A terjedelmes mű, melyet a budapesti m. kir. távíró- és távbeszélő hivatalok igazgatóságának tájékoztató előszava vezet be, a magyarországi szellemi mozgalmak kétségtelenül legkimagaslóbb alkotása. Nem szükséges a kötetet magyarázó XXIII oldalas introdukciónak szánt ars poeticával behatóan foglalkoznunk, hogy megértsük, ez a könyv, amely szakítani tudott a szimbolizmus mindenre applikálható ködös bizonytalanságával, a tehetetlenséget és a gyávaságot rózsaszín fátyolba burkoló esztétikával, a kegyetlen és biztos percepció, a jelenségeket nevükön nevező hideg precizitásnak, a tudatalatti érzelmek és a környező külvilág éles keresztmetszetének könyve akart lenni. Elérte célját. Budapesthez és környékéhez nem írtak ehhez hasonló himnuszt. Megállapíthatjuk, hogy ez az eredmény a modern költészet felfogásainak kisajátításából következik. A modern költészetéből, amely azzal, hogy nem hazudik többet, mint amit lát, a legtitkosabb relációkra vet világot. Minő metafizikai távlatra nyújt kilátást s mégis mennyire az érinthető életből folyik például ez, a különben még hatodfeles jambusban írt két sor:

A klasszikus hatás azonban csak elvétve jelentkezik. A könyv erejét a whitmani lendületre emlékeztető enumeráció adja. A 159. oldalon olvasható „KOVÁCS” szó ditirambikus ismétlődésében kitörő vágy, apokaliptikus leleplezés és a névmagyarosítással énjüket leplező idegenek elleni vágy lüktet. A 247. oldal szentimentális „ROSENTHAL” passzusában azonban mintha ez a módszer kissé monotonná válna. Mindazonáltal a könyv mindvégig megtartja emelkedettségét. Nem fáraszt el. Az új művészet legfőbb princípiuma, amely szerint csak az lehet szép, ami szükséges, igazolást nyer a tipográfiailag jól kihasznált oldalakon:

Nádass József munkatársunk által is oly szerencsésen felhasznált számvers méltón kerekíti ki és zárja le a felszabadult sorok ritmusát:

A kötet legnagyobb része egy-két sorban keményen összefogott költői portréból áll. A jelzővé és kiegészítővé emelkedett számok organikus részei a képnek és a revelatív fényt vetve az ábrázolt lelkületére a jellemzés leghatározottabb eszközei. Például a nemes büszkeség:

Vagy a melankólia, a megadó halálvágy:

Ezekből a találomra kiragadott példákból is láthatjuk, hogy ezek a sorok isteni sugallatra születtek. A könyvnek nagy sikert és – ami hazánkban verseskötetekkel kapcsolatban meglehetős ritka – nagy elterjedettséget jósolunk.

Mielőtt Fenyő László verseiről szólnék, azt az igen érdekes jelenséget szeretném megemlíteni, hogy a mai „fiatalok” csaknem minden számottevő tagja, ha őszintén szólhat, magát legalábbis szocialistának vallja. Szeretném hinni, hogy ennek az őszintén szólásnak nehézsége, a nyilvánosság előtt pedig szinte lehetetlensége okozza azt, hogy ezeknek a költőknek bátrabb állásfoglalása verseikben nemigen mutatkozik meg. Ha hozzávesszük ehhez, hogy egy egész irodalmi generáció, az úgynevezett proletkultisták meg egyáltalában hangot sem adhatnak, méltán gondolhatjuk, hogy az irodalomtörténet egész más színnel fogja festeni a mostani éveket, mint a politikai történetírás. Ismétlem, még nem láthatunk tisztán. De ne feledjük, hogy Petőfi igazi lényege is csak a 48-i sajtószabadság után mutatkozott meg, amikor napvilágra kerültek az elnyomatás alatt írt versei. Tudjuk, hogy például A királyok ellen című 1844-ből datálódik.

Fenyő László mintha szívében hordozná a maga igazi lényegének a verseit, melyeket eddig nem írhatott meg, nem is a sajtótörvények miatt, de a levegő miatt, a szabad, nyugodt, emberi lélegzetvétel lehetetlensége miatt; nemcsak verseinek embertartalma, de nyelvezete, ritmusa is valami megkötöttség, szolgaság, megaláztatás elleni küzdelmet lehel, borus, s csak itt-ott kiderülő harcot valamifajta szabadságért. Milyen szabadságért?

Hullámvölgyben vagyunk, megállt, megáporodott az az ár, amelyre egy generáció, az a generáció, amelyhez Fenyő is tartozik, egykor életét akarta bízni. S mert életünk értelmét akkor naivan tán, de az első ifjúság csodát hivő religionizmusával nem kevesebb, mint a legmagasabb platóni ideálok megvalósulásában láttuk csak, ugyan micsoda földi valóság nem ábrándította volna ki, nem tette volna fanyarrá ennek a generációnak a lelkét? Hogy másról ne is szóljunk.

Ez a generáció, amely a tartalmatlan s mégis minden emberit elgáncsoló polgári individualizmusból való szabadulástól is csak életének kezdetét várta, megcsalatván e reménységében, individualistábbá lett még elődeinél is. De az egykor egy kis időre kinyílott lelke magába fogadta s összecsukódván, magába zárta a szocializmusnak épp legforróbb csíráit, a szocializmus vallásos, etikai elemeit. Így született meg egy felemás, önmagának ellentmondó individuális szocializmus, mely épp azért, mert véle elsősorban ki-ki önmagát akarja megváltani, sose oldhatja fel hitvallóit, ezt a generációt egy olyan közösségbe, mint ahogy feloldotta a munkásmozgalom hőskora a maga katonáit, s mint ahogy egy előrehaladó szocialista állam lelki egységbe is foghatja tagjait.

Fenyő László ennek a generációnak egyik költője, s mert költészete hazugság nélkül, nyers világossággal mutatja korát, emberibb s így szociálisabb a maga pesszimizmusában is nem egy, általános szólamokat verselő mozgalmi költőnél. Ne vegye ezt senki a proletárművészek lebecsülésének. Tetszik nékem, s tudom értékelni azt a nemes erőfeszítést, amellyel ezek, a legsötétebb napokban is, csak másoknak akarnak világosságot gyújtani, s állják azt az enyhe szocialista jezsuitizmust, amely mindenkor kitartóan győzelmet s közeli reményt hirdet.

Fenyő, ha nem is agitáló, de mégis szocialista költő, mint ahogy Villon is egyike volt a legvérbelibb szocialista költőknek, ha verseit a Szűzanyának ajánlotta is.

Fenyőnek minden verse önvallomás, s mindegyik vád, ha első pillantásra nem látszik is, kit vádolnak. Versépítése, nyelve tökéletesen idomul a belső tartalomhoz, ehhez a személytelen felelősségre vonáshoz. Ahogy a vers közvetlen egyszerűséggel megindul, s szaggatott, más-más területre világító soraival teljesedik, már kezdeténél megüti az embert Fenyő költészetének sajátos, marcangoló, bocsánatot eleve nem ismerő alaptónusa. Szavai, mint a megsértett tömör zokszavai – semmivel sem többet, mint amit mondanom kell! –, noha egy kicsit maga is tudja, hogy hiába panaszkodik. Mindegyik verse – mint egy lefelé fordított, beteg virág; egyenként hullnak zizegve a fanyar, összegörnyedt szirmok, lekering a legutolsó is, s a virág száraz koponyája csak jobban fázik.

Ezzel a vádló őszinteséggel válik Fenyő költészete egyik legleleplezőbb dokumentumává egy nemzedéknek, amely nem bűnös abban, és így számon kérheti, hogy ifjúságának nagy része szennyes ködökben, gyümölcstelenül, értelmetlenül telt el.

Egy gyermekkor egy esztendejét mondja el ez a könyv, és – egy-két zavaró formabeli zökkenő és félresiklott agitációs szándék leszámításával – oly tiszta, közvetlen őszinteséggel mondja el ennek az alig egy évnyi időnek hétköznapi eseményeit, hogy a tízéves kis hősnő szavai nyomán egy egész kor társadalmának keresztmetszete nyílik az olvasó elé. Mindazzal a szennyel, szenvedéssel, a kettévágott élet vérző, sötét sebeivel, amit csak egy boncolástól, keresztmetszettől várhat az ember. Szucsich Mária emlékezéseiben egy sornyi napfény vagy vidámság sincsen.

Gyerekkori emlékek könyve ez a könyv, tehát nem regény. Az események szerkezetét maga az önkényes, művészietlen idő építi: neki engedelmeskedik az író: egymás után följegyzi a kaotikusan torlódó történéseket, és legföljebb csak a maga észrevételeit fűzi hozzájuk, értelmet igyekszik beléjük magyarázni. Épp ezeknél az értelem-belemagyarázásoknál döccen meg néha-néha a mű.

A könyv naplószerűen van írva, a naplót egy kis elemista leányka kezdi el írni 1900 nagyhetében egy vidéki magyar városban, ahol atyja, szegénységében is gőgös nemesi család ivadéka, becsületes városi hivatalnok. (A többiek, illetve az intelligencia minden tagja, aki közelünkbe jut, papok, tanítók, ügyvédek, katonák, csaknem valamennyien becstelenek és bornírtak.) A lányka csodálkozva nézi szülei, testvérei és nagyszámú rokonai életét, és gyermeki kegyetlenségével, friss éleslátásával számot ad legkisebb mozdulataikról is. Sivár és gonosz ez az élet, s ilyen lehetett mindig, mert rögtön a megismerkedés napján meglátjuk az apa szemében a kezdődő tébolyt, az anyáéban a sok gyerek és családi perpatvar okozta bosszús keserűséget, a gyerekekében az álnokságot és szüleik minden bűnének visszfényét. Szucsich Mária mindezt oly közvetlenséggel, oly takarékos, élő stílussal tárja elénk, hogy azonnal benne érezzük magunkat ebben a sötét forgatagban; megérezzük az emberi nyomorúság könyörtelen lehét, és szorongva várjuk, hova sodorja ez a vihar ezeket az első látásra annyira megismert, megértett alakokat.

A megszokott, örök-egy mederben sodorja tovább őket az idő. A rokonok önzése csak nagyobb lesz, a szegénység csak növekedik, a gyerekek pár hétre egyik-másik nagybácsihoz kerülnek; a rosszak még rosszabbak, a betegek még betegebbek lesznek, az apa teljesen megtébolyul, meghal… Az idő alkotásaiban ritkán akad valami rendkívüli, érdekes bonyodalom; sivár egy káosz ez. Művésznek kell lennie, aki ebbe művészetet akar vinni.

Szucsich Mária naplóját mindvégig változatlan érdeklődéssel olvassa az ember, ha nagy ritkán itt-ott megakad is egy-két részleten. A naplót, ismétlem, egy tízéves kislány írja. Ennek a kislánynak önrajzolta alakja oly plasztikus, helyenként oly megható, hogy akaratlanul is Dosztojevszkij Nyetocskáját juttatja eszünkbe; néha azonban ez a hang, gyermeki egyszerűségében is oly színezetet vesz föl, az író olyan kommentálást fűz megfigyeléseihez, amelyet már nehezen lehetne gyermekinek mondani. Az író későbbi nézetein, tapasztalatain át nézi gyerekkori emlékeit. Nem könnyen tételezi föl az ember, hogy egy tízéves kislány ilyen társadalmi tájékozottsággal rendelkezzék; tapogatózva is olyan csalhatatlanul megtalálja minden baj marxi magyarázatú szociális gyökerét, mint ez a kis iskolás lány.

Szucsich Mária szocialista, bizonyára szeme előtt tartotta némely szocialista írók morális kötelezettségét; az agitációt, a társadalmi nevelést; ez itt, sajnos, nemegyszer művészi, az írói oldal rovására ment. Azt hiszem, szocialista felvilágosítás szempontjából is sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha véleményeit nem ilyen nyersen mondatja el, hanem úgy rendezi, hogy azokra az olvasó magától jöjjön rá; így sokkal valószínűbb, hogy az továbbadja őket.

De ezek a kis fogyatkozások, attól eltekintve, hogy valamennyire lehetne felhozni igen sok és bizonyos szempontokból helyt is álló mentségeket, önmagukban alig jöhetnek számításba az egész mű mellett. Szucsich Mária könyve jelentős helyet foglal el az utóbbi időkben úgy fellendült magyar memoárirodalomban.

A szocializmus ideológiája, egy-két módszerbeli eltérés ellenére is, ma már egységes egész, szinte kánonszerű alapelveken nyugszik; a népek és egyének szerint különböző forrású elégedetlenség, gyűlölet, idealizmus, s mindaz a nehezen kifürkészhető érzelmi vagy gondolati lökőerő, ami az embert szocialistává teszi, széles és mégis egy irányvonalú szellemi világmozgalomba torkollik; ez a maga tételeivel, hierarchiájával, vallási fanatizmusával valóban közel jár a római egyház országokat átfogó szervezetéhez. Megvan a maga veszélye ennek a nagy egységesítésnek is. Megmutatkozik már az egység megvalósulása előtt. Ahogyan a latin eredetű s latin temperamentumra mért katolicizmust nem tudta magáévá tenni sem a germán, sem az angolszász, sem a szláv, sem a török-mongol szellem, tehát mondhatjuk, hogy a latinon kívül a világ egyetlen más nép karaktere sem, ekként a szocializmus ma még úgy-ahogy egységesnek látszó ideológiája is fejlődése folyamán egyre jobban magára veszi majd az egyes fajták vérmérsékletének, kultúrájának színét, ha nagy vonalaiban (mint a kereszténység vagy még tovább az egyistenség) azonos marad is. Ugyanazon Marx-Engels-breviárium szavai már most egészen más értelmezést kaptak Oroszországban, Angliában, Kínában, és értelmük az ellentmondások ellenére is mindenütt igen helytállónak látszik. Mindez meglehetős közhely már. Újdonság csak az, hogy vajon a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot? Melyikhez csatlakozik? Vagy, mint a kereszténység esetében, megoszlik, az egy kultúrára kívánkozó emberi erő szétforgácsolódik az összes elképzelhető változat és felekezet között?

Alig tudunk valamit arról, hogyan áll a mégiscsak letagadhatatlan magyarság, tehát elsősorban a parasztság és a zsellérség a szocializmussal szemben. Ilyen értelemben vett magyar vonatkozású magyar szocialista irodalomról alig beszélhetünk. Pozsonyban most megalakult egy kiadóvállalat, amely az őszi piacra egyszerre négy szocialista – vagy legalább a szocializmus felé hajló – magyar regényt bocsátott ki. Az előbbi okoknál fogva nemcsak irodalmi szempontból tartom igen örvendetesnek és korszerűnek ezt az eseményt. A négy könyv közül az első s mintegy iránymutató, Barta Lajos regénye.

Parasztregény. Vagy helyesebben, parasztok a hősei, nem egészen szükségszerű hősei ennek a regénynek, melynek írójáról egykettőre meglátszik, hogy már távolról, valahogyan felülről látja a parasztokat. A parasztok jelenlegi és még inkább jövendő sorsát véli látni, természetesen a maga elgondolása szerint.

Olvassa az ember ezt a könyvet, s úgy érzi, mintha valami szél fújná, forgatná az egymás utáni hirtelen forduló s különben nem nagyon összefüggő eseményeket. Alakok tűnnek föl s hullnak vissza, indulatokat látunk felröppenni s eltűnni ebben a fenyegető, ismeretlen viharban, amely bontogatja a parasztházak zsúpját, s melybe zavarosan panasz, káromkodás, bolondröhej és távoli gyárkémények tülkölése vegyül. Ez a közelgő orkán – a magyar falvakra lecsapó világkapitalizmus kegyetlen lehe sodorja a föl-fölvillanó sorsokat, forgatja Barta regényének lapjait. A szél alatt néha gyönyörű mezők ragyognak meg, s fölemelt tetők alatt élő emberek lapulnak – de mindez csak részlet, részlet az író előtt is, aki mindig csak ezt a vihart, ezt a föld feletti erőt nézi s nézeti hőseivel is.

Barta Lajos ebben a regényében a magyar parasztok sorsával egy társadalmi mozzanatot, a vidékre kiterjeszkedő nagytőke munkáját akarta illusztrálni. S mivel hőseit csak ebből a szempontból világította meg, az egyoldalú alakokat tudatosan mint árnyképeket vonultatja fel az apokaliptikus égen, hogy elmondhassa erős, nyers magyarságú, biblikus kommentálásait és próféciáit. Így aztán persze az árnyképeket csak sziluettformájuk után ismerhetjük meg, magyar paraszt voltukra pedig csak a hagyományos magyar gesztusok, a borivásban tarkóra csapott tenyér s a nóta közben sötéten az égre rezgő mutatóujj után következtethetünk. De ismétlem, úgy tetszik, hogy mindez tudatosan vagy formai szükségszerűségből történik így. A fontos itt a szél, a kollektív sorstragédia, a besötétedő ég, amely alatt, valóban, minden tehén fekete.

Nincs tehát középponti hőse a regénynek. Az egyes alakok csak azért s csak annyiban tűnnek ki, hogy példázzák a kapitalizmusnak az ősi kereteket szétromboló munkáját. Ennek a kapitalizmusnak két karját látjuk. Az egyik a telekspekuláns városi bank, amely kisöpri földjeikről a parasztokat, a másik az ipari tőke, amely besöpri a gyárakba a földteleneket. A regény kompozíciója is ezen a kettősségen épül. Az első részben Szabadi Sándor áll az előtérben, aki, bár feladja a földért való küzdelmet, s egy „ha elvetted az ebédet, vedd el a vacsorát!” gesztussal elveri azt is, ami elverni valója még van, mégsem tudja elhagyni a tájat, hol született. „Csak az a boldog embör, akinek semmije sincs” – hangoztatja ezt a magyar parasztra nemigen jellemző életbölcseletet; vályogot vet, barlangot ás magának, szinte belebújik a földbe, a legsötétebb nyomorba. A második részben Bódi sorsa szimbolizálja a törpebirtokos parasztság tragédiáját. Őalóla is kihúzza a tőke a földet, de neki már van bátorsága, hogy mikor minden elúszik, útra keljen a láthatár szélén fenyegető ujjak gyanánt emelkedő gyárkémények felé.

Pesszimista ez a regény; annyira komor, vigasztalan és reménytelen, hogy szinte kétségbeesés fogja el az embert olvasása után. Barta tudja, hogy a gyár megöli a parasztság minden faji értékét, érdekességét; fájlalja, szörnyűnek tartja ezt, könyvében a gyárkémény úgy tűnik föl, mint egy könyörtelen isten baljóslatú ujja, de mégis erre sodortatja (néha kissé erőszakosan) valamennyi alakját. A szocializmus szerint ez az elkerülhetetlen út. Lássuk közelebbről ezt a problémát. Barta regényeivel kapcsolatban helye van, hogy foglalkozzunk véle, ez a probléma az igazi hőse az egész regénynek.

Régi keletű ez a hiedelem. A parasztság elproletarizálódásának tragikus, de a történelmi fejlődés szempontjából mégis kívánatos szükségszerűségét az orosz szocialisták terjesztették el annak idején a néppárti narodnyikok tolsztojánus, parasztistenítő, tehát konzervatív programjának ellensúlyozására. Az akkori orosz szocialisták csak az ipari munkást vették igazán munkásszámba; előttük a gyári proletárság volt a jövendő letéteményese; szükségszerűnek látták, hogy ez a tábor minél jobban szaporodjon. Nos, épp Oroszország adta és adja a példát, hogy ez a proletarizálódás nem is olyan nagy történelmi szükség. A földtelen, félnincstelen parasztság egyetlen útja nem a gyárakon át vezet a jövendő felé.

Ezen a ponton siklott félre, nézetem szerint, Barta Lajos különben éles metszésű világszemlélete, s mivel az egész regény erre a világszemléletre épült, sokat veszít profetikus erejéből maga a mű is, mely másképp agitatív tud lenni, anélkül hogy a művészet szabta határokat átlépné.

Külön kellene nyelvéről írni. Tiszta, átlátszó, magyarkodás nélkül is eleven magyar stílus ez, mely egy-két mondatban széles víziókat tár az olvasó elé: „…A házak előtt a kis padokon ültek és pihentek (a parasztok); künn a határban a föld és az ég dolgozott helyettük. Az égből mindenfelé erők dőltek a földbe, és a földből mindenféle erők áradtak az ég felé…” És így tovább, néha oldalakon át. Átengedi és viteti magát az ember, ahova az író akarja. Jó tanulmány a szocialista íróknak, hogy mi a legjobb propagandaeszköz.

Ifjúkori pongyolaság, a legújabb kül- és belföldi irodalmi iskolák rekvizitumai, modorosságba eső újat akarás, de mindezek mögött itt-ott meglepő fénnyel oly eredeti tehetség villan föl, oly zabolátlan, friss egyéniség, amely arra kényszerít, hogy minden stílusbeli szertelenkedésének ellenére is érdeklődéssel olvassuk végig ezt az egész könyvet. Sirató Károlynak legfőbb törekvése, hogy korának költője legyen, s ha verseiből egyelőre csak ez az akarat tűnik is elsősorban elő, már ebből a bátor hangú nekikészülődésből is megállapíthatjuk, olyan költő áll itt ki, akinek nem sok kell, hogy ezt az ígéretet beváltsa. Mindenekelőtt némi formabeli lehiggadás, elmélyülés.

Mint legtöbb fiatal „új költő”, Sirató Károly is abba a tévedésbe esik, hogy a költészet egyes elemeinek aránytalan kidomborításában lát valami újszerű, szuggesztív kifejezési lehetőséget. Találkoztunk költőkkel, akiket a szavak zaklató irama ejtett meg, másokat a gondolatok irracionális kapcsolódása; Sirató Károly esete a képszerűség, az a mindenáron plasztikusságra való törekvés, amely minden gondolatnak külön hasonlatot (lehetőleg a modern életből vett hasonlatot), külön öltözetet gyárt. Természetes, hogy ebbe a színes, soronként más-más szövetből szabott ruhába bújtatott vers elsősorban csak a ruhával vonja magára a figyelmet. Veszélye ennek az, ami a divaté: amilyen időszerű, éppannyira időleges.

Sirató Károly költészetét ott látjuk igazán értékesnek s emellett korszerűnek is, ahol nem takarja ilyen szemet gyönyörködtető harlequinöltözet, ahol kivillan a meztelen, eleven lélek. Ilyen elsősorban a Tűnődés egy lócán, a Kérdőjelek és az Ősz a kőfolyókon című versek egynéhány valóban modern, de modernségében is őszintén emberi passzusa.

Panaszkodó, gyermeki hitvesztés és marcangolni vágyó gúny váltakozik ezekben a versekben. Barta Sándor éles szatírájára emlékeztető bizalmatlanság mindennel szemben, amire az ember szíve néha még fölmelegedne; az igaz és a jó után kutató szkepszis, amelynek morális alapja is van. Ez az a közép-európai dadaizmus, amely mindennek végigtagadása után az utolsó ponton szocialista irányba fordul. Sirató Károly még nem lábolt ki teljesen ebből a művész-nihilista légkörből, de erőteljes lendülete, merész éleslátása reményt ad arra, hogy a fekete utakon át, ahol „mérgesen zeng a drótok zuzmorája”, továbbjut, túl azokon a tereken, amelyeken „a tornyokról leszakadt a misztikus hit hózentrágere”, s hol e hit helyett a glogoista vallásnak áldoznak a népek.

Mert Sirató Károlynak is megvan a maga „dadá”-ja, amit ő glogoizmusnak nevez. Kár, hogy ezt a képverset, síkverset, villanyverset gyártó glogoizmust ezelőtt tizenöt évvel Huidobro és Baudouin után már Apollinaire is az ásításig agyonglogoizálta.

Nem, az új művészethez, s főleg az új tömegművészethez, amely Sirató Károlynak is becsületes, tiszteletre méltó célja, nem a forma játékos kísérletezgetésével jut el a költészet. Szemükön túl a tömegeknek lelkük is van, és ez a költészet sajátos területe! Biztosak vagyunk abban, hogy Sirató Károly egyik napról a másikra elérkezhet erre a területre; az egyetlen, belépésre jogosító laissez-passer-nak, a tehetségnek birtokában van. De – engedje meg ezt a baráti tanácsot – garabonciás köpenyét tegye le a bejáratnál.

Temetéssel indul a regény, egy vidéki zsidó család uralkodó matrónájának kegyetlenül megírt temetésével, amelyen csak egy megdorgált fiúcska ejt könnyet; amelyen a koporsóra zuhogó hantokkal mintha a gyászolók szívéről esne le egy-egy kő: eltűnt a maradi, ravasz, legjobb anya, nagyanya, rendtartó anyós, aki a család összetartója, de korlátja is volt; a gazdag boltosfamíliába betör az élet. Megbontja a hajdani zárt gyűrűt, és a temetési seregszemlén megjelent hősök mindegyikét sodorja a maga útján. A maga útján, melyet, mint egy görög sorstragédiában, kifürkészhetetlen erők, a kor rejtett, de ellenállhatatlan árama irányít. A Fischmann S. utódai társadalmi regény, olyannyira, hogy központi hőse nem is lehet (nem emberi akarat irányítja az eseményeket), hanem csak hősei lehetnek, akik viselői egy általános, fensőbb végzetnek, szolgái egy felettük álló akaratnak, melyet legpontosabban Durkheim határozott meg a „fait social” elméletével. Az író dolga tehát itt elsősorban regisztrálás, megkülönböztetni a lényeget a lényegtelentől, kikeresni azokat a mozzanatokat, amelyek legvilágosabban utalnak ennek a levegőben úszó áramlatnak az erejére, a szétfolyó, akarat és heroizmus nélküli sorsokat úgy feltárni, hogy szín alatti folyásuk iránya is látható legyen; szelekció és komponálás.

A temetésen senki sem sír. Az üzleti és háztartási gondok a fejük búbjáig eltöltik a gyászolókat, a nyitott sír előtt sem tudják átérezni a halált, az öregasszony végleges eltűnését, akit pedig valamennyien szerettek egy kicsit. Az ő elmúlását majd csak akkor érzik, mikor az üzleti és háztartási gondok emlékeztetik őket az óvatos fej, az erős kéz hiányára.

Ami erő egy olyan türelmetlenül buzogó forrásban van, mint amilyen egy szorgalmas, titokban gazdagodó, ezer oldalról lefojtott, vidéki zsidó család: ambíció, úrhatnámság, ősi ravaszság, ősi óvatosság, szertelen fantázia, élvhajhászás, felelősségérzet és mimikri, az mind-mind, kezdetben lassan, de aztán annál nagyobb hévvel szabadul fel s tör magának recsegve utat.

Utat a „mai” életbe. Az egyik fiú, Jenő, akit anyja is az üzlet folytatására szánt, a kor menetének megfelelően alakítja át a boltot és saját életét. Modern kereskedő, vagyis olyan, akinél a becsületességet az óvatosság és a társadalmi tekintély helyettesíti. Új házat építtet, új bázisokra akarja fektetni életét: igyekszik belekapcsolódni a vidéki domináló osztályokba. Barátságot keres a helybeli notabilitásokkal, sorra megveszi őket, végre megteszi az utolsó lépést is: kikeresztelkedik. És ekkor ébred csak igazán örök megkötődöttségére. Külsőleg elér mindent, amit akar, de ebben a metamorfózisban elveszt mindent, ami igazán érték és éltető erő volt életében. Felesége megcsalja, fia, a már igazán gyökértelen, világfájdalmas ifjú izraelita kitűnő példája, oly messze kerül tőle ebben a sodródásban, hogy egymás szavait sem értik.

Az öregasszony másik fia, Lajos, Pesten él. Képtelen tervek építgetésével elégíti ki, vezeti félre örökölt nagyravágyását. Mindig csak a legvégső stációt látja, és így természetszerűleg elbukik a legelső lépés után, amit a valóságban tesz. Ő a nemes szándékú felvilágosult, aki mindent megért. Gyermeke lelkét is megérti. A lány, Lici, a háború utáni időknek, a légüres valóságban élő gyönyörű példánya minden előítélettől mentesen, minden látható törvény és cél nélkül, tudatosan, de mi látjuk, hogy milyen nyomorult vakságban halad pályáján, amely egyelőre a züllés, egy életen át húzódó lelki sivárság felé vezet. Tornázik, szabadszeretkezik, művészi hajlamai vannak.

Az ősi szellemiséget csak két asszony képviseli. Az özvegy Lujza, a fivérek nővére; ő idegenkedik az új élettől, amely a család bástyáit, a tradicionális zsidó kollektivitást belülről rombolja szét; Mina, a hóbortos Lajos beteg felesége, az új életben is megmarad annak, aminek évszázadok hagyománya, Jehova parancsa rendelte: alázatos, mindent eltűrő, férjéért mindent feláldozni kész hitvesnek.

Az ő életüknek néhány éve pereg le előttünk; évek, melyek alatt alig történik valami rendkívüli esemény, de melyek mégis nyugtalanítók, fojtottak, valami, még be nem következett, de menthetetlenül közelgő tragédiától terhesek: egy család, egy társadalmi osztály testi-lelki átalakulásának lázas éve ez a néhány év. Ha egy társadalmi osztály életkorát egy ember életéhez arányítjuk, a tapogatódzó szerelem, a türelmetlen, naiv, szánalomra méltó pubertás kora ez az egypár év, amely tudjuk, nemcsak kiábrándulással, hanem undorral végződhetik.

„Un roman est un miroir promené sur une grand’ route” – mondotta Stendhal.

Ezt a mondatot tarthatta Komor András is szeme előtt. A tükör, amelyet a kisvárosban hordoz, nagyszerűen ragyog, kitűnő képet mutat, amíg – hogy mondjam? – sémita vágású arcok kerülnek eléje. Egy-két túlrealizált csoportképet kivéve (mint például a gyászba borult család fotográfiája), olyan felvételek sorakoznak, melyeken az élet valóban élő életnek hat, melyeken látszik, az emberek nem a konvencionális merev fényképarccal álltak az öröklét elé; arcukról lerí a pillanatban élő, s tán csak pillanatnyilag is igaz szeretet, meghatódottság, önzés vagy romlottság. Ahol azonban a pörge vagy a zergetollas kalapok és a hagyományos dzsentribricseszek tűnnek elő, az az érzésem támadt, hogy a tükör alulról vagy felülről, vagy távolról, mit tudom én, de mindenesetre eltorzítva-elmosódva mutatja őket. Egyikre se ismertem rá. Dölyfös, de haszonleső és minden haszonra menten odakacsintó arcuk, poháremelő gesztusuk, trágár beszédük ugyan gyanús volt egy kicsit, ilyet láttam már valahol, de nem a magyar 20. század harmadik decenniumában. Ezek az új kaszírnő nagy melleiért lelkesednek, elhencegnek, hogy csapják be az államot, a baktertól kezdve az alispánig lekenyereztetik magukat. Ezeknek a képe rossz; nem mondom, hogy maguk az alakok nem lehetnek ilyenek, de ahogyan itt megjelennek, ebben a pózban, ezekkel a bajuszokkal – látszik, hogy úgy „állították be” szegényeket, ha ugyan nem nagyapjuk, daguerrotipjeit fényképezték le.

Pedig fontos szerepük van nekik is. Közvetve ők okozzák az egyik Fischmann utód lelki felbomlását; mint a görög ellenkórus ők hümmögik a végzet szavát. A regényből ugyanis, ha jobban megkaparjuk, kibújik az antiszemitizmus problémája. Kényes és halálra kompromittált probléma. Komor korrajzot fest, s így megelégszik azzal, hogy csak a látható jeleket mutassa meg, és nem kutatja azok távolabbi eredetét, ami különben nem is regényírói feladat.

A regény, mint minden élő teremtmény, csak előre fejlődhet, csak jelene és jövője lehet. Komor András a magyar inflációs idők zsidóságának regényét írta meg; hősei már eleve meglevő társadalmi tények törvényei szerint mozognak. Mozognak és cselekszenek, és töprengéseikre sose kaphatnak választ. Tények vannak, amelyekkel hiába kelnének birokra, ha egyáltalán meg tudnák ragadni őket. Ez a modern társadalmi regény konfliktusa, s egyben ez benne a tragikus elem is. Megfigyelhetik, minden modern társadalmi regény pesszimista. Nincs kiút. Mint ahogy a kapitalista társadalomnak sincs további útja – szólalhat itt fel a marxista.

A cselekmény fonala nem a személyek kezében van. A lényeget fürkésző író cselekedeteik után nem tud lelkükre következtetni: Komor András igazi hőseinek nem tetteit mondja el, hanem azokat a gondolatokat és érzelmeket, amelyeket azok e tettek előtt, alatt vagy után magukba forgattak. S hogy a regény mégis összefüggő és valószínű, ez annak köszönhető, hogy pszichológus éleslátásával a legapróbb, a legjelentéktelenebbnek látszó, tehát a legélőbb mozdulatokon tudja megmutatni a kor hatalmas irányvonalait.

Ennek az aprólékos pontosságnak jelét látjuk stílusán is. Nincs mondata, amely önmagában is ne jelentene valamit, ne akarna külön is borotvaél lenni. Persze, ez az egész mű rovására mehetne, ha nem volna mindegyiknek valamilyen vágása. Magam egyhuzamban olvastam el az egész könyvet; élő, szomorúan élő ismerősöm lett ez az egész haldokló család.

Az óhéber nemcsak a rímet nem ismeri, hasonlóan a göröghöz és a latinhoz, de még a ritmusnak is csak egy egészen különös, az ütemző ritmustól merőben elütő fajtája van meg benne. Nehéz feladatot vállal tehát magára, aki ezt az alapjában más lelkületű, víziójú, indulatú költészetet akarja megszólaltatni valamilyen, ritmus nélkül elképzelhetetlen európai nyelven. A héber költészet ritmusát némelyek a magyar gondolatritmussal próbálták összehasonlítani (Bánóczi), de ez a hasonlat sem világítja meg a héber gondolatritmus lényegét, mivel azt – ellentétben minden európai gondolatritmussal – nem a logikai következőség, hanem miként az áriát, az érzelmek patakzása, a közvetlen indulat irányítja. Szenczi Molnár kikerekített, magyar nyelven fenségesen hangzó zsoltárainak vajmi kevés közük van Dávid király énekeihez. Az ő verseiből méltóságos nyugalom és bizalom árad; nyoma sincs bennük annak az egzaltált, hol követelődző, hol szinte megszállottan lelkendező hévnek, ami az egész zsidó liturgia jellege. Az ő zsoltárai olyanok, mintha egy keresztény, sőt mintha egy magyar keresztény király énekelte volna őket.

Telekes Béla fordításában föl-fölcsap a zsidó vallás fékezhetetlen, önbódító lángolása. A visszaadhatatlan ritmikájú strófákat ő is magyaros és nyugat-európai ütemű sorokba töri. Az így megrendszabályozott énekek elveszítik szabad iramukat, darabosan és idegenül sorakoznak egymás után; de itt-ott megvonaglik bennük az a rajongó hevület, vagy az a már szinte túláradóan gőgös hit, eszelős jajongás és panasz, ami a régi zsidó dallamokból árad.

Telekes Béla Dávid királya felismerhetően, örvendetesen zsidó, s még csak nem is zsidó király; nem a múlt ködeibe és ködös poézisába burkolódzó fönségesség, hanem eleven lelkület, aki a mi korunkban is egész otthonosan mozogna. Ez a hús-vérszerűség nem a fordító „érdeme”. Összehasonlítván Telekes átültetéseit a Károli-féle nyers fordításokkal, az az érzésem támadt, hogy ez, ez a tele torokkal lamentáló és tele torokkal ömlengő Dávid az igazibb, s nem Szenczi különben elragadó magyarsujtásosa. Erről elhihető, hogy jókedvében mezétláb táncra kerekedett a frigyszekrény előtt. Ez a költő nem a jóság és elnézés istenéhez, hanem egy szigorú, megtorló, sok elfoglaltságra képes istenhez énekelt.

Hasonlítsuk össze ezt a hangot a „Perelj, Uram, perlőimmel” hangjának magyaros, egyenes állású panaszkodásával és meglátjuk, hogy bármily nagyértékűek, megrendítőek is Szenczi zsoltárai (inkább nyelvezetük és ősi ritmusuknál fogva), érdemes volt Telekes Bélának, hogy nagy elődje után még egyszer lefordítsa őket.

A Georgicon, ez a versbe foglalt útmutató kertészek és földmívesek használatára, a legmerészebb vállalkozás, amelybe költő, a költészet teherbírását és sajátos körét igazán ismerő költő foghatott. Költemény, amelyre nem költői hevület indította a költőt; költemény, amelynek tárgya a legnehezebben olvasztható poézissá, az eleve vállalt céltudatosság és megkötöttség miatt. A didaktikus művészet iskolapéldája a Georgicon, amelyet csak egy Vergilius tudhatott igazi művészetté emelni. Milyen fegyvere marad annak a költőnek, aki lemond az ihletről s az ezzel járó egyéni erőről, lendületről, varázsról? Marad néki a költészet mindazon eszköze, amelyet ma „forma” néven ismerünk, marad neki a nyelv zengése, a mondatok ragyogó, meglepő világossága, elevensége, a plaszticitás, a vers biztos fordulékonysága, a ritmus hajtóereje és még ezer megfoghatatlan elem. Mindaz, amiről a közönség azt tartja, hogy métier és másodlagos, mert megtanulható, holott csak a legnagyobbak vannak birtokában. Ez az – ez a konstans állapot az –, amit tehetségnek nevezhetünk; ami az ihlet adta érzelem megvalósulását is lehetővé teszi. (Egészen mellesleg: ezért oly nehéz a mai tendenciózus művészet megoldása is; tárgyának, a mindenki által jól ismert igazságoknak vagy igazságtalanságoknak művészi magasságba való emelése a legerősebb talentumot kívánja.)

Mindezt azért tartottam szükségesnek ismételni, hogy rámutassak, mire vállalkozott az, aki a Georgicon fordításba fogott. Amint Vergilius a latin nyelvvel, ugyanazt kell a magyar fordítónak a magyar nyelvvel végeznie, mert a Georgicon pontos, legszószerintibb átültetése a nyelvi szépségek újjáteremtése nélkül valóban csak kertészeti útmutató.

Nézzük most már, hogyan oldotta meg feladatát Marót Károly. Rögtön a fordítás elején kívánkozik példa az összehasonlításra:

Eleven, fürge sorok, maga a különben általában nehézkes invokáció itt rögtön élettel teli képbe csap át, máris előttünk ragyog és szaglik a szüret. Tiszta fényű képek, tiszta mondatok, és micsoda hangzás. A magyar fordítása ez:

Első tekintetre s főleg azoknak, akik fülében nem cseng az eredeti, élvezhető jó fordítás, s az „erre, te” és „ajándokaiddal”-on kívül nincs semmi, ami az olvasót megállítaná. Jó magyar vers, de hol van mégis ez a vers Vergilius plaszticitásától, tömörségétől! „Floret ager” – épp a maga egyszerűségében hatásos. De „rétség nyiladozik?”, különösen venyigékkel teli rétség? Feleslegesen bő ez a magyarosnak készült mondat s amellett zavaros is. Hasonló ehhez a következő mondat, „A szüret leve forr teli kádban”. Itt Vergilius összefogó, magas költőiségét húzza le Garay stílusához a fordító. Spumat plenis vindemia labris: a szüret (maga a szüret és nem a bor) forr teli kádakkal vagy kádjaival.

E két szemelvényben észlelhető szemléletbeli különbség választja el a magyar fordítást az eredetitől a továbbiakban is. Ismétlem, a fordítóra itt – az anyag természete miatt – éppoly nehéz feladat hárult, akár a szerzőre. Itt nem a tárgy, a mondanivaló visszaadásán fordult meg a dolog, hanem a nyelv, a vers elevenségén, versi mivoltán. Vergilius versének ritmusa a maga tisztaságával, keresetlenségével magával ragadja, könnyen viszi a szemet és fület. Marót nyelvezete állandóan belebotlik a rögös anyagba. Amellett, hogy tájszólással és nyűgös mássalhangzó kettőzéssel igyekszik átjutni a zökkenőkön (az ilyen, olyan, milyen, helyen szócskákat hovatovább már szinte állandó illyen-nek, ollyan-nak, millyen-nek, hellyen-nek erőlteti), elvétve egész hibás sorok is kerültek a szövegbe, mint pl.: „…és hogy előbb húsos háncsban lappangott ovatvén” (a szikra), amelyeket igazán nehezen érezhet hexameternek a fül. Ezeket akár a korrekcióknál is ki lehetett volna javítani.

Összefoglalva észrevételeinket s azt, amit e fordítás nehézségeiről mondottunk: Marót Károlynak, a filológusnak kísérletét mégis dicséret illeti. A Georgicon-nak ez a részlete, tudomásom szerint, az első olvasható műfordítás az újabb magyar irodalomban; első próbálkozás, rögtönzés ezen a területen: ezen a munkán, amelynek elvégzése „mesterségbeli” poétára vár. Dicsőségének harmadik évezredébe lépő Költőnek, a legnagyobbnak az összes latinok közt, reméljük, nem sokáig kell várnia a magyar irodalom e tiszteletadására.

Az új orosz irodalom alkotásai között ebben a regényben véltem első ízben fölfedezni azt, amit a mai orosz írógenerációtól várunk: túl az orosz couelur locale-on, a diabolikus vagy krisztusi-orosz lélek rejtelmein a kommunista társadalomban élő ember küzdelmeit. Taraszov-Rogyionov nem vérbeli író, de alkotása mégis megdöbbentő. Részletet ad egy szinte egzotikus lelki területről, s csak arra törekszik, hogy elhihetővé tegye tárgyát, mely a maga nyers valóságában nagyszerű; megkomponált, kész dráma. Ahogy utószavában maga is bevallja, megtörtént esetet írt le; csupán dokumentumokat akart nyújtani egy korból, amelyben két világnézet, nem is politikai, hanem emberi világnézet, lelki beállítottság, az individualizmus és a kollektivizmus először ütközött össze. Korunknak nincs tragédiája: az egyén ma vajon milyen erkölcsi világrendet ismer el igazán? Taraszov szerint Oroszországban megvan az a levegő, amelyből tragédia születhetik. Ez a miliő, ennek a miliőnek hű ábrázolása teszi figyelemre méltóvá Taraszov művét.

A regényterjedelmű, inkább színpadra kívánkozó elbeszélés hőse Alekszej Ivanovics Zugyin, volt vasesztergályos, jelenleg – az ellenforradalmi harcok legkritikusabb napjaiban – egy kiváltképpen veszélyeztetett városban a Cserezvicsajnoj Komisszija: a Cseka elnöke. Kipróbált bolsevista, akinek már vérébe ivódott az osztály- és pártöntudat. Puritán, ahogy a kommunista etika megköveteli. Családjával együtt éppúgy él, mint a többi munkás. Egy nap egy ellenforradalmi komplot ügyében kell döntenie; az összeesküvés egyik tagjának, egy fölfelé, táncosnővé züllött leánynak megkegyelmez, sőt hivatalában állást ad neki. A leány, hálából, felkeresi az elnök feleségét, és a gyermekeknek fél kiló csokoládét ajándékoz, az elnök tudta nélkül.

A regény eddig nagyon is közepes. Taraszovnak közel sincs olyan emberábrázoló képessége, aminőhöz a többi oroszok szoktattak bennünket. Zugyin a tisztességes pártember sémája. A leányt, aki később elárulja az elnököt, csak az író kapkodása teszi gyanússá. Taraszov nem tud embert ábrázolni; az embereket rángató ideák útját, bonyolódását annál inkább.

Az ellenforradalmi csapatok már a várost ostromolják. A munkásság körében ekkor elterjed az a hír, hogy Zugyin haszonleső, állását csak egyéni előnyök elnyerésére használja fel; képtelen mesék keletkeznek nagy mennyiségű élelmiszerekről, aranyról, csokoládéról, amit a Cseka elnöke eltulajdonított. A proletárok bizalma megrendül, nem akarnak harcolni. Az utolsó pillanatban Moszkvából bizottság érkezik a dolog megvizsgálására. Zugyint letartóztatják. Itt kezd ez az írásmű tragédia lenni.

Itt az emberek már ideákat képviselnek, és ezek az élő elvek élettel töltik meg képviselőiket; Taraszov itt elemében van. A bizottság ügyésze Szusztrij, volt menseviki, de ma épp ezért a legvéresebb szájú forradalmár, a pártbeli stréberség mintaképe („az áruló”), Zugyin agyonlövetését követeli. A bizottság elnöke, Tikacsov az uralkodó ideát, a párt célját, a munkásosztály érdekét képviseli. Számára nincs igazság vagy igazságtalanság. Tudja, hogy Zugyin ártatlan. De látja a forradalom érdekét is, amelyet most végzetesen fenyeget a munkásság bizalmatlansága. Ezt a bizalmat csak úgy lehet gyorsan, egy nap alatt visszaszerezni, ha a tömegeknek (ismeri a tömeg lélektanát) pillanatra igazat adnak, és bűnbakul kiszolgáltatják Zugyint. A bizottság elhatározza az elnök kivégzését.

Most következik a legszebb részlet. Tikacsov bemegy Zugyin cellájába, és értésére adja, hogy meg kell halnia. Ebből a legtragikusabb párbeszédből árad az a levegő, amely Taraszov művét kiemeli a mai orosz irodalom alkotásai közül. Zugyin megérti és elfogadja, hogy a forradalom érdekében meg kell halnia, és neki, az igazi forradalmárnak még emlékét is örök gyalázat borítja. Lélegzetelállító oldalak ezek. A tragédia magas fokra emelkedik, s mikor az utolsó lapot is átfordítottuk, kész a katarzis. Zugyin küszködik; az ideák, melyek betöltik, életet lehelnek belé, és most már látjuk benne az embert is, aki feláldozza, fel tudja magát áldozni, egy az életnél is erősebb erőnek. Bukása fölemelkedés.

