Louis Aragon: Le Paysan de Paris^*

Louis Aragon nevét a háború utáni avantgarde mozgalmakból ismeri a francia közönség, majd a N. R. F.-ben közölt cikkeiből, amelyekben kíméletlen kritikával foglalt állást korunk, a mindent eldologiasító kapitalizmus irodalmi, filozófiai és társadalmi megnyilvánulásaival szemben. Louis Aragon nem vont határvonalat a szellem e három területe között, s innen magyarázható, hogy örökké elégedetlenkedő természete fokozatosan a Revolution Surréaliste, majd a Clarté, végül pedig – igen okszerűen – egész az Humanité által képviselt negációkig sodorta kezdetben csak irodalmi forradalmiságát. Első gondolat tehát most megjelent több mint kétszázötven oldalas könyvének felvágásánál: hogy fog téglát téglára rakni az a kéz, amely csak romboláshoz szokott, milyen hangsúllyal állít, vagy állapít meg a száj, amely éveken át csak vétót tudott kiáltani, sőt kiabálni a berekedésig, gyűlölködő gúnnyal nem riadva vissza még a guillotine vagy a gépfegyver emlegetésétől sem?

Aragon éveken át egyik legkövetkezetesebb követője volt a francia Dadának, aki ellentétben német istennő nővérével, nem elégedett meg a polgárokat rémítgető fintorokkal, hanem komolyan vette hivatását a földön: elűzni az ember és a tárgyak közé tolakodott múzsákat, letörölni végre az agy összevissza firkált tábláit, kiszellőztetni az ideákat. Dada halála és megdicsőülése után apostolai elszéledtek a földön. De mit láthattak a földön ők, akik már nemcsak a percepció, a gondolatok, de a föld, sőt saját maguk létezésében is kételkedtek, ők, akik a valóság igazi arcát és az igazság valóságát kutatva, mindig csak a tagadásig jutottak? Az egykori tanítványok közül páran, Bretonnal, a szürrealizmus teoretikusával, az álom labirintjaiban keresték tovább ehhez az igazi, a logikával megközelíthetetlen valósághoz vezető utat, Éluard a szív legrejtettebb tekervényeiben, Tzara az utolsó negatívumban, a halálban. Aragon, a legmerészebb, Párizsban maradt.

Kitörölve szeméből az évezredeken át hasztalan gomolygásban nehezülő ködöket, az elképzelésekben való bolyongás után visszafordult a köznapi valóságokhoz, és mint távoli vidékekről jött paraszt megtisztult fejjel járja be szülőföldjét, a várost. Minden lépésnél változó csodák fogadták. A körülöttünk látszólag élettelenül heverő tárgyak, a materiális és társadalmi tények őrzik a valóság misztériumát.

A valóság. A múlt század két nagy realistája közül ezt a valóságot Stendhal az eseményekre reagáló lélek mozdulatainak pontos ábrázolásával, Flaubert a lélekre ható események leírásával akarta megérzékeltetni. Aragon felfedezi a tárgyak lélekre ható, sőt a lelkeken uralkodó erejét.

Csak témája van ennek a könyvnek, meséje nincs. Minden külső rend nélkül következnek benne filozófiai meditációk, utcák és emberek jellemzése, ditirambikus fellendülések és kétségbeesett panaszok. A minden szellemi megmozdulás végső célja: a megismerés érdekében Aragon elvet minden korlátot. A szép, a jó, az igaz, a hamis csak annyiban jöhet számításba, amennyiben ezt az egyre türelmetlenebb vágyat szolgálja. A bizonyosság éppúgy felteszi a valóság létezését, mint a tévedés. A fény és az árny egyenlő értékűek Aragon művészete számára, amely pillanatra sem akar más lenni, mint reveláció. Ez a hősies küzdelem a valósággal mutatja meg Aragon emberi és írói értékeit. Sokat, nagyon sokat írtak már Párizsról, de kevés könyv van, amelyben ennek a városnak belső életéről, utcáinak és lakóinak titkairól olyan képet kapnánk, mint Aragon könyvében. „Mes deux yeux déshabitués de regarder ensemble font légèrement osciller leurs sensations pour s’apparier de nouveau…” Ilyen ingadozó „sensation”-okban mondja el Aragon kalandjait. De ezek a kalandok hasonlítanak Kolumbusz vállalkozásához: akarva nem akarva egy új világ fölfedezéséhez vezetnek. Vigyáznunk kell ezen az ismeretlen területen. Az író itt nem kalauz, csupán az expedíció vezetője, akit éppannyi meglepetés érhet, mint akármelyikőnket.

