Figyelő

A terjedelmes mű, melyet a budapesti m. kir. távíró- és távbeszélő hivatalok igazgatóságának tájékoztató előszava vezet be, a magyarországi szellemi mozgalmak kétségtelenül legkimagaslóbb alkotása. Nem szükséges a kötetet magyarázó XXIII oldalas introdukciónak szánt ars poeticával behatóan foglalkoznunk, hogy megértsük, ez a könyv, amely szakítani tudott a szimbolizmus mindenre applikálható ködös bizonytalanságával, a tehetetlenséget és a gyávaságot rózsaszín fátyolba burkoló esztétikával, a kegyetlen és biztos percepció, a jelenségeket nevükön nevező hideg precizitásnak, a tudatalatti érzelmek és a környező külvilág éles keresztmetszetének könyve akart lenni. Elérte célját. Budapesthez és környékéhez nem írtak ehhez hasonló himnuszt. Megállapíthatjuk, hogy ez az eredmény a modern költészet felfogásainak kisajátításából következik. A modern költészetéből, amely azzal, hogy nem hazudik többet, mint amit lát, a legtitkosabb relációkra vet világot. Minő metafizikai távlatra nyújt kilátást s mégis mennyire az érinthető életből folyik például ez, a különben még hatodfeles jambusban írt két sor:

A klasszikus hatás azonban csak elvétve jelentkezik. A könyv erejét a whitmani lendületre emlékeztető enumeráció adja. A 159. oldalon olvasható „KOVÁCS” szó ditirambikus ismétlődésében kitörő vágy, apokaliptikus leleplezés és a névmagyarosítással énjüket leplező idegenek elleni vágy lüktet. A 247. oldal szentimentális „ROSENTHAL” passzusában azonban mintha ez a módszer kissé monotonná válna. Mindazonáltal a könyv mindvégig megtartja emelkedettségét. Nem fáraszt el. Az új művészet legfőbb princípiuma, amely szerint csak az lehet szép, ami szükséges, igazolást nyer a tipográfiailag jól kihasznált oldalakon:

Nádass József munkatársunk által is oly szerencsésen felhasznált számvers méltón kerekíti ki és zárja le a felszabadult sorok ritmusát:

A kötet legnagyobb része egy-két sorban keményen összefogott költői portréból áll. A jelzővé és kiegészítővé emelkedett számok organikus részei a képnek és a revelatív fényt vetve az ábrázolt lelkületére a jellemzés leghatározottabb eszközei. Például a nemes büszkeség:

Vagy a melankólia, a megadó halálvágy:

Ezekből a találomra kiragadott példákból is láthatjuk, hogy ezek a sorok isteni sugallatra születtek. A könyvnek nagy sikert és – ami hazánkban verseskötetekkel kapcsolatban meglehetős ritka – nagy elterjedettséget jósolunk.

Mielőtt Fenyő László verseiről szólnék, azt az igen érdekes jelenséget szeretném megemlíteni, hogy a mai „fiatalok” csaknem minden számottevő tagja, ha őszintén szólhat, magát legalábbis szocialistának vallja. Szeretném hinni, hogy ennek az őszintén szólásnak nehézsége, a nyilvánosság előtt pedig szinte lehetetlensége okozza azt, hogy ezeknek a költőknek bátrabb állásfoglalása verseikben nemigen mutatkozik meg. Ha hozzávesszük ehhez, hogy egy egész irodalmi generáció, az úgynevezett proletkultisták meg egyáltalában hangot sem adhatnak, méltán gondolhatjuk, hogy az irodalomtörténet egész más színnel fogja festeni a mostani éveket, mint a politikai történetírás. Ismétlem, még nem láthatunk tisztán. De ne feledjük, hogy Petőfi igazi lényege is csak a 48-i sajtószabadság után mutatkozott meg, amikor napvilágra kerültek az elnyomatás alatt írt versei. Tudjuk, hogy például A királyok ellen című 1844-ből datálódik.

Fenyő László mintha szívében hordozná a maga igazi lényegének a verseit, melyeket eddig nem írhatott meg, nem is a sajtótörvények miatt, de a levegő miatt, a szabad, nyugodt, emberi lélegzetvétel lehetetlensége miatt; nemcsak verseinek embertartalma, de nyelvezete, ritmusa is valami megkötöttség, szolgaság, megaláztatás elleni küzdelmet lehel, borus, s csak itt-ott kiderülő harcot valamifajta szabadságért. Milyen szabadságért?

Hullámvölgyben vagyunk, megállt, megáporodott az az ár, amelyre egy generáció, az a generáció, amelyhez Fenyő is tartozik, egykor életét akarta bízni. S mert életünk értelmét akkor naivan tán, de az első ifjúság csodát hivő religionizmusával nem kevesebb, mint a legmagasabb platóni ideálok megvalósulásában láttuk csak, ugyan micsoda földi valóság nem ábrándította volna ki, nem tette volna fanyarrá ennek a generációnak a lelkét? Hogy másról ne is szóljunk.

Ez a generáció, amely a tartalmatlan s mégis minden emberit elgáncsoló polgári individualizmusból való szabadulástól is csak életének kezdetét várta, megcsalatván e reménységében, individualistábbá lett még elődeinél is. De az egykor egy kis időre kinyílott lelke magába fogadta s összecsukódván, magába zárta a szocializmusnak épp legforróbb csíráit, a szocializmus vallásos, etikai elemeit. Így született meg egy felemás, önmagának ellentmondó individuális szocializmus, mely épp azért, mert véle elsősorban ki-ki önmagát akarja megváltani, sose oldhatja fel hitvallóit, ezt a generációt egy olyan közösségbe, mint ahogy feloldotta a munkásmozgalom hőskora a maga katonáit, s mint ahogy egy előrehaladó szocialista állam lelki egységbe is foghatja tagjait.

Fenyő László ennek a generációnak egyik költője, s mert költészete hazugság nélkül, nyers világossággal mutatja korát, emberibb s így szociálisabb a maga pesszimizmusában is nem egy, általános szólamokat verselő mozgalmi költőnél. Ne vegye ezt senki a proletárművészek lebecsülésének. Tetszik nékem, s tudom értékelni azt a nemes erőfeszítést, amellyel ezek, a legsötétebb napokban is, csak másoknak akarnak világosságot gyújtani, s állják azt az enyhe szocialista jezsuitizmust, amely mindenkor kitartóan győzelmet s közeli reményt hirdet.

Fenyő, ha nem is agitáló, de mégis szocialista költő, mint ahogy Villon is egyike volt a legvérbelibb szocialista költőknek, ha verseit a Szűzanyának ajánlotta is.

Fenyőnek minden verse önvallomás, s mindegyik vád, ha első pillantásra nem látszik is, kit vádolnak. Versépítése, nyelve tökéletesen idomul a belső tartalomhoz, ehhez a személytelen felelősségre vonáshoz. Ahogy a vers közvetlen egyszerűséggel megindul, s szaggatott, más-más területre világító soraival teljesedik, már kezdeténél megüti az embert Fenyő költészetének sajátos, marcangoló, bocsánatot eleve nem ismerő alaptónusa. Szavai, mint a megsértett tömör zokszavai – semmivel sem többet, mint amit mondanom kell! –, noha egy kicsit maga is tudja, hogy hiába panaszkodik. Mindegyik verse – mint egy lefelé fordított, beteg virág; egyenként hullnak zizegve a fanyar, összegörnyedt szirmok, lekering a legutolsó is, s a virág száraz koponyája csak jobban fázik.

Ezzel a vádló őszinteséggel válik Fenyő költészete egyik legleleplezőbb dokumentumává egy nemzedéknek, amely nem bűnös abban, és így számon kérheti, hogy ifjúságának nagy része szennyes ködökben, gyümölcstelenül, értelmetlenül telt el.

Egy gyermekkor egy esztendejét mondja el ez a könyv, és – egy-két zavaró formabeli zökkenő és félresiklott agitációs szándék leszámításával – oly tiszta, közvetlen őszinteséggel mondja el ennek az alig egy évnyi időnek hétköznapi eseményeit, hogy a tízéves kis hősnő szavai nyomán egy egész kor társadalmának keresztmetszete nyílik az olvasó elé. Mindazzal a szennyel, szenvedéssel, a kettévágott élet vérző, sötét sebeivel, amit csak egy boncolástól, keresztmetszettől várhat az ember. Szucsich Mária emlékezéseiben egy sornyi napfény vagy vidámság sincsen.

Gyerekkori emlékek könyve ez a könyv, tehát nem regény. Az események szerkezetét maga az önkényes, művészietlen idő építi: neki engedelmeskedik az író: egymás után följegyzi a kaotikusan torlódó történéseket, és legföljebb csak a maga észrevételeit fűzi hozzájuk, értelmet igyekszik beléjük magyarázni. Épp ezeknél az értelem-belemagyarázásoknál döccen meg néha-néha a mű.

A könyv naplószerűen van írva, a naplót egy kis elemista leányka kezdi el írni 1900 nagyhetében egy vidéki magyar városban, ahol atyja, szegénységében is gőgös nemesi család ivadéka, becsületes városi hivatalnok. (A többiek, illetve az intelligencia minden tagja, aki közelünkbe jut, papok, tanítók, ügyvédek, katonák, csaknem valamennyien becstelenek és bornírtak.) A lányka csodálkozva nézi szülei, testvérei és nagyszámú rokonai életét, és gyermeki kegyetlenségével, friss éleslátásával számot ad legkisebb mozdulataikról is. Sivár és gonosz ez az élet, s ilyen lehetett mindig, mert rögtön a megismerkedés napján meglátjuk az apa szemében a kezdődő tébolyt, az anyáéban a sok gyerek és családi perpatvar okozta bosszús keserűséget, a gyerekekében az álnokságot és szüleik minden bűnének visszfényét. Szucsich Mária mindezt oly közvetlenséggel, oly takarékos, élő stílussal tárja elénk, hogy azonnal benne érezzük magunkat ebben a sötét forgatagban; megérezzük az emberi nyomorúság könyörtelen lehét, és szorongva várjuk, hova sodorja ez a vihar ezeket az első látásra annyira megismert, megértett alakokat.

A megszokott, örök-egy mederben sodorja tovább őket az idő. A rokonok önzése csak nagyobb lesz, a szegénység csak növekedik, a gyerekek pár hétre egyik-másik nagybácsihoz kerülnek; a rosszak még rosszabbak, a betegek még betegebbek lesznek, az apa teljesen megtébolyul, meghal… Az idő alkotásaiban ritkán akad valami rendkívüli, érdekes bonyodalom; sivár egy káosz ez. Művésznek kell lennie, aki ebbe művészetet akar vinni.

Szucsich Mária naplóját mindvégig változatlan érdeklődéssel olvassa az ember, ha nagy ritkán itt-ott megakad is egy-két részleten. A naplót, ismétlem, egy tízéves kislány írja. Ennek a kislánynak önrajzolta alakja oly plasztikus, helyenként oly megható, hogy akaratlanul is Dosztojevszkij Nyetocskáját juttatja eszünkbe; néha azonban ez a hang, gyermeki egyszerűségében is oly színezetet vesz föl, az író olyan kommentálást fűz megfigyeléseihez, amelyet már nehezen lehetne gyermekinek mondani. Az író későbbi nézetein, tapasztalatain át nézi gyerekkori emlékeit. Nem könnyen tételezi föl az ember, hogy egy tízéves kislány ilyen társadalmi tájékozottsággal rendelkezzék; tapogatózva is olyan csalhatatlanul megtalálja minden baj marxi magyarázatú szociális gyökerét, mint ez a kis iskolás lány.

Szucsich Mária szocialista, bizonyára szeme előtt tartotta némely szocialista írók morális kötelezettségét; az agitációt, a társadalmi nevelést; ez itt, sajnos, nemegyszer művészi, az írói oldal rovására ment. Azt hiszem, szocialista felvilágosítás szempontjából is sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha véleményeit nem ilyen nyersen mondatja el, hanem úgy rendezi, hogy azokra az olvasó magától jöjjön rá; így sokkal valószínűbb, hogy az továbbadja őket.

De ezek a kis fogyatkozások, attól eltekintve, hogy valamennyire lehetne felhozni igen sok és bizonyos szempontokból helyt is álló mentségeket, önmagukban alig jöhetnek számításba az egész mű mellett. Szucsich Mária könyve jelentős helyet foglal el az utóbbi időkben úgy fellendült magyar memoárirodalomban.

A szocializmus ideológiája, egy-két módszerbeli eltérés ellenére is, ma már egységes egész, szinte kánonszerű alapelveken nyugszik; a népek és egyének szerint különböző forrású elégedetlenség, gyűlölet, idealizmus, s mindaz a nehezen kifürkészhető érzelmi vagy gondolati lökőerő, ami az embert szocialistává teszi, széles és mégis egy irányvonalú szellemi világmozgalomba torkollik; ez a maga tételeivel, hierarchiájával, vallási fanatizmusával valóban közel jár a római egyház országokat átfogó szervezetéhez. Megvan a maga veszélye ennek a nagy egységesítésnek is. Megmutatkozik már az egység megvalósulása előtt. Ahogyan a latin eredetű s latin temperamentumra mért katolicizmust nem tudta magáévá tenni sem a germán, sem az angolszász, sem a szláv, sem a török-mongol szellem, tehát mondhatjuk, hogy a latinon kívül a világ egyetlen más nép karaktere sem, ekként a szocializmus ma még úgy-ahogy egységesnek látszó ideológiája is fejlődése folyamán egyre jobban magára veszi majd az egyes fajták vérmérsékletének, kultúrájának színét, ha nagy vonalaiban (mint a kereszténység vagy még tovább az egyistenség) azonos marad is. Ugyanazon Marx-Engels-breviárium szavai már most egészen más értelmezést kaptak Oroszországban, Angliában, Kínában, és értelmük az ellentmondások ellenére is mindenütt igen helytállónak látszik. Mindez meglehetős közhely már. Újdonság csak az, hogy vajon a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot? Melyikhez csatlakozik? Vagy, mint a kereszténység esetében, megoszlik, az egy kultúrára kívánkozó emberi erő szétforgácsolódik az összes elképzelhető változat és felekezet között?

Alig tudunk valamit arról, hogyan áll a mégiscsak letagadhatatlan magyarság, tehát elsősorban a parasztság és a zsellérség a szocializmussal szemben. Ilyen értelemben vett magyar vonatkozású magyar szocialista irodalomról alig beszélhetünk. Pozsonyban most megalakult egy kiadóvállalat, amely az őszi piacra egyszerre négy szocialista – vagy legalább a szocializmus felé hajló – magyar regényt bocsátott ki. Az előbbi okoknál fogva nemcsak irodalmi szempontból tartom igen örvendetesnek és korszerűnek ezt az eseményt. A négy könyv közül az első s mintegy iránymutató, Barta Lajos regénye.

Parasztregény. Vagy helyesebben, parasztok a hősei, nem egészen szükségszerű hősei ennek a regénynek, melynek írójáról egykettőre meglátszik, hogy már távolról, valahogyan felülről látja a parasztokat. A parasztok jelenlegi és még inkább jövendő sorsát véli látni, természetesen a maga elgondolása szerint.

Olvassa az ember ezt a könyvet, s úgy érzi, mintha valami szél fújná, forgatná az egymás utáni hirtelen forduló s különben nem nagyon összefüggő eseményeket. Alakok tűnnek föl s hullnak vissza, indulatokat látunk felröppenni s eltűnni ebben a fenyegető, ismeretlen viharban, amely bontogatja a parasztházak zsúpját, s melybe zavarosan panasz, káromkodás, bolondröhej és távoli gyárkémények tülkölése vegyül. Ez a közelgő orkán – a magyar falvakra lecsapó világkapitalizmus kegyetlen lehe sodorja a föl-fölvillanó sorsokat, forgatja Barta regényének lapjait. A szél alatt néha gyönyörű mezők ragyognak meg, s fölemelt tetők alatt élő emberek lapulnak – de mindez csak részlet, részlet az író előtt is, aki mindig csak ezt a vihart, ezt a föld feletti erőt nézi s nézeti hőseivel is.