A könyvet, melyet Oroszországban az új éra legjelentékenyebb megnyilatkozásának tartanak, Katona Fedor fordította magyarra.

A Monde (Henri Barbusse lapja) ezzel a könyvvel indította meg magyar nyelvű kiadványait, melyeket a Párizsban élő kiváló magyar esztétikus és műfordító: Bölöni György rendez sajtó alá.

Szinte fizikailag, magának a fülnek jólesik, ha az ember tiszta, hibátlan magyar verselést hall a mai „formaproblémáktól” zajos irodalomban. Az ember akaratlan is fölfigyel, különös jóérzés tölti el, mint idegenben, ha a tömegben egyszerre csak magyar szavak ütik meg a dobhártyáját. Élvezi a nyelvet. És még jobban élvezi, ha költő ajkáról hallja. Sík Sándor kitűnően megtanult magyarul.

Megtanult? Mintha ebben a megállapításban egy kis lebecsülés rejlene: az anyanyelvét örökli az ember, azt nem kell megtanulni. Aki a magyar nyelv állítólagos letéteményese: a földmívelő magyarság köréből származik, az tudja legjobban, hogy a kifejező, az olvasásra szánt nyelvet mennyire tanulni is kell. A nép megőrizte a nyelv ízét, színét, meglepő fordulatait (amit szintén érdemes minél nagyobb mennyiségben elsajátítani), de a nyelv konstrukciójából, a szintakszisból vajmi keveset. Ennek őrzése, ápolása az irodalom dolga. Sík Sándor megtanult magyarsága ellen tehát semmi kifogás sem eshetik addig, míg ez a megtanultság nem megy odáig, ahol a tanítvány többet akar tudni a mesterénél. Egész odáig, ahol túlzásba víve a szorgalmat, olyan fordulatokat alkalmaz, amelyek a nép ajkán ugyan némely kifejezésben igen elevenen hangzanak, de melyek általánosítása mégis mesterkéltnek hat. Így Sík Sándor szívesen használja az el-, ki-, be- igekötők helyett a meg-et. „Hát akkor a kardom mire hogy megvontam” – mondja egy helyütt, ahol a kard kivonásáról van szó.

De ezek a – különben elég ritka – túlzások alig zavarják verselésének hagyományos tisztaságát és elevenségét. A kifogástalan ritmusban és rímekben írt sorok elbájolják, szinte elzsongítják a fület; frissen viszik a tekintetet, egységet adnak a mondanivalónak, mondhatnám, hogy szerkezetet. E csillogó nyelvi és költői szépségek úgy fogják össze ezt a hét részből álló mesét, mint az abroncsok. Nélkülük a költemény annyi részre esne szét, ahányból a szerző nagy akarattal, mondhatnánk erőszakkal, összerakta.

A boldog ember inge arról a boldogtalan királyról szól, aki – mint gyermekkori mesekönyvünkből tudhatjuk – akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét öltheti magára. A történetet a mesemondókon kívül több író, köztük Anatole France is feldolgozta, több-kevesebb változtatással.

Sík Sándor a magyar mesevilág földjébe ültette ezt az idegen magot. Magyar nevet, magyaros gesztusokat adott az alakoknak. Majd mikor azok az új környezetben és új köntösükben mozogni kezdtek, nem elégedett meg azzal, hogy a mese légkörében éljék le szerény életüket, hanem végigvezette őket a keresztény morál problémáin, majd a felvilágosodás korának problémáin, majd a jövendő, az állítólagos gépkorszak problémáin és még több közkeletű kérdéstörmeléken. Így aztán végül az aránytalanná nőtt elbeszélés mese is, nem is, utópia is, morális tanköltemény is és egyik sem. Alakok tűnnek fel, akik ennek a fárasztó körutazásnak csak egy-egy szakaszát bírják ki, aztán kidőlnek. A főszereplőket is csak a szerelem mindig bevált köteléke tudja a történet végéig segíteni. Kimerülten omolnak egymás karjába, érzik tán, az olvasóval együtt, hogy nem sok értelme volt hosszas bolyongásaiknak, szenvedéseiknek.

Valóban nem sok. A történet végén, mikor az olvasó a gondos és ismétlem; költői és egyes helyeken a művészet legtisztább magaslataira emelkedő nyelvezet hatása alól felocsúdik, nehezen érti meg, hogy miért járt azokon a területeken, amelyekre a szerző vezette, noha azokra tán külön-külön szívesen gondol vissza, mint egy gyors kéjutazás tájaira, helyzeteire és eseményeire.

Az út, a mű eszmei alapvonala, annyi kanyaron, szoroson, útvesztőn át vezet, hogy az olvasó már az út közepén elfeledi, honnan is indult, mit várt a kalauztól. A boldog ember ingének keresésében a szerző elvándoroltatja Csongor és Tünde álomvilágába, Wells gépországába, egy kicsit Az Ember tragédiájá-ba, fáradhatatlanul magyarázva azt, ami az első stációk után is nyilvánvaló, hogy nem a pénz, nem a bölcsesség, nem a jövőbe vetett hit, nem a szegény nép pártolása tesz boldoggá (a végtelenségig lehetne sorolni azt, hogy mi nem tesz boldoggá), hanem a szamaritánság, melynek gyakorlásáért a mesében a királyfi el is veszi jutalmát. Ez az egyszerű morál azonban nem elég erős fonál ahhoz, hogy ennyi és ennyire telezsúfolt képet egymáshoz fűzzön. A képek önmagukban szervesek, tiszták, csak egymás mellett hatnak úgy, mint az egymást nem kiegészítő színek. Lírai, patetikus lírai tehetség teremtette őket s nem komponáló tehetség, erre pedig egy műfajban sincs annyira szükség, mint a mesében. Ez a talentum csak egy-egy mély lélegzetre van beállítva. De erejét akkor is hangja rezgésében, tompításában, emelésében tudja igazán kifejteni; épp azért akkor tud legkifejezőbb, leghatásosabb és legegyénibb lenni, mikor a mondanivalóval szinte nem is kell törődnie. Ürügy kell neki, hogy szólhasson.

Ilyenfajta lírával van sűrítve ez az alkotás. Ha távolról is, emlékeztet a parnasszisták személytelennek tetsző lírai hevületére. A költő egy tájról beszél, kentaurok szaladásáról, újra egy tájról, újra egy elképzelt mitológiai jelenetről, amit különben mindenki ismer, és az ő óvakodó fájdalma vagy öröme csak a szavak vontatottságából vagy lüktetéséből, a költői képek színezetéből tűnik elő. A nyelv ünnepli magát, maga a beszéd; a hang lesz költészet. Minden más elem rovására, de, a maga erejének bizonyságára.

A szépségre vagy formás gondolatok pontos kifejezésére törekvő, nagyszámú mai versírók között végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és még gyakoribb zuhanásaival, megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemre méltóvá tesz az, hogy költő hibái; csak költő, az inspirációnak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket.

Nem is tudom, értékei vagy fogyatékosságai ismertetésével kezdjem el Forbáth Imre költészetének megközelítését. Mindkét úton át rövidesen elérnénk ugyanarra a helyre; ahhoz a ponthoz, a lírának ahhoz a megmagyarázhatatlan centrumához, amelynél már meg lehet különböztetni a szépen verselő epigont az önmagával örökös küzdelemben levő igazi költőtől, aki tán nem is ír „jó” verseket. (Tapasztalatom szerint, különben is, az epigonok mindig tökéletesebbnek látszó verseket írnak, mint az útkezdők, ami természetes is: nekik már nem kell a költészet legkeményebb oldalával, a formával megbirkózniok.)

Nem, Forbáth Imre nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy ezt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens vagy legalábbis meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi. De az örök érvényű költészet szempontjából sem. Darabosak ezek a versek, formátlanok, gyakran kérkedően modorosak, szerkezetlenek. A költő elkezd valamiről beszélni, ennek magyarázatára felhoz egy szép hasonlatot, a hasonlat felidéz egy másik emlékképet, s a vers máris letér eredeti útjáról, s röpül, vagy akart csikorgással döcög valami keserű, gúnyos, kegyetlen fantázia útján; mintha önmagától menekülne. A fantázia útja? Piszkos külvárosi udvarokon, bűzös utcákon, kocsmákon, matrózlebujokon, gyönyörű, de a nyomor szagát erjesztő hegyvidékeken vezet át, hogy aztán – hova menekülhetne? – az alkohol szürke ködű tájaira, a realitáson túli régiókba vesse magát; amelyeket mintha már az őrület alakítana. Nincs hazája ennek a költészetnek, nem tartozik semmi közösségbe; annyira egocentrikus, hogy magában sem fér meg; a költő bizalmatlan mindennel szemben, saját érzéseivel szemben is önmagát emészti.

De éppen ez a korláttalanság teszi lehetővé, hogy megismerjük benne az igazi költőt. A pongyolaság közvetlenséggé válik, a szerkezetlenség, a szabad asszociációk sora eleven lelket leplez le. Szándékos faragatlanságát, amely nemegyszer az ízléstelenség határáig kemény, állásfoglalásnak, feleletnek vehetjük a mai kor hangzavarára. Fantáziája szabad csapongásában gyorsan bezárja azokat a helyeket, ahol a kor sok fonáksága legriasztóbban kiütközik; helyenként úgy látszik, mintha még ezeken is túl akarna szállni a szürrealizmus önkényes birodalmába, de az utolsó pillanatban mindig visszafordul a valósághoz. S most, kifáradva a szédítő keringésben, csendes, lemondó szemlélődésbe merül. A szitok és az épater le bourgeois hangját elégikus akcentus váltja föl. E nyugodtabb hangnemben ismerhetjük meg Forbáth Imre költészetének eredendő izmosságát, nyelvezetének erejét és magát a költőt is igazi emberségében.

Forbáth Imre elégiáinak hangján érezzük, hogy ez az ember ezer kalandon, veszélyen ment át, megpróbált minden megpróbálhatót. Tapasztalt és mélyen látó szemmel nézi kis környezetét. Tekintete alatt a valóságról lefoszlik minden vigasztaló fátyol, hiedelem: kegyetlenül puszta és érdes világban áll a képzelet szférájából visszatért költő. S ahogy egykor álmait követte, oly fanatikusan figyeli most mindazt, ami körülveszi. Objektivitása megdöbbentő. Az imént szemére vetettük rendszertelenségét és önkényes temperamentumát. Most, hogy a valóságnak adja át magát, minden fenntartás nélkül, a rendszertelen világ jelenségeire reagálva hű képet ad a mai világról. Hogy ez a kép fájdalmas és bántó? Hogy első tekintetre inkább elriasztó, mint gyönyörködtető? Igen, bántó valóban és fájdalmas. Forbáth Imre aktuális költő, a szó nemes értelmében. Első gondja nem a szépség, hanem az őszinteség.

Rendesen a csendes, halk szavú költőkre használjuk azt a kifejezést, hogy „érezzük a szívüket”. A tiltakozó, a forradalmi költőknek inkább csak a hangjukat érezzük. De ennek a hangos, átkozódó költőnek tolongó szavaiból kihalljuk szíve meggyorsult, majd elakadó dobogását; minél jobban szitkozódik, annál jobban. Minél jobban tiltakozik sorsa és a költészet ellen, annál jobban érezzük költői erejét. Képzeljék el azt a színészt, akinek Lear monológja közben eszébe jut a saját élete, dühbe jön, és haragját – ez egyszer alkalma van rá – világgá kiáltja.

A „költészetet” váró olvasónak, ha Forbáth könyvét kezébe veszi, igen valószínű, hogy szinte minden oldal után kedve támad, hogy megvetéssel félredobja. Türelmének fonala szinte minden vers, ha nem minden szakasz után végsőkig feszül. Ám valami mégis visszatartja, és továbblapoz. És ha végigolvasván a könyvet, rendszerezni akarja benyomásait, megállapítja, hogy e durva, szabados s csak ritkán tiszta hangú verseken át igazi költővel ismerkedett meg. Sajnálja a „zavaró momentumokat”, szeretné, ha feszengés nélkül élvezhetné ezeket a verseket, azt kívánná, ha a költő „letisztulna”, ha komolyabban venné hivatását, és ebben tökéletesen igaza is lenne. A költészet nemcsak a közvetlen, nyers inspiráción múlik, ahogy Forbáth Imre valószínűleg vallja. Az ő tehetsége emelkedettebb, messzebb terjedő hangra méltó. Olyanra, aminőt itt a Március elsején, Elégia, Utolsó dal, Szürkület, Az erdő kísértetei, Hajnali rapszódia (az utolsó két sor nélkül) és a Tél címűekben megütött, hogy csak a hozzám legközelebb állókat említsem a kötetből, melyet én így is a fiatal magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának tartok.

A reneszánsz a nyugodt, életerős, harmóniára törekvő világszemlélet művészete. A barokk az ég és a föld javai és csábításai között ingadozó emberé. A rokokó a világgal tökéletesen megelégedett emberé, aki a földet akarja oly vidámmá, széppé, díszessé tenni, mint aminő dédapjának fantáziájában a mennyország volt. A művészetek fejlődésének ezeket a klasszikusan kongó definícióit mindenki ismeri. Harsányi István készen kapta a nyugati rokokó ismérveit, és azok útmutatása szerint kikereste a magyar irodalomból azokat a jelenségeket, melyek e teóriákat igazolják. Nem vizsgálta azt, hogy ezek a sztereotip meghatározások megfelelnek-e és mennyiben felelnek meg a valóságnak. Elfogadta, minden kritika nélkül, a különféle német esztéták álláspontjait, és így, idegen szemmel nézve egy korszak sajátos magyar lelkületét, az esztétikai elmélyedés helyett egyszerű regisztrálást, és ha érdekes is, de idegen szempontokhoz igazodó kommentálást végzett.

Sorra vette a 18. század magyar szerzőit, keresvén, hogy melyik használ olyan képet, hasonlatot, fordulatot, amely a nyugati rokokó világszemléletére emlékeztet. Bőven talált ilyet, nemcsak a 18. században, de az előtt és az után is. A legbővebb anyagot kétségtelenül a 18. század utolsó évtizede nyújtotta, a magyar irodalomnak ez a valamennyi között tán leghősibb korszaka, amikor Kazinczy és társai egymással versenyezve a magyar irodalmat nyugat-európai és klasszikus nívóra emelték. A nyelv és a költői kifejezésformák pallérozásának heroikus időszaka volt ez, amely a fordítást csaknem ugyanannyira értékelte, mint az eredeti alkotást. Természetes tehát, hogy az idegen irodalmak divatja átplántálódott a magyarba is, azonban az akkori magyar lelkületen és nyelven átszűrődve, mondhatjuk, hogy teljesen egyéni színt és formát kapott. Rokokó volt ez? Tán kiindulásában volt valami a rokokóból, de mennyire elkanyarodott attól minden igazán költői tehetségű költő művében! Csokonai feltétlenül mutat rokokó vonást, de mutat annyi klasszikust is. A próba- vagy tanulásképp fölvett modorok mögött markánsan látható a 18. századi sajátosan magyar költő. Ugyanez áll Fazekasra és a többire is.

Harsányi könyvétől azt vártuk volna, hogy a külföldi és a magyar szellemiségnek, vagyis a forma és a mondanivalónak ezt az érdekes keveredését mutatja meg; azt a különös magyar irodalmi áramlatot, melyet a nyugati rokokó nálunk is megindított. Azt hisszük, hogy Harsányit szaktudása, esztétikai érzéke és írókészsége képessé tette volna ennek a munkának elvégzésére. Könyvének legérdekesebb, a belső lényeget érintő fejezeteit vázlatokban kapja az olvasó. Magát ezt az egész könyvet is vázlatnak, anyaggyűjtésnek tekinthetjük, már így is igen értékes jegyzetfüzetnek; alapja lehet egy később, nagyobb önállósággal és elmélyedéssel megírandó műnek. Ismétlem, a magyar irodalom egyik leghősibb korszakát dolgozhatná föl ez a jövendő mű, amelynek hiányát irodalmunk fájdalmasan érzi.

Európa-szerte a polgári lapok, irodalmiak és politikaiak vegyest, hónapok óta Gorkij ellen fújják a követ. Egyik finoman trillázva, a másik elfojtva sziszegi, a harmadik fülrepesztően harsogja világgá a hírt.

Gorkij, az emberiség, a szabadság, a szegénység írója elárulta az emberiséget, a szabadságot, az egyenlőséget, a jobb jövőt, az istent, a saját múltját, olvasóinak és bírálóinak rajongó tömegét… ez a mostani Gorkij már nem is Gorkij, elvesztette a tehetségét, a bátorságát, kivetkőzött magából, mintha az egész embert kicserélték volna. El lehetünk készülve még arra a hírre is, hogy valóban ki is cserélték, ráijesztettek, vagy hipnotizálták, és az a gyanús alak, aki most a Pravdá-ban egymás után eregeti „az ízléstelen, minden irodalmi elvet meghazudtoló” szörnyűségeket, nem is – a régi Gorkij.

Gorkij, aki a proletárság legsötétebb rétegéből emelkedett a 20. század legnagyobb írói és humanistái közé azáltal, hogy ennek a szegénységnek az életét, vágyait oly bátran és oly mesterileg írta meg, mint előtte senki. Szóval, nem tagadta meg a származását. Nem tagadta meg a proletariátust, melynek forradalmi harcában aktív részt vesz. Szóval, ha a szennyes aljnép istentelen és kultúraromboló vágyait nem tagadta meg, akkor megtagadta magát a kultúrát, a finom ízlést, az irodalmat, szóval, önmagát, azazhogy az írót. Tehát kibújt a szeg a zsákból. A művészből kibújt az ember, akiről most látja a világ álmélkodva, hogy közönséges proletár, aki előtt semmi sem szent. Gorkij kivetkőzött magából.

Így a polgári sajtó. Illetve és természetesen nem ilyen világosan. Oly gyönyörű elmélkedéseket olvashattunk Gorkij pálfordulásáról, megfélemlítéséről, lepénzeléséről és aggkori meghülyüléséről, hogy Nagy Lajos, kitűnő sajtócenzorunk évekig merhetné belőle a színtiszta bárgyúságot. (Ezekből a külföldi rémhírekből különben a Literatura legújabb számában egy ifjúkori imbecilis tolvajkodott össze egy illatos csokrot.)

Hát hol is van, hová és merre forgolódott ez a mi Gorkijunk?

*

Hogy a művészetben milyen mélységeken és magasságokon fordult meg, milyen csúcsokat ért el, és az emberi lélek milyen végletekéig hatolt el, arra már nem kell szót vesztegetni, annál kevésbé, mivel nem is erről van szó. Mint emlegettük, az emberről van szó, aki a művészben lakik, s aki ezt a művészetet használhatja ragyogó öltözéknek, de pajzsnak, sőt fegyvernek is.

Gorkij Makszim művészete előtt, hogy így fejezzük ki magunkat, mindjárt a kezdetén leborult az egész világ. A kezdő írót a múlt század végén maga az öreg Tolsztoj üdvözli az elismerés és a bámulat legőszintébb hangján. Pár év múlva az orosz Akadémia legtehetségesebb tagjai, élükön Csehovval és Korolenkóval maguk közé választják. (A cár megsemmisíti a választást, erre az orosz Akadémia legtehetségesebb tagjai lemondanak akadémiai tagságukról.) A leboruló egész világ közé természetesen nem kell beleszámítani az ohranát, a rendőrséget és azok fullajtárjait, egész az „objektív” sajtó képviselőiig. (Ezzel a jelenséggel különben, mint látni fogjuk, később is találkozunk.) Gorkij, az ember, veszélyesen abban az irányban halad és dolgozik, amerre a művész „meglátásai” mutatnak. Vagyis nem éri be az ábrándozással, az alkotás „önmagáért való” képzeleteivel, az író „sajátos területével”, hanem a maga írói eszközeivel közvetlenül is részt vesz az emberiség „örök harcában”. A kilencszázötös forradalom után Gorkij börtönbe kerül, honnan csak a legnagyobb nehézségek árán tud kimenekülni. Elhagyja Oroszországot. A híres londoni kongresszuson a többségiekkel tart. Capriban telepszik le, ahol lakása a külföldi mozgalom egyik központja lesz, elannyira, hogy ott egy kisebb fajta agitátoriskola is alakul. 1913-ban tér vissza Oroszországba rövid látogatásra, de a háború otthon fogja. A Capri-szigeti műhely üresen áll, noha Gorkijnak már egészségi okokból is délen kellene tartózkodnia. A forradalom alatt, kisebb nézeteltérések után Lenin környezetében dolgozik. Évek telnek a legkimerítőbb feladatok végzésében, amikor a művész teljesen helyet ad az eszméiért dolgozó embernek. A polgárháború után azonban mindenki visszatérhet a maga szakmájához, a beteg Gorkij visszatér Capribeli írószobájába. (Az író egészségéért aggódó Lenin egyenes felszólítására.)

Pörgessük még gyorsabban a filmet.

A polgárháború csak a csatatéren ért véget. 1927-től kezdve a szovjet, a harctéri háborúknál is keményebb harcba fog: győzedelmeskedni a gazdasági fronton is. Ha az előbbi harcokban mindenkinek katonáskodnia kellett, ebben az utóbbi háborúban mindenkinek a saját szakmájában kellett kitartó, minden bajjal megküzdő, elkeseredett katonának lennie. A specialisták kora ez, amikor a lakatosnak a satunál, az ácsnak az épületeken, a szegényparasztnak a barázdák közt kell keménynek, mondjuk ki: hősnek lennie. Az írónak a betűk között.

1928-tól fogva Gorkij ismét Oroszországban él.

És azóta irodalmi munkássága közben egyre több politikai természetű cikket bocsát közre. A cikkek az utóbbi időkben egyre sűrűbben jelennek meg, és hangjuk egyre keményebb. Maga Gorkij szerint a cikkek száma és hangja arányban áll az orosz ötéves tervet érő támadásokkal, „arányban áll a proletárság ellenségei arcátlanságával, hazudozásaival, amely ellen kötelessége harcolni mindenkinek, akinek fejében az emberiség jobb jövője valaha is megfordult. Rám mondhatják, hogy a hazámat védem, s vele szemben elfogult vagyok. Igen, a hazámat védem, de az én hazámnak nincsenek határai, az én hazám nem Oroszország, hanem maga a proletariátus. Ebből a tömegből származom, ezért harcoltam mindig; egész életem hozzá volt kapcsolva, s ahogy soha egy pillanatra sem tántorodtam el tőle, úgy a jövőben is teljes fegyverzettel mellette állok.”

Az intellektuelek körével kapcsolatban az egész „művelt világ” művelt intellektueljei tiltakozásuknak adtak kifejezést afölött, hogy a munkásbíróság lesújtott a szocialista felépítés elszabotálóira. Dörgedelmes levelüket az egész világ sajtója leközölte. Az egész világ sajtója azonban nem közölte le az orosz intellektuelek válaszát, sőt Gorkij külön leveléről sem emlékezett meg egy mukkal sem. Gorkij többé nem tekintély, Gorkij szavában nem lehet többé bízni, Gorkij áruló lett.

Hiába felel most már, hiába tiltakozik most már Gorkij, de hiába írná most már a világirodalom legremekebb remekeit is, Európa polgári sajtója süketen pislog feléje. Úgy néz feléje, mintha sose látta volna, és ha még soká beszél, ki fogják róla mutatni, hogy soha egy makulányi tehetsége se volt, hogy könyvei fércművek, hogy soha nem volt művész, nem is élt, az egész Gorkij egy legenda, egy hazugság, mint annyi más.

*

Szóval, Gorkij áruló lett, meggyávult, eladta magát (azt írta, hogy Európa helyzete reménytelenebb, mint Oroszországé), meghülyült öregségére, és szadista lett, megtagadta önmagát, forog, mint a szélkakas, kitört rajta az elmebaj (ez a mostani terv nem az orosz állam öt évre kidolgozott büdzséje, hanem az egész emberiség első ideális lépése a szocializmus felé stb.).

Mondjuk befejezésül azt, hogy Gorkij első novellájától kezdve a mostani leveléig a legkövetkezetesebb emberi és művészi magatartást tanúsította? Hogy összes „humanista” és „szocialista” írótársai között ő haladt a legegyenesebb úton? Nem arról van szó többé, hogy Gorkij jó író-e vagy nem. Arról van szó, hogy bolseviki-e. Arról van szó, hogy haladhatsz a legegyenesebb úton, ragaszkodhatsz elveidhez az utolsó leheletig, lehetsz a világ legtehetségesebb embere: áruló vagy, gazember vagy, tehetségtelen vagy, szabad préda vagy ebben a kultúra és erkölcs kormányozta finom világban, mihelyt a kapitalista termelés ellen csak egy hanggal is vétsz.

A valóban nagyon szép Mai Dekameron bevezető cikkében, többek között, arról ír Móricz Zsigmond, hogy a magyar író, még a kisebb tehetségű is, áhítattal és méltósággal fogja a tollát, és nemes akarattal közli a mondanivalóját. Inkább vergődik milliónyi baj és gátlás között, de nem alkuszik meg az írással. Író akar maradni. Ebben Móricz Zsigmondnak igaza is van, s ez az ambíció becsületére is válik a magyar irodalomnak. Csak fölvetem a kérdést: bizonyos-e az, hogy az író, aki ilyen áldozatot hoz író voltának, nem hozza ezt az áldozatot fölöslegesen? Van-e valakinek vagy valaminek szüksége erre az áldozatra? És éppen ma? Nem tennék-e azok a „kisebb tehetségű” írók okosabban, ha kevésbé volnának rátartósak, és engednének kissé az „áhítatból és méltóságból?” Ha például megtanulnának kalandregényt, detektívregényt és más, a közönség alsóbb ízlésű rétegeinek való olvasmányt írni? Ha az amerikai kiadónak nem kellene eredmény nélkül hazamennie tőlünk, amikor szenzációs könyveket kereső útján hozzánk vetődött? Ha egyszer tagadhatatlan, hogy a közönség egy nagy részében megvan az ilyen könyvekre való igény, mért kell a kiadónak kizárólag külföldi írók műveivel kielégíteni ezt az igényt? Az írás azon kívül, hogy művészet, mesterség is. Azok a kisebb tehetségű írók, akik a maguk ereje fogyatéka miatt nem tudnak boldogulni a művészettel, mért nem próbálkozhatnának a mesterséggel? A kaland-, detektív- és más ilyenféle regénynek különösen Angolországban és Amerikában kialakult és könnyen megtanulható technikája van, ott a legkisebb tehetségű írók tömege megél belőle, – mért ne lehetne ez így nálunk is? Egy kis meseinvenció, egy kis kombinálóképesség kell hozzá a technikán kívül. Nagy szégyen volna a magyar irodalomra, ha feltűnne benne egy olyan szerencsésen megtalált alak, mint a Sherlock Holmes volt? Színdarabíróink már jó rég tudják és gyakorolják a közönség szórakoztatásának ezt a reális és hasznos módját, mért szégyenlősebbek a regény- és novellaírók?

*

Móricz Zsigmond a Forr a bor megjelenése óta sok olyan levelet kapott, amelyet vagy diákok írtak, s arra kérték, győzze meg szüleiket, hogy ők nem kötelesek tanulni s érettségizni; vagy anyák írták, akik arra kérték, tanítsa meg fiaikat, hogy a mai világ más, mint a harminc év előtti volt, s ma egyetlen kötelessége minden fiúnak, hogy szorgalmasan tanuljon, és állást szerezzen minél előbb, de minél előbb.

Mit felelhet erre az író?

Ha titkos vágyakat szabadít fel az ifjakban s el nem titkolt rémületeket a szülőkben, mély sajnálattal nézi az eseteket, de nem érzi magát felelősnek. Az író őszintén mondja el, amit a természet törvényei munkálnak az életben. Elismeri egy fiatalembernek azt az érvelését, hogy a mai élet atavisztikusnak látszik előtte, mert fenntart olyan társadalmi berendezkedést, amelynek már ma sincs értelme, s még kevésbé bízhatja rá magát a jövőben. De elismeri a szülők ijedelmét is, akik a gondolkodás megszokott törvényei szerint nézik a gyermekük sorsát, s nem tudják másképp elképzelni azok jövőjét, csak a kitaposott utak irányában. Mindennél nehezebb az új.

Az író azonban művészi pályájára senkit sem csábít. Aki azzal a gondolattal indul a művészi pályára, hogy azzal pénzt lehet keresni, annak nyilván feltárja azt a kétségbeesett helyzetet, ami itt ma van. De azt, akit belső elhivatottság visz ide, s kész a fanatikusok őrült önfeláldozására, azt úgysem lehet megállítani az útján.

Az író költ: ez az ő cselekedete. Az élet cselekszik: ez az ő költészete.

A vékony könyv olvasása közben hamarosan kiderül, hogy a lendület nem valami vad gesztust, nagyot akaró nekiiramodást jelent, amint rossz előérzettel gondoltuk, hanem olyanféle lendületet, amivel a rajzoló siklatja ceruzáját az érdes papíron, hogy egypár vonással vesse oda, tán nem is a megörökítendő tárgyat, hanem arról való hangulatát. Sáfáry László legtöbb verse alig több négy-öt sornál. A kontúrok, a villanó impressziók veszélyes művészete ez, amely vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül, jobban megcsapja a fantáziát, mint a legpontosabban kiszínezett kép, ha nem: bosszantó kriksz-kraksz az egész. Mind a festészetben, mind az irodalomban, a mindent kipróbált mesterek szokták, szinte a maguk szórakoztatására, űzni ezt a finom, japános formát. Olyat, aki fiatalon erre tette föl egész művészetének sorsát, csak egyet ismerek, Simon Andort, akinek külső vonásokban Sáfáry László láthatóan rokona. Ha Sáfáry Lászlónak legtöbbször nem sikerül is ez a sok tapasztalatot kívánó lendület, amikor sikerül, élvezettel nézi kis munkáját az ember, szívesen figyeli a részleteket is, amikben valóban van művészet. Vagy művészetre való hajlam, mit a kritikus szerint érdemes volna nagyobb feladatokon is kipróbálni. Ez a füzet még olyan hatást tesz, mint holmi vázlatkönyv, tele különböző értékű tanulmányokkal. Érdekessége, jelentősége a remélhető nagyobb műtől függ.

Az itt-ott megcsillanó szerencsés sorok után a testes kötet harmincötödik oldalán tűnik fel az első üdítő vers. Aztán újra kietlenség, köd, kopár tájék, amelyben nyugtalanul tévelyeg az ember, míg végre az ötvenedik oldal után újra egy kitartóan remélt tisztás. Aztán újra egy, majd seregestül friss pihentetők, eleven völgy, tiszta kilátás, hogy az ember szinte felkiáltana, ej, de szerencsés utazás! Sajnos, a könyv vége ismét szikes pusztaságba vész, csak itt-ott bókol benne egy virágzó bokor, de azt is beszállja a környezet pora.

Hatvannégy vers, melyeknek legtöbbje kettőt is elfoglal a nagy formátumú, nyolc ívnyi sűrűn telenyomott lapokból. Kevesebb több lett volna. Ha a szerző szigorúbb versei megválogatásában, az olvasó zavartalanabb élvezettel teszi le könyvét.

A válogatás, az önbírálat hiánya különben az egyes verseken belül is meglátszik. Fekete Lajos azok közé a költők közé tartozik, akik gondtalanul rábízzák magukat azokra a homályos érzésekre, alaktalan kis gondolatokra, melyeket a közönség ihlet néven foglal össze. Fekete Lajos is láthatólag elengedi magát, bízik jó szerencséjében: a szavak sodrában. És, sajnos, a szavak jönnek is, ömlenek, mint az ár; van, hogy jó irányban kanyarodnak. De még ilyenkor is, mi minden fölösleges anyagot hoznak magukkal! Fekete Lajos legtöbb költői érzését, legtöbb versét tönkreteszik a szavak. Szerencsés versei akkor születnek, mikor alkotásukban a szerző észrevehető tisztább céllal vesz részt, amikor a vers indulási irányát nem engedi széttöredezni, hanem a vers menetének irányt szab, mederbe, mondjuk ki: formába szorítja. Ilyen az itt közölt verseknek körülbelül egyharmada.

Ezekben a versekben tán ritkábban villannak elénk szép hasonlatok, magukban tündöklő kifejezések, de a versek a maguk egészükben kerekebbek, csiszoltabbak – és így van ez jól. A versből itt nem egy-egy sor nyúlik ki csápszerűen és bizonytalanul, hanem az egész vers mozdul meg, kanyarodik vagy siklik fürgén távoli célja felé. S így van ez jól: nem a testet kell nekünk látnunk, hanem a mozgást! Nem kijelentésekre vagyunk mi kíváncsiak, hanem az érzés, a gondolat útjára; ha megáll, csak így hisszük el, hogy meg is érkezett!

A verseknek e különös, belső mozgása szempontjából is különbséget tehetünk Fekete Lajos alkotásai között, s ez a megkülönböztetés is igazolni fogja az előbbi szempontot a jó és rossz elválasztásában.

Kész fogalmakat vet fel, készen kapott élményeket: a vers üres marad. A szerencsés sorok, melyek méltó helyen revelatív fénnyel sziporkáznának, itt hideg tűzzel égnek el, szinte sajnáljuk őket. Ez vonatkozik Fekete Lajos csaknem minden istenes, kurucos és a városi élet ellen írt versére. Erős hangú, de micsoda visszhangtalan pukkanások sorozata például a Szent irtózattal köszöntelek, város című vers (már a címében is). És ugyanaz a hang igaz, eleven tüdőből hangzik a Téli estéken unokáknak címűben!

Ugyanez áll leíró, nevezzük így: vidékies verseire. Kezdetben, mintha felülről szállna a leírandó tájra, patétikus. És mintha valami furcsa kettősség folytán önmagát is látná, az egész táj a saját lépteinek, gesztusainak, sőt gondolatainak leírása szerint alakul, persze valószínűtlenül, díszletszerűen. Ha egy vers azzal kezdődik, hogy „Ünneplő szavak hímporát letörlöm”, bizonyos vagyok, hogy az a vers csak ünnepélyes lehet; ha nem dagályos. De mikor valaki minden odaállás nélkül, eszmélve sem arra, hogy költő, lépésről lépésre halad az élménnyel, akkor lélegzetvisszafojtva figyelek… Itt most egy darabka sors bomolhat ki, akaratlanul is.

Amikor Fekete Lajos nem állítja be a környezetet és a környezetbe önmagát, hanem csak egy sejtésre figyelve megindul, elkap egy fonalat, és azon át fejteni kezdi azt, amit még maga sem ismerhet, akkor a vers percenként új fényt vet, kiszínesedik, megelevenül; vers lesz. Itt aztán az előbb kongó mondanivalók is személyes, tehát igaz véleménynek, ha kell, ítéletnek hatnak. Ilyen az Erdély felé a fiammal című verse. Így születhetett könyvének legkiemelkedőbb része, a Szilágy című ciklus és az ezt követő költemények, amelyek egytől egyig valóban igazi tehetség bélyegét viselik: az Éjjeli szállás, Békák nyáresti balladája, a Vadaknál félelmesebb címűek, sőt még a leheletnyi kis Csak vers című is. Ezekben világos, helyes ösztönű költővel ismerkedtünk meg, aki az eddigiekben kifogásolt hibákon egyetlen lépéssel túlemelkedik; itt találtuk azokat az elég nagy kiterjedésű magas tisztásokat, honnan bizakodva tekintettünk költőnk jövője felé.

Van azonban Fekete Lajosnak még egy ösvénye, amely figyelmet érdemel. Ahogy vidéki verseiben egy ösztönszerű fonál útján bontja ki az emlékezetből a költészetet, úgy több versében a testbe kevert lelket kutatja ilyen tapogatódzással. Elindul a hús, az érzékszervek fölfogta érzéseken, és mélyül, halad a felé, ami ezek mögött él. Ez még bonyolultabb vidék, mint az előbbi, könnyen eltévedhet a költő. De egypár versében (így a Magdolna s tán a Fájdalom nyilaival címűekben) itt is elérkezik oda, ahova csak vers vethet fényt. Ez lesz Fekete Lajos következő útja? Érdeklődéssel, bizalommal kísérhetjük pályafutását.

Portré, előszó, nem mindennapi terjedelem – minden arra mutat, hogy könyvét a szerző reprezentáns műnek szánta. Csuka Zoltán a harmincadik év körül jár, túl van tehát a kísérletezések korán; könyvét a költői pályafutás szempontjából olyannak kell tekintenünk, mely bemutatkozás ugyan, de egyszersmind periódus; egy költői állásfoglalás végleges eredménye is. A versek, ha nem is keletkezésük pontos dátumával, de születésükbe a vajúdást és a fogantatást is beleszámítva, körülbelül egy évtizedet ölelnek föl.

Mindaz a formai és tartalmi újítói törekvés, amely Közép-Európában az utóbbi tíz esztendőben lezajlott: pacifizmus, neohumanizmus, kollektivizmus, szabad asszociáció, szimultanizmus, Csuka Zoltán lírájában mindez elvonul előttünk; kivéve a legutolsó mozzanatot, mikor mindezeket a színes díszleteket, külsőségeket szépen elfújta a szél, nem hagyva mást hátra, mint értékes tanulságot, s megjelent végre a meztelen költészet, ha dideregve is, de saját formájában. Csuka Zoltán a fejlődésben, ha ennek a szónak a költészetben van értelme, épp eddig a periódusig jutott el. Ez az a kritikus pont, ahol a tapasztalat szerint, az eladdig rendkívül „eredeti” költők jó része hirtelenül hátat fordít a költészetnek, a regény vagy a szociológia, esetleg az aktív politika kedvéért, csalódottan a költészet „időszerűtlenségét” hangoztatva. Csuka Zoltán könyvében azokat az elemeket kerestem, melyek reményt adhattak arra, hogy a programversek után nem a program, hanem a vers felé kanyarodik. Türelmet igénylő, de nem eredmény nélkül való munka volt ez; tanulságos, csaknem valamennyi hasonló szándékú verselő munkásságának vizsgálatára.

Legelső kifogásom – melyet korszerű költő bizonnyal megütődve hallana –, hogy túlságosan absztrakt: gondolatköltészet ez; a szó rossz értelmében. Csuka Zoltánnak nem élményei vannak, hanem igazságai; legföljebb tapasztalatai. De még gyakrabban véleményei. Mindez minden költőnek van, de az igazi költő igazsága épp azért hat megdönthetetlennek, mert már a vers anyagában benne foglaltatik. Csuka Zoltán a véleménnyel, az ítélettel kezdi, s az a valóság, amit a költőnek meg kell látnia, legjobb esetben is példa, illusztráció a tétel igazolására. Fordított módszer. A költő tapasztalatának is csak akkor hiszek, ha én is láthatom az eseményt. Legföljebb szenvedélyének, az indulat igazának adhatnék hitelt.

Második fő kifogás, hogy ez a kollektív szemléletű költő, mint általában a legtöbb kollektivista költő túlságosan egocentrikus; szemléletében semmi szerénység. Az átkos individualisták legalább beérték azzal, hogy ha magukról beszéltek, kis bajaikat, örömeiket rakták ingatag alakjaik köré. Csuka verseiben a költő kitartóan a világ kellős közepén áll; nemcsak a föld, de az egész naprendszer rezdülései futnak szívébe. Rokonszenves alapérzése, a testvériség atyáskodássá dagad. Nincs olyan kis gesztusa, amelyhez azonnal ne a fél univerzumot hívná tanúul. Csak messzire lát, mint az önhitt hadvezérek, vagy miként saját maga némi képzavarral mondja: Szemünk köldökzsinórján árad belénk a távoli élet. Jellemző sor ez; aki állandóan messzire néz, természetes, hogy zavarosan lát. Ez a fejtartás akkor bosszulja meg legjobban magát, midőn végre közeli dolgokról akarna beszélni a költő. Volna erre tehetsége, sőt költői tehetsége csakis akkor nyilatkozik meg, mikor egyszerű, élő, kézzel tapintható dolgokról beszél, nem tudja azonban megállni, hogy a legcsöndesebb tárgyaihoz is ne állítsa oda hátterül a kozmoszt. Ahogy hosszú sorban idézhetnék költőietlen hasonlatokat, úgy tucatjával sorolhatnék fel megkapóan szép sorokat is:

vagy:

Ezüst tájakkal omladoznak a felhők, és ehhez hasonló, plasztikus képek bizonyítékai annak, hogy Csuka Zoltánban van költői véna. Igazán kár, hogy eltéved a hosszú versek göröngyös, szerkezettelen bozótjában. A Mindent legyűrő fiatalság-ról mi nem szeretnénk hinni, hogy reprezentáns műve marad Csuka Zoltánnak. Fejlődésének első, romantikus kora ez – és ő, a fejlődés, a tárgyszerűség híve bizonnyal gyorsan keresztülhalad rajta az igazi korszerű költészet, a tárgyszerű, igazi költészet felé. Egyénisége, rokonszenves világszemlélete akkor fog igazán kibontakozni.

Mit vett át Petőfi a néptől – Mit vett át a nép Petőfitől – már ezek az alcímek szinte az egyszerű adatgyűjtés nívójára szállítják le a könyv címét, a valóban nagyszerű problémát. Milyen közösségben marad a költő azzal a népréteggel, amelyből származik, ez a kérdés, még Petőfi esetében is, napjainknak egyik legizgatóbb kérdése. Az írók, a kicsik és nagyok egyaránt, mint valamikor a politikusok, szükségét érzik, hogy „gyökereik legyenek”, hogy valakinek nevében szóljanak; ezt különben már az esztéta is elvárja tőlük. Hogyan képviseli a költő a környezetet, mit fejez ki annak az osztálynak szellemiségéből, szokásaiból, törekvéseiből, amelyhez rendszerint csak gyermekkora vagy szülei révén van köze? Ezt Petőfi és általában a népies iskolák esetében csak a külsőségek, a formák, lehet mondani, a versformák szempontjából ítélték meg. Petőfi például eddig ezek szerint azokban a verseiben volt népies, amelyeket a népdalok ritmusára írt. (A zseniális Fazekast valószínűleg azért nem sorolták a népiesek közé, mert hexameterben írt. Kisfaludy és Czuczor viszont a népiesség „előfutárai”.)

Terbe Lajos még kísérletet sem tesz, hogy ezt a problémát enyhítse, s így tanulmánya, ismétlem, inkább folklorisztikus adatgyűjtés, illetve legnagyobb részben az eddig is ismert adatok új elrendezése, de még ennek is meglehetősen henye. A Sándor-versben írt János vitéz-nek azt a részletét, ahol Kukorica Jancsit a pusztán meglepi a vihar, összeveti a „Ha látom a fergeteg elejét” kezdetű népdallal (melynek üteme 4, 3, 3), s megállapítja, hogy a kettő versformája ugyanaz. A népdal keletkezésére és a kezdő, látszólag értelmetlen természeti képre vonatkozólag pedig még a legutóbbi elméleteket sem ismeri. Petőfi népiességéről beszélvén, szót sem ejt a legfontosabb momentumról, amely pedig szerintünk a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy a költő a nép felé „fordult”: a demokráciáról, a forradalomról, arról az izzó király- és arisztokratagyűlöletről, amelytől Petőfi lángolt.

Terbe Lajos könyvének kétségtelenül legérdekesebb része, ahol saját népdalgyűjtéséről közöl részleteket. Ez új volt, szép volt; ha az egész könyvet ezzel töltötte volna meg, még hálásabbak lettünk volna neki.

A Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban Vajthó László már a tizenegyedik könyvecske kibocsátásánál tart. Múzeumokban eltemetett kéziratokból és már múzeumokban is alig található régi nyomtatványokból kerülnek napvilágra ezek a többé-kevésbé elfeledett művek. Vajthó László érdeme, hogy amint látjuk, egyre nagyobb mértékben fel tudja lelkesíteni az ország középiskoláinak tanárságát és felsőbb osztályú diákságát, hogy foglalkozzanak ezekkel a régi kiadványokkal; lemásolják és sajtó alá rendezzék őket. Szép jelenség, hogy a hajdani érettségi bankettek közös dáridói helyett, a diákok és a tanárok egyre gyakrabban ilyen kis könyvek közös elkészítésével zárják le békésen életük egy-egy nagy periódusát, és emelnek emléket nyolcesztendei együttműködésüknek. Olyan jelenség ez, melynek láttán a kritikust is megüti a lelkesedés heve, s nem is próbál védekezni a meghatottság és valami szelíd irigység ellen: vajha neki is annak idején ilyen tanárai lettek volna.

S így van magukkal a művekkel és azok századok óta porladó szerzőivel. Próbálja ki rajtuk modern gáncsvetéseit? Régtől fogva test nélküli szellemek ők már, akiken átmegy a kard, anélkül hogy sebet ejtene rajtuk. Az egyetlen, amit e művekkel kapcsolatban fölvethet: vajon érdemes volt-e életre kelteni őket? De még ha nem lett volna is érdemes – vajon nem ásná-e ki mindenki örömmel dédapjainak poros arcmásait, s nem keresné-e rajtuk izgatottan atyái vagy akár élő testvéreinek vonásait? A Magyar Irodalmi Ritkaságok-ban eddig megjelent műveket nemcsak hogy érdemes volt kiadni, de Vajthóék olyan feladatot teljesítettek közrebocsátásukkal, melyre a tradíciókon békésen nyugvó vagy végtelen üzleti fontolgatásokba merült hivatalos társaságaink a bűntudat enyhe nyilallásával tekinthetnének. És mennyi munka van még hátra! Hány kripta felbontása, hány perújrafelvétel és hány rehabilitáció! Hogy csak a nekem legkedvesebbet mondjam: mióta vár a szegény debreceni Fazekas, hogy kilépve a terjengős, bőbeszédű Kisfaludyak mögül, kallódó okmányai alapján elfoglalja az őt megillető helyet Csokonai mellett. De hagyjuk most ezt, s örüljünk annak, ami így is, egypár tanár és diák lelkesedése révén felmerül.

