnő esztéta barátom, aki modern költészetünkről könyvet adott ki, panaszosan és bosszankodva beszélte, hogy a többi költő együttvéve nem adott neki annyi gondot és fejtörést, mint Babits. A jellemzésére az egyik oldalon felhozott megállapítások harcra keltek a másik oldalon leírtakkal.

Így vagyok vele én is. Egész közelébe kell férkőznöm, hogy titkát kilessem. Mestersége közben kell meglepnem.

Nézem verseit, amelyek már a papíron csengeni, zenélni kezdenek. Frissen és önbizalmat hirdetve kanyarognak, mint a dalolva masírozó katonák, akik tudják, miért és hová menetelnek. Megjelenésük, fegyelmezettségük azt mutatja, hogy biztos erő fűzi őket össze, irányítja útjukat. Még ha szétszóródnak vagy meglazulnak, akkor is egy célra igyekeznek, fürgén és izgatott lelkesültségben. Hirtelen megtorpanásukról és váratlan kanyarodásaikról is azt látom, hogy vezérük, a költő tudja, mit akar. Velük van, de nem engedi el magát.

Bizonyosan egyelőre csak azt mondhatom tehát, hogy az öntudat költője. Azt látom, hogy ha verset ír, nem adja át magát szolgaian az ihletnek és annak a bizonyos isteni révületnek, mely a romantikus iskola divata és póza volt, s melyre égvívó kalandozásaikban a költők oly előszeretettel hivatkoztak. Nem szenveleg. Ha az inspiráció megvan, ő az a költő, aki ezt az inspirációt kormányozni tudja. És minél nagyobb területet ismer, annál messzebb és annál magasabbra tudja kormányozni.

Egyszóval az a költő, aki két kézre fogja a Pegazus kantárszárát; akinek az isteni ihlettel is szándéka van. A költészet fegyverzetében ki akar törni a költészet hagyományos berkeiből.

Valóban, alig van költő, aki annyiféle, eladdig a költészeten kívüli, úgynevezett prózai dolgot behozott volna ezekbe a szent berkekbe, mint ő. Sőt láthatóan ezek a dolgok izgatják legjobban. Ezért mer egy időben megénekelni olyan közönséges dolgokat, mint egy szemeteskocsi, amit addig a költészet túl alacsonynak talált, vagy olyat, mint az idealista filozófia, ami viszont már túl magas volt. Ilyen vágy hajtja az ország és a kor határain túlra is. Minden verse lihegve tágulna a végtelenségig, s a költő tán épp ezért szorítja oly tökéletes formába őket. És ez a ragyogó forma valóban feszül is, szinte pattog, érezzük, hogy tele van, egy egész világot zár magába.

Kérjük majd Medgyaszay Vilmát, énekelje el nekünk a Galáns ünnepséget vagy a Merceriát. Látni fogjuk, hogy még az ilyen könnyű, úgynevezett kisigényű dalokban is micsoda igény van valamennyiben, micsoda forrongás, mint mikor két rokon elem sustorogva összevegyül. Az élet legjelentéktelenebb dolgait a legmagasabb szemlélettel nézi, és a legmagasabb szemléletbe is milyen izgatottan dobálja, szinte kísérletül, a valóság legegyszerűbb tárgyait. Az az érzésünk, hogy ha leszáll, a legmagasabb régiókból száll le, ha pedig fölemelkedik, magával viszi az élet legalacsonyabb rétegeit is.

Nem „örök nyugtalan”, amint nevezték; hanem ez a szó illik rá: örök telhetetlen. A világgal, a gondolattal szemben csak éppúgy, mint önmagával. Mindent fenékig ki akar üríteni. Ha szemlélődést írt, a versnek egy szemléletnek kell lennie, ha indulatot, az indulatnak csordultig meg kell töltenie a vers keretét. A költőnek nála egy időben magányos szellemnek és embertársnak kell lennie. Ha természete idézi a modern feltalálóét, idézi a középkor tudósáét is, aki még képzelni merte, hogy agya befogadhatja mindazt, amit a világról tudni lehet. Az ilyen természet lelke fenekéig humanista. Azt képzeli, hogy ha magába gyűjti a világ gondjait, kormányozhatja is a világot. Verseinek ez az alaptónusa. Ez a meleg emberiesség, a korszerűtlen korszerű emberi hang a legérzékelhetőbb keret, ami hatalmas művét összefogja. Ez nem változott az idők során, csak melegedett. S minél több vidéket hódít meg, annál emberibb, annál aggódóbb és felelősségteljesebb lesz.

Mert ez a szellem ma éppoly kielégítetlen, mint kezdetben. Ma, mikor mester sorban van, éppoly kíváncsi és tettrekész, mint inas korában. A legizgatóbb költő ma is. Művét még távolról sem látjuk kereknek. Harc tüzében áll, támadják és követelődznek tőle. Így van ez rendjén.

Ma egy hete itt, Móricz Zsigmondról beszélve, az előttünk járó nemzedékkel szemben magam is ilyen követelődzésekkel álltam elő. Babitsot köszöntve, vele szemben is ilyen érzéssel vagyok. Bár alig van költő, akinek versei még életében oly biztos helyet kaptak volna az irodalomtörténetben, mint az övéi, semmiképpen sem érzem olyannak, akinek irodalomtörténeti alakja csak hozzávetőlegesen is végleges. A gondolatok és eszmék világa, melyekre ő a magyar szellemiség határait kitolta, új korszakot teremtő forrongásban van és Európa-szerte követeli, új harcba hívja egykori kormányzóit. Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek, és kardot kínálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte! S mi egyéb az élet, mint küzdelem?

Egyre megújuló küzdelem a költőnek is. Van igazság abban az eleget hangoztatott patétikus panaszban, hogy a költőről csak halála után tudják meg, hogy ki volt. Természetes ez, a költő életét csak a múlt láthatja kereknek. Babits pályája nekünk eleven út, a mi útjaink között húzódik, természetes, hogy tőle is harcot és szövetséget várunk első célunk elérésében, ami az ő nemzedékük célja is volt: a híres magyar ugar testének és szellemének fölszabadítása és emberiesítése, hogy méltó helyet kérhessünk majd a készülő világban.

1928–1933: – öt év – nem kell jellemezni, mi volt a nyugati civilizáció életében ez az öt év –, a költő negyvenötödik és ötvenedik esztendeje közt írt verseit foglalja magában ez a kötet. A világ igazán nem volt nyugodt, és erről hírt ad ez a könyv is. De a Babits pályafutását követő olvasó a nagyon is változatos babitsi tájak után ennek az öt vagy ötödfél évnek termése között egyszerre mintha emelkedett, biztos fennsíkon járna. Akárcsak azon a valóságos dombon, az esztergomi Előhegyen, melyet e költemények java része újra és újra fölidéz. Egy kicsit a világ zaja fölött, de nem sziklák és fenyvesek mindentől elszigetelő csúcsán, honnan le és föl csak felhőkbe nyílik a tekintet. Még tölgyes és gyümölcsös magaslat ez, mely a távoli völgyeket csak közelebb hozza.

Ismerősen magyar magaslat, nem misztikus vergődésekre, de férfias szemlélődésre késztető, olyan elmélyedésre, melyben nem az ég, hanem a lenti tájak tisztán látható alakzatai kapnak helyet. És ha mégis magány és elzárkózottság, „s tán egy kicsit táblabíró módra”, nem a ködös túlvilági vágy teszi azzá, hanem a lenti lárma, a völgyeket elöntő szennyes jelen, melyből szívesen menekül, kinek nem kenyere és dicsősége a napok dicsősége. Arany Jánosnak illett volna ez a környezet, ha nem síkságon születik, és korunkban él.

Öt év, a férfikor magaslata; első tekintetre merőben új tájék; mint Babits minden kötetében. És új hang. Az istenek halnak, az ember él vívódó koncertjének egy szólama emelkedik föl és uralkodik az egész könyvön. Sose hallottuk Babits hangját ilyen egyenletesen közelinek. A hajdani soha meg nem elégedés, a nyugtalan lélek melyre oly jellemző volt, hogy nem gondolatok eredményét, de magának a gondolkodásnak öngyötrő folyamatát is, mintegy a legyőzhetetlen szemérem bosszújaként, adta a verselő hangban, megenyhül; a gúzst idéző kérdőjelek föloldódnak. E lapok után nem merül föl, hogy klasszikus-e, dekadens-e, szentségtörő vagy katolikus-e a költő? A hang félreérthetetlen, keresetlen és közvetlen. Egyenesen hozzád szól, mint a házigazda. Az ember nem szabadulhat valami elfogódottságtól és ünnepiességtől. Irodalomtörténeti esemény nyílik előttünk s egy élet egyre csillogóbb értelme.

Közvetlen és meghitt hang? Az invokáció vagy inkább invitáció a férfias idillekhez és elégiákhoz egyszólamú, magas hangon kezdett és egyre magasabb hangot kívánó, elnyúló, szinte már nem is emberi üvöltéssel nyílik; önmaga kétségbeesésétől részegül. Mintha Vörösmarty tébolyuló napjaiból csapna felénk, csapna át felettünk a közelgő korok idegenségébe. Érezzük, nemcsak nekünk szól; messzebb igyekvő horderő röpíti.

A hang nem ezen a vonalon fut végig; indulata, régibb babitsi reminiszcenciákkal találkozván ebben a versben még föloldódik. Hogy a többiekben majd és épp a legbékéltetőbb helyeken eredeti fájdalmában zendüljön meg újra és újra. Ez a hang lesz a szólam egyik foka. A másik az elmélyedésében is magyarosan tárgyias és magyarosan a reménytelenségre hajló humanizmus. Babits világszemléletének kezdeti erjesztője, mely akárcsak a legrégiebbeknél jeremiási váddal és önváddal, váltakozva kemény bírálattal és az őszinteség kitörésével buzog.

Ez a vers vetkezéssel indul. Vetkezésével azoknak a babitsi díszeknek, szalagoknak, csokroknak, hajdani volánoknak, melyek reminiszcenciája ingerkedve még ebben a versben is fölmerült. A költő elfúlva érkezett a csúcsra, és most látjuk, milyen utakon. De őszintesége itt sem a megszállottak vetkezése. Nem bibliai, nem katolikus, hanem Babitsnál is csak olyan mértéktartó, magyar-kálvinista vetkeződés, amilyen Aranyé volt, s melyet a protestantizmus, úgy látszik, örökre beojtott a magyar szellembe. Nem az Isten felé vetkeződik, hanem felénk.

Babitsnál ez mégis erőpróba, mint ahogy minden kötete az volt: elveti régi fegyvereit. Őszintesége, meztelensége nem Kosztolányié, aki művészi belátásból stílusát meztelenítette le oly ragyogóvá, nem is Gellért dikció-újító puritánsága, az ő meztelensége a lélek szükséglete, mely ellene fordul a stílusnak is. Nem az eszköz-tökéletesítő írói fejlődés ez. Látni a lélek elsőbbségét; az változott először. Nem stílusfordulattal állunk szemben, sőt nem is a mondanivalóéval.

