Enni jó, de az embereket erre is oktatni és biztatni kell. Nevelni fáradhatatlanul, hogy ízletest, jót, egészségeset egyenek, száműzzék e téren is az előítéleteket. Rengeteg kitűnő dologba merő – országonként változó – babonából nem harapnak, nem kortyolnak bele.

A szellemi táplálékkal sincs másképp. Itt kell csak étvágyat gerjeszteni; ízeket taglalni; kalóriát, vitamint beajánlani. Ismeretlen fogásokból legalább egy nyeletnyit a húzódozóba belekönyörögni.

Amikor az eszkimókkal először almát kóstoltattak, kiköpték. Nyers krumplinak érezték, mert azzal már megismerkedtek. Tehát még ismert dolog is lehet gátja további ismerkedésnek. Különösképpen itt a szükség sem sarkall úgy, mint gondolni lehetne. A kíváncsiság legalábbis sok helyütt megelőzi. Még az élvhajhászat is. Vannak országok, ahol a kastélyokban csemegeként eszik az ingyen lelhető csigát, sündisznót, pitypangot, varjat, ibolyát és békát, de a kalibákban végínség idején sem. Vagy a nyanya főztje, vagy az éhhalál.

El kell képedni, hogy ugyanígy mennyi szellemi táplálék hever az útfélen leszedetlenül, fölhasználatlanul. Azokra az évszázadok óta dicsért szív- és lélekerősítőkre, hitesen ellenőrzött agy- és vérfrissítőkre gondolok, amelyek a kapualji böngészdék ládáiban fillérekért kaphatók. A porosan kókadó levelek örök primőrt rejtenek, de a tikkadt rászorulókból, akik előttük emberöltőkként milliószám elvonulnak, jó ha minden ezredik megáll, s beletúr a nap-sárgította, a salátásan bodros nyomdai termékekbe; de annak sincs türelme kihámozni ami tán elixíre lehetne. Arrébb hatalmas üvegtáblák mögött aranyozott, kemény kötésű könyvek őrzik, mintegy dobozba tartósítva, megannyi lángelme ínyenc-remekét, de ezek tömött sorát még a tekintet is ritkán simítja végig, olyan jégszekrény-hideget áraszt rájuk épp a csábítóul fölébük tett táblácska: Klasszikusok.

Nem, tonnaszámra áll – és azért romlik is – a táplálék, pusztán azért, mert nem nyúl érte kar, nem bontja ki konzervkés. Még azok a jó szeszek sem ízleltetnek meg, de egy kupica erejéig sem, amelyek pedig arra villantottak fényt nem egy – megint csak nagy tanúságtételek szerint – éjszakába, hogy mire való mindez a szünetlen áradás az utcákon s az évszázadokon át.

Ez így van, s a tennivaló ellene újra és újra csak a magyarázat. Gyere csak ide. Vedd csak kézbe, szagold csak meg, kóstolj csak bele, figyeld csak a hatását. Hidd el, hogy jó, sőt ez a jó. Vagyis állhatatosan munkálni, hogy a jót és a hasznost minél többen, végül mindenki a széppel és kellemessel azonosítsa. Hogy a szellem s annak napvilága ne csak kevesek kiváltsága legyen. S eltűnjék itt is gát és távolság.

Nem tettetem, hogy ennek a távolságnak a legyőzéséhez mindössze egy kézmozdulat kell: Shakespeare vagy Móricz kiemelése egy reves ládából, egy közkönyvtár deszkáiról. Pihentség, ráérés, gond- s zajmentesség is kell ahhoz, hogy a filléres füzet kincse az én fejemben is kincs legyen.

De ez a mozdulat, ha valaki meg tudja csinálni, mégis fölér egy varázshíddal. És való az, hogy némi erőfeszítéssel mégiscsak meg lehet csinálni. Hogy Szophoklész örökségét nem csupán kiadni lehetett szakadó papiroson, olcsó köntösben, hanem befogadni is.

Mért fogadták be mégis oly kevesen, épp azok közül, akiknek – mint annyiszor kiderült – életszükségletük lett volna? A milliókhoz, míg írástudatlanok voltak, sok eljutott a művészet vigaszából, bátorításából; a népdalok és mesék szép ragály-erejénél fogva, a vásári énekesek torkán át. Amit az énekbe burkoltan a gége, vajon mért nem tudta azt ugyanúgy közvetíteni – egyre magasabbrendűre szűrve – a betű és a szem?