*

Az Irodalmi Ritkaságok nyolcadik füzetje Édes Gergely Eredeti oktató meséi-ből ad bő szemelvényt; ezt a debreceni Református Kollégium gimnáziumának VIII. A. osztályos növendékei másolták ki az eredeti kéziratból, és adták ki Zsigmond Ferenc tanár bevezetésével és Asztalos Dezső nyolcadikos diák Édes műveiről írt rövid ismertetésével. Ezek a mesék, éppúgy, mint Édes legtöbb írásai, sohasem jelentek meg nyomtatásban. Annak idején nem jelenhettek meg a közöny miatt, mely Édes egész munkásságát körülvette, s mely közöny felidézésében vagy fenntartásában nem csekély része volt Kazinczynak. A széphalmi remete ösztönös idegenkedéssel fogadta mindazt, ami a paraszt Debrecenből jött; mennyivel inkább idegenkedhetett hát ettől a türelmetlen, jó borivó és lármás peregrinustól, aki még a debreceniek közt sem fért meg! Hogy állíthatta volna ezt az egy kicsit mániákus örök legátust, aki még ennek is megbízhatatlan volt, a komoly tisztelendők sorába! Ezt az izgága országfutót, aki minden levelét más-más isten háta mögötti faluból keltezte, aki konokul kitartott a maga egyéni helyesírása mellett, s olyan nyelvújítási bogarai voltak, hogy a kedd példájára, mivel az a ketted-ből származik, a szerdát a harmadból rövidítve hard-ra, a csütörtököt nedd-re, a többit ödd, hadd, hedd-re akarta keresztelni, egyéb ötleteiről nem is beszélve?

Most egy század távlatából visszatekintve, nem látunk már oly nagy közt Édes és kortársai közt. Szépen megfér mellettük, törekvéseit éppolyan mosollyal vegyített tisztelettel nézhetjük, akár a többiekét, akik ekkor csak rajta mosolyogtak. Édes Gergely egyik legnagyobb bogara a forma kérdése volt. Míg kortársai beérték négy-öt görög metrum átvételével, ő lankadatlan kitartással kereste azt a versmértéket, amely a magyar nyelv szellemének legjobban megfelel. Végigpróbálta csaknem az összes antik formát. De ahogy az időmérték szívében nőtt, éppúgy egyre fülében csengett, egyre a magyar verselés rímje is. Végül a kettőt a leoninusokban vélte szerencsésen összepárosítani. Kudarccal végződő, de milyen hősies vállalkozás; kimenekülni a hexameterek végehosszatlan, lábra tekeredő folyondárjaiból: szándékban mindenesetre megelőzte korát. Másik rögeszméje, melyet szintén nehezen néztek el neki, az a szívós elhatározás, mellyel az antik kereteken belül is, a verset magyarítani akarta. Sajnos, az is csak elhatározás maradt, a magyarításból legtöbbször parlagiasság lett, de nem vitathatjuk el tőle, hogy ebben a szándékában is már egy kicsit a következő korok szemlélete mozog. Annyit mindenesetre elért, hogy verse így is világos, könnyen érthető lett, és ma már feltétlenül élvezhetőbb. Ha költői értéket nem is sokat, a forrásából akadozva kitörő magyar nyelvnek olyan friss ízeit, tiszta színeit őrzik versei, melyekért hálásak lehetünk szerzőjüknek.

*

Elsősorban ilyen, nyelv- és stílustörténelmi szempontból érdemel figyelmet az Irodalmi Ritkaságok következő kilencedik száma is, a kis gyűjtemény Dugonics András Magyar Példabeszédek és jeles mondások című könyvéből, melyet Szabó Béla soroksári polgári iskolai igazgató állított össze és adott ki. Dugonics fenti műve 1820-ban jelent meg először és utoljára a magyar könyvpiacon, s ma már ritkaságnak sem lehet nevezni, úgy eltűnt, még a könyvtárakból is.

Dugonics, mint az egyik példa magyarázatában maga is megemlíti, túl volt már a hetvenen, mikor az élete során följegyzett mondások összeállításába fogott. Hosszú élete, hosszú tanárkodása folyamán bejárta az egész országot, sokat érintkezett a társadalom minden osztályával, a köznéppel is. Ezektől hallotta a följegyzett közmondásokat. A közmondásokat legnagyobbrészt változatlanul, eredeti formájukban közli; kevés az olyan, melyet láthatólag ő fogalmazott át, öntött kecsesebb irodalmi formába, és még kevesebb az olyan, melyet a jelek szerint más nyelvből fordított vagy valamely példabeszéd alapján önállóan alkotott. A mondások magyarázatánál azonban már nem tudott ilyen tárgyilagos lenni. Mondataiból megérezni, hogy itt egy bölcs aggastyán, tudós professzor beszél, akinek már mesterségénél fogva okosabbnak kell lennie az egyszerű népnél. Egyszóval a magyarázatot legtöbbször nem az eredeti forrásnál veszi, hanem ex cathedra ő szolgáltatja, s boldog, ha annak kapcsán minél messzebbre haladhat, különösen a történelmi műveltség irányában. Ahol tisztán póri eredetű mondásokkal áll szemben, ott is szívesen hajlik arra, hogy annak eredetét valami szemléltető, megesett történettel magyarázza. De ami aztán megint nagy érdem, a gyűjtés közben maga Dugonics is úgy elsajátította a nép nyelvét, hogy a magyarázatok gyakran élvezetesebbek, tömörebbek a példáknál. Így, hogy csak egyet említsek a „Gyermekszeretetben is lehet gyarlóság” fogalmazású, magyar közmondásnak nehezen nevezhető kijelentés magyarázatában egymást érik a zamatos-ízes fordulatok, példabeszéd eredetű kifejezések, melyeket Dugonicsnak eszébe sem jut magyarázni, oly természetesnek érzi őket. A gyermeknevelésről beszélvén, visszautasítja a szülők vádját, hogy a fiúk a városi iskolában romlanak el, s mindezt ilyen kitűnő magyarsággal: Azért okádtok tehát kígyót, békát vagy az ártatlan tanítókra, vagy az ártatlan városokra? Mennél fényesebb a város, annál többet láthat és tanulhat a jóban neveltetett ifjú (tapasztalásomból mondom, mivel vagy húszezer tanítvány kezemen általment), de gonosz nevelésű gyermek (mivel már egyszer a dögrovásra van metszve) Dorosmán is elveszhet. Veszik észre, mit akarok mondani? Dugonics kisüt egy közmondást, hogy gyermekszeretetben is lehet gyarlóság, s nem veszi észre a saját szavaiban az olyan vizsgálódásra érdemes kifejezéseket, mint: kígyót-békát okád és dögrovásra van metszve; sőt ráadásul, jó ösztönnel még egy új közmondást is rögtönöz: az még Dorosmán is elveszhet. Érdemes volna a gyűjtemény magyarázataiban elszórt kifejezésekből gyűjteményt csinálni.

*

A Ritkaságok tizenegyedik füzetét a ciszterci rend bajai III. Béla reálgimnáziuma nyolcadikos diákjai adták ki Ágoston Julián tanár és Meskó Géza tanuló másolásai alapján. Ez a füzet Szent Erzsébet legendájá-t és a középkori költészetünk tán legértékesebb darabját, a Példák könyvé-nek Halálhimnuszá-t tartalmazza. Bár ezeket ritkaságnak nem lehet számítani, szemelvényesen ismertetik őket már a középiskolában is, teljes kiadásukat mindazonáltal örömmel üdvözölhetjük.

És az eddigiek után örömmel várhatjuk az Irodalmi Ritkaságok további kiadványait. S végezetül is Vajthó Lászlónak csak a legnagyobb elismerésünket fejezhetjük ki értékes munkásságáért, melynek példája, tán remélhetjük, nemcsak a középiskolás diákokra hat buzdítólag.

A könyv tanulmánnyal kezdődik Kalotaszeg fekvéséről, népi elrendeződéséről, aztán átcsap a történelemre, Erdély őskorára, majd hirtelen regényes novellává alakul, hogy aztán megszabadítva magát minden műfajbeli korláttól, egyetlen köteten belül tetszése szerint cserélgesse Kalotaszeggel kapcsolatban a regénytöredéket, etnográfiát, művészettörténetet, korrajzot, sőt publicisztikát – mindazt, amit egy művelt művészlélek mondani tud egy tárgyról, mely szívéhez nőtt. Mintha a zenevirtuóz tízféle hangszeren játszaná ugyanazt a témát, művészi játékát a bravúrral párosítván, mely ha kiemeli is művészetét, ugyanannyira meg is zavarja. Mintha a kiránduló, csupán elragadtatásának engedve, a gyönyörű tájról itt is, ott is fényképet készítene, aztán az érzelmi rendszer igazolására lelkes magyarázatokat fűzne az egyes képekhez, s szavainak csapongását ráadásul rajzokkal illusztrálná. Az ahány fejezet, annyi irányba kanyargó könyvet ízléses metszetek díszítik. Ezek is a szerző alkotásai, és éppoly hozzáértésről, tehetségről tanúskodnak, akár a betűktől, a szépirodalmi és tudományos prózától sötétlő oldalak, melyekből, mellesleg, a lírai feltörések sem hiányzanak.

Ez az író mást sem tesz, mint újra és újra felöleli tárgyát, ölelgeti és dédelgeti, annyira kedves neki. Mintha az egész könyv egy hatalmas, megírhatatlan nagy műhöz sietve papírra vetett előkészületeket, tanulmányokat és iránygondolatokat foglalna össze, őrizné a feledéstől, nem is nyugodtabb óra, hanem egy munkára kedvezőbb jövő évszázad számára. Ki ez az író? A legelső adat, mi róla eszembe jut, hogy ő építette a budapesti Állatkertet. A székely gyorseszűség, a Brassai Sámuel-i polihisztorság, a góbé ezermesterség és kényszerült ötletesség levegője árad ebből a könyvből. Ennek az írója mindenhez ért, és nincs olyan szakma, amelybe ne csapna föl mesternek. Jellegzetes erdélyi alkotás ez, így képzeltem én mindig őket. (Ilyenek is.) Jár a szemük, forog a kezük, s a munkát, ha egy kicsit csavarosan és furán, egyéni fogásokkal is, éppúgy elkészítik, akár a mesterek; még szemre is.

Ebből a könyvből Kalotaszeg múltjának valami olyan éneke emelkedik föl, amit másutt hőskölteménynek kezdtek volna, vagy lírai monográfiának; ha ezt a műfajt már kitalálták volna. E kettő között áll. Némely darabjának természetrajzát meg lehet állapítani, meg a belső kapcsolat, mely a darabokat szervesen összefűzi, s belőlük épkézláb új dolgot teremt; ez az érzelmi valami, Erdély és Kós Károly külön jellegzetessége. A könyv egyes darabjai elütnek egymástól, de maga a könyv mégsem esik szét. Nemcsak a tárgya fogja össze.

Inkább a tárgy szeretete, valami megejtő lelkesültség, mely, akár a sírás és a nevetés, hetet-havat összehordhat, csaponghat összevissza, megszakadhat és folytatódhat, egy marad mégis. Naiv műfaj, kétségtelen; eleve rokonszenvet tételez föl, de ha ez megvan, senki sem állhat ellen. És kinek nem rokonszenves Kalotaszeg, az ősibb magyar művészet és műveltség és a nép? És Erdély, amely oly messze szakadt tőlünk, mely a mi nemzedékünk előtt már maga is oly bizonytalan műfaj, mint az álomkép?

Az egyes daraboknál engem ez a belső kapcsolat érdekel jobban. A könyv minden fejezetét külön kötetté lehetne vastagítani. Nagy körvonalú hármas beosztásának mindegyike pedig külön is egy-egy életet tölthetne be, egy egész pályafutást irányíthatna. A beosztások mindegyike is legalább öt-hat mesterségnek adhatna kenyeret.

Az első címe: Letelepedés és népi kialakulás. Következik három értekezés, azaz előszó három tudományos munkához. Ezt elbeszélés követi, azaz egy hatalmas történelmi regény első fejezete. A szerző aztán egy kacsintásnyira ismét visszatér a történelemhez. A történelmi elmélkedés a pogány vallás napdal őrzötte emlékeihez vezeti; ez viszont a pogánykort követő néprajzhoz. Sorra kerül az építészet, a népviselet és azok fejlődése. A különböző anyagú kockák végül mégis egységes mozaikká állnak össze.

A könyv második állomása Evolúció és revolúció gyűjtő címmel a gazdasági és szellemi fellendülés, a közigazgatási szervezettség és a falvak családfáinak ismertetése után szintén regénytöredékbe torkoll. Ennek a töredéknek semmi köze az előbbi hatalmas regényhez. A székely parasztlázadásokról szól, Budai Nagy Antalról, Vajdaházi Nagy Pálról, Veres Benedekről, a Kardos testvérekről, Dózsa hősi előhírnökeiről; a vallásháborúk egy fiaszélrohamáról, függelékül Kalotaszeg építészetének késő gótikus irányzatával. Így kezdődik és folytatódik a harmadik rész is, melynek címe: A kálvinista Kalotaszeg és Mihály vajda kegyetlenkedéseinek, a kálvinista Kalotaszeg új művészetének és berendezkedésének történetét, majd a magyar–román viszony viszontagságait foglalja magában.

Bő és érdekes anyag. A történelem áramai, ahogy e kis területen, mint valami szűk csatornán átrohannak, csodálatosképpen megtisztulnak, s az egy pontra szegzett tekintet a vizek kis világát figyelvén különb képet kap, mint az eget verő hullámok tajtékzásából.

Bő és változatos anyag; kétségtelen, hogy ezt a sok értéket egységesebb keretbe is lehetett volna foglalni: az írónak, úgy látszik, nagyobb gondja volt az alkotóelemek aprólékos kicsiszolása, mint a tetszetős foglalat, a hálás háttér, ami minden művészetben harmadrangú munka, már nem is művészi munka. Itt elvégzi helyette az olvasó. Sok mindent olvastam össze ebben a könyvben Kalotaszegről, de mindent a maga helyére tudtam állítani. Az adat végül is az adatok helyére került, az okfejtés az okfejtésére. Mindezeket az adatokat egy történelmi regényíró kitűnően „fel tudta volna használni”. Úgy azonban vesztettek volna hitelükből. Kós Károly bebizonyította, hogy ahol regény kívánkozik, ahol az értelmet csak a fantázia találhatja meg, ott is érti a dolgát. Lelkesültségén kívül anyaga iránt való tiszteletet érzek munkájában. Ez adja a könyv keretét és szerkezetét.

Néhány esztendeje Oroszország volt a nyugati olvasók képzeletvilágában olyan ködös terra incognita, titokzatos erők játékának olyan meseszerű területe, mint aminővé ma Németország, a fegyelem és rend szinte otrombán világos hazája kezd szemünk előtt sötétedni. Mi történik Németországban? Jelen sorok íróját több csapás között nem utolsó helyen azzal sújtotta végzete, hogy hazánk valamennyi napilapját reggelenként figyelmesen átolvasni kényszerül. Valamennyi lap naponta oldalakat szentel a német helyzet ismertetésének. Bevallhatom, hogy már annyit sem tudok, mint eleinte? Terjedelmes riportokon, jelentéseken és statisztikákon gyötörtem át magam, s zavarom csak növekedett, a cikkek számával egyenes arányban nőtt. Politikai nagyságok nyilatkozatait olvastam, nagyságokét, akik a következő lap hasábjain szószátyár kóklerokká törpültek. Az izgató kérdésre – hogy mit hoz a holnap – itt az előbbi lap jelentéktelen törpéi adtak csalhatatlan választ, jóslataikat gazdasági és tömegpszichológiai kimutatások seregével támogatva.

Gereblyés László könyvében azért lapoz tovább bizalommal az ember, mert nyoma sincs benne ilyen fellengős deklarációknak. Megszólaltatja a német népet, de érdekes és rokonszenves módszerrel nem a nagyokat, hanem magát a népet, az első munkást, szociáldemokratát és kommunistát egyaránt, az első hitleristát, diákot és kispolgárt, akivel a véletlen összehozza. Ennek a mindent elülről kezdő, deduktív módszernek persze csak akkor volna abszolút hitele, ha a felsorolt esetekből legalább matematikai valószínűséget vonhatnánk. Ezt a lehetetlenséget pótolja az író megbízhatósága, aki láthatólag valóban nem válogat; és szerénysége, ahogy minden véleménynek elfogulatlanul helyet ad. Ha csak egy-két szervről is, de ezekről hű keresztmetszetet nyújt, és így következtetni enged az egész test belső képére.

A könyv életképek, néha szinte zsánerszerű képek sorozata, azzal a megkötéssel, ami aztán az irodalmi hitel rovására is megy, hogy az alakok konokan csak világnézeti dolgokról beszélnek, bár valóban lehetséges, hogy Németországban már a szerelmesek is csak világnézetről beszélnek. Tehát a szereplők kivétel nélkül valamely párt vagy irányzat tagjai, semleges lélek ezek szerint egész Németországban nincs (ez is elképzelhető).

A legelső, ami e beszélgetésekből kiderül, és a módszert dicséri, az, hogy az egyes pártok híveinek szelleme mennyire különbözik a párt hivatalos szellemétől. Legtöbb párt szigorú kerítése tengerre épült, alatta szabadon hullámzik a tömegek árama. Legkirívóbb példa a kommunista és szociáldemokrata tömegek és pártok viszonya. A pártok éles harcban állnak egymással, a tömegek – s ez természetes is – az adott pillanatban rendszerint megértik egymást; a szociáldemokrata munkásság, Gereblyés példáiban, egyre nagyobb rokonszenvvel vonzódik a kommunistákhoz. Gereblyés nem mondja ki, de könyvéből kiviláglik, hogy ebben a jelenségben látja Németország közeli jövőjének, a döntésnek első mozzanatát.

Ez a sejtetés, melyet az objektivitásra törekvő marxista író csak itt-ott gyaníttat, adja a szerkezetét, a tengelyét az egész könyvnek, mely különben elég laza; a már témájuknál fogva is szétkívánkozó fejezeteket nem tartja össze sem biztos írásművészet, sem az a fölfedezési láz, állandó frisseség és változatosság, melyet utazó riportereink oly kitűnően tudnak adagolni. Gereblyésnél a leíróval kemény küzdelmet folytat a szociológus. Stílusának helyenként való fogyatékosságát, mely főleg az alakok naiv jellemzésében nyilvánul, mentheti, hogy a könyv, a jelek szerint, egy-két hét alatt készült: a nyár végi eseményekről ad képet.

A könyv így is hasznos alkotás; a német nép nevében dörgő nagyok szólamai mellett tolmácsolja az alsó rétegek suttogását és szaggatott morajlását; ennek eddig magyar nyelven alig volt visszhangja.

A tanulmányokban és ismertetésekben, melyeket Révész Béla a magyar népmívelés és közegészségügy mai állapotának szentel, nem annyira a küzdelemről, mint inkább a küzdelem eddigi eredményeiről kapunk képet. Közegészségügy és népmívelés hallatán mindnyájan legelőször gáncsra és kifogásra hajlunk, arra, ami ezen a téren még nincs meg; ami „kívánni valót hagy maga után”. Révész Béla azt veszi sorra, ami már megvan. Sok kívánni való marad ezután is, de miért ne vegyük számba egyszer azt is, azt a keveset is, amivel már dicsekedhetünk? Révész Béla, aki kitűnő ismerője a városi és falusi szegény nép helyzetének, s aki ráadásul még kitűnő író és megfigyelő is, a lelkesültség és meghatottság hangján beszél a szegényeket gyámolító intézményekről. Ez meglepő. Erről a területről eddig csak a botrányt és a szenzációt szimatoló riporterek útján kaptunk némi hírt. A hírek gyászosak voltak, s legtöbbször igazak. Annál nagyobb az örömünk, hogy végre jót is olvashatunk és olyan író tollából, akinek szavahihetőségéért három évtizednyi makulátlan írói múlt kezeskedik.

Első kérdésem nekem is az volt: hogy kerül az író erre a területre. A könyv olvasása közben már semmi csodálkoznivalóm sem volt. Befejeztével pedig azt kívántam, bár minden magyar író búvárkodna, elmélyedne egyszer ebben a sötét világban, melynek gyér mentőhelyeiről Révész Béla bizakodó lelkülettel beszél. Magam is tettem már kirándulást ezen a területen, s szomorú tudósításaim során keserűen emlegettem, hogy mily keveset tudunk saját népünk, a magyarság tömegének sorsáról, mely pedig nemcsak fundamentumunk, de írómesterségünk anyagának is szolgáltatója.

Révész könyvét, ismétlem, reménység fűti. Oly szerény, hogy a legkisebb eredmény is melegséggel tölti be sorait, melyek pedig a kimutatások száraz területein bolyonganak. Úgy szívén viseli a szegény nép ügyét, hogy az értük való legkisebb jó is hálával telíti szívét. Adatain a humanizmus fénye csillog.

Ki tudja, hogy hány analfabéta van ma is Budapesten? Harmincötezer, annyi, amennyiből egy középszerű város lakossága kitelne. Tíz évvel ezelőtt még negyvenkétezer volt. Hétezer felnőtt embert a Népmívelő Bizottság lelkes tanítói oktattak ki fáradhatatlan munkássággal tíz év alatt kétszázhatvanegy tanfolyam harmincezer óráján… Ez valóban minden dicséretet megérdemel. Megértjük Révész Béla lelkesültségét, aki elragadtatva beszél a tanítókról és még nagyobb elragadtatással a nehéz kezű tanítványok igyekezetéről, akiknek óra előtt a buzdító szavak mellett egy kis levest is adnak, hogy éhségükben ne forduljanak ki a padokból.

Hogyne volna megelégedve a Bizottság tevékenységével, mikor az adatok szerint, ez a fáradt tanítványsereg nem áll meg az ábécénél, hanem múzeumokba és oktató kirándulásokra jár; a népművelők tanfolyamait a múlt évben harmincötezren hallgatták, tanulmányi kirándulásokra tizenötezren jelentkeztek.

A szellemi „talajforgatáson” kívül ismerteti Révész Béla az ország különféle egészségügyi intézményeinek munkáját is. Beszámol a csecsemő- és anyavédelemről, a Stefánia Szövetség tevékenységéről, melynek, mint tudjuk, főképpen a Dunántúl, elsősorban Baranya százhuszonöt legerősebben egykés falvában van nagy jelentősége. Száraz az adat, de kit nem döbbent meg, s ki számára nem válik rögtön beszédessé, hogy minden száz magyar csecsemő közül mai nap is csak ötvenhét marad életben? Hogy egy év alatt a magyar falvak állítólag oly életerős és nyugodt lelkű lakói közül évente ötszázhetven vet önkezével véget életének? (Hogy – említsünk végre derítőbb számot is – a Fővárosi Könyvtár könyveit 1932-ben 1.150.244 esetben használták?)

Révész Béla kezében hússá-vérré lesznek az adatok. Szemléje a magyar jövendő védvárai fölött mozgalmas és eleven seregszemlévé válik. Látjuk, amint a társadalmi intézmények húsz-harminc filléres segélyei nyomán egész falvak mosakodni kezdenek, egész nemzedékek – maradnak életben, városrészek abbahagyják a köhögést.

Föltámadhat persze bennünk is a hagyományos ellenzéki szellem, hogy mindez kevés, nagyon-nagyon kevés, de ezt az ellenvetést már nem Révész Bélához kell intéznünk. Neki köszönet jár, hogy ezt a nagyon-nagyon keveset is, követendő példa gyanánt, felmutatta. Könyve a reménytelenségben is reményt keltő, lelkesítő és izgalmas írói olvasmány.

A történelem kulisszatitkai nem különbek a színházi világ vagy a „társadalmi élet” kulisszatitkainál. A pletykaösztönt elégítik ki, annak révén terjednek; de nemegyszer fontosabbak, leleplezőbbek és jellemzőbbek a nyílt színen folyó eseményeknél. Az irodalomnak mindenesetre fontosabbak. Balzac is, Stendhal is könyékig turkált bennük, és mindennél többre tartotta. Stendhal kivált, aki napokat volt hajlandó kocsizni egy valamirevaló pletykáért; ami neki is, az irodalomnak is megérte a fáradtságot.

Effajta ösztön ébredését észleltem magamban Szimonidesz könyvének első lapjai után. Ez a kaján ösztön vitt végig a hatalmas munkán, gyanús szomjamat és kíváncsiságomat szinte soronként tüzelve. A munka kitűnő. A hiszékenységből, ami másfél évezreden át a katolikus egyház híveire és vezetőire ragadt, Szimonidesz, a fölkészült protestáns vallástörténész, olyan tárházat gyűjtött össze, ami már szinte sok is. Én tisztára irodalmi szemmel élveztem ezt a tarkaságot; a gyáva, kézzelfogható bizonyítékokat hajhászó emberi szellemnek ezeket a szüleményeit. A sátáni materializmus befurakodását és érvényesülését a legégiesebb hitben. Mert igazán nem nevezhetjük másnak, mint materialistának azt, akinek hite alátámasztására vagy igazolására, tapintható és szemmel látható adatokra van szüksége.

Szimonidesz bizonyára az óriási anyag miatt nem a szentek ereklyéiről, csupán Jézuséról és Máriáéról készített tudósi listát. (Bár az igazi hivőnek, mint Szimonidesz is megjegyzi, semmi fennakadni valója nem lehet azon, hogy egy-egy vértanúnak a racionalisták szerint kelleténél több testrésze vált is ereklyévé. Ez nem hamisságuknak, de épp hitelességüknek lehet bizonyítéka. Az igazi ereklye csodát mível, tehát meg is sokszorozódhat, ha szükséges. Aki egy csodát elhisz, annak semmi joga, hogy a következőt már kétségbevonja.)

Jézusnak és Máriának nem maradhattak testi ereklyéi, mindketten emberi testükkel szálltak a mennybe. Ereklyeként csak ruháik s azok a tárgyak maradhattak hátra, melyeket megérintettek. Valóban a megható mese és a költészet melege ragyog azokon a jelentéktelen s nemegyszer igen diszkrét tárgyakon, melyeket a rajongás oltárra emelt. Lehet megindultság nélkül gondolni a tiszteletre, mely Jézus pelenkácskáit, praeputiumát, umbilicusát és kapcácskáit övezte? Az angliai Gladson-kolostor ereklyéi között őriztek egy darabkát az öt árpakenyérből, melyekkel Jézus a kenyércsodát mívelte, továbbá egyet azokból a kődarabokból, melyek kenyérré változtatására a Sátán ingerelte. Ott őriztek egy darabot abból a lyukból is, amelyben a Golgotán Jézus keresztje állott. Bíbor palástját, melyet Trierben őriznek, tavaly, 1933-ban, a szent év alkalmából a püspök közszemlére bocsátotta. Kétmillió hivő zarándokolt el, hogy megtekintse.

Szimonidesz szerint az ereklyetiszteletben a pogány vallások babonái, istenfogalma, fetisizmusa szüremkedett át a kereszténységbe. Ezt az átszüremkedést, annak hódítását, le- és feltűnését a szerző tárgyilagos, tudományos adatgyűjtéssel ismerteti. Műve hézagpótló forrásmunka a világiaknak csakúgy, mint az egyháziaknak. Egyforma okulással tanulmányozhatják az ereklyetisztelet hívei és ellenzői. Mindannyian bő és kitűnően rendezett adathalmazt találnak benne, meggyőződésük alátámasztására.

Ez a könyv, ha akarom forradalmi, ha akarom ellenforradalmi. De miért is ezek a szempontok jutnak először eszünkbe az új orosz könyvekkel kapcsolatban? Maguk az oroszok már, úgy látszik, egy kicsit magasabb szempontból ítélik meg az irodalmat. E könyv szovjet-oroszországi sikere s egyáltalában Szejfullina ottani szerepe amellett bizonyít. Úgy látszik, már forradalmárnak nem a törik-szakad dicséretzengőket, hanem a kritizálókat tartják. Ha buta vagyok, a könyv ellenforradalmi, ha van eszem, forradalmi, mert a hibák feltárásával is a forradalmon akar segíteni – az oroszok számára csak így adódhat fel a kérdés. A nem oroszok számára természetesen van még egy szempont: mit tudok meg belőle a mai Oroszországról?

Azt, hogy a harc rettenetesen nehéz, rettenetes áldozatokkal jár akkor is, mikor már nem ropognak a fegyverek. Nem a híres orosz intelligencia sorsa a könyv főtémája, de a legmegrázóbb lapok arról szólnak.

A háború előtt a forradalmárokat vagy ördögnek tartották, vagy angyaloknak. Volt benne valami. Az orosz forradalmárok legalábbis (ahogy a regényekből ismerjük őket) az angyalok érzékenységével s lágyságával reagáltak e föld igazságtalanságaira, és csakhamar az ördögök kétségbeesésével gyúrták a bombát. De még maga a szocializmus, vajon nem a testvéri békét s egyetértést ígérte-e az is, nem egy újmódi isten országát? Vajon egyedül voltam-e én is a hitben, hogy a társadalomnak csak egy-két alappillérét kell kicserélni, csak egy-két új rendelkezést kiadni, s az emberek egykettőre megváltoznak?

Holott az emberek a forradalom győzelme után is éppúgy hajlanak a lopásra, csalásra, irigységre, szadizmusra, egyszóval mindarra, ami legtöbbjükben a szociális lényt jelenti, mint azelőtt; sőt talán még annál is jobban, mert az új helyzetben új biztonságot kell kiküzdeniök. A lázongó proletároknak igazuk van, ahogyan az elnyomottaknak mindig igazuk van, de ez, sajnos, nem jelenti még, hogy személy szerint is mindnyájan az igazság megtestesítői. Ellenkezőleg. A szellemi és testi elnyomatás eldurvít, magát az elnyomottat is erőszakoskodásra ösztönzi. A hatalomra került proletár jó ideig a hatalmon is proletár marad. A szabadságért, humanizmusért lelkesülő orosz intelligencia riadtan nézte a hatalomra jutott proletárságot, melyet nem kis részben ő ébresztett öntudatra.

Ez Szejfullina regényének témája. A témát a mellékalakok képviselik. A főhős különben egy kalandor, aki paraszti gyermeksor, félművelt kamaszkodás, majd egy pár évi háborús szanitéckedés után a forradalom zűrzavarában orvosnak adja ki magát, igen sikeresen, mert nemcsak papírokat szerez kitűnőeket, de gyógyítani is nagyszerűen gyógyít… De mindez magában csak kalandor-regény volna, melyet az új oroszok már szinte műfajjá ütöttek. A regény hirtelen ott emelkedik, mikor ez az álintellektuel kapcsolatba s vitába keveredik az igaziakkal, a régiekkel, akik közül az értékesebbek őszintén kitárják szívüket előtte, noha kommunistának ismerik. „Azt mondom – mondja a regény egyik legrokonszenvesebb alakja, az öregedő Havalnova orvosnő –, hogy akik az erőszaktól szenvedtek (a proletárok), ugyanazzal a kalapáccsal sújtanak az első emberekre. Az emberre, értse meg, az emberre! Nem is az ellenségre sújtanak, hanem a jó barátra. Igen, a jó barátra… A barát nem dicsér, hanem fedd. Dicsérni magukat csak az ellenség képes.”

Havalnova orvosnő, maga Szejfullina is ezek közé a feddő jó barátok közé tartozik. A hízelgés a gyáva kenyere. De leleplezi azt is, akinek hízelegnek. Mert aki bírja a kritikát, az már erős. A könyv nem takarékoskodik az ütésekkel.

„Pusztultak olyanok – s ezt már nem is valamelyik hősének szájába adja, hanem maga Szejfullina mondja –, akiket a hit, a hitetlenség, a számítás, az oktalanság, a kétségbeesett gyávaság, a vértanúi önsanyargatás, az aljasság döntött pusztulásba.” Mert a forradalom mindezeknek teret és tápot ad… Mert a forradalom, ahogy magyar neve megjelöli, valóban mindennek a fölkavarodása, panaszos izzás és zűrzavar, melyből csak kínlódva fő el a szenny; mely önmaga pazarlásával tisztul.

Szejfullina könyve, mint egy mérleg; első részében a régi rend igazságtalansága és kínja halmozódik fel, a másodikban az újé. Első pillanatra mintha a két serpenyő egyensúlyban volna. A cárizmus kegyetlen szolgabírája a kommunizmus alatt a Cseka vizsgálóbírája lesz. Igaz, leleplezik. A párt tele van haszonlesőkkel, s ezek a leghangosabbak. A tömeg az új rendben is csak tömeg; orránál vezetteti magát még egy hisztérikától is, viszont a szerencsétlen álintellektuelekre, Viktoskára halált kiált, csak azért, mert nem tud színészkedni. Az igazságtalanságokat nemcsak szóval panaszolják, a könyv cselekménye is egy igazságtalan bírói ítélet körül szövődik. Hasztalan az igazi kommunisták – s mondhatnánk: e könyvben az igaz emberek – minden erőfeszítése; Viktoskát, az álintellektuelt, de jó proletárt kivégzik. A könyv minden sarkából panaszt, kifogást és vádat ont. Nem is rendszerek ellen, hanem az emberek ellen. Forradalmi tehát, vagy ellenforradalmi? Ha külföldön jelenik meg, ellenforradalmi; azáltal, hogy Oroszországban jelent meg, forradalmi; az új orosz irodalom egyik legbátrabb alkotása.

Természetes, az ilyen szempontú ítélkezés már föltételezi, hogy a könyv, mint irodalmi alkotás, vitán felüli. Szejfullina kitűnő írónő; megfigyeléseiben könyörtelen, kifejezésben takarékos, a stílusa közvetlenül emberi. Nem az a fölszínén csillogó-tündöklő, minden mondatban legalább egy ügyes bukfencet produkáló stílus, amelyre most mi Európában törekszünk. Majdnem színtelen, de azonnal a mélységével sodor. Olyan, aminőre ők Tolsztoj óta törekszenek. Ezt a stílust Gellért Hugó fordítása mesterien adja vissza.

Nem ismerjük a saját népünket – ez a vád körülbelül azóta hangzik a magyar szellemiség ellen, amióta ez a szellemiség számbavehető szerepet játszik. A vád, magam is hangoztattam, nem alaptalan, de mennyire nem! Róla természetesen nemcsak az irodalom tehet. A hiba gyökere mélyebben van, társadalmunk furcsa összetételének alján – hagyjuk is egyelőre.

Örüljünk a jelenségeknek, melyek, ha ritkásan is, de már amellett szólnak, hogy az elfogult, romantikus népistenítés után reményünk lehet végre a magyar nép tárgyilagos megismerésére. Nem fog könnyen menni. El lehetünk készülve, hogy a mai hangos parasztimádók egy része zavartan hátrál egyet az elébe táruló kép láttán. Másokat olyan ártalmatlan tudomány állít majd életbevágó választás elé, mint a folklór. Mulasztásainknak köszönhetjük, hogy aki tudomány után nyúl, az is gyakran politikát fog, méghozzá égetőt. Ám hagyjuk ezt is.

Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette föl a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött; hogy esetleg oly visszhangot ver föl, melyet hasonló művek ez eddig nem vertek föl; melyet különben megérdemel. Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc lapja egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik. Az egész könyv két Szatmár megyei falu, Tunyog és Matolcs szokásairól szól.

Egyszóval etnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus. Íráskészségének köszönheti, hogy noha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes; azért is tartom fontosnak, hogy e helyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.

Mindnyájan tudjuk, hogy a parasztság érintkezési formáját a legmerevebb spanyol etikettnél is szigorúbb szokások szabályozzák. Bevallom, hogy velem is, aki pedig nagyjából jártas vagyok bennük, nem egy kellemetlen kaland esett meg oly apróságok miatt, hogy a kenyeret domború oldalával tettem vissza az asztalra, a koccintásnál nem ügyeltem, hogy a poharak pontosan a felső szélüknél érintsék egymást, vagy búcsúzásnál a gazda után kezet nyújtottam hajadon lányának is, ami nálunk például még nem is oly rég a lehető legbizalmasabb viszony világgá kürtölését jelentette.

A parasztságnak is megvan a maga bonyolult és zárt illemtana, külön erkölcsi világa, melyet azért is jó ismerni, mert annak ezer csínja-bínja nem hogy nem fölösleges sallang, de hasznos és ma is használatos kifejezési eszköz oly érzelmek közlésére, melyeket a nyelv csak hosszas köntörfalazás után tudna, vagy egyáltalában nem is tudna értésre adni. Hogy még egy hazai esetet vegyek, nálunk például abból az egyszerű s igazán jelentéktelennek látszó körülményből, hogy a szobába lépő látogató kezéből kiveszik-e a kalapot s ha igen, ki veszi azt ki, az anya vagy az apa, vagy valamelyik fiú vagy lány-e, és ha történetesen egyik lány veszi ki, az azt hova teszi, az ágyra-e vagy a ládára vagy a fogasra; a mozdulatoknak ebből a szövevényéből a vendég egy hang hallomása nélkül világosan megértheti, hogy milyen magatartást kell tanúsítania: előállhat-e valamilyen kérdéssel, s ha igen, milyennel, vagy pedig legjobban teszi, ha öt perc múlva továbbáll; természetesen akkor is a kellő ceremónia betartásával. Embernek kell lennie a talpán, aki ezekben kiismeri magát.

Luby Margit ennek a világnak a feltárására vállalkozott. Könyvében sorra veszi a parasztság magatartásának szabályait más társadalmi osztályokkal szemben, a parasztok egymás közti érintkezésének, a házas ember, a legény, a leány, az asszony viselkedésének népi törvényeit, a babonák szerepét s végül a várostól átvett újabb szokásokat. S mindezt nem kívülálló fölényével, hanem a tárgyát megbecsülő kutató alázatával. Megfigyeléseit régibb, hazulról hozott tapasztalatain szűri át: maga is falusi. Ezt az előnyt hasznosítani tudja. Legföljebb a magyar paraszt és úr viszonyában, melyet „kölcsönös megbecsülésén” alapulónak mond, esik némi tévedésbe azáltal, hogy itt is készpénznek veszi azt, amit a parasztok neki, a birtokos család egyik tagjának mondanak. A cigányok helyzetéről írt fejezetben is kísért a régi táblabíróvilág adomázó légköre. Ezek a részletek azonban első pillanatra észlelhető eltérések a tárgytól s nemigen érintik a könyv lényegét.

Sajnálhatjuk még azt, hogy nem kaptunk képet a két falu birtokviszonyáról; némi szociográfiai adat bizonyára elősegítette volna a szokások megértését is. De nem lehet jogunk a mohóságra. Ennyiért is köszönet illeti Luby Margitot. Könyve elé Solymossy Sándor írt megszívlelendő igazságokkal teli előszót.

*

Minő megaláztatás igazi, élő költőre, ha csak a legnagyobb általánosságban is osztályozni próbálják, kiszabják helyét ide vagy oda, előre megértik azt, amiről ő tudja, ha örökké élne, akkor sem tudná kifejezni; szinte halottnak nyilvánítják. Mintha egy pillanat nem volna elég ahhoz, hogy a költő, aki „milliók életét éli”, ne forduljon szembe akár önmagával is, ne törjön ki a saját szavai, emlékei: a karaktere határolta börtönből, melynek falain girlandok gyanánt a saját legformásabb, rendszerint legkülsőségesebb verssorai függnek! Ő, aki a közelgő „leglágyabb szellőt” is megérzi, s jóval a többiek előtt! Nem a ma divatos „poésie d’évasion” ez, hanem az örök emberi függetlenség, méltóság érzése. Az életnek vagy a halálnak, a jónak vagy a rossznak volt rokona Ady? Teljesen megérthetjük Germain Nouveau-t, aki átlag minden öt évben megváltoztatta nevét. Más dolog, hogy valamennyi álneve mögött reá lehetett ismerni.

Babits első verseskönyve után megkapta a maga jelzőjét, a „formaművész”-t, ami végig kísérte egész pályafutásán, s ami helytálló is, de csak annyiban, mintha a szobrászt aszerint jellemeznék, hogy milyen kézügyességgel dolgozik. Az istenek halnak, az ember él költőjében fel lehet ismerni a Levelek Irisz koszorújából költőjét, de csak a költőt, a szembenállót, a férfit. A hang, a gesztus, sőt a tekintet is merőben más. E két kötetet nemcsak az az idő választja el egymástól, ami megjelenésük között eltelt. Elsősorban egy fenékig humanista, tehát legemberibben emberi, legjelenvalóbb lélek átalakulása, aki minden mozzanatában a lehető legmélyebben élte át ezt a kort „milliók helyett” és sub specie aeternitatis. Nem tulajdonítok semmi különösebb értéket a „korszerű” epitatumnak, de Babitsnak az utolsó években írt verseivel kapcsolatban szerves, belső értelmet kap ez a szó. A korszerűség mellé odatehetjük még a magyar-t. Babits Mihály e kor egyetlen magyar hazafias költője, abban az értelemben, hogy Vörösmarty és Petőfi vették ezt a szót. Vagyis, aki a legmagasabb emberi szempontból reagál korának váltakozó magyar eseményeire.

*

Vagyis a kultúra legátusának szava a legjobb eldologiasodott, a legmechanikusabb, a legcivilizáltabb idő zajában. A kultúráé, az ember legbensőbb emberiességéé, amely kultúrát negatíve úgy lehetne definiálni, hogy azt a szellemi tartalmat jelenti, ami az emberben megmaradna, ha az összes tanult dolgokat elfeledné. Azt az eredendően lelki készséget, ami emberré teszi az embert, s ami nélkül nem lehet művészt elképzelni, eredeti, igazi, testtel-lélekkel való művészt, akit csak az alkotási tehetség választ el a humanistától.

Erre az életre-reagáló emberi művészetre vonatkoznak Verlaine szavai:

L’art, mes enfants, c’est d’être absolutement soi-même.

Alig volt kor, amelynek művészete messzebb eltávolodott volna ettől a princípiumtól, mint a technika csodáinak, a tudományos felvilágosodásnak, a műveltség korának művészete. A költők nem az élet, hanem a költői iskolák fejlődését figyelték, kifejlődött egy hierarchikus, különböző rétegekre alapozott poézis, amely művészi szempontból, valóban a legtökéletesebb volt, de az élő élettel csaknem minden kapcsolatot elvesztett. Mintha az egész földet könyvlapok fedték volna. A versek elsősorban ezekre a lapokra utaltak. Igaz, hogy az alattuk élő élet valóban szörnyű volt, a burzsoázia állati kérődzése s a szegénység nyirkos vegetálása. Kevés költő akadt (nyugaton is csak akkor tünedeztek, amikor nálunk, tehát irodalmunk e tekintetben már európai színvonalon állt), akik inspirációjának gyökerei át tudták fúrni magukat ezeken a könyvlapokon, és az eleven talajba hatoltak. Nálunk ezek között az első, aki a költészet szimbolisztikus, misztikus szépségeitől elfordult, aki az élő realitásban kereste a költészetet, Babits volt, noha külsőleg épp az ő versei látszottak legtradicionálisabbaknak.

Ez a tradíció azonban nem ennek a kornak a tradíciója. E kor tradíciója Arany János, a népiesség és a könnyű hazafiasság volt. De Babitsnak még a Barótiak és Berzsenyiek klasszicizmusához sem volt semmi köze. Az ő tradíciója egy szellem, az antik világszemlélet, a mindenképpen homogén görögség, a római férfiasság, a Bölcselet, az Igazság, a minden élőnek kijáró Jog volt. Vagyis a legtisztább Humanitás. S e szemszögből ő éppúgy szemben állt korával, mint összes forradalmár kortársai. A jelen társadalmat éppúgy megvetette, mint azok. Ezekben a sorokban:

én nem a római arisztokrata gőgöt, nem a horatiusi elzárkózottságot érzem, hanem inkább Baudelaire, s véle e kor legjobbjainak polgárutáló kihívását. Babits tradíciója már ekkor a megújuló görög filozófiai bátorság, az értékek revíziója, az a világszemlélet, amely legelsősorban épp a polgárság posványos etikai hagyományaitól fordul el, s amelyhez, mivel örök Igazságra, Szintézisre törekszik, s ismeri a Könyörületet, még a katolicizmus is közelebb áll. Katolikus, de nem misztikus! Tehát Szent Tamás, aki félig görög, Pascal, akiben benne van már Descartes. Nem a valóságtól menekülő, hanem épp a valóságot fürkésző, a valóságban isteni törvényt kutató. Merőben ellentétje tehát a napjainkban keresztelkedő új hivőknek, akik mániáikkal szentséget törnek. Igazi keresztény: földön hivő és nem égben ember.

Babits költészetében nincs misztikus elkalandozás. Nem elég gazdag, színes, ezerfelé ágazó az, amit élő két szemmel láthatunk? Fényt igyekszik vetni minden dologra; árnyékuk úgyis tovább mutat rajtuk.

S e költészet embertartalma is ilyen földön élő hivők egysége felé irányul. Azonban nem a középkori hierarchia és lemondás, hanem határozottan a görögség zárt, egységes, minden egyéniséget magába ölelő szelleme felé, amelyben a hős nem egy hőst, hanem az egész nemzetet pars pro toto jelenti, tehát mindig valami összességbe tartozó tulajdonságot jelképez, amely összetartozás oly erős, hogy tagjai a mai kor legjellegzetesebb betegségét, a magányt, az egyedülvalóság utáni vágyat egyáltalában nem is ismerték. Babitsnál nincsen magány. Ha fáj is egyedülléte, ez az egyedüllét élő fákkal, virágokkal, levegővel népesül, érezni, hogy kiszakított része valaminek, amibe tartoznia kellene.