Ez a világ a közönyös tárgyak világa, ahol megszűnnek az emberi ész törvényei, ahol minden csupa Ding an Sich; a tárgyak világa ez, amiket, Aragon szerint eddig az évszázadok során rájuk rakódott asszociációk takartak el előlünk. A valóságot, mint a mesebeli királyt, az önnön tehetetlenségét restellő megismerés különféle illúziók köntösébe burkolta. Dada volt az első, aki gyermeki kegyetlenséggel megállapította, hogy a király meztelen.

Túlvilági ábrándjainak és az ész csalhatatlanságába vetett bizalmának szétfoszlása után jött rá az ember, micsoda titokzatos lények társaságában, milyen új erők uralma alatt él. Az emberi kezek alól kikerült tárgyak észrevétlen megnövekedtek, egymással megdönthetetlen rendszerbe léptek, és maguk alá igázták alkotójukat. Hogy Aragon csak egy példáját említsük, az ember megindította a sebességet, és ma már nemcsak hogy megállítani képtelen, de természetével, jövendő fordulataival sem tud számolni többé. És így vagyunk minden egyes tárggyal, a legkisebbtől a legnagyobbig. A dolgok nem sírják többé a költő könnyeit: fogukat csikorgatják rá. „Quelquesuns d’entre nous qui prévoyaient cette domination magique crurent reconnaître ici les bases d’un sentiment esthétique nouveau. Ils confondaient le beau avec le divin…” Nincs különbség földi és égitestek között. S ami isteni, az megismerhetetlen. Csak a jelenségekre szabadon reagáló képzelet, az ismert öt érzék s a még ismeretlen, tudatalatti érzékekkel való feszült figyelés sejtethet meg valamit ennek az új istenségnek szándékairól. Új mitológia van születőben. A felfoghatatlan valóság mitológiája.

A Le Paysan de Paris első része, a Passage de l’Opéra, az új vallás első jelenései könyvének készült. Aragon visszafojtott lélegzettel figyel maga körül, és megrettenve mutat az új hatalmasság esetlen, néha nevetséges, de legtöbbször fenyegető mozdulataira. Az utcaköz egy borbélyüzletében szörnyű viaszbálványok fogadják a belépőt, a kávéház falán a borárjegyzék hirtelen titokzatos imatáblává lesz, egy borkereskedés kirakatában, az utcalámpák váltakozó fényében éjjel megjelenik egy nimfa. A lerombolás előtt álló Passage de l’Opéra lakóit kegyetlen szelek hajlítják jobbra-balra, tehetetlen, szánalomra méltó marionettek, akiknek sorsa – most látjuk csak – újból milyen rosszakaratú istenek kezébe került.

Aragon emlékszik a régi istenekre, és most már eleget tud ahhoz, hogy állást foglaljon az újakkal szemben is. A könyv második részében, a Butte-Chaumont ösvényein át önmagába érkezik vissza, az emberi méltóságra féltékenyen büszke forradalmárhoz. A Le Paysan de Paris, amely 1924-ben íródott, lázításra való felhívással fejeződik be. Lázadás az új szolgaság, a társadalmi tények, a valóság, korunk mindent eldologiasító materializmusának egyre elviselhetetlenebb uralma ellen. Az azóta elmúlt két év alatt Aragon saját tetteivel dokumentálta, milyen módon reméli eredményesnek ezt a lázadást. A Tentations harmadik átdolgozásán fáradozó Flaubert-nek a valósággal folytatott hősies küzdelméről írva, a Clarté egyik ez évi számában, az ismert, a marxi értelmezésű „történelem előtti kor” lezáródásának, sőt, ha kell, erőszakos lezárásának szükségessége mellett foglalt állást.