Duhamel Moszkvában^*

Ha a háború utolsó előtti évében egy új világrészt fedeztek volna föl a maga öt kontinenséhez az akkor már úgy beleutálkozott emberiségnek, valami titokzatos intermundiális Atlantiszt, arról sem írtak volna talán több ismertetést, s arról sem várt volna nagyobb kíváncsisággal még egyre több és több tudósítást a nyugati civilizáció embere, mint a forradalmi Oroszországról, az egyik napról a másikra újabb és újabb metamorfózisokba eső orosz földről, amelyben – bevallhatjuk – akkoriban igen sokan még az ígéret földjének is valami új formájú kialakulását vélték látni. De a könyvtárakra menő útleírások után még ma sem igen tud többet a nyugati világ a fennállásának immár tizedik évfordulóját ünneplő Szovjet-Oroszországról.

Kétségtelen, hogy Duhamelnél tárgyilagosabban mindenfelé ilyen egyformán megértő pillantással talán még senki sem nézett körül Oroszországban. Az eddigelé ott járt utazók legnagyobb része eleve tudta, mit akar Oroszországban látni, s nem is látott vagy legalábbis nemigen mondott el mást, mint ami a saját szociológiai vagy erkölcsi felfogását alátámasztotta. S ha akadtak is „csak a tiszta igazságot” kereső tudósítók, a tiszta igazság látása után ezeket is elragadta a szenvedély, a gyűlölködés vagy a lelkesülés. Ez a pro vagy kontra elfogultság jellemzi még olyan elmék munkáját is, mint Étienne Burnet, Artur Holitscher, Fülöp-Miller, Vaillant Couturier, Guilbaux, vagy akár a hiúságában megsértett Wells, akinek – a terjedelmes tanácsok és jövendölések meghallgatása után – szemébe mert nevetni „az a kis konok és kopaszfejű tatár”. (A Béraud-féle zsurnaliszták hátborzongató rémségeket való hajhászása említést sem érdemel. S még kevésbé azoknak a tudósítóknak a referátuma – ezek közé tartozik egy-két pesti utazó is –, akikben még annyi lelki- és oroszismeret sem volt, hogy legalább forrásmunkáik palástolására a különböző igen kétes hitelű német kiadványok német fonetika szerint leírt orosz személy- és helyneveit javították volna át magyarra.) Ezek az írók mind csupán a „veszélyeztetett fehér civilizáció” vagy az eljövendő szocialista világrend szemszögéből nézték, értékelték, és akarták megismerni Oroszországot.

Duhamel könyvéhez nagyobb bizalommal nyúl az ember. Duhamel a Vie des Martyrs, a Civilisation, a háború két legemberibb, a legközvetlenebb megfigyelés és a legmélyebb átérzéssel megírt epopeájának szerzője. Duhamel egész életműve a szelíd, de fenékigható fürkészésből, az élet legapróbb jelenségeinek megrögzítéséből, a mindent átfogó és megértő bölcs kontemplációból fakadt. Ő nem tévedhet el Oroszországban. A szenvedélyt ő csak mint tünetet ismeri, amit elemezni és gyógyítani kell, az embereket csak mint különféle ragályok áldozatait, s a társadalmat elsősorban mint e ragályok melegágyát. Duhamel orvos, és művészetében sem akar más lenni, mint a kórházi termekben, vagy ami annak idején a lövészárok kötözőhelyén volt. Meghallgatja a beteget vagy a sebesültet, s ha szenvedéseikről kell szólni, ők mondják el nekünk is fájdalmaikat, a maguk akadozó, eltévelygő szavaikkal, ő lelkiismeretesen megvizsgálja őket, fejük fölé írja a lázt, a diagnózist, és azt, amit lázálmukban beszélnek. S azután szólal csak meg ő, töpreng, tanakodik, hogy lehetne segíteni. És szenved maga is, s tán jobban, mint a beteg, mert legtöbbször előre tudja, nem lehet segíteni. A lelki problémáknak ez az egyszerű, közvetlen feltárása, s a mély emberi részvét, ahogyan még a legmegoldhatatlanabb kérdés megoldásába is belefog, ez adja Duhamel írásművészetének karakterét, azt, amit maga lelki realizmusnak nevez. Duhamelnek ez a mindent megérteni és explikálni törekvő belső objektivitása reméltette velünk, hogy ő mást, többet is fog látni ott, ahol legtöbben eddig csak a Destrukció vagy a Vörös Hajnal tűzvészét látták.