Katolikus szellem, görög szellem, humanitás; minden csak analógia. Mindegyiket megtaláljuk Babits költészetében, de csak mint részeket egy újabb szellemegységben. Babits karaktere tipikusan magyar. Tegyük hozzá ismét, szomorúan, hogy ezt a magyarázatot hozzá kell fűzni: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Kemény magyarságára gondolva értelmezzük ezt a szót. Ez a magyarság az ő tradíciója. Amit az előbbiek is már tradícióként kaptak.

*

Babits költészete, fellépésétől legutolsó kötetéig egyetlen, hatalmas ív, melyet ifjúkori biztos büszkeség indított meg, vitt a tiszta ideák magasságába, s mely most megfinomulva, meztelen érzékenységgel hajlik vissza a földre, az emberek közé. Nem mintha ez a költészet eddig híjával lett volna az emberszeretetnek, a belső megértésnek – gondoljunk csak a háború alatt írt versekre. De a humanitás, amely eddig inkább a felső ideákból táplálkozott, s elsődleges gondja volt az is, hogy méltó köntösben mutatkozzon, itt már annyira közvetlen lesz, úgy feloldódik, hogy meleg elevenségén szinte érezni lehet rokonságát a világgal, tájakkal s élőlényekkel. Igen, egymásra haltak legszebb ideáink, meghaltak az istenek, de az egykori sok-gondolatot-hivő Ember szegény hitetlenségében is él könyörtelenül tovább. Miben hihet még, s miben hihet papja a költő, akinek parancsszerűen prédikálni kell az egybegyűlteknek?

Vannak költők, sőt maga az egész költészet arra tendál, hogy egy hanglejtéssel, egy képpel, valami szépség mindent elvakító megvillantatásával adjon feleletet – egy kardcsapással vágja át a gordiusi csomót. De a kettévágott csomóból még lehetetlenebb rájönni az összebogozás titkára. Ez a barbár gesztus méltó lehet a hadvezérhez, de nem a költőhöz. Minden csalás kiderül, s az a vers, amely kápráztat, egykettőre kialszik, a divat múltával hamuját is szétszórja a szél.

Babits költészetének mindenkor fő jellemvonása a megismerés, a birtoklás vágya volt, a folyó, rezegő, villódzó életet úgy emelni a napfénybe, hogy ott is tovább éljen, sőt a világosságban még az a rejtett, egysejtű élet is megmutatkozzon, amit szabad szemmel nem láthat az ember. Példákat lehetne idézni, milyen aprólékos gondossággal, milyen görcsös pontossággal veszi föl és nézi Babits a tárgyakat, az egész világot, az érzékelhetőt éppúgy, mint a metafizikait, s milyen szomjas szemmel keresi a kettő közötti, ésszel felfogható kapcsolatokat! Érdekes megfigyelni, hogy milyen türelmetlen sietséggel fordulnak Babits külvilágból vett képei a belső világ felé, hogyan keresi a szálakat, amik e két valóságot összekötik. Első kötete óta észre lehet venni ezt a nyughatatlan fürkészést. Ez magyarázza, hogy ő, a poeta doctus, a jó ízlés és okosság, méltó magatartás költője oly kegyetlen tud lenni az érzékeltetésben, s nem riad vissza semmi meglátásától, ami a nap alatt él, akár szépség az vagy utcaszenny, erény vagy bűn. Életét a csomós élet titkainak megismerésében töltötte, s íme, kezei között most oldódnak a szálak.

*

Babits verseit az Athenaeum kiadásában most megjelent összes versei között olvastam, és elolvastam többször az egész kötetet, hogy újra és újra ellenőrizzem, igazam van-e, mikor egész költői oeuvre-jében a legutolsó ciklust, Az istenek halnak, az ember él verseit szeretem legjobban? Nem abban akartam biztos lenni, hogy ezek a legjobbak, leghatalmasabbak-e – nehéz volna itten dönteni, a remekműveknek megvan az az öröklétet biztosító belső játékuk, hogy mindig új és más-más értéket, szépséget lát meg rajtuk az ember –, hanem abban, hogy valóban ezek állnak-e most hozzám, vagyis lelkemhez, mely évről évre változhat, legközelebb? Az ezekből kiáradó Szellem érint meg legjobban. Hogy ez nem elsődleges esztétikai-kritikai szempont? Nem hiszem, hogy az esztétika vezesse az embert ilyesfajta ítéleteiben. Meg vagyok győződve, hogy mindenkit legelsősorban az a belső meleg fog meg, amely a versből kisugárzik, ami definiálhatatlan, amit a költő sem tud szavakba foglalni; ami fele maga a vers is csak szándék, elérhetetlen vállalkozás. (Persze költőnek kell lenni, hogy ennek a belső tűznek legalább egy-két lángja, füstje, hője kicsapjon a sorokból.)

Mért szeret valamit az ember? Ha kedvesünk meg-megkérdezi, mi az, amit szeretünk rajta, tudunk valaha is igazándi választ adni? Az ember eldadog egy-két részletet. Amit esetleg másban is megtalálna. De itt mégis, ebben a formában, ízben, árnyalatban minden fölé helyezi. Engedjék meg, hogy egy-két kiszakított verssort idézzek Babits legújabb könyvéből; egypárat azokból, melyeket első olvasásra jegyeztem meg magamnak.

Ez utóbbit szeretném teljes egészében idézni, egyrészt annak példázatára, mi mindenfajta szépség, költői kép, vizuális és auditiv megelevenítés, ritmus, és az egész versen átlengő dikció, gesztus áll Babits egy szonettjében egyetlen kimondhatatlan érzés illusztrálására; másrészt annak igazolására, amit különben a többi idézetből is látni, milyen irányba hajlik az ő lírája.

Ami legelőször megfogja az embert, az a képek egymásba fonódó gyöngysorszerű végtelen vonulása. Egy Jean Epstein nevű francia esztétikus, stopperórával kezében, kiszámította, hogy egyforma gyorsaságú olvasásnál hány másodpercenként következik egy-egy kép az átlagos klasszikus, romantikus, szimbolista vagy posztszimbolista versben. Megállapította, hogy a korunkban írt versekben átlag négy és félszer több a kép, mint az egy századdal ezelőttiekben. Babits költői képeit nem lehetne számolni. Úgy egymásba fonódnak, a vers hullámzásában úgy csillannak, a hullámzásba úgy beletartoznak, mint a patakba habjainak villogása. Állandó izgalom, csapkodó fény vonul a sorokon s még a legnyugodtabb lelkiállapotot tükröző vers is úgy áll, mint napsütésben a tó milliónyi lángjával. Babits régebbi versei is tele vannak képpel, sőt egész lírájára a legjellemzőbb a képek mozgóképszerű, gyors váltakozása, a mostaniakban azonban egyöntetűbb harmónia van, olyan, amilyet csak a zenében észlelhet az ember. Ezek nem táncolnak már, hanem melegítenek, egy a másikát fűtve lebegnek a ritmusban.

A ritmus. – Ha Jean Epstein kitalált egy talentummérő eszközt, én is elgondoltam egyet magamnak. Ez a ritmus, amiről feltétlen megismerni vélem a vérbeli költőt. Fedi-e a vers ritmusa az inspirációt, azaz tud-e a költő saját lelkéből való zenét adni a maga mondanivalójának, még akkor is, ha hagyományos versformában ír – szerintem ezen fordul meg költői sorsa. A versbeli zenére átváltott indulat – ez a legfontosabb. Ez már a legüresebb banalitásokból is verset tud csinálni.

Babits régebbi verseiben a ritmus ütötte meg elsőnek az olvasót. A villódzó képek eleven, gyors áramban sodródtak, s a ritmus annyira a vers belső gondolatát muzsikálta, hogy hallásukkor a még magyarul nem értő fül is kiérezhette a büszkeséget, szomorúságot, a haragot, a rohanást vagy a derűt. Gondoljunk csak olyan verseire, mint az In Horatium, a Danaidák, a Fortissimo, a Mozgófénykép, hogy mást ne is említsek. Újabb verseiben egész költészetének irányváltozását legjobban a sorok új lebegése illusztrálja. Olvassák el még egyszer e cikk elé másolt sorokat. S ezt:

Én ezt a szörnyű ölelést csak a hármas sorok zenéjéből, a harmadik sor hirtelen vigasztalhatatlanságából éreztem meg igazán. Ahogyan az elmúlást a Szeptember végén az anapesztusok különös ízű lejtéséből.

A hajdani zárkózott büszkeség vagy eget-földet egyaránt felelősségre vonó szigor, fölény mintha felolvadt volna. Legjobban látni ezt a teljesen személytelennek látszó tájleíró verseiben, amelyek meleg szeretetet, elvétve vidámságot, de legtöbbször férfias bánatot, mély, fákra-virágokra kiterjedő humanizmust lehelnek.

Nincs több világnézeti állásfoglalás ezekben a versekben, mint Babits többi köteteiben, s mégis telve vannak közvetlen melegséggel, szeretettel, emberi bánattal; ami napjainkban a legtisztább állásfoglalás.

Pap, aki nem mondja meg, melyik istent imádjuk. Az ő vallásossága nem a türelmetlen szerzetesé, hanem a megbékélt bölcsé, aki tudja, hogy minden dolog önmagán túl, valami isten felé mutat. S arról a derűs, nyugodt távolba-fordulásról láthatjuk, hogy nem lehet rossz az az isten, amely felé, az embert kivéve, minden élő olyan bizalommal néz. Ez Babits vallásossága, az melegíti föl hazafiasságának komor hangját. Az életre kényszerült hallgató megérzi papja hangjáról, hogy fájdalmas kétkedésében is méltó az hivatására.

Be kell vallanom, hogy mikor erre a rövid kis bevezetésre vállalkoztam, melynek föladata az lenne, hogy pár perc alatt jellemzést adjon Babits Mihályról, szerepemet teljesen fölöslegesnek tartottam. Alig van költő, akiről oly pontos képe lenne az olvasóknak, mint róla. Amit más költő egy életen át is alig tud megszerezni, ő azt fellépése első éveiben elérte. Az én föladatom tehát teljesen tárgytalan is lenne, ha nem volna némi okom gyanítani, hogy noha Babitsról mindnyájunknak már rég kialakult, pontos képünk van, e képek közt itt-ott némi különbség mutatkozik.

Vannak itt bizonnyal, akik Babitsban a klasszikus költészet nemes folytatóját, a latin odi profanum vulgus méltóságos lantosát tisztelik, különben teljes joggal. Vannak viszont bizonnyal, akik a nyugtalan idegzetű korszerű költőt, a modern élet jelenségeinek, a mozinak, a lichthofnak, a 28-as villamos útjának első énekesét szeretik benne, teljes joggal, nemkülönben. Mások megint jellegzetesen katolikusnak tartják. Szerepel még a konzervatív, az örök nyugtalan, a formaművész, a misztikus, az istentagadó, a formabontó, a poeta doctus jelzők alatt is, bő alkalmat szolgáltatva az összeveszésre; ami nem is maradt el.

Mindezekből legelőször azt állapíthatjuk meg, hogy a név, amit egy kor a költőre ruház, nem annyira a költőre, mint a korra jellemző. Ahogyan egy költő népszerűsége sem a költőre, hanem mindig csak a közönségre vet fényt. Hogy csak egy példát mondjak, Ady bizonnyal borzadva állna meg a tomboló termek küszöbén, melyek őt a Zozo levele alapján tapsolnák föl az örök halhatatlanságból.

Ezek után engedjék meg, hogy magam is belépjek a vitázók tömegébe.

Babits Mihálynak ezúttal csupán költészetéről szeretnék egy-két szubjektív észrevételt elmondani, szándékosan elkülönítve regényírói, műfordítói és esszéista működését; ezek mind külön estet és méltatást igényelhetnek. Ez a szándékosan elhatárolt terület is oly tágas, tájai és égboltozatai oly változatosak – meg lennék elégedve, ha csupán mintegy madártávlatból föl tudnék, itt önök között, valamit idézni ebből a messzire terjedő világból, mely noha jellegzetesen magyar, jóval túl terjed a magyar szellem lakóhelyének határain; ez a költészet a szellem egyedül jogos imperializmusával távoli országokat hódított és tett a magyar gondolatvilág provinciáivá.

Babits Mihály költészete a hódítás költészete. Nem abban az értelemben, hogy az olvasókat akarja meghódítani a maga pártjára. Ennek módja az lenne, hogy minden alkalommal és minél kedvezőbben önmagáról beszéljen. Ezt így ő bizonnyal szeméremből vagy gőgből üres kérkedésnek tartaná. Ő verseivel igenis a világot akarja meghódítani.

Ha a Napóleonok és országtiprók már mesterségük miatt nem volnának oly ellenszenvesek nekem, ezt a békés, elvonuló természetű, minden erőszaktól idegenkedő költőt (így van) legtalálóbban valami konok, csillapíthatatlan szomjú világhódítóhoz hasonlítanám, aki magas magányában estéről estére sötét terveken dolgozik újabb és újabb vidékek és népek minden értékének megszerzésére, a saját népébe való beolvasztására. Hálistennek, persze csak a szellemi értékekről van szó, melyek különös természete, hogy annál értékesebbek lesznek, minél többen osztozódnak rajtuk. Így a hadjáratokat szövő zsarnok alakja is egyszeriben más fényt kap. Igazi hős lesz, aki széles birodalma közepén, most, harcai után, már önmagáról is beszélhetne. Beszél is, de nyugalma most még kevesebb: a környező országok sorsa éppannyi gondot ád, mint egykor megszerzésük.

Mit is jelent ez a hosszú metafora?

Szellemi hódításról és a szellem költői hódításáról lévén szó, jelenti legelőször azt, hogy a költő költői felkészültségén kívül még más eszközökkel is rendelkezik. Hogy művelt, és ami a legfontosabb, műveltségét vállalja abban a magasztos pillanatban is, midőn a vers megindul szívében, s mely pillanatban állítólag egyedül csak a szívnek van joga szólni. Legalábbis így kívánta ezt a magyar költészettani hagyomány. És így jártak el a költők is.

A régi magyar költők csaknem kivétel nélkül nagy műveltségű férfiak voltak, de Petőfi és Arany óta divatba jött ezt a műveltséget palástolni. A költőnek egyszerűnek kellett lennie. Aki más és bonyolultabb érzéseket is kifejezett, mint minők a nép állítólag oly ártatlan gyermeke szívében honolnak, az hallgatagon már kozmopolita számba ment. Igaz, hogy ezeknek a bonyolultabb érzéseknek és szemléleti módoknak kifejezése eladdig idegen maradt a magyar költészetben. Még a klasszikus világ volt egyedül az, melyből egy-két virágot sikerült átplántálni, de gyökeret verni ezek sem tudtak.

A fiatal Babits volt az első, akinek sikerült ez a beolvasztás. Igaz, művelt volt Petőfi és Arany is, de ők műveltségüket is csak arra fordították, hogy verseiket minél tökéletesebbé, vagyis az ő eszményképük szerint minél egyszerűbbé tegyék. Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe. Ha a költőket aszerint, hogy miről énekelnek, nevezzük el népieseknek, városiaknak vagy szocialistáknak, Babitsra valóban állhat az intellektuális jelző. Tudjuk azonban, hogy semmi sem lehet megtévesztőbb, mintha a költőket pusztán aszerint értékeljük, hogy mit dolgoztak fel. Így Babits cselekvési területét is csak külső ismertetőnek tekinthetjük, bár ezzel a területtel valóban új vidékeket tárt fel a magyar költészetnek.

A sokféle, egymásnak ellentmondó jelzők tehát, melyekkel a költőt fejlődése során illették, ennek az egységes területnek csak egy-egy táját jelölik. A vidékek változnak, a kör egyre tágul, de a hódító költő változása és fejlődése egész más síkon játszódik le. Egyenként hagyja ott a meghódított területeket. Sorra kibújik a győzelmi tógából, mit a kritika egy-egy kötete után megkülönböztetésül vállaira borít, és minden új művében új arcot mutat.

A kritikusok réme ő. Egyikük, kitűnő esztéta barátom, aki modern költészetünkről könyvet adott ki, panaszosan és bosszankodva beszélte, hogy a többi költő együttvéve nem adott neki annyi gondot és fejtörést, mint Babits. A jellemzésére az egyik oldalon felhozott megállapítások harcra keltek a másik oldalon leírtakkal.

Így vagyok vele én is. Egész közelébe kell férkőznöm, hogy titkát kilessem. Mestersége közben kell meglepnem.

Nézem verseit, amelyek már a papíron csengeni, zenélni kezdenek. Frissen és önbizalmat hirdetve kanyarognak, mint a dalolva masírozó katonák, akik tudják, miért és hová menetelnek. Megjelenésük, fegyelmezettségük azt mutatja, hogy biztos erő fűzi őket össze, irányítja útjukat. Még ha szétszóródnak vagy meglazulnak, akkor is egy célra igyekeznek, fürgén és izgatott lelkesültségben. Hirtelen megtorpanásukról és váratlan kanyarodásaikról is azt látom, hogy vezérük, a költő tudja, mit akar. Velük van, de nem engedi el magát.

Bizonyosan egyelőre csak azt mondhatom tehát, hogy az öntudat költője. Azt látom, hogy ha verset ír, nem adja át magát szolgaian az ihletnek és annak a bizonyos isteni révületnek, mely a romantikus iskola divata és póza volt, s melyre égvívó kalandozásaikban a költők oly előszeretettel hivatkoztak. Nem szenveleg. Ha az inspiráció megvan, ő az a költő, aki ezt az inspirációt kormányozni tudja. És minél nagyobb területet ismer, annál messzebb és annál magasabbra tudja kormányozni.

Egyszóval az a költő, aki két kézre fogja a Pegazus kantárszárát; akinek az isteni ihlettel is szándéka van. A költészet fegyverzetében ki akar törni a költészet hagyományos berkeiből.

Valóban, alig van költő, aki annyiféle, eladdig a költészeten kívüli, úgynevezett prózai dolgot behozott volna ezekbe a szent berkekbe, mint ő. Sőt láthatóan ezek a dolgok izgatják legjobban. Ezért mer egy időben megénekelni olyan közönséges dolgokat, mint egy szemeteskocsi, amit addig a költészet túl alacsonynak talált, vagy olyat, mint az idealista filozófia, ami viszont már túl magas volt. Ilyen vágy hajtja az ország és a kor határain túlra is. Minden verse lihegve tágulna a végtelenségig, s a költő tán épp ezért szorítja oly tökéletes formába őket. És ez a ragyogó forma valóban feszül is, szinte pattog, érezzük, hogy tele van, egy egész világot zár magába.

Kérjük majd Medgyaszay Vilmát, énekelje el nekünk a Galáns ünnepséget vagy a Merceriát. Látni fogjuk, hogy még az ilyen könnyű, úgynevezett kisigényű dalokban is micsoda igény van valamennyiben, micsoda forrongás, mint mikor két rokon elem sustorogva összevegyül. Az élet legjelentéktelenebb dolgait a legmagasabb szemlélettel nézi, és a legmagasabb szemléletbe is milyen izgatottan dobálja, szinte kísérletül, a valóság legegyszerűbb tárgyait. Az az érzésünk, hogy ha leszáll, a legmagasabb régiókból száll le, ha pedig fölemelkedik, magával viszi az élet legalacsonyabb rétegeit is.

Nem „örök nyugtalan”, amint nevezték; hanem ez a szó illik rá: örök telhetetlen. A világgal, a gondolattal szemben csak éppúgy, mint önmagával. Mindent fenékig ki akar üríteni. Ha szemlélődést írt, a versnek egy szemléletnek kell lennie, ha indulatot, az indulatnak csordultig meg kell töltenie a vers keretét. A költőnek nála egy időben magányos szellemnek és embertársnak kell lennie. Ha természete idézi a modern feltalálóét, idézi a középkor tudósáét is, aki még képzelni merte, hogy agya befogadhatja mindazt, amit a világról tudni lehet. Az ilyen természet lelke fenekéig humanista. Azt képzeli, hogy ha magába gyűjti a világ gondjait, kormányozhatja is a világot. Verseinek ez az alaptónusa. Ez a meleg emberiesség, a korszerűtlen korszerű emberi hang a legérzékelhetőbb keret, ami hatalmas művét összefogja. Ez nem változott az idők során, csak melegedett. S minél több vidéket hódít meg, annál emberibb, annál aggódóbb és felelősségteljesebb lesz.

Mert ez a szellem ma éppoly kielégítetlen, mint kezdetben. Ma, mikor mester sorban van, éppoly kíváncsi és tettrekész, mint inas korában. A legizgatóbb költő ma is. Művét még távolról sem látjuk kereknek. Harc tüzében áll, támadják és követelődznek tőle. Így van ez rendjén.

Ma egy hete itt, Móricz Zsigmondról beszélve, az előttünk járó nemzedékkel szemben magam is ilyen követelődzésekkel álltam elő. Babitsot köszöntve, vele szemben is ilyen érzéssel vagyok. Bár alig van költő, akinek versei még életében oly biztos helyet kaptak volna az irodalomtörténetben, mint az övéi, semmiképpen sem érzem olyannak, akinek irodalomtörténeti alakja csak hozzávetőlegesen is végleges. A gondolatok és eszmék világa, melyekre ő a magyar szellemiség határait kitolta, új korszakot teremtő forrongásban van és Európa-szerte követeli, új harcba hívja egykori kormányzóit. Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek, és kardot kínálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte! S mi egyéb az élet, mint küzdelem?

Egyre megújuló küzdelem a költőnek is. Van igazság abban az eleget hangoztatott patétikus panaszban, hogy a költőről csak halála után tudják meg, hogy ki volt. Természetes ez, a költő életét csak a múlt láthatja kereknek. Babits pályája nekünk eleven út, a mi útjaink között húzódik, természetes, hogy tőle is harcot és szövetséget várunk első célunk elérésében, ami az ő nemzedékük célja is volt: a híres magyar ugar testének és szellemének fölszabadítása és emberiesítése, hogy méltó helyet kérhessünk majd a készülő világban.

1928–1933: – öt év – nem kell jellemezni, mi volt a nyugati civilizáció életében ez az öt év –, a költő negyvenötödik és ötvenedik esztendeje közt írt verseit foglalja magában ez a kötet. A világ igazán nem volt nyugodt, és erről hírt ad ez a könyv is. De a Babits pályafutását követő olvasó a nagyon is változatos babitsi tájak után ennek az öt vagy ötödfél évnek termése között egyszerre mintha emelkedett, biztos fennsíkon járna. Akárcsak azon a valóságos dombon, az esztergomi Előhegyen, melyet e költemények java része újra és újra fölidéz. Egy kicsit a világ zaja fölött, de nem sziklák és fenyvesek mindentől elszigetelő csúcsán, honnan le és föl csak felhőkbe nyílik a tekintet. Még tölgyes és gyümölcsös magaslat ez, mely a távoli völgyeket csak közelebb hozza.

Ismerősen magyar magaslat, nem misztikus vergődésekre, de férfias szemlélődésre késztető, olyan elmélyedésre, melyben nem az ég, hanem a lenti tájak tisztán látható alakzatai kapnak helyet. És ha mégis magány és elzárkózottság, „s tán egy kicsit táblabíró módra”, nem a ködös túlvilági vágy teszi azzá, hanem a lenti lárma, a völgyeket elöntő szennyes jelen, melyből szívesen menekül, kinek nem kenyere és dicsősége a napok dicsősége. Arany Jánosnak illett volna ez a környezet, ha nem síkságon születik, és korunkban él.

Öt év, a férfikor magaslata; első tekintetre merőben új tájék; mint Babits minden kötetében. És új hang. Az istenek halnak, az ember él vívódó koncertjének egy szólama emelkedik föl és uralkodik az egész könyvön. Sose hallottuk Babits hangját ilyen egyenletesen közelinek. A hajdani soha meg nem elégedés, a nyugtalan lélek melyre oly jellemző volt, hogy nem gondolatok eredményét, de magának a gondolkodásnak öngyötrő folyamatát is, mintegy a legyőzhetetlen szemérem bosszújaként, adta a verselő hangban, megenyhül; a gúzst idéző kérdőjelek föloldódnak. E lapok után nem merül föl, hogy klasszikus-e, dekadens-e, szentségtörő vagy katolikus-e a költő? A hang félreérthetetlen, keresetlen és közvetlen. Egyenesen hozzád szól, mint a házigazda. Az ember nem szabadulhat valami elfogódottságtól és ünnepiességtől. Irodalomtörténeti esemény nyílik előttünk s egy élet egyre csillogóbb értelme.

Közvetlen és meghitt hang? Az invokáció vagy inkább invitáció a férfias idillekhez és elégiákhoz egyszólamú, magas hangon kezdett és egyre magasabb hangot kívánó, elnyúló, szinte már nem is emberi üvöltéssel nyílik; önmaga kétségbeesésétől részegül. Mintha Vörösmarty tébolyuló napjaiból csapna felénk, csapna át felettünk a közelgő korok idegenségébe. Érezzük, nemcsak nekünk szól; messzebb igyekvő horderő röpíti.

A hang nem ezen a vonalon fut végig; indulata, régibb babitsi reminiszcenciákkal találkozván ebben a versben még föloldódik. Hogy a többiekben majd és épp a legbékéltetőbb helyeken eredeti fájdalmában zendüljön meg újra és újra. Ez a hang lesz a szólam egyik foka. A másik az elmélyedésében is magyarosan tárgyias és magyarosan a reménytelenségre hajló humanizmus. Babits világszemléletének kezdeti erjesztője, mely akárcsak a legrégiebbeknél jeremiási váddal és önváddal, váltakozva kemény bírálattal és az őszinteség kitörésével buzog.

Ez a vers vetkezéssel indul. Vetkezésével azoknak a babitsi díszeknek, szalagoknak, csokroknak, hajdani volánoknak, melyek reminiszcenciája ingerkedve még ebben a versben is fölmerült. A költő elfúlva érkezett a csúcsra, és most látjuk, milyen utakon. De őszintesége itt sem a megszállottak vetkezése. Nem bibliai, nem katolikus, hanem Babitsnál is csak olyan mértéktartó, magyar-kálvinista vetkeződés, amilyen Aranyé volt, s melyet a protestantizmus, úgy látszik, örökre beojtott a magyar szellembe. Nem az Isten felé vetkeződik, hanem felénk.

Babitsnál ez mégis erőpróba, mint ahogy minden kötete az volt: elveti régi fegyvereit. Őszintesége, meztelensége nem Kosztolányié, aki művészi belátásból stílusát meztelenítette le oly ragyogóvá, nem is Gellért dikció-újító puritánsága, az ő meztelensége a lélek szükséglete, mely ellene fordul a stílusnak is. Nem az eszköz-tökéletesítő írói fejlődés ez. Látni a lélek elsőbbségét; az változott először. Nem stílusfordulattal állunk szemben, sőt nem is a mondanivalóéval.

Régibb kötetek témái elevenednek, három-négy versben is fölmerül az élet kettősségének, a Psychoanalízis christianának és a Gólyakalifának anyaga; mint mondtuk, humanizmusa sem újkeletű. Még mélyebbre száll ebben az anyagban, még jobban kimeríti? Nem. Személyesebben szól. Ha a régi Babitsot a bujkálás, az igazgató föl- és lemerülés vádjával és dicséretével illették, ebben a gyűjteményben mindig előttünk az az arc. Ha a régiekben a személyiségnek már zsúfolt sokrétűsége miatt nem tudtuk, mikor beszél többes számban és mikor a maga nevében, itt mindig az ő hangja szól, és a régi témák is új hangsúlyt kapnak; átmelegszenek. Zsúfoltan gazdag ez a kötet is, de nem láttunk még ilyen kerek, ilyen egész Babits-kötetet. A költő leglíraibb könyve van előttünk.

Egyetlen nagy mondanivaló tölti be. Mindegyik vers külön tárgy és hangulatvilága megannyi illusztrációként ehhez az uralkodó mondanivalóhoz kapcsolódik, mely nem is gondolati mondanivaló, hanem megfoghatatlan és szóba foglalhatatlan érzelmi. A kötet egyik legmagasabbra ívelő verse, a Fortissimóra emlékeztető babitsi hév egyik legszélesebb kitörését idézi, inkább indulatával, föl-föltörő és türelmetlenül tolongó szabad hexametereivel, mint tárgyával. A különös hírmondóról szól, aki hegyi magányában az ősz első szeleire

Ehhez a nagy lírai mondanivalóhoz szolgál preludium gyanánt az esztergomi Verses napló és ezt zárja le a kötetzáró Az Isten és ördög, két jó hivatalnok, az új Babits tiszta hangú elégiája. De ehhez a lírai témához kapcsolódik, mint egyetlen hegyvonal csúcsai, a kötet valamennyi kiemelkedő darabja.

Az elégia, pesszimizmusa ellenére is kibékít a földdel. A felsőbb hatalmak baljóslatú játékaiba fáradt szem megbarátkozik a környezet apró jelenségeivel, és úgy tekinti őket, oly figyelemmel és olyan várakozással, mint nemrég a legnagyobbakat. Ezekben a versekben minden kicsinyes és hatalmas, írta Németh László a Verses naplóról. Az ember valóban kényszerül a parányi, az esetlegesnek látszó kanyart is feszültséggel követni, minden forduló magasra dobhatja a költő útját. Már a magyar szimbolizmus fénykorában is szimbolista-ellenes Babits képzelete sose járt ily frissen, a maga annyira jellegzetes egyéni módján, a valóság és az eszme között, egyikkel sose rajzolta oly pontosan a másikat, sose társított – villanásszerű biztonsággal – ily szélsőségeket. Nincs ürügy. A versnyitó kép egy pillanatra tán esetleges, de fölemeli, azonnal egyedülállóvá teszi a megejtő hangulatnak, a léleknek a sorból kizengő szekundálása.

Ez a képzelet finom fordulataiban is tapinthatóan, néha szinte érdesen anyagszerű. A versek világát ugyanazok a tárgyak, tájak töltik be és ugyanazzal a jelentéssel, mint a hétköznapi világot. A költő nem torzít, nem alakít lelkéhez semmit abból, ami körülötte él. Nem uralkodik rajta, ami a költőknek nemrég még annyira dicsőségükre vált, de nem is törik alája. A valóság valóság marad, és valóságosan él benne a költő is. Csirkeólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk. Egy nyilallásnyi jelképszerűség, mellékjelentés sincs bennük. A legyek valódi, életbeli legyek, ott mászkálnak a költő fülén, és zümmögve halnak a ragadós légypapíron. A versbe minden sor újabb anyagot fon, és a költemény az összesajtolt víz vagy levegő példájára sűrűsödik, és robban az érzelem érintésére.

– mondja e kötet egyik jellegzetesen szép versében, majd a főnix-példázattal így fordítja tovább:

Nehezen megfogható költő. Nincs két kritika, amely ugyanazt mondaná róla, még ha ugyanaz a kritikus írta is. Lelki alkatának minden ismertetése máig kísérlet volt, hasonló a vegyészek munkájához.

Reális költő? Ady mellett az, de realitása mégsem olyan, ahogyan Petőfi belénk ojtotta e szó költői értelmét. Mind az öt érzékével a valóságban él, azzal fejezi ki magát, de nem az indítja dalra. Babitsnak nincs leíró verse, még olyan, a költő indulatát dobogtató sem, mint Vörösmartynak. Fölgyűlik benne a költői kifejeznivaló, egyszerre kiömlik, és in statu nascendi egyesül a valósággal. A lírai hév, mint az oxigén megered, társát keresi, s ha meglelte, frissen, elevenen, látható bugyogással ürül, futja meg útját. Nem számít az, hogy a vers maga gyorsan készül, vagy latolgató munka eredménye; élete és sorsa már sokszor jó eleve elhatároztatott.

A folyam, a lírai folyamat megindult, s most már testvéranyagként tükrözi a tájat is, melyen áthalad. Tréfásan egyszer maga Babits említette, hogyha versíró kedve van, majdnem mindegy neki, hogy a kilincsről ír-e, a mozigépről vagy a sasmadárról. A legújabb franciák vallanak ilyesmit. Versre készül, de nem a témát dédelgeti és érleli magában, kivéve tán, igen jellemzően, épp az élet kettősségéről, az álom-ébredésről írtakat, de témának micsoda tág téma ez is! A költői érzelmet engedi szabadjára, birkózzon meg az első, keze ügyébe eső dologgal, mutassa meg a világban, micsoda erő van benne, mi van a költőben, aki éppúgy a világban él, mint minden ezen a világon. Ha nem tenne mást, csak megnevezné a körötte levő tárgyakat – mint szerepíró a jelenet színterét –, nagyjából már kész is volna a vers.

Ha meglessük mesterségbeli titkait: valóban ilyen „módszert” követ. Két sorban domborúan, szemléletesen elénk rajzolja a külső világ és a maga belső világának képét:

Ez a Jeremiás aztán azzal foglalkozik, vajon mit hoz a posta.

Állandó, szinte szomjas kapcsolat a valósággal. Szoros kapcsolat ez a korral is. Láttuk, milyen fajta elzárkózottságot jelent az esztergomi hegy. Mosolyogni kell, ha Babits nevezetes elefántcsonttornyáról hallunk, akár saját szájából is! Kétségtelen és hálistennek, ma már nincsenek írói lövészárok-élményei (mint nekem, bocsássanak meg), de benne él ő ebben a szép korban, anyag és levegő neki ez is, szótár és visszhangzó közeg, beszélni sem tudna nélküle. A Versenyt az esztendőkkel!-ben van vers, amely nem a korról szól? Még a szerelmes versek is arról szólnak. Még a címben is arról van szó. Már az egész lírai magatartás arról beszél nem utolsó helyen járulva hozzá a könyv meglepő egységéhez. Más dolog, hogy a korral szemben elfoglalt álláspontja, a konok humanizmus, időről időre mennyire esik az egyes pártok hadjáratának útvonalába s ezek a felvonulások időről időre merre fordítják tekintetét.

A Versenyt az esztendőkkel! aggodalommal van tele. Az a szorongató őszi hangulat váltakozva jelenti a valóságos őszt, a költő őszét, egy romló nemzet és egy eszményi kultúra őszét. A költő medveként vonul bérci magányába a vásári zajtól, Jeremiásként háborog, de szívós harcosként figyel írógépe mögül, mint egy gépfegyver mögül, védeni egy ifjúkori világ képét, mely az őszi környezetben is az ő ifjúságát őrzi és egy elolthatatlan, különös lírai hév melegét, melyet a fütyülő szelek csak magasabbra szítanak.

A könyv láncolódó tartalmát, de azt a fokozódó lírai hevületet is idézetekkel el lehetne mondani. Zárótétele számomra, aki csak pár körvonalat próbáltam rajzolni, ez:

A környezet inkább naplót íratna velem tanulmány helyett erről a könyvről, melyet a Kata nénik, Klárák és Etusok kezéből végre sikerült fölmentenem ide a szőlőhegyre, ahol most a száz év előtti vidéki magyarok módjára présház tornácán, ritka borhörpölések közben áldozhatnék az irodalomnak, ha szememet és tollamat félnapokra nem nyűgözné le a tolnai táj kimeríthetetlen szépsége, vagy a derűs, könnyű lustaság, az időtlen, békés révedezés, amire az itteni borok ilyen jámbor élvezése is a magányt változtatja. Lent a Sió görbe völgye, a széles, buja, a halmokhoz oly bölcsen alkalmazkodó. A szőlővel teleültetett domb, melyről mindezt látom, utolsó magaslata a hegyláncolatnak, mely Szekszárd körül kezdődik. Magát Szekszárdot nemcsak megyeszékhely volta teszi közelivé. Némi gyakorlatias rokonszenv is. Az itteni borokat szekszárdi néven adják el azoknak, akik messzebbről jöttek értük. Ha jönnek. De alig jönnek, alig keresik. A szüret maholnap a kékkő és a szénkéneg árát sem hozza meg. A család tele van panasszal. A szép, vaskos tőkéket csak azért nem vágjuk ki, mert az embernek nincs szíve nekik ereszteni a csákányt. Mintha csak eleven húsba kellene vágnia. Haj, a régi idők, a régi nagy szüretek!…

Nyakig ülök Babits világában, a Halálfiai légkörében. Olvasom a jól ismert lapokat, s ha két fejezet közt egy kicsit széttekintek, úgy tűnik föl, mintha a mélyúton fölfelé igyekvő vincellér, vagy odaát a túlsó hegyen tőkéi közt szöszmötölő nyugalmazott jegyző az ölemben nyugvó könyvből szökött volna ki, hogy a cselekmény egy pillanatnyi szünetében gyorsan lecsípjen egy-két fölösleges kacsot, kitépjen még egypár dudvát… A domb élén kísértet módjára elvonul egy öreg néni; karján cekker, a cekkerben frissen szedett zöldbab s azalatt – szinte látom – a nagy pincekulcs. Az öreg Cenci: illemtudóan leköszön, mert itt az öregek is előreköszönnek. Ültömben földig bókolok neki, örömmel üdvözlöm. Aztán izgatottan olvasok tovább, hogy megtudjam, mit fog csinálni majd odahaza és a jövő héten.

Ismerős a táj, s milyen ismerősök a benne mozgó emberek – noha az a réteg, amelyet a Halálfiai példáznak, nem az enyém. Fölfelé néztem én arra, hogy szinte a nyakam is megmerevedett. Miért látok mégis, első mozdulatukra, úgy a lelkükbe? Miért osztozom annyira vívódásukban és bajaikban? Miért aggódok értük, akikre pedig hajdan csak zokszavakat tudtam ejteni, s ha valaki pusztulásukat jósolta, vagy már siratta is, hát vállamat vontam, ők tehetnek róla… Ha a Halálfiai valóban csak a magyar földbirtokos nemesség végnapjairól szólna – ahogy annak idején a kritika egyöntetűen ezt a mozzanatot emelte ki belőle, a könyv komor címét s a szereplők származását véve tekintetbe –, magatartásom ma sem volna más. S ha valóban csak ennyi volna, bizonyára a könyv sem gyakorolna rám különösebb hatást.

A magyar köznemesség talajvesztését mások is megírták. Mikszáth után sokáig valósággal divat volt írni róla, hol szomorú, hol vidám színekkel festve az utolsó napok tanácstalanságát, rémületét és akasztófahumorát. Talán ez a kitaposott út tévesztette meg a kritikát s véle az olvasókat is. Holott Babits könyvében alig van szó arról a világról, vagy csak annyi, amennyire maga Babits is azt hitte, hogy azt a világot írja. A háttérben, a sarokban itt-ott valóban szól a muzsika és Gözsy Pepiék szokványos hejehujázása. De a cigányok és Gözsy Pepiék a leghalványabb mellékalakjai a történetnek, maga Gözsy Pepi, a mulató úr idegen az írónak is, csak a messze állók szemében tartozik ebbe a világba; mely nem a Pató Pálok ivadékaié. Nem egy osztály tragédiája ez, annál szálai is messzebb futnak. Egy korszaké?

A regény idejében az egész magyarság megrázkódtatáson ment keresztül, a nemesség csakúgy, mint a nép, amelynek vezetését a nemesség még ebben az időben is magának vindikálta, ez lévén ürügye az életre. Ezt a szerepet azonban nem töltötte be. Nem ide tartozik, hogy betölthette-e volna? Ezzel nemcsak egy új feladattól maradt el, hanem a kortól is. Elvesztette a fejét és vele az egész ország – a regény széles háttere ezt a lelkiállapotot mutatja. Azon a rétegen át, melyből az író hőseit rekrutálja.

Maga a főhős, „Imrus azoknak a nemeseknek az ivadéka volt, akik Lucrétiust és Horácot olvasták a lugasban”. Ilyen nemes nyilván nem volt egy osztályra való. Legjobb esetben egy hivatásra való; ennek a főhős meg is akar felelni.

A könyvet az tágítja ki, hogy az író a másodrendű szereplőknek is olyan figyelmet szentel, mint a főhősnek. Az elsőbbségért szinte versengés folyik köztük. Imrusé az elsőség, de kezdetben csak azért, mert úgy véljük, hogy vele már régebbi ismeretségben vagyunk. Bár a cselekmény központja, nemcsak az elmondott történetben, de a könyv szerkezetében is az özvegy Cenci, akiben föltámad egy atavisztikus, matriarkális erő – a társadalomban harcra kelt, akár védekező, akár támadó harcba sodort családokat mindig a nők vezénylik –, hogy ismerem ezt is!

De a könyv még így sem egy réteg regénye. Inkább a családé; s még ez is kínálkozó megállapítás. A család egyik föl-elkívánkozó tagja éducation sentimentalejának regénye; Imrus kiröppenésének története.

Imrust pedig nem osztályának anyagi romlása kergeti el hazulról és ebből a világból, hanem ő saját maga, az ő egyéni kibontakozása, különbsége, pontosan „vágyai sólyomszárnya”, mely előtte már annyi türelmetlent és jobbat kiröpített, s mely minden réteget odahagyott volna vele is. Környezete tagjait dührohamában, az első alkalomkor, midőn elveszti a fejét, ő maga nevezi, tajtékozva, halálfiainak.

Hitelt adhatunk egy ifjú szív kitörésének, amit már ott a családi asztalnál sem vesznek komolyan? Ez a kitörés valóban nem több a szó eredeti értelmében vett kitörésnél. Olyan rúgás, amit a fölfele ugró szükségszerűen ad a talajnak vagy rétegnek, amelyen áll, s amelyről föl akar emelkedni. Nem a lefelé irányuló erő a fontos benne, hanem az, amely ennek révén fölfelé viszi. A regény nem a halál fiairól szól – hogy már végére érjek annak, amit mondok –, hanem az élet fiáról.

Annak mondja el első fölívelését.

De az élet gyermeke a harcoló Cenci is, Jozsó is, Dodó is, Döme bácsi is! Miskát maga az író tölgynek érzékelteti, akiben ha valami rág, az sem szú, hanem az élet érintésére nyugtalan lélek. Hintáss Gyula, a maga öt-hat életével már nem is gyermeke, hanem kalandora az életnek. Akik halálnak vannak szánva, azok már akkor meghaltak, mielőtt jóformán megismertük volna őket. Nellit külső erő csalja csapdába örök fogolynak. De akik élnek, szívósan és állhatatosan élnek – okos, nagyszerű fajta ez, tartják magukat azon a kis területen, ami az ősöktől földben és stallumban megmaradt. És ha a végén mégis azt érezzük, hogy a regényben ábrázolt többi szereplők a Schapringerek mögött elmaradtak, csak azért maradtak el, mert közben verseny támadt, nem is egészen tisztességes, ahogy ők mondanák: nem úri eszközökkel; olyan amit ők nem vettek észre. Kapitalizmus támadt, akár egy ragály vagy filoxéra. Mert ki mondaná, hogy Schapringerék élete az élet? Azok csak éljenek abban, ha beveszi a gyomruk! – mondhatná Cenci néni. Lesz még annak böjtje! Amit hőseink nyugodtan kikoplalhatnak Sóton és Gádoroson. Sőt másutt is, mert a szellem terén, vajon Schapringerék világában is nem Imrus-e a legértékesebb?

De még mindig a címet cáfolom. Azt akarom megindokolni, hogy miért rokonszenvesebbek, miért méltóbbak ezek az emberek az életre, mint azok, akik a könyvben velük szemben az életet képviselik? Egyik osztályért sem rajongok, tán fölösleges is ismételnem. A Rátzék és Sátordyék rétegével szemben volna annyi kivetni valóm, mint Schapringerékével. Esetlenségük tenné rokonszenvesebbé őket? Vagy egyszerűen az, hogy őket ismerem? Hogy, ha a tejfölből és a savóból is, de mégis ugyanabból a köcsögből vagyunk?

Raszkolnyikov rokonszenvesebb, mint az öregasszony, akit fejbe vert, noha rendes körülmények közt inkább vagyok híve az öregasszonyoknak, mint a rablógyilkosoknak, főleg ha az utóbbiak ráadásul még hisztériásak is. Az író azonban vele foglalkozik, őt mutatja meg. A jó ábrázolás – csodálhatjuk a művészet hatalmát – mindent jóvá és szeretetre érdemessé tesz. Az író megvilágítja alakjait, s minél tökéletesebben végzi ezt, a rokonszenvből és megbecsülésből, mellyel neki tartoznának, annál több ragad a hősökön.

Babits alakjai különös háromdimenzióban élnek, az egy Gözsy Pepi kivételével, akit látni sem szeretek köztük. Előttem híznak-soványodnak s leplezik le, mit hordanak fejükben és szívükben. Oly közel járnak, hogy szinte ujjal tapinthatnám őket – mivel éri el ezt az író, akinek írásmódjában nyoma sincs a naturalizmusnak? Akinek gondos, a verseknek kijáró fölkészültséggel megszerkesztett mondatai első kanyarukban rögtön fölfelé göndörödnek, el a testtől, amelyet jellemeznek, föl a valóság fölé?

Babits egyik prózai írása sem hasonlít a másikhoz. Nem állnak egymással olyan rokonságban, mint versei. Mindegyik külön stílusvállalkozás, külön modor, egyenesen a tárgyra szabva. Költői nyelvezetéhez egyik sem áll oly közel, mint azé a polgári eposzé, melyet száz év előtt bizonyára hexameterben írt volna.