Barta Lajos ebben a regényében a magyar parasztok sorsával egy társadalmi mozzanatot, a vidékre kiterjeszkedő nagytőke munkáját akarta illusztrálni. S mivel hőseit csak ebből a szempontból világította meg, az egyoldalú alakokat tudatosan mint árnyképeket vonultatja fel az apokaliptikus égen, hogy elmondhassa erős, nyers magyarságú, biblikus kommentálásait és próféciáit. Így aztán persze az árnyképeket csak sziluettformájuk után ismerhetjük meg, magyar paraszt voltukra pedig csak a hagyományos magyar gesztusok, a borivásban tarkóra csapott tenyér s a nóta közben sötéten az égre rezgő mutatóujj után következtethetünk. De ismétlem, úgy tetszik, hogy mindez tudatosan vagy formai szükségszerűségből történik így. A fontos itt a szél, a kollektív sorstragédia, a besötétedő ég, amely alatt, valóban, minden tehén fekete.

Nincs tehát középponti hőse a regénynek. Az egyes alakok csak azért s csak annyiban tűnnek ki, hogy példázzák a kapitalizmusnak az ősi kereteket szétromboló munkáját. Ennek a kapitalizmusnak két karját látjuk. Az egyik a telekspekuláns városi bank, amely kisöpri földjeikről a parasztokat, a másik az ipari tőke, amely besöpri a gyárakba a földteleneket. A regény kompozíciója is ezen a kettősségen épül. Az első részben Szabadi Sándor áll az előtérben, aki, bár feladja a földért való küzdelmet, s egy „ha elvetted az ebédet, vedd el a vacsorát!” gesztussal elveri azt is, ami elverni valója még van, mégsem tudja elhagyni a tájat, hol született. „Csak az a boldog embör, akinek semmije sincs” – hangoztatja ezt a magyar parasztra nemigen jellemző életbölcseletet; vályogot vet, barlangot ás magának, szinte belebújik a földbe, a legsötétebb nyomorba. A második részben Bódi sorsa szimbolizálja a törpebirtokos parasztság tragédiáját. Őalóla is kihúzza a tőke a földet, de neki már van bátorsága, hogy mikor minden elúszik, útra keljen a láthatár szélén fenyegető ujjak gyanánt emelkedő gyárkémények felé.

Pesszimista ez a regény; annyira komor, vigasztalan és reménytelen, hogy szinte kétségbeesés fogja el az embert olvasása után. Barta tudja, hogy a gyár megöli a parasztság minden faji értékét, érdekességét; fájlalja, szörnyűnek tartja ezt, könyvében a gyárkémény úgy tűnik föl, mint egy könyörtelen isten baljóslatú ujja, de mégis erre sodortatja (néha kissé erőszakosan) valamennyi alakját. A szocializmus szerint ez az elkerülhetetlen út. Lássuk közelebbről ezt a problémát. Barta regényeivel kapcsolatban helye van, hogy foglalkozzunk véle, ez a probléma az igazi hőse az egész regénynek.

Régi keletű ez a hiedelem. A parasztság elproletarizálódásának tragikus, de a történelmi fejlődés szempontjából mégis kívánatos szükségszerűségét az orosz szocialisták terjesztették el annak idején a néppárti narodnyikok tolsztojánus, parasztistenítő, tehát konzervatív programjának ellensúlyozására. Az akkori orosz szocialisták csak az ipari munkást vették igazán munkásszámba; előttük a gyári proletárság volt a jövendő letéteményese; szükségszerűnek látták, hogy ez a tábor minél jobban szaporodjon. Nos, épp Oroszország adta és adja a példát, hogy ez a proletarizálódás nem is olyan nagy történelmi szükség. A földtelen, félnincstelen parasztság egyetlen útja nem a gyárakon át vezet a jövendő felé.

Ezen a ponton siklott félre, nézetem szerint, Barta Lajos különben éles metszésű világszemlélete, s mivel az egész regény erre a világszemléletre épült, sokat veszít profetikus erejéből maga a mű is, mely másképp agitatív tud lenni, anélkül hogy a művészet szabta határokat átlépné.

Külön kellene nyelvéről írni. Tiszta, átlátszó, magyarkodás nélkül is eleven magyar stílus ez, mely egy-két mondatban széles víziókat tár az olvasó elé: „…A házak előtt a kis padokon ültek és pihentek (a parasztok); künn a határban a föld és az ég dolgozott helyettük. Az égből mindenfelé erők dőltek a földbe, és a földből mindenféle erők áradtak az ég felé…” És így tovább, néha oldalakon át. Átengedi és viteti magát az ember, ahova az író akarja. Jó tanulmány a szocialista íróknak, hogy mi a legjobb propagandaeszköz.

Ifjúkori pongyolaság, a legújabb kül- és belföldi irodalmi iskolák rekvizitumai, modorosságba eső újat akarás, de mindezek mögött itt-ott meglepő fénnyel oly eredeti tehetség villan föl, oly zabolátlan, friss egyéniség, amely arra kényszerít, hogy minden stílusbeli szertelenkedésének ellenére is érdeklődéssel olvassuk végig ezt az egész könyvet. Sirató Károlynak legfőbb törekvése, hogy korának költője legyen, s ha verseiből egyelőre csak ez az akarat tűnik is elsősorban elő, már ebből a bátor hangú nekikészülődésből is megállapíthatjuk, olyan költő áll itt ki, akinek nem sok kell, hogy ezt az ígéretet beváltsa. Mindenekelőtt némi formabeli lehiggadás, elmélyülés.

Mint legtöbb fiatal „új költő”, Sirató Károly is abba a tévedésbe esik, hogy a költészet egyes elemeinek aránytalan kidomborításában lát valami újszerű, szuggesztív kifejezési lehetőséget. Találkoztunk költőkkel, akiket a szavak zaklató irama ejtett meg, másokat a gondolatok irracionális kapcsolódása; Sirató Károly esete a képszerűség, az a mindenáron plasztikusságra való törekvés, amely minden gondolatnak külön hasonlatot (lehetőleg a modern életből vett hasonlatot), külön öltözetet gyárt. Természetes, hogy ebbe a színes, soronként más-más szövetből szabott ruhába bújtatott vers elsősorban csak a ruhával vonja magára a figyelmet. Veszélye ennek az, ami a divaté: amilyen időszerű, éppannyira időleges.

Sirató Károly költészetét ott látjuk igazán értékesnek s emellett korszerűnek is, ahol nem takarja ilyen szemet gyönyörködtető harlequinöltözet, ahol kivillan a meztelen, eleven lélek. Ilyen elsősorban a Tűnődés egy lócán, a Kérdőjelek és az Ősz a kőfolyókon című versek egynéhány valóban modern, de modernségében is őszintén emberi passzusa.

Panaszkodó, gyermeki hitvesztés és marcangolni vágyó gúny váltakozik ezekben a versekben. Barta Sándor éles szatírájára emlékeztető bizalmatlanság mindennel szemben, amire az ember szíve néha még fölmelegedne; az igaz és a jó után kutató szkepszis, amelynek morális alapja is van. Ez az a közép-európai dadaizmus, amely mindennek végigtagadása után az utolsó ponton szocialista irányba fordul. Sirató Károly még nem lábolt ki teljesen ebből a művész-nihilista légkörből, de erőteljes lendülete, merész éleslátása reményt ad arra, hogy a fekete utakon át, ahol „mérgesen zeng a drótok zuzmorája”, továbbjut, túl azokon a tereken, amelyeken „a tornyokról leszakadt a misztikus hit hózentrágere”, s hol e hit helyett a glogoista vallásnak áldoznak a népek.

Mert Sirató Károlynak is megvan a maga „dadá”-ja, amit ő glogoizmusnak nevez. Kár, hogy ezt a képverset, síkverset, villanyverset gyártó glogoizmust ezelőtt tizenöt évvel Huidobro és Baudouin után már Apollinaire is az ásításig agyonglogoizálta.

Nem, az új művészethez, s főleg az új tömegművészethez, amely Sirató Károlynak is becsületes, tiszteletre méltó célja, nem a forma játékos kísérletezgetésével jut el a költészet. Szemükön túl a tömegeknek lelkük is van, és ez a költészet sajátos területe! Biztosak vagyunk abban, hogy Sirató Károly egyik napról a másikra elérkezhet erre a területre; az egyetlen, belépésre jogosító laissez-passer-nak, a tehetségnek birtokában van. De – engedje meg ezt a baráti tanácsot – garabonciás köpenyét tegye le a bejáratnál.

Temetéssel indul a regény, egy vidéki zsidó család uralkodó matrónájának kegyetlenül megírt temetésével, amelyen csak egy megdorgált fiúcska ejt könnyet; amelyen a koporsóra zuhogó hantokkal mintha a gyászolók szívéről esne le egy-egy kő: eltűnt a maradi, ravasz, legjobb anya, nagyanya, rendtartó anyós, aki a család összetartója, de korlátja is volt; a gazdag boltosfamíliába betör az élet. Megbontja a hajdani zárt gyűrűt, és a temetési seregszemlén megjelent hősök mindegyikét sodorja a maga útján. A maga útján, melyet, mint egy görög sorstragédiában, kifürkészhetetlen erők, a kor rejtett, de ellenállhatatlan árama irányít. A Fischmann S. utódai társadalmi regény, olyannyira, hogy központi hőse nem is lehet (nem emberi akarat irányítja az eseményeket), hanem csak hősei lehetnek, akik viselői egy általános, fensőbb végzetnek, szolgái egy felettük álló akaratnak, melyet legpontosabban Durkheim határozott meg a „fait social” elméletével. Az író dolga tehát itt elsősorban regisztrálás, megkülönböztetni a lényeget a lényegtelentől, kikeresni azokat a mozzanatokat, amelyek legvilágosabban utalnak ennek a levegőben úszó áramlatnak az erejére, a szétfolyó, akarat és heroizmus nélküli sorsokat úgy feltárni, hogy szín alatti folyásuk iránya is látható legyen; szelekció és komponálás.

A temetésen senki sem sír. Az üzleti és háztartási gondok a fejük búbjáig eltöltik a gyászolókat, a nyitott sír előtt sem tudják átérezni a halált, az öregasszony végleges eltűnését, akit pedig valamennyien szerettek egy kicsit. Az ő elmúlását majd csak akkor érzik, mikor az üzleti és háztartási gondok emlékeztetik őket az óvatos fej, az erős kéz hiányára.

Ami erő egy olyan türelmetlenül buzogó forrásban van, mint amilyen egy szorgalmas, titokban gazdagodó, ezer oldalról lefojtott, vidéki zsidó család: ambíció, úrhatnámság, ősi ravaszság, ősi óvatosság, szertelen fantázia, élvhajhászás, felelősségérzet és mimikri, az mind-mind, kezdetben lassan, de aztán annál nagyobb hévvel szabadul fel s tör magának recsegve utat.

Utat a „mai” életbe. Az egyik fiú, Jenő, akit anyja is az üzlet folytatására szánt, a kor menetének megfelelően alakítja át a boltot és saját életét. Modern kereskedő, vagyis olyan, akinél a becsületességet az óvatosság és a társadalmi tekintély helyettesíti. Új házat építtet, új bázisokra akarja fektetni életét: igyekszik belekapcsolódni a vidéki domináló osztályokba. Barátságot keres a helybeli notabilitásokkal, sorra megveszi őket, végre megteszi az utolsó lépést is: kikeresztelkedik. És ekkor ébred csak igazán örök megkötődöttségére. Külsőleg elér mindent, amit akar, de ebben a metamorfózisban elveszt mindent, ami igazán érték és éltető erő volt életében. Felesége megcsalja, fia, a már igazán gyökértelen, világfájdalmas ifjú izraelita kitűnő példája, oly messze kerül tőle ebben a sodródásban, hogy egymás szavait sem értik.

Az öregasszony másik fia, Lajos, Pesten él. Képtelen tervek építgetésével elégíti ki, vezeti félre örökölt nagyravágyását. Mindig csak a legvégső stációt látja, és így természetszerűleg elbukik a legelső lépés után, amit a valóságban tesz. Ő a nemes szándékú felvilágosult, aki mindent megért. Gyermeke lelkét is megérti. A lány, Lici, a háború utáni időknek, a légüres valóságban élő gyönyörű példánya minden előítélettől mentesen, minden látható törvény és cél nélkül, tudatosan, de mi látjuk, hogy milyen nyomorult vakságban halad pályáján, amely egyelőre a züllés, egy életen át húzódó lelki sivárság felé vezet. Tornázik, szabadszeretkezik, művészi hajlamai vannak.

Az ősi szellemiséget csak két asszony képviseli. Az özvegy Lujza, a fivérek nővére; ő idegenkedik az új élettől, amely a család bástyáit, a tradicionális zsidó kollektivitást belülről rombolja szét; Mina, a hóbortos Lajos beteg felesége, az új életben is megmarad annak, aminek évszázadok hagyománya, Jehova parancsa rendelte: alázatos, mindent eltűrő, férjéért mindent feláldozni kész hitvesnek.

Az ő életüknek néhány éve pereg le előttünk; évek, melyek alatt alig történik valami rendkívüli esemény, de melyek mégis nyugtalanítók, fojtottak, valami, még be nem következett, de menthetetlenül közelgő tragédiától terhesek: egy család, egy társadalmi osztály testi-lelki átalakulásának lázas éve ez a néhány év. Ha egy társadalmi osztály életkorát egy ember életéhez arányítjuk, a tapogatódzó szerelem, a türelmetlen, naiv, szánalomra méltó pubertás kora ez az egypár év, amely tudjuk, nemcsak kiábrándulással, hanem undorral végződhetik.

„Un roman est un miroir promené sur une grand’ route” – mondotta Stendhal.

Ezt a mondatot tarthatta Komor András is szeme előtt. A tükör, amelyet a kisvárosban hordoz, nagyszerűen ragyog, kitűnő képet mutat, amíg – hogy mondjam? – sémita vágású arcok kerülnek eléje. Egy-két túlrealizált csoportképet kivéve (mint például a gyászba borult család fotográfiája), olyan felvételek sorakoznak, melyeken az élet valóban élő életnek hat, melyeken látszik, az emberek nem a konvencionális merev fényképarccal álltak az öröklét elé; arcukról lerí a pillanatban élő, s tán csak pillanatnyilag is igaz szeretet, meghatódottság, önzés vagy romlottság. Ahol azonban a pörge vagy a zergetollas kalapok és a hagyományos dzsentribricseszek tűnnek elő, az az érzésem támadt, hogy a tükör alulról vagy felülről, vagy távolról, mit tudom én, de mindenesetre eltorzítva-elmosódva mutatja őket. Egyikre se ismertem rá. Dölyfös, de haszonleső és minden haszonra menten odakacsintó arcuk, poháremelő gesztusuk, trágár beszédük ugyan gyanús volt egy kicsit, ilyet láttam már valahol, de nem a magyar 20. század harmadik decenniumában. Ezek az új kaszírnő nagy melleiért lelkesednek, elhencegnek, hogy csapják be az államot, a baktertól kezdve az alispánig lekenyereztetik magukat. Ezeknek a képe rossz; nem mondom, hogy maguk az alakok nem lehetnek ilyenek, de ahogyan itt megjelennek, ebben a pózban, ezekkel a bajuszokkal – látszik, hogy úgy „állították be” szegényeket, ha ugyan nem nagyapjuk, daguerrotipjeit fényképezték le.

Pedig fontos szerepük van nekik is. Közvetve ők okozzák az egyik Fischmann utód lelki felbomlását; mint a görög ellenkórus ők hümmögik a végzet szavát. A regényből ugyanis, ha jobban megkaparjuk, kibújik az antiszemitizmus problémája. Kényes és halálra kompromittált probléma. Komor korrajzot fest, s így megelégszik azzal, hogy csak a látható jeleket mutassa meg, és nem kutatja azok távolabbi eredetét, ami különben nem is regényírói feladat.

A regény, mint minden élő teremtmény, csak előre fejlődhet, csak jelene és jövője lehet. Komor András a magyar inflációs idők zsidóságának regényét írta meg; hősei már eleve meglevő társadalmi tények törvényei szerint mozognak. Mozognak és cselekszenek, és töprengéseikre sose kaphatnak választ. Tények vannak, amelyekkel hiába kelnének birokra, ha egyáltalán meg tudnák ragadni őket. Ez a modern társadalmi regény konfliktusa, s egyben ez benne a tragikus elem is. Megfigyelhetik, minden modern társadalmi regény pesszimista. Nincs kiút. Mint ahogy a kapitalista társadalomnak sincs további útja – szólalhat itt fel a marxista.