A Betű még nem talált úgy el a néphez, mint egykor a Dal. Ott sem, ahol már évszázadok óta működnek az iskolák faluhelyt is. Az analfabétizmus legyőzőben; de az olvasni nem tudás még alig. Így van; az írás hamarabb hódított, mint az olvasás.

Igen, mert voltaképpen írni nem tudunk, a történelem kívánalma szerint. Nem nézzük, kik a sorosak, hogy olvasók legyenek; olvasóink.

 

 

Írástudók felelőssége, ez a szó csak egy viszonylatban állította meg, de akkor gyakran, ujjam közt a tollat. Ha arra gondoltam, mikor s hogy kerülnek el ezek a papíromon sorjázó betűk azok közé, akiknek ezekkel a betűkkel elsősorban szolgálatot akartam tenni, már csak azért is, mert arra ők szorultak rá leginkább. Igaz, lehet küzdeni értük nélkülük is: távol tőlük, ahogy a katona ezer kilométer messzeségben is vívhat a családjáért, sőt sokszor még jobb is, ha úgy vív. De az irodalom nemcsak küzdelem egy ügyért, hanem tanácskozás, szóértés, sőt vita is egy ügyben; ez esetben pedig nem lehet távolság. A szépirodalomban nincs is, vagy csak oly időleges, hogy az itt – örökéletre spekuláló együttműködésben – csak pillanat. Ady távolsága a közösségtől – mi tudjuk – pillanatnak is töredéke volt. Aki egyszer levette a polcról Adyt, találkozhatott vele. A távolság az úgynevezett értekező prózában már állhatatosabb.

Különös jelenség, de így van: épp amikor valaminek a megmagyarázását vállaljuk, mi kritikusok, akkor vagyunk a legérthetetlenebbek. Épp amikor megvilágítani akarunk valamit, akkor engedélyezünk magunknak legtöbb homályosságot. Petőfit minden parasztlegény érti. Petőfi értelmezőit jobbadán csak maguk az értelmezők, s mintha törekednének is erre. Még a tömegek szolgálatában is belebonyolódtunk egy zsinatnyelvbe, amelyből azért nehéz a rohamszerű kitörés, mert hisz a kitörés iránya is homályosodik. Az itt következő lapokon fölfedezhető ilyesfajta – „népszerűsítő”?: népközelítő! – kísérlet; kísérlet s nem eredmény.

Író az, aki világosan és élvezetesen közli a bonyolultat is, a fájdalmasat is. Megszületése óta az esszé ingadozóban van: az írás- vagy az olvasástudók, illetve az írniakarók vagy olvasniakarók műfaja legyen-e. Sokszor mintha sem ezeké, sem azoké nem lett volna. Ilyenkor valóban nem volt; nem élt, csak a neve. Semmit nem „próbált”, semmit nem szolgált.

E sorok írója, ha jól összeszedi olyan-amilyen előrejutásait, de az élet összes területén: az irodalommal való foglalatoskodásának köszönheti. Ez adott más utakra is módot, jó kiindulást, tájékozódást, frissítőt, sőt elemózsiát neki. Az itt következő sokféle és sok irányú rábeszélést hála fűti.

 

 

Ez a kötet irodalmi tanulmányaimból nyújt csokrot. Írtam másféléket is, szociográfiait, demográfiait, képzőművészetit, még bölcseletit is. Pályám kezdetén elsődleges tervem volt e műfajjal: avégett, hogy közben verset függetlenül írhassak, ebből akartam megélni, már Párizsban. Volt idő, hogy egy irodalmi hetilapnál – a  Journal Littéraire-nél – én voltam a kiállítás-rovat ellátója. Első prózám, amit nem tagadok le, itt jelent meg, 1925. június 27-én, egy bódítóan tág egű csütörtök délben. Engedjék meg, hogy – ha már papírjaim mélyéből véletlenül előkerült, az újabb elmerüléstől megmentendő – idetegyem, azonmód, nem is olvasmányul, hanem mintegy képmellékletül; pusztán a szemnek s nem az elmének; ártatlan elégtételül – majdnem azt írtam: megnyugtatásul – annak a kishitűséggel küzdő, túl igényes és túl sovány ifjúnak, akinek csak villámló pillantásai voltak szülőhona felé, e kötetben lelhetők arról is lapok, hogy miért.