Alakjainak jellemzése költői jellemzés. A tüzetes naturalista leírás helyett az író a költői fantáziájának varázsvizében füröszti meg őket. Imrus lelki képe nem a zolai, még csak nem is flaubert-i előhívó savakban alakul ki: hanem hol egy görög mitológiai alak, hol egy filozófiai megállapítás, egy klasszikus sor sugarában és mindabban, ami ezeken kívül Babits szellemiségéhez sajátosan hozzátartozik. A jelenségek másolása helyett lelki realizmus, ha van már ilyen kifejezés. Alakjait nemcsak szemtől szembe, velük egy síkon látja, hanem felülről is, ahol ő tartózkodik, és úgy, hogy nem rejti el magát. Mindez mégsem elvontságot eredményez; megvalósulásában szinte bizalmaskodó; az apa, a magábazáruló Férfi, táblabíró korában is éppúgy csak Miska, mint volt diákfejjel, s ezt mindnyájan természetesnek találjuk.

Nem először olvasom ezt a regényt, Imrus lelki életének egy gyilkosság és egy öngyilkossági kísérlet hullámverései között kanyargó fejlődését. A könyv nem fejeződik be, az író szinte erőszakkal tépi el a szálakat, hogy munkájában megállhasson. De az eltépett szálak is mutatják a következő mű színezetét, a szövést, melyért érdemes volna azt is elkészíteni. A könyv, noha Babits prózai alkotásainak főművévé nem utolsósorban vallomás volta teszi, nem életrajzi regény: egy vállalkozásé. De „az író sehol sem festett fel annyit a maga életének színeiből, mint itt”, s már ez magában éppen elég volna, hogy a vállalkozás további fordulatait várjuk.

Egy nagy költőt mutatunk be, pályaútjának csúcsain. Költeményei, melyeket ma este hallani fognak, szemléltetően felidézik majd a kanyarokat és állomásokat, amelyeken át e csúcsokra elérkezett. Bevezetőül én mégsem csak verseiről, mégsem csupán szép versekről szeretnék beszélni; hanem arról is, ami azokat – mint a téglákat a malter – összefogja, egységes művé teszi.

Szép vers sok van a világon. Lehetne persze pusztán csak ezekről is beszélni, függetlenül attól, hogy ki írta azokat. Ezzel azonban csak a versírásig, csak a mesterség művészetéig és műfogásaiig jutnánk el és nem a költészetig; az több az előbbieknél. Hány szép vers kallódik el az idők folyamán, csak azért, mert nem volt méltó gazdájuk; mert írójuk csak versíró volt és nem költő. Petőfi korában és főleg halála után keletkezett nem egy olyan vers, amely amellett, hogy tökéletesen petőfies volt, jobban sikerült Petőfi egynéhány közepes költeményénél. Senki sem emlékszik rájuk. Az utókor a költőket tartja számon és nem a verseket.

A nagy költők ismertetőjele, hogy versük századok múltán is úgy hat, mintha eleven szájból hangzanék. Miért? Mert a nagy költő egész életével ott áll a verse mögött. Szerepet játszik, nem színpadon persze, hanem egy népközösség, egy nemzet életében. Akinek versei előbb-utóbb nem állnak össze emberi magatartássá, egy élet lelkesítő vagy elriasztó szerepévé, annak kár volt versírásra adni a fejét. Akiéi pedig ilyenné összeállnak, annak már egyéni sorsa is érdekel bennünket. Ezért van igazuk a tankönyveknek, mikor egy-egy költő ismertetését az életrajzzal kezdik. Babits Mihály betöltött egy ilyen költői szerepet azáltal, hogy született költő mivoltában vállalta azt is, ami azzal jár, hogy magyarnak és a mi korunkba született. Róla szólva is foglalkozhatunk a szép versek előtt a korral, amelybe a költő született, a környezettel, melyből kikerült, foglalkozhatunk személyiségével is; akár pontosan úgy, ahogy a tankönyvek szokták. Vagyis, kezdve azzal, hogy: Született Szekszárdon, 1883-ban, katolikus nemesi családból, melynek tagjai századok óta a vármegyét szolgálták; atyja táblabíró volt; ő maga tanári pályára lépett…

Ez a három-négy szürke adat azon nyomban döntő jelentőséghez jut, mihelyt egy költői művet helyezünk reája; pillérré lesznek, hozzásegítenek az egész költői alkotás szerkezetének megértéséhez. Belátjuk azonnal e száraz adatok fontosságát, ha elképzeljük annak a fiatalembernek a lelkületét, aki ebből a környezetből kikerülve, de mégis e környezet hagyományainak nyomaival lelkén, húsz esztendő múlva, a század elején első költeményeit papírra veti. Szekszárd a Dunántúlt jelenti, a nyugati műveltséghez közelebb eső országrészt; az 1883-tól 1903-ig eltelt húsz esztendő a magyar polgáriasodás fénykorát, a liberalizmus hadjáratát, amely csillogó eszméivel azokat is lelkes híveivé teszi, akiket könyörtelenül eltapos; a táblabíró atya az ésszel felfogott igazságok és eszmék szolgálását hirdeti, akkor is, ha ösztönei berzenkednek ellenük; a katolikus és mégis nemes pedig a keleti, protestáló nemességgel szemben a kultúrához jutott magyarságnak azt az elmélyülő, lelki életre hajló rétegét jelenti, amely a vita eldöntésére a Corpus Jurisnál többször üti föl Vergiliust, Kempist, Szent Tamást, s amely már akkor is csak foltokban él az országban… „Atyjai és anyjának atyjai – vallja egy helyütt saját maga a költő – ama deákos nemességből jöttek, mely Horatiust olvasta szőlleinek lugasai alatt. Könyvtárt öröklött a nagyapjáról, polcán Plutarchos mellett Kazinczy állt. És ifjúságát Arany táplálta, a hagyományok leghívebb költője. Papok nevelték. Katolicizmusa Dantéhoz vezette, a kultúra gyökereinek keresése a görögséghez.”

A kor, amelyben kora ifjúsága eltelik, a magyar századvég, nem alkonyathoz hasonlít; olyan, mint egy napsütötte délután, kevéssel a munka befejezése előtt. A magyarság, amelynek századokon át szinte minden napja egy-egy tragikus forduló, a gyásznak vagy a csodálatos megszabadulásnak ünnepe, végre hétköznapokat él. Az iparosodás gépdohogásának és a nagy eszméknek bűvöletében nem gondol a holnapra, megfeledkezik a sorsáról, a jövőről, amely pedig – mi tapasztalhattuk – semmivel sem volt veszélytelenebb, mint száz vagy kétszáz évvel azelőtt. A jobbak gondja, hogy minél jobban belekapcsolódjanak Nyugat-Európa életébe.

Ösztöne a fiatal költőt is erre az útra viszi. Bámulatos könnyedséggel hatol bele az európai kultúra titkaiba. Szinte gyermekfővel már otthonos a két klasszikus irodalomban. Európa három-négy nagy nemzetének szellemi életében. Első három kötete olyan, mintha nem is egy kis ország irodalmában akarna külön hangot adni, hanem a világirodalomban, annak kórusába társul, annak szólamaival versenyez. A szó legnemesebb értelmében európaivá emelkedik.

Segíti ebben, mint mondtuk, a hazulról hozott dunántúli latinos, vagyis európai műveltség, segíti benne a katolicizmus, amelyből ő elsősorban a szó eredeti jelentését vállalja, azt, hogy általános. Segítik benne az uralkodó eszmék, amelyek mindenek fölé az emberit helyezik. Magyarország Európa szerves része és még jobban azzá kell válnia. Ezt a hitet vallják az akkor induló fiatal írók, akik élükön Ady Endrével a Nyugat folyóirat köré csoportosulnak. A fiatal Babits is egész magatartásával ezt hirdeti; ezt a szerepet vállalja.

Ebben az időben írt minden verse egy-egy merész kirepülés a nyugati kultúra tájaira, a kultúra hajdani és jelenkori csúcsaira. Ilyen szemmel nézi a magyar életet is. A soha-meg-nem-elégedés himnuszát énekli, a magyar múltból a soha-meg-nem-elégedés hőseit, a nyugatra vágyódó turáni lovasokat, a Velence kövein dübörgő Zrínyit. A szedett-vedett, kezdő polgáriasodás üres cirádái, érzelmei és jelszavai világában szomjasan a valóságot fürkészi, merész fogásokkal mutatja meg a leghétköznapibb jelenségekben a mélyebb értelmet és szépséget. A világítóudvarról, a lichthofról van költői mondanivalója, meg a szemeteskocsi érkezését jelző csengettyűsfiúról, a moziról, egy pécsi uszodáról. Ifjú szelleme, mint a napsugár csillog a világban, abban a háború előttiben, melyet, mint mindenki, ő is a munka, a biztos fejlődés, szóval a béke világának érez. A szellem, az ész korszaka ez. Versei is a szellem, az öntudat tökéletes alkotásai. A fiatal költő, akit méltán mondanak formaművésznek, legtöbb versében fölényesen, szinte gőgösen áll a földön; jelenségekről és gondolatokról énekel, mintha érzelmei nem is volnának…

Ekkor éri a magyarságot évszázadok óta a legnagyobb megpróbáltatás, a régi biztos föld beomlik, élet és érték seregestül tűnik el. A harmincegy éves költőre most vár a legnagyobb próba, a szerep nehezebbik része. A magyarság előbb a harctéren, aztán az Igazságtalanságok útvesztőiben szembe találja magát Nyugattal. Európai, mit mondasz most a magyarságnak; magyar, mit mondasz Európának?

A költő mindkét oldalra megfelelt. A megrázkódtatás után szinte az egyik napról a másikra egy merőben új Babits Mihály áll elő. Régi versei után alig ismernénk rá. A szerep egész életét, szemléletét, érzésvilágát, sőt – ami a költőnél legritkább – hangját is megváltoztatta. Csak eszméit és magatartását nem.

Különös, de a magyar jellem és irodalom ismerőjének nem váratlan átalakulás, fordított fejlődés. Rendesen az ifjúság érzékeny és heves; az teszi líraivá még azokat is, akik nem költők, s vele szemben a férfikor indít hűvös tárgyilagosságra, ha nem elzárkózásra. A fiatal Babits (akár a fiatal Vörösmarty) tartózkodó, közvetlenül alig szól magáról. Életének nagy vallomása férfikorában szakad ki belőle; lelkének meghitt titkait, derűjét, a ragaszkodását a világhoz a lírai esztendőkön jóval túl fejezi ki, akár a legnagyobb elzárkózó, Arany. De mintha az el nem pazarolt erő magát szaporította volna, ez a férfikori vallomás csak annál megrázóbb; ha panaszt hallat s csak annál szívbehatóbb, ha békét és megnyugvást. Az esztendők és események durvák és kegyetlenek, de ez a költészet, minél több súrlódás éri, akár a csiszolás alatt a drágakő, annál több ragyogó oldalt mutat. A durva súrlódások hatása alatt a versek új fénnyel csillantatják meg: mit jelent magyarnak lenni, azaz közösséget vállalni egy nép teljes egészével, mit jelent európainak lenni, azaz rendületlenül hinni az észben, az emberiességben, igazságban, és mit jelent végül katolikusnak lenni; azaz hinni abban, hogy az emberi szabad akarat rokona az isteni akaratnak.

De villantanak meghittebb fényeket is a versek. Elismertük az életrajzi adatok jogosultságát, megmondhatjuk hát, hogy a költő épp a megpróbáltatások legnehezebb esztendejében talál lelkéhez méltó és megértő társat. Szerelmi lírája is most, férfikorában, a házasságban adja a legtisztább, legbensőbb hangot. Két egymáshoz ragaszkodó, egymás mellett minden megpróbáltatás alatt kitartó lélek házassági viszonyáról Petőfi óta nem írtak ilyen, hol hálával, gyöngédséggel, hol lobogó érzelmekkel teli verseket.

Az esztendők telnek, s Babits költészete – versenyt az esztendőkkel – érik. Regényei, esszéi, filozófiai dolgozatai közben megjelenő minden új verseskönyve új, magasabb grádus, új meglepetés híveinek is. Ő, aki már ifjúkorában a nagy mesterek biztonságával forgatta a költészet eszközeit, ő, akinél művészibb ritmust és rímet Arany óta senki sem csalt ki a magyar nyelvből, ő a hajdani „formaművész” most mutatja meg, mit jelent – formaművésznek lenni.

Nem a szavakkal és a fordulatokkal való játékot jelenti az. Hanem azt – amit valóban csak igazi költő tudhat –, hogy az érzelem és mondandó mindig a megfelelő formát kapja a legfinomabb árnyalati pontossággal. A fiatal költő hajdan akrobatai könnyedséggel játszott a szavakkal és fogalmakkal, mert akkor az ifjúkori öntudat és biztonság örömét lelte abban is, hogy – akár a harcra készülő gladiátor – izomzatát mutogassa. Játékos kedvvel forgatta a súlyokat és fegyvereket, játszani tudott erejével és a világgal. A férfi Babits lírájában alig van nyoma ennek a könnyedségnek. Szavai mélyről zengenek, gyakran érdesen, gyakran a fájdalom rekedtségével, a férfias indulat akadozásával – vagyis úgy, ahogy őszinte érzelem hangozhat, keresettség nélkül; „formaművészet” nélkül, ami épp ezáltal lesz a formának, a versnek is legtisztább művészete. Ez a keresetlen hang a legaprólékosabb dolgokról szólva is egyre gyakrabban a legmagasabb mondandóig emelkedik, az élet-halál, az isten, az emberiség és a magyarság nagy problémájáig. A hajdan öntudatlanul vállalt szerep most válik tudatossá és tragikussá. Mert a világ zűrzavarában, a nemzet lázas napjaiban látszólag sokszor magára maradt költő a magyarsághoz szólva rendületlenül azok mellett az eszmék mellett tart ki, melyekre a magyar műveltség is épült; Európához szólva pedig azoknak a nagy igazságoknak érvényesítését követeli a magyarság számára, amelyek Európát Európává, az emberi szellem otthonává tették.

Így áll előttünk az ötvennégy éves Babits Mihály, egy hatalmas költői munkásság csúcsán, amelyen azonban még magasabbra emelkedhetik, hisz az eddigit is ő maga rakta, a saját erejéből. Befejezésül legyen szabad említenem még egy életrajzi adatot. Esztendőkig tartó súlyos betegség után, súlyos operáció után most szanatóriumi ágyon fekszik, onnan hallgatja, talán ő is hallgatja ezeket a szavakat. Egy egész nemzet szeretete és figyelme fordul feléje: üdvözli a gyógyulás útján! Egy egész nép háláját és jókívánságát tolmácsoljuk neki. A magyarság büszkén vallja a magáénak, csak annál büszkébben, hogy Európa is a magáénak vallja!

A második emeleten, az 54-es szobában feküdt, a Siesta szanatóriumban. Ahogy beléptünk, felénk fordította tekintetét. Feje magasra emelt vánkoson pihent, úgyhogy fektében nem fölfelé, hanem maga elé nézett. Karját felénk emelte. Odamentünk, ágya szélére ültem, kezét kezembe fogtam. Egész közel hajoltam hozzá. Ekkor egy pillanatra elmosolyodott. De aztán ismét maga elé irányította tekintetét, homlokát összeráncolta, nagy sötét szeme homályosan is tűzben égett. Olyan volt, mint aki ingerülten, haraggal küzdve gondolkodik valami bosszantó kérdés nyitján. Aztán ismét reánk tekintett, pillantása megenyhült. Megismert bennünket? Ekkor vettem észre, hogy pehelykönnyű keze egészen hideg.

A szobát majdnem teljesen betöltötte az ágy, az ágy köré zsúfolt bútorok. Az ágytól jobbra nagy szekrény állt, balra az éjjeli asztalkán túl, párhuzamosan az ággyal, felesége heverője, de már közvetlenül az ablak alatt. A heverő lábánál asztal, de a székek már az ágy lábánál. Óvatosan kellett mozognunk, hogy zajt ne csapjunk. Leültünk. Gellért Oszkárral szemben ültünk vele, én a vaságy lábtól eső rácsára hajolva.

Haja egészen rövidre volt lenyírva. Az utolsó esztergomi napokban a borbély félreértésből nyírta így meg. Vagy tán ő rendelte így, megunva a magyarázkodást. Sovány arcát az első tekintetre ez idegenszerűvé tette, majdnem félelmessé és magasztossá: középkori barátokra hasonlított, ahogy csatában magasra emelik a keresztet, vagy hitvallókra, ahogy a máglyán felegyenesednek. De ugyanakkor meghatóan hasonlított gyermekkori arcképeire is. Az addig haj takarta fül előtűnt, puhán előregyűrődött, ahogy a fej a vánkosba nyomódott. A paplan melléig fedte. Karja a paplanon hevert. Jobb kezét néha felemelte, ujjával szája jobb szögletére mutatott, a kiszivárgó kis nedvességre. Felesége azonnal megtörölte. Szemét hosszasan lehunyta, bólintásképpen s köszönetképpen. De legtöbbször csak olyanformán volt eszméletén, mint amikor az ember igen-igen mély bódultságba esik: homályosan érezhette, mi történik vele, de csak az erősebb jelenségekre figyelt. Az ajtónyílásra mindig fölfigyelt.

Az éjjeliszekrényen ott volt Ödipusz-fordításának magyar és görög javító példánya. Legutóbbi beszélgetésünkkor erről folyt szó: hogy elkészül-e vele idejére, a nyomtatás határidejére. Fölemeltem a kéziratos borítékot. Rám pillantott, aztán pilláját mintegy beleegyezésül leengedte: viheted.

Bejött az ápolónő, táplálékot adott neki; csokoládés tejbedarát. Gumicsövön át táplálták. Mintha segíteni akart volna az ápolónőnek, keze a fölemelt paplant igazgatta. Aztán karját megint maga mellé fektette, tekintetét végighordozta rajtunk.

Így múlott a délután.

Suttogva váltottunk szót, úgy is keveset. Attól tartottunk, megérti aggódó szavainkat. A nehéz órák végén jobbulását, eszmélete teljes tisztulását vártuk: annyiszor bevált már ez a remény. Utolsó esztergomi napján, maga is bizonyos volt benne – úgy érezte –, hogy egy-két nap múlva jobban lesz.

Felesége barátnője kiment a szobából; utánanézett. Fél hat felé felesége is elment, hogy a lakásból elhozza a beteg táplálásához szükséges különleges élelmiszereket. Két hétre valót szándékozott hozni; segítségül Gellért Endre is vele ment. A beteg mellett ketten maradtunk, Gellért Oszkár s én.

Bejött az ápolónő, félig leeresztette a vászonfüggönyt, mert a lemenő nap ferde sugara elérte már a beteg arcát, szemébe tűzött. Meg sem rebbent az a szem; utoljára még félelmesen belepillantott a napba. Az ápolónő aztán ismét táplálékot adott. Aztán még jobban behúzta a függönyt.

Eltűnt a szanatórium-udvar, a szemben levő emeletes épület örökzölddel befuttatott fala, rajta a nyitott ablakok sornyi kis színpadával: az ágyak köré gyűlt látogatókkal. Egészen egyedül maradtunk a beteggel. Édeskés-szúrós szag terjengett, finoman, akkor nem is ügyeltem rá, csak később, visszaemlékezve azonosítottam: a bomlás illata. A beteg könyöktől felemelte maga elé nyújtott két karját. A hálóköntös szára visszacsúszott, szívfacsaró volt a szinte ujjvékonyságra soványodott alsókar; rajta a csontos kezek aránytalanul hatalmasnak látszottak. A két kéz lassan ide-oda járt, oly megindító tétovasággal, mint a csecsemőké. A mozdulatokból hívást véltem kiolvasni, ismét az ágy szélére ültem; a jobb kezét kezembe fogtam, csitítva simogattam; erre a bal is megpihent.

A száj sarkában újra s újra megjelent a kis nedvesség; újra s újra letöröltem. Ha nem vettem észre, a hűvös kéz megrebbent kezemben. Szabadjára engedtem, a száj szögletére mutatott, bizonytalan keresgéléssel, mintha a reflex is sötétben tapogatódzott volna. Majd fölemelkedett a bal kéz is; újrakezdődött a megható lassú kisded-karjártatás. Közelhajoltam a beteghez, szóltam hozzá. Kezét kezembe ejtette.

Nem hiszem, hogy szenvedett. Arcán egész idő alatt egyetlenegyszer futott át egy pillanatra a fájdalom rándulása. Igaz – s betegségében ez volt a legmegrendítőbb – jajongani, szólni már hónapok óta nem tudott; nyögni sem.

A kín legnagyobb rohamai alatt, amidőn a fájdalom szinte lángot s füstöt vetett szemében, csak azt a foggal-nyelvvel végzett halk cecegést hallatta, amellyel a méltatlankodást mímelő anyák bajlátott kicsinyeik panaszát kísérik. Ajka most, ebben a pillanatban is megnyílt erre a hangra, de hang mégsem jött, csak az állkapcsok mozgása jelezte. De volt úgyis, hogy ajka körül mosoly próbálkozott.

A délután vége felé bal kezét füle mögé irányította, a szétálló ujjak a kopaszra nyírt tarkót simogatták. Azt hittem, a friss hajvágás szokatlanságát érzi. Később fáradni látszott. Szemét állandóan nyitva tartotta, de a két izzó szem egy-egy pillanatra elvesztette a tekintet szép párhuzamosságát; enyhén keresztbe állt.

Alkonyattájt Szőllősy Lajos lépett a szobába. Az utolsó napokban ő vállalta az ápolás és kezelés irányítását a távollevő Schill Imre, az állandó kezelőorvos helyett. Fölkeltem az ágy széléről. A beteg a nyíló ajtó felé tekintett, a két szem pillantásnyilát párhuzamba egyenesítette; jobb kezét üdvözlésre emelte. A nevelés, az udvariasság ereje volt ez? Vagy annak az őszinte emberi együttérzésnek, szeretetnek és biztonságnak hatása, amelyet az orvos magából árasztott? A beteg egész idő alatt figyelt rá, megnyugodott, fürkészőn az orvos arcára tekintett. Nézte azt is, ahogy az orvos hátsó zsebéből egy kis bőrtárcát, abból egy kétágú gumicsövet vett elő, majd a két csövet a saját fülébe, a hallgatót pedig a beteg kitakart mellére illesztette. Először a mellkas jobb felére; a beteg maga igazította onnan szíve fölé. Vagy fájdalmát akarta csak jelezni azzal, hogy a hallgatóhoz nyúlt? Hamarosan megérintette, lassan továbbtolta a szív fölül is. „Fáj, kedves Mihály – mondta az orvos az érlökést számolva –, jobban leszel.” A beteg hálásan pillantott rá, de arcán nyugtalanság vibrált. Megkérdeztem, nem fázik-e, s betakartam. Erre rám pillantott, pillájával fejezte ki most is a bólintást, a köszönetet. „Nem fog semmi fájni, kedves Mihály, jól leszel” – mondta ismét az orvos. Mondott még egy-két megnyugtató szót, azután kiment. A beteg üdvözlésül karját könyökből meglengette, majd pillájával feléje is elvégezte ezt a megindító, köszönő bólintást.

Gellérttel mi is kimentünk a folyosóra. A szobában az ápolónő maradt. Az orvos, aki emberiességével lehet nagy, ott künn még emberiesebbé vált; arcáról láttuk, hogy szomorú közlendője lehet. Az ajtónál álltunk. „Menjünk odébb” – mondtam: attól tartottam, behallatszik a szó, s a beteg megérti.

A szobához szűkebb oldalfolyosó vezetett a főfolyosótól. Odáig mentünk. „Kínzás tovább élesztgetni benne az életet” – mondta Szőllősy, majd újra megismételte ezt olyan megindultan, mintha nem is orvos, hanem hozzátartozó lett volna. „Áttétel?” – kérdezte Gellért. Az orvos egy fejmozdulattal jelezte, hogy annál is súlyosabb. És Babitsnéról ejtett szót; most már annak gyötrelmeire is kell gondolnunk, hisz alig áll a lábán. Az orvos tőlünk akart választ, hogy adjanak-e a betegnek még szívélesztő ojtást. „Menthetetlen?” – akartam kérdezni, de számra az jött: „mit remélhetünk még?” „Egy nap, tán kettő” – mondta az orvos. Aztán kisvártatva: „De talán – már láttam olyat is, hogy valaki két hétre is erőre kapott.” Hozzánk lépett a fiatal tanársegéd s még egy ápolónő. A beteget rendszeresen táplálják, de a szervezet nem szívja már fel a táplálékot, mondták.

Eltávozásuk után Gellért Oszkárral egy ideig fel-alá jártunk a folyosón. Megértettünk mindent, az orvosok műszavakkal kevert utolsó mondatait is, de minél több idő telt el, a szívben – az ésszel is dacolva – annál jobban ébredezett a remény. Hány ilyen egy-két napot éltünk már át. Az egyre megújuló remény, a már-már megszokott csoda légkörében éltünk. Aztán visszamentünk a szobába. De az ajtónyílásra a beteg már nem figyelt fel. Azt gondoltam, hogy szinte ösztönné vált udvariasságával csak az újonjöttekre eszmél föl, azokat köszönti. Megtöröltem ajkát. Könyökön pihenő alsókarját most már gyakrabban maga elé emelte. Mint lassú szélben vékony ágon szüntelenül himbálódzó két nagy madár, olyan volt az a két fekete kéz ott egymással szemben.

Aztán visszajött felesége, nyomában Gellért Endre; nagy csomagokban ő hozta az élelmiszert. Babitsné valóban rendkívülien kimerültnek látszott; ez az út s az élelmiszerek keresése, becsomagolása a lakásban még jobban kimerítette. De mint mindig, a beteg jelenlétében, erőt vett magán. A rengeteg élelmiszert berakta a szekrénybe. A beteg közben ismét tarkójához nyúlt. Babitsné erre kölnivizet öntött tenyerébe, a fájó részre dörzsölte.

A beteg többször megismételte ezt a mozdulatot. Babitsné mindannyiszor levette a mosdó kis üvegtálcájáról a kölnivizes üveget. „Fáj?” – kérdezte a harmadik vagy negyedik bedörzsölés után. „Fáj” – mondta hangtalan ajak-nyitással a beteg. Fáradtan, fejét félreejtve mondta azt is, ahogy az elalvó kisgyerek beszél. Ez volt utolsó szava.

Később ismét kimentünk a folyosóra. Elő kellett volna készítenünk Babitsnét. Akaratlanul is megmagyarázhatatlan bizakodásomat plántáltam át belé. Arra igyekeztünk rábeszélni, pihenjen egy kicsit, feküdjék le egy-két órára, s mert erre a túlzsúfolt szanatóriumban nem volt mód, menjen el barátnője lakására. Megbeszéltük az éjszakai virrasztást is. Mivel az előző éjszakát úton töltöttem, én most hazamegyek. Éjfél után egy óráig Babitsné és barátnője, R. Olga fog virrasztani. Aztán egy órától reggel hétig, amíg munkába nem kell mennem, én virrasztok, vagy mindenesetre velük leszek. Elbúcsúztam a betegtől, elmentem. Este nyolc óra felé lehetett.

Ahogy távolodtam a szanatóriumtól, úgy növekedett bennem a remény. A beteg életereje és rendkívüli szívóssága már régóta oly csodálatos volt, hogy, amint mondtam, a csodálatost tartottuk természetesnek. „Ez a katolicizmus, a hittel párosult szabad akarat ereje”; ismételtem otthon a Lógody utcában: „küzdeni utolsó leheletig az életért, de úgy, hogy közben Isten kegyelmében tudjuk magunkat.” Éreztem a veszélyt, de szívemben mégis nyugalommal feküdtem le. Jóval idő előtt felébredtem, félórát sem aludhattam. Visszaindultam.

Azon gondolkodtam, miről beszéljek neki, ha föleszmél. Kezdettől fogva láttam, mily nyomasztóan hat rá, ha barátai és tisztelői – és minden barátja tisztelője is volt – megilletődött részvéttel, némán vagy komoly szót ejtve ülik körül ágyát. Nem tudom, hogyan keletkezett, de kettőnk közt majdnem tréfás, nemegyszer barátian kötődő hang járta épp a legkomolyabb dologról, betegségéről szólva. Mikor először feküdt a János szanatóriumban, egy este a bajjal dacoló, szinte kihívó tréfálkozás vége az lett, hogy feleségével hármasban elmentünk egy közeli kis nyári kocsma kertjébe, sört ittunk, versekről beszéltünk; ő emlékeiből idézett, s ennek toldásaképpen megjátszottuk, hogyan folyna ez a sörözés Szekszárdon, ha mindketten arra a pályára megyünk, amelyre szüleink szántak. Életem tán legnyugodtabb, legemelkedettebb estjét töltöttem vele. Tavaly, ugyancsak a János szanatóriumban szinte utolsó kézszorításra gyűltünk köréje. Megijedtem, mikor megláttam; sápadtan, bensejében is megtörve először feküdt úgy a halál karjai közt, hogy lelke nem tiltakozott: az is megadta magát. Ez döbbentett meg. Erről beszélt ő is, amikor esetlenül vigasztalni próbáltam. „A lélek – bízom én a te jó szívós, inas cigány testedben, Mihály” – feleltem komolyan, mert valóban bíztam abban is. „Cigány? – emelte fel hirtelen fejét – te vagy a cigány!” Egy pillanat múlva benne voltunk a megható játékban, annak játszásában, hogy megsértettem, s köszönjem az őt is kötelező vendégjognak, hogy nem kel fel, és nem utasít ki. Általános nevetés lett a vége, általános megkönnyebbülés: az ő kedélyének megkönnyebbülése is. Mosolyogva úgy búcsúzott tőlünk, hogy félig felült az ágyban.

Erre gondoltam, ahogy a szanatórium felé közeledtem az elsötétített, de teleholdban ragyogó városban. Bementem a kertkapun, az elágazó fehér ösvényeken öntudatlanul arra felé az épület felé tettem egy lépést, amerre utolsó pesti napján József Attilához mentem. Körös-körül minden ablak sötét volt. Sötétben botladoztam a belső lépcsőkön is.

Már elhaladtam az éjjeli kapus fülkéje előtt, amikor a kapus kijött. Este kimenet előtt beszéltem vele. Valamit utánam szólt, nem értettem. Visszafordultam, de mielőtt szavát megismételte volna, megértettem, amit az előbb mondott: „Exitált.” Nyelvem mégis eldadogta a megindított kérdést.

– Meghalt. Most öt vagy tíz perce. Most mossák.

Az elsötétítés miatt nehezen jutottam föl az emeletre. Ahol az oldalfolyosó a főfolyosótól elágazik, ott ült Babitsné és barátnője, a nagy falióra alatt levő asztalkánál.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Később felpillantottam az órára, negyed egy múlt. Tehát öt vagy hat perccel éjfél előtt halhatott meg, hétfőn, augusztus 4-én.

Sokáig vártunk ott némán, a félig sötét folyosón. Később R. Olga elmondta, pusztán arról vették észre, hogy meghalt, hogy melle egyszer csak nem emelkedett, nem lélegzett többé.

Aztán az ápolónők kijöttek, bementünk a szobába. Az ágyról levették az ágyneműt, a vánkosokat is. Ott feküdt a puszta sodronyzaton tetőtől talpig lepedőbe burkolva. Babitsné letérdelt elébe. Én az ágyra néztem. A lepedő rásimult a lesoványodott tagokra, a két láb közt, a combok helyén olyan hézag volt, mint a csontvázakén. Mindössze negyven kiló volt.

Kivezettük Babitsnét; később visszatértünk az ápolónők szavára, hogy még a fertőtlenítés előtt csomagoljunk. De csak legszemélyesebb dolgait szedtük össze. Egyszer-kétszer engem még visszaküldtek a szobába. Az éjjeliszekrényről felvettem az Ödipusz-fordítást, zsebre tettem. Utoljára ezzel foglalkozott. Megigazítottam arcán a lepedőt, közben egy kicsit félrecsúszott. Arca nyugodt volt, semmi szenvedés nem látszott rajta. Megpróbáltam szemét lezárni. Nem tudtam; így maradt ott, gondolkodóan előreszegzett tekintettel.

Ha valakiről azt olvassuk, hogy igazolta őt az idő, azt mindig úgy kell értelmeznünk, hogy ő leckéztette meg az időt, s az meghunyászkodva végre, engedelmeskedik neki.

A testileg gyenge és esendő Babits, a gyenge testben lakó lelkek szívósságával, tapintatosságával, de rendíthetetlenségével tanította móresre a jövőt.

Két éve, hogy sírba tettük ezt a gyenge testet. Tudtuk, hogy szellemére küzdelem vár, a nagyok utolsó, purgatóriumbeli küzdelme az örök világosság előtt. Volt korszak ádázabb purgatóriuma magyar írónak, mint neki ez a két év? Szállt sírba ellenségesebb időben nagy magyar alkotó? A sírjára tett néhány szál virágot is egykettőre elborította a mocsok és a kő: fürgén, az elevennek szánt gyűlölettel vágták oda. El fogjuk tisztítani a köveket.

Meg fogjuk védeni szellemét, ezzel akartam folytatni. Az idő máris elvette előlünk ezt a munkát.

*

Nem beszélek gyalázóiról: férfitól ezek nem szót érdemelnek. Ellenfeleire gondolok, akiket a jószándék, a közös ügy szeretete emelt szószékre a költővel szemben. Azokra, akiket – hogy meggyőzze őket – is válaszra becsült volna.

Ezek mind Babits magyarságát támadták. Pontosabban azt a fajta magyarságot, amelyet Babits képviselt s fejezett ki legvilágosabban. Sokakat talán épp ez a kérlelhetetlen világosság hökkentett meg. Ez volna a magyar?

A szorongattatás első éveiben jellemezte ő a magyart, akkor, amidőn fiainak ajkán át a nemzet szinte hangosan gondolkodott saját mivoltáról, benső valójáról. Nem volt magyar író ebben az időben, aki ne írt volna néhány oldalt vagy könyvet ezzel a hallgatólagos címmel: milyen is hát a magyar? Ami hallgatólagosan azt is jelentette, sőt sokszor csak az jelentette, hogy milyennek is kell lennie. Az írók beszéltek s várták, hogy néma királylányként a nemzet melyikük szavára bólint.

Babits szava volt a legmeglepőbb. Mindenki tettről beszélt, és tettre ösztökélt. Ő a magyar egyik legfőbb tulajdonságát a helyénvaló mozdulatlanságban látta. Ez volt, amire még a legkülönbek is azt felelték: de hisz ez a lustaság, a tohonyaság dicsérete.

Nem az volt.

„Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet realizmusát jelenti – írta ő. – A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mely megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással.” Emlékszem a napokra, amidőn – már a betegség támadásai közt – ezt a tanulmányát írta; szokásától eltérően, ahogy egy-egy résszel elkészült, barátainak rögtön megmutatta, vitára készen. Vitára érdemesített engem is; azt vettem észre, mintha most egyenesen kereste volna a vitát, már azt, amely barátságba oldódó hajdani mester és tanítvány közt lehet. Azok közé tartoztam én is, akiket állításai meghökkentettek (tán épp azért, mert nagyon is elevenemre tapintottak). Ezért kellett neki – mintegy próbául – az én ellentmondásom?

A vita rövidesen különös kanyart kapott, nyilván ez rögzítette meg emlékezetemben. Velem s népies gondolataimmal szemben ő, a nemes- és úrivadék, a testet öltött „nyugatosság”, a póri hadak álombeli gyerekijedelme, ő a magyarság legjellegzetesebben magyar tulajdonságának a parasztflegmát vallotta és dicsérte.

Én, mint magyar, percenként kardot rángattam, vagy asztalt vertem volna, valami diétai asztalt egy végeérhetetlen sérelemben; ő a viharban ázó pásztor kifordított szűrébe bújt volna a sérelmek idején is. A parasztok messze tekintő, összevont pillantását s szinte legyintés módjára ugró mosolyát becsülte a hajdani magyar politikusokban és diplomatákban; ezt ültette volna át a maiakba is.

Természetesen nem volt „népies” és főleg nem azok módjára, akiken a népies idegen szó fordításának érződött. Úgy volt népies, mint Arany, vagy még pontosabban, mint Vörösmarty. Büszke volt, hogy népünknek annyira nem imponál semmi, hogy magyar szavunk sincs arra, hogy imponál. Irodalmunk egyik fővonásának is ezt a flegmatikus parasztbölcsességet, nyugalmat és biztosságot, ezt a jóakaratú, sokszor humorizáló fölényt tartotta. Ezt kereste Berzsenyiben, Aranyban, Deákban – saját magában is. Erre oktatott engem is. Erről írt ötvenoldalas tanulmányt.

Erre oktatta nemzetét is.

Erre, s a híres magyar „juss” megtartására, a hitre saját sorsunkban s nyugalmunkban. Aminek „semmi köze a szláv türelemhez vagy fanatizmushoz”. Mert „a meggondoltság nem azonos a türelemmel”. Ő, a „nyugatos”, arra intett, hogy jellemünk alapjában még „rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel”.

Olvasták vajon mindezt ellenfelei, a keletesek és népiesek? S ha olvasták, meg is értették? Aki magyar, annak lelke örökké e két kikötő, kelet és nyugat közt hánykódik. Bevallhatom, hogy az én már élesen nyugatra sikló lelkemet Babits szava intette vissza a keleti part kellő arányába? Nem a keleti lomhaságba intett. Újraolvasom ezt a tanulmányt; most értem igazán. Minden gondolatunk benne van, amit azóta sugallt az idő s az esemény. Nem szándékom, hogy a divat hatása alatt az olvasó Babitsot, még őt is a népfiak közt lássa! Ha módom volna, csak azt bizonyítanám még erősebben, még több adattal, hogy korában, amely a mi korunk is, ő képviselte minden látszat ellenére is, épp ő, legméltóbban az örök magyart. Azt mondom újra, most végzi a bizonyítást, a döntőt helyettünk is az idő. Mintha Babits csak most kezdene beszélni. Az idő most kezd engedelmeskedni neki. Tudunk engedelmeskedni neki mi is, s lesz rá módunk is, erőnk is?

Babits alakjára most árad csak a világosság. Most kezdődik útja is. Figyelve nézek rá, s bámulom a jelenséget: aki valaki, annak épp elég egy helyben állnia, hogy rengeteg dolog történjék vele. Mozdulatlanul is folyton cselekszik: méri az esztendőket és a szíveket.

A német nyelvű olvasót, aki holmi művelődési leckékre felkészülve vette meg a világirodalomnak ezt a történetét, kellemes meglepetés fogja érni. A könyv, amelyet kezében tart, alig emlékezteti majd a szabályos irodalomtörténetekre. Aki ezt írta, nagy tudású humanista volt, Közép-Európa egyik legműveltebb embere. De ez az ember egyben költő is volt, nemzete irodalmának egyik legjelentősebb alakja. A tudós professzor nagy mondandóját ebben a könyvben egy lírikus bírálja felül, és egy ritka tehetségű szépíró adja elő.

De még ezt is félre lehet érteni. Nem afféle népszerűsítő munka ez, amelyben a szépírói elem a szakszerűség rovására érvényesül. Minden jó íróval egyetemben e könyv írója is vallotta azt az elvet, hogy abban a viszonyban, hogy író és olvasó gyorsan és tökéletesen megértsék egymást, az írónak kell jobban megerőltetnie magát, már csak az udvariasság szabályai szerint is; mert hiszen ő kérte a szót.

Ám ez az írói udvariasság nem az igény csökkentésére, hanem éppen az igény növelésére biztat. Mit várunk általában attól, ami írói? Személyes állásfoglalást, szórakoztatást és élményszerűséget. Hogy élvezetesen értesüljünk valami olyasmiről, aminek hitelességében is bizonyosak lehetünk.

E könyv írója ezt akarja nyújtani. Az anyag, amelyet előad, maga is ilyen élvezeti cikk: az irodalom. Az író mégsem azt az utat választja, hogy ízelítőül idézetekkel tömjön bennünket. Neki a nehezebb út kell: ízelítőt azáltal ad, hogy az ő magyarázó szövege is írói anyag, hogy ő maga is idézésre méltó mondatokat ír; hogy miközben beszél róla, szemünk előtt ő maga is fölemelkedik abba a magas galériába, amelyről képet nyújt. Nagy írót nagy író mutathat be: először erre a meglepő felismerésre eszmélünk rá; mintha ez a meglepő felismerés nem magától értetődő közhely volna.

Egy-egy nagy író bemutatására még csak akad író; de százéra, ezerére: a világ valamennyi írójának bemutatására? Ilyen mű megírására – úgy, hogy az élményszerűség, a hitelesség kárát ne lássa – már kevesen vállalkozhatnak. Mert először: hány nyelvet is kellene ismerni ehhez? Aztán: hány kultúrát, hány kort? Hol van az az író, aki a roppant tehetség mellé párosítani képes azt a roppant szerénységet is, amely ezeknek az ismereteknek a megszerzéséhez kell?

A nagy nemzetek író fiai sokszor akaratlanul is sajnálkozással tekintgetnek a kis népek íróira. Mily fájdalmas lehet bezárva lenni egy olyan népbe, egy olyan kultúrába, amelynek nyelvét csak néhány millió ember beszéli! Mi, kis népek író fiai, ezt befelé somolygó némasággal szoktuk hallgatni. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy milyen elmenyitó valami ez a bezártság, vagyis hogy az ismeretszerzésnek ez a látszólagos béklyója valójában milyen ösztökélés épp az ismeretszerzésre. A nagy nemzetek fiai legtöbbször csak saját irodalmukat ismerik, hisz oly nagy az is, hogy minden kérdésükre választ ad. Nagy, de mégsem a világ. A világot az ismeri, akit valami vándorolni hajt. Nem az tud jól fölmérni egy-egy tornyot, aki maga is a toronyban ül: hanem az, aki egyiktől a másikhoz zarándokol, miután a maga tornyából leszállt a földre.

Aki ezt a könyvet írta, az olyan nemzet fia, amelynek az európai kis nemzetek között tán legtöbb akadállyal kell megküzdenie ezekért a közös ismeretekért: Európa hagyományaiért. Sem germán, sem latin, sem szláv: a magyarnak még nyelvrokona sincs a nagy nemzetek között.

Nem ok nélkül való, mert a maga nemében nem is ritka eset, hogy Pannónia déli vidékének egyik legelzártabb kisvárosában a gyermek Babits, mihelyt olvasni kezd, rögtön három-négy nyelv betűit silabizálhatja a glédába állított könyvek gerincén, amelyek fölött, ha porosan is, ha pókhálósan is, de ott feszít az ősi ármális. A táblabíró apa még latinul is el tud társalogni a kanonok nagybácsival, az anya Lenau-verseket, a nagyanya Béranger-dalokat recitál; a falakat velencei és római zarándokok képeslapjai díszítik. Nemzeti érzésünk hőfoka legtöbbször fordított arányban áll az indokoltságával; épp ez benne a gyermekien megható. Nincs olyan nemzet, amely ne lett volna nagy a történelem valamelyik pillanatában, s – tudhatjuk – a múltbeli nagyság még mámorítóbb, mint a jelenbéli. Van lelkesítőbb, mint magyarnak lenni? S akkor is, ha nyelvünket félórai vonatozás után már senki sem érti? S van dicsőbb, mint Attila örökösének vallhatni magunkat? S akkor is, illetve épp akkor, ha ezért senki sem becsül bennünket? A kamaszfiú Babitsnak ezek az élményei.

Latinul a lángelméjű fiú talán még ministrálás közben tanult meg. Mire a középiskolát elvégezte (egy másik dunántúli kisvárosban), már tökéletesen olvas németül és franciául. Az ifjúkor következő esztendei (egy erdélyi, még eldugottabb városkában) a görög, az angol, az olasz remekműveket nyitják meg előtte. Hova készülődik, milyen hódításra? Első verskötetével egyszeriben megnyeri magának azokat, akiket a szellem eszközeivel megnyerni lehet. Harminc-egynéhány éves korában az ország poeta doctusa, első költője, esszéistája, már-már filozófusa; a legnagyobb irodalmi tekintély, perdöntő ítéletű szerkesztő. De ő még mindig tanul, mindig míveli magát. Más formában, de nem kisebb fürgeséggel, mint ezer évvel előbb ősei, ama kalandos, lovas magyarok, akiket hol daccal megtagadott, hol oly büszkén emlegetett; Európának csaknem minden zugába bekukkant, sőt átcsap az óceánon is. Mi végre? Már gyűjti haza a zsákmányt. Anyanyelvén, azon a rokontalan, keleti zengésű nyelven ő szólaltatja meg legméltóbban Shelley-t, Goethét, Browningot, Baudelaire-t, Verlaine-t. Az ő műve Dante teljes színjátékának, a középkor nagy latin himnuszainak, Szophoklész Oidipusz-ának, Shakespeare Vihar-ának átültetése és kommentálása és még hány és hány kommentálás és formahű fordítás! Mindezt csak holmi személyes ajánlásként, egyénisége jellemzéséül említjük. Ezek után fogott ennek az irodalomtörténetnek a megírásához.

A világirodalomnak ez az összefoglalója, amelyet az olvasó a szeme előtt tart, most már érthetjük, voltaképpen olyan, mint egy úti beszámoló: élmények sorozata. A szerzőnek, ahogy majd rögtön saját szájából halljuk, egy csöpp kedve sem volt olyasmiről írni, amit nem közvetlen átélésből ismert meg. Nem is útinapló hát ez, hanem visszaemlékezés a megtett utakra, egy élet vándorlásaira. Az író azt is rögtön el fogja árulni, hogy a világirodalmat úgy próbálta leírni, ahogy benne él; nem végzett hozzá semmi új tanulmányt. Így is rengeteget mondhatott róla. Tán épp ezért mondhatta el róla a lényeget.

Mi ez a lényeg? Efféle szoborcsarnokot épített már Victor Hugo is, megmosolyogtató és meghökkentő torzítással, mert látnivalóan hallomás után; s előtte meg utána füzérre szedték a zseniket és remekműveket mások is, de alig több sikerrel. Az efféle munka csak kompiláció lehet; a kompiláció azonban épp az alkotás mérgező anyaga.