A cselekmény fonala nem a személyek kezében van. A lényeget fürkésző író cselekedeteik után nem tud lelkükre következtetni: Komor András igazi hőseinek nem tetteit mondja el, hanem azokat a gondolatokat és érzelmeket, amelyeket azok e tettek előtt, alatt vagy után magukba forgattak. S hogy a regény mégis összefüggő és valószínű, ez annak köszönhető, hogy pszichológus éleslátásával a legapróbb, a legjelentéktelenebbnek látszó, tehát a legélőbb mozdulatokon tudja megmutatni a kor hatalmas irányvonalait.

Ennek az aprólékos pontosságnak jelét látjuk stílusán is. Nincs mondata, amely önmagában is ne jelentene valamit, ne akarna külön is borotvaél lenni. Persze, ez az egész mű rovására mehetne, ha nem volna mindegyiknek valamilyen vágása. Magam egyhuzamban olvastam el az egész könyvet; élő, szomorúan élő ismerősöm lett ez az egész haldokló család.

Az óhéber nemcsak a rímet nem ismeri, hasonlóan a göröghöz és a latinhoz, de még a ritmusnak is csak egy egészen különös, az ütemző ritmustól merőben elütő fajtája van meg benne. Nehéz feladatot vállal tehát magára, aki ezt az alapjában más lelkületű, víziójú, indulatú költészetet akarja megszólaltatni valamilyen, ritmus nélkül elképzelhetetlen európai nyelven. A héber költészet ritmusát némelyek a magyar gondolatritmussal próbálták összehasonlítani (Bánóczi), de ez a hasonlat sem világítja meg a héber gondolatritmus lényegét, mivel azt – ellentétben minden európai gondolatritmussal – nem a logikai következőség, hanem miként az áriát, az érzelmek patakzása, a közvetlen indulat irányítja. Szenczi Molnár kikerekített, magyar nyelven fenségesen hangzó zsoltárainak vajmi kevés közük van Dávid király énekeihez. Az ő verseiből méltóságos nyugalom és bizalom árad; nyoma sincs bennük annak az egzaltált, hol követelődző, hol szinte megszállottan lelkendező hévnek, ami az egész zsidó liturgia jellege. Az ő zsoltárai olyanok, mintha egy keresztény, sőt mintha egy magyar keresztény király énekelte volna őket.

Telekes Béla fordításában föl-fölcsap a zsidó vallás fékezhetetlen, önbódító lángolása. A visszaadhatatlan ritmikájú strófákat ő is magyaros és nyugat-európai ütemű sorokba töri. Az így megrendszabályozott énekek elveszítik szabad iramukat, darabosan és idegenül sorakoznak egymás után; de itt-ott megvonaglik bennük az a rajongó hevület, vagy az a már szinte túláradóan gőgös hit, eszelős jajongás és panasz, ami a régi zsidó dallamokból árad.

Telekes Béla Dávid királya felismerhetően, örvendetesen zsidó, s még csak nem is zsidó király; nem a múlt ködeibe és ködös poézisába burkolódzó fönségesség, hanem eleven lelkület, aki a mi korunkban is egész otthonosan mozogna. Ez a hús-vérszerűség nem a fordító „érdeme”. Összehasonlítván Telekes átültetéseit a Károli-féle nyers fordításokkal, az az érzésem támadt, hogy ez, ez a tele torokkal lamentáló és tele torokkal ömlengő Dávid az igazibb, s nem Szenczi különben elragadó magyarsujtásosa. Erről elhihető, hogy jókedvében mezétláb táncra kerekedett a frigyszekrény előtt. Ez a költő nem a jóság és elnézés istenéhez, hanem egy szigorú, megtorló, sok elfoglaltságra képes istenhez énekelt.

Hasonlítsuk össze ezt a hangot a „Perelj, Uram, perlőimmel” hangjának magyaros, egyenes állású panaszkodásával és meglátjuk, hogy bármily nagyértékűek, megrendítőek is Szenczi zsoltárai (inkább nyelvezetük és ősi ritmusuknál fogva), érdemes volt Telekes Bélának, hogy nagy elődje után még egyszer lefordítsa őket.

A Georgicon, ez a versbe foglalt útmutató kertészek és földmívesek használatára, a legmerészebb vállalkozás, amelybe költő, a költészet teherbírását és sajátos körét igazán ismerő költő foghatott. Költemény, amelyre nem költői hevület indította a költőt; költemény, amelynek tárgya a legnehezebben olvasztható poézissá, az eleve vállalt céltudatosság és megkötöttség miatt. A didaktikus művészet iskolapéldája a Georgicon, amelyet csak egy Vergilius tudhatott igazi művészetté emelni. Milyen fegyvere marad annak a költőnek, aki lemond az ihletről s az ezzel járó egyéni erőről, lendületről, varázsról? Marad néki a költészet mindazon eszköze, amelyet ma „forma” néven ismerünk, marad neki a nyelv zengése, a mondatok ragyogó, meglepő világossága, elevensége, a plaszticitás, a vers biztos fordulékonysága, a ritmus hajtóereje és még ezer megfoghatatlan elem. Mindaz, amiről a közönség azt tartja, hogy métier és másodlagos, mert megtanulható, holott csak a legnagyobbak vannak birtokában. Ez az – ez a konstans állapot az –, amit tehetségnek nevezhetünk; ami az ihlet adta érzelem megvalósulását is lehetővé teszi. (Egészen mellesleg: ezért oly nehéz a mai tendenciózus művészet megoldása is; tárgyának, a mindenki által jól ismert igazságoknak vagy igazságtalanságoknak művészi magasságba való emelése a legerősebb talentumot kívánja.)

Mindezt azért tartottam szükségesnek ismételni, hogy rámutassak, mire vállalkozott az, aki a Georgicon fordításba fogott. Amint Vergilius a latin nyelvvel, ugyanazt kell a magyar fordítónak a magyar nyelvvel végeznie, mert a Georgicon pontos, legszószerintibb átültetése a nyelvi szépségek újjáteremtése nélkül valóban csak kertészeti útmutató.

Nézzük most már, hogyan oldotta meg feladatát Marót Károly. Rögtön a fordítás elején kívánkozik példa az összehasonlításra:

Eleven, fürge sorok, maga a különben általában nehézkes invokáció itt rögtön élettel teli képbe csap át, máris előttünk ragyog és szaglik a szüret. Tiszta fényű képek, tiszta mondatok, és micsoda hangzás. A magyar fordítása ez:

Első tekintetre s főleg azoknak, akik fülében nem cseng az eredeti, élvezhető jó fordítás, s az „erre, te” és „ajándokaiddal”-on kívül nincs semmi, ami az olvasót megállítaná. Jó magyar vers, de hol van mégis ez a vers Vergilius plaszticitásától, tömörségétől! „Floret ager” – épp a maga egyszerűségében hatásos. De „rétség nyiladozik?”, különösen venyigékkel teli rétség? Feleslegesen bő ez a magyarosnak készült mondat s amellett zavaros is. Hasonló ehhez a következő mondat, „A szüret leve forr teli kádban”. Itt Vergilius összefogó, magas költőiségét húzza le Garay stílusához a fordító. Spumat plenis vindemia labris: a szüret (maga a szüret és nem a bor) forr teli kádakkal vagy kádjaival.

E két szemelvényben észlelhető szemléletbeli különbség választja el a magyar fordítást az eredetitől a továbbiakban is. Ismétlem, a fordítóra itt – az anyag természete miatt – éppoly nehéz feladat hárult, akár a szerzőre. Itt nem a tárgy, a mondanivaló visszaadásán fordult meg a dolog, hanem a nyelv, a vers elevenségén, versi mivoltán. Vergilius versének ritmusa a maga tisztaságával, keresetlenségével magával ragadja, könnyen viszi a szemet és fület. Marót nyelvezete állandóan belebotlik a rögös anyagba. Amellett, hogy tájszólással és nyűgös mássalhangzó kettőzéssel igyekszik átjutni a zökkenőkön (az ilyen, olyan, milyen, helyen szócskákat hovatovább már szinte állandó illyen-nek, ollyan-nak, millyen-nek, hellyen-nek erőlteti), elvétve egész hibás sorok is kerültek a szövegbe, mint pl.: „…és hogy előbb húsos háncsban lappangott ovatvén” (a szikra), amelyeket igazán nehezen érezhet hexameternek a fül. Ezeket akár a korrekcióknál is ki lehetett volna javítani.

Összefoglalva észrevételeinket s azt, amit e fordítás nehézségeiről mondottunk: Marót Károlynak, a filológusnak kísérletét mégis dicséret illeti. A Georgicon-nak ez a részlete, tudomásom szerint, az első olvasható műfordítás az újabb magyar irodalomban; első próbálkozás, rögtönzés ezen a területen: ezen a munkán, amelynek elvégzése „mesterségbeli” poétára vár. Dicsőségének harmadik évezredébe lépő Költőnek, a legnagyobbnak az összes latinok közt, reméljük, nem sokáig kell várnia a magyar irodalom e tiszteletadására.

Az új orosz irodalom alkotásai között ebben a regényben véltem első ízben fölfedezni azt, amit a mai orosz írógenerációtól várunk: túl az orosz couelur locale-on, a diabolikus vagy krisztusi-orosz lélek rejtelmein a kommunista társadalomban élő ember küzdelmeit. Taraszov-Rogyionov nem vérbeli író, de alkotása mégis megdöbbentő. Részletet ad egy szinte egzotikus lelki területről, s csak arra törekszik, hogy elhihetővé tegye tárgyát, mely a maga nyers valóságában nagyszerű; megkomponált, kész dráma. Ahogy utószavában maga is bevallja, megtörtént esetet írt le; csupán dokumentumokat akart nyújtani egy korból, amelyben két világnézet, nem is politikai, hanem emberi világnézet, lelki beállítottság, az individualizmus és a kollektivizmus először ütközött össze. Korunknak nincs tragédiája: az egyén ma vajon milyen erkölcsi világrendet ismer el igazán? Taraszov szerint Oroszországban megvan az a levegő, amelyből tragédia születhetik. Ez a miliő, ennek a miliőnek hű ábrázolása teszi figyelemre méltóvá Taraszov művét.

A regényterjedelmű, inkább színpadra kívánkozó elbeszélés hőse Alekszej Ivanovics Zugyin, volt vasesztergályos, jelenleg – az ellenforradalmi harcok legkritikusabb napjaiban – egy kiváltképpen veszélyeztetett városban a Cserezvicsajnoj Komisszija: a Cseka elnöke. Kipróbált bolsevista, akinek már vérébe ivódott az osztály- és pártöntudat. Puritán, ahogy a kommunista etika megköveteli. Családjával együtt éppúgy él, mint a többi munkás. Egy nap egy ellenforradalmi komplot ügyében kell döntenie; az összeesküvés egyik tagjának, egy fölfelé, táncosnővé züllött leánynak megkegyelmez, sőt hivatalában állást ad neki. A leány, hálából, felkeresi az elnök feleségét, és a gyermekeknek fél kiló csokoládét ajándékoz, az elnök tudta nélkül.

A regény eddig nagyon is közepes. Taraszovnak közel sincs olyan emberábrázoló képessége, aminőhöz a többi oroszok szoktattak bennünket. Zugyin a tisztességes pártember sémája. A leányt, aki később elárulja az elnököt, csak az író kapkodása teszi gyanússá. Taraszov nem tud embert ábrázolni; az embereket rángató ideák útját, bonyolódását annál inkább.

Az ellenforradalmi csapatok már a várost ostromolják. A munkásság körében ekkor elterjed az a hír, hogy Zugyin haszonleső, állását csak egyéni előnyök elnyerésére használja fel; képtelen mesék keletkeznek nagy mennyiségű élelmiszerekről, aranyról, csokoládéról, amit a Cseka elnöke eltulajdonított. A proletárok bizalma megrendül, nem akarnak harcolni. Az utolsó pillanatban Moszkvából bizottság érkezik a dolog megvizsgálására. Zugyint letartóztatják. Itt kezd ez az írásmű tragédia lenni.

Itt az emberek már ideákat képviselnek, és ezek az élő elvek élettel töltik meg képviselőiket; Taraszov itt elemében van. A bizottság ügyésze Szusztrij, volt menseviki, de ma épp ezért a legvéresebb szájú forradalmár, a pártbeli stréberség mintaképe („az áruló”), Zugyin agyonlövetését követeli. A bizottság elnöke, Tikacsov az uralkodó ideát, a párt célját, a munkásosztály érdekét képviseli. Számára nincs igazság vagy igazságtalanság. Tudja, hogy Zugyin ártatlan. De látja a forradalom érdekét is, amelyet most végzetesen fenyeget a munkásság bizalmatlansága. Ezt a bizalmat csak úgy lehet gyorsan, egy nap alatt visszaszerezni, ha a tömegeknek (ismeri a tömeg lélektanát) pillanatra igazat adnak, és bűnbakul kiszolgáltatják Zugyint. A bizottság elhatározza az elnök kivégzését.

Most következik a legszebb részlet. Tikacsov bemegy Zugyin cellájába, és értésére adja, hogy meg kell halnia. Ebből a legtragikusabb párbeszédből árad az a levegő, amely Taraszov művét kiemeli a mai orosz irodalom alkotásai közül. Zugyin megérti és elfogadja, hogy a forradalom érdekében meg kell halnia, és neki, az igazi forradalmárnak még emlékét is örök gyalázat borítja. Lélegzetelállító oldalak ezek. A tragédia magas fokra emelkedik, s mikor az utolsó lapot is átfordítottuk, kész a katarzis. Zugyin küszködik; az ideák, melyek betöltik, életet lehelnek belé, és most már látjuk benne az embert is, aki feláldozza, fel tudja magát áldozni, egy az életnél is erősebb erőnek. Bukása fölemelkedés.

A könyvet, melyet Oroszországban az új éra legjelentékenyebb megnyilatkozásának tartanak, Katona Fedor fordította magyarra.

A Monde (Henri Barbusse lapja) ezzel a könyvvel indította meg magyar nyelvű kiadványait, melyeket a Párizsban élő kiváló magyar esztétikus és műfordító: Bölöni György rendez sajtó alá.

Szinte fizikailag, magának a fülnek jólesik, ha az ember tiszta, hibátlan magyar verselést hall a mai „formaproblémáktól” zajos irodalomban. Az ember akaratlan is fölfigyel, különös jóérzés tölti el, mint idegenben, ha a tömegben egyszerre csak magyar szavak ütik meg a dobhártyáját. Élvezi a nyelvet. És még jobban élvezi, ha költő ajkáról hallja. Sík Sándor kitűnően megtanult magyarul.

Megtanult? Mintha ebben a megállapításban egy kis lebecsülés rejlene: az anyanyelvét örökli az ember, azt nem kell megtanulni. Aki a magyar nyelv állítólagos letéteményese: a földmívelő magyarság köréből származik, az tudja legjobban, hogy a kifejező, az olvasásra szánt nyelvet mennyire tanulni is kell. A nép megőrizte a nyelv ízét, színét, meglepő fordulatait (amit szintén érdemes minél nagyobb mennyiségben elsajátítani), de a nyelv konstrukciójából, a szintakszisból vajmi keveset. Ennek őrzése, ápolása az irodalom dolga. Sík Sándor megtanult magyarsága ellen tehát semmi kifogás sem eshetik addig, míg ez a megtanultság nem megy odáig, ahol a tanítvány többet akar tudni a mesterénél. Egész odáig, ahol túlzásba víve a szorgalmat, olyan fordulatokat alkalmaz, amelyek a nép ajkán ugyan némely kifejezésben igen elevenen hangzanak, de melyek általánosítása mégis mesterkéltnek hat. Így Sík Sándor szívesen használja az el-, ki-, be- igekötők helyett a meg-et. „Hát akkor a kardom mire hogy megvontam” – mondja egy helyütt, ahol a kard kivonásáról van szó.

De ezek a – különben elég ritka – túlzások alig zavarják verselésének hagyományos tisztaságát és elevenségét. A kifogástalan ritmusban és rímekben írt sorok elbájolják, szinte elzsongítják a fület; frissen viszik a tekintetet, egységet adnak a mondanivalónak, mondhatnám, hogy szerkezetet. E csillogó nyelvi és költői szépségek úgy fogják össze ezt a hét részből álló mesét, mint az abroncsok. Nélkülük a költemény annyi részre esne szét, ahányból a szerző nagy akarattal, mondhatnánk erőszakkal, összerakta.

A boldog ember inge arról a boldogtalan királyról szól, aki – mint gyermekkori mesekönyvünkből tudhatjuk – akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét öltheti magára. A történetet a mesemondókon kívül több író, köztük Anatole France is feldolgozta, több-kevesebb változtatással.