Duhamel a szovjetek meghívására látogatott el Oroszországba és tudva azt, hogy… „mille et mille personnes me demandent compt de ce voyage… m’attendent pour les éclairer, pour les instruire…” Duhamel mély rokonszenvvel fordult Oroszország felé, nem a cárját vesztett, nem a kommunista, hanem a minden jelző nélküli, úgy-ahogy-van Oroszország felé, és a Dosztojevszkij-messianizmussal, a nagyrészt német eredetű szláv miszticizmussal, Mereskovszkij erőltetett diabolizmusával és az ellenforradalmi sajtó szörnyűségeivel már-már túlvilágivá szaturált szegény orosz állampolgárban meglátta az 1927-ben is két lábon járó embert. Egész útján nem is keresett mást. Ebben van a könyv értéke, s mint művészi teljesítménynek valóban igen nagy értéke, de ebben van némi fogyatkozása is. A fentebb citált írók a tiszta látást elhomályosító elfogultság miatt nem tudták Szovjet-Oroszországot a mai valódi állapotában megfigyelni. Duhamel tudósításai ellen azt vethetjük föl, hogy ő viszont oly közel jutott ehhez a földhöz, az apró jelenségeket, a kis emberek, a hétköznapok lelkét figyelő analízisében oly közel, hogy az ember alig lát valami horizontot.

Oroszország ma már nemcsak az oroszok hazája (s ezt maga hangoztatja legjobban), Oroszország: U. R. S. S., a Szocialista Tanácsköztársaságok Szövetsége, „amelybe – a hivatalos megjelölés szerint – a föld bármely nemzete beléphet”, s amely még nevében is törölte az orosz szót. Oroszország egy új világállamforma, egy új társadalmi rend alakulata, amely jelentőségében túlhaladja az orosz föld mai politikai határait. Oroszországban ma az egész emberiség jövőjének problémája erjed. Ez az Oroszország, a szovjetek Oroszországa érdekelte volna elsősorban Duhamel olvasóit. De Duhamel nem politikus, még itt is csak költőnek tudja magát; az unanimisták, a humanista költők fajtájából való költő, illetve – ha már mindenáron állást kell foglalnia – orvos.

Oroszország nagyobb, mint forradalma – mondja Duhamel –, és az utazó, aki azzal a szándékkal jön, hogy tanulmányozza ezt a forradalmat, csakhamar megérti, hogy az orosz nép, a forradalmában élő orosz nép sokkal jelentékenyebb fenomén, mint a bolsevizmus. A kommunista forradalom, Oroszország szülötte most töltötte be tizedik életévét, de Oroszország, a hatalmas, élő Oroszország vén, mint a legendák, és még sokkal többre képes, mint egy forradalom.

Meg lehet ismerni hat hónap alatt egy országot, kiváltképp, ha ez az ország egymagában akkora, mint egy kontinens? Egy adatgyűjtő, kimutatásokat tanulmányozó közgazdásznak még hatszor ennyi idő is kevés lenne, de Duhamel, ismételjük, nem gyárakat, nem a vasutat vagy a kereskedelmet ment tanulmányozni. Irtózik a számoktól. „A folyó élet sokkal hajlékonyabb, mintsem a statisztika rubrikáiba lehetne szorítani.” (S valóban, hány kimutatást olvashattunk, amelyek mind a tények megingathatatlan erejével bizonyították éveken át, hogy még egy hónap, s a Szovjet üzemei megállnak, felbomlik a pénzügy, nullára redukálódik a kaviárfogyasztás, s az egész ország éhen veszik menthetetlenül!) Duhamelnek joga van, hogy Oroszországot illetően félretoljon minden statisztikát. A nap legnagyobb részét az utcán tölti, ahol tilos eldobálni a szemetet, összeszidatja magát egy harcias villamoskalauznővel, akinek a kocsiján csak hátul szabad fel- és csak elöl szabad leszállni, belevegyül a tömegbe, amely Lenin mauzóleuma előtt várakozik, és figyeli a kalmükök, tatárok, cseremiszek, s ki tudja, milyen fajtájú nációk egyvelegét – mind jókedvű és mind bundát visel! Az úttesten néha vidám gyerekcsoportok vonulnak, fújják az Internacionálét, integetnek; vöröskatonák lődörögnek, akik senkinek sem tisztelegnek; közelebb állnak Duhamelhoz, mint a nyugati hadfiak. Minden nyüzsög, zajlik, a rendőr apostoli gesztussal irányítja a közlekedést, az anyák a napra tolják a gyerekkocsikat: az ember nehezen hiszi, hogy a „vörös rém” torkában sétál. A nép, a tömeg valóban elégedettnek látszik.