Régibb kötetek témái elevenednek, három-négy versben is fölmerül az élet kettősségének, a Psychoanalízis christianának és a Gólyakalifának anyaga; mint mondtuk, humanizmusa sem újkeletű. Még mélyebbre száll ebben az anyagban, még jobban kimeríti? Nem. Személyesebben szól. Ha a régi Babitsot a bujkálás, az igazgató föl- és lemerülés vádjával és dicséretével illették, ebben a gyűjteményben mindig előttünk az az arc. Ha a régiekben a személyiségnek már zsúfolt sokrétűsége miatt nem tudtuk, mikor beszél többes számban és mikor a maga nevében, itt mindig az ő hangja szól, és a régi témák is új hangsúlyt kapnak; átmelegszenek. Zsúfoltan gazdag ez a kötet is, de nem láttunk még ilyen kerek, ilyen egész Babits-kötetet. A költő leglíraibb könyve van előttünk.

Egyetlen nagy mondanivaló tölti be. Mindegyik vers külön tárgy és hangulatvilága megannyi illusztrációként ehhez az uralkodó mondanivalóhoz kapcsolódik, mely nem is gondolati mondanivaló, hanem megfoghatatlan és szóba foglalhatatlan érzelmi. A kötet egyik legmagasabbra ívelő verse, a Fortissimóra emlékeztető babitsi hév egyik legszélesebb kitörését idézi, inkább indulatával, föl-föltörő és türelmetlenül tolongó szabad hexametereivel, mint tárgyával. A különös hírmondóról szól, aki hegyi magányában az ősz első szeleire

Ehhez a nagy lírai mondanivalóhoz szolgál preludium gyanánt az esztergomi Verses napló és ezt zárja le a kötetzáró Az Isten és ördög, két jó hivatalnok, az új Babits tiszta hangú elégiája. De ehhez a lírai témához kapcsolódik, mint egyetlen hegyvonal csúcsai, a kötet valamennyi kiemelkedő darabja.

Az elégia, pesszimizmusa ellenére is kibékít a földdel. A felsőbb hatalmak baljóslatú játékaiba fáradt szem megbarátkozik a környezet apró jelenségeivel, és úgy tekinti őket, oly figyelemmel és olyan várakozással, mint nemrég a legnagyobbakat. Ezekben a versekben minden kicsinyes és hatalmas, írta Németh László a Verses naplóról. Az ember valóban kényszerül a parányi, az esetlegesnek látszó kanyart is feszültséggel követni, minden forduló magasra dobhatja a költő útját. Már a magyar szimbolizmus fénykorában is szimbolista-ellenes Babits képzelete sose járt ily frissen, a maga annyira jellegzetes egyéni módján, a valóság és az eszme között, egyikkel sose rajzolta oly pontosan a másikat, sose társított – villanásszerű biztonsággal – ily szélsőségeket. Nincs ürügy. A versnyitó kép egy pillanatra tán esetleges, de fölemeli, azonnal egyedülállóvá teszi a megejtő hangulatnak, a léleknek a sorból kizengő szekundálása.

Ez a képzelet finom fordulataiban is tapinthatóan, néha szinte érdesen anyagszerű. A versek világát ugyanazok a tárgyak, tájak töltik be és ugyanazzal a jelentéssel, mint a hétköznapi világot. A költő nem torzít, nem alakít lelkéhez semmit abból, ami körülötte él. Nem uralkodik rajta, ami a költőknek nemrég még annyira dicsőségükre vált, de nem is törik alája. A valóság valóság marad, és valóságosan él benne a költő is. Csirkeólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk. Egy nyilallásnyi jelképszerűség, mellékjelentés sincs bennük. A legyek valódi, életbeli legyek, ott mászkálnak a költő fülén, és zümmögve halnak a ragadós légypapíron. A versbe minden sor újabb anyagot fon, és a költemény az összesajtolt víz vagy levegő példájára sűrűsödik, és robban az érzelem érintésére.

– mondja e kötet egyik jellegzetesen szép versében, majd a főnix-példázattal így fordítja tovább:

Nehezen megfogható költő. Nincs két kritika, amely ugyanazt mondaná róla, még ha ugyanaz a kritikus írta is. Lelki alkatának minden ismertetése máig kísérlet volt, hasonló a vegyészek munkájához.

Reális költő? Ady mellett az, de realitása mégsem olyan, ahogyan Petőfi belénk ojtotta e szó költői értelmét. Mind az öt érzékével a valóságban él, azzal fejezi ki magát, de nem az indítja dalra. Babitsnak nincs leíró verse, még olyan, a költő indulatát dobogtató sem, mint Vörösmartynak. Fölgyűlik benne a költői kifejeznivaló, egyszerre kiömlik, és in statu nascendi egyesül a valósággal. A lírai hév, mint az oxigén megered, társát keresi, s ha meglelte, frissen, elevenen, látható bugyogással ürül, futja meg útját. Nem számít az, hogy a vers maga gyorsan készül, vagy latolgató munka eredménye; élete és sorsa már sokszor jó eleve elhatároztatott.

A folyam, a lírai folyamat megindult, s most már testvéranyagként tükrözi a tájat is, melyen áthalad. Tréfásan egyszer maga Babits említette, hogyha versíró kedve van, majdnem mindegy neki, hogy a kilincsről ír-e, a mozigépről vagy a sasmadárról. A legújabb franciák vallanak ilyesmit. Versre készül, de nem a témát dédelgeti és érleli magában, kivéve tán, igen jellemzően, épp az élet kettősségéről, az álom-ébredésről írtakat, de témának micsoda tág téma ez is! A költői érzelmet engedi szabadjára, birkózzon meg az első, keze ügyébe eső dologgal, mutassa meg a világban, micsoda erő van benne, mi van a költőben, aki éppúgy a világban él, mint minden ezen a világon. Ha nem tenne mást, csak megnevezné a körötte levő tárgyakat – mint szerepíró a jelenet színterét –, nagyjából már kész is volna a vers.

Ha meglessük mesterségbeli titkait: valóban ilyen „módszert” követ. Két sorban domborúan, szemléletesen elénk rajzolja a külső világ és a maga belső világának képét:

Ez a Jeremiás aztán azzal foglalkozik, vajon mit hoz a posta.

Állandó, szinte szomjas kapcsolat a valósággal. Szoros kapcsolat ez a korral is. Láttuk, milyen fajta elzárkózottságot jelent az esztergomi hegy. Mosolyogni kell, ha Babits nevezetes elefántcsonttornyáról hallunk, akár saját szájából is! Kétségtelen és hálistennek, ma már nincsenek írói lövészárok-élményei (mint nekem, bocsássanak meg), de benne él ő ebben a szép korban, anyag és levegő neki ez is, szótár és visszhangzó közeg, beszélni sem tudna nélküle. A Versenyt az esztendőkkel!-ben van vers, amely nem a korról szól? Még a szerelmes versek is arról szólnak. Még a címben is arról van szó. Már az egész lírai magatartás arról beszél nem utolsó helyen járulva hozzá a könyv meglepő egységéhez. Más dolog, hogy a korral szemben elfoglalt álláspontja, a konok humanizmus, időről időre mennyire esik az egyes pártok hadjáratának útvonalába s ezek a felvonulások időről időre merre fordítják tekintetét.

A Versenyt az esztendőkkel! aggodalommal van tele. Az a szorongató őszi hangulat váltakozva jelenti a valóságos őszt, a költő őszét, egy romló nemzet és egy eszményi kultúra őszét. A költő medveként vonul bérci magányába a vásári zajtól, Jeremiásként háborog, de szívós harcosként figyel írógépe mögül, mint egy gépfegyver mögül, védeni egy ifjúkori világ képét, mely az őszi környezetben is az ő ifjúságát őrzi és egy elolthatatlan, különös lírai hév melegét, melyet a fütyülő szelek csak magasabbra szítanak.

A könyv láncolódó tartalmát, de azt a fokozódó lírai hevületet is idézetekkel el lehetne mondani. Zárótétele számomra, aki csak pár körvonalat próbáltam rajzolni, ez:

A környezet inkább naplót íratna velem tanulmány helyett erről a könyvről, melyet a Kata nénik, Klárák és Etusok kezéből végre sikerült fölmentenem ide a szőlőhegyre, ahol most a száz év előtti vidéki magyarok módjára présház tornácán, ritka borhörpölések közben áldozhatnék az irodalomnak, ha szememet és tollamat félnapokra nem nyűgözné le a tolnai táj kimeríthetetlen szépsége, vagy a derűs, könnyű lustaság, az időtlen, békés révedezés, amire az itteni borok ilyen jámbor élvezése is a magányt változtatja. Lent a Sió görbe völgye, a széles, buja, a halmokhoz oly bölcsen alkalmazkodó. A szőlővel teleültetett domb, melyről mindezt látom, utolsó magaslata a hegyláncolatnak, mely Szekszárd körül kezdődik. Magát Szekszárdot nemcsak megyeszékhely volta teszi közelivé. Némi gyakorlatias rokonszenv is. Az itteni borokat szekszárdi néven adják el azoknak, akik messzebbről jöttek értük. Ha jönnek. De alig jönnek, alig keresik. A szüret maholnap a kékkő és a szénkéneg árát sem hozza meg. A család tele van panasszal. A szép, vaskos tőkéket csak azért nem vágjuk ki, mert az embernek nincs szíve nekik ereszteni a csákányt. Mintha csak eleven húsba kellene vágnia. Haj, a régi idők, a régi nagy szüretek!…

Nyakig ülök Babits világában, a Halálfiai légkörében. Olvasom a jól ismert lapokat, s ha két fejezet közt egy kicsit széttekintek, úgy tűnik föl, mintha a mélyúton fölfelé igyekvő vincellér, vagy odaát a túlsó hegyen tőkéi közt szöszmötölő nyugalmazott jegyző az ölemben nyugvó könyvből szökött volna ki, hogy a cselekmény egy pillanatnyi szünetében gyorsan lecsípjen egy-két fölösleges kacsot, kitépjen még egypár dudvát… A domb élén kísértet módjára elvonul egy öreg néni; karján cekker, a cekkerben frissen szedett zöldbab s azalatt – szinte látom – a nagy pincekulcs. Az öreg Cenci: illemtudóan leköszön, mert itt az öregek is előreköszönnek. Ültömben földig bókolok neki, örömmel üdvözlöm. Aztán izgatottan olvasok tovább, hogy megtudjam, mit fog csinálni majd odahaza és a jövő héten.

Ismerős a táj, s milyen ismerősök a benne mozgó emberek – noha az a réteg, amelyet a Halálfiai példáznak, nem az enyém. Fölfelé néztem én arra, hogy szinte a nyakam is megmerevedett. Miért látok mégis, első mozdulatukra, úgy a lelkükbe? Miért osztozom annyira vívódásukban és bajaikban? Miért aggódok értük, akikre pedig hajdan csak zokszavakat tudtam ejteni, s ha valaki pusztulásukat jósolta, vagy már siratta is, hát vállamat vontam, ők tehetnek róla… Ha a Halálfiai valóban csak a magyar földbirtokos nemesség végnapjairól szólna – ahogy annak idején a kritika egyöntetűen ezt a mozzanatot emelte ki belőle, a könyv komor címét s a szereplők származását véve tekintetbe –, magatartásom ma sem volna más. S ha valóban csak ennyi volna, bizonyára a könyv sem gyakorolna rám különösebb hatást.