Sík Sándor a magyar mesevilág földjébe ültette ezt az idegen magot. Magyar nevet, magyaros gesztusokat adott az alakoknak. Majd mikor azok az új környezetben és új köntösükben mozogni kezdtek, nem elégedett meg azzal, hogy a mese légkörében éljék le szerény életüket, hanem végigvezette őket a keresztény morál problémáin, majd a felvilágosodás korának problémáin, majd a jövendő, az állítólagos gépkorszak problémáin és még több közkeletű kérdéstörmeléken. Így aztán végül az aránytalanná nőtt elbeszélés mese is, nem is, utópia is, morális tanköltemény is és egyik sem. Alakok tűnnek fel, akik ennek a fárasztó körutazásnak csak egy-egy szakaszát bírják ki, aztán kidőlnek. A főszereplőket is csak a szerelem mindig bevált köteléke tudja a történet végéig segíteni. Kimerülten omolnak egymás karjába, érzik tán, az olvasóval együtt, hogy nem sok értelme volt hosszas bolyongásaiknak, szenvedéseiknek.

Valóban nem sok. A történet végén, mikor az olvasó a gondos és ismétlem; költői és egyes helyeken a művészet legtisztább magaslataira emelkedő nyelvezet hatása alól felocsúdik, nehezen érti meg, hogy miért járt azokon a területeken, amelyekre a szerző vezette, noha azokra tán külön-külön szívesen gondol vissza, mint egy gyors kéjutazás tájaira, helyzeteire és eseményeire.

Az út, a mű eszmei alapvonala, annyi kanyaron, szoroson, útvesztőn át vezet, hogy az olvasó már az út közepén elfeledi, honnan is indult, mit várt a kalauztól. A boldog ember ingének keresésében a szerző elvándoroltatja Csongor és Tünde álomvilágába, Wells gépországába, egy kicsit Az Ember tragédiájá-ba, fáradhatatlanul magyarázva azt, ami az első stációk után is nyilvánvaló, hogy nem a pénz, nem a bölcsesség, nem a jövőbe vetett hit, nem a szegény nép pártolása tesz boldoggá (a végtelenségig lehetne sorolni azt, hogy mi nem tesz boldoggá), hanem a szamaritánság, melynek gyakorlásáért a mesében a királyfi el is veszi jutalmát. Ez az egyszerű morál azonban nem elég erős fonál ahhoz, hogy ennyi és ennyire telezsúfolt képet egymáshoz fűzzön. A képek önmagukban szervesek, tiszták, csak egymás mellett hatnak úgy, mint az egymást nem kiegészítő színek. Lírai, patetikus lírai tehetség teremtette őket s nem komponáló tehetség, erre pedig egy műfajban sincs annyira szükség, mint a mesében. Ez a talentum csak egy-egy mély lélegzetre van beállítva. De erejét akkor is hangja rezgésében, tompításában, emelésében tudja igazán kifejteni; épp azért akkor tud legkifejezőbb, leghatásosabb és legegyénibb lenni, mikor a mondanivalóval szinte nem is kell törődnie. Ürügy kell neki, hogy szólhasson.

Ilyenfajta lírával van sűrítve ez az alkotás. Ha távolról is, emlékeztet a parnasszisták személytelennek tetsző lírai hevületére. A költő egy tájról beszél, kentaurok szaladásáról, újra egy tájról, újra egy elképzelt mitológiai jelenetről, amit különben mindenki ismer, és az ő óvakodó fájdalma vagy öröme csak a szavak vontatottságából vagy lüktetéséből, a költői képek színezetéből tűnik elő. A nyelv ünnepli magát, maga a beszéd; a hang lesz költészet. Minden más elem rovására, de, a maga erejének bizonyságára.

A szépségre vagy formás gondolatok pontos kifejezésére törekvő, nagyszámú mai versírók között végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és még gyakoribb zuhanásaival, megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemre méltóvá tesz az, hogy költő hibái; csak költő, az inspirációnak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket.

Nem is tudom, értékei vagy fogyatékosságai ismertetésével kezdjem el Forbáth Imre költészetének megközelítését. Mindkét úton át rövidesen elérnénk ugyanarra a helyre; ahhoz a ponthoz, a lírának ahhoz a megmagyarázhatatlan centrumához, amelynél már meg lehet különböztetni a szépen verselő epigont az önmagával örökös küzdelemben levő igazi költőtől, aki tán nem is ír „jó” verseket. (Tapasztalatom szerint, különben is, az epigonok mindig tökéletesebbnek látszó verseket írnak, mint az útkezdők, ami természetes is: nekik már nem kell a költészet legkeményebb oldalával, a formával megbirkózniok.)

Nem, Forbáth Imre nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy ezt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens vagy legalábbis meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi. De az örök érvényű költészet szempontjából sem. Darabosak ezek a versek, formátlanok, gyakran kérkedően modorosak, szerkezetlenek. A költő elkezd valamiről beszélni, ennek magyarázatára felhoz egy szép hasonlatot, a hasonlat felidéz egy másik emlékképet, s a vers máris letér eredeti útjáról, s röpül, vagy akart csikorgással döcög valami keserű, gúnyos, kegyetlen fantázia útján; mintha önmagától menekülne. A fantázia útja? Piszkos külvárosi udvarokon, bűzös utcákon, kocsmákon, matrózlebujokon, gyönyörű, de a nyomor szagát erjesztő hegyvidékeken vezet át, hogy aztán – hova menekülhetne? – az alkohol szürke ködű tájaira, a realitáson túli régiókba vesse magát; amelyeket mintha már az őrület alakítana. Nincs hazája ennek a költészetnek, nem tartozik semmi közösségbe; annyira egocentrikus, hogy magában sem fér meg; a költő bizalmatlan mindennel szemben, saját érzéseivel szemben is önmagát emészti.

De éppen ez a korláttalanság teszi lehetővé, hogy megismerjük benne az igazi költőt. A pongyolaság közvetlenséggé válik, a szerkezetlenség, a szabad asszociációk sora eleven lelket leplez le. Szándékos faragatlanságát, amely nemegyszer az ízléstelenség határáig kemény, állásfoglalásnak, feleletnek vehetjük a mai kor hangzavarára. Fantáziája szabad csapongásában gyorsan bezárja azokat a helyeket, ahol a kor sok fonáksága legriasztóbban kiütközik; helyenként úgy látszik, mintha még ezeken is túl akarna szállni a szürrealizmus önkényes birodalmába, de az utolsó pillanatban mindig visszafordul a valósághoz. S most, kifáradva a szédítő keringésben, csendes, lemondó szemlélődésbe merül. A szitok és az épater le bourgeois hangját elégikus akcentus váltja föl. E nyugodtabb hangnemben ismerhetjük meg Forbáth Imre költészetének eredendő izmosságát, nyelvezetének erejét és magát a költőt is igazi emberségében.

Forbáth Imre elégiáinak hangján érezzük, hogy ez az ember ezer kalandon, veszélyen ment át, megpróbált minden megpróbálhatót. Tapasztalt és mélyen látó szemmel nézi kis környezetét. Tekintete alatt a valóságról lefoszlik minden vigasztaló fátyol, hiedelem: kegyetlenül puszta és érdes világban áll a képzelet szférájából visszatért költő. S ahogy egykor álmait követte, oly fanatikusan figyeli most mindazt, ami körülveszi. Objektivitása megdöbbentő. Az imént szemére vetettük rendszertelenségét és önkényes temperamentumát. Most, hogy a valóságnak adja át magát, minden fenntartás nélkül, a rendszertelen világ jelenségeire reagálva hű képet ad a mai világról. Hogy ez a kép fájdalmas és bántó? Hogy első tekintetre inkább elriasztó, mint gyönyörködtető? Igen, bántó valóban és fájdalmas. Forbáth Imre aktuális költő, a szó nemes értelmében. Első gondja nem a szépség, hanem az őszinteség.

Rendesen a csendes, halk szavú költőkre használjuk azt a kifejezést, hogy „érezzük a szívüket”. A tiltakozó, a forradalmi költőknek inkább csak a hangjukat érezzük. De ennek a hangos, átkozódó költőnek tolongó szavaiból kihalljuk szíve meggyorsult, majd elakadó dobogását; minél jobban szitkozódik, annál jobban. Minél jobban tiltakozik sorsa és a költészet ellen, annál jobban érezzük költői erejét. Képzeljék el azt a színészt, akinek Lear monológja közben eszébe jut a saját élete, dühbe jön, és haragját – ez egyszer alkalma van rá – világgá kiáltja.

A „költészetet” váró olvasónak, ha Forbáth könyvét kezébe veszi, igen valószínű, hogy szinte minden oldal után kedve támad, hogy megvetéssel félredobja. Türelmének fonala szinte minden vers, ha nem minden szakasz után végsőkig feszül. Ám valami mégis visszatartja, és továbblapoz. És ha végigolvasván a könyvet, rendszerezni akarja benyomásait, megállapítja, hogy e durva, szabados s csak ritkán tiszta hangú verseken át igazi költővel ismerkedett meg. Sajnálja a „zavaró momentumokat”, szeretné, ha feszengés nélkül élvezhetné ezeket a verseket, azt kívánná, ha a költő „letisztulna”, ha komolyabban venné hivatását, és ebben tökéletesen igaza is lenne. A költészet nemcsak a közvetlen, nyers inspiráción múlik, ahogy Forbáth Imre valószínűleg vallja. Az ő tehetsége emelkedettebb, messzebb terjedő hangra méltó. Olyanra, aminőt itt a Március elsején, Elégia, Utolsó dal, Szürkület, Az erdő kísértetei, Hajnali rapszódia (az utolsó két sor nélkül) és a Tél címűekben megütött, hogy csak a hozzám legközelebb állókat említsem a kötetből, melyet én így is a fiatal magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának tartok.

A reneszánsz a nyugodt, életerős, harmóniára törekvő világszemlélet művészete. A barokk az ég és a föld javai és csábításai között ingadozó emberé. A rokokó a világgal tökéletesen megelégedett emberé, aki a földet akarja oly vidámmá, széppé, díszessé tenni, mint aminő dédapjának fantáziájában a mennyország volt. A művészetek fejlődésének ezeket a klasszikusan kongó definícióit mindenki ismeri. Harsányi István készen kapta a nyugati rokokó ismérveit, és azok útmutatása szerint kikereste a magyar irodalomból azokat a jelenségeket, melyek e teóriákat igazolják. Nem vizsgálta azt, hogy ezek a sztereotip meghatározások megfelelnek-e és mennyiben felelnek meg a valóságnak. Elfogadta, minden kritika nélkül, a különféle német esztéták álláspontjait, és így, idegen szemmel nézve egy korszak sajátos magyar lelkületét, az esztétikai elmélyedés helyett egyszerű regisztrálást, és ha érdekes is, de idegen szempontokhoz igazodó kommentálást végzett.

Sorra vette a 18. század magyar szerzőit, keresvén, hogy melyik használ olyan képet, hasonlatot, fordulatot, amely a nyugati rokokó világszemléletére emlékeztet. Bőven talált ilyet, nemcsak a 18. században, de az előtt és az után is. A legbővebb anyagot kétségtelenül a 18. század utolsó évtizede nyújtotta, a magyar irodalomnak ez a valamennyi között tán leghősibb korszaka, amikor Kazinczy és társai egymással versenyezve a magyar irodalmat nyugat-európai és klasszikus nívóra emelték. A nyelv és a költői kifejezésformák pallérozásának heroikus időszaka volt ez, amely a fordítást csaknem ugyanannyira értékelte, mint az eredeti alkotást. Természetes tehát, hogy az idegen irodalmak divatja átplántálódott a magyarba is, azonban az akkori magyar lelkületen és nyelven átszűrődve, mondhatjuk, hogy teljesen egyéni színt és formát kapott. Rokokó volt ez? Tán kiindulásában volt valami a rokokóból, de mennyire elkanyarodott attól minden igazán költői tehetségű költő művében! Csokonai feltétlenül mutat rokokó vonást, de mutat annyi klasszikust is. A próba- vagy tanulásképp fölvett modorok mögött markánsan látható a 18. századi sajátosan magyar költő. Ugyanez áll Fazekasra és a többire is.

Harsányi könyvétől azt vártuk volna, hogy a külföldi és a magyar szellemiségnek, vagyis a forma és a mondanivalónak ezt az érdekes keveredését mutatja meg; azt a különös magyar irodalmi áramlatot, melyet a nyugati rokokó nálunk is megindított. Azt hisszük, hogy Harsányit szaktudása, esztétikai érzéke és írókészsége képessé tette volna ennek a munkának elvégzésére. Könyvének legérdekesebb, a belső lényeget érintő fejezeteit vázlatokban kapja az olvasó. Magát ezt az egész könyvet is vázlatnak, anyaggyűjtésnek tekinthetjük, már így is igen értékes jegyzetfüzetnek; alapja lehet egy később, nagyobb önállósággal és elmélyedéssel megírandó műnek. Ismétlem, a magyar irodalom egyik leghősibb korszakát dolgozhatná föl ez a jövendő mű, amelynek hiányát irodalmunk fájdalmasan érzi.

Európa-szerte a polgári lapok, irodalmiak és politikaiak vegyest, hónapok óta Gorkij ellen fújják a követ. Egyik finoman trillázva, a másik elfojtva sziszegi, a harmadik fülrepesztően harsogja világgá a hírt.

Gorkij, az emberiség, a szabadság, a szegénység írója elárulta az emberiséget, a szabadságot, az egyenlőséget, a jobb jövőt, az istent, a saját múltját, olvasóinak és bírálóinak rajongó tömegét… ez a mostani Gorkij már nem is Gorkij, elvesztette a tehetségét, a bátorságát, kivetkőzött magából, mintha az egész embert kicserélték volna. El lehetünk készülve még arra a hírre is, hogy valóban ki is cserélték, ráijesztettek, vagy hipnotizálták, és az a gyanús alak, aki most a Pravdá-ban egymás után eregeti „az ízléstelen, minden irodalmi elvet meghazudtoló” szörnyűségeket, nem is – a régi Gorkij.

Gorkij, aki a proletárság legsötétebb rétegéből emelkedett a 20. század legnagyobb írói és humanistái közé azáltal, hogy ennek a szegénységnek az életét, vágyait oly bátran és oly mesterileg írta meg, mint előtte senki. Szóval, nem tagadta meg a származását. Nem tagadta meg a proletariátust, melynek forradalmi harcában aktív részt vesz. Szóval, ha a szennyes aljnép istentelen és kultúraromboló vágyait nem tagadta meg, akkor megtagadta magát a kultúrát, a finom ízlést, az irodalmat, szóval, önmagát, azazhogy az írót. Tehát kibújt a szeg a zsákból. A művészből kibújt az ember, akiről most látja a világ álmélkodva, hogy közönséges proletár, aki előtt semmi sem szent. Gorkij kivetkőzött magából.

Így a polgári sajtó. Illetve és természetesen nem ilyen világosan. Oly gyönyörű elmélkedéseket olvashattunk Gorkij pálfordulásáról, megfélemlítéséről, lepénzeléséről és aggkori meghülyüléséről, hogy Nagy Lajos, kitűnő sajtócenzorunk évekig merhetné belőle a színtiszta bárgyúságot. (Ezekből a külföldi rémhírekből különben a Literatura legújabb számában egy ifjúkori imbecilis tolvajkodott össze egy illatos csokrot.)

Hát hol is van, hová és merre forgolódott ez a mi Gorkijunk?

*

Hogy a művészetben milyen mélységeken és magasságokon fordult meg, milyen csúcsokat ért el, és az emberi lélek milyen végletekéig hatolt el, arra már nem kell szót vesztegetni, annál kevésbé, mivel nem is erről van szó. Mint emlegettük, az emberről van szó, aki a művészben lakik, s aki ezt a művészetet használhatja ragyogó öltözéknek, de pajzsnak, sőt fegyvernek is.