Ez a könyv itt alkotás.

Ezért van ennek feszültsége, külön levegője, tanulsága. S kicseng belőle az a különben megfogalmazhatatlan hang is, amelyért épp az alkotások teremtődnek. Flaubert egyszer azzal tréfálódzott, hogy Bovaryné-t csak azért írta meg, hogy valami különös szürke színt érzékeltessen. Ez a mű is érzékeltet valami olyat, ami másképp, mint ilyen műbe fogalmazva már nem ugyanazt jelenti. Ítéleteivel néha talán vitázni szeretnénk, de azt mindig elismerjük, hogy ennek az írónak az irodalom nemcsak olvasmány volt! Ebben a könyvben a világirodalom nem lexikális adatok halmaza. Ez az író, noha tele volt kétellyel, hitt. Iszonyú sokat szenvedett a testi s lelki megpróbáltatásoktól, mégis remélt, de szinte gyermekien.

Szerettem volna egy-két szóval emberi megjelenésében is beajánlani; leírni külsejét is. Égő-sötét tekintetét; szerzetesi arcán a középkori szigor és a felvilágosultságbeli mosoly cserélődését; tudósi apró és gyors lépteit… mindezzel azonban szintén csak lelkületét akarnám jellemezni. Az meg úgyis kiárad a könyvből. 1941-ben halt meg, ötvenhét éves korában.

Egy olyan ember halt meg vele, aki Európában hitt, aki a kultúrában reménykedett. Mert könyve tulajdonképpen erről szól. A világirodalom ugyanis az ő szemében egyszerűen azt a legfőbb emberi egységet jelenti, amely… de ő maga sokkal jobban megmagyarázza. Adom is át neki, atyai barátomnak a szót.

Ahogy a kőművesek mellett dolgozó napszámosok – a dunántúli nyelv culágerjai – a téglát, olyasféleképpen dobálják az esztendők kézből kézbe a költők életművét a jövő felé, s bizony jócskán a földre ejtenek belőle. Személyében Babits Mihály most húsz esztendeje hagyott el bennünket. Azóta a magyar műveltségnek, a magyar irodalomnak sok tekintetben új épülete kezdett emelődni, hol a régi alapokon, hol a régiből még az alapokat – sőt először is épp azokat – eltávolítva. A téglaadogató esztendők Babits életműve számára nem voltak kedvezők. A kerepesi temető sírja világrészekre terjedő tektonikus lökések közepette nyílt meg. Az évek is idegesek voltak. A jövőt építő buzgalomból szükségszerűen a jövőért való harc lett: az volt a sürgetőbb. Hol volt még az összedolgozás kora! A béke: az értékek méricskélő megemelgetésének, körülforgatásának ideje! Az esztendők – csaknem olyan ellentétben, mint a harcosfelek – a kezükbe került anyagot nem az építésre emelték, hanem egymás fejéhez.

Alig zárult be a kerepesi temető sírja, a gyűlölet máris kibontotta volna: ütőeszközül használni az annyit szenvedett csontokat.

Emlékezetes a botrány, amely a Nyugat utolsó, kettősen is halotti száma körül fölkavarult.

Ezt a Nyugat betiltása miatt kellett Babits-emlékkönyvnek nevezni. A magyar haladó szellemiség egy gyászlobogó alatt gyűlt utoljára nagy táborba a hitleri idők előtt. A visszhang: a „szellemi botrány”, a „szellemi szégyen” az volt, hogy sajtó és irodalom már másnaptól – Babitsról szólva! – csak afölött csatározott: milyen volt az árja s nem árja (s félárja) arányszám azok között, akik a ravatalnál s következésképpen a műnél tisztelegtek. E csatázók közül nem feledi ki emlékezetem – mert nem azok közé tartozom, akik a röstellnivalót hallgatással törlik – a fő népies jelzőt maguknak vindikálók folyóiratait sem. Babits munkásságához nekik sem volt más hozzátennivalójuk, a megrendülés óráiban sem.

Az idők próbájának ilyen limbusába szállt le Ady Endre legrangosabb költőtársa.

Azóta se szállt ki, ne köntörfalazzunk, ebből a limbusból, az írói halhatatlanságra való üdvözülésnek ebből a purgatóriumából. De miért is? Meggondolom még egyszer, amit ki fogok mondani: alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt. Oka egyszerű, bár ez az ok is további okot s magyarázatot kíván: nem volt magyar író, akit nála csontzúzóbb – mert írók-adta – ütések értek.

Mikor már tudtam, hogy megírom ezeket a sorokat, ellenőrizni akartam, helyesen látom-e a maiak közítéletét róla. A véletlen szerencse véleménykutató mélyfúráshoz juttatott. Egy tihany-budapesti autóutat egy ifjú publicista és egy ifjú költő társaságában tettem meg. Nem is nagyon lepődtem meg, hogy a fiatal kritikus Babits-ellenes véleményének – inkább hangulatának – első okai közt épp a Babits-emlékkönyvet említette meg, merőben más szempontot vetve természetesen ellene, mint a hajdani elutasítók. A fiatal költő, aki a méltó figyelmet nem kis részben a babitsi formaigény vállalásával – vállalni tudásával – vonta magára, tájékozatlanul hallgatott. Észrevehetően nem látta tisztán annak emberi alakját, akinek ujjai mesterfogásait ösztönösen követni tudta. Mi zavarhatta meg? Nyilvánvaló: a tekintélyek egykori harca, mely a katalaunumihoz hasonlóan, a legjobb küzdők elhulltával is folyik.

Írót kétféle ütés érhet. Az egyik voltaképpen csak izmát erősíti, mert lepattan róla. Ezt adják a céhen kívül állók, a lényeg orvosolhatatlan nemértői: akiknek igazánból a helyeslésük volna sértő. Tisza István bármily hatalmasság volt, irodalmi ütésre gyenge volt; vitézkedése már a kortárs beavatottak szemében a paprikajancsié. Az volt Rákosi Jenőé is.

Az ütés, amely nem erősíti, hanem eltépi az izmot, az kebelbelitől, ügyértőtől jön. Ez a kar erős, ez valóban leterít.

Így nézve – igazi hatásában – hány támadója volt Adynak? Azt hiszem, egy sem. Szabolcska tán? Bal keze egy legyintésével Ady őt is kisöpörte az igazi mezőnyből. Ő maga tehát hetvenszerte erősebb volt.

S hány volt Petőfinek? Vigasztalódtan nézhetünk a múltba. Egy sem! Az utolsó vérfakasztó lendület irodalmi harcainkban Kölcseyé, a niklai beteg idegcsomó ellen.

Aztán a másik önpusztító ideghalmaz következik, Babits, akinek izzó tekintete oly egybefonódva sugározta a megszálltságot s a riadalmat. Félelmetes a kebelbeli hadirend, hogy ellene kik sorakoztak föl, kiknek volt sújtó szavuk, egyenes vagy oldalvágásuk rá, már a Baumgarten-korszak előtt is. József Attila pamfletjét szokás emlegetni. Nem az volt a legfájdalmasabb és messze nem az első (vagy utolsó). Az iskolát a hangra a „Filozopter az irodalomban” nyitotta meg.

Babitsot a Baumgarten-kurátorság mentette meg a nélkülözéstől, tartotta a megélhetés háromszobás életszintjén. Senkinek sem volt több oka elátkozni azt a jóhiszeműen alapított díjat, mint neki. Hosszú volna azok névsora, akik – eltérően a fentiektől – dárdát e díj miatt röpítettek bele. A kurátor személye következtében a díj egyben szellemi értékítélet is volt.

Semmi csodálnivaló, hogy ennyi s ilyen karok adta sebek után valaki akár száz évig sem éledhet meg limbusi, tetszhalott állapotából. Egy területen sem nehezedik olyan skolasztikus – olyan tekintélyelvű – értékrendszer az utókorra, mint az irodalomban.

Fölösleges volna húsz esztendő távolából fölülvizsgálni Babits oly sokágú pörét. Sebző dárdáját a támadók jó egynéhánya saját belátásából eldobta már magától, s nem közelre, élükön épp József Attilával.

Célunk e sorokkal nem az, hogy egyenként kihúzogassuk a kopjákat és nyilakat, amelyek Babits személyét ma is holmi szégyenkeresztre szegezik. Az csupán, hogy ezt a keresztre szegzettséget nyíltan kimondjuk, megkérdezve, indokolt-e? És az, hogy e szégyenágas tetejére néhány szavas cédulácskát helyezzünk, jelzendő épp csak, ki is volt, aki rajta függ.

A Nyugat Ady-gyász-számában az egyik elparentáló tanulmány ezt a címet viselte: Az utolsó nemzeti költő.

Azért volt az, mert előre látta, milyen országpusztulás, milyen világvége lesz annak az útnak a vége, amelyen nemzete haladt.

A nemzet nem állt meg az úton, és mi ne nézzük dugósdi-játékeszköznek, hanem mondjuk ki végig a vállalt szavakat. Az útja végén valóban a katasztrófa várt. Szörnyű föladat egy ilyen katasztrófát végigélni és mégis végig talpon maradni. De még szörnyűbb az ilyen katasztrófát végigélni és mégis megállni a helyet, ameddig bírjuk.

Ady nem az utolsó nemzeti költő volt. Amíg egy nemzetnek marad egy igaz költője, az természetszerűleg nemzeti lesz. Mert mit mondhat a maga sorsával is? A nemzetéét.

Ady megjósolta a „világok omlását”. Babits végigélte. A hajdani „szégyenül együtt emlegetett” költőtárs így lett társ a föladatban, a végeznivaló folytatásában.

A hajdani támadások első mentsége az lesz: Ady polcára néztek, Adyt kérték számon, Adyhoz mértek, s ehhez mérten vélték elmarasztalhatónak a polc elfoglalóját.

A szemlélet helyes. Míg éltek, mégis párban, a maguk módján párban jártak, méltók voltak egymáshoz. Ezt az igényt a védelemnek is vállalni kell. Azzal mégis: mennyire volt más az az idő s a körülmény. Ami viszont természetszerűleg a többi Ady-kortárs időállásán mérhető.

A három legtehetségesebb Babits-tanítvány, semmi kétség: – tanítványnak e téren azt nevezve, aki a mesterétől a saját útjára kap erősítést – Szabó Lőrinc, József Attila, Weöres Sándor. Mindhárom már kamaszfővel elsajátította, aminek kimunkálásához a mester negyvenévesen ért el. Vagyis példásan jó tanítóra leltek.

Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejűségem folytán – csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk. Védelmét pöre újrafölvételében két ellentétes szóval így fejezhetem be: mégis és épp azért.

Mert mégiscsak közelről láthattam őt; és épp azért sokallhatom azt a rengeteg félbetört, fölhasználatlanul heverő téglát, amit a kézből kézre dolgozó esztendők az ő életművéből földre ejtenek.

A csárdákban valamikor leghetykébben a falu legnincstelenebb legényei vagdosták a falhoz a poharakat. Telik nekik is rá, van miből! – nem nehéz kitalálni, mi hajtotta erre a lelket, milyen hazug önvigasz. A szerencsés nagy népek mellett mi bizony írói értékek dolgában is szegények vagyunk. De annyira még nem, hogy konokan épp a kincseink kiszórásával fitogtassunk bőséget.

Az utóbbi évek esztétikai zűrzavara, a különféle költői iskolák a költészetnek annyira a külsőséges, megtanulható, iskolás, „formai” elemeire terelték a figyelmet, hogy nem árt, ha egy percre emlékezetünkbe idézzük azt, ami hitünk szerint a költészetben lényeg; ha egy igazi költői temperamentum méltatása előtt elgondolkozunk, mi is az a poézis, amely nem az iskola, hanem az élet számára készül. Milyen, vagy milyennek kellene lennie…

Verset sokan írnak; költő az, aki – akár tíz sorban, akár tíz kötetben – meg tudja mutatni magát úgy, ahogy él, lélegzik, jár közöttünk bajaival és reményeivel; aki, anélkül hogy az életben ismernénk, el tudja hitetni, hogy itt volt, és mi elhisszük, hogy ilyen vagy olyan volt – ez az én első kritériumom. Aki eleven képet csinál magáról és vallást hozzá, vagy legalábbis legendát vagy mítoszt. Hány ember élt itt, mióta föld ez a föld, és hányat ismerünk közülük? Századok vonulnak szörnyű áramukkal – egy-két hadvezér alakja ködlik, akiket tetteik, gesztusaik aránytalan monstrumokká növeltek, egy-két tudós… de csak mint árnyékok alkotásaik mögött –, akiket eleven, két lábon járó embereknek látunk, azok a költők. Itt van Catullus, jobban ismerem legmeghittebb barátomnál; itt van Dante, Villon vagy közelebbről Balassi, Csokonai, Petőfi… Szapphó arcát tisztábban látom, mint Georges Sandét. Távoli szenvedések és örömök követei ők, akik hírt hoznak elsüllyedt világokról, s a mi korunkon is tovább futva haladnak eljövendő emberöltők felé, hirdetve az örök reményt vagy reménytelenséget. Akik közülünk hozzájuk fognak csatlakozni, azok a mi korunk költői.

Nem az jellemzi őket, hogy szép, jó, erkölcsös vagy hazafias verseket írnak. A legszebb, a legformásabb verseket az epigonok szokták írni; amazok nyelve gyakran dadog, elbotlik… Az igazi, az „eredeti” költők nem is verseket írnak, hanem legföljebb csak versekben írják meg azt, amit másképp nem tudnának elmondani. A világ legegyszerűbb, legáltalánosabb, tehát leglényegesebb dolgait, mint Juhász Gyula.

De az ő hangjukban megvillan ez általánosságok örök, kifürkészhetetlen tragikuma! Ez az, ami verssé teszi a verset, ez a hirtelen fény, mozdulat vagy csengés az, amelyben megrebben az élet, ez az, ami – bárhogyan jöjjön is – hitelt ad a költeménynek. Ismerek versírókat (nagy számban), akiknek ragyogó műveit olvasván, azt kell mondanunk, hogy ez bizony kitűnő, semmi kivetnivaló benne – de nem jut eszünkbe, hogy valaha is még egyszer elővegyük. Hiányzik belőle az, ami hozzánk kötné. Vannak ismét mások, akik hozzánk érnek, de mégsem lesz velük tartós barátságunk, rájövünk, hogy hazudtak… Vannak végre – egész kis számmal – költők, akiknek hiszünk. Elhisszük legképtelenebb víziójukat is, mint a hivő a pap szavait; elhisszük, hogy a föld s az ég olyan, vagy olyan volt, amilyennek ők látják vagy látták, tagjai leszünk annak a megfoghatatlan, titkos szektának is, amelyet ők alapítottak.

„Szavaiból kicsengeni vélték azt a panaszt vagy köszönetet, amelyet ők maguk intéztek volna Istenhez, ha tudják, mi is az igazi panaszolni vagy köszönni valójuk – mondja Krisztus híveiről Jacques Maritain –, ez nyerte meg őket; a csoda, az igazolás a nehézfejűeknek kellett.” Ehhez hasonlítható a költő és verse.

A költő versében néha tíz sorban csendül fel ez a hang, néha – mint például Adynál – egy-egy vers teljes egészében lesz ilyen sistergő reveláció, néha egy egész költői oeuvre-n vonul végig mély szordinó gyanánt. Mindenik vers hozzátesz egy kis hangot, mindenik vers után fölrezg a levegőbe egy kis harangkongás; egyedül eltévedne, de a többiek fonalán helyet kap; érték lesz; elengedhetetlen része az egész szimfóniának.

Ilyen Juhász Gyula költészete.

Mintha már nem is a mi korunkban élne. Messziről cseng a versek zenéje; legelőször a zene, a harmónia az, ami fülünkbe hat; tompa, ismerős kesergő, mélabús magyar muzsika; elmondott, de soha meg nem vigasztalt fájdalmakon kesereg. Az egyre ismétlődő dallamból lassan kivesszük az értelmet. Távoli, magányos énekes szava ez, aki elhagyott vidéken bolyong s legföldhözkötöttebb gondjai közepette arcát egyre az ég felé fordítva dalol – nem nekünk, nem az embereknek, hanem a világmindenségnek, az öröklétnek, önmagának.

Ezért nem is igen törődik azzal, éneke tetszik-e azoknak, akik véletlenül meghallják, nem keresi azt, hogy dala szép legyen, választékos – azt mondja, amit ő érez, és úgy, ahogy közvetlenül ő érzi, nem törődve azzal sem, elpanaszolták-e már ezeket a fájdalmakat.

Eredendően magyar költő, mint Ady, – „elátkozott föld elátkozott költője” – a legigazibb „poète maudit”; akit azonban ez az elátkozottság mégsem Lucifer oldalára állít. Juhász Gyula a katolikus természetű magyar szemlélet költője.

Ezek a sorok azonban Juhász Gyula lírai mondanivalójának már legvégső tartalmát adják; ezek foglalják össze tömörebben – nem a legszebben – azt, ahogyan őt az eljövendő nemzedékek elképzelni és ismerni fogják. Költészetének ez az alaphangja; költői fejlődése azonban még sok más tónust mutat, amelyeken át ennek a hangnak tisztaságához jutott. A Hárfa antológia. Még ez antológián belül is antológiát kell csinálnunk, hogy megkapjuk azokat a verseket, amelyek Juhász Gyula költészetének egyéni vonalát tisztán képviselik.

*

Juhász Gyula eredendően magyar költő, azonban jellegzetes magyarságában is éppoly „nyugatos”, akár Ady vagy Babits, vagy a Nyugat plejádjának bármelyik tagja.

Az ő nyugatosságában azonban már a kezdet kezdetén kiugró szerephez jut a magyarság, s csakhamar teljesen visszanyomja azt a nyugati, pontosabban francia befolyást, amely nemcsak befolyás, de éltető, ösztökélő erő is volt: formáival, lendületével hirtelen új magaslatra emelte a század eleji magyar költészetet. Juhász Gyula lírája tért vissza legelébb, nemcsak témájában, de hangjában, hangulatában is a magyar földhöz, bár formája nagyrészt mindvégig nyugatos maradt.

Versformája és mindaz, ami külsőség a költészetben, a francia példák után nagy könnyedségre, gazdagságra, szabadságra tett szert, magába olvasztotta a szimbolizmus utáni francia poézis minden eredményét, és ezek a formák illettek is az ő magyaros lelkületéhez; ahhoz az 1906–1910-es magyar lírai szemlélethez, amely a maga búskomorságában, elégedetlenségében amúgy is igen hasonlított a baudelaire-i spleenhez. S következésképpen e kor hangulatának éppúgy megfelelt a baudelaire-e spleennel egy törzsből fakadó parnasse-i elzárkózottság is, a verlaine-i csapszék- és templomzsolozsma is, sőt Jammes békés természetimádata is.

Juhász Gyula költészete érintette e költői magatartás csaknem valamennyiét, de valamennyit már kezdettől fogva csak próbaképpen; hogy aztán lírája a legnehezebb, a legnemesebb forma: az egyszerűség felé hajoljon, amely a magyar költészet hagyományos formája volt. Itt találta meg az igazi hangját.

Ez a fejlődés nem volt egyenes vonalú; újra és újra feltűnnek az idegen eredetű formák, de már olyan magyar élet áramlik bennük, hogy teljesen meghódítottaknak tekinthetjük őket, a magyar szellem szerzeményeinek.

Gondolok itt elsősorban Juhász Gyula háború után írt parnasszista szonettjeire. (Városok, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Szonettek Tinikének stb.) Mily messze vannak ezek Leconte de Lisle és Hérédia személytelen költészetétől!

A francia Parnasse furcsa, izgató objektivitást követett: a költő akarva távol tartotta magát attól, ami legnagyobb szívügye volt, méltatlannak ítélvén, hogy magát, legbensőbb érzelmeit kiszolgáltassa. A Parnasse-ban épp az volt a művészet, ami ellen a költő küzdött, hogy a leírt tájon, a leírt antik hős arcán mégis, az elfojtottság ellenére is, felvillant a költő lelke, mintegy béklyóba verten, de mégis mozdulni vágyón… Juhász Gyula parnasszista szonettjeiben is megvan az objektivitás, de a legszemélyesebb lírával átitatva. A Parnasse-hoz csak annyiban sorozhatók, hogy bennük a költő magáról is úgy beszél, mint a tájról, olyan objektíven, mintha már saját maga is oly távoli s álomszerű volna, mint e városok és hősök emléke.

És Juhász Gyula spleenje! Szinte lépésről lépésre lehet követni, hogy ez a baudelaire-i spleen búskomorság, hogy hagyja el hajdani magas ideáljait, hogy alakul át magyar fájdalommá, s hogy válik belőle szomorú magyar tűnődés és végül magyar fajszeretet, úgy, ahogy Ady értette a szót.

„Vidéki” verseiben jutott el Juhász Gyula a maga sajátos hangjához.

*

Juhász Gyula igazi költői temperamentum, költészetében ez a költői temperamentum az uralkodó elem. Teljesen erre bízza magát. Igazán költői, megéneklésre érdemes érzései azonban igen gyakran hagyományos költői szavakban fejeződnek ki, s ez a sok költészet már az elevenség rovására megy. A bokák karcsú íve, a vállak vonagló vonala, az ivor fog, az ajak bíbora, az élet nagy harca – ezek mögött az ember nem vállat vagy fogat, hanem csak költészetet, csak eszközt lát. Juhász Gyulát nagy költői temperamentuma gyakran teszi banálissá, de ez a hétköznapi költészet mégis gyakran tud a hétköznapok költészete is lenni; az eseménytelen, fojtott magyar életé.

Ezekből a banalitásokból, ezekkel a banalitásokkal árad ki költészetének magyaros aromája és vallásos áhítata. Szemlélete a tipikus, mindent realizáló magyar szemlélet; amely idegen minden metafizikától, s amely a végtelen, de mégis bejárható tájékon túli világ tárgyait valóságnak, elérhető dolgoknak veszi; amely számára az ég, a föld folytatása, nem új világ, hanem csak az itteni föld tágabb határa. A csoda nem az, hogy a földön túl még menny is van, hanem az, hogy ember van, aki ugyan egy ideig szépen elél a föld hátán és az ég alatt, de ha meghasonlik, se égen, se földön nem talál vigaszt. Nem lázad fel, legföljebb átkozódik, de végül is belenyugszik valami minden mindegy hangulatba; ez elég közel jár a katolicizmus filozófiájához, csak éppen abban különbözik tőle, hogy istenről sem hiszi el, hogy változtatni tudna ezen.

Az igazi, tipikusan magyar vallásos tűnődés mindig baljóslatú. Juhász Gyulának azok a legszebb versei, amelyekben ez fejeződik ki. A magyar végzet úgy illik az ő saját sorsához – magáról dalolhat, mikor népéről dalol. Ez a mély és mindenre kiterjedő identifikálás költészetének legnagyobb ereje. Mindenhez szívvel-lélekkel odatartozik. Szerelmes verseiben is csak magáról beszél, ezért énekli olyan gyakran és tudja oly bensőségesen énekelni a reménytelen szerelmet. Itt olyan hangokat üt meg, aminőket előtte csak Kisfaludy és Vajda hallattak a magyar lírában.

Mint minden igazán lírai, csak önmagára hallgató s csak önmagának éneklő költőé: Juhász Gyula költészete is egyenetlen. De épp ez az egyenetlenség, ez a szabadság tette lehetővé, hogy temperamentumának legsajátságosabb, legrejtettebb elemei napfényre kerüljenek. Így ismerhettük meg őt olyannak, amilyen valójában; így ismerhettünk meg minden oldaláról egy embert, aki itt él közöttünk remény és reménytelenség között dobálódzva: akinek elhisszük szavát, aki szabadjára engedett szavain túl benső akcentusával megérintette azt, ami ennek a kornak panaszolnivalója; aki költő.

Vallomással kezdem; röstelkedéssel.

Ifjan magam is azok közé tartoztam, akik Juhász Gyulát csak másodvonalú költőként tanulták meg tisztelni.

Igaz: olyan első vonal mögött, mint Ady, Babits!

Bár hát az ő neve elé a kortársai legalább még tíz nevet odatettek.

Halknak marasztalták el, szürkének. Költőnek ismertetett el, kétségtelenül, hiteles költőnek. De hát – s ez volt, ami mind hátrább s hátrább nyomta – mégis vidéki költő volt; provinciális; annak is a legkullogójából: Tisza-parti, szegedi, azon boldogtalankodó, hogy magyar; búsmagyar, a lelkibetegségig!

Éppen a túl tarka színeknek, csattogó villámlásoknak abban a húsz-harminc esztendejében, amikor már-már az egyházatyák is a moderntől fölfelé ették a művészetet, amikor a börtönöket is avantgarde-stílusban tervezték.

S egyszerre csak emelkedni kezdett a tápéi lesajnált. Nem hangosan, nem a kritika valamiféle csatája közben, hanem – költői lényéhez illően – olyan halkan, hogy a penitenciatevő újabb bűntudatot kap. Juhász Gyulát nem a műértők igazságtevése, hanem a versértők közösségi, valamiféle helyes nemzeti tudata emelte az Ady-nemzedék négy-öt legkülönbje közé.

Bizonyos, hogy a szonáta érvényesülésének törvénye a rézkürtök megcsitulása.

De hát ez a szonáta kezdettől fogva szépen kihallott abból a nemcsak kürttel és cintányérral gazdag zeneműből, ami a századelő magyar lírai együttese.

Miért csak most nyíltak meg a fülek arra, hogy évtizedek óta a mai irodalmunkban is benne zeng az a fájó-finom dallam, amely Gérard de Nerval szerint néha annak, aki érti, többet ér, akár egész Mozart, Rossini, Weber?

Gérard de Nerval és Juhász Gyula: alig van két rokonabb alkatú, sorsú, hangú és jövőjű költő. Mellőzöttség, nyomor, elboruló tudat, öngyilkosság: ezek Nerval állomásai. Aztán egyszerre a bámulatos beérkezés. Alig vágják le Párizs nyomornegyedében egy utcai lámpáról a csaknem meztelenre nincstelenedett költő testét: zsenije máris emelkedni kezdett, egyenesen Baudelaire és Rimbaud közé. Különösen egyszerűségéről kiderült, hogy azok a „légies ábrándok”, „sejtelmes hiedelmek” a korszak igazi valóságát tapogatták. Hogy költőjük – a harsány romantikusok közt oly csöndes – messze megelőzte a szimbolistákat; meg valójában még a század intuícióra épült filozófiáját is; Bergson előtt megjelenítette a déjà vu-t.

Mi fog kiderülni Juhász Gyuláról? Mit rejt az ő egyszerűsége? A szinte csak hanghordozással kifejezett, naivnak bélyegzett bánata? Abban a szonettsorozatban, melyet – ott Szeged és Tápé közt – a francia forradalom nagy dátumáról írt? Abban a másik sorozatban, mely egy sereg város máig néma tragédiáját sírja el, s mely verseket például még összes versei gyűjteményében sem lelhetnek meg azok, akiket vigasztalni akart – édesbús reménytelenséggel.

Mi lappang ebben a költészetben; helyesebben: mi sugárzik ki belőle, talán épp a jövő igazságainak sejdítéseivel?

Az, mintha a vers célja nem is a költészet volna. Nem az ékes csilingelés, a rejtett hasonulások kivillámoltatása, az eszmék légies piruettjei. Hanem valami távolibb. Magának a költőnek a megjelenítése? De hisz ő épp ezektől a piruettektől „költő”! Hát pusztán egy halandó, egy igazibb ember – közelünkbe hozása?

De milyen emberé?

Mert ki is a mi emberünk? A mi korszakunké?

Zavarbaejtő, mert nem egy rá a példa, hogy előfutárainkat apáink, nagyapáink sorában kell kutatnunk.

Van mivel könnyíteni a penitenciát. A Hárfa megjelenésekor én írtam tanulmányt a Nyugat-ban – a lap fennállása óta tán az első terjedelmeset – Juhász Gyula költészetéről. Meg kell mondanom, nem a magam jószántából. Babits Mihálynak eltökélt terve volt, hogy a Baumgarten-díjazottaknak első csoportjába besorozza Juhász Gyulát, neki szinte kamaszkori barátját; fiatal – Holnap-os – költőtársát. De ezt elő kellett készíteni. Mintegy megindokolni, hogy Juhász Gyula – nemcsak baráti alapon jut egy évi gondtalanabb élethez.

Ennek következtében ismerhettem meg személyesen Juhász Gyulát, azt hiszem, magán a díjkiosztást követő kis ünnepen. Félrehúzódva ült egy sarki pamlagon: fekete szem, fekete szakáll, fekete zsakett, mind csillogó, mind ápolatlan. Maga Babits vezetett oda, s ültetett a magányos mellé; miután bemutatott, elsősorban mint a Nyugat-beli tanulmány szerzőjét.

Juhász Gyula akkor már rég a katatonság börtönében szenvedett: képtelen volt szót kibocsátani. De a kézfogásomat nem engedte le; de azzal a bemutatkozási parolával maga mellé vont, s kezemet a kezében tartotta; sötét tekintetével a tekintetemet kereste.

Így ültünk igen sokáig – egy szomszédos terem cigánymuzsikájának foszlányában – kortársak, föloldhatatlanul.

Nagy Lajost nem az teszi jó szocialista íróvá, hogy írásai a társadalom fonákságait leleplezik, hogy legtöbb alkotása proletár bérkaszárnyák, hónapos szobák lakóinak sorsáról ad gorombán érdes képet, hogy minden novellájából az uralkodó osztály alaposan megtépázott állapotban kerül ki, és az író szemszögének fénye határozottan abba az irányba mutat, ahová a munkásmozgalom, sőt mondhatjuk egy politikai munkáspárt programja. Mindez őt, mint annyi más, írással is foglalkozó szocialistát legfeljebb jó szocialistává tenné, esetleg jó propagandaíróvá.

Nagy Lajost, amellett hogy minden előjel nélkül is kitűnő író, nagyszerű svádájú stiliszta, szocialista íróvá egy különös fajta megfigyelési ösztön vagy módszer, egy érdekes szemlélet teszi. Ez a szemlélet és nem a testi és lelki nyomorúság festése különbözteti meg őt a nem-forradalmár íróktól is, akik elvégre szintén eleget foglalkoznak szegény emberekkel s a társadalom igazságtalanságaival, de a legtöbb szocialista írótól is, akik az elnyomottakról írván még pontos eszközöket is ajánlanak ezeknek az igazságtalanságoknak kiküszöbölésére. Ez a különös szemlélet legrövidebb írásának első olvasására is szembeszökik.

Nagy Lajos nem hatódik meg a nyomor és a szenvedés láttán: fölháborodik. Nem cirógatja, nem vigasztalja a szenvedőket; legenyhébb esetben is keményen megleckézteti őket. A csapások, amelyeket az ostoba és gazdagságukban szükségszerűen elfajult gazdagokra mér, ezek a kegyetlen erkölcsi ütések sem személyeknek szólnak, hanem a személyeken át az egész emberiséget sújtják. Szégyelld magad! – ez a hang csap fel minden oldalról, akár proletárt, akár burzsoát fest – szégyelld magad, és vedd tudomásul, hogy nem ember vagy, hanem állat, illetve még az sem, mert akkor legalább követni mernéd egy-két természetes ösztönödet. Tolvaj vagy, bérenc vagy; orgyilkos, aki nemcsak az anyádat adnád el öt vagy ezer pengőért (ami végül egyre megy), hanem saját magadat is eladod egy likas gombért is, és nincs isten, aki megváltana, mert ő is kapható, tehát örök igazságaid sincsenek, amikkel évezredekig díszelegtél, és vigasztaltad magad. Tudd meg, hogy a körötted heverő tárgyak kormányoznak; az anyag és annak esszenciája, a pénz uralkodik rajtad és megfojt, vagy poloskává lapít, ha nem védekezel, nem csinálsz rendet, nem lázadsz fel ez ellen a szörnyű anarchia ellen idejekorán. A világ, a fennkölt filozófusok „isteni zűrzavara” egy rettenetes görgeteg, amelyet ezer erő rángat jobbra-balra és előre, s melyben az emberi akarat és szellem is csak egy a sok erő között; rajtad fordul meg, hogy uralomra kapjon, és rendet teremtsen végre. Légy ember hát, állj talpra, fordulj szembe a vak erőkkel… Pontosan a hegeli-marxi tanítás elvei, a szocializmus alappillérei ezek; ahogy a kritikus, úgy tán maga az író is elcsodálkozik, ha ráeszmél.

Nagy Lajost, tán anélkül, hogy maga is tudna róla, ez a szemlélet teszi igazi, bensőséges szocialistává. Nem lényeges, hogy erről a világszemléletről, amely szerint az anyag éppúgy hat az emberre, még a megismerés folyamán is, mint az ember az anyagra, és amely szerint a világ ellentétes erők kölcsönhatásából alakuló örök folyamat, ismétlem, nem lényeges erről a világszemléletről itt többet szólni, mint amennyi Nagy Lajos írói szemléletének megértéséhez szükséges. Ettől a szemlélettől még nem lett volna jó író, sőt mondhatjuk, hogy a jó írói ösztön vezette erre a szemléletre.

Egész munkásságában, kezdettől fogva, az iránytű egy határozott vonal irányában rezeg. A Nyugat első korosztályában, amely, főleg a prózában, annyira hódolt a színességnek, a pompázatosságnak, mindannak, ami a szemnek ingere, Nagy Lajos az egyszerűségnek volt méltó képviselője. Pontos „szürke” mondatok, amelyeken szinte türelmetlenül és csak itt-ott felcsillanva siet előre az író mondanivalója. Alig valami helyzetrajz, külső jellemzés, részleteknél való szíves elidőzés. Még hősei lelki vívódására is alig áldoz valamit. Semmi művészieskedés, sőt mondhatnám eredetiség sem stílust illetőleg, ami akkoriban tudvalevőleg azonos volt az íróval. S amit így elmondott, az is oly egyszerű, közönséges volt, mint egy hétköznap. Legfeljebb egész munkásságából állhatott volna össze a hétköznapok ijesztően hatalmas arca, olyasféleképp, mint mikor utolsó óráiban az ember visszatekint eseménytelen életére. De hol volt, ki tartotta számon ennek az írónak életművét? Hírlapi tárcákat, karcolatokat írt, itt-ott egy-két hosszabb novellát, rövid regényt. Állandó komoly ígéret maradt, aki kemény problémákon rág, fejlődik, akitől sokat lehet várni. És ma ez a széttördelt író, akiről legtöbben csak azt tudják, hogy ő vezette be a magyar irodalomba a cselédlányok életét, régi írásaival egyetemben legaktuálisabb íróink egyike. Hajdan tucatjával hemzsegő kortársai közül alig van öt-hat, aki a jó írás szempontjából, akár annak a szellemi szabadságnak, írói erkölcsnek, szinte forradalmi felelősségérzetnek szempontjából, ami akkor úgy összeforrt az író hivatásával, annyi figyelmet érdemelne, mint ő!

Mondjuk azt, hogy igazolta őt az idő? Hogy ez a stílusában konzervatív író megelőzte korát? A regényírás egy hajdani korszakát igazolta az idő, amikor még nem a stílus tette az embert, hanem a gondolat. Azokat az írókat, akik egy mag köré, egy eszmétől ihletve írtak egy regényt, és nem azért, hogy, a legjobb esetet véve, korképet adjanak. Ez az író, aki máról holnapra írt, és nem véletlen, hogy hosszabb lélegzetű dolgot nem alkotott, a maga módján a 19. század nagy klasszikusainak követője volt.

Nagy Lajos nem embereket lát, hanem törvényeket, illetve az embereket csak azokban a helyzetekben látja, amikor ezeknek a törvényeknek kelletlen-kényszerítetten engedelmeskednek. Nem egyoldalúan látja őket, ahogy esetleg szemére vethetnék, hanem egy irányból és egy irányba sugárzó világításban. Tehát határozott célja van az írással és ha nem is rámutatni, de valamit kifürkészni akar. A tizenkilencedik század, az emberi szellem tévedéseiben is leghősiesebb századja nagy klasszikusainak lelkesültsége ez, akik az isteni „szent zűrzavar” helyett az emberi sors, a jövendő törvényeit, szándékát akarták kifürkészni, elvonultatni szemünk előtt, mint egykor Corneille a maga ünnepélyes gesztusú királyait.

A jövendőben, a proletár és burzsoá mögött ott áll egy szerény, tisztességes, egyszerű, de önérzetes ember, Nagy Lajos ideálja. Ha ezt oly konkréten Nagy Lajos elé képzeljük, mint Petőfi elé a Szabadságot, egyszeriben megvilágosodik előttünk ennek a mozaikokra tört írónak teljes alakja, fantáziája, ábrázoló módszere; legfinomabb stílusfogása is. A rövid, éles mondatok, mint korbácsütések villannak, csattannak, verik, kényszerítik az olvasót, hogy erre az ideálra tekintsen. Nem védekezhetsz ellene, olvasó. Ha átengeded magad az olvasás gyönyörének, „ha átadod magad” a „kitűnő írónak”. A kitűnő író a második fordulónál már vállon ragad, megpenderít és lök, erőszakol, hogy vele haladj; igen, erőszakos és türelmetlen, akár napjainkban a hajdan oly romantikus, udvarias hangú szabadságtörekvések. Igen, kitűnő író, de hangjában az egykor a rábeszélésre törekvő gondolat egyre keményebben suhog. A Lecke című utolsó előtti könyve után az a kép jelent meg előttem, mikor a csikós a harmadfű állatot „betöri”. Kiszakítja a ménesből, aztán hajrá, csattog a rövid ostor a rohanó állat hátán, nyakán, és folyik a kegyetlen üldözés, amíg a csikó remegő inakkal meg nem áll. Így hajtana, verne valamennyiönket ez az író, akinek tán épp a gyors rohanás, a szakadatlan csapkodás miatt nem futja a lélegzet három-négy oldalnál többre. Természetes, hogy egy csöppet se vagyunk rokonszenvesek neki. Ha hosszabb időre elidőzik is egy alaknál vagy csoportnál, azt is csak azért teszi, hogy minél tüzetesebben kifürkéssze a gyöngéit, és a legfájóbb pontra vágjon egypár alaposat.

Ezekben a csapásokban rejlik irodalmi kvalitása is. Alakjait nem a különösképpen jó megfigyelés teszi élővé, hanem társadalmi helyzetüknek, szereplésüknek leírása. Minden szereplője általános érvényű, vagy legalábbis annak indult. Nem annyira ők igazak, mint a hely, ahol állnak; abból kapják arcuk színét, mozdulatuk természetességét, fölháborító, sokszor valószínűtlen cselekedeteik indító okát, szóval a természet, a környezet alakítja őket, akár az életben. Általános tud lenni anélkül, hogy típusokat rajzolna. Nem egyénekből rakja össze a társadalmat, hanem az összességből emel ki egy-két alakot, akiken azonban oly tisztán látható az összesség nyoma, akár az egyes „szögletes, zömök” szőlőszemeken az, hogy tömött fürtön értek. Mindez, ismétlem, a szemléletből, a dialektikus látásból következik, ami annyira elválasztja Nagy Lajost azoktól a szocialista íróktól, akiknek hősei bevágott elveket hangoztatnak vagy példáznak. Nagy Lajosnak szocializmusa nem megtanult vagy elfogadott tézis; a vérbe szívódott. Az ő írásait nem lehetne egy-két jelző megváltoztatásával átírni fehérre. Az ő szocializmusa él, és ezért mozog otthonosan az irodalom területén, anélkül, hogy betolakodottnak éreznők.

Vagy hogy merne másképp oly módszereket alkalmazni prózában, mint az allegória, a szimbólum és az a sajátos forma, amelyet legjobban keresztmetszetnek nevezhetnénk? Legújabb könyve első novellájának az aesopusi farkas és bárány példázatát adja keretül. De hogy megtelik élettel ez a régi tanítómese! Csak úgy recseg a beleömlesztett valóságtól. Vagy olvassák el az Anya című novellát, ahol az allegória keretei hirtelen tündökölni kezdenek a beléjük rejtett igaz indulattól. Vagy vegyék a kötet címét szolgáltató Bérház címűt, amely mesterpéldája Nagy Lajos szemlélete erejének. Egy pesti bérkaszárnya keresztmetszete ez, különös egyéni formában írva. Az író, aki messzire néz, biztos tekintetével átfúrja a távoli cél előtt heverő akadályokat, és ebből a szempontból ad róluk a valóságnál is valóbb, szimultán képet. Valóban, mintha a jövendő napja világítaná át neki a tárgyakat, a szennyes proletárlakásokat, a burzsoá veséjét, őnagysága tiszta szívét, kormányférfiaink koponyacsontjait. Képzeljenek maguk köré egy ilyen röntgeneljárással előállított láthatárt. Megértik, hogy ezek után az író átkozódni kezd, csapkod, sérteget, és bennünket se kímél, akik e gyönyörű díszletek között éljük le kis életünket. Mért törődik velünk? A kör itt záródik be: mert szocialista.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, miben látom én a prózairodalom továbbfejlődését, új alakulását, azt foglalnám össze röviden, amit a fentiekben Nagy Lajossal kapcsolatban próbáltam elmondani. Az írói szemlélet érdekes átalakulását látom nemcsak őbenne, hanem korunk legjobbjaiban, főleg a fiatalokban. Ez a szemlélet eltávolodik a pszichológiától, s a szereplőket nem annyira egyéniségeknek, mint valamely összesség tagjaiként látja. Nem több és nem kevesebb ez, mint akármelyik előző korszak prózája, ha valóban művészi; csupán az idő bélyegét viseli.

A negyvenen felüli, örökké fejlődő Nagy Lajos pedig, aki fellépése óta ebben az irányban haladt, most áll pályájának legizgatóbb pontján.

Első benyomás: egymásba kevert novellák; közöttük helyenként oly elemek, oly önálló megfigyelések, melyeket eddig nem volt szokás elsődlegesen szépirodalomnak tartani.

Az író leírja a csillagos, békés falusi estét. A nap (hét óra kilenc perckor) lenyugszik; utolsó napi borát issza mindenki. A falunak 2687 lakosa van… „tehát összesen körülbelül 2500 litert isznak meg, de mondjuk, csak 2000-et. Egy hónapban 60000 litert, azaz 600 hektolitert, egy esztendőben 7200 hektolitert. Pénzbeli értékben, 20 pengőjével számítva hektóját, 144000 pengőt. – Ennyit iszik meg Kiskunhalom egy évben.”

A látszólagos novellák – öt-hat, vagy talán több is – egyidejűleg folynak egymás mellett; külső egységbe az foglalja őket, hogy a görög tragédiák módjára egy helyen és egy nap alatt mennek végbe.

De van más egységük is.

A történetek kockáinál fontosabb a kötőréteg, amivel a mű fölépül. Az egymásra helyezett események között kemény és szívós anyag csillog. Régi bástyafalakon láthatsz olyat, hogy a téglákat az idő már porhanyósra mosta, de közöttük a jó összetételű malter szilárdan áll; túléli azt, amit támogatnia kellene; az emberi erő terméke erősebb, mint a természeté.

A tudatosan kevert összekötő anyag forrasztja hibátlan egységbe, emeli szerves művé Nagy Lajos könyvét. A hősöknek alig van közük egymáshoz; de sorsukat egy erő mozgatja. Nagy Lajos ezt az erőt figyeli, a többi csak illusztráció. Könyve a regény és az útirajz határán jár, de mindkettőtől független. Regénynek azért nem regény, mert az író túlságosan ragaszkodik a valósághoz. (Mint láttuk, még a statisztikai adatokat sem veti meg, sőt keresi, és kitűnően beilleszti.) Útirajznak azért nem útirajz, mert a látott dolgokkal szemben rögtön állást foglal, s azon melegében gyúrni, formálni kezdi, s egykettőre képzelete és írói célja szolgálatába töri őket.

A stendhali tükör itt valóban az országúton halad. A Kiskunhalom az író lelkiismeretének utazása a társadalom sötét rétegeződésében. Más területen, nagyobb arányban s még tüzetesebb vizsgálódásokkal és magyarázatokkal olyan keresztmetszet, mint aminő a Bérház és a Napirend volt. Az új szemléletet, új kifejezési módot kereső Nagy Lajos törekvésének ragyogó igazolása.

S vele társadalmi regényirodalmunk egyik legjelentékenyebb alkotása.

Elsősorban azért, mert az író tudja, mi ez a műfaj; tisztában van azzal, mit akar nyújtani. Szemléletét nem burkolja megható mesébe; nem lóg ki a lóláb. A lábak nyíltan és egyenesen megindulnak oda, ahova készültek. Az író nem akar meghatni, még stílusával sem. Mondatai egyszerűek, világosak, szinte puritánok. Oly tárgyilagosak és meztelenek, aminőkre csak a legbiztosabb szellemek merik gondolataikat bízni.

„Kiskunhalom nagyközség Budapesttől délre, a Duna mellett fekszik, a folyamtól körülbelül egy kilométernyire. A fővárostól vonattal, mégpedig a fővonalról átszállással a vicinálisra, nem egészen három óra alatt érhető el. A harmadosztályú jegy ára 3 pengő 90 fillér. A hajó valamivel olcsóbb, de az út időtartama hosszabb; a szomszédos Dunaszemes községnél van a hajóállomás, odáig négy óra, onnan gyalogosan jól kilépve 30–35 perc.”

Nincs félreértés. Nincs lírai csábítás, hogy menjünk Kiskunhalomra. Elriasztás sincs, hogy majd nagyra tartsuk a szerzőt, hogy ő, íme föláldozza magát, s mégis útnak indul. Ez a bevezetés. A legolcsóbb közlekedési eszközt keresi! Ebből is már megtudtunk valamit, de nem többet, mint amennyit érdeklődésünk most még elbír. Az író nem kérkedik (szegénységével és világfelfogásával sem, amire pedig most lenne közönség); nem hangos.