A magyar köznemesség talajvesztését mások is megírták. Mikszáth után sokáig valósággal divat volt írni róla, hol szomorú, hol vidám színekkel festve az utolsó napok tanácstalanságát, rémületét és akasztófahumorát. Talán ez a kitaposott út tévesztette meg a kritikát s véle az olvasókat is. Holott Babits könyvében alig van szó arról a világról, vagy csak annyi, amennyire maga Babits is azt hitte, hogy azt a világot írja. A háttérben, a sarokban itt-ott valóban szól a muzsika és Gözsy Pepiék szokványos hejehujázása. De a cigányok és Gözsy Pepiék a leghalványabb mellékalakjai a történetnek, maga Gözsy Pepi, a mulató úr idegen az írónak is, csak a messze állók szemében tartozik ebbe a világba; mely nem a Pató Pálok ivadékaié. Nem egy osztály tragédiája ez, annál szálai is messzebb futnak. Egy korszaké?

A regény idejében az egész magyarság megrázkódtatáson ment keresztül, a nemesség csakúgy, mint a nép, amelynek vezetését a nemesség még ebben az időben is magának vindikálta, ez lévén ürügye az életre. Ezt a szerepet azonban nem töltötte be. Nem ide tartozik, hogy betölthette-e volna? Ezzel nemcsak egy új feladattól maradt el, hanem a kortól is. Elvesztette a fejét és vele az egész ország – a regény széles háttere ezt a lelkiállapotot mutatja. Azon a rétegen át, melyből az író hőseit rekrutálja.

Maga a főhős, „Imrus azoknak a nemeseknek az ivadéka volt, akik Lucrétiust és Horácot olvasták a lugasban”. Ilyen nemes nyilván nem volt egy osztályra való. Legjobb esetben egy hivatásra való; ennek a főhős meg is akar felelni.

A könyvet az tágítja ki, hogy az író a másodrendű szereplőknek is olyan figyelmet szentel, mint a főhősnek. Az elsőbbségért szinte versengés folyik köztük. Imrusé az elsőség, de kezdetben csak azért, mert úgy véljük, hogy vele már régebbi ismeretségben vagyunk. Bár a cselekmény központja, nemcsak az elmondott történetben, de a könyv szerkezetében is az özvegy Cenci, akiben föltámad egy atavisztikus, matriarkális erő – a társadalomban harcra kelt, akár védekező, akár támadó harcba sodort családokat mindig a nők vezénylik –, hogy ismerem ezt is!

De a könyv még így sem egy réteg regénye. Inkább a családé; s még ez is kínálkozó megállapítás. A család egyik föl-elkívánkozó tagja éducation sentimentalejának regénye; Imrus kiröppenésének története.

Imrust pedig nem osztályának anyagi romlása kergeti el hazulról és ebből a világból, hanem ő saját maga, az ő egyéni kibontakozása, különbsége, pontosan „vágyai sólyomszárnya”, mely előtte már annyi türelmetlent és jobbat kiröpített, s mely minden réteget odahagyott volna vele is. Környezete tagjait dührohamában, az első alkalomkor, midőn elveszti a fejét, ő maga nevezi, tajtékozva, halálfiainak.

Hitelt adhatunk egy ifjú szív kitörésének, amit már ott a családi asztalnál sem vesznek komolyan? Ez a kitörés valóban nem több a szó eredeti értelmében vett kitörésnél. Olyan rúgás, amit a fölfele ugró szükségszerűen ad a talajnak vagy rétegnek, amelyen áll, s amelyről föl akar emelkedni. Nem a lefelé irányuló erő a fontos benne, hanem az, amely ennek révén fölfelé viszi. A regény nem a halál fiairól szól – hogy már végére érjek annak, amit mondok –, hanem az élet fiáról.

Annak mondja el első fölívelését.

De az élet gyermeke a harcoló Cenci is, Jozsó is, Dodó is, Döme bácsi is! Miskát maga az író tölgynek érzékelteti, akiben ha valami rág, az sem szú, hanem az élet érintésére nyugtalan lélek. Hintáss Gyula, a maga öt-hat életével már nem is gyermeke, hanem kalandora az életnek. Akik halálnak vannak szánva, azok már akkor meghaltak, mielőtt jóformán megismertük volna őket. Nellit külső erő csalja csapdába örök fogolynak. De akik élnek, szívósan és állhatatosan élnek – okos, nagyszerű fajta ez, tartják magukat azon a kis területen, ami az ősöktől földben és stallumban megmaradt. És ha a végén mégis azt érezzük, hogy a regényben ábrázolt többi szereplők a Schapringerek mögött elmaradtak, csak azért maradtak el, mert közben verseny támadt, nem is egészen tisztességes, ahogy ők mondanák: nem úri eszközökkel; olyan amit ők nem vettek észre. Kapitalizmus támadt, akár egy ragály vagy filoxéra. Mert ki mondaná, hogy Schapringerék élete az élet? Azok csak éljenek abban, ha beveszi a gyomruk! – mondhatná Cenci néni. Lesz még annak böjtje! Amit hőseink nyugodtan kikoplalhatnak Sóton és Gádoroson. Sőt másutt is, mert a szellem terén, vajon Schapringerék világában is nem Imrus-e a legértékesebb?

De még mindig a címet cáfolom. Azt akarom megindokolni, hogy miért rokonszenvesebbek, miért méltóbbak ezek az emberek az életre, mint azok, akik a könyvben velük szemben az életet képviselik? Egyik osztályért sem rajongok, tán fölösleges is ismételnem. A Rátzék és Sátordyék rétegével szemben volna annyi kivetni valóm, mint Schapringerékével. Esetlenségük tenné rokonszenvesebbé őket? Vagy egyszerűen az, hogy őket ismerem? Hogy, ha a tejfölből és a savóból is, de mégis ugyanabból a köcsögből vagyunk?

Raszkolnyikov rokonszenvesebb, mint az öregasszony, akit fejbe vert, noha rendes körülmények közt inkább vagyok híve az öregasszonyoknak, mint a rablógyilkosoknak, főleg ha az utóbbiak ráadásul még hisztériásak is. Az író azonban vele foglalkozik, őt mutatja meg. A jó ábrázolás – csodálhatjuk a művészet hatalmát – mindent jóvá és szeretetre érdemessé tesz. Az író megvilágítja alakjait, s minél tökéletesebben végzi ezt, a rokonszenvből és megbecsülésből, mellyel neki tartoznának, annál több ragad a hősökön.

Babits alakjai különös háromdimenzióban élnek, az egy Gözsy Pepi kivételével, akit látni sem szeretek köztük. Előttem híznak-soványodnak s leplezik le, mit hordanak fejükben és szívükben. Oly közel járnak, hogy szinte ujjal tapinthatnám őket – mivel éri el ezt az író, akinek írásmódjában nyoma sincs a naturalizmusnak? Akinek gondos, a verseknek kijáró fölkészültséggel megszerkesztett mondatai első kanyarukban rögtön fölfelé göndörödnek, el a testtől, amelyet jellemeznek, föl a valóság fölé?

Babits egyik prózai írása sem hasonlít a másikhoz. Nem állnak egymással olyan rokonságban, mint versei. Mindegyik külön stílusvállalkozás, külön modor, egyenesen a tárgyra szabva. Költői nyelvezetéhez egyik sem áll oly közel, mint azé a polgári eposzé, melyet száz év előtt bizonyára hexameterben írt volna.

Alakjainak jellemzése költői jellemzés. A tüzetes naturalista leírás helyett az író a költői fantáziájának varázsvizében füröszti meg őket. Imrus lelki képe nem a zolai, még csak nem is flaubert-i előhívó savakban alakul ki: hanem hol egy görög mitológiai alak, hol egy filozófiai megállapítás, egy klasszikus sor sugarában és mindabban, ami ezeken kívül Babits szellemiségéhez sajátosan hozzátartozik. A jelenségek másolása helyett lelki realizmus, ha van már ilyen kifejezés. Alakjait nemcsak szemtől szembe, velük egy síkon látja, hanem felülről is, ahol ő tartózkodik, és úgy, hogy nem rejti el magát. Mindez mégsem elvontságot eredményez; megvalósulásában szinte bizalmaskodó; az apa, a magábazáruló Férfi, táblabíró korában is éppúgy csak Miska, mint volt diákfejjel, s ezt mindnyájan természetesnek találjuk.

Nem először olvasom ezt a regényt, Imrus lelki életének egy gyilkosság és egy öngyilkossági kísérlet hullámverései között kanyargó fejlődését. A könyv nem fejeződik be, az író szinte erőszakkal tépi el a szálakat, hogy munkájában megállhasson. De az eltépett szálak is mutatják a következő mű színezetét, a szövést, melyért érdemes volna azt is elkészíteni. A könyv, noha Babits prózai alkotásainak főművévé nem utolsósorban vallomás volta teszi, nem életrajzi regény: egy vállalkozásé. De „az író sehol sem festett fel annyit a maga életének színeiből, mint itt”, s már ez magában éppen elég volna, hogy a vállalkozás további fordulatait várjuk.

Egy nagy költőt mutatunk be, pályaútjának csúcsain. Költeményei, melyeket ma este hallani fognak, szemléltetően felidézik majd a kanyarokat és állomásokat, amelyeken át e csúcsokra elérkezett. Bevezetőül én mégsem csak verseiről, mégsem csupán szép versekről szeretnék beszélni; hanem arról is, ami azokat – mint a téglákat a malter – összefogja, egységes művé teszi.

Szép vers sok van a világon. Lehetne persze pusztán csak ezekről is beszélni, függetlenül attól, hogy ki írta azokat. Ezzel azonban csak a versírásig, csak a mesterség művészetéig és műfogásaiig jutnánk el és nem a költészetig; az több az előbbieknél. Hány szép vers kallódik el az idők folyamán, csak azért, mert nem volt méltó gazdájuk; mert írójuk csak versíró volt és nem költő. Petőfi korában és főleg halála után keletkezett nem egy olyan vers, amely amellett, hogy tökéletesen petőfies volt, jobban sikerült Petőfi egynéhány közepes költeményénél. Senki sem emlékszik rájuk. Az utókor a költőket tartja számon és nem a verseket.