Gorkij Makszim művészete előtt, hogy így fejezzük ki magunkat, mindjárt a kezdetén leborult az egész világ. A kezdő írót a múlt század végén maga az öreg Tolsztoj üdvözli az elismerés és a bámulat legőszintébb hangján. Pár év múlva az orosz Akadémia legtehetségesebb tagjai, élükön Csehovval és Korolenkóval maguk közé választják. (A cár megsemmisíti a választást, erre az orosz Akadémia legtehetségesebb tagjai lemondanak akadémiai tagságukról.) A leboruló egész világ közé természetesen nem kell beleszámítani az ohranát, a rendőrséget és azok fullajtárjait, egész az „objektív” sajtó képviselőiig. (Ezzel a jelenséggel különben, mint látni fogjuk, később is találkozunk.) Gorkij, az ember, veszélyesen abban az irányban halad és dolgozik, amerre a művész „meglátásai” mutatnak. Vagyis nem éri be az ábrándozással, az alkotás „önmagáért való” képzeleteivel, az író „sajátos területével”, hanem a maga írói eszközeivel közvetlenül is részt vesz az emberiség „örök harcában”. A kilencszázötös forradalom után Gorkij börtönbe kerül, honnan csak a legnagyobb nehézségek árán tud kimenekülni. Elhagyja Oroszországot. A híres londoni kongresszuson a többségiekkel tart. Capriban telepszik le, ahol lakása a külföldi mozgalom egyik központja lesz, elannyira, hogy ott egy kisebb fajta agitátoriskola is alakul. 1913-ban tér vissza Oroszországba rövid látogatásra, de a háború otthon fogja. A Capri-szigeti műhely üresen áll, noha Gorkijnak már egészségi okokból is délen kellene tartózkodnia. A forradalom alatt, kisebb nézeteltérések után Lenin környezetében dolgozik. Évek telnek a legkimerítőbb feladatok végzésében, amikor a művész teljesen helyet ad az eszméiért dolgozó embernek. A polgárháború után azonban mindenki visszatérhet a maga szakmájához, a beteg Gorkij visszatér Capribeli írószobájába. (Az író egészségéért aggódó Lenin egyenes felszólítására.)

Pörgessük még gyorsabban a filmet.

A polgárháború csak a csatatéren ért véget. 1927-től kezdve a szovjet, a harctéri háborúknál is keményebb harcba fog: győzedelmeskedni a gazdasági fronton is. Ha az előbbi harcokban mindenkinek katonáskodnia kellett, ebben az utóbbi háborúban mindenkinek a saját szakmájában kellett kitartó, minden bajjal megküzdő, elkeseredett katonának lennie. A specialisták kora ez, amikor a lakatosnak a satunál, az ácsnak az épületeken, a szegényparasztnak a barázdák közt kell keménynek, mondjuk ki: hősnek lennie. Az írónak a betűk között.

1928-tól fogva Gorkij ismét Oroszországban él.

És azóta irodalmi munkássága közben egyre több politikai természetű cikket bocsát közre. A cikkek az utóbbi időkben egyre sűrűbben jelennek meg, és hangjuk egyre keményebb. Maga Gorkij szerint a cikkek száma és hangja arányban áll az orosz ötéves tervet érő támadásokkal, „arányban áll a proletárság ellenségei arcátlanságával, hazudozásaival, amely ellen kötelessége harcolni mindenkinek, akinek fejében az emberiség jobb jövője valaha is megfordult. Rám mondhatják, hogy a hazámat védem, s vele szemben elfogult vagyok. Igen, a hazámat védem, de az én hazámnak nincsenek határai, az én hazám nem Oroszország, hanem maga a proletariátus. Ebből a tömegből származom, ezért harcoltam mindig; egész életem hozzá volt kapcsolva, s ahogy soha egy pillanatra sem tántorodtam el tőle, úgy a jövőben is teljes fegyverzettel mellette állok.”

Az intellektuelek körével kapcsolatban az egész „művelt világ” művelt intellektueljei tiltakozásuknak adtak kifejezést afölött, hogy a munkásbíróság lesújtott a szocialista felépítés elszabotálóira. Dörgedelmes levelüket az egész világ sajtója leközölte. Az egész világ sajtója azonban nem közölte le az orosz intellektuelek válaszát, sőt Gorkij külön leveléről sem emlékezett meg egy mukkal sem. Gorkij többé nem tekintély, Gorkij szavában nem lehet többé bízni, Gorkij áruló lett.

Hiába felel most már, hiába tiltakozik most már Gorkij, de hiába írná most már a világirodalom legremekebb remekeit is, Európa polgári sajtója süketen pislog feléje. Úgy néz feléje, mintha sose látta volna, és ha még soká beszél, ki fogják róla mutatni, hogy soha egy makulányi tehetsége se volt, hogy könyvei fércművek, hogy soha nem volt művész, nem is élt, az egész Gorkij egy legenda, egy hazugság, mint annyi más.

*

Szóval, Gorkij áruló lett, meggyávult, eladta magát (azt írta, hogy Európa helyzete reménytelenebb, mint Oroszországé), meghülyült öregségére, és szadista lett, megtagadta önmagát, forog, mint a szélkakas, kitört rajta az elmebaj (ez a mostani terv nem az orosz állam öt évre kidolgozott büdzséje, hanem az egész emberiség első ideális lépése a szocializmus felé stb.).

Mondjuk befejezésül azt, hogy Gorkij első novellájától kezdve a mostani leveléig a legkövetkezetesebb emberi és művészi magatartást tanúsította? Hogy összes „humanista” és „szocialista” írótársai között ő haladt a legegyenesebb úton? Nem arról van szó többé, hogy Gorkij jó író-e vagy nem. Arról van szó, hogy bolseviki-e. Arról van szó, hogy haladhatsz a legegyenesebb úton, ragaszkodhatsz elveidhez az utolsó leheletig, lehetsz a világ legtehetségesebb embere: áruló vagy, gazember vagy, tehetségtelen vagy, szabad préda vagy ebben a kultúra és erkölcs kormányozta finom világban, mihelyt a kapitalista termelés ellen csak egy hanggal is vétsz.

A valóban nagyon szép Mai Dekameron bevezető cikkében, többek között, arról ír Móricz Zsigmond, hogy a magyar író, még a kisebb tehetségű is, áhítattal és méltósággal fogja a tollát, és nemes akarattal közli a mondanivalóját. Inkább vergődik milliónyi baj és gátlás között, de nem alkuszik meg az írással. Író akar maradni. Ebben Móricz Zsigmondnak igaza is van, s ez az ambíció becsületére is válik a magyar irodalomnak. Csak fölvetem a kérdést: bizonyos-e az, hogy az író, aki ilyen áldozatot hoz író voltának, nem hozza ezt az áldozatot fölöslegesen? Van-e valakinek vagy valaminek szüksége erre az áldozatra? És éppen ma? Nem tennék-e azok a „kisebb tehetségű” írók okosabban, ha kevésbé volnának rátartósak, és engednének kissé az „áhítatból és méltóságból?” Ha például megtanulnának kalandregényt, detektívregényt és más, a közönség alsóbb ízlésű rétegeinek való olvasmányt írni? Ha az amerikai kiadónak nem kellene eredmény nélkül hazamennie tőlünk, amikor szenzációs könyveket kereső útján hozzánk vetődött? Ha egyszer tagadhatatlan, hogy a közönség egy nagy részében megvan az ilyen könyvekre való igény, mért kell a kiadónak kizárólag külföldi írók műveivel kielégíteni ezt az igényt? Az írás azon kívül, hogy művészet, mesterség is. Azok a kisebb tehetségű írók, akik a maguk ereje fogyatéka miatt nem tudnak boldogulni a művészettel, mért nem próbálkozhatnának a mesterséggel? A kaland-, detektív- és más ilyenféle regénynek különösen Angolországban és Amerikában kialakult és könnyen megtanulható technikája van, ott a legkisebb tehetségű írók tömege megél belőle, – mért ne lehetne ez így nálunk is? Egy kis meseinvenció, egy kis kombinálóképesség kell hozzá a technikán kívül. Nagy szégyen volna a magyar irodalomra, ha feltűnne benne egy olyan szerencsésen megtalált alak, mint a Sherlock Holmes volt? Színdarabíróink már jó rég tudják és gyakorolják a közönség szórakoztatásának ezt a reális és hasznos módját, mért szégyenlősebbek a regény- és novellaírók?

*

Móricz Zsigmond a Forr a bor megjelenése óta sok olyan levelet kapott, amelyet vagy diákok írtak, s arra kérték, győzze meg szüleiket, hogy ők nem kötelesek tanulni s érettségizni; vagy anyák írták, akik arra kérték, tanítsa meg fiaikat, hogy a mai világ más, mint a harminc év előtti volt, s ma egyetlen kötelessége minden fiúnak, hogy szorgalmasan tanuljon, és állást szerezzen minél előbb, de minél előbb.

Mit felelhet erre az író?

Ha titkos vágyakat szabadít fel az ifjakban s el nem titkolt rémületeket a szülőkben, mély sajnálattal nézi az eseteket, de nem érzi magát felelősnek. Az író őszintén mondja el, amit a természet törvényei munkálnak az életben. Elismeri egy fiatalembernek azt az érvelését, hogy a mai élet atavisztikusnak látszik előtte, mert fenntart olyan társadalmi berendezkedést, amelynek már ma sincs értelme, s még kevésbé bízhatja rá magát a jövőben. De elismeri a szülők ijedelmét is, akik a gondolkodás megszokott törvényei szerint nézik a gyermekük sorsát, s nem tudják másképp elképzelni azok jövőjét, csak a kitaposott utak irányában. Mindennél nehezebb az új.

Az író azonban művészi pályájára senkit sem csábít. Aki azzal a gondolattal indul a művészi pályára, hogy azzal pénzt lehet keresni, annak nyilván feltárja azt a kétségbeesett helyzetet, ami itt ma van. De azt, akit belső elhivatottság visz ide, s kész a fanatikusok őrült önfeláldozására, azt úgysem lehet megállítani az útján.

Az író költ: ez az ő cselekedete. Az élet cselekszik: ez az ő költészete.

A vékony könyv olvasása közben hamarosan kiderül, hogy a lendület nem valami vad gesztust, nagyot akaró nekiiramodást jelent, amint rossz előérzettel gondoltuk, hanem olyanféle lendületet, amivel a rajzoló siklatja ceruzáját az érdes papíron, hogy egypár vonással vesse oda, tán nem is a megörökítendő tárgyat, hanem arról való hangulatát. Sáfáry László legtöbb verse alig több négy-öt sornál. A kontúrok, a villanó impressziók veszélyes művészete ez, amely vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül, jobban megcsapja a fantáziát, mint a legpontosabban kiszínezett kép, ha nem: bosszantó kriksz-kraksz az egész. Mind a festészetben, mind az irodalomban, a mindent kipróbált mesterek szokták, szinte a maguk szórakoztatására, űzni ezt a finom, japános formát. Olyat, aki fiatalon erre tette föl egész művészetének sorsát, csak egyet ismerek, Simon Andort, akinek külső vonásokban Sáfáry László láthatóan rokona. Ha Sáfáry Lászlónak legtöbbször nem sikerül is ez a sok tapasztalatot kívánó lendület, amikor sikerül, élvezettel nézi kis munkáját az ember, szívesen figyeli a részleteket is, amikben valóban van művészet. Vagy művészetre való hajlam, mit a kritikus szerint érdemes volna nagyobb feladatokon is kipróbálni. Ez a füzet még olyan hatást tesz, mint holmi vázlatkönyv, tele különböző értékű tanulmányokkal. Érdekessége, jelentősége a remélhető nagyobb műtől függ.

Az itt-ott megcsillanó szerencsés sorok után a testes kötet harmincötödik oldalán tűnik fel az első üdítő vers. Aztán újra kietlenség, köd, kopár tájék, amelyben nyugtalanul tévelyeg az ember, míg végre az ötvenedik oldal után újra egy kitartóan remélt tisztás. Aztán újra egy, majd seregestül friss pihentetők, eleven völgy, tiszta kilátás, hogy az ember szinte felkiáltana, ej, de szerencsés utazás! Sajnos, a könyv vége ismét szikes pusztaságba vész, csak itt-ott bókol benne egy virágzó bokor, de azt is beszállja a környezet pora.

Hatvannégy vers, melyeknek legtöbbje kettőt is elfoglal a nagy formátumú, nyolc ívnyi sűrűn telenyomott lapokból. Kevesebb több lett volna. Ha a szerző szigorúbb versei megválogatásában, az olvasó zavartalanabb élvezettel teszi le könyvét.

A válogatás, az önbírálat hiánya különben az egyes verseken belül is meglátszik. Fekete Lajos azok közé a költők közé tartozik, akik gondtalanul rábízzák magukat azokra a homályos érzésekre, alaktalan kis gondolatokra, melyeket a közönség ihlet néven foglal össze. Fekete Lajos is láthatólag elengedi magát, bízik jó szerencséjében: a szavak sodrában. És, sajnos, a szavak jönnek is, ömlenek, mint az ár; van, hogy jó irányban kanyarodnak. De még ilyenkor is, mi minden fölösleges anyagot hoznak magukkal! Fekete Lajos legtöbb költői érzését, legtöbb versét tönkreteszik a szavak. Szerencsés versei akkor születnek, mikor alkotásukban a szerző észrevehető tisztább céllal vesz részt, amikor a vers indulási irányát nem engedi széttöredezni, hanem a vers menetének irányt szab, mederbe, mondjuk ki: formába szorítja. Ilyen az itt közölt verseknek körülbelül egyharmada.

Ezekben a versekben tán ritkábban villannak elénk szép hasonlatok, magukban tündöklő kifejezések, de a versek a maguk egészükben kerekebbek, csiszoltabbak – és így van ez jól. A versből itt nem egy-egy sor nyúlik ki csápszerűen és bizonytalanul, hanem az egész vers mozdul meg, kanyarodik vagy siklik fürgén távoli célja felé. S így van ez jól: nem a testet kell nekünk látnunk, hanem a mozgást! Nem kijelentésekre vagyunk mi kíváncsiak, hanem az érzés, a gondolat útjára; ha megáll, csak így hisszük el, hogy meg is érkezett!

A verseknek e különös, belső mozgása szempontjából is különbséget tehetünk Fekete Lajos alkotásai között, s ez a megkülönböztetés is igazolni fogja az előbbi szempontot a jó és rossz elválasztásában.

Kész fogalmakat vet fel, készen kapott élményeket: a vers üres marad. A szerencsés sorok, melyek méltó helyen revelatív fénnyel sziporkáznának, itt hideg tűzzel égnek el, szinte sajnáljuk őket. Ez vonatkozik Fekete Lajos csaknem minden istenes, kurucos és a városi élet ellen írt versére. Erős hangú, de micsoda visszhangtalan pukkanások sorozata például a Szent irtózattal köszöntelek, város című vers (már a címében is). És ugyanaz a hang igaz, eleven tüdőből hangzik a Téli estéken unokáknak címűben!

Ugyanez áll leíró, nevezzük így: vidékies verseire. Kezdetben, mintha felülről szállna a leírandó tájra, patétikus. És mintha valami furcsa kettősség folytán önmagát is látná, az egész táj a saját lépteinek, gesztusainak, sőt gondolatainak leírása szerint alakul, persze valószínűtlenül, díszletszerűen. Ha egy vers azzal kezdődik, hogy „Ünneplő szavak hímporát letörlöm”, bizonyos vagyok, hogy az a vers csak ünnepélyes lehet; ha nem dagályos. De mikor valaki minden odaállás nélkül, eszmélve sem arra, hogy költő, lépésről lépésre halad az élménnyel, akkor lélegzetvisszafojtva figyelek… Itt most egy darabka sors bomolhat ki, akaratlanul is.

Amikor Fekete Lajos nem állítja be a környezetet és a környezetbe önmagát, hanem csak egy sejtésre figyelve megindul, elkap egy fonalat, és azon át fejteni kezdi azt, amit még maga sem ismerhet, akkor a vers percenként új fényt vet, kiszínesedik, megelevenül; vers lesz. Itt aztán az előbb kongó mondanivalók is személyes, tehát igaz véleménynek, ha kell, ítéletnek hatnak. Ilyen az Erdély felé a fiammal című verse. Így születhetett könyvének legkiemelkedőbb része, a Szilágy című ciklus és az ezt követő költemények, amelyek egytől egyig valóban igazi tehetség bélyegét viselik: az Éjjeli szállás, Békák nyáresti balladája, a Vadaknál félelmesebb címűek, sőt még a leheletnyi kis Csak vers című is. Ezekben világos, helyes ösztönű költővel ismerkedtünk meg, aki az eddigiekben kifogásolt hibákon egyetlen lépéssel túlemelkedik; itt találtuk azokat az elég nagy kiterjedésű magas tisztásokat, honnan bizakodva tekintettünk költőnk jövője felé.

