Az irodalom értelme^*

Tizennegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején a magyar irodalom tanára – megnyerő hangú s arcú szőke fiatalember – néhány szóval elmagyarázta, mi is a Toldi. Világos, okos hangsúlyozással fölolvasott, s azon elevenen elemeire boncolt néhány szakaszt. A fölolvasást elbűvölve, csaknem megrendülve, az értékek részletezését szinte ujjongva hallgattam. Egy világ tárult ki elém.

Leckéül azt kaptuk, hogy tanuljunk meg betéve két szakaszt, s olvassuk el az egész első éneket.

A könyv nekem még nem volt meg. Kölcsönkértem padszomszédomtól, s már ott az iskolában, az óraközökben nekikezdtem. Olyan boldogságban volt részem, illetve az előbbi boldogság akkorára növekedett, hogy ezt a „szellemi élvezetet” én a testrészeimben is éreztem. Arcom tüzelt, tüdőm s szívem gyorsabban működött.

A következő órák alatt is ezt olvastam. A könyvet a pad alatt a térdemre állítottam, s egyenes derékkal – hogy észre ne vegyenek – nagy távolságból szívtam magamba a betűket. Mint amikor a mámorosságig rabló-pandúroztunk – az a fajta gyönyör szállt meg.

Hazafelé mentemben is olvastam, neki-nekiütődve a lámpaoszlopoknak. Elolvastam az egész költeményt.

Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni.

Sőt csakis annak érdemes lenni; mert azoké a világ.

Percnyi pontossággal meg tudom tehát állapítani találkozásomat az irodalommal. Rangos irodalmi művet addig is olvastam. Így a Lúdas Matyit, oly korán, amikor a szerzők nevét meg sem jegyezzük. Élveztem Petőfit, sőt Berzsenyit – kihagyásokkal, természetesen. De a tökéletes áramátvétel, amikor a villanykapcsoló két szarvacskája hibátlanul illeszkedik az átadó két mélyedésébe, ez volt.

Bizonyos vagyok benne, hogy elsősorban nem a történet „ragadott” meg. Effélét addig is olvastam. Ennél színesebbet, szívhez szólóbbat is. Ám, hogy a világ jó, hogy bízni lehet az emberekben, erről, semmi kétség, a Toldi művészi ereje: a makulátlan ütem, a feddhetetlen rím győzött meg, a megingathatatlan szerkezet. Vagyis merőben Arany János költői hitele – hiteles költő volta – tett azon nyomban szenvedélyes vallójává annak, hogy ki kell tartanunk az igazság mellett. Mert lám, Miklós is kitartott, és jól járt. És ki kell tartanunk az igazság bajnokai mellett, mert lám, Bence is milyen szépen kitartott, és szintén jól járt. Gonoszságban megátalkodni pedig semmiképp sem hasznos, mert lám, György is hogy ráfizetett, s már azelőtt is hogy megutáltatta magát.

Megleltem a világ törvényét, gondoltam, de úgy, hogy ez szinte énekelt bennem. Akár magában az énekmondóban, Aranyban. Pusztán, mert ő, Arany jól kezelte a lantot, a vakhit fokáig azt plántálta belém, hogy jó dolog embernek lenni. A többi emberrel érintkezni pedig: gyönyörűség s diadal.

Épp idején ért ez a tanítás.

Öt elemi, három középiskola volt már mögöttem. Ezt én hat különböző községben végeztem. Ez nem világlátottá, hanem világriasztottá tett. Fölnőttnek is sok megpróbáltatás lett volna, ami után akkor Pestre érkeztem, elvadultan, műveletlenül, tökéletes testi-lelki kócosságban. Ahogy a történet idejét percre, a helyét méternyi pontosságra tudom fölidézni.

A Munkácsy utcai gimnáziumban történt, az akkori Bulyovszky utcában. Háborús igénybevétel miatt ugyanis a gimnázium óráit délutánonként a szomszédos reálban tartották.

Hunyt szemmel betalálnék a tanterembe, ahol ez az újabb próba, ez az újabb hökkentés ért.

 

 

Padszomszédomon kívül, aki szintén akkor került a fővárosba, Erdélyből menekülve, társaim közül senkit sem ismertem. Nem tehettek róla, hisz gyermekkorukat élték, de hangosaik nem voltak megnyerőek.

Nem kis részben azért, mert zömükben rossz családok szülöttei voltak. Helyesebben, rossz – nem egészséges – körülmények szüleményei. Ez rögtön az első érintkezéskor kitűnt. Súlyos ékszereket, aranygyűrűket viseltek; volt aki, fiú létére, arany karláncot. Erről nyilván nem ők tehettek. Ilyen örökölt, belső modortalanságra vallottak bemutatkozó szavaik is, bár azokat jobbadán egymáshoz intézték s nem a körülöttük álló ismeretlenekhez.