A nagy költők ismertetőjele, hogy versük századok múltán is úgy hat, mintha eleven szájból hangzanék. Miért? Mert a nagy költő egész életével ott áll a verse mögött. Szerepet játszik, nem színpadon persze, hanem egy népközösség, egy nemzet életében. Akinek versei előbb-utóbb nem állnak össze emberi magatartássá, egy élet lelkesítő vagy elriasztó szerepévé, annak kár volt versírásra adni a fejét. Akiéi pedig ilyenné összeállnak, annak már egyéni sorsa is érdekel bennünket. Ezért van igazuk a tankönyveknek, mikor egy-egy költő ismertetését az életrajzzal kezdik. Babits Mihály betöltött egy ilyen költői szerepet azáltal, hogy született költő mivoltában vállalta azt is, ami azzal jár, hogy magyarnak és a mi korunkba született. Róla szólva is foglalkozhatunk a szép versek előtt a korral, amelybe a költő született, a környezettel, melyből kikerült, foglalkozhatunk személyiségével is; akár pontosan úgy, ahogy a tankönyvek szokták. Vagyis, kezdve azzal, hogy: Született Szekszárdon, 1883-ban, katolikus nemesi családból, melynek tagjai századok óta a vármegyét szolgálták; atyja táblabíró volt; ő maga tanári pályára lépett…

Ez a három-négy szürke adat azon nyomban döntő jelentőséghez jut, mihelyt egy költői művet helyezünk reája; pillérré lesznek, hozzásegítenek az egész költői alkotás szerkezetének megértéséhez. Belátjuk azonnal e száraz adatok fontosságát, ha elképzeljük annak a fiatalembernek a lelkületét, aki ebből a környezetből kikerülve, de mégis e környezet hagyományainak nyomaival lelkén, húsz esztendő múlva, a század elején első költeményeit papírra veti. Szekszárd a Dunántúlt jelenti, a nyugati műveltséghez közelebb eső országrészt; az 1883-tól 1903-ig eltelt húsz esztendő a magyar polgáriasodás fénykorát, a liberalizmus hadjáratát, amely csillogó eszméivel azokat is lelkes híveivé teszi, akiket könyörtelenül eltapos; a táblabíró atya az ésszel felfogott igazságok és eszmék szolgálását hirdeti, akkor is, ha ösztönei berzenkednek ellenük; a katolikus és mégis nemes pedig a keleti, protestáló nemességgel szemben a kultúrához jutott magyarságnak azt az elmélyülő, lelki életre hajló rétegét jelenti, amely a vita eldöntésére a Corpus Jurisnál többször üti föl Vergiliust, Kempist, Szent Tamást, s amely már akkor is csak foltokban él az országban… „Atyjai és anyjának atyjai – vallja egy helyütt saját maga a költő – ama deákos nemességből jöttek, mely Horatiust olvasta szőlleinek lugasai alatt. Könyvtárt öröklött a nagyapjáról, polcán Plutarchos mellett Kazinczy állt. És ifjúságát Arany táplálta, a hagyományok leghívebb költője. Papok nevelték. Katolicizmusa Dantéhoz vezette, a kultúra gyökereinek keresése a görögséghez.”

A kor, amelyben kora ifjúsága eltelik, a magyar századvég, nem alkonyathoz hasonlít; olyan, mint egy napsütötte délután, kevéssel a munka befejezése előtt. A magyarság, amelynek századokon át szinte minden napja egy-egy tragikus forduló, a gyásznak vagy a csodálatos megszabadulásnak ünnepe, végre hétköznapokat él. Az iparosodás gépdohogásának és a nagy eszméknek bűvöletében nem gondol a holnapra, megfeledkezik a sorsáról, a jövőről, amely pedig – mi tapasztalhattuk – semmivel sem volt veszélytelenebb, mint száz vagy kétszáz évvel azelőtt. A jobbak gondja, hogy minél jobban belekapcsolódjanak Nyugat-Európa életébe.

Ösztöne a fiatal költőt is erre az útra viszi. Bámulatos könnyedséggel hatol bele az európai kultúra titkaiba. Szinte gyermekfővel már otthonos a két klasszikus irodalomban. Európa három-négy nagy nemzetének szellemi életében. Első három kötete olyan, mintha nem is egy kis ország irodalmában akarna külön hangot adni, hanem a világirodalomban, annak kórusába társul, annak szólamaival versenyez. A szó legnemesebb értelmében európaivá emelkedik.

Segíti ebben, mint mondtuk, a hazulról hozott dunántúli latinos, vagyis európai műveltség, segíti benne a katolicizmus, amelyből ő elsősorban a szó eredeti jelentését vállalja, azt, hogy általános. Segítik benne az uralkodó eszmék, amelyek mindenek fölé az emberit helyezik. Magyarország Európa szerves része és még jobban azzá kell válnia. Ezt a hitet vallják az akkor induló fiatal írók, akik élükön Ady Endrével a Nyugat folyóirat köré csoportosulnak. A fiatal Babits is egész magatartásával ezt hirdeti; ezt a szerepet vállalja.

Ebben az időben írt minden verse egy-egy merész kirepülés a nyugati kultúra tájaira, a kultúra hajdani és jelenkori csúcsaira. Ilyen szemmel nézi a magyar életet is. A soha-meg-nem-elégedés himnuszát énekli, a magyar múltból a soha-meg-nem-elégedés hőseit, a nyugatra vágyódó turáni lovasokat, a Velence kövein dübörgő Zrínyit. A szedett-vedett, kezdő polgáriasodás üres cirádái, érzelmei és jelszavai világában szomjasan a valóságot fürkészi, merész fogásokkal mutatja meg a leghétköznapibb jelenségekben a mélyebb értelmet és szépséget. A világítóudvarról, a lichthofról van költői mondanivalója, meg a szemeteskocsi érkezését jelző csengettyűsfiúról, a moziról, egy pécsi uszodáról. Ifjú szelleme, mint a napsugár csillog a világban, abban a háború előttiben, melyet, mint mindenki, ő is a munka, a biztos fejlődés, szóval a béke világának érez. A szellem, az ész korszaka ez. Versei is a szellem, az öntudat tökéletes alkotásai. A fiatal költő, akit méltán mondanak formaművésznek, legtöbb versében fölényesen, szinte gőgösen áll a földön; jelenségekről és gondolatokról énekel, mintha érzelmei nem is volnának…

Ekkor éri a magyarságot évszázadok óta a legnagyobb megpróbáltatás, a régi biztos föld beomlik, élet és érték seregestül tűnik el. A harmincegy éves költőre most vár a legnagyobb próba, a szerep nehezebbik része. A magyarság előbb a harctéren, aztán az Igazságtalanságok útvesztőiben szembe találja magát Nyugattal. Európai, mit mondasz most a magyarságnak; magyar, mit mondasz Európának?

A költő mindkét oldalra megfelelt. A megrázkódtatás után szinte az egyik napról a másikra egy merőben új Babits Mihály áll elő. Régi versei után alig ismernénk rá. A szerep egész életét, szemléletét, érzésvilágát, sőt – ami a költőnél legritkább – hangját is megváltoztatta. Csak eszméit és magatartását nem.

Különös, de a magyar jellem és irodalom ismerőjének nem váratlan átalakulás, fordított fejlődés. Rendesen az ifjúság érzékeny és heves; az teszi líraivá még azokat is, akik nem költők, s vele szemben a férfikor indít hűvös tárgyilagosságra, ha nem elzárkózásra. A fiatal Babits (akár a fiatal Vörösmarty) tartózkodó, közvetlenül alig szól magáról. Életének nagy vallomása férfikorában szakad ki belőle; lelkének meghitt titkait, derűjét, a ragaszkodását a világhoz a lírai esztendőkön jóval túl fejezi ki, akár a legnagyobb elzárkózó, Arany. De mintha az el nem pazarolt erő magát szaporította volna, ez a férfikori vallomás csak annál megrázóbb; ha panaszt hallat s csak annál szívbehatóbb, ha békét és megnyugvást. Az esztendők és események durvák és kegyetlenek, de ez a költészet, minél több súrlódás éri, akár a csiszolás alatt a drágakő, annál több ragyogó oldalt mutat. A durva súrlódások hatása alatt a versek új fénnyel csillantatják meg: mit jelent magyarnak lenni, azaz közösséget vállalni egy nép teljes egészével, mit jelent európainak lenni, azaz rendületlenül hinni az észben, az emberiességben, igazságban, és mit jelent végül katolikusnak lenni; azaz hinni abban, hogy az emberi szabad akarat rokona az isteni akaratnak.

De villantanak meghittebb fényeket is a versek. Elismertük az életrajzi adatok jogosultságát, megmondhatjuk hát, hogy a költő épp a megpróbáltatások legnehezebb esztendejében talál lelkéhez méltó és megértő társat. Szerelmi lírája is most, férfikorában, a házasságban adja a legtisztább, legbensőbb hangot. Két egymáshoz ragaszkodó, egymás mellett minden megpróbáltatás alatt kitartó lélek házassági viszonyáról Petőfi óta nem írtak ilyen, hol hálával, gyöngédséggel, hol lobogó érzelmekkel teli verseket.

Az esztendők telnek, s Babits költészete – versenyt az esztendőkkel – érik. Regényei, esszéi, filozófiai dolgozatai közben megjelenő minden új verseskönyve új, magasabb grádus, új meglepetés híveinek is. Ő, aki már ifjúkorában a nagy mesterek biztonságával forgatta a költészet eszközeit, ő, akinél művészibb ritmust és rímet Arany óta senki sem csalt ki a magyar nyelvből, ő a hajdani „formaművész” most mutatja meg, mit jelent – formaművésznek lenni.

Nem a szavakkal és a fordulatokkal való játékot jelenti az. Hanem azt – amit valóban csak igazi költő tudhat –, hogy az érzelem és mondandó mindig a megfelelő formát kapja a legfinomabb árnyalati pontossággal. A fiatal költő hajdan akrobatai könnyedséggel játszott a szavakkal és fogalmakkal, mert akkor az ifjúkori öntudat és biztonság örömét lelte abban is, hogy – akár a harcra készülő gladiátor – izomzatát mutogassa. Játékos kedvvel forgatta a súlyokat és fegyvereket, játszani tudott erejével és a világgal. A férfi Babits lírájában alig van nyoma ennek a könnyedségnek. Szavai mélyről zengenek, gyakran érdesen, gyakran a fájdalom rekedtségével, a férfias indulat akadozásával – vagyis úgy, ahogy őszinte érzelem hangozhat, keresettség nélkül; „formaművészet” nélkül, ami épp ezáltal lesz a formának, a versnek is legtisztább művészete. Ez a keresetlen hang a legaprólékosabb dolgokról szólva is egyre gyakrabban a legmagasabb mondandóig emelkedik, az élet-halál, az isten, az emberiség és a magyarság nagy problémájáig. A hajdan öntudatlanul vállalt szerep most válik tudatossá és tragikussá. Mert a világ zűrzavarában, a nemzet lázas napjaiban látszólag sokszor magára maradt költő a magyarsághoz szólva rendületlenül azok mellett az eszmék mellett tart ki, melyekre a magyar műveltség is épült; Európához szólva pedig azoknak a nagy igazságoknak érvényesítését követeli a magyarság számára, amelyek Európát Európává, az emberi szellem otthonává tették.