Van azonban Fekete Lajosnak még egy ösvénye, amely figyelmet érdemel. Ahogy vidéki verseiben egy ösztönszerű fonál útján bontja ki az emlékezetből a költészetet, úgy több versében a testbe kevert lelket kutatja ilyen tapogatódzással. Elindul a hús, az érzékszervek fölfogta érzéseken, és mélyül, halad a felé, ami ezek mögött él. Ez még bonyolultabb vidék, mint az előbbi, könnyen eltévedhet a költő. De egypár versében (így a Magdolna s tán a Fájdalom nyilaival címűekben) itt is elérkezik oda, ahova csak vers vethet fényt. Ez lesz Fekete Lajos következő útja? Érdeklődéssel, bizalommal kísérhetjük pályafutását.

Portré, előszó, nem mindennapi terjedelem – minden arra mutat, hogy könyvét a szerző reprezentáns műnek szánta. Csuka Zoltán a harmincadik év körül jár, túl van tehát a kísérletezések korán; könyvét a költői pályafutás szempontjából olyannak kell tekintenünk, mely bemutatkozás ugyan, de egyszersmind periódus; egy költői állásfoglalás végleges eredménye is. A versek, ha nem is keletkezésük pontos dátumával, de születésükbe a vajúdást és a fogantatást is beleszámítva, körülbelül egy évtizedet ölelnek föl.

Mindaz a formai és tartalmi újítói törekvés, amely Közép-Európában az utóbbi tíz esztendőben lezajlott: pacifizmus, neohumanizmus, kollektivizmus, szabad asszociáció, szimultanizmus, Csuka Zoltán lírájában mindez elvonul előttünk; kivéve a legutolsó mozzanatot, mikor mindezeket a színes díszleteket, külsőségeket szépen elfújta a szél, nem hagyva mást hátra, mint értékes tanulságot, s megjelent végre a meztelen költészet, ha dideregve is, de saját formájában. Csuka Zoltán a fejlődésben, ha ennek a szónak a költészetben van értelme, épp eddig a periódusig jutott el. Ez az a kritikus pont, ahol a tapasztalat szerint, az eladdig rendkívül „eredeti” költők jó része hirtelenül hátat fordít a költészetnek, a regény vagy a szociológia, esetleg az aktív politika kedvéért, csalódottan a költészet „időszerűtlenségét” hangoztatva. Csuka Zoltán könyvében azokat az elemeket kerestem, melyek reményt adhattak arra, hogy a programversek után nem a program, hanem a vers felé kanyarodik. Türelmet igénylő, de nem eredmény nélkül való munka volt ez; tanulságos, csaknem valamennyi hasonló szándékú verselő munkásságának vizsgálatára.

Legelső kifogásom – melyet korszerű költő bizonnyal megütődve hallana –, hogy túlságosan absztrakt: gondolatköltészet ez; a szó rossz értelmében. Csuka Zoltánnak nem élményei vannak, hanem igazságai; legföljebb tapasztalatai. De még gyakrabban véleményei. Mindez minden költőnek van, de az igazi költő igazsága épp azért hat megdönthetetlennek, mert már a vers anyagában benne foglaltatik. Csuka Zoltán a véleménnyel, az ítélettel kezdi, s az a valóság, amit a költőnek meg kell látnia, legjobb esetben is példa, illusztráció a tétel igazolására. Fordított módszer. A költő tapasztalatának is csak akkor hiszek, ha én is láthatom az eseményt. Legföljebb szenvedélyének, az indulat igazának adhatnék hitelt.

Második fő kifogás, hogy ez a kollektív szemléletű költő, mint általában a legtöbb kollektivista költő túlságosan egocentrikus; szemléletében semmi szerénység. Az átkos individualisták legalább beérték azzal, hogy ha magukról beszéltek, kis bajaikat, örömeiket rakták ingatag alakjaik köré. Csuka verseiben a költő kitartóan a világ kellős közepén áll; nemcsak a föld, de az egész naprendszer rezdülései futnak szívébe. Rokonszenves alapérzése, a testvériség atyáskodássá dagad. Nincs olyan kis gesztusa, amelyhez azonnal ne a fél univerzumot hívná tanúul. Csak messzire lát, mint az önhitt hadvezérek, vagy miként saját maga némi képzavarral mondja: Szemünk köldökzsinórján árad belénk a távoli élet. Jellemző sor ez; aki állandóan messzire néz, természetes, hogy zavarosan lát. Ez a fejtartás akkor bosszulja meg legjobban magát, midőn végre közeli dolgokról akarna beszélni a költő. Volna erre tehetsége, sőt költői tehetsége csakis akkor nyilatkozik meg, mikor egyszerű, élő, kézzel tapintható dolgokról beszél, nem tudja azonban megállni, hogy a legcsöndesebb tárgyaihoz is ne állítsa oda hátterül a kozmoszt. Ahogy hosszú sorban idézhetnék költőietlen hasonlatokat, úgy tucatjával sorolhatnék fel megkapóan szép sorokat is:

vagy:

Ezüst tájakkal omladoznak a felhők, és ehhez hasonló, plasztikus képek bizonyítékai annak, hogy Csuka Zoltánban van költői véna. Igazán kár, hogy eltéved a hosszú versek göröngyös, szerkezettelen bozótjában. A Mindent legyűrő fiatalság-ról mi nem szeretnénk hinni, hogy reprezentáns műve marad Csuka Zoltánnak. Fejlődésének első, romantikus kora ez – és ő, a fejlődés, a tárgyszerűség híve bizonnyal gyorsan keresztülhalad rajta az igazi korszerű költészet, a tárgyszerű, igazi költészet felé. Egyénisége, rokonszenves világszemlélete akkor fog igazán kibontakozni.

Mit vett át Petőfi a néptől – Mit vett át a nép Petőfitől – már ezek az alcímek szinte az egyszerű adatgyűjtés nívójára szállítják le a könyv címét, a valóban nagyszerű problémát. Milyen közösségben marad a költő azzal a népréteggel, amelyből származik, ez a kérdés, még Petőfi esetében is, napjainknak egyik legizgatóbb kérdése. Az írók, a kicsik és nagyok egyaránt, mint valamikor a politikusok, szükségét érzik, hogy „gyökereik legyenek”, hogy valakinek nevében szóljanak; ezt különben már az esztéta is elvárja tőlük. Hogyan képviseli a költő a környezetet, mit fejez ki annak az osztálynak szellemiségéből, szokásaiból, törekvéseiből, amelyhez rendszerint csak gyermekkora vagy szülei révén van köze? Ezt Petőfi és általában a népies iskolák esetében csak a külsőségek, a formák, lehet mondani, a versformák szempontjából ítélték meg. Petőfi például eddig ezek szerint azokban a verseiben volt népies, amelyeket a népdalok ritmusára írt. (A zseniális Fazekast valószínűleg azért nem sorolták a népiesek közé, mert hexameterben írt. Kisfaludy és Czuczor viszont a népiesség „előfutárai”.)

Terbe Lajos még kísérletet sem tesz, hogy ezt a problémát enyhítse, s így tanulmánya, ismétlem, inkább folklorisztikus adatgyűjtés, illetve legnagyobb részben az eddig is ismert adatok új elrendezése, de még ennek is meglehetősen henye. A Sándor-versben írt János vitéz-nek azt a részletét, ahol Kukorica Jancsit a pusztán meglepi a vihar, összeveti a „Ha látom a fergeteg elejét” kezdetű népdallal (melynek üteme 4, 3, 3), s megállapítja, hogy a kettő versformája ugyanaz. A népdal keletkezésére és a kezdő, látszólag értelmetlen természeti képre vonatkozólag pedig még a legutóbbi elméleteket sem ismeri. Petőfi népiességéről beszélvén, szót sem ejt a legfontosabb momentumról, amely pedig szerintünk a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy a költő a nép felé „fordult”: a demokráciáról, a forradalomról, arról az izzó király- és arisztokratagyűlöletről, amelytől Petőfi lángolt.

Terbe Lajos könyvének kétségtelenül legérdekesebb része, ahol saját népdalgyűjtéséről közöl részleteket. Ez új volt, szép volt; ha az egész könyvet ezzel töltötte volna meg, még hálásabbak lettünk volna neki.

A Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban Vajthó László már a tizenegyedik könyvecske kibocsátásánál tart. Múzeumokban eltemetett kéziratokból és már múzeumokban is alig található régi nyomtatványokból kerülnek napvilágra ezek a többé-kevésbé elfeledett művek. Vajthó László érdeme, hogy amint látjuk, egyre nagyobb mértékben fel tudja lelkesíteni az ország középiskoláinak tanárságát és felsőbb osztályú diákságát, hogy foglalkozzanak ezekkel a régi kiadványokkal; lemásolják és sajtó alá rendezzék őket. Szép jelenség, hogy a hajdani érettségi bankettek közös dáridói helyett, a diákok és a tanárok egyre gyakrabban ilyen kis könyvek közös elkészítésével zárják le békésen életük egy-egy nagy periódusát, és emelnek emléket nyolcesztendei együttműködésüknek. Olyan jelenség ez, melynek láttán a kritikust is megüti a lelkesedés heve, s nem is próbál védekezni a meghatottság és valami szelíd irigység ellen: vajha neki is annak idején ilyen tanárai lettek volna.

S így van magukkal a művekkel és azok századok óta porladó szerzőivel. Próbálja ki rajtuk modern gáncsvetéseit? Régtől fogva test nélküli szellemek ők már, akiken átmegy a kard, anélkül hogy sebet ejtene rajtuk. Az egyetlen, amit e művekkel kapcsolatban fölvethet: vajon érdemes volt-e életre kelteni őket? De még ha nem lett volna is érdemes – vajon nem ásná-e ki mindenki örömmel dédapjainak poros arcmásait, s nem keresné-e rajtuk izgatottan atyái vagy akár élő testvéreinek vonásait? A Magyar Irodalmi Ritkaságok-ban eddig megjelent műveket nemcsak hogy érdemes volt kiadni, de Vajthóék olyan feladatot teljesítettek közrebocsátásukkal, melyre a tradíciókon békésen nyugvó vagy végtelen üzleti fontolgatásokba merült hivatalos társaságaink a bűntudat enyhe nyilallásával tekinthetnének. És mennyi munka van még hátra! Hány kripta felbontása, hány perújrafelvétel és hány rehabilitáció! Hogy csak a nekem legkedvesebbet mondjam: mióta vár a szegény debreceni Fazekas, hogy kilépve a terjengős, bőbeszédű Kisfaludyak mögül, kallódó okmányai alapján elfoglalja az őt megillető helyet Csokonai mellett. De hagyjuk most ezt, s örüljünk annak, ami így is, egypár tanár és diák lelkesedése révén felmerül.

*

Az Irodalmi Ritkaságok nyolcadik füzetje Édes Gergely Eredeti oktató meséi-ből ad bő szemelvényt; ezt a debreceni Református Kollégium gimnáziumának VIII. A. osztályos növendékei másolták ki az eredeti kéziratból, és adták ki Zsigmond Ferenc tanár bevezetésével és Asztalos Dezső nyolcadikos diák Édes műveiről írt rövid ismertetésével. Ezek a mesék, éppúgy, mint Édes legtöbb írásai, sohasem jelentek meg nyomtatásban. Annak idején nem jelenhettek meg a közöny miatt, mely Édes egész munkásságát körülvette, s mely közöny felidézésében vagy fenntartásában nem csekély része volt Kazinczynak. A széphalmi remete ösztönös idegenkedéssel fogadta mindazt, ami a paraszt Debrecenből jött; mennyivel inkább idegenkedhetett hát ettől a türelmetlen, jó borivó és lármás peregrinustól, aki még a debreceniek közt sem fért meg! Hogy állíthatta volna ezt az egy kicsit mániákus örök legátust, aki még ennek is megbízhatatlan volt, a komoly tisztelendők sorába! Ezt az izgága országfutót, aki minden levelét más-más isten háta mögötti faluból keltezte, aki konokul kitartott a maga egyéni helyesírása mellett, s olyan nyelvújítási bogarai voltak, hogy a kedd példájára, mivel az a ketted-ből származik, a szerdát a harmadból rövidítve hard-ra, a csütörtököt nedd-re, a többit ödd, hadd, hedd-re akarta keresztelni, egyéb ötleteiről nem is beszélve?

Most egy század távlatából visszatekintve, nem látunk már oly nagy közt Édes és kortársai közt. Szépen megfér mellettük, törekvéseit éppolyan mosollyal vegyített tisztelettel nézhetjük, akár a többiekét, akik ekkor csak rajta mosolyogtak. Édes Gergely egyik legnagyobb bogara a forma kérdése volt. Míg kortársai beérték négy-öt görög metrum átvételével, ő lankadatlan kitartással kereste azt a versmértéket, amely a magyar nyelv szellemének legjobban megfelel. Végigpróbálta csaknem az összes antik formát. De ahogy az időmérték szívében nőtt, éppúgy egyre fülében csengett, egyre a magyar verselés rímje is. Végül a kettőt a leoninusokban vélte szerencsésen összepárosítani. Kudarccal végződő, de milyen hősies vállalkozás; kimenekülni a hexameterek végehosszatlan, lábra tekeredő folyondárjaiból: szándékban mindenesetre megelőzte korát. Másik rögeszméje, melyet szintén nehezen néztek el neki, az a szívós elhatározás, mellyel az antik kereteken belül is, a verset magyarítani akarta. Sajnos, az is csak elhatározás maradt, a magyarításból legtöbbször parlagiasság lett, de nem vitathatjuk el tőle, hogy ebben a szándékában is már egy kicsit a következő korok szemlélete mozog. Annyit mindenesetre elért, hogy verse így is világos, könnyen érthető lett, és ma már feltétlenül élvezhetőbb. Ha költői értéket nem is sokat, a forrásából akadozva kitörő magyar nyelvnek olyan friss ízeit, tiszta színeit őrzik versei, melyekért hálásak lehetünk szerzőjüknek.

*

Elsősorban ilyen, nyelv- és stílustörténelmi szempontból érdemel figyelmet az Irodalmi Ritkaságok következő kilencedik száma is, a kis gyűjtemény Dugonics András Magyar Példabeszédek és jeles mondások című könyvéből, melyet Szabó Béla soroksári polgári iskolai igazgató állított össze és adott ki. Dugonics fenti műve 1820-ban jelent meg először és utoljára a magyar könyvpiacon, s ma már ritkaságnak sem lehet nevezni, úgy eltűnt, még a könyvtárakból is.

Dugonics, mint az egyik példa magyarázatában maga is megemlíti, túl volt már a hetvenen, mikor az élete során följegyzett mondások összeállításába fogott. Hosszú élete, hosszú tanárkodása folyamán bejárta az egész országot, sokat érintkezett a társadalom minden osztályával, a köznéppel is. Ezektől hallotta a följegyzett közmondásokat. A közmondásokat legnagyobbrészt változatlanul, eredeti formájukban közli; kevés az olyan, melyet láthatólag ő fogalmazott át, öntött kecsesebb irodalmi formába, és még kevesebb az olyan, melyet a jelek szerint más nyelvből fordított vagy valamely példabeszéd alapján önállóan alkotott. A mondások magyarázatánál azonban már nem tudott ilyen tárgyilagos lenni. Mondataiból megérezni, hogy itt egy bölcs aggastyán, tudós professzor beszél, akinek már mesterségénél fogva okosabbnak kell lennie az egyszerű népnél. Egyszóval a magyarázatot legtöbbször nem az eredeti forrásnál veszi, hanem ex cathedra ő szolgáltatja, s boldog, ha annak kapcsán minél messzebbre haladhat, különösen a történelmi műveltség irányában. Ahol tisztán póri eredetű mondásokkal áll szemben, ott is szívesen hajlik arra, hogy annak eredetét valami szemléltető, megesett történettel magyarázza. De ami aztán megint nagy érdem, a gyűjtés közben maga Dugonics is úgy elsajátította a nép nyelvét, hogy a magyarázatok gyakran élvezetesebbek, tömörebbek a példáknál. Így, hogy csak egyet említsek a „Gyermekszeretetben is lehet gyarlóság” fogalmazású, magyar közmondásnak nehezen nevezhető kijelentés magyarázatában egymást érik a zamatos-ízes fordulatok, példabeszéd eredetű kifejezések, melyeket Dugonicsnak eszébe sem jut magyarázni, oly természetesnek érzi őket. A gyermeknevelésről beszélvén, visszautasítja a szülők vádját, hogy a fiúk a városi iskolában romlanak el, s mindezt ilyen kitűnő magyarsággal: Azért okádtok tehát kígyót, békát vagy az ártatlan tanítókra, vagy az ártatlan városokra? Mennél fényesebb a város, annál többet láthat és tanulhat a jóban neveltetett ifjú (tapasztalásomból mondom, mivel vagy húszezer tanítvány kezemen általment), de gonosz nevelésű gyermek (mivel már egyszer a dögrovásra van metszve) Dorosmán is elveszhet. Veszik észre, mit akarok mondani? Dugonics kisüt egy közmondást, hogy gyermekszeretetben is lehet gyarlóság, s nem veszi észre a saját szavaiban az olyan vizsgálódásra érdemes kifejezéseket, mint: kígyót-békát okád és dögrovásra van metszve; sőt ráadásul, jó ösztönnel még egy új közmondást is rögtönöz: az még Dorosmán is elveszhet. Érdemes volna a gyűjtemény magyarázataiban elszórt kifejezésekből gyűjteményt csinálni.