E kamaszok közt arról folyt eszmecsere, ki hova rendelje kísérőjéül az óradíjas nevelőjét, milyen fogattal – sőt: – gépkocsival! – vitesse magát zene- és vívóleckéjére, milyen volt a zsúr.

Jómagam hol az Aréna úti vasúti aluljárón, hol a Bajza utcain érkeztem az Angyalföld korom és gépdörgés poklából egy-egy félnapra ebbe a tündéri villanegyedbe, ahol az iskola állt. Mint nem oly rég a pusztáról, most ebből a szegényvilágból is egyedüli követ voltam. Agyam, mint látom, félelmesen fényképezett. Ám a sok új benyomás viselkedésemet szinte bambává tette. A villamosokat vonatként tiszteltem. A jó ruhát a jólneveltséggel, ezt az olvasottsággal, azaz a képzettséggel rokonítottam. A szolgálatkészség mulya mosolya, mely arcomon éktelenkedett, pontos összhangban volt az éktelen csizmákkal, melyek lábam, s a vidéki szavak, melyek szájam merevítették.

Egyetlen tanártól egyetlenegy jó szót, még egy jó bólintást se kaptam. Néha rám csodálkoztak; de háború volt, országomlás fenyegetett, s ez még az én jelenlétem is megmagyarázta. Egy ideig. Sokat tűrtem. Nem elegendőt sem az illeszkedésre, sem még a lázadásra. Volt még tanár is, ki megcsúfolt. Egy év múltán kipenderültem ebből a tanintézetből; ha nem illeszkedem be teljes otthoniassággal az Izabella utcai kereskedelmi iskola prolimód citadin diákközösségébe, ma azt hihetném, magával a várossal ment nehezen az összeköszörülődés. Nem; csak egy városnegyeddel, melynek akkori jellegét nem az én hivatásom föltárni.

Az értelmes hangú fiatalember, osztályfőnökünk még az első napokban megcsinálta a padrendet. Jobban mondva, szentesítette elhelyezkedésünket a padokban. Az osztály megkapta az évi végleges formáját. Már listába is vették, sőt térképet készítettek róla. Amikor különös bolygás támadt.

Az első padok népében támadt a bolydulás. Akörül, hogy még ott is melyik hely a legelső, vagyis melyik esik legközelebb a katedrához. És egyben az ablakhoz is vagy az ajtóhoz. Nemigen tudom magam sem, mert nem figyeltem föl rá azonnal. Azokban az iskolákban, amelyeket addig látogattam, jobbadán a hátsó sorok számítottak tekintélyesebbnek. Nemcsak azért, mert ott néha még gombozni, sőt kártyázni is lehetett. Hanem mert előre a tanítók azt ültették, igen helyesen, akit szem alatt, hogy ne mondjam: kéz alatt akartak tartani.

Csúnya nyafkálódás, panaszkodás, majd valóságos áskálódás keletkezett. Kezdetben csak az elöl ülők között. De midőn a vád és rágalom szennyesét ezek egyszerre csak a fiatal tanár elé borították, a vita nyilvánosan tárgyaltatott. Az ügy közügy lett.

A türelmes arcú tanár – beteg volt, hogy nem volt katona? – afféle néphatározatot akart. Azt ajánlotta, hogy az első padokba a rövidlátókat, a rosszulhallókat, a kistermetűeket, egyszóval valamiképp fogyatékosokat ülteti. S azokat is ültette oda.

Erre támadt csak a következő napon zúgás! És harc! Előbb mindenki harca mindenki ellen, majd – mert csoportok alakultak s társultak – egységek harca egységek ellen, valóságos osztályharc! Kétségbe vonatott a rövidlátók rövidlátása, a nagyothallók nagyothallása – először is orvosi bizonyítványt hozzanak a tanár úrnak! Aztán ők, az elégedetlenek hoztak orvosi bizonyítványt. Még ájulásféle is történt; valaki nem bírta a fiúk sűrűjében a levegőtlenséget. Kimondatott még az is: én ott a bűzt nem bírom, hagymásat esznek. Az igazgatói folyosón gyönyörű kalapú mamák suhogtak.

 

 

Elhűlve figyeltem. Nem csökkentette megdöbbenésem, hogy én a vitán kívül ültem, a negyedik padban, annak az erdélyi fiúnak a jóvoltából, akinek a neve – hála emlékező szerveink tisztességtudásának – íme, a többiét megelőzve elsőnek jut eszembe: Hajnal Dezsőnek hívták. Szülőföldjén nyilván elegendő csizmát látott ahhoz, hogy az enyémet (bátyámét) itt meg se lássa.