Így áll előttünk az ötvennégy éves Babits Mihály, egy hatalmas költői munkásság csúcsán, amelyen azonban még magasabbra emelkedhetik, hisz az eddigit is ő maga rakta, a saját erejéből. Befejezésül legyen szabad említenem még egy életrajzi adatot. Esztendőkig tartó súlyos betegség után, súlyos operáció után most szanatóriumi ágyon fekszik, onnan hallgatja, talán ő is hallgatja ezeket a szavakat. Egy egész nemzet szeretete és figyelme fordul feléje: üdvözli a gyógyulás útján! Egy egész nép háláját és jókívánságát tolmácsoljuk neki. A magyarság büszkén vallja a magáénak, csak annál büszkébben, hogy Európa is a magáénak vallja!

A második emeleten, az 54-es szobában feküdt, a Siesta szanatóriumban. Ahogy beléptünk, felénk fordította tekintetét. Feje magasra emelt vánkoson pihent, úgyhogy fektében nem fölfelé, hanem maga elé nézett. Karját felénk emelte. Odamentünk, ágya szélére ültem, kezét kezembe fogtam. Egész közel hajoltam hozzá. Ekkor egy pillanatra elmosolyodott. De aztán ismét maga elé irányította tekintetét, homlokát összeráncolta, nagy sötét szeme homályosan is tűzben égett. Olyan volt, mint aki ingerülten, haraggal küzdve gondolkodik valami bosszantó kérdés nyitján. Aztán ismét reánk tekintett, pillantása megenyhült. Megismert bennünket? Ekkor vettem észre, hogy pehelykönnyű keze egészen hideg.

A szobát majdnem teljesen betöltötte az ágy, az ágy köré zsúfolt bútorok. Az ágytól jobbra nagy szekrény állt, balra az éjjeli asztalkán túl, párhuzamosan az ággyal, felesége heverője, de már közvetlenül az ablak alatt. A heverő lábánál asztal, de a székek már az ágy lábánál. Óvatosan kellett mozognunk, hogy zajt ne csapjunk. Leültünk. Gellért Oszkárral szemben ültünk vele, én a vaságy lábtól eső rácsára hajolva.

Haja egészen rövidre volt lenyírva. Az utolsó esztergomi napokban a borbély félreértésből nyírta így meg. Vagy tán ő rendelte így, megunva a magyarázkodást. Sovány arcát az első tekintetre ez idegenszerűvé tette, majdnem félelmessé és magasztossá: középkori barátokra hasonlított, ahogy csatában magasra emelik a keresztet, vagy hitvallókra, ahogy a máglyán felegyenesednek. De ugyanakkor meghatóan hasonlított gyermekkori arcképeire is. Az addig haj takarta fül előtűnt, puhán előregyűrődött, ahogy a fej a vánkosba nyomódott. A paplan melléig fedte. Karja a paplanon hevert. Jobb kezét néha felemelte, ujjával szája jobb szögletére mutatott, a kiszivárgó kis nedvességre. Felesége azonnal megtörölte. Szemét hosszasan lehunyta, bólintásképpen s köszönetképpen. De legtöbbször csak olyanformán volt eszméletén, mint amikor az ember igen-igen mély bódultságba esik: homályosan érezhette, mi történik vele, de csak az erősebb jelenségekre figyelt. Az ajtónyílásra mindig fölfigyelt.

Az éjjeliszekrényen ott volt Ödipusz-fordításának magyar és görög javító példánya. Legutóbbi beszélgetésünkkor erről folyt szó: hogy elkészül-e vele idejére, a nyomtatás határidejére. Fölemeltem a kéziratos borítékot. Rám pillantott, aztán pilláját mintegy beleegyezésül leengedte: viheted.

Bejött az ápolónő, táplálékot adott neki; csokoládés tejbedarát. Gumicsövön át táplálták. Mintha segíteni akart volna az ápolónőnek, keze a fölemelt paplant igazgatta. Aztán karját megint maga mellé fektette, tekintetét végighordozta rajtunk.

Így múlott a délután.

Suttogva váltottunk szót, úgy is keveset. Attól tartottunk, megérti aggódó szavainkat. A nehéz órák végén jobbulását, eszmélete teljes tisztulását vártuk: annyiszor bevált már ez a remény. Utolsó esztergomi napján, maga is bizonyos volt benne – úgy érezte –, hogy egy-két nap múlva jobban lesz.

Felesége barátnője kiment a szobából; utánanézett. Fél hat felé felesége is elment, hogy a lakásból elhozza a beteg táplálásához szükséges különleges élelmiszereket. Két hétre valót szándékozott hozni; segítségül Gellért Endre is vele ment. A beteg mellett ketten maradtunk, Gellért Oszkár s én.

Bejött az ápolónő, félig leeresztette a vászonfüggönyt, mert a lemenő nap ferde sugara elérte már a beteg arcát, szemébe tűzött. Meg sem rebbent az a szem; utoljára még félelmesen belepillantott a napba. Az ápolónő aztán ismét táplálékot adott. Aztán még jobban behúzta a függönyt.

Eltűnt a szanatórium-udvar, a szemben levő emeletes épület örökzölddel befuttatott fala, rajta a nyitott ablakok sornyi kis színpadával: az ágyak köré gyűlt látogatókkal. Egészen egyedül maradtunk a beteggel. Édeskés-szúrós szag terjengett, finoman, akkor nem is ügyeltem rá, csak később, visszaemlékezve azonosítottam: a bomlás illata. A beteg könyöktől felemelte maga elé nyújtott két karját. A hálóköntös szára visszacsúszott, szívfacsaró volt a szinte ujjvékonyságra soványodott alsókar; rajta a csontos kezek aránytalanul hatalmasnak látszottak. A két kéz lassan ide-oda járt, oly megindító tétovasággal, mint a csecsemőké. A mozdulatokból hívást véltem kiolvasni, ismét az ágy szélére ültem; a jobb kezét kezembe fogtam, csitítva simogattam; erre a bal is megpihent.

A száj sarkában újra s újra megjelent a kis nedvesség; újra s újra letöröltem. Ha nem vettem észre, a hűvös kéz megrebbent kezemben. Szabadjára engedtem, a száj szögletére mutatott, bizonytalan keresgéléssel, mintha a reflex is sötétben tapogatódzott volna. Majd fölemelkedett a bal kéz is; újrakezdődött a megható lassú kisded-karjártatás. Közelhajoltam a beteghez, szóltam hozzá. Kezét kezembe ejtette.

Nem hiszem, hogy szenvedett. Arcán egész idő alatt egyetlenegyszer futott át egy pillanatra a fájdalom rándulása. Igaz – s betegségében ez volt a legmegrendítőbb – jajongani, szólni már hónapok óta nem tudott; nyögni sem.

A kín legnagyobb rohamai alatt, amidőn a fájdalom szinte lángot s füstöt vetett szemében, csak azt a foggal-nyelvvel végzett halk cecegést hallatta, amellyel a méltatlankodást mímelő anyák bajlátott kicsinyeik panaszát kísérik. Ajka most, ebben a pillanatban is megnyílt erre a hangra, de hang mégsem jött, csak az állkapcsok mozgása jelezte. De volt úgyis, hogy ajka körül mosoly próbálkozott.

A délután vége felé bal kezét füle mögé irányította, a szétálló ujjak a kopaszra nyírt tarkót simogatták. Azt hittem, a friss hajvágás szokatlanságát érzi. Később fáradni látszott. Szemét állandóan nyitva tartotta, de a két izzó szem egy-egy pillanatra elvesztette a tekintet szép párhuzamosságát; enyhén keresztbe állt.

Alkonyattájt Szőllősy Lajos lépett a szobába. Az utolsó napokban ő vállalta az ápolás és kezelés irányítását a távollevő Schill Imre, az állandó kezelőorvos helyett. Fölkeltem az ágy széléről. A beteg a nyíló ajtó felé tekintett, a két szem pillantásnyilát párhuzamba egyenesítette; jobb kezét üdvözlésre emelte. A nevelés, az udvariasság ereje volt ez? Vagy annak az őszinte emberi együttérzésnek, szeretetnek és biztonságnak hatása, amelyet az orvos magából árasztott? A beteg egész idő alatt figyelt rá, megnyugodott, fürkészőn az orvos arcára tekintett. Nézte azt is, ahogy az orvos hátsó zsebéből egy kis bőrtárcát, abból egy kétágú gumicsövet vett elő, majd a két csövet a saját fülébe, a hallgatót pedig a beteg kitakart mellére illesztette. Először a mellkas jobb felére; a beteg maga igazította onnan szíve fölé. Vagy fájdalmát akarta csak jelezni azzal, hogy a hallgatóhoz nyúlt? Hamarosan megérintette, lassan továbbtolta a szív fölül is. „Fáj, kedves Mihály – mondta az orvos az érlökést számolva –, jobban leszel.” A beteg hálásan pillantott rá, de arcán nyugtalanság vibrált. Megkérdeztem, nem fázik-e, s betakartam. Erre rám pillantott, pillájával fejezte ki most is a bólintást, a köszönetet. „Nem fog semmi fájni, kedves Mihály, jól leszel” – mondta ismét az orvos. Mondott még egy-két megnyugtató szót, azután kiment. A beteg üdvözlésül karját könyökből meglengette, majd pillájával feléje is elvégezte ezt a megindító, köszönő bólintást.

Gellérttel mi is kimentünk a folyosóra. A szobában az ápolónő maradt. Az orvos, aki emberiességével lehet nagy, ott künn még emberiesebbé vált; arcáról láttuk, hogy szomorú közlendője lehet. Az ajtónál álltunk. „Menjünk odébb” – mondtam: attól tartottam, behallatszik a szó, s a beteg megérti.

A szobához szűkebb oldalfolyosó vezetett a főfolyosótól. Odáig mentünk. „Kínzás tovább élesztgetni benne az életet” – mondta Szőllősy, majd újra megismételte ezt olyan megindultan, mintha nem is orvos, hanem hozzátartozó lett volna. „Áttétel?” – kérdezte Gellért. Az orvos egy fejmozdulattal jelezte, hogy annál is súlyosabb. És Babitsnéról ejtett szót; most már annak gyötrelmeire is kell gondolnunk, hisz alig áll a lábán. Az orvos tőlünk akart választ, hogy adjanak-e a betegnek még szívélesztő ojtást. „Menthetetlen?” – akartam kérdezni, de számra az jött: „mit remélhetünk még?” „Egy nap, tán kettő” – mondta az orvos. Aztán kisvártatva: „De talán – már láttam olyat is, hogy valaki két hétre is erőre kapott.” Hozzánk lépett a fiatal tanársegéd s még egy ápolónő. A beteget rendszeresen táplálják, de a szervezet nem szívja már fel a táplálékot, mondták.