*

A Ritkaságok tizenegyedik füzetét a ciszterci rend bajai III. Béla reálgimnáziuma nyolcadikos diákjai adták ki Ágoston Julián tanár és Meskó Géza tanuló másolásai alapján. Ez a füzet Szent Erzsébet legendájá-t és a középkori költészetünk tán legértékesebb darabját, a Példák könyvé-nek Halálhimnuszá-t tartalmazza. Bár ezeket ritkaságnak nem lehet számítani, szemelvényesen ismertetik őket már a középiskolában is, teljes kiadásukat mindazonáltal örömmel üdvözölhetjük.

És az eddigiek után örömmel várhatjuk az Irodalmi Ritkaságok további kiadványait. S végezetül is Vajthó Lászlónak csak a legnagyobb elismerésünket fejezhetjük ki értékes munkásságáért, melynek példája, tán remélhetjük, nemcsak a középiskolás diákokra hat buzdítólag.

A könyv tanulmánnyal kezdődik Kalotaszeg fekvéséről, népi elrendeződéséről, aztán átcsap a történelemre, Erdély őskorára, majd hirtelen regényes novellává alakul, hogy aztán megszabadítva magát minden műfajbeli korláttól, egyetlen köteten belül tetszése szerint cserélgesse Kalotaszeggel kapcsolatban a regénytöredéket, etnográfiát, művészettörténetet, korrajzot, sőt publicisztikát – mindazt, amit egy művelt művészlélek mondani tud egy tárgyról, mely szívéhez nőtt. Mintha a zenevirtuóz tízféle hangszeren játszaná ugyanazt a témát, művészi játékát a bravúrral párosítván, mely ha kiemeli is művészetét, ugyanannyira meg is zavarja. Mintha a kiránduló, csupán elragadtatásának engedve, a gyönyörű tájról itt is, ott is fényképet készítene, aztán az érzelmi rendszer igazolására lelkes magyarázatokat fűzne az egyes képekhez, s szavainak csapongását ráadásul rajzokkal illusztrálná. Az ahány fejezet, annyi irányba kanyargó könyvet ízléses metszetek díszítik. Ezek is a szerző alkotásai, és éppoly hozzáértésről, tehetségről tanúskodnak, akár a betűktől, a szépirodalmi és tudományos prózától sötétlő oldalak, melyekből, mellesleg, a lírai feltörések sem hiányzanak.

Ez az író mást sem tesz, mint újra és újra felöleli tárgyát, ölelgeti és dédelgeti, annyira kedves neki. Mintha az egész könyv egy hatalmas, megírhatatlan nagy műhöz sietve papírra vetett előkészületeket, tanulmányokat és iránygondolatokat foglalna össze, őrizné a feledéstől, nem is nyugodtabb óra, hanem egy munkára kedvezőbb jövő évszázad számára. Ki ez az író? A legelső adat, mi róla eszembe jut, hogy ő építette a budapesti Állatkertet. A székely gyorseszűség, a Brassai Sámuel-i polihisztorság, a góbé ezermesterség és kényszerült ötletesség levegője árad ebből a könyvből. Ennek az írója mindenhez ért, és nincs olyan szakma, amelybe ne csapna föl mesternek. Jellegzetes erdélyi alkotás ez, így képzeltem én mindig őket. (Ilyenek is.) Jár a szemük, forog a kezük, s a munkát, ha egy kicsit csavarosan és furán, egyéni fogásokkal is, éppúgy elkészítik, akár a mesterek; még szemre is.

Ebből a könyvből Kalotaszeg múltjának valami olyan éneke emelkedik föl, amit másutt hőskölteménynek kezdtek volna, vagy lírai monográfiának; ha ezt a műfajt már kitalálták volna. E kettő között áll. Némely darabjának természetrajzát meg lehet állapítani, meg a belső kapcsolat, mely a darabokat szervesen összefűzi, s belőlük épkézláb új dolgot teremt; ez az érzelmi valami, Erdély és Kós Károly külön jellegzetessége. A könyv egyes darabjai elütnek egymástól, de maga a könyv mégsem esik szét. Nemcsak a tárgya fogja össze.

Inkább a tárgy szeretete, valami megejtő lelkesültség, mely, akár a sírás és a nevetés, hetet-havat összehordhat, csaponghat összevissza, megszakadhat és folytatódhat, egy marad mégis. Naiv műfaj, kétségtelen; eleve rokonszenvet tételez föl, de ha ez megvan, senki sem állhat ellen. És kinek nem rokonszenves Kalotaszeg, az ősibb magyar művészet és műveltség és a nép? És Erdély, amely oly messze szakadt tőlünk, mely a mi nemzedékünk előtt már maga is oly bizonytalan műfaj, mint az álomkép?

Az egyes daraboknál engem ez a belső kapcsolat érdekel jobban. A könyv minden fejezetét külön kötetté lehetne vastagítani. Nagy körvonalú hármas beosztásának mindegyike pedig külön is egy-egy életet tölthetne be, egy egész pályafutást irányíthatna. A beosztások mindegyike is legalább öt-hat mesterségnek adhatna kenyeret.

Az első címe: Letelepedés és népi kialakulás. Következik három értekezés, azaz előszó három tudományos munkához. Ezt elbeszélés követi, azaz egy hatalmas történelmi regény első fejezete. A szerző aztán egy kacsintásnyira ismét visszatér a történelemhez. A történelmi elmélkedés a pogány vallás napdal őrzötte emlékeihez vezeti; ez viszont a pogánykort követő néprajzhoz. Sorra kerül az építészet, a népviselet és azok fejlődése. A különböző anyagú kockák végül mégis egységes mozaikká állnak össze.

A könyv második állomása Evolúció és revolúció gyűjtő címmel a gazdasági és szellemi fellendülés, a közigazgatási szervezettség és a falvak családfáinak ismertetése után szintén regénytöredékbe torkoll. Ennek a töredéknek semmi köze az előbbi hatalmas regényhez. A székely parasztlázadásokról szól, Budai Nagy Antalról, Vajdaházi Nagy Pálról, Veres Benedekről, a Kardos testvérekről, Dózsa hősi előhírnökeiről; a vallásháborúk egy fiaszélrohamáról, függelékül Kalotaszeg építészetének késő gótikus irányzatával. Így kezdődik és folytatódik a harmadik rész is, melynek címe: A kálvinista Kalotaszeg és Mihály vajda kegyetlenkedéseinek, a kálvinista Kalotaszeg új művészetének és berendezkedésének történetét, majd a magyar–román viszony viszontagságait foglalja magában.

Bő és érdekes anyag. A történelem áramai, ahogy e kis területen, mint valami szűk csatornán átrohannak, csodálatosképpen megtisztulnak, s az egy pontra szegzett tekintet a vizek kis világát figyelvén különb képet kap, mint az eget verő hullámok tajtékzásából.

Bő és változatos anyag; kétségtelen, hogy ezt a sok értéket egységesebb keretbe is lehetett volna foglalni: az írónak, úgy látszik, nagyobb gondja volt az alkotóelemek aprólékos kicsiszolása, mint a tetszetős foglalat, a hálás háttér, ami minden művészetben harmadrangú munka, már nem is művészi munka. Itt elvégzi helyette az olvasó. Sok mindent olvastam össze ebben a könyvben Kalotaszegről, de mindent a maga helyére tudtam állítani. Az adat végül is az adatok helyére került, az okfejtés az okfejtésére. Mindezeket az adatokat egy történelmi regényíró kitűnően „fel tudta volna használni”. Úgy azonban vesztettek volna hitelükből. Kós Károly bebizonyította, hogy ahol regény kívánkozik, ahol az értelmet csak a fantázia találhatja meg, ott is érti a dolgát. Lelkesültségén kívül anyaga iránt való tiszteletet érzek munkájában. Ez adja a könyv keretét és szerkezetét.

Néhány esztendeje Oroszország volt a nyugati olvasók képzeletvilágában olyan ködös terra incognita, titokzatos erők játékának olyan meseszerű területe, mint aminővé ma Németország, a fegyelem és rend szinte otrombán világos hazája kezd szemünk előtt sötétedni. Mi történik Németországban? Jelen sorok íróját több csapás között nem utolsó helyen azzal sújtotta végzete, hogy hazánk valamennyi napilapját reggelenként figyelmesen átolvasni kényszerül. Valamennyi lap naponta oldalakat szentel a német helyzet ismertetésének. Bevallhatom, hogy már annyit sem tudok, mint eleinte? Terjedelmes riportokon, jelentéseken és statisztikákon gyötörtem át magam, s zavarom csak növekedett, a cikkek számával egyenes arányban nőtt. Politikai nagyságok nyilatkozatait olvastam, nagyságokét, akik a következő lap hasábjain szószátyár kóklerokká törpültek. Az izgató kérdésre – hogy mit hoz a holnap – itt az előbbi lap jelentéktelen törpéi adtak csalhatatlan választ, jóslataikat gazdasági és tömegpszichológiai kimutatások seregével támogatva.

Gereblyés László könyvében azért lapoz tovább bizalommal az ember, mert nyoma sincs benne ilyen fellengős deklarációknak. Megszólaltatja a német népet, de érdekes és rokonszenves módszerrel nem a nagyokat, hanem magát a népet, az első munkást, szociáldemokratát és kommunistát egyaránt, az első hitleristát, diákot és kispolgárt, akivel a véletlen összehozza. Ennek a mindent elülről kezdő, deduktív módszernek persze csak akkor volna abszolút hitele, ha a felsorolt esetekből legalább matematikai valószínűséget vonhatnánk. Ezt a lehetetlenséget pótolja az író megbízhatósága, aki láthatólag valóban nem válogat; és szerénysége, ahogy minden véleménynek elfogulatlanul helyet ad. Ha csak egy-két szervről is, de ezekről hű keresztmetszetet nyújt, és így következtetni enged az egész test belső képére.

A könyv életképek, néha szinte zsánerszerű képek sorozata, azzal a megkötéssel, ami aztán az irodalmi hitel rovására is megy, hogy az alakok konokan csak világnézeti dolgokról beszélnek, bár valóban lehetséges, hogy Németországban már a szerelmesek is csak világnézetről beszélnek. Tehát a szereplők kivétel nélkül valamely párt vagy irányzat tagjai, semleges lélek ezek szerint egész Németországban nincs (ez is elképzelhető).

A legelső, ami e beszélgetésekből kiderül, és a módszert dicséri, az, hogy az egyes pártok híveinek szelleme mennyire különbözik a párt hivatalos szellemétől. Legtöbb párt szigorú kerítése tengerre épült, alatta szabadon hullámzik a tömegek árama. Legkirívóbb példa a kommunista és szociáldemokrata tömegek és pártok viszonya. A pártok éles harcban állnak egymással, a tömegek – s ez természetes is – az adott pillanatban rendszerint megértik egymást; a szociáldemokrata munkásság, Gereblyés példáiban, egyre nagyobb rokonszenvvel vonzódik a kommunistákhoz. Gereblyés nem mondja ki, de könyvéből kiviláglik, hogy ebben a jelenségben látja Németország közeli jövőjének, a döntésnek első mozzanatát.

Ez a sejtetés, melyet az objektivitásra törekvő marxista író csak itt-ott gyaníttat, adja a szerkezetét, a tengelyét az egész könyvnek, mely különben elég laza; a már témájuknál fogva is szétkívánkozó fejezeteket nem tartja össze sem biztos írásművészet, sem az a fölfedezési láz, állandó frisseség és változatosság, melyet utazó riportereink oly kitűnően tudnak adagolni. Gereblyésnél a leíróval kemény küzdelmet folytat a szociológus. Stílusának helyenként való fogyatékosságát, mely főleg az alakok naiv jellemzésében nyilvánul, mentheti, hogy a könyv, a jelek szerint, egy-két hét alatt készült: a nyár végi eseményekről ad képet.

A könyv így is hasznos alkotás; a német nép nevében dörgő nagyok szólamai mellett tolmácsolja az alsó rétegek suttogását és szaggatott morajlását; ennek eddig magyar nyelven alig volt visszhangja.

A tanulmányokban és ismertetésekben, melyeket Révész Béla a magyar népmívelés és közegészségügy mai állapotának szentel, nem annyira a küzdelemről, mint inkább a küzdelem eddigi eredményeiről kapunk képet. Közegészségügy és népmívelés hallatán mindnyájan legelőször gáncsra és kifogásra hajlunk, arra, ami ezen a téren még nincs meg; ami „kívánni valót hagy maga után”. Révész Béla azt veszi sorra, ami már megvan. Sok kívánni való marad ezután is, de miért ne vegyük számba egyszer azt is, azt a keveset is, amivel már dicsekedhetünk? Révész Béla, aki kitűnő ismerője a városi és falusi szegény nép helyzetének, s aki ráadásul még kitűnő író és megfigyelő is, a lelkesültség és meghatottság hangján beszél a szegényeket gyámolító intézményekről. Ez meglepő. Erről a területről eddig csak a botrányt és a szenzációt szimatoló riporterek útján kaptunk némi hírt. A hírek gyászosak voltak, s legtöbbször igazak. Annál nagyobb az örömünk, hogy végre jót is olvashatunk és olyan író tollából, akinek szavahihetőségéért három évtizednyi makulátlan írói múlt kezeskedik.

Első kérdésem nekem is az volt: hogy kerül az író erre a területre. A könyv olvasása közben már semmi csodálkoznivalóm sem volt. Befejeztével pedig azt kívántam, bár minden magyar író búvárkodna, elmélyedne egyszer ebben a sötét világban, melynek gyér mentőhelyeiről Révész Béla bizakodó lelkülettel beszél. Magam is tettem már kirándulást ezen a területen, s szomorú tudósításaim során keserűen emlegettem, hogy mily keveset tudunk saját népünk, a magyarság tömegének sorsáról, mely pedig nemcsak fundamentumunk, de írómesterségünk anyagának is szolgáltatója.

Révész könyvét, ismétlem, reménység fűti. Oly szerény, hogy a legkisebb eredmény is melegséggel tölti be sorait, melyek pedig a kimutatások száraz területein bolyonganak. Úgy szívén viseli a szegény nép ügyét, hogy az értük való legkisebb jó is hálával telíti szívét. Adatain a humanizmus fénye csillog.

Ki tudja, hogy hány analfabéta van ma is Budapesten? Harmincötezer, annyi, amennyiből egy középszerű város lakossága kitelne. Tíz évvel ezelőtt még negyvenkétezer volt. Hétezer felnőtt embert a Népmívelő Bizottság lelkes tanítói oktattak ki fáradhatatlan munkássággal tíz év alatt kétszázhatvanegy tanfolyam harmincezer óráján… Ez valóban minden dicséretet megérdemel. Megértjük Révész Béla lelkesültségét, aki elragadtatva beszél a tanítókról és még nagyobb elragadtatással a nehéz kezű tanítványok igyekezetéről, akiknek óra előtt a buzdító szavak mellett egy kis levest is adnak, hogy éhségükben ne forduljanak ki a padokból.

Hogyne volna megelégedve a Bizottság tevékenységével, mikor az adatok szerint, ez a fáradt tanítványsereg nem áll meg az ábécénél, hanem múzeumokba és oktató kirándulásokra jár; a népművelők tanfolyamait a múlt évben harmincötezren hallgatták, tanulmányi kirándulásokra tizenötezren jelentkeztek.

A szellemi „talajforgatáson” kívül ismerteti Révész Béla az ország különféle egészségügyi intézményeinek munkáját is. Beszámol a csecsemő- és anyavédelemről, a Stefánia Szövetség tevékenységéről, melynek, mint tudjuk, főképpen a Dunántúl, elsősorban Baranya százhuszonöt legerősebben egykés falvában van nagy jelentősége. Száraz az adat, de kit nem döbbent meg, s ki számára nem válik rögtön beszédessé, hogy minden száz magyar csecsemő közül mai nap is csak ötvenhét marad életben? Hogy egy év alatt a magyar falvak állítólag oly életerős és nyugodt lelkű lakói közül évente ötszázhetven vet önkezével véget életének? (Hogy – említsünk végre derítőbb számot is – a Fővárosi Könyvtár könyveit 1932-ben 1.150.244 esetben használták?)