Visszaadtam volt Hajnalnak a könyvet. De ott az iskolában a tanítás idejére csak újra és újra elkértem tőle. Megtanulom én rögtön az egészet – gondoltam, hisz úgyis meg kell.

Versszak versszak után olyan élvezetesen vált sajátommá, olyan édesen áradt szét szinte minden porcikámba, mint mikor kanálból esszük az ikrás mézet, s nyelvünkkel tologatjuk a szemcséket.

Annál nagyobb volt ámulásom, amikor föl-fölütöttem fejem a köröttem már-már szédítően forgó vitába. A harcnak a holtpontjában ültem; de épp azért, mert a középpontjában ültem, hitem szerint tárgyilagosan figyelhettem; készen a segítésre.

Már amikor az első súlyos rágalom elhangzott, azt gondoltam, annak a mocskos fegyvernek az előhúzóját nézegetve: ez még bizonyosan nem olvasta el a Toldit.

Annyi szó elhangzott, hogy az már-már az én szavam is megoldotta. Ha megtörtént volna, semmi kétség, azt a tanácsot adom, hagyjuk abba a szócséplést, s először is olvassuk el gyorsan ezt a könyvet. Mert ebben minden benne van.

Minden, aminek hiánya eddig engem is nyugtalanított. Hogy hogyan kell embernek lenni: annak az alapreceptje van ebben a könyvben; mégpedig fölnőtt használatra s nem oly gyermekeknek valóan, mint a mesékben. Volt pillanat, hogy majdnem fölálltam, hogy odakiáltsam egy-egy égő képű érvelőnek: Olvastad már ezt?!

Olvasta! S a többi is olvasta. Mind olvasták!

 

 

Ekkor kezdődött számomra az eddiginél is kegyetlenebb élménysorozat. Régóta nem kaptam olyan mély lelki sebeket, pedig volt mi mellé kapnom. Mondják, minden valamire való emberben megcsökik valami gyermeki, s az tartja meg a jó úton. Az örökvérző sebek néha örök erőforrások.

Ugyanazok, akik az óra elején a fiatal tanárt nyilvánvaló hazugsággal, rágalommal, már-már fenyegetéssel akarták a maguk önzésének szekerébe fogni, ugyanazok öt perccel később mindnyájunknál folyékonyabban, mélyrehatóbban s így meggyőzőbben taglalták Miklós lelkületének magasságát, György lelkületének aljasságát, Arany János szándékának és tehetségének rugóit.

S ezzel a megfoghatatlan álnoksággal, mely volt olyan benső, mint Györgyé, a tanártól jeles osztályzatot és dicséretet, saját lelkiismeretüktől pedig nyilván biztatást kaptak, hogy csak így tovább.

Így folyt ez napokig, mert az új padrend végül is igazgatói beavatkozással – s az orvosi vélemények tekintetbevételével – rögzítődött. A rövidlátókat nem ültették vissza a régi helyükre. De az első sorokban sem maradhattak.

Engem ilyen árnyalatok nem érdekeltek. Nekem ez a megalkuvás az egész „irodalom” teljes és tökéletes vereségét jelentette. Petőfiét és Berzsenyiét is. Mindazokét is, akikről csak aztán voltam tanulandó, akiknek eddig csak a nevét ismertem, Shakespeare-ét, Danteét, Homéroszét.

Olyan csapás ért, amiből – ez az én csököttségem egyik tünete – mindmáig nem láboltam ki.

Megzavart a világ menete.

A példa nem kötelez?

Kiderült, hogy a diadalmaskodók rég tudtak az irodalom „hivatás”-áról; furamód épp ez kerültette el velük azt a robbanást, amit bennem előidézett e hivatásnak az élettel való hirtelen találkozása. Csakis magamat okolhattam, az elmaradottságomat, a járatlanságom. Azt hittem a pusztai eszemmel, hogy minden szép kioktatás okvetlenül olyan hatású, mint mikor valakinek megmagyarázzák, hol itathat, vagy melyik legelő mellett tanácsos vigyáznia, mert oda most a bikát is kieresztették.

Nem ez a törvény.

De hát akkor mire az egész? A zengő szavak rábeszélő bűvölete, Miklós elutasíthatatlan példázata? A szalontai jegyző éjszakai munkája, a kiskőrösi kocsmáros fiú rettenetes önfeláldozása a segesvári kukoricások között? A verejték is, a vér is, az elme isteni szikrája is: falra hányt borsó?