Látszik, de az-e valóban? Duhamel hisz a külsőségnek, s egy-két ilyen utcakép után elfordul a szélesebb perspektívától. Az író felülkerekedik az utazón. Egy arc, egy szép tipikus szláv arc nyomul az előtérbe, s az ember hiába hajtogatja jobbra-balra a fejét, hogy mögötte is lásson valamit, a melankolikus, kék szemű arc egyre előbbre jön, egyre nagyobbodik, és eltakarja egész Oroszországot. Embereket ismerünk meg, egy tucatnyi ember véleményét, életmódját, de Oroszország maga csak mint a fényképen az elmosódott háttér. Duhamel végiglátogatja mindkét mesterségbeli kollégáit, az írókat és a tudósokat, de az új Oroszország megteremtőiről és fenntartóiról, a munkásságról, egy szó sem esik az egész könyvben. Egy szó sem az állam, a termelés szervezetéről. Igen, az írók jól élnek, munkalehetőség van bőven (Oroszországban háromszor annyi lapot adnak ki, mint a háború előtt, és még a technikai szaklapok is közölnek verset, novellát). Egyik kórházat a másik után építik, a tudósoknak megvan minden szabadságuk és eszközük a munkára. Konstruktivista épületek emelkednek a hagymaformájú tornyok mellett. „Emelkednek.” Akik emelik, azok láthatatlanok. Csak távoli célzásokból értesülünk azok életéről. „Elképzelhetetlen az, amit mi szenvedtünk – mondja egy »intellektuel« –, de a jövő mégis többet ér, mint a múlt és ha számunkra nem is, a nagy tömegek számára már a jelen is többet ér, mint a múlt.”

De azért ezekből a lírai mozaikokból is összetevődik, ha hiányosan is, a mai Oroszország képe. A régi, a Gogol-féle Oroszország hirtelen egyesülése ez a Nyugattal, amely egyesülésben mindkét elem még megtartotta eredeti sajátságait. A muzsik egy szobában lakik háziállatjaival, s a kérődző tehenek az éles villanyvilágítás alatt csodálkozva hallgatják a varrógép csattogását s a berlini koncerteket harsogó rádiót. A hajdani Szentpétervár hercegi palotáiban a magángyűjteményekből elkobzott modern nyugati festők és szobrászok alkotásai vannak kiállítva. (Duhamel külön fejezetet szentel ezeknek az új múzeumoknak. Cézanne, Van Gogh, Sisley, Pissaro, Gauguin, Picasso stb. legszebb műveit Leningrádban látta először.) A telefon legelsősorban a legrégibb orosz tulajdonság, a végehosszatlan vitatkozási mániát szolgálja, azt a túlzott társadalmi összetartozási kedvet, amit Jaques Rivière még a háború alatt nevezett el goût du soviet-nek, s amely most már kezd veszélyes arányokat ölteni. Az „elektromos”, mindent modernizálni akaró új és frissen lüktető forradalmi rend alatt is tovább virágzik a kedves, együgyű szláv bonhomia. A koldusok és a háború előtti kóbor gyerekcsapatok eltűntek ugyan, de… Csak egy példát: Lunacsarszkijnak a villamoson kilopnak a zsebéből száz rubelnyi hivatalos pénzt. Másnap a rendőrség közleményt bocsát ki: ha a pénzt egy napon belül nem szolgáltatják vissza, retorzióképp kénytelen lesz minden tolvajt letartóztatni. S egypár óra múlva nagy mentegetődzések közt megjelenik egy küldöttség, bocsánatot kér, véletlenül történt az eset, közönséges nyepmannak nézték nagyra becsült kultuszbiztosukat…