Ismeri az adagolás művészetét. Azaz kitanult és biztos művész. Érti a mesterséget. Biztosan vág, a csontok közt is.

Következik Kiskunhalom leírása. A naturalizmus receptje szerint piszkos és elhanyagolt fészeknek kellene lennie. Bevallom, félve közeledtem felé. Sajnos, az élet receptje se különb. Kiskunhalom, szegény, valóban utolsó fészek. Az író feladata tehát kétszeresen nehéz. Hogy hitesse el a valóságot? Hogy különböztessen meg egy szál gyufát egy doboz gyufaszál között úgy, hogy még érdeklődést is indítson iránta? Óvatosan lát munkájához, azaz tárgyilagosan. Szépen darabokra szedi.

Mondanivalója lírai, módszerének tehát inkább tudományosnak kell lennie. Ismerteti a lakosság népmozgalmát, majd a föld megoszlását. Indulata már szimatol, de féken tartja. Amennyi csalétek, annyi csapda is lehet.

„A határ legnagyobbrészt egy- és kétholdas parcellákból áll, a parcellák a parasztok tulajdonai; parasztokéi, akikről az urak és a zsidók azt tartják, hogy durvák s rendkívül ostobák; akikről a könyvek és az újságok azt tartják, hogy a világ legokosabb parasztjai; akikről a szóbeszéd azt mondja, hogy ha a gyerekük haldoklik, nem hívnak orvost, de ha a disznajuk beteg, szaladnak az állatorvosért; akiknek nincsen igényük, s csupa olyan csattanósvégű történetek esnek meg velük, melyek elbeszélése az urakat és a zsidókat nagyon mulattatja.”

No lám! Hát haragudni is tud? Mert nyilván ő mindezek felfogását nem osztja. Holott azt ismerteti, és keresnünk kell azt a helyet, ahol egy mellékmondattal félrerántotta a függönyt, hogy végre bemutassa magát, elárulván, hogy külön mondanivalója lesz. Nyilvánvaló, hogy a parasztokat ő nem kuriózumnak látja. Emberszámba veszi őket, egyenlő társaknak, akiknek semmi belső eredendő okuk, hogy butábbak, naivabbak, gonoszabbak vagy hősiesebbek legyenek másoknál.

Ki fog derülni, hogy csak körülményeik mások.

Eddig összesen másfél lapot ismertettem a könyvből. Lap van összesen 232, de a jó alkotásra minden lap egyformán jellemző. Bárhol ütöm fel, ugyanazt a szellemet találom. Tartózkodó, szinte kicsinyesen tárgyilagos, de a tiszta és takarékos sorokat mindenütt ugyanaz a bírálattal, ugyanaz a gúnnyal, tiszta emberséggel fűtő hév csillogtatja. Ez a mű kerek.

A maga külön, újszerű nemében hibátlan.

Mi a gúny benne? Először is önmaga, vagyis a legnemesebb: önmaga tárgyilagossága. „A nap kél 4 óra 58 perckor…” mondja, ha egy olyan költői alkalom kínálkozik, mint a falusi pirkadat leírása. A hajnal ezzel nevetségessé válik, elejti giccses díszeit; megfrissülten és meztelenül jelenik meg az égen; amit az író most már nem mulaszt el leírni. A nyaraló pesti „úrinő”, aki magán viseli a kispolgár minden vígjátékjegyét: a nagyképűséget, a kicsinyességet, a lágyszívűséggel váltakozó kegyetlenséget, nem részesül gúnyban. A szerző egyszerűen szétmarcangolja, összedarabolja, és kirúgja a világűrbe.

Mindezt persze a szemével, amely csak tetteket, apró mozdulatokat lát, s ezekből következtet a lélekre. Azzal az éles tekintettel, mely senkinek sem kegyelmez, a szegényeknek éppoly kevéssé, mint az uraknak. Dicsértem stílusát. Minden sora egy-egy villanó éles tekintet, megannyi telitalálat. Mondatai így átlátszóságuk ellenére is tömörek; a percre sem lanyhuló tárgyilagos fürkészés hangjának kivételes hitelt ad. A 153. lapon pár sorban olyan írói merészségre vetemedik, amihez a mai lélektani megindokolások korában másnak fejezetekre lenne szüksége. Weisz urat, a nagybirtokost kocsisa, a derék Gyomoszlai Péter kiviszi a tanyára. A cséplésnél Weisz úr lehordja az egyik bérest, Mándli Sándor nevezetűt. A béres alázatos konoksággal védekezik. A veszekedés csúnyán elfajul, a megalázott béres végre elhallgat. De pár perc múlva vad keserűségét ökrén tölti ki: káromkodva hasba rúgja. Weisz erre úgy pofon vágja Mándlit, hogy annak orrát, száját elönti a nedvesség. A béres járomszög után kap, hogy leüsse a gazdát. Odaugrik erre Gyomoszlai, a derék kocsis, s úgy összeveri, tépi, rugdalja a bérest, hogy a többieknek kell megfékezniök.

Mindezt, ismétlem, alig harminc sorban. Szívdobogva és álmélkodva olvastam, álmélkodva az író biztonságán, aki ezt a villámcsapásszerű jelenetet valóban a villám gyorsaságába és vakítóságába tudta tömöríteni. Nyilván azért tudta megcsinálni, mert légkört teremtett, szavaival olyan hiteles világot varázsolt körém, amelyben teljhatalmú úrként azt tehet, amit akar.

Képeket, arcokat, jeleneteket, jellemeket és indulatokat sorakoztat egymás után, melyek egymással ugyan csak igen kevés összefüggésben vannak (akárcsak az élő világban), de mégis elevenek és összeillenek, akárcsak a való világ teremtményei. Mi rend van a világban? Az emberek között? Látszólag semmi. De ha közibük állsz, magad bőrén tapasztalod, hogy minden egy szálon függ.

Nagy Lajos nem nevezi meg azt a mindent összekötő szálat, de jobban érzékelteti, mintha nevet adna neki. Egy szóval tán nem is lehetne jellemezni. A nyomor? A szegénység? Az anyagiasság? Az irigység? Ha egy szóval ki tudná mondani, az első oldalon kimondta volna, meg sem írta volna ezt a kitűnő könyvet, melynek érdeme és létjoga, hogy a szociológusok is tanulhatnak belőle.

Költőisége külön elbájol. Hiteles, különös költőiség valóban. Kiskunhalom valóban szomorú fészek. Csorba Bözsihez valóban csak akkor hívnak orvost, amikor már majdnem hiába hívják. Amerre az ember néz, árvaság és reménytelenség lebeg a tájon. A Duna szürkén és közönyösen halad. Odaát, a Dunán túl „a part peremén úgy állnak itt-ott a magányos fák, mintha a vízbe akarnának ugrani. Egy-egy fehér kis ház ugyancsak úgy hajol a folyamra, már-már mozdul és dől beléje, hogy aki ránéz, csaknem fölkiált…” De költészete nemcsak költői mondatokban rejtezik. Apró jeleneteket vázol, pár sorban mindennapi kis eseményt mond el, s az utolsó sorokból hirtelen olyan közvetlen melegség buggyan ki, villamos ütésként oly egyenesen csap át beléd az élmény, hogy csodálkozva nézel vissza: vers volt ez? A hatása az. A könnyű kézzel fölvetett élményből az író, észrevétlenül és fitogtatás nélkül, kicsiholta azt a szikrát, melynek híján a legmegrázóbb élmény is csak puszta dokumentum marad. Ahogy egy szegény öregasszonynak szegénysége mellett még ártatlan hitványságait is bemutatja, ahogy egy kislány gyermekértelme élethalálharcot vív az olvasókönyvvel, ahogy a kihallgatásra váró kommunistagyanús Szabadi mellől a kisbíró szánalmában kifordul az udvarra – a vaskos valóság mindenütt szívdobogtató csendnek, nyers költőiségnek nyit utat. Az egymásra sorakozó képek hasonlítanak a modern fényképekhez; retusálatlanságukkal érnek el hatást. Az érdes valóság felett Nagy Lajos képein ragyogó fénymázként csillog az író friss tekintetének nyoma. Egy bátor és tiszta világszemlélet; egy évtizedes írói hűség hitele és dísze!

A Kiskunhalommal csaknem egyidejűleg olvastam Martin du Gard Vieille France című könyvét; ez, noha merőben más és független Nagy Lajosétól, módszer és szemlélet tekintetében rokonságot tart azzal. Azt hiszem, nyolcvanötödik kiadásában olvastam a nevezetes könyvet; Franciaországnak irodalmi eseménye volt, a népábrázolás új irányzatát üdvözölték és támadták benne. Évtizedek óta ilyen új, a naturalizmust lélekkel és világszemlélettel frissítő képviselője nálunk Nagy Lajos. A Kiskunhalom ennek az irányzatnak eredménye és iskolapéldája.

Esztendőkig folyt a támadás, csipkelődés, fontoskodó s denunciáló értekezés, hogy az újabb magyar népleíró irodalom miért nem olyan, mint harminc évvel ezelőtt (a szólamot épp az úgynevezett „haladók” fújták), míg a megértő olvasók után nagy sokára a kritikusok elméjében is derengeni kezdett, hogy harminc év alatt sok minden megváltozhat, sőt javulhat, így például a társadalom vizsgálóinak megfigyelőképessége, sőt írnitudása is. A legtöbb felháborodást nyilván az keltette, hogy e könyvek nagy része egyszerűen olvasható volt. Rögtön érthető, egy „tudományos téma”! A kritikusok – ismétlem, s ha kell, még jobban hangsúlyozom: a baloldaliak csakúgy, mint a jobboldaliak – a fejüket fogták, nem értették a világot. Vagy arra kellett gondolniok, hogy tudósok egyszerre megtanultak írni, vagy pedig, hogy írók értenek a tudományhoz, illetve annak anyagához, az élethez. Gondolatnak is iszonyú volt.

Mindezért elsősorban Nagy Lajos felelős. Ez eddig különösképpen eléggé titokban maradt; örülök, hogy ismét megmondhatom. Ő volt az első, aki ezt a két, szemre eddig oly távoli területet észrevétlenül összekapcsolta. Működésére visszanézve megállapíthatjuk, hogy egész életében erre készült.

Nem részletezem most, mert bizonyos vagyok benne, hogy lesz nálam hivatottabb felmérője s újrafelfedezője is az ő egyedülálló irodalmi működésének; ennek a konok, egyre elégedetlenebb fejlődésnek, amely a szívós realizmuson és szatírán át a Három magyar város-ba, majd a Kiskunhalom-ba torkollt. Fokozatosan olyan irodalmi formába, ahol a mese szinte már zavarja a mondandót, ahol a megfigyelés oly gazdag (s oly érdekes) anyagot szolgáltat, hogy annak – akármilyen, akár tudományos rendezéséből is – mű születik. Ilyen legújabb alkotása is.

Vagyok annyira lovagias, hogy nem akkor, midőn az idő és a törvény széke is igazolta céljainkat, az érvek egész arzenálját adva kezünkbe, nem most vágok vissza arra az irodalomszéli hangra, amely e népleíró törekvést csak azzal tudta jellemezni, hogy eszményesíti, szinte kívánatossá teszi, s így, a reakció kész szolgájaként, csak állandósítja a parasztság, a deli pusztaiak sorsát. Fölteszem, hogy az olvasónak nem kell megmagyarázni, miben különbözött ez az irányzat, már kezdetétől fogva, attól a hajdani, népies irodalomtól, amely a földmíves testén valóban csak a vasárnapi ruhát volt hajlandó észrevenni, lelkén pedig csak a hagyományos magyar nyugalom, őserő és méltóság (különben hellyel-közzel szintén meglévő) jeleit. A magyar vidék valódi állapotának feltárását, ezt tűzte maga elé ez az irányzat. Az állapot leginkább anyagi állapotot jelentett, lelkit csak annyiban, amennyiben kimutathatóan az anyagiból következett. A mozgalom írói materialisták voltak; mik is lehettek volna; oly súlyos matériát kellett felmutatniok!

Nagy Lajos magatartása mostani könyvében nemcsak abban különbözik e szemlélettől, hogy ő csupán a lelkiállapotot vizsgálja. Könyvének újdonsága s veszélye az, hogy lemond az anyagi és lelki világ összefüggésének vizsgálatáról. Az emberek gonoszak, halljuk az új leckét, s akkor is azok, ha semmi hasznuk belőle! Ez valóban elképesztő. Hát akkor miért azok? A könnyű magyarázatot persze Nagy Lajos is el tudná mondani (már betokosodott reménytelen érdekek és vágyak is hatnak, s az okozat is visszahat az okra), de kommentáló szavait nem a szociológustól kölcsönzi. A tünet okát már ezerszer megmagyaráztuk, s mit értünk el vele? Magatartása, mint mindig – hisz azért írhatott oly kitűnő szatírákat –, a morált ismerő emberé. A türelmetlen, felháborodó, de indulatát hűvös szókimondásba, pontos odavágásba fojtó moralistáé. Ő ezt az elemet hozta be az eddig is már oly sok „más területről való” elemmel gazdag új népleírásba. A tiltakozó szakmabeli tudósok példájára a szakmabeli moralisták ezt persze nehezen fogják észrevenni. Nagy Lajos morálja valóban nem e földről való. Afféle plátói, aminek ismerete csak íróknak adatott meg; könnyen felelőtlennek mondható, mert törvénykönyvbe aztán senki sem tudná foglalni; lényege a leleplezés.

Cselekmény helyett a könyv kerete is ilyen moralista töprengés. A japánok keleti ügybuzgalommal kést vernek egy kínai fejébe. Miért is kínozzák egymást az emberek? – kezdi az író, újságolvasás közben, szülőfalujába utaztában. Bámulatos ügybuzgalommal kínozzák egymást, ha a késsel nehéz, különféle rögeszméket, lázálmokat, lélekfurdaló bogarakat vernek egymás fejébe, mindenütt. Falun természetesen éppúgy, mint a városban, sőt falun még inkább, mert ott közelebb vannak egymáshoz, jobban kileshetik a kedvező alkalmat. Az író zsebre vágja az újságot, és nézi az alkalmakat.

Csodálatos világ tárul elénk, a csodálatost eddigi értesüléseink és hiedelmeink szerint mérve. A falusiakban éppannyi a gátlás, a lefojtott s így más szelepeken kitörő vágy, akár a városiakban. Az egyszerű parasztasszonyok éppolyan idegbajosak, akár a bridzsszalonok dámái; sőt még – munkájuk, szenvedésük arányában – azoknál is betegebbek. Olyan finom, szinte már luxusszámba menő idegbetegségeket engednek meg maguknak, amelyeket eleddig az orvosok is csak bizonyos jövedelemhatáron túl engedélyeztek. Nagy Lajos minden eszközt felhasznál a tünetek megállapítására; még az orvostudomány, még az álomfejtés eszközeit is.

Szerencsére, kitűnő írói ösztöne figyelmezteti, hogy végeredményben az író eszközeit alkalmazza. Könyve így nem holmi honi csurungák népéről szól. Az apró részletek megvizsgálása után az író magasabb szemlélő pontra emelkedik: az íróéra. A különböző „idegen” szakmák szerszámaival végzett feszegetés, anyagkeresés után művét az író szerszámával, a stílussal építi föl.

Kevés író van, akinek szemlélete és stílusa között oly tökéletes a harmónia, mint Nagy Lajos szemlélete és stílusa között. Szemléletéről már mondtuk, hogy pontos, könyörtelen, leleplező, mindig a lényeget, a reálist kutató. Stílusa éppily egyenesen a lényegbe vág. Semmi fogás, semmi díszítés benne. Veszélyes, de a legnemesebb stílus. Ha nem volna minden mondatban valami kemény mondandó, ha az író csak egy üres mondatot is leírna, ez a stílus menten megbicsaklana, szürkévé, „művészietlenné” válna. De mivel minden mondat közöl valami fontosat, az egész épp egyszerűsége miatt lesz mély és egyszerre ragyogóan tiszta. Szerencsés ellentétje annak a könnyed, ötletpödörítő, nőihajfodrász-stílusnak, mely újabb prózánkban már-már ragályként terjed.

Nagy Lajos mondatainál nem a stílusra figyel az ember, hanem arra, amihez a stílus is csak eszköz, s amiről – alkalmazkodva üres, mert akadálykerülő korunkhoz – mindjobban megfeledkezünk. Nagy Lajos típusa a hű írónak. Föllépése óta szemlélete is, stílusa is töretlenül egyenes: a valóságra irányozott. Konok igazmondó, nem tud taktikázni: legföljebb ez viszi néha veszélyes területre: az apró jelenségek is oly gyorsan fölkeltik benne az erkölcsbírót, hogy a nagyokra már csak legyinteni tud. Ezért nem írt még nagy regényt, amihez pedig minden képessége megvan. Ezért egyik legkitűnőbb novellistánk. Ez a könyve szerencsés a kihegyezés képességeivel. Vagy száz novellatéma van benne, egységes keretben. A falu álarcá-t nem hasonlítom össze a Kiskunhalom-mal. Annak folytatása vagy kiegészítő része; ha a Kiskunhalom-ba foglalva jelent volna meg, abban is az egyik legjobb résznek tarthatnánk. Irodalmunkban, ahogy a művek és írók szaporodnak, úgy ritkulnak a nagy írói szándékok. Nagy Lajos új könyvét, mint legkisebb novelláját is, a nagy írói szándéknak kijáró tisztelettel tettem le.

Annyi a pénz, hogy már nem is kell. Megnézem, telik-e villamosra hazafelé is, aztán az írói járandóság fejében könyvet kérek a könyvkereskedőtől. Ez az az eset, amikor a kígyó végszükségben a saját farkával táplálkoznék. Örömmel fedezem föl Nagy Lajos legújabb novellásgyűjteményét. Belelapozok, s örömemet nem csökkenti, hogy ami írást látok benne, csaknem csupa régi ismerős. Azt az örömöt érzem újra, amikor először találkoztam velük.

Az öndicséret lelkes rakétaversenyében hadd álljak porondra én is. Én írtam, azt hiszem, legtöbbet Nagy Lajos munkásságáról, s mondhatom, nemcsak annak idején, hanem – hogy győzzem a versenyt – már jóval annak előtte is. A Nyugat szerkesztői asztalánál a bírálatra szánt könyvek közül Babits, Móricz, de már Osvát is szó nélkül felém nyújtotta az új és új Nagy Lajost. Hosszú és izgatott tanulmányokban fedeztem fel újra és újra. Elég hatástalanul; ezért veszem kezembe ismét a tollat.

Az egyszerűség és időszerűség bátorságát bámultam tehetségében. Stílusának azt a nemes – majdnem azt mondtam, arisztokratikus – szürke színét, amelyről megéreztem, hogy nem fogják sem megfakítani, sem megsárgítani az esztendők. Aztán szemléletének éppoly nemes – ez a helyes szó: klasszikus – kérlelhetetlenségét, amely ha gúnyolódott, ha ütött, egyformán a lényeget találta. Mindig a legnagyobbra vállalkozott, az úgynevezett kis dolgokra.

Duhamelt egyszer felkereste egy kezdő író. Az ontológia ős kérdéséről készült regényt írni – erre kellett volna neki tanács. Duhamel az asztalra tett egy gyufásdobozt. „Próbáljon először erről írni két jó oldalt” – mondta. A gyufásdoboz mellé én odatettem volna még egy másikat. Akar lángész lenni? Írjon erről is kettőt, de olyat, hogy benne az egyik dobozt megkülönböztethessem a másiktól.

Mi egy egész közönséges utcai balesetben a hatalmas? Miről beszélget két öreg, amikor nem mond semmit, de nekem mégis lélegzetfojtva kell figyelnem? Mi a legmindennapibb csendőrpofonban az égre csattanó? Nagy Lajos épp csak ilyenre hegyezi ceruzáját. Az élet a hétköznap. Épp csak arra felel, mi az elviselhetetlen az életben, vagyis az egymáshoz oly hasonló hétköznapokban.

A remekműnek az a tulajdonsága, hogy valahányszor elénk kerül, mindig fedezünk fel rajta valami ismeretlent. Bontakozik közben, mint a virág, vagy mi okosodunk hozzá az első lecke után? Nagy Lajos egyszer már fölfedezett írásaiban most fedezem csak fel, milyen árnyalatokat játszott már akkor ez a klasszikus nemes szürke! Hogyan állják másodszorra, huszadszorra is a fölfedezést ezek a feltűnést kerülő egyszerűségükben magukbiztos írások, amelyek alatt még az író hétköznapian egyszerű neve is annyira helyén volt!

Valamikor, amidőn a sors napilap-szerkesztéssel fenyegetett, Nagy Lajost szántam főpillérnek. Micsoda kommentátor rejtezik benne! Ártatlanul azt hittem: a gyufásdobozok méltó leírásában a dobozok a fontosabbak. Igazi fölfedezésem az volt: ez az író Mallarmé koncentrációjával dolgozik, s választja el a „vers de circonstance”-t a méltó nagy alkotástól. Hány kötet marad majd utána? Három, öt? De azok az aranyozott hátú remekíró sorozatban állnak majd a polcon. S az egyszerű hétköznapi név, melyet megkülönböztető jelzővel annyian viseltek s fognak viselni, versenytársul nyilván az Anjou-háziét kapja.

Nagy szavak ezek, bár most sem ragaszkodom, hogy hatásuk legyen. Annak idején is beértem az elégtétellel, hogy a Három éhenkórász megjelenésekor, 1946-ban is megírtam a magamét az időközben szociális realizmusnak is keresztelt kérlelhetetlenül tiszta irodalom hatalmas kismesteréről, a szakmájában is forradalmár novellistáról. Épp csak az ünnepélyesség föloldásául jegyzem záradékképpen még ide: s a magyar nyelv egyik legklasszikusabb művészéről. Még azt sem úgy írja, hogy a helyiség tele volt vendégekkel, hanem – ahogy üdítő – tele volt vendéggel.

Éles, türelmes tekintete volt; – csendes, időzített humora. Kipróbálta rajtam is mind a kettőt.

Húsz évvel ezelőtt – 1934-ben – együtt utaztuk be a Szovjetuniót. Hétszámra együtt voltunk reggeltől estig, sőt estétől reggelig is, mert szállodai szobánk legtöbbször közös volt. Noha addig is rokonszenv fűzött össze bennünket – nem sokkal később házasságánál én voltam az egyik tanú –, valójában most, lakva ismerkedtünk s melegedtünk össze. Én ezt értékes megtiszteltetésnek vettem. Azok közé a kevesek közé sorozódtam, akik Nagy Lajost már akkor kiváló tehetségnek, kiváló embernek tartották, teljes sikertelenséggel. Az udvariasságra késztető tiszteletet azonban nemcsak az írói öcs-báty viszony keltette. Hanem a köztünk levő húsz naptári év is, meg az, hogy Nagy Lajost betegnek, kíméletre szorulónak tudtam. Idegbajára panaszkodott; ez az évek során – s nem kis mértékben az „ápolás” következtében – komolyra fordult, nyugtalanító tüneteket mutatott. Fölényesen vigasztaltam. Nem hittem, hogy a lélekelemzés gyógymód is lehet.

Együtt utaztunk tehát, mindegyikőnk egy-egy jókora bőrönddel; engem az említett udvariasság már a vonatba-szállásnál arra indított, hogy Nagy Lajos bőröndjét is magamra vállaljam. De vajon pusztán az udvariasság sarkallt-e erre? Nem volt-e egy kis kérkedhetnék is, fiatalságomnak és jó izmaimnak egy kis fitogtatása is abban, ahogy a két bőröndöt fölkaptam, s a bennünket kikísérő ifjú nők szeme előtt megindultam velük, könnyedén, egyenes derékkal, a váróteremből a sínek közé, Nagy Lajos elismerő óvására mindössze azt vetve oda, hogy két csomagot könnyebb vinni – már csak az egyensúlyozás miatt is –, mint egyet. Nagy Lajos bölcs, belenyugvó tekintettel nyugtázta buzgólkodásom; de mintha egy kis várakozás, egy kis kíváncsiság is bujkált volna ebben a tekintetben.

Kézben valóban könnyebb két súlyt vinni, mint egyet, kis távolságra. A vonat azonban jó messze várt ránk, s hamarosan érezni kezdtem, hogy Nagy Lajos bőröndje jóval nehezebb, mint az enyém. De kitartottam, s még a poggyásztartóba is föllendítettem csomagját, mégpedig az enyém előtt. – Nem volt nehéz? – kérdezte Lajos. Csak legyintettem. Ezzel fejeztem ki, hogy szóra sem érdemes, s ezzel kíméltem meg magam az áruló pihegéstől, amely ha szót ejtek, feltétlenül kiárad belőlem.

Útközben többször is át kellett szállnunk, s a csatlakozó vonat mindenütt igen messze volt, Varsóban például, ahol épp akkor építették át a pályaudvart, mintha kilométereket gyalogoltam volna. Természetünk, mely már hangolódott össze, a hordárkérdésben is megegyezett. Mindkettőnket íróilag is sokat foglalkoztatott az embernek ember által való kiszolgálása; rokonjelként fedeztük föl, hogy mindkettőnket, szinte gyermekkori élmények hatása alatt, feszélyezett a még indokolt parancsolás is, szolgák becsengetése, de még a pincért hívó pohárkocogtatás is. Aztán – még egy közös vonás – mindketten azok közé a büszke ügyefogyottak közé tartoztunk, akik nemcsak nem tudják sohasem, hogy efféle szolgálatért kinek mennyit kell adni, hanem megkérdeni is röstellik. Mellesleg ilyesmire pénzünk sem igen volt. Így hát bőröndjeinket mindenütt magunk vittük, illetve én magam vittem. Szovjet területen már némi demokratikus közvetlenséggel, amitől az első alkalmakkor mintha valamivel könnyebbek lettek volna.

Csaknem tízezer kilométert utaztunk a szocializmus országában. Városokat, üzemeket, kolhozokat látogattunk végig. Legtöbbször vártak ránk az állomáson. Néha azonban nem vártak. Charkovban például egy elkésett távirat folyományaként mi magunk kerestünk szállodát, szemben az állomással ugyan, de mégis jókorát gyalogolva, kezemben a két bőrönddel, kánikulában.

Látogatásunk során itt is, ott is, búcsúzáskor ajándékkal, emléktárggyal leptek meg bennünket. Leginkább fényképalbumot kaptunk. A rosztovi mezőgazdasági gépgyárban azonban például egy miniatűr, de mégis jó összmaroknyi traktort kaptunk, öntöttvasból. Másutt díszkalapácsot, halhatatlan írók szobrának kicsinyített, asztalra helyezhető mását, márványalapzattal; üvegből való levélnehezéket, a város látképével; ízléses népművészeti cseréptányért.

Vásároltunk is. Lajos egy egész öltözet ruhát is vett, s egy pár jó erős, úgynevezett strapacipőt. Mindez rejtelmesen belefért a már kezdetben teli bőröndökbe.

Az elvhű ember következetességével vittem a bőröndöket, vagyis szemre változatlan könnyedséggel. Titokzatos lelki folyamatképpen minél tovább vittem őket, Lajost annál betegebbnek, magamat annál fiatalabbnak éreztem, noha közben az ő rám-rám lövellt, bölcsen kíváncsiskodó mosolya már-már pajzán volt, nekem pedig, most már bevallhatom, hovatovább majd karom szakadt.

De hát kettőnk közül nemcsak a fiatalabb voltam, hanem én tudtam külföldi nyelvet is, továbbá nekem volt több hajam, valódi Waterman töltőtollam, mellényzsebben is elhelyezhető kecses kis fényképezőgépem, s ez utóbbi révén állandó sikerem, mert boldog-boldogtalant lefényképeztem, de leginkább persze az utunkba került lányokat, nyitányául az összeismerkedésnek. Mindezért valamivel fizetnem illett, magam is éreztem.

Hat hétig jártuk a szovjetek hatalmas birodalmát. Végül még hajóra is szálltunk, a Fekete-tengeren. Szevasztopolból utaztunk Odesszába, kellemes időben, egy kellemes, tiszta gőzösön, amelyre meredek és keskeny, párosával vitt bőröndök számára eléggé alkalmatlan lépcsőn jutottunk volt fel.

A fedélzeten ifjúmunkások utaztak, valami tornaünnepélyre vagy tornaünnepélyről. Időtöltésül itt is gyakorolták maguk: hatalmas súlyzókat emelgettek, s próbálták fejük fölé nyomni. Mások páronként szembehelyezkedtek, s tenyérrel összeakaszkodva igyekeztek egymást állásukból kibillenteni.

Már nem emlékszem, hogyan, de ebben egyszer csak magam is részt vettem, mégpedig nem megvetendő eredménnyel. Egymás után sikerült meghátráltatnom küzdőfeleimet.

Mégpedig Lajos elismerő, bár némileg gunyoros tekintete előtt. Nyilván e tekintet hatása alatt történt, hogy végezetül önhittségem csúcsán, neki is felkínáltam a viaskodást, merő tréfából; bizonyosra vettem, hogy úgysem fogadja el. Az ifjúmunkások már a puszta kihívásra jót kacagtak.

Nagy Lajos azonban elfogadta a küzdelmet. Előrenyújtott bal lábát jobb lábamhoz illesztette, jobb tenyeremet tenyerébe fogta, s a következő pillanatban fél térden álltam előtte, nem kis meglepetésemre. Azt hittem, öntudatlanul is kímélettel voltam iránta, nem szedtem össze az erőm. Most tehát összeszedtem, s ennek eredményeképpen a következő pillanatban már mindkét térdem a padlón volt, az ifjúmunkások harsány derűje közepette. Még most sem tértem magamhoz, harmadszor is megújítottam a küzdelmet. Csak ekkor – minden izmom megfeszítésekor – tapasztaltam, hogy vasgyúró kezébe kerültem. Ismét alulmaradtam. Levertem térdemről a port, s mintegy bizonyságszerzésül megtapogattam Nagy Lajos felső karját. Vasköteleket érintettem, a kötelek alól egy díjbirkózó „béká”-ja ugrott elő. Átöleltem Lajost, hogy felemeljem – mert magasabb is voltam nála –, mellét mellemhez szorítottam. Meg sem mozdíthattam, egy Toldi állt előttem. Lajos felém derengtette jól ismert szerény és gunyoros mosolyát, majd az ifjúmunkásokra nézett, s mintegy köszönetképpen a figyelmükért fél kézzel maga fölé nyomta egymás után azt a két legnehezebb súlyzót, amelyet azok két kézzel is csak derekuk magasságáig tudtak fölemelni. Kitört a taps, a hurrá. Ámulatomból maradék humorérzékem segített ki. Összevertem én is a tenyerem, s Odesszában a leszállásnál közönyös arccal vettem kézbe a két bőröndöt, s mintha semmi sem történt volna, úgy indultam le velük a szűk lépcsőn.

Mindezt nem anekdotaként mondtam el, elsősorban nem is jellemrajzként, hanem meggondolt esztétikai fejtegetésképpen. Nagy Lajos novelláiban is ilyen váratlan erővel találkozik a gyanútlan olvasó. A világ okos megfigyeléséből, az emberek iránti türelemből származó bölcsessége és humora írásműveiben is ilyenformán csap át váratlan diadallá: a győzelemnek azzá a legnehezebb fajtájává, amit meggyőzésnek nevezünk, s amelyet nyelvünk játékosan csak egy árnyalattal különböztet meg a legyőzéstől. Jó író az, akitől legyőzésünket is szívesen fogadjuk. Megrendülve gyászolom Nagy Lajost, s íme, ha igazi lényét – művész voltát – felidézem, könnyeim közt is mosolyogni kényszerülök. Csalhatatlanul érzem, hogy legyőzte bennem a halált is; a munkájával. Kevés munkát ismerek, amely hősibb körülmények közt keletkezett.

Ady Endrének csak élete utolsó három évében volt saját külön lakása; hálni addig albérleti, szállodai vagy szanatóriumi szobákban hált; nappalait pedig kávéházban, vendéglőben töltötte; ott dolgozott, ott pihent. Kényelmesen Nagy Lajosnak körülbelül ötvenéves koráig, házasságáig ennyi rendezettségre sem telt; kávéházaiban is az állandó kiszolgáltatottság és lesállás idegfeszültségében élt, akár egy szegénylegény.

Ady Bakonyának fái, tudjuk, műpálmák voltak, illetve azok a ládában növő citromcserjék, amelyekkel a párizsi kiskocsmások a járdára némi zöldet varázsolnak. Ki ne vágyott volna azok árnyékába a század eleji Pestről? Adynak a „Bakony” menedékhely volt, üdülés. De van a Bakonynak egy másik értelmezése is. Hogy mi volt az igazi magyar Bakony, vagyis a század eleji Budapest és Magyarország, azt Nagy Lajos tudta; nemcsak abban, abból is élt, s ő nem lelt belőle menekülést, egy napnyit, egy percnyit sem. Sorsa – függetlenül a megkezdett hasonlattól – a Patkó Bandik sorsát idézi. Milyen az ember törvényen kívül? Esendő s edzett, merészen óvatos, gőgös és feldúlt. Naponta ágról szakad, de soha egy percre sem törik meg. Nagy Lajos még tréfált is, amikor épp nem káromkodott. Minden tiszteletünk a „népért síró bús bocskoros nemes”-eké. Énekeibe és legendáiba a nép azonban nem őket, hanem a Bogár Imréket, Bimbó Jóskákat foglalta; ha egyébért nem, azért a vigaszért, amit egy-egy bátor elégtételvevés, odamondás puszta híre jelent a megalázott szívnek.

Már a fiatal Nagy Lajos – okosan számot vetve a maga és környezete természetével – társadalmon kívüliségre határozta el magát. Ez persze nem pusztán saját akaratából történt; volt benne része már származásának is. Házasságon kívül született. Az ilyen gyermekekre, szinte nemzetközi megállapodással, minden nyelven két ingerlő kifejezés van: törvénytelen és természetes. Az egyik megbélyegző; a másikat a fül dicsérőnek is érezheti: mintha minden más gyermek nem természetesen, hanem valami művi úton keletkeznék, amiben – ha a társadalmat nem szervezetnek, hanem szerkezetnek tekintjük – jó rész van igazság. Nagy Lajos – teljes joggal – soha nem bocsátotta meg, nem szüleinek, hanem a társadalomnak a hátrányt, ami származásával érte. Kiskorában fattyúnak ócsárolták. Egy pusztai béres lányának és egy evangélikus püspök diák fiának – most már kiírhatjuk nevüket, mert holtukban is büszkék lehetnek rá – Nagy Julcsának és Basa Lajosnak volt a gyermeke. Anyja szolgáló, gyermeklány volt apja szüleinél.

A vérkeveredés mindenképpen szerencsés volt, de maga Nagy Lajos igazságtalanságba született, igazságtalanságban nevelkedett. Módja lett volna, hogy megadja magát – egyetemre járhatott, a polgári világ megnyílt előtte, még a szolgabíróságba is belekóstolt –, de ő igazságra törekedett. Mégpedig az igazságra való törekvés legveszélyesebb módján: az igazság kimondásával. Fokozta a veszélyt, hogy a természettől éles, kitűnő elmét s rendkívüli írói tehetséget kapott: ebben benne foglaltatik, hogy jellem dolgában is a legmagasabbra nézett. Mindez csak tragédiára vezethetett egy olyan korszakban, amelynek sajtója, politikája, hitélete, sőt gazdaságtana tele torokkal harsogta az igazságot, de mindannyiszor a saját hasznát értette rajta, vagy hazudta bele, néha igen tetszetősen.

A magyar liberalizmus kora volt ez: Tisza István és Lánczy Leó táborának küzdelme a maguk nagyobb igazságáért. Szíve mélyén természetesen Nagy Lajos is hasznot értett az igazságon. De ő a telekpusztai béreseknek s azok Pestre szakadt fiainak akart használni vele. Harminc évi megalázás és koplalás, egy idegzet tönkremenetele származott ebből a látszólag árnyalati különbségből.

Nem lehet megdöbbenés nélkül olvasni Nagy Lajos emlékirataiban, hogy kiknek-miknek nem volt szemük ehhez az árnyalathoz, mihelyt az a lényegben, a művészetben fejeződött ki: egy Osvátnak, egy Révész Bélának, a radikális és szocialista mozgalmak teljes szellemi vezérkarának. Nagy Lajos az igazat akarta írni, híven; puritán, érdes, „szemsértő” képet adott a szecesszió, majd az álbarokk mondatcirádák korában; a franciák szavával, a style de nouille, az ő még találóbb szavával a „koszt-vász-koszt” stílus idején. Már a mondatait – az ő Sallustiusra emlékeztető, aranyhitelű mondatait – színtelennek, unalmasnak találták.

Az igaz stílusra vezető kalauz első tétele: tűzre való az az írásmű, amely nem tetszik; de még hamarabb az az író, aki csak tetszeni akar. Nagy Lajos roppant sokat és nagyot akart, olyat is, amire már nem volt érkezése. De tenger gondja közt a legkisebb is nagyobb volt annál, hogy tessék. Illetve… fejében tán meg-megfordult; természetével nem egyezett. Ösztönében sokkal többet várt magától is, az „olvasótól”, vagyis az emberiségtől is. Harcot, rendet: igazságot! Hitte, hogy az ember megváltható. Konok és szívós volt reményében, igényében egyaránt.

Természetének ezzel a hajlamával, említettem, gyorsan számot vetett. Ezért határozta el magát, hogy független író lesz. A Tisza–Vázsonyi szabadságküzdelmek idején persze a szabadság értelmezéséhez hasonlóan a függetlenség értelmezésében is volt árnyalat. Kezdetben tán maga Nagy Lajos sem tudta, mit vállal azzal, ahogy ő a függetlenséget értelmezte. Voltaképpen szabadságharc-sorsot vállalt: tábortalanságot.

„Én olyan független író voltam, hogy akár Herczeg Ferencet is megdicsérhettem volna” – jellemezte helyzetét, jót mosolyogva a tömörítésen, amelyet csak a korszak ismerői érthettek.

Ez a tömörítés azt jelentette, hogy ő még a hivatalos helyektől „független” körök hatalmától sem függött, s megvethette azokat az írókat, akik a függetlenség és szabadság díszeit aggatták magukra, pusztán azért, mert nem kormánypárti irányzatot szolgáltak, hanem látszólag a kormánnyal ellentétest. Nagy Lajos szemében az ellenzéki polgárság neves közírói éppoly szolgák voltak, akár a kormánypárti polgárság közírói, mert próbáltak volna csak egy szót is ejteni saját körük érdeke vagy hiedelme ellen is! Duplán megvetette azokat, akik úgy szolgák, úgy veszik fel a zsoldot, hogy a hősök babérjára is igényt tartanak. Hitványságukat tán menti valamelyest, de ártalmasságukat növeli, ha mindezt öntudatlanul csinálják. A lényeg: Nagy Lajos nem látott árnyalatot aközt, hogy valaki a feudalizmus vagy a kapitalizmus bértollnoka-e. A harmadik rendhez tartozott, szívvel-lélekkel, már akkor.

Ezt nem értették s nem bocsátották meg neki. Nem győzte emlegetni az első leckét: mit kapott azért, mert egy liberális-radikális pesti ügyvédet is fosztogatónak mert ábrázolni. Holott az ő tapasztalata szerint a korszak ügyvédeinek háromnegyede fosztogatásnak köszönhette jólétét! Ma már világos, épp azért kapta, amit kapott. Kettős nyomás alatt élt, s „bajtársai”-ról is tudta, hogy nem társai. Kitűnő szeme lévén, a lelkiek s anyagiak szövevényében egyaránt, kedvenc szellemi játékai közé tartozott kimutatni egy-egy „haladó”, sőt „forradalmár” közéleti vagy irodalmi személyről, hogy voltaképpen miért is lett s meddig lehet az, ami; vagyis, hogy valójában mennyire maradi, sőt antiszociális! Anélkül, hogy tudná! Ez az éles szem természetesen őt magát sem kímélte. Nagy Lajos önvizsgálat, önismeret dolgában is félelmetes volt.

Már ha akarja, sem lehetett volna más, mint tábortalan szabadságharcos. Tehetség, sőt alkotás dolgában volt nála szerencsésebb író; függetlenség, illúziótlanság dolgában ő volt a legnagyobb.

Rettenetes árat fizetett érte. Nagy Lajos évtizedekig úgy élt, hogy kedvelt cigarettájából – munkája egyik feltételéből – egyszerre csak két darabot tudott vásárolni. Napjait kávéházban – munkahelyén – töltötte, de három közül két esetben úgy ült le, hogy nem volt zsebében elég pénz a feketének – a munka másik föltételének – kifizetéséhez. Írni kezdett, s néha szemüvege fölül körültekintett. Amikor mi, öccsei, mellénövekedtünk, a dolog úgy-ahogy istenesen ment. Magához intette valamelyikünket, csaknem olyan mozdulattal, mint diákját a tanár, s gyors pillantással megolvasva, hogy tenyerébe markolt vagyonából mennyi hiányzik a kávé árához, így szólt, helyet sem kínálva: „Egy pengő húszat vetettem ki rád.” Úgy adtuk át, mint közadót, mégpedig olyan közösségét, amelybe szívével is beletartozik az ember. Neki még József Attila is hitelezője volt.

De hogy ment ez a mi föltűntünkig? A munkásság szervezeteinek már százezreket érő bérházai voltak, a szervezetek vezetői és alkalmazottai évi tíz-húszezres javadalmakat húztak s a magyar munkásság legélesebb szemű és tollú, európai méretű nagy írója a Japán és az Abbázia kávéház kispolgár „intellektüel”-jeinek – irodalomértő ügynökeinek –, ál- és még álabb újságíróinak, kezdő költőinek egy-két pengős „kölcsönei”-ből élt. E kölcsönök megadását fölvételükkor sem ígérte; idegtartalékából fizetett értük. Legközvetlenebbül, tehát legélesebben talán ezeket ábrázolja, a kispolgárokat.

A munka-tőke frontjáról a legtöbb elismerésben még a Gyáriparosok Szövetségének egyik vezetője, Fenyő Miksa részesítette, akinek nyilván nemcsak a jó stílushoz volt érzéke, hanem a képtelen helyzetek humorához is. Csak két oldalt kell elolvasnunk Nagy Lajos bármelyik könyvéből, hogy világosan lássuk, mit adott ezért ő a nagyiparosoknak.

Nagy Lajos az eszével meg tudta magának magyarázni ezt a helyzetet: hisz az ő felismerése szerint a legnagyobb írók is ilyenfajta kegyelempénzen éltek, legfeljebb nagyobb tételekben kapták, s ellenszolgáltatást ígértek, sőt adtak is érte! Az ő nyílt magatartása – hogy épp csak egy napra valót kérek, de semmit sem adok –, ez a szegénylegény egyenesség volt még a legbecsületesebb. Ismétlem, az eszének. Mert közben nyilván mégiscsak emiatt szenvedett álmatlanságban, tériszonyban, „indokolatlan” szorongásban, és – jellemzően – klausztrofóbiában, vagyis abban a kényszerben, hogy ismeretlen zárt helyen képtelen legyen hálni. Ennek következtében vidéki útjain például nemegyszer más okból ugyan, de mégiscsak éppúgy a boglya tetején, a csillagok alatt aludt, akár egykor Savanyú József vagy Rózsa Sándor. Így élt mindaddig, míg Boriska rendet nem tett körötte. Nagyobb lélegzetű munkába is csak ezután kezdett.

És ez az ésszel lefojtott szív mennyi – lírát termelt s lökött ki magából! Novella a Lecke, a Jeremiáda, a Napirend, a Január? Olyan indulat zakatol bennük, akár a korszak legnagyobb verseiben. Engem először ezekkel nyűgözött le, ezekkel tett hívévé Nagy Lajos. Elámultam, amikor aztán szűkszavúan, de minden szavukkal célba találó tárgyilagos karcolatainak Csehov s Maupassant tollára méltó mondatait olvashattam. Ezekben a szív fűtötte elme munkáját csodáltam. Hát amikor humora ízére is ráeszméltem!

Félelmetes – tréfából egyszer így mondtam neki: köz- és önveszélyes – emberismerő volt. Nemcsak kora társadalmáról volt lesújtó véleménye, hanem kora embereiről is. A szegényekről is. A sofőr nála az urat védi, a csendőr a pofozás kéjéért is: a szadizmus gyönyörében pofozza áldozatát. Hogy ezek is társadalmi képződmények? De hát meddig maradnak azok?! Hisz a társadalom megváltoztatása mégiscsak az ő dolguk! Nagy Lajos szinte a szív ütemének lökő-szívó váltakozása szerint hitt és kételkedett bennük, dicsérte és átkozta őket. Ő igazán azért korholta az embereket, mert szeretni akarta őket. Végül – mit tehetett? – megbocsátott nekik, és mosolygott rajtuk. Félelmesen ismerte a körülményeket is.

Ilyen összetételben ismerte és figyelte önmagát is. Tárgyilagosan megállapította, hogy egyéni sorsát tekintve ostobaságot csinál, amikor nem hódol be. El-elhatározta tehát, hogy leteszi a fegyvert, szabályszerű író lesz, olyan, amilyennek az emberek az író urat elképzelik. Ennek azonban már puszta elgondolása is úgy felháborította, hogy először is önmagát büntette meg – nyílt vagy leplezett vallomásban – a „gyávaság” miatt, azután pedig azt a világot, amely ilyenre próbálja kényszeríteni az embert. Amikor Szovjet-Oroszország felé utaztunk, az a gond vitte el az álmát: mi lesz, ha – amire annyira vágyott – meggyőződik a szocializmus igazáról, s hazatérve nem tudja megállni, hogy el ne mondja? Darabokra fogják szedni! „Vagyis annak sikerétől tartasz, aminek szerencsét kívántál?” – kérdeztem mosolyogva. „Félek, hogy bátor leszek” – mondta nevetve. A Kiskunhalom után azon csodálkozott, hogy nem fogták pörbe.