Révész Béla kezében hússá-vérré lesznek az adatok. Szemléje a magyar jövendő védvárai fölött mozgalmas és eleven seregszemlévé válik. Látjuk, amint a társadalmi intézmények húsz-harminc filléres segélyei nyomán egész falvak mosakodni kezdenek, egész nemzedékek – maradnak életben, városrészek abbahagyják a köhögést.

Föltámadhat persze bennünk is a hagyományos ellenzéki szellem, hogy mindez kevés, nagyon-nagyon kevés, de ezt az ellenvetést már nem Révész Bélához kell intéznünk. Neki köszönet jár, hogy ezt a nagyon-nagyon keveset is, követendő példa gyanánt, felmutatta. Könyve a reménytelenségben is reményt keltő, lelkesítő és izgalmas írói olvasmány.

A történelem kulisszatitkai nem különbek a színházi világ vagy a „társadalmi élet” kulisszatitkainál. A pletykaösztönt elégítik ki, annak révén terjednek; de nemegyszer fontosabbak, leleplezőbbek és jellemzőbbek a nyílt színen folyó eseményeknél. Az irodalomnak mindenesetre fontosabbak. Balzac is, Stendhal is könyékig turkált bennük, és mindennél többre tartotta. Stendhal kivált, aki napokat volt hajlandó kocsizni egy valamirevaló pletykáért; ami neki is, az irodalomnak is megérte a fáradtságot.

Effajta ösztön ébredését észleltem magamban Szimonidesz könyvének első lapjai után. Ez a kaján ösztön vitt végig a hatalmas munkán, gyanús szomjamat és kíváncsiságomat szinte soronként tüzelve. A munka kitűnő. A hiszékenységből, ami másfél évezreden át a katolikus egyház híveire és vezetőire ragadt, Szimonidesz, a fölkészült protestáns vallástörténész, olyan tárházat gyűjtött össze, ami már szinte sok is. Én tisztára irodalmi szemmel élveztem ezt a tarkaságot; a gyáva, kézzelfogható bizonyítékokat hajhászó emberi szellemnek ezeket a szüleményeit. A sátáni materializmus befurakodását és érvényesülését a legégiesebb hitben. Mert igazán nem nevezhetjük másnak, mint materialistának azt, akinek hite alátámasztására vagy igazolására, tapintható és szemmel látható adatokra van szüksége.

Szimonidesz bizonyára az óriási anyag miatt nem a szentek ereklyéiről, csupán Jézuséról és Máriáéról készített tudósi listát. (Bár az igazi hivőnek, mint Szimonidesz is megjegyzi, semmi fennakadni valója nem lehet azon, hogy egy-egy vértanúnak a racionalisták szerint kelleténél több testrésze vált is ereklyévé. Ez nem hamisságuknak, de épp hitelességüknek lehet bizonyítéka. Az igazi ereklye csodát mível, tehát meg is sokszorozódhat, ha szükséges. Aki egy csodát elhisz, annak semmi joga, hogy a következőt már kétségbevonja.)

Jézusnak és Máriának nem maradhattak testi ereklyéi, mindketten emberi testükkel szálltak a mennybe. Ereklyeként csak ruháik s azok a tárgyak maradhattak hátra, melyeket megérintettek. Valóban a megható mese és a költészet melege ragyog azokon a jelentéktelen s nemegyszer igen diszkrét tárgyakon, melyeket a rajongás oltárra emelt. Lehet megindultság nélkül gondolni a tiszteletre, mely Jézus pelenkácskáit, praeputiumát, umbilicusát és kapcácskáit övezte? Az angliai Gladson-kolostor ereklyéi között őriztek egy darabkát az öt árpakenyérből, melyekkel Jézus a kenyércsodát mívelte, továbbá egyet azokból a kődarabokból, melyek kenyérré változtatására a Sátán ingerelte. Ott őriztek egy darabot abból a lyukból is, amelyben a Golgotán Jézus keresztje állott. Bíbor palástját, melyet Trierben őriznek, tavaly, 1933-ban, a szent év alkalmából a püspök közszemlére bocsátotta. Kétmillió hivő zarándokolt el, hogy megtekintse.

Szimonidesz szerint az ereklyetiszteletben a pogány vallások babonái, istenfogalma, fetisizmusa szüremkedett át a kereszténységbe. Ezt az átszüremkedést, annak hódítását, le- és feltűnését a szerző tárgyilagos, tudományos adatgyűjtéssel ismerteti. Műve hézagpótló forrásmunka a világiaknak csakúgy, mint az egyháziaknak. Egyforma okulással tanulmányozhatják az ereklyetisztelet hívei és ellenzői. Mindannyian bő és kitűnően rendezett adathalmazt találnak benne, meggyőződésük alátámasztására.

Ez a könyv, ha akarom forradalmi, ha akarom ellenforradalmi. De miért is ezek a szempontok jutnak először eszünkbe az új orosz könyvekkel kapcsolatban? Maguk az oroszok már, úgy látszik, egy kicsit magasabb szempontból ítélik meg az irodalmat. E könyv szovjet-oroszországi sikere s egyáltalában Szejfullina ottani szerepe amellett bizonyít. Úgy látszik, már forradalmárnak nem a törik-szakad dicséretzengőket, hanem a kritizálókat tartják. Ha buta vagyok, a könyv ellenforradalmi, ha van eszem, forradalmi, mert a hibák feltárásával is a forradalmon akar segíteni – az oroszok számára csak így adódhat fel a kérdés. A nem oroszok számára természetesen van még egy szempont: mit tudok meg belőle a mai Oroszországról?

Azt, hogy a harc rettenetesen nehéz, rettenetes áldozatokkal jár akkor is, mikor már nem ropognak a fegyverek. Nem a híres orosz intelligencia sorsa a könyv főtémája, de a legmegrázóbb lapok arról szólnak.

A háború előtt a forradalmárokat vagy ördögnek tartották, vagy angyaloknak. Volt benne valami. Az orosz forradalmárok legalábbis (ahogy a regényekből ismerjük őket) az angyalok érzékenységével s lágyságával reagáltak e föld igazságtalanságaira, és csakhamar az ördögök kétségbeesésével gyúrták a bombát. De még maga a szocializmus, vajon nem a testvéri békét s egyetértést ígérte-e az is, nem egy újmódi isten országát? Vajon egyedül voltam-e én is a hitben, hogy a társadalomnak csak egy-két alappillérét kell kicserélni, csak egy-két új rendelkezést kiadni, s az emberek egykettőre megváltoznak?

Holott az emberek a forradalom győzelme után is éppúgy hajlanak a lopásra, csalásra, irigységre, szadizmusra, egyszóval mindarra, ami legtöbbjükben a szociális lényt jelenti, mint azelőtt; sőt talán még annál is jobban, mert az új helyzetben új biztonságot kell kiküzdeniök. A lázongó proletároknak igazuk van, ahogyan az elnyomottaknak mindig igazuk van, de ez, sajnos, nem jelenti még, hogy személy szerint is mindnyájan az igazság megtestesítői. Ellenkezőleg. A szellemi és testi elnyomatás eldurvít, magát az elnyomottat is erőszakoskodásra ösztönzi. A hatalomra került proletár jó ideig a hatalmon is proletár marad. A szabadságért, humanizmusért lelkesülő orosz intelligencia riadtan nézte a hatalomra jutott proletárságot, melyet nem kis részben ő ébresztett öntudatra.

Ez Szejfullina regényének témája. A témát a mellékalakok képviselik. A főhős különben egy kalandor, aki paraszti gyermeksor, félművelt kamaszkodás, majd egy pár évi háborús szanitéckedés után a forradalom zűrzavarában orvosnak adja ki magát, igen sikeresen, mert nemcsak papírokat szerez kitűnőeket, de gyógyítani is nagyszerűen gyógyít… De mindez magában csak kalandor-regény volna, melyet az új oroszok már szinte műfajjá ütöttek. A regény hirtelen ott emelkedik, mikor ez az álintellektuel kapcsolatba s vitába keveredik az igaziakkal, a régiekkel, akik közül az értékesebbek őszintén kitárják szívüket előtte, noha kommunistának ismerik. „Azt mondom – mondja a regény egyik legrokonszenvesebb alakja, az öregedő Havalnova orvosnő –, hogy akik az erőszaktól szenvedtek (a proletárok), ugyanazzal a kalapáccsal sújtanak az első emberekre. Az emberre, értse meg, az emberre! Nem is az ellenségre sújtanak, hanem a jó barátra. Igen, a jó barátra… A barát nem dicsér, hanem fedd. Dicsérni magukat csak az ellenség képes.”

Havalnova orvosnő, maga Szejfullina is ezek közé a feddő jó barátok közé tartozik. A hízelgés a gyáva kenyere. De leleplezi azt is, akinek hízelegnek. Mert aki bírja a kritikát, az már erős. A könyv nem takarékoskodik az ütésekkel.

„Pusztultak olyanok – s ezt már nem is valamelyik hősének szájába adja, hanem maga Szejfullina mondja –, akiket a hit, a hitetlenség, a számítás, az oktalanság, a kétségbeesett gyávaság, a vértanúi önsanyargatás, az aljasság döntött pusztulásba.” Mert a forradalom mindezeknek teret és tápot ad… Mert a forradalom, ahogy magyar neve megjelöli, valóban mindennek a fölkavarodása, panaszos izzás és zűrzavar, melyből csak kínlódva fő el a szenny; mely önmaga pazarlásával tisztul.

Szejfullina könyve, mint egy mérleg; első részében a régi rend igazságtalansága és kínja halmozódik fel, a másodikban az újé. Első pillanatra mintha a két serpenyő egyensúlyban volna. A cárizmus kegyetlen szolgabírája a kommunizmus alatt a Cseka vizsgálóbírája lesz. Igaz, leleplezik. A párt tele van haszonlesőkkel, s ezek a leghangosabbak. A tömeg az új rendben is csak tömeg; orránál vezetteti magát még egy hisztérikától is, viszont a szerencsétlen álintellektuelekre, Viktoskára halált kiált, csak azért, mert nem tud színészkedni. Az igazságtalanságokat nemcsak szóval panaszolják, a könyv cselekménye is egy igazságtalan bírói ítélet körül szövődik. Hasztalan az igazi kommunisták – s mondhatnánk: e könyvben az igaz emberek – minden erőfeszítése; Viktoskát, az álintellektuelt, de jó proletárt kivégzik. A könyv minden sarkából panaszt, kifogást és vádat ont. Nem is rendszerek ellen, hanem az emberek ellen. Forradalmi tehát, vagy ellenforradalmi? Ha külföldön jelenik meg, ellenforradalmi; azáltal, hogy Oroszországban jelent meg, forradalmi; az új orosz irodalom egyik legbátrabb alkotása.

Természetes, az ilyen szempontú ítélkezés már föltételezi, hogy a könyv, mint irodalmi alkotás, vitán felüli. Szejfullina kitűnő írónő; megfigyeléseiben könyörtelen, kifejezésben takarékos, a stílusa közvetlenül emberi. Nem az a fölszínén csillogó-tündöklő, minden mondatban legalább egy ügyes bukfencet produkáló stílus, amelyre most mi Európában törekszünk. Majdnem színtelen, de azonnal a mélységével sodor. Olyan, aminőre ők Tolsztoj óta törekszenek. Ezt a stílust Gellért Hugó fordítása mesterien adja vissza.

Nem ismerjük a saját népünket – ez a vád körülbelül azóta hangzik a magyar szellemiség ellen, amióta ez a szellemiség számbavehető szerepet játszik. A vád, magam is hangoztattam, nem alaptalan, de mennyire nem! Róla természetesen nemcsak az irodalom tehet. A hiba gyökere mélyebben van, társadalmunk furcsa összetételének alján – hagyjuk is egyelőre.

Örüljünk a jelenségeknek, melyek, ha ritkásan is, de már amellett szólnak, hogy az elfogult, romantikus népistenítés után reményünk lehet végre a magyar nép tárgyilagos megismerésére. Nem fog könnyen menni. El lehetünk készülve, hogy a mai hangos parasztimádók egy része zavartan hátrál egyet az elébe táruló kép láttán. Másokat olyan ártalmatlan tudomány állít majd életbevágó választás elé, mint a folklór. Mulasztásainknak köszönhetjük, hogy aki tudomány után nyúl, az is gyakran politikát fog, méghozzá égetőt. Ám hagyjuk ezt is.

Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette föl a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött; hogy esetleg oly visszhangot ver föl, melyet hasonló művek ez eddig nem vertek föl; melyet különben megérdemel. Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc lapja egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik. Az egész könyv két Szatmár megyei falu, Tunyog és Matolcs szokásairól szól.

Egyszóval etnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus. Íráskészségének köszönheti, hogy noha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes; azért is tartom fontosnak, hogy e helyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.

Mindnyájan tudjuk, hogy a parasztság érintkezési formáját a legmerevebb spanyol etikettnél is szigorúbb szokások szabályozzák. Bevallom, hogy velem is, aki pedig nagyjából jártas vagyok bennük, nem egy kellemetlen kaland esett meg oly apróságok miatt, hogy a kenyeret domború oldalával tettem vissza az asztalra, a koccintásnál nem ügyeltem, hogy a poharak pontosan a felső szélüknél érintsék egymást, vagy búcsúzásnál a gazda után kezet nyújtottam hajadon lányának is, ami nálunk például még nem is oly rég a lehető legbizalmasabb viszony világgá kürtölését jelentette.

A parasztságnak is megvan a maga bonyolult és zárt illemtana, külön erkölcsi világa, melyet azért is jó ismerni, mert annak ezer csínja-bínja nem hogy nem fölösleges sallang, de hasznos és ma is használatos kifejezési eszköz oly érzelmek közlésére, melyeket a nyelv csak hosszas köntörfalazás után tudna, vagy egyáltalában nem is tudna értésre adni. Hogy még egy hazai esetet vegyek, nálunk például abból az egyszerű s igazán jelentéktelennek látszó körülményből, hogy a szobába lépő látogató kezéből kiveszik-e a kalapot s ha igen, ki veszi azt ki, az anya vagy az apa, vagy valamelyik fiú vagy lány-e, és ha történetesen egyik lány veszi ki, az azt hova teszi, az ágyra-e vagy a ládára vagy a fogasra; a mozdulatoknak ebből a szövevényéből a vendég egy hang hallomása nélkül világosan megértheti, hogy milyen magatartást kell tanúsítania: előállhat-e valamilyen kérdéssel, s ha igen, milyennel, vagy pedig legjobban teszi, ha öt perc múlva továbbáll; természetesen akkor is a kellő ceremónia betartásával. Embernek kell lennie a talpán, aki ezekben kiismeri magát.

Luby Margit ennek a világnak a feltárására vállalkozott. Könyvében sorra veszi a parasztság magatartásának szabályait más társadalmi osztályokkal szemben, a parasztok egymás közti érintkezésének, a házas ember, a legény, a leány, az asszony viselkedésének népi törvényeit, a babonák szerepét s végül a várostól átvett újabb szokásokat. S mindezt nem kívülálló fölényével, hanem a tárgyát megbecsülő kutató alázatával. Megfigyeléseit régibb, hazulról hozott tapasztalatain szűri át: maga is falusi. Ezt az előnyt hasznosítani tudja. Legföljebb a magyar paraszt és úr viszonyában, melyet „kölcsönös megbecsülésén” alapulónak mond, esik némi tévedésbe azáltal, hogy itt is készpénznek veszi azt, amit a parasztok neki, a birtokos család egyik tagjának mondanak. A cigányok helyzetéről írt fejezetben is kísért a régi táblabíróvilág adomázó légköre. Ezek a részletek azonban első pillanatra észlelhető eltérések a tárgytól s nemigen érintik a könyv lényegét.

Sajnálhatjuk még azt, hogy nem kaptunk képet a két falu birtokviszonyáról; némi szociográfiai adat bizonyára elősegítette volna a szokások megértését is. De nem lehet jogunk a mohóságra. Ennyiért is köszönet illeti Luby Margitot. Könyve elé Solymossy Sándor írt megszívlelendő igazságokkal teli előszót.