A régi és a jövő Oroszország között minden vonalon áll a harc. Az igazi forradalmi szakasz csak most kezdődik, mondja épp az előbb megkárosított népbiztos. Egyik oldalon az álmos ázsiai fatalizmus, a másikon valami lázas amerikanizmus, amelyet aláfűt egy különösfajta dac. „Meg fogjuk mutatni!” S Duhamel úgy érzi, hogy itt mindenki tudja, miért él, miért dolgozik. Az emberek megértették, hogy tagjai egy közösségnek – az elszigetelt, megvetett Oroszországnak! –, melyet erőssé kell tenniök, fejleszteniök kell már csak becsületből is! Ez az oka, hogy még nem kommunista érzelmű tudósok is – s akiknek egyáltalán nem kell véka alá rejteni meggyőződésüket – szívvel-lélekkel dolgoznak. S furcsállva állapítja meg Duhamel, micsoda patrióták abban az értelemben, ahogyan a francia forradalom alatt használták ezt a szót, amikor egyenlő volt az „honnète homme” fogalmával. Micsoda elavult frázisok tüzelik ezeket az embereket! Népbarátság – melyik művelt nyugati ne mosolyogná le ma már ezt a hordódöngésű szólamot? Ami Európában már csak ifjúkori hisztériának hat, itt eleven életformává fejlődött. A múzeumokban egyik munkáscsoport a másik után vonul, s a vezetők, kezükben nagy pálcákkal, magyarázzák a képeket. Naivnak kell lennie annak, aki világot akar teremteni. Olyan naivság ez, amely, úgy látszik, önmegtagadásra is képesít. Egy kommunista jövedelme sem haladhatja meg a havi kétszázhúsz rubelt. Amennyiben meghaladná, a különbséget be kell szolgáltatni a helyi Szovjetnek. Duhamel, aki rövid tartózkodása alatt magába tudott szívni valamit ebből a levegőből, el tudja hinni azt, ami a mai európai, s főleg közép-európai embernek igazán hihetetlen: be is szolgáltatják ezt a különbséget.

A szociológus, ismétlem, nem sokat tanulhat Duhamel könyvéből, de aki a művész szavai után visszalát a valóságra, s aki az adatok halmozásán kívül ismer más ismertető és meggyőző erőt, az Duhamel lírai impressziói után is beletekinthet egy pillanatra a mai Oroszország életébe.

Van ennek a könyvnek egy részlete, amely belső emberi hangjával felülmúlja tán a Civilisation legtisztább elmélkedéseit is, amelynél közvetlenebbül ritkán ragyogott meg Duhamel szelíd bölcsessége. Egy keleti legendáról van itt szó, amely szerint a lunáris hónap minden huszonhetedik éjjelén isten minden halandónak kezébe adja sorsát. Nincs minden előre megírva, s aki e titokzatos percben nem alszik s elég merész, megváltoztathatja végzetét. Duhamel szerint, az évszázadok óta a legnehezebb tunyaságban és szolgaságban szunnyadó orosz nép épp e végzetes percben riadt fel álmából. Volt merészsége új célok felé irányozni sorsát. Helyes célok felé irányozta?

Maeterlinck a Vie des termites, a fehér hangyák kollektív államáról írt könyvének egyik passzusában keserű gúnnyal kérdezi, vajon ez a rovarközösség, amely átformálta az egyén nemcsak szellemi, de testi struktúráját is, amelyben a dolgozók szem nélkül, szárny nélkül, nemiség nélkül jönnek a világra, nem karikatúrája akart-é lenni annak a földi paradicsomnak, amely felé a civilizált világ halad. – Érthetetlen számunkra a fehér hangyák bolyainak éneke – feleli Duhamel –, s ahogyan egykor a hűbérurak nem tudták elképzelni, hogy valaha jobbágyaik nélkülük is élni tudjanak, olyan megfoghatatlan számunkra is az a kor, amidőn az individuum már nem önmagáért él… Duhamel nem kommunista! De amit a bolsevizmussal kapcsolatban tanácsolni tud:… „acceptation stoïcienne des choses qui ne dépendent pas de nous et souci de s’adapter sagement à des phénomènes dont nous comprenons à peine les origines et l’avenir…” A forradalom által fölrázott Oroszország jövője a kommunizmus irányában fejlődik. Elkerülhetetlen, hogy a nyugati civilizáció is csak ilyen megrázkódtatások árán jusson fejlődésének következő stádiumába? Ezt kérdi.

Ignotus a Nyugat legutóbbi számában a legközelebbi s egyre elkerülhetetlenebbül közelgő világháborútól a Szovjetek teljes összeomlását várja. Duhamel szerint kellő reformokkal a munkásosztály uralmát még sokáig késleltetni lehet, de ha az annyiszor felmagasztalt nyugati civilizáció ismét csak egy véres kataklizmában tudná megmutatni híres szellemi és technikai nagyságát, ez az új rombolás menthetetlenül maga után vonná e civilizáció értékeivel szemben meglehetősen közönyös néptömegek lázadását, a zűrzavart, a legteljesebb anarchiát. És ekkor lépne közbe a kommunizmus, hogy uralomra juttassa a maga rendjét, a maga könyörtelen vastörvényeit.