Másként olvastam ettől fogva a Toldit. Bámulatom nem csökkent a nagy Arany János iránt, de – a kamasz-szív gyors önteltségével – mélységesen lesajnáltam. Még addigi magamnál is, mert ettől fogva én már okos voltam, tapasztalatlanabbnak, együgyűbbnek tartottam; hiszen én már tudtam, amit ő nem; hogy minden erőfeszítés hasztalan.

De aztán lassanként a lesajnálásból sajnálat lett. Majd a sajnálatból – mert a természetem már ilyen volt – holmi kötelességérzet. Hogy ezt azért mégsem lehet így hagyni.

Amikor a vallásból, melyben neveltek, ki kellett hátrálnom, sokat foglalkoztam – a veszett fejsze nyelét mentendő – az eretnekséggel. Ami eretnek, az gyakran csak a hívebb. Legjobban – máig kiható erővel – az albigensek ősei, az iráni mazdeisták tévelygése ragadott meg. Eszerint, rövid szóval elmondva, nem egy isten van, hanem kettő: Ormazd, a jó s Ahriman, a rossz. És tőlünk függ, hogy melyik fog uralkodni a világon.

Nem kisebb dologra biztatott a szívemben lappangó kötelességérzet, mint hogy Arany János és Petőfi Sándor és Shakespeare Vilmos – segítségére siessek. Verset addig is írtam, képzelhetni, milyen szinten s milyen tartalommal. Reménytelenül messze voltam a színvonalhoz vezető útnak csak a megsejtésétől is. De a mondandó – a tartalom – már fölvillant előttem, ekkor, itt. Gondolni sem mertem arra, hogy valaha is író lehetek – költő –, de valamire készültem. Mire az egész Toldit betéve tudtam, már nem is tetszett oly hiánytalanul. Miklós, aki úgy mutatkozott be, mintha parasztfiú volna, a „Hé, paraszt!”-on nem azért sértődik meg, amiért én megsértődtem volna. Hanem azért, mert ő valóban nem paraszt. És Bence is, végeredményben! Ilyen mintaszolga nálunk is volt a pusztán, Söveges bácsi, de attól egy kicsit mindig idegenkedtem a mézesmázossága miatt. De ebből is valamiféle nógatást szűrtem ki. Ha csak egy szem borsó kerül ki a kezemből s akár a falra is, nem élek hiába.

 

 

Még csak egyet, bár nem tartozik szorosan ide. De nem tudom, máshoz ennyi szállal is oda fűzhetem-e valaha, elkallódni meg mégis sajnálnám.

Véletlenül ebben az iskolában találkoztam azzal az emberrel, aki írói pályámon később irántam a legtöbb szeretettel volt.

Épp az alatt a néhány hónap alatt, amíg ebben az iskolában ténylegesen is jártam (mert közben sokat voltam, apám katonáskodása miatt vidéken), itt tanárkodott Babits Mihály.

Engem nem tanított, csak egyszer jött be, egy latinórán, helyettesíteni. Nem feleltetett, így hát személyes érintkezés nem is volt köztünk, mert csak magyarázott. De azért beszéltem vele.

Az iskola folyosói minden emeleten képpel voltak teleaggatva. Társtalanságomban, az órák közti szünetekben, én ezeket nézegettem. Tavasz felé, kifogyván az anyagból, fölbátorkodtam a legfölső emeletre is.

A folyosó itt üres volt, ennek külön örültem. Egyszerre azonban kinyílt egy távolibb ajtó. Erélyes léptű, fekete fiatalember fordult ki rajta. Ahogy megpillantott, gyors kézmozdulatot tett, a lépcsőház felé; úgy értettem, leparancsolt; nyilván tanár, lementem.

De a következő tízpercben, kétely fogott el, hátha nem is azt akarta, s a képek is vonzottak: ismét fölmentem. Az ifjú tanár újra fölbukkant, de most közvetlenül mögöttem. „Mondtam, hogy itt nem lehet most tartózkodni!” – Kérem, nekem nem mondta. „Mondtam, és itt ne tessék neveletlenkedni! Itt vizsgák folynak!” – Kérem, én nem neveletlenkedek. „Tessék azonnal elhagyni ezt a folyosót!” – mondta már nekipirulva.

Izgatott volt. Ahogy másfél évtized múlva közösen megállapítottuk, nyilván azért, mert háborúellenes verse miatt akkor kobozták el a Nyugatot, s ő elcsapatás, sőt, hite szerint, pör előtt állt. Hogy költő s ráadásul földim – akkor tudtam meg, mikor már nem járt be.