Eltávozásuk után Gellért Oszkárral egy ideig fel-alá jártunk a folyosón. Megértettünk mindent, az orvosok műszavakkal kevert utolsó mondatait is, de minél több idő telt el, a szívben – az ésszel is dacolva – annál jobban ébredezett a remény. Hány ilyen egy-két napot éltünk már át. Az egyre megújuló remény, a már-már megszokott csoda légkörében éltünk. Aztán visszamentünk a szobába. De az ajtónyílásra a beteg már nem figyelt fel. Azt gondoltam, hogy szinte ösztönné vált udvariasságával csak az újonjöttekre eszmél föl, azokat köszönti. Megtöröltem ajkát. Könyökön pihenő alsókarját most már gyakrabban maga elé emelte. Mint lassú szélben vékony ágon szüntelenül himbálódzó két nagy madár, olyan volt az a két fekete kéz ott egymással szemben.

Aztán visszajött felesége, nyomában Gellért Endre; nagy csomagokban ő hozta az élelmiszert. Babitsné valóban rendkívülien kimerültnek látszott; ez az út s az élelmiszerek keresése, becsomagolása a lakásban még jobban kimerítette. De mint mindig, a beteg jelenlétében, erőt vett magán. A rengeteg élelmiszert berakta a szekrénybe. A beteg közben ismét tarkójához nyúlt. Babitsné erre kölnivizet öntött tenyerébe, a fájó részre dörzsölte.

A beteg többször megismételte ezt a mozdulatot. Babitsné mindannyiszor levette a mosdó kis üvegtálcájáról a kölnivizes üveget. „Fáj?” – kérdezte a harmadik vagy negyedik bedörzsölés után. „Fáj” – mondta hangtalan ajak-nyitással a beteg. Fáradtan, fejét félreejtve mondta azt is, ahogy az elalvó kisgyerek beszél. Ez volt utolsó szava.

Később ismét kimentünk a folyosóra. Elő kellett volna készítenünk Babitsnét. Akaratlanul is megmagyarázhatatlan bizakodásomat plántáltam át belé. Arra igyekeztünk rábeszélni, pihenjen egy kicsit, feküdjék le egy-két órára, s mert erre a túlzsúfolt szanatóriumban nem volt mód, menjen el barátnője lakására. Megbeszéltük az éjszakai virrasztást is. Mivel az előző éjszakát úton töltöttem, én most hazamegyek. Éjfél után egy óráig Babitsné és barátnője, R. Olga fog virrasztani. Aztán egy órától reggel hétig, amíg munkába nem kell mennem, én virrasztok, vagy mindenesetre velük leszek. Elbúcsúztam a betegtől, elmentem. Este nyolc óra felé lehetett.

Ahogy távolodtam a szanatóriumtól, úgy növekedett bennem a remény. A beteg életereje és rendkívüli szívóssága már régóta oly csodálatos volt, hogy, amint mondtam, a csodálatost tartottuk természetesnek. „Ez a katolicizmus, a hittel párosult szabad akarat ereje”; ismételtem otthon a Lógody utcában: „küzdeni utolsó leheletig az életért, de úgy, hogy közben Isten kegyelmében tudjuk magunkat.” Éreztem a veszélyt, de szívemben mégis nyugalommal feküdtem le. Jóval idő előtt felébredtem, félórát sem aludhattam. Visszaindultam.

Azon gondolkodtam, miről beszéljek neki, ha föleszmél. Kezdettől fogva láttam, mily nyomasztóan hat rá, ha barátai és tisztelői – és minden barátja tisztelője is volt – megilletődött részvéttel, némán vagy komoly szót ejtve ülik körül ágyát. Nem tudom, hogyan keletkezett, de kettőnk közt majdnem tréfás, nemegyszer barátian kötődő hang járta épp a legkomolyabb dologról, betegségéről szólva. Mikor először feküdt a János szanatóriumban, egy este a bajjal dacoló, szinte kihívó tréfálkozás vége az lett, hogy feleségével hármasban elmentünk egy közeli kis nyári kocsma kertjébe, sört ittunk, versekről beszéltünk; ő emlékeiből idézett, s ennek toldásaképpen megjátszottuk, hogyan folyna ez a sörözés Szekszárdon, ha mindketten arra a pályára megyünk, amelyre szüleink szántak. Életem tán legnyugodtabb, legemelkedettebb estjét töltöttem vele. Tavaly, ugyancsak a János szanatóriumban szinte utolsó kézszorításra gyűltünk köréje. Megijedtem, mikor megláttam; sápadtan, bensejében is megtörve először feküdt úgy a halál karjai közt, hogy lelke nem tiltakozott: az is megadta magát. Ez döbbentett meg. Erről beszélt ő is, amikor esetlenül vigasztalni próbáltam. „A lélek – bízom én a te jó szívós, inas cigány testedben, Mihály” – feleltem komolyan, mert valóban bíztam abban is. „Cigány? – emelte fel hirtelen fejét – te vagy a cigány!” Egy pillanat múlva benne voltunk a megható játékban, annak játszásában, hogy megsértettem, s köszönjem az őt is kötelező vendégjognak, hogy nem kel fel, és nem utasít ki. Általános nevetés lett a vége, általános megkönnyebbülés: az ő kedélyének megkönnyebbülése is. Mosolyogva úgy búcsúzott tőlünk, hogy félig felült az ágyban.

Erre gondoltam, ahogy a szanatórium felé közeledtem az elsötétített, de teleholdban ragyogó városban. Bementem a kertkapun, az elágazó fehér ösvényeken öntudatlanul arra felé az épület felé tettem egy lépést, amerre utolsó pesti napján József Attilához mentem. Körös-körül minden ablak sötét volt. Sötétben botladoztam a belső lépcsőkön is.

Már elhaladtam az éjjeli kapus fülkéje előtt, amikor a kapus kijött. Este kimenet előtt beszéltem vele. Valamit utánam szólt, nem értettem. Visszafordultam, de mielőtt szavát megismételte volna, megértettem, amit az előbb mondott: „Exitált.” Nyelvem mégis eldadogta a megindított kérdést.

– Meghalt. Most öt vagy tíz perce. Most mossák.

Az elsötétítés miatt nehezen jutottam föl az emeletre. Ahol az oldalfolyosó a főfolyosótól elágazik, ott ült Babitsné és barátnője, a nagy falióra alatt levő asztalkánál.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Később felpillantottam az órára, negyed egy múlt. Tehát öt vagy hat perccel éjfél előtt halhatott meg, hétfőn, augusztus 4-én.

Sokáig vártunk ott némán, a félig sötét folyosón. Később R. Olga elmondta, pusztán arról vették észre, hogy meghalt, hogy melle egyszer csak nem emelkedett, nem lélegzett többé.

Aztán az ápolónők kijöttek, bementünk a szobába. Az ágyról levették az ágyneműt, a vánkosokat is. Ott feküdt a puszta sodronyzaton tetőtől talpig lepedőbe burkolva. Babitsné letérdelt elébe. Én az ágyra néztem. A lepedő rásimult a lesoványodott tagokra, a két láb közt, a combok helyén olyan hézag volt, mint a csontvázakén. Mindössze negyven kiló volt.

Kivezettük Babitsnét; később visszatértünk az ápolónők szavára, hogy még a fertőtlenítés előtt csomagoljunk. De csak legszemélyesebb dolgait szedtük össze. Egyszer-kétszer engem még visszaküldtek a szobába. Az éjjeliszekrényről felvettem az Ödipusz-fordítást, zsebre tettem. Utoljára ezzel foglalkozott. Megigazítottam arcán a lepedőt, közben egy kicsit félrecsúszott. Arca nyugodt volt, semmi szenvedés nem látszott rajta. Megpróbáltam szemét lezárni. Nem tudtam; így maradt ott, gondolkodóan előreszegzett tekintettel.

Ha valakiről azt olvassuk, hogy igazolta őt az idő, azt mindig úgy kell értelmeznünk, hogy ő leckéztette meg az időt, s az meghunyászkodva végre, engedelmeskedik neki.

A testileg gyenge és esendő Babits, a gyenge testben lakó lelkek szívósságával, tapintatosságával, de rendíthetetlenségével tanította móresre a jövőt.

Két éve, hogy sírba tettük ezt a gyenge testet. Tudtuk, hogy szellemére küzdelem vár, a nagyok utolsó, purgatóriumbeli küzdelme az örök világosság előtt. Volt korszak ádázabb purgatóriuma magyar írónak, mint neki ez a két év? Szállt sírba ellenségesebb időben nagy magyar alkotó? A sírjára tett néhány szál virágot is egykettőre elborította a mocsok és a kő: fürgén, az elevennek szánt gyűlölettel vágták oda. El fogjuk tisztítani a köveket.

Meg fogjuk védeni szellemét, ezzel akartam folytatni. Az idő máris elvette előlünk ezt a munkát.

*

Nem beszélek gyalázóiról: férfitól ezek nem szót érdemelnek. Ellenfeleire gondolok, akiket a jószándék, a közös ügy szeretete emelt szószékre a költővel szemben. Azokra, akiket – hogy meggyőzze őket – is válaszra becsült volna.

Ezek mind Babits magyarságát támadták. Pontosabban azt a fajta magyarságot, amelyet Babits képviselt s fejezett ki legvilágosabban. Sokakat talán épp ez a kérlelhetetlen világosság hökkentett meg. Ez volna a magyar?

A szorongattatás első éveiben jellemezte ő a magyart, akkor, amidőn fiainak ajkán át a nemzet szinte hangosan gondolkodott saját mivoltáról, benső valójáról. Nem volt magyar író ebben az időben, aki ne írt volna néhány oldalt vagy könyvet ezzel a hallgatólagos címmel: milyen is hát a magyar? Ami hallgatólagosan azt is jelentette, sőt sokszor csak az jelentette, hogy milyennek is kell lennie. Az írók beszéltek s várták, hogy néma királylányként a nemzet melyikük szavára bólint.

Babits szava volt a legmeglepőbb. Mindenki tettről beszélt, és tettre ösztökélt. Ő a magyar egyik legfőbb tulajdonságát a helyénvaló mozdulatlanságban látta. Ez volt, amire még a legkülönbek is azt felelték: de hisz ez a lustaság, a tohonyaság dicsérete.

Nem az volt.

„Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet realizmusát jelenti – írta ő. – A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mely megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással.” Emlékszem a napokra, amidőn – már a betegség támadásai közt – ezt a tanulmányát írta; szokásától eltérően, ahogy egy-egy résszel elkészült, barátainak rögtön megmutatta, vitára készen. Vitára érdemesített engem is; azt vettem észre, mintha most egyenesen kereste volna a vitát, már azt, amely barátságba oldódó hajdani mester és tanítvány közt lehet. Azok közé tartoztam én is, akiket állításai meghökkentettek (tán épp azért, mert nagyon is elevenemre tapintottak). Ezért kellett neki – mintegy próbául – az én ellentmondásom?

A vita rövidesen különös kanyart kapott, nyilván ez rögzítette meg emlékezetemben. Velem s népies gondolataimmal szemben ő, a nemes- és úrivadék, a testet öltött „nyugatosság”, a póri hadak álombeli gyerekijedelme, ő a magyarság legjellegzetesebben magyar tulajdonságának a parasztflegmát vallotta és dicsérte.