Mennyi tartaléka volt, mennyi mondanivalója, amit már helyet s nyugalmat találva megírhatott volna. József Attiláról ő tudta a legtöbbet. Egy korszakot méltóképp leleplezni csak visszapillantva lehet, kulisszái háta mögül nézve.

Önéletleírása ad vázlatokat erről a csarnokba való hatalmas freskóról, amely már nem készül el.

Babits és Somlay halála után ő volt a harmadik, akinek halálhírére ez nyilallt szívembe: „Késő! Elkéstem, hogy viszonozhassam azt a jóindulatot, amelyet részéről érezni véltem. Pedig tán szüksége volt rá. Pedig, most tudom csak, mi mindent szívesen megtettem volna érte.”

Az utolsó esztendőkben még az előzőkhöz képest is ritkán láttuk egymást. Színdarabjától el voltam ragadtatva, de ezt is előbb szinte csak üzenetképp, aztán meg csak hosszú kézrázás formájában tudattam vele. Vágyott az emberek közelségére, az elismerésre, a szeretetre, ha adódó esetben a maga gunyoros módján fogadta is. Neki gratuláltam Zelk oly időben érkezett verséhez, melyért egész irodalmunk hálás lehet, ha csak olyanformán is, mint a bűnös a véletlen-adta alibiért. Hogy az öregségéről, árvaságáról szóló vers Lajost is meghatotta, azt csak ezzel a mosolyba burkolt mondattal fejezte ki: „Én meg az ő betegségéről írok majd novellát hozzá.”

Sírjánál, ma egy hete, először esett meg velem, hogy nem riadozva, hanem valamiféle nyugalommal gondoltam a halálra; mintha nem hittem volna a hatalmában. A temető csupa illat volt és fehér virág, a feldíszített sírok közt s a tisztára söpört utakon ünneplőbe öltözött emberek nyüzsögtek, oly sűrűen, akár a Rákóczi úton. Halottak napja volt, mellesleg nekem születésnapom; két okkal több tehát, hogy áthasson az elmúlás szomorúsága. Nem ez hatott át. Néztem a távoli koporsót, s olyasmit éreztem, hogy az életnek a halál ellenére is lehet értelme. Lajos élete embertelen volt; megbélyegezettség, nyomor, megalázás, sikertelenség; szorongás, halálfélelem, évtizedek óta! De sorsára gondolva, a szomorúságon át olyasmi fogott el, mint amikor győzelmi hír érkezését várja az ember: valahol valami diadal történt. Micsoda diadal? Nehéz végighaladni ezen a gondolatsoron, jobbról-balról közhelyek sivatagja. Először lett valóságos élmény számomra, hogy az ember csak mint társas lény ember. Hogy az örök isteni gondoskodásban való hit elmúlása után, egyéni örök életünk reményének szétfoszlása után az életet csak az tudja embermód végigélni, aki átérzi társaslény voltát, aki az emberi közösség tagjának, a halhatatlan emberi faj tagjának, az elpusztíthatatlan földi lét részének tudja magát. Aki hittel és szeretettel van ez iránt a közösség iránt; aki érdemesnek tartja érte a munkát és a harcot. Aki hisz a jövőben! A hetvenéves Nagy Lajos esztendők óta küzdött a halállal, s ezenközben készítette el legjobb művét. Napokkal előbb megérezte szíve a halál marokszorítását, de kezében a ceruzával s kefelevonattal kapta az utolsó rohamot. Tudta tehát, mire kell használni a végső percet is; tudta, ha mással nem, ösztönével, hogy a végső percnek is van értelme. Több volt puszta önmagánál. Munkáját – írói pályafutását – voltaképpen harmincéves kora után kezdte el. Alkotása elfér nyolc-tíz kötetben. De ezzel annyit segített az életnek a jóért való harcban, ezzel olyan győzelmet aratott, hogy ma is köztünk van, ma is része az életnek. Néztem a koporsót, s képtelen voltam elhinni, hogy abban Nagy Lajos fekszik. S amikor mégis elért a szomorúság, magam miatt szomorkodtam: többé sose hallhatom okos szavát, sose látom elnézően gunyoros, kedves tekintetét, de őt, a szakmatudó remek munkást, az igazságszolgáló férfit, a makulátlan harcost, őt irigyeltem, s azt kívántam, bár úgy végezhessem, mint ő.

Nekem ebben a meghitt irodalmi ünnepben az a szerep jutott ki, hogy az ifjúság, a következő nemzedék nevében szóljak az íróról. Vagyis az utókor nevében, melynek érdekében, ha bevallja, ha nem vallja be, minden igazi író munkálkodik – ez különbözteti meg a napi igény olcsó kiszolgálóitól. Valljam be, hogy magam is senki bírálatát nem hallgatnám oly szívszorongva, mint ezét a megbízhatatlan utókorét, mely amióta magyar irodalom van, egyetlen vigasz és apelláta? Megérteném az ünnepelt izgalmát is. Átérzem föladatom nagyszerűségét. Hálásnak, hálátlannak? – igazságosnak kell lennem. Ezt tartom a legszebb ajándéknak, amit Móricz Zsigmondnak nyújthatok, ízelítőt a jövőből, hacsak húsz-huszonöt év távlatából is; ha az ifjúság valóban annyit jelent, mint jövendő.

Egyszóval engedjenek abban tetszelegnem, hogy egy kicsit az utókor szava az, amit hallani fognak. Ez ismétlem, főleg manapság nem üres szó az igazi írónak. Főleg nem az a magyarnak, akinek nemcsak múltja, de jelene sincs. Vagy ha látszólag van is, öröme aztán igazán nincs benne.

Gondoljuk el és döbbenjünk meg, hogy ami ebben az ingatag kis Magyarországban szép és nemes szándék volt, irodalomban és közéletben egyaránt, a jelenből kitessékelve, szinte törvényszerűleg, mindig a jövendő felé szorult. Alig volt nemzedék, mely csak gondolni is mert volna arra, hogy a jelenében valamit megvalósítson, és ha mert, meg is adta az árát. Nemzedékek susogták vágyukat következő nemzedékek fülébe s azok az őket követőkébe, apáról fiúra adva a súlyos örökséget, mely az idők folyamán aztán szépen elkallódott. Vagy ha néha-néha lett is belőle valami, idejétmúlta, használhatatlan dolog lett, mire úgy-ahogy megvalósították.

Mi lett Petőfi nagyszerű örökségéből, melyet ma is félve emlegetünk, a népből, melynek az irodalmon át kellett volna harcra vonulnia? Jövendő. Ez az örökös holnapvárás a titka annak a híres magyar fiatalosságnak, örökös ifjúi nagyot akarásnak, melyet igazi szóval örök kiskorúságnak, balekságnak kellene neveznünk. Megérthető, ha ez a nagyra hivatott jövendő egyszer csak elkezd idegeskedni, elhárítja a dicső jóslatokat és a dörgő megtiszteltetést. Ha annyira szíveteken van az a jövő – válaszol –, ne csak tanácsokat adjatok. Végezzétek el már egyszer a munkát, amit az idő ma rátok ró! Ha tavasz van a nép életében, akkor a vetést; ha ősz van, akkor az őszi szántást. Az elvégzett munkáról akarjuk látni, hogy kik jártak előttünk.

Ezt a munkát, épp Petőfi végrendeletét, a század elején csendesen és konok elhatározással Móricz Zsigmond vállalta magára. Míg a többiek, Adyval élükön, ábrándoztak, terveztek vagy átkozódtak, vagy, mint Babits, sürgősen rakni kezdték a szégyenszemre hiányzó magyar Olimpust, ő kapáért nyúlt, és fejcsóválva a földet kezdte vágni. A híres magyar bozótot, melyről épp az ő ösvényei révén tudtuk meg, micsoda indás, mérges ősrengeteg: micsoda televény elől fogja el a napot még ma is. Móricz Zsigmond a jelen napszámosa lett, szerényen, fogadkozás nélkül, szívósan, csak a munkát nézve; mint a nép, amelyet ábrázolt.

Már feltűnése is irodalmunkban olyan, mint amikor a fiatal földmíves egy nap átveszi apja örökségét, kimegy a határba, lehányja szerszámait, egy szempillantással átfutja a földeket, s azon nyomban munkába kezd, még a következő fohászt is a dolog utánra hagyva. Így látom én a fiatal Móricz Zsigmondot, és így látom őt ma is.

Egyenletes, biztos mozdulatokkal halad azóta is a maga útján előre, se jobbra, se balra: csak a következő lépés helyét nézve munkálja, dönti, amit a jelen elébe rak. Nemcsak regényalakjai, ő maga is szinte öntudatlanul csodálatos vegetatív életet él, amelyben a gondolat is állandóan megfogható, közvetlen célt szolgál, nem válik külön útra, hogy önmagával viaskodjék.

Írói természete és észjárása egyszerűségében is éppolyan titokzatos és érthetetlen a műirodalomnak, akár a paraszt észjárása és természete. Csak egy-két szót erről.

Nekem az a képzelmem, hogy Móricz Zsigmond maga sem tudja, milyen nagy író ő. Író, akinek nincs „írói” problémája. Nem hiszem, hogy valaha is része lett volna minden magyar író elkerülhetetlen nagy élményében, a nyelv és a kifejezés élményében. Ebben nincs iskolai múltja, ahogy a földmívelő sem tudja, mikor sajátította el a föld, a természet ezer csínját-bínját. Mondatai a szellem akaratára úgy dőlnek, frissen sercegve és engedelmes bókolással, mint kasza nyomán a rendek, telve barna, ragyogó élettel.

A magyar nyelv egyik legkitűnőbb ötvöse, Kosztolányi, nemrégiben lapokat írt Móricz egyetlen novellájának, a Barbároknak kifejező erejéről. Mi ennek a csodálatos stílusnak a titka? A titok nem is a stílusban van. Bizonyos vagyok benne, hogy Móricznak írás közben legkisebb gondja is nagyobb, mint a kifejezés válogatása. Ez a stílus különben is gyakran henye és ez a szó illik rá: gondatlan, akár a folyó beszéd. Látszik, hogy írója semmibe veszi, természetesnek érzi, mert megszerzése nem került semmibe, úgy ragadt rá, mint, mondom, a parasztra a világ legtöbb fogást és önuralmat igénylő szakmája, a hónapokig látástól vakulásig tartó kaszálás.

És ilyen az is, amit ez a keresetlen stílus ábrázol. Nem probléma neki az élet sem. Az élet, a világ minden szöglete egyszerű munkaterület csak, ahol mindig és újra-újra akad tennivaló. Hány társadalmi réteget, hányféle lelkületet ábrázolt már és mindet egyforma biztonsággal. Ő az az író, aki a jég hátán is megél. Állítsátok akárhová, egy pillantásnyi idő alatt fölméri a területet, s már hasítja is a barázdát, visszajövet már vet, s a harmadik fordulónál már vágja is a vetést. S mindez olyan magától értetődőleg folyik, hogy eszünkbe se jut, hogy ezért dicséret járna neki. Amit leír, annyira élet, hogy már nem is csodálkozom rajta. Ami minden író legküzdelmesebb célja, az nála születési adomány: műveiben, ismétlem, nincs semmi „irodalmi”. Regényeit maga az élet kerekíti egységes szerkezetbe.

A mondatszerkesztés és a komponálás egyaránt a népmesék, a falusi regélők nyugodt, eleven hangját idézi. Móricz ezekhez járt iskolába, mint egykor Arany. Legutolsó művét, a Boldog embert, folytatásokban olvastam. Egy szegény zsellér mondja el itt élete történetét oly közvetlen hangon, oly lélegzetállító hitelességgel, hogy csak a tizedik fejezet felé jutott eszembe, hogy mindezt – író írta. Mindig a legutolsó műve fog meg legjobban, ahogyan mindig a tegnapi nap áll hozzám legközelebb.

Egyszóval az életet ábrázolja, de mégsem naturalista módon, ahogy az irodalomtörténet elkönyvelte, hanem – ugyanide kell visszatérnem – a népmesék szuperrealista eszközeivel. Nem a valóság utánzásával, hanem a változó valóság törvényeinek felmutatásával. Nem a zolai naturalista jelenet döbbent meg, hanem a jelenetet előidéző örökérvényűség. Művei épp ezért, anélkül hogy politikai jelszavakat hangoztatnának, nyugtalanítanak; harsogó trombitái az örök magyar politikumnak: a nép, a parasztság ügyének; az Oblomovok, az elnyomók elleni harcnak.

Az utókorral kezdtem. Az utókor csodálkozva halad Móricz Zsigmond ösvényein és barázdáin. Ez hát a magyar jelen, a vad terület, melyben élnem kell, melynek emberiesítésére vállalkoztam – szól majd –, s ha az ijesztő rengeteg láttán kétségbe esik is, az irtványok, az úttörők munkája reménységgel tölti el.

Reménységgel – erre van ennek a nemzedéknek legnagyobb szüksége. A mi generációnkkal megtörtént, ami régóta előrelátható volt, s mely nemcsak velünk történt meg Európában. Az egymást követő nemzedékek addig hitegették egymást, míg minden ígéret el nem vesztette hitelét. Ábrándjainkat és jövőnket is újra kell építenünk. Ne feledjük, hogy nekünk ígértek legtöbbet. Petőfi Magyarországát és ráadásul az egész világot Athéntől Párizsig, térben és időben.

Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és szellemmel és köréje egy kis középkort. Ennek helyére kell felrakni a mi világunkat, melynek első erkölcse a – munka. Ne csodálkozzanak elődeink, ha értékeiket gyanakodva méricskéljük, s századokig visszakószálunk, hogy megbízható köveket találjunk. Mindnyájan öregek vagyunk – mondta Móricz egy nagy francia kortársa, André Gide –, és az utánunk jövők még öregebbek lesznek. A mai ifjúság óvatosabb és bizalmatlanabb; vele szemben Móricz Zsigmond ma is lelkesülő fiatalnak hat, akinek minden körülmények közt van kedve újra és újra nekiállni a dolognak. S már ez a látvány, hogy valaki ilyen bizakodva folytatja a sziszifuszi munkát, már ez reményt áraszt felénk.

Nincs helye most, hogy ennek a nemzedéknek aspirációit, felfogását és eddigi küzdelmeit itt részletezzem. Ez a nemzedék, melynek egyelőre csak az a közös jellemvonása, hogy a népből származik, és nem tagadja meg a népet, sokban különbözik Móricz Zsigmondtól, de bármennyire jusson is, nem feledheti, hogy az ő csapásain is áthaladt.

A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez; melyben a jövendő érik. Tiszta és világos helyzetképet kaptunk tőle. Előbb csak csodálatosan művészi, s mert művészi – az igazi művészet nem bírja el a hazugságot –, megbízható képet környezetünkről, a jelenről, melyet alakítanunk kell, majd újabban példaadást is, biztatást a munka még intenzívebb folytatására.

Móricz Zsigmond, ismétlem, nem „politikus” író; regényei nem gondolatok illusztrálásai, mint legtöbb „korszerű” írónkéi; ő az életet adja, s a gondolat az olvasó fejében önmagától születik meg. S ez a gondolat, melynek fogamzója az emberszeretet, a szabadság és az emberi munka joga, Móricz Zsigmondon át egy egész nemzedéket forradalmasított s hajtott még magasabb célok és még további követelések és harcok felé.

Ezt kaptuk tőle, s persze most türelmetlenkedünk, hogy még tovább, csak ne hagyja abba. Elismerem, egy kicsit szemérmetlenek vagyunk; szeretnénk, ha még tovább harcolna helyettünk, és kockáztatná helyettünk a bőrét. De így van ez jól, ebbe Móricz Zsigmondnak is bele kell nyugodnia. Követelni bátorságot, erőt és munkát csak attól lehet, aki tanújelét adta, hogy mindezek birtokában van.

Művei itt maradnak örök tanúskodásra. Elröppenő alakjáról szeretnék beszélni. Egy napját mondanám el; egyik találkozásunkat, ahogy emlékezetem őrzi.

Körülbelül egy esztendeje, hogy csaknem egy teljes napot töltöttünk együtt. Augusztus végén vagy szeptember elején lehetett. Csináltam néhány feljegyzést, de épp a dátumot felejtettem el följegyezni másképp, mint: 1941.

A Nyugat megszűnése, a Magyar Csillag indulása ideje közt történt. Elsősorban azért szerettem volna találkozni vele, nehogy a Kelet Népe és az induló lap közt ellentét legyen. Jobban mondva, hogy a kettő közt valami együttműködést teremtsünk. Hogy dolgozzék a lapba. Jócsikkal, a Kelet Népe akkori ügyvivő szerkesztőjével üzent, hogy vár, már másnap délelőttre, tizenegy órára a Sztambul-kávéházban, a Margithíd budai hídfőjénél.

Még mielőtt az üzenetet megkaptam, aznap délelőttre Tamásival beszéltünk meg találkozót. Telefonáltam Tamásinak, jöjjön át ő is Budára.

Jóval tizenegy előtt érkeztem, de Móricz már ott ült; a teraszon süttette magát a nappal.

A megszólítás után, hogy Zsiga bácsi, nekem még akkor is nehezen jött nyelvemre a tegeződés. Akit én otthon megszoktam, hogy bácsinak vagy bátyámnak szólítsak, azt én mind magáztam, mert az mind tiszteletet váró rokon volt; ők meg családiasan letegeztek, akár a szüleim, akikkel ugyancsak ilyen volt a szó járása.

Nem voltam Móricz Zsigmonddal olyan meghitt viszonyban, hogy a családi rendnek ezt a megtörését zökkenő nélkül végezhettem volna. Van tán tíz esztendeje, egyik szerzői estjének bevezetését rám osztották ki. Jószerivel akkor láttam először, de beszélni hosszasabban akkor sem beszéltem vele. Kedvesen előkeríttetett, mikor az előadás vége felé észrevétlenül meg akartam lépni. Megnyerő volt, lefegyverzően szeretetre méltó, fiatalos. De megéreztem benne még valamit.

Olyasmit, hogy számára mindannyian a nagy szeretet s őszinte barátság ellenére is elsősorban megfigyelni való anyagok vagyunk. A külső világ. Ez egyáltalában nem zavart. Sőt, tetszett nekem; tetszett az ő fürkésző, kereső, vidám tekintete is. Ezt találtam férfiasnak, nem az olcsó bizalmaskodást, az áradozást, vagy éppen azt a természetet, amely – ilyet is éreztem – játékszernek tekint bennünket, beteges vagy gonosz indulatok kielégítésére. Az ő érdeklődő, kíváncsi tekintetéből gyermeki ártatlanság áradt; az a fajta, amely azt szeretné csillogtatni, hogy ő milyen ravasz és kitanult s amely épp ezért, persze csak antul gyermekiebb.

Meglepett hát, amikor most a szokásos kérdésre, hogy hogy van, épp csak leültemet várva meg, úgy válaszolt, szinte pontokba foglalva, mintha eleve elkészítette volna:

– Kedvetlenül, életuntan, egyedül.

De mire összeszedhettem volna magamat, hogy vigasztalására kisüssek valamit, s közben a tegezés gombócaihoz is hozzászoktassam a nyeldeklőm, ismét ő szólalt meg.

– Mit iszol? Mert az én vendégem vagy. – És emelte fejét, hogy pincérért kiáltson.

Ebben az én vendégem vagy-ban volt egy adag ismerős, vidéki jó íz. Az illendő tiltakozás megoldotta szavam.

Az ember sose tudja, kiket bánt meg, még a jó hevületeivel is. Amit én a pusztaiak világáról írtam, abban neki nemcsak elégtétel volt – hogy íme, az ő útján mennyien haladnak –, volt, úgy éreztem, némi tüske is. Annyiszor elmondtam, annyira a vád hegyévé tettem, hogy a parasztságnak erről a néprétegéről soha senki, a legmélyebbre látó parasztvilág-vizsgálók se szóltak soha egy szót se. Ő volt, méltán, a parasztélet nagy föltárója, s ezt még ő is kihagyta? Külön egészében ezt a réteget még ő se térképezte föl? Nyilván, csak nem kerítette sorra. Indulásunktól fogva vezérként ünnepeltem én is, de számomra soha egy biztató igéje, egy vállérintése nem volt. S ezt nem lehetett szóba hozni soha; most sem.

Az első vagy a második asztalnál ültünk a hídtól számítva. A hídra kapaszkodó villamosok csikorgásában és csörömpölésében.

„Szavát sem érti itt az ember” – mondta, s máris kelt fel s feledtetve életuntságot, egyedüliséget, szinte kérkedő frisseséggel kanyargott a székek közt, ment be előttem a belső helyiségbe.

Aztán bent is a panasz.

Ezzel a fiatalossággal próbáltam vigasztalni. Azzal, hogy a teste íme okosabb s szívósabb, mint a lelke. Erre hirtelen azt mondta:

– Ma már 18765 betűt írtam.

A számra pontosan nem emlékszem, arra sem, hogy betű helyett nem szót mondott-e, bár rövid számolgatás után azt is megmondta, hogy az hány könyvoldal. Nyúlt is rögtön a zsebébe, vette ki noteszát, s írta bele a betűk vagy a szavak számát.

Épp elmondtam, mi feladatunk lehet az induló Magyar Csillaggal, milyen együttműködést kellene teremtenünk a Magyar Csillag és a Kelet Népe s esetleg a Híd között (Tamási hajlott, hogy feljön Pestre szerkesztőnek), amikor megérkezett maga Tamási. Újra elmondhattam az egészet, hogy ő is csatlakozhassék a beszédhez.

Azután én már alig beszéltem. Tamási sem különben. Móricz beszélt, most már fenntartás és zökkenő nélkül, mindkettőnk számára tökéletesen Zsiga bácsivá alakulva át.

Nemcsak azért beszélt, mert mi, húsz esztendővel öccsei, illendőségből is s született szűkszavúságból is újra s újra neki engedtük át a szót. Kimérten, kedvére, bölcsen és élvezetesen beszélt: nemcsak saját szavát élvezve, hanem mindjárt azt is, hogy élvezetet szerez; gondolom, olyanformán, ahogy írt is.

Aztán azért beszélt, mert a legegyszerűbb kérdésre is történettel felelt. A legkínálkozóbb igen vagy nem helyett is egy pillanatra eltűnődött, megrázta szelíd oroszlánfejét, s előreküldve egy sornyi apró nevetést, elmondott egy példázatot. Petőfi élhetett oly megszakíthatatlanul a maga légkörében, a költészetben, mint ő a történetekben, a maga sajátos anyagában. Nem vitázott, nem helyeselt: rögtön adatot nyújtott. Magát az életet küldte vallomásra és tanúskodásra.

Csupa élményt mondott el. Csupa feldolgozásra váró, még nyers anyagot.

Beszélgetésünk menetére, a történeteket sorjáztató fonálra nem emlékszem, hanem csak a történetekre. Elfeledtük azt a fonalat már ott helyben is, azonmód, ahogy ő megszakította, és csupa nyílt magánhangzós tiszaháti tájszólásán – amely mintha kiegészítő ellentéte lett volna a csupa zárt dunántúlinak – belekezdett egy-egy példálódzásba. Ez volt a fontosabb.

Nyilván a régi Nyugat körül foroghatott a szó, amikor egyszerre csak rámosolygott egy távoli emlékre.

– Volt egy rokonom, jól ismerte Gyulait, beajánlott hozzá, ajánlólevelet is adott. Elmegyek hozzá, zsebemben az írás, de szóhoz se juthatok, épp egy magas, hosszú gróf fiú volt az öregnél, Gyulainál. Magabiztosan, fölényesen beszélt, állandóan röhögve, majdnem hogy nyerített. Csak néztem Gyulait, hogy ilyet is elvisel. A fiatal soványság meg csak kérkedett egyre a kastélybeli meg a londoni meg a párizsi élményeivel; akkor épp Berlinből jött. Engem csak annyira vett észre, hogy jólesett neki, hogy valaki hallja, miket mer ő mondani az öregnek. „Ki volt ez a gróf?” – kérdem Gyulaitól, amikor elment. „A Dajcs” – mondja Gyulai, de éppen csak, hogy észreveszek a szeme körül valami jókedvet. „Olyat én nem ismerek, akiknek kastélyuk van” – mondom. „A cukor” – mondja Gyulai, csak egy kicsit emelve a fején. Hatvany volt. Nekem mindig úgy maradt meg.

Keringett régóta a hír, hogy Hatvanyt mélyen gyűlölte. Sokak szerint azért, mert az úgy mondta rá valamelyik írásában a parasztot, fölülről lefelé, hogy az nemcsak a művészt, de az embert is illette. Hangjában most nem volt gyűlölet; indulat sem. Egy helyzet megfejtésével adta vissza a parasztot; ha ugyan emlékezett rá egyáltalán, az eszével.

– Ady – mondta Tamási, olyanformán, ahogy a súgó a színész szájába adja a mondandó kezdetét.

Jött ízleltetőnek a jóízű, döcögő kis nevetés.

– Ady. Az egyik unokahúgom most tavaly férjhez ment, lent voltam a lakodalmán. Ebéd után a fiatalok odagyűlnek körém, mind a fiatal lány, könyörögnek, Zsiga bácsi, meséljen Ady Endréről. Ady, Ady, mondom körülnézve, két évvel volt öregebb, mint én. Rám bámulnak, a fehér hajamra meg a bajuszomra, s egyszerre olyan nevetés támadt, hogy az egész szoba csak nézett.

S ő maga is jóízűen felnevetett.

Azon, hogy úgy eltelt az élet, hogy megöregedett; hogy megöregedett volna Ady is.

Közben odajött Jócsik is.

Volt még egy gondom, ami ide hozott. Akkor készítettük a Babits-emlékkönyvet. A felkérésre Móricz azt a hosszú Babits-jellemképet küldte, amely később a Kelet Népében jelent meg. A tanulmány Olaszországban utaztában ábrázolta a fiatal Babitsot, nem annyira a költőt, mint inkább a tanárt, egy kicsit a kabarék esetlen, szórakozott, csiptetőjét ejtegető tanárkliséjének mintájára. Élvezetes írásmű volt, eleven is, jellemző is egy típusra, de nem Babitsra. Emlékkönyvbe semmiképp sem volt való. Kegyeletsértőnek éreztem, s udvariasan visszaküldtem, bízva abban a tapasztalatban, hogy ilyesmiért legkevésbé a legnagyobbak neheztelnek. Móricz sem neheztelt, szívesen ajánlkozott volna – ahogy válaszában írta – másik cikk írására, ha nem gyöngélkedik. Jóllehet, nem értette meg, azaz nem fogadta el szempontjaim. Ezt kellett még elintéznünk, a megírt s a megírandó cikket.

Ellenvetésem most is újabb s újabb póttörténettel némította el. (Hogy Babits leejtett csiptető-szemüvegét a vonat kigördülése után miképp szedte fel Móricz felesége, miképp őrizgette úgy, hogy még most is megvan, mert ő, Janka, tisztelte a költőt.) Általános ellenvetést kellett emelnem, hogy közvetlenül szembeforduljon vele. A Babits-cikkben csupa olyan dolog van, amit Babits nem hallott volna szívesen. Már az is, hogy Zágrábban minden második cégtáblán egy-egy Babic hirdeti magát. Babitsnak a szépapja is magyar nemes volt (szentistváni prédikátummal). Méltán fájt hát neki, ha a szlávokkal rokonították, már úgy, hogy azzal kitudják a legtörzsökösebb magyarságból. Hogy megörült, mikor egy tájszótárban felfedeztük, hogy a babics, babócs szó a magyarban is megvan, bűvölőt, ráolvasót jelent. Ige is van: babicsolni.

– A szlovákban is megvan – szólt közbe Jócsik –, onnan jöhetett át.

Vagyis csöbörből vödörbe, mert akkor meg tót lett volna a Babits? Zsiga bácsi hangosan felnevetett, arcára a spektákulumnéző élvezet-várása ült ki, hogy mi itt még bajt vívunk az ő ügye miatt.

Hasztalan próbáltam visszakanyarítani a szót a kiinduláshoz. Mi van abban restellni való, ha az ember esetlen vagy nem magyar? „Én magam pengettem meg magamról – mondta –, hogy tán az én apám se magyar származék.”

Erről hosszasabban beszélt, még akkor is, amikor Tamási és később Jócsik elment. Csodálkozva néztem rá. Valami hirtelen megvilágosodott; rávilágított a műveire is. Ez a bámulatos lélekismerő képtelen feltételezni, hogy a valóság, vagy csak a valószínűség kimondásával valakit megbánthat. Babits mosolyogva beszélte magáról, hogy nem tudott egy-egy megesett történetet úgy elmondani, hogy ne költsön hozzá valamit. Móricz még költés közben sem tudott mást leírni, mint ami megtörtént, vagy nyilván megtörténhetett. Kosztolányi mondta róla, hogy szinte nem is alkot, nem utánozza a valóságot, hanem ő maga a valóság: tulajdonképpen csak megmutatja magát; akár maga az élet.

Nemcsak tőle hallottam sok történetet, hanem róla is. Ezek hirtelen most mind egymásba ugrottak; agyam mélyén egy pillanat alatt rendeződtek azzá, amit egy ember lelki arcképének nevezünk. A képen Kosztolányi keze húzta a fő vonásokat.

A realista megtestesítője ő; a haja szálán, a körme csúcsán, legrejtettebb álmán át is az eleven valóság árad, a könyörtelen, s mindig győzedelmes. A valóság nem ellentéte az eszménynek, épp csak megvan nélküle, nem szorul rá. Az igazi realista az eszményt sem nézi másként, mint a levél rezgését vagy a futó csikót. Az egyetlen megengedhető amoralitás – a művészi alkotásé – igazánból csak a realitásnak adatik meg. A nevezetes nietzschei túlemelkedésben a jón s rosszon csak ő részesül.

Ami a távoli Móricz Zsigmondban tiszteletre indított – hogy fentről nézi a világot –, az hatott meg most az egyre inkább megközelíthető Zsiga bácsiban. Szemében gyermeki ártatlanság kérdezte: mivel bánthatta volna az a cikk Babitsot? Mint minden nagy realistában, benne is az ifjúság könyörtelensége s örök győztessége működött. S keveredett más ifjúkori tulajdonságokkal.

Azzal például, ahogy vállalkozásait elképzelte, ahogy politizált… A valóság mindig forradalmi; arra neveli felfedezőit is. Ő pályafutása első s utolsó szakában volt legforradalmibb. A két háború közt ő volt tán a legforradalmibb magyar író. S legelszántabban épp e korszak „haladói” gáncsolták. Saját szempontjukból nem is egészen indokolatlanul. Zsiga bácsi annyiba se vette a politikát, mint azt, hogy a villamosok jobb vagy bal oldali irányban közlekednek-e. Volt egypár központi kérdése – a szegényparasztság földhöz juttatása például –, amelyből egy jottányit sem engedett.

Nem ő élt a korában, ő fogyasztotta, dolgozta fel az egymás után következő korszakokat. Úgy ment át meg át az időn, mint a bálna az óceánon: magába eresztette, átszűrte, kivette a tartalmát. Csak ez érdekelte, a tartalom, a mű. Író kortársai sem érdekelték. Mi, fiatalabbak, még kevésbé. Ha beszélgetett velünk, magánéletünket akarta ismerni, nem műveinket, ezt régóta tudtam róla. „Milyen író az?” – kérdezte legmeghittebb híveiről beszélgetve. Mindezt én, mondom, igen rokonszenvesnek, emberinek találtam; üdítőnek az irodalom sűrű légkörében.

Ilyeneket gondoltam már akkor, amiközben ő beszélt, amiközben néztem s hallgattam őt. Ifjúkorának irodalmi viszonyairól beszélt, az akkori Pestről. Azt akartam ismét írni: haraggal és keserűséggel beszélt. Csak haragot és keserűséget keltett. Ő maga mosolygott, élvezetét lelte a szóban, a higgadtban, a vérlázítón tárgyilagosban.

Újságíró korát mondta el; az Újság című lapnál dolgozott. Hány évig, hatig vagy hétig? Gondosan összeszámlálta az esztendőket. Havi száz pengő fizetést kapott, erre nősült. Annál a lapnál mindenki boldogult. Ő volt a fiatalok közt jószerivel az egyetlen „magyar”, vagy legalább az egyetlen vidékismerő. A hat (vagy hét) esztendő alatt egyetlenegy cikke sem jelent meg a lapban, noha hetente megírt kettőt-hármat, mert igazi hivatásának az újságírást érezte. Parasztokról, pesti szegény népekről akart írni, „de – elégedett nevetés – Ágai semmiféle tehetséget nem vett észre bennem”. „Egy cikkemet mégis lehozta. Ballagi Aladárral csináltam interjút, aki élesen megtámadta Simonyit, mert hogy a szótárában nem volt benn az a címszó, hogy töltött káposzta.”

De azt már az utcán mondta el. „Negyed három! Gyere át velem ebédelni ide a Gül-Babába; most már egész nap a vendégem vagy.”

Ballagi izgága, handabandázó ember volt. Lehazaárulózta Simonyit a hanyagsága miatt. „A cikk megírása után magam is megnézem a Simonyi szótárát. Hát a töltött káposzta benne van.”

A lapnál csak Elek Artúr becsülte meg és Szilágyi Géza.

Átmentünk a Gül-Baba vendéglőbe. Leültünk egy sarokasztalhoz. Karjával, mellével szinte rádőlt az asztalra. Egy percre ismét erőt vett rajta a fáradtság. Sóhajtott, de a sóhaj végén felegyenesedve már újra elmosolyodott. Kifeszítette mellkasát, s a dagadó kabát belső zsebéből megint kivette a noteszt. „Na nézd csak” – invitálta oda a fejemet, mert szorosan egymás mellett ültünk, közrefogva az asztal sarkát.

A számok voltak ismét, a napi betűk vagy szavak elképesztő összegei. Mondom, egyet sem jegyeztem meg, de nagyjából így sorakoztak: kedd 26400; szerda 36800; csütörtök 29950.

– Négy nap alatt százötven oldalt írtam a Rózsa Sándorból.

Elhűlve néztem rá.

– Másodszor. Mert egyszer nagyjából már megfogalmaztam.

Úgy dolgozott, hogy bejött Leányfaluból, megszállt valamelyik szállodában. Senkivel sem közölte címét, bezárkózott a szobájába, s napszámra gépelt. Egész életében így szeretett dolgozni.

Hát akkor rengeteget dolgozhatott, mondtam; sokkal többet, mint amennyit eddig kiadott.

Sokat eltépett. A Sári bíró után írt egy színdarabot, Aranytányér (vagy Aranybárány) címűt. Három nap alatt írta. A harmadik nap el is tépte.

– Miért?

– Rossz volt.

De volt egy nagyon jó. Az igazán jó volt. Csokonairól szólt. Nagyon sajnálja, hogy azt is eltépte.

– Azt miért?

– Mérgemben. Nem tetszett a feleségemnek.

Közben már ettünk. Ő húslevest, káposztás kockát és görögdinnyét, jó karéj kenyerekkel, mint a parasztok. Húst nem evett. Családias légkörben ettünk. A pincérek úgy jöttek, mintha a saját portájukon igazi, rokoni vendégként láttak volna vendégül bennünket. Már a leveses kérdezés nélkül kezdte mondókáját: nagy jelenet volt itt délben egy méltóságos úrral. A többi kiszolgálón is látszott, valamikor esztendőkig érvényes biztatót kaptak a szóra. A kenyereslány – javakorú családanya – azzal a hírrel jött, hol lehet zsírt kapni.

– Nálam vannak a jegyek. Megyek sorba állni.

De elfeketéztük a sorban állás idejét. Jó uzsonnaidő volt, mire kikerültünk a vendéglőből.

Ő a szerkesztőségbe készült, de előbb lekanyarodtunk még a Duna-partra. Leültünk egy utcai padra, szemben a Margitszigettel, a helyiérdekű vasút végállomásánál. Ott ültünk alkonyatig.

Hazamenet megint csak azt gondoltam róla: szinte személytelen, természeti erő ő, mint egy jó gyümölcsfa, egy olajforrás, egy lankadatlan izmú vízesés.

Halála ezért döbbentett meg sokkal mélyebben, mint a köztünk való viszony indokolta volna. Majdnem sorsszerű bizonyossággal élt bennem, hogy hosszú, derűs aggastyáni kor vár rá, évtizedekig még fürkész, serkent, irányít bennünket, ontja kifogyhatatlan erővel műveit. Ekkor eszméltem rá, hogy egy kicsit úgy tudtuk magunk felett, úgy bíztunk benne, ahogy apjában bízik az ember.

Most Arany Jánost idézi föl, ahogy visszagondolok rá. Azt az Aranyt, akit nem szeretett, akit tanulmányban is támadott túlzott óvatossága, takarékossága, túltengő valóságérzéke miatt. Magatartása a világgal: a dicsőséggel és az anyagiakkal aranyjánosian keresetlen, férfias, méltóságosan rideg-paraszti volt.

Most nyáron Kolozsváron, Tamási lakásán, néhányunk között megindult a régóta készülődő szó, hogy itt az ideje, a legnagyobb magyar prózaírónak elégtételt, megbecsülést és némi gondtalanságot szereznünk. Tudtuk, hogy anyagi helyzete megnehezedett. Márai indította meg a szót, ő is vitte. Hét-nyolc különböző ízlésű és célú író ritkán illesztette így össze a lelkesedését. Hosszú tervet sütöttünk ki a Kisfaludy-Társasággal, Akadémiával, Kamarával, sőt ha kell a kormányhoz menesztendő deputációval. Folyt – új vállalkozókkal bővülve – a megbeszélés másnap is. Engem bíztak meg az első lépésekkel. Féját kértem meg, mint az ősz író egyik legmeghittebb bizalmasát, tudja meg tőle négyszemközt, mit követelhetünk a nevében, milyen elégtétellel éri be, először is a Kisfaludy-Társaság részéről (amely egykor kizárta tagjai sorából, épp magyar érzületében marasztalva el). Féja hamarosan közölte a választ. Zsiga bácsi köszöni a rágondolást, de igen jól érzi magát kizárt állapotában, semmiféle elégtételre vagy rehabilitációra nincs szüksége. Csupán pénzre volna szüksége. Nem tudnánk-e tehát, nem tudna-e tehát az ifjabb magyar irodalom oda hatni, hogy összes művei következő részének kiadásával havi jövedelme még egyszer annyi legyen, mint eddig, mert az eddigi mellett valóban kínos gondjai vannak. Erre nem volt módunk. Próbáltam megmagyarázni Zsiga bácsinak, hogy a méltó elismertetés – valami olyasfélére gondoltam, mint amikor egy egész nép leveszi a kalapját, vagy zászlót hajt valaki előtt –, a méltó megbecsülés megkönnyítheti anyagi helyzete megjavításának körülményeit is, foglalkozzék tehát mégis az előbbi gondolattal is. Úgy bújt előle, mint Arany a királyi kegy sugara elől. Közben filléres keresetért sátor alatt árulta a könyveit, vásári forgatagban, ahova mint mondják, Arany is egész életében vágyott.

Jó költőnél, aminek én József Attilát is tartom, esetről esetre fölötlik bennem a kérdés, mi is a költészet, az a varázs, ami a jó versből felém áramlik, vagy áramlani küszködik, mi ennek a mesterségnek a titka. Vannak versek, melyek rongyosan, lomposan jelennek meg, dadogni is alig tudják azt az emelkedett nyelvet, mely állítólag a költészetet jellemzi, de dadogásukkal is megejtenek, tökéletesen kifejezik azt a más nyelven kifejezhetetlen valamit, aminek kifejezése a költészet egyetlen létjoga. Vannak viszont versek, melyek hangjukban és mozgásukban ragyogva hordozzák a költői érintkezési beszéd és etikett minden szabályát, és mégis hidegen hagynak, tán épp tökéletességük miatt. Mások megint épp elegánciájukkal és nemes tartózkodásukkal hatnak. Hányszor hányféle embernek kell a költőnek lennie, hogy megállja a helyét, amiről e kötetnek egyik legsikerültebb verse is beszél, ebben a különös világban, mely a bennszülötteknek is lépten-nyomon új és új meglepetéseket tartogat.

József Attila bizonyos előre eltervelt fölkészültséggel és elhatározással lép a költészet világába, mint aki nagyon is tisztában van annak a törvényeivel; ez az első, ami verseiben megzavar. Hogy tökéletes külsőre, makulátlan dallamosságra törekszik, ezt csak helyeselhetjük. Hogy egy lépést sem tesz anélkül, hogy valami szép költői képet ne csillogtasson, ez is csak javára válhat. Hasonlóan az a törekvése is, hogy minden versének igyekszik valami szociális, ha nem forradalmi nyilallást adni. Finom megfigyelőképességét is csak dicsérettel említhetjük, s mégis a kész vers olvastán azt kell megállapítanunk, hogy ez a sok jó törekvés nem kelti a tökéletes vers benyomását. A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet, s legfőképpen elvonják a figyelmet a lényegről, arról a bizonyos költői magról, mely az ügyefogyott sorokat is tökéletes hatású verssé teszi. József Attila legtöbb versén azzal az érzéssel tűnődik el az olvasó, hogy – kitűnő tehetséggel lévén ismerkedése – a következő költemény bizonnyal nagyszerű lesz.

Darabokban élveztem József Attila verseit. Elolvastam három-négy szakaszt, eddig elsőrendű; miért nem fejezted be itt? A következő szakaszok nem kezdenek ugyan új verset, de már nem tartoznak szervesen az első szakaszhoz. Túl sokat markolsz, keveset fogsz.

A költői tehetség megkíván bizonyos fokú, más természetű tehetséget, a költői eszközök kezelésének tehetségét is, így elsősorban, feltétlenül nyelvészeti tehetséget. Megkívánhatja a lélekbúvár, a festő, a muzsikus, a szociológus és ki tudja még milyen, szintén képzeletet és lelkesültséget föltételező szakmák iránt való tehetséget, de jaj a költőnek, aki sokféle hajlamai közt nem tud rendet tartani. József Attila verseiben a költői inspiráció állandó küzdelmet vív legalább még három-négyféle inspirációval. Ha végül a költészet diadalmaskodik is, meglátszik rajta a küzdelem nyoma. De küzdelem folyik még a költői inspiráció egyes belső válfajai közt is.

József Attila költői alaptermészete a csendes, kicsit eltűnődő szemlélődés, bizonyos fajta parnasszista festői hajlam, a meghitt részletek megelevenítése, melyeket válogató gondossággal ábrázol finom ecsetvonásokra emlékeztető soraival. Valami objektív líra, amelyben a tárgyak és jelenségek árulják el csak a költő szívedobogását, s ahol a költő, ha első személyben szól is, maga is beáll a dolgok világába. De első személyben alig beszél. Ebben a füzetben alig van három-négy részlet, ahol közvetlen, szubjektív lírai megnyilatkozást kapunk, és ezek a legkevésbé sikerültek (A cipő, Bánat, Háló).

Az ő világa tehát a külső, nyugtalan világ, fegyelmezett, nyugodt belső világból nézve. A legszerencsésebb költői alkatok egyike ez, mely kitűnően érvényesülne az ő izmos, friss, az ősi virágénekek magyarságát idéző nyelvezetében, de ő nem éri be ezzel. Három-négy hibátlan szakasz után ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt – és itt jön a nehezebbje – tudományosan képzett marxista is. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmi kifogásom forradalmisága ellen, a baj csak az, hogy ez épp egy nyugodt szemléletű, minden izgalomtól és lázítástól mérföldre eső vers írása közben jut eszébe. A két merőben különböző érzelmi állapot nem fér össze. Képzeljék el, hogy Petőfi a Reszket a bokor… hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani. Ilyen keveredés rontja le József Attila olyan szép verseinek hatását, mint a Határ, a Holt vidék vagy a tréfás Medvetánc. Az igazi forradalmi vershez indulat, merészség, bizonyos fokú korláttalanság szükséges, és nemcsak az érzelmekben, de a verssorokban is. József Attilában nyoma sincs a hevületnek. Hogy úgy mondjam, nem mer rossz verset írni, vagy csak megkezdeni is. Neki minden lépés után vissza kell fordulnia, megnézni, hogy jó úton jár-e. Csak akkor mer továbblépni, ha legalább egy jó költői kép, szerencsés fordulat vagy találó leírás mosolyog biztatóan reá.

Persze lehet objektíven is forradalmár a költő, sőt a mai kor forradalmárai egyenesen ilyesfélét kívánnak a költőtől. De akkor az egész szemléletet erre kell irányítani. József Attilának ebben a gyűjteményében van egy sikerült és egy igen sok részletében szerencsés forradalmi, sőt mondhatnám marxista verse (a Mondd, mit érlel… és a Munkások című). Ezek szemlélete azonos a leíró verseivel, csak ezekben a tájat egy-egy társadalmi helyzetkép helyettesíti, mely egyúttal állandóan valóságos helyzetképekhez, tárgyakhoz és környezethez kapcsolódik. Ezeket sem indulat szülte, ahhoz nagyon is nyugodtak, objektívek és gondozottak, hanem egy, a költőben régóta élő tudat; láthatóan előre elhatározott, szinte mesterségileg elvállalt alkotások, és mégis sikerültek. Megfelelnek a költő alaptermészetének. Kár, hogy ez a költői természet még ritkán jut zavartalanul kifejezésre.

Mindezekből az következik, hogy József Attila még „nem tisztult le”, ahogy most mondják. Költészetében még nem váltak szét az egymástól elütő darabok, még egyetlen nagy körben kavarognak, mint az ős káosz; de az egyes elemek már