Én, mint magyar, percenként kardot rángattam, vagy asztalt vertem volna, valami diétai asztalt egy végeérhetetlen sérelemben; ő a viharban ázó pásztor kifordított szűrébe bújt volna a sérelmek idején is. A parasztok messze tekintő, összevont pillantását s szinte legyintés módjára ugró mosolyát becsülte a hajdani magyar politikusokban és diplomatákban; ezt ültette volna át a maiakba is.

Természetesen nem volt „népies” és főleg nem azok módjára, akiken a népies idegen szó fordításának érződött. Úgy volt népies, mint Arany, vagy még pontosabban, mint Vörösmarty. Büszke volt, hogy népünknek annyira nem imponál semmi, hogy magyar szavunk sincs arra, hogy imponál. Irodalmunk egyik fővonásának is ezt a flegmatikus parasztbölcsességet, nyugalmat és biztosságot, ezt a jóakaratú, sokszor humorizáló fölényt tartotta. Ezt kereste Berzsenyiben, Aranyban, Deákban – saját magában is. Erre oktatott engem is. Erről írt ötvenoldalas tanulmányt.

Erre oktatta nemzetét is.

Erre, s a híres magyar „juss” megtartására, a hitre saját sorsunkban s nyugalmunkban. Aminek „semmi köze a szláv türelemhez vagy fanatizmushoz”. Mert „a meggondoltság nem azonos a türelemmel”. Ő, a „nyugatos”, arra intett, hogy jellemünk alapjában még „rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel”.

Olvasták vajon mindezt ellenfelei, a keletesek és népiesek? S ha olvasták, meg is értették? Aki magyar, annak lelke örökké e két kikötő, kelet és nyugat közt hánykódik. Bevallhatom, hogy az én már élesen nyugatra sikló lelkemet Babits szava intette vissza a keleti part kellő arányába? Nem a keleti lomhaságba intett. Újraolvasom ezt a tanulmányt; most értem igazán. Minden gondolatunk benne van, amit azóta sugallt az idő s az esemény. Nem szándékom, hogy a divat hatása alatt az olvasó Babitsot, még őt is a népfiak közt lássa! Ha módom volna, csak azt bizonyítanám még erősebben, még több adattal, hogy korában, amely a mi korunk is, ő képviselte minden látszat ellenére is, épp ő, legméltóbban az örök magyart. Azt mondom újra, most végzi a bizonyítást, a döntőt helyettünk is az idő. Mintha Babits csak most kezdene beszélni. Az idő most kezd engedelmeskedni neki. Tudunk engedelmeskedni neki mi is, s lesz rá módunk is, erőnk is?

Babits alakjára most árad csak a világosság. Most kezdődik útja is. Figyelve nézek rá, s bámulom a jelenséget: aki valaki, annak épp elég egy helyben állnia, hogy rengeteg dolog történjék vele. Mozdulatlanul is folyton cselekszik: méri az esztendőket és a szíveket.

A német nyelvű olvasót, aki holmi művelődési leckékre felkészülve vette meg a világirodalomnak ezt a történetét, kellemes meglepetés fogja érni. A könyv, amelyet kezében tart, alig emlékezteti majd a szabályos irodalomtörténetekre. Aki ezt írta, nagy tudású humanista volt, Közép-Európa egyik legműveltebb embere. De ez az ember egyben költő is volt, nemzete irodalmának egyik legjelentősebb alakja. A tudós professzor nagy mondandóját ebben a könyvben egy lírikus bírálja felül, és egy ritka tehetségű szépíró adja elő.

De még ezt is félre lehet érteni. Nem afféle népszerűsítő munka ez, amelyben a szépírói elem a szakszerűség rovására érvényesül. Minden jó íróval egyetemben e könyv írója is vallotta azt az elvet, hogy abban a viszonyban, hogy író és olvasó gyorsan és tökéletesen megértsék egymást, az írónak kell jobban megerőltetnie magát, már csak az udvariasság szabályai szerint is; mert hiszen ő kérte a szót.

Ám ez az írói udvariasság nem az igény csökkentésére, hanem éppen az igény növelésére biztat. Mit várunk általában attól, ami írói? Személyes állásfoglalást, szórakoztatást és élményszerűséget. Hogy élvezetesen értesüljünk valami olyasmiről, aminek hitelességében is bizonyosak lehetünk.

E könyv írója ezt akarja nyújtani. Az anyag, amelyet előad, maga is ilyen élvezeti cikk: az irodalom. Az író mégsem azt az utat választja, hogy ízelítőül idézetekkel tömjön bennünket. Neki a nehezebb út kell: ízelítőt azáltal ad, hogy az ő magyarázó szövege is írói anyag, hogy ő maga is idézésre méltó mondatokat ír; hogy miközben beszél róla, szemünk előtt ő maga is fölemelkedik abba a magas galériába, amelyről képet nyújt. Nagy írót nagy író mutathat be: először erre a meglepő felismerésre eszmélünk rá; mintha ez a meglepő felismerés nem magától értetődő közhely volna.

Egy-egy nagy író bemutatására még csak akad író; de százéra, ezerére: a világ valamennyi írójának bemutatására? Ilyen mű megírására – úgy, hogy az élményszerűség, a hitelesség kárát ne lássa – már kevesen vállalkozhatnak. Mert először: hány nyelvet is kellene ismerni ehhez? Aztán: hány kultúrát, hány kort? Hol van az az író, aki a roppant tehetség mellé párosítani képes azt a roppant szerénységet is, amely ezeknek az ismereteknek a megszerzéséhez kell?

A nagy nemzetek író fiai sokszor akaratlanul is sajnálkozással tekintgetnek a kis népek íróira. Mily fájdalmas lehet bezárva lenni egy olyan népbe, egy olyan kultúrába, amelynek nyelvét csak néhány millió ember beszéli! Mi, kis népek író fiai, ezt befelé somolygó némasággal szoktuk hallgatni. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy milyen elmenyitó valami ez a bezártság, vagyis hogy az ismeretszerzésnek ez a látszólagos béklyója valójában milyen ösztökélés épp az ismeretszerzésre. A nagy nemzetek fiai legtöbbször csak saját irodalmukat ismerik, hisz oly nagy az is, hogy minden kérdésükre választ ad. Nagy, de mégsem a világ. A világot az ismeri, akit valami vándorolni hajt. Nem az tud jól fölmérni egy-egy tornyot, aki maga is a toronyban ül: hanem az, aki egyiktől a másikhoz zarándokol, miután a maga tornyából leszállt a földre.

Aki ezt a könyvet írta, az olyan nemzet fia, amelynek az európai kis nemzetek között tán legtöbb akadállyal kell megküzdenie ezekért a közös ismeretekért: Európa hagyományaiért. Sem germán, sem latin, sem szláv: a magyarnak még nyelvrokona sincs a nagy nemzetek között.

Nem ok nélkül való, mert a maga nemében nem is ritka eset, hogy Pannónia déli vidékének egyik legelzártabb kisvárosában a gyermek Babits, mihelyt olvasni kezd, rögtön három-négy nyelv betűit silabizálhatja a glédába állított könyvek gerincén, amelyek fölött, ha porosan is, ha pókhálósan is, de ott feszít az ősi ármális. A táblabíró apa még latinul is el tud társalogni a kanonok nagybácsival, az anya Lenau-verseket, a nagyanya Béranger-dalokat recitál; a falakat velencei és római zarándokok képeslapjai díszítik. Nemzeti érzésünk hőfoka legtöbbször fordított arányban áll az indokoltságával; épp ez benne a gyermekien megható. Nincs olyan nemzet, amely ne lett volna nagy a történelem valamelyik pillanatában, s – tudhatjuk – a múltbeli nagyság még mámorítóbb, mint a jelenbéli. Van lelkesítőbb, mint magyarnak lenni? S akkor is, ha nyelvünket félórai vonatozás után már senki sem érti? S van dicsőbb, mint Attila örökösének vallhatni magunkat? S akkor is, illetve épp akkor, ha ezért senki sem becsül bennünket? A kamaszfiú Babitsnak ezek az élményei.

Latinul a lángelméjű fiú talán még ministrálás közben tanult meg. Mire a középiskolát elvégezte (egy másik dunántúli kisvárosban), már tökéletesen olvas németül és franciául. Az ifjúkor következő esztendei (egy erdélyi, még eldugottabb városkában) a görög, az angol, az olasz remekműveket nyitják meg előtte. Hova készülődik, milyen hódításra? Első verskötetével egyszeriben megnyeri magának azokat, akiket a szellem eszközeivel megnyerni lehet. Harminc-egynéhány éves korában az ország poeta doctusa, első költője, esszéistája, már-már filozófusa; a legnagyobb irodalmi tekintély, perdöntő ítéletű szerkesztő. De ő még mindig tanul, mindig míveli magát. Más formában, de nem kisebb fürgeséggel, mint ezer évvel előbb ősei, ama kalandos, lovas magyarok, akiket hol daccal megtagadott, hol oly büszkén emlegetett; Európának csaknem minden zugába bekukkant, sőt átcsap az óceánon is. Mi végre? Már gyűjti haza a zsákmányt. Anyanyelvén, azon a rokontalan, keleti zengésű nyelven ő szólaltatja meg legméltóbban Shelley-t, Goethét, Browningot, Baudelaire-t, Verlaine-t. Az ő műve Dante teljes színjátékának, a középkor nagy latin himnuszainak, Szophoklész Oidipusz-ának, Shakespeare Vihar-ának átültetése és kommentálása és még hány és hány kommentálás és formahű fordítás! Mindezt csak holmi személyes ajánlásként, egyénisége jellemzéséül említjük. Ezek után fogott ennek az irodalomtörténetnek a megírásához.

A világirodalomnak ez az összefoglalója, amelyet az olvasó a szeme előtt tart, most már érthetjük, voltaképpen olyan, mint egy úti beszámoló: élmények sorozata. A szerzőnek, ahogy majd rögtön saját szájából halljuk, egy csöpp kedve sem volt olyasmiről írni, amit nem közvetlen átélésből ismert meg. Nem is útinapló hát ez, hanem visszaemlékezés a megtett utakra, egy élet vándorlásaira. Az író azt is rögtön el fogja árulni, hogy a világirodalmat úgy próbálta leírni, ahogy benne él; nem végzett hozzá semmi új tanulmányt. Így is rengeteget mondhatott róla. Tán épp ezért mondhatta el róla a lényeget.

Mi ez a lényeg? Efféle szoborcsarnokot épített már Victor Hugo is, megmosolyogtató és meghökkentő torzítással, mert látnivalóan hallomás után; s előtte meg utána füzérre szedték a zseniket és remekműveket mások is, de alig több sikerrel. Az efféle munka csak kompiláció lehet; a kompiláció azonban épp az alkotás mérgező anyaga.

Ez a könyv itt alkotás.

Ezért van ennek feszültsége, külön levegője, tanulsága. S kicseng belőle az a különben megfogalmazhatatlan hang is, amelyért épp az alkotások teremtődnek. Flaubert egyszer azzal tréfálódzott, hogy Bovaryné-t csak azért írta meg, hogy valami különös szürke színt érzékeltessen. Ez a mű is érzékeltet valami olyat, ami másképp, mint ilyen műbe fogalmazva már nem ugyanazt jelenti. Ítéleteivel néha talán vitázni szeretnénk, de azt mindig elismerjük, hogy ennek az írónak az irodalom nemcsak olvasmány volt! Ebben a könyvben a világirodalom nem lexikális adatok halmaza. Ez az író, noha tele volt kétellyel, hitt. Iszonyú sokat szenvedett a testi s lelki megpróbáltatásoktól, mégis remélt, de szinte gyermekien.

Szerettem volna egy-két szóval emberi megjelenésében is beajánlani; leírni külsejét is. Égő-sötét tekintetét; szerzetesi arcán a középkori szigor és a felvilágosultságbeli mosoly cserélődését; tudósi apró és gyors lépteit… mindezzel azonban szintén csak lelkületét akarnám jellemezni. Az meg úgyis kiárad a könyvből. 1941-ben halt meg, ötvenhét éves korában.

Egy olyan ember halt meg vele, aki Európában hitt, aki a kultúrában reménykedett. Mert könyve tulajdonképpen erről szól. A világirodalom ugyanis az ő szemében egyszerűen azt a legfőbb emberi egységet jelenti, amely… de ő maga sokkal jobban megmagyarázza. Adom is át neki, atyai barátomnak a szót.

Ahogy a kőművesek mellett dolgozó napszámosok – a dunántúli nyelv culágerjai – a téglát, olyasféleképpen dobálják az esztendők kézből kézbe a költők életművét a jövő felé, s bizony jócskán a földre ejtenek belőle. Személyében Babits Mihály most húsz esztendeje hagyott el bennünket. Azóta a magyar műveltségnek, a magyar irodalomnak sok tekintetben új épülete kezdett emelődni, hol a régi alapokon, hol a régiből még az alapokat – sőt először is épp azokat – eltávolítva. A téglaadogató esztendők Babits életműve számára nem voltak kedvezők. A kerepesi temető sírja világrészekre terjedő tektonikus lökések közepette nyílt meg. Az évek is idegesek voltak. A jövőt építő buzgalomból szükségszerűen a jövőért való harc lett: az volt a sürgetőbb. Hol volt még az összedolgozás kora! A béke: az értékek méricskélő megemelgetésének, körülforgatásának ideje! Az esztendők – csaknem olyan ellentétben, mint a harcosfelek – a kezükbe került anyagot nem az építésre emelték, hanem egymás fejéhez.

Alig zárult be a kerepesi temető sírja, a gyűlölet máris kibontotta volna: ütőeszközül használni az annyit szenvedett csontokat.

Emlékezetes a botrány, amely a Nyugat utolsó, kettősen is halotti száma körül fölkavarult.

Ezt a Nyugat betiltása miatt kellett Babits-emlékkönyvnek nevezni. A magyar haladó szellemiség egy gyászlobogó alatt gyűlt utoljára nagy táborba a hitleri idők előtt. A visszhang: a „szellemi botrány”, a „szellemi szégyen” az volt, hogy sajtó és irodalom már másnaptól – Babitsról szólva! – csak afölött csatározott: milyen volt az árja s nem árja (s félárja) arányszám azok között, akik a ravatalnál s következésképpen a műnél tisztelegtek. E csatázók közül nem feledi ki emlékezetem – mert nem azok közé tartozom, akik a röstellnivalót hallgatással törlik – a fő népies jelzőt maguknak vindikálók folyóiratait sem. Babits munkásságához nekik sem volt más hozzátennivalójuk, a megrendülés óráiban sem.

Az idők próbájának ilyen limbusába szállt le Ady Endre legrangosabb költőtársa.

Azóta se szállt ki, ne köntörfalazzunk, ebből a limbusból, az írói halhatatlanságra való üdvözülésnek ebből a purgatóriumából. De miért is? Meggondolom még egyszer, amit ki fogok mondani: alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt. Oka egyszerű, bár ez az ok is további okot s magyarázatot kíván: nem volt magyar író, akit nála csontzúzóbb – mert írók-adta – ütések értek.

Mikor már tudtam, hogy megírom ezeket a sorokat, ellenőrizni akartam, helyesen látom-e a maiak közítéletét róla. A véletlen szerencse véleménykutató mélyfúráshoz juttatott. Egy tihany-budapesti autóutat egy ifjú publicista és egy ifjú költő társaságában tettem meg. Nem is nagyon lepődtem meg, hogy a fiatal kritikus Babits-ellenes véleményének – inkább hangulatának – első okai közt épp a Babits-emlékkönyvet említette meg, merőben más szempontot vetve természetesen ellene, mint a hajdani elutasítók. A fiatal költő, aki a méltó figyelmet nem kis részben a babitsi formaigény vállalásával – vállalni tudásával – vonta magára, tájékozatlanul hallgatott. Észrevehetően nem látta tisztán annak emberi alakját, akinek ujjai mesterfogásait ösztönösen követni tudta. Mi zavarhatta meg? Nyilvánvaló: a tekintélyek egykori harca, mely a katalaunumihoz hasonlóan, a legjobb küzdők elhulltával is folyik.

Írót kétféle ütés érhet. Az egyik voltaképpen csak izmát erősíti, mert lepattan róla. Ezt adják a céhen kívül állók, a lényeg orvosolhatatlan nemértői: akiknek igazánból a helyeslésük volna sértő. Tisza István bármily hatalmasság volt, irodalmi ütésre gyenge volt; vitézkedése már a kortárs beavatottak szemében a paprikajancsié. Az volt Rákosi Jenőé is.

Az ütés, amely nem erősíti, hanem eltépi az izmot, az kebelbelitől, ügyértőtől jön. Ez a kar erős, ez valóban leterít.

Így nézve – igazi hatásában – hány támadója volt Adynak? Azt hiszem, egy sem. Szabolcska tán? Bal keze egy legyintésével Ady őt is kisöpörte az igazi mezőnyből. Ő maga tehát hetvenszerte erősebb volt.

S hány volt Petőfinek? Vigasztalódtan nézhetünk a múltba. Egy sem! Az utolsó vérfakasztó lendület irodalmi harcainkban Kölcseyé, a niklai beteg idegcsomó ellen.

Aztán a másik önpusztító ideghalmaz következik, Babits, akinek izzó tekintete oly egybefonódva sugározta a megszálltságot s a riadalmat. Félelmetes a kebelbeli hadirend, hogy ellene kik sorakoztak föl, kiknek volt sújtó szavuk, egyenes vagy oldalvágásuk rá, már a Baumgarten-korszak előtt is. József Attila pamfletjét szokás emlegetni. Nem az volt a legfájdalmasabb és messze nem az első (vagy utolsó). Az iskolát a hangra a „Filozopter az irodalomban” nyitotta meg.

Babitsot a Baumgarten-kurátorság mentette meg a nélkülözéstől, tartotta a megélhetés háromszobás életszintjén. Senkinek sem volt több oka elátkozni azt a jóhiszeműen alapított díjat, mint neki. Hosszú volna azok névsora, akik – eltérően a fentiektől – dárdát e díj miatt röpítettek bele. A kurátor személye következtében a díj egyben szellemi értékítélet is volt.

Semmi csodálnivaló, hogy ennyi s ilyen karok adta sebek után valaki akár száz évig sem éledhet meg limbusi, tetszhalott állapotából. Egy területen sem nehezedik olyan skolasztikus – olyan tekintélyelvű – értékrendszer az utókorra, mint az irodalomban.

Fölösleges volna húsz esztendő távolából fölülvizsgálni Babits oly sokágú pörét. Sebző dárdáját a támadók jó egynéhánya saját belátásából eldobta már magától, s nem közelre, élükön épp József Attilával.

Célunk e sorokkal nem az, hogy egyenként kihúzogassuk a kopjákat és nyilakat, amelyek Babits személyét ma is holmi szégyenkeresztre szegezik. Az csupán, hogy ezt a keresztre szegzettséget nyíltan kimondjuk, megkérdezve, indokolt-e? És az, hogy e szégyenágas tetejére néhány szavas cédulácskát helyezzünk, jelzendő épp csak, ki is volt, aki rajta függ.

A Nyugat Ady-gyász-számában az egyik elparentáló tanulmány ezt a címet viselte: Az utolsó nemzeti költő.

Azért volt az, mert előre látta, milyen országpusztulás, milyen világvége lesz annak az útnak a vége, amelyen nemzete haladt.

A nemzet nem állt meg az úton, és mi ne nézzük dugósdi-játékeszköznek, hanem mondjuk ki végig a vállalt szavakat. Az útja végén valóban a katasztrófa várt. Szörnyű föladat egy ilyen katasztrófát végigélni és mégis végig talpon maradni. De még szörnyűbb az ilyen katasztrófát végigélni és mégis megállni a helyet, ameddig bírjuk.

Ady nem az utolsó nemzeti költő volt. Amíg egy nemzetnek marad egy igaz költője, az természetszerűleg nemzeti lesz. Mert mit mondhat a maga sorsával is? A nemzetéét.

Ady megjósolta a „világok omlását”. Babits végigélte. A hajdani „szégyenül együtt emlegetett” költőtárs így lett társ a föladatban, a végeznivaló folytatásában.

A hajdani támadások első mentsége az lesz: Ady polcára néztek, Adyt kérték számon, Adyhoz mértek, s ehhez mérten vélték elmarasztalhatónak a polc elfoglalóját.

A szemlélet helyes. Míg éltek, mégis párban, a maguk módján párban jártak, méltók voltak egymáshoz. Ezt az igényt a védelemnek is vállalni kell. Azzal mégis: mennyire volt más az az idő s a körülmény. Ami viszont természetszerűleg a többi Ady-kortárs időállásán mérhető.

A három legtehetségesebb Babits-tanítvány, semmi kétség: – tanítványnak e téren azt nevezve, aki a mesterétől a saját útjára kap erősítést – Szabó Lőrinc, József Attila, Weöres Sándor. Mindhárom már kamaszfővel elsajátította, aminek kimunkálásához a mester negyvenévesen ért el. Vagyis példásan jó tanítóra leltek.

Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejűségem folytán – csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk. Védelmét pöre újrafölvételében két ellentétes szóval így fejezhetem be: mégis és épp azért.

Mert mégiscsak közelről láthattam őt; és épp azért sokallhatom azt a rengeteg félbetört, fölhasználatlanul heverő téglát, amit a kézből kézre dolgozó esztendők az ő életművéből földre ejtenek.

A csárdákban valamikor leghetykébben a falu legnincstelenebb legényei vagdosták a falhoz a poharakat. Telik nekik is rá, van miből! – nem nehéz kitalálni, mi hajtotta erre a lelket, milyen hazug önvigasz. A szerencsés nagy népek mellett mi bizony írói értékek dolgában is szegények vagyunk. De annyira még nem, hogy konokan épp a kincseink kiszórásával fitogtassunk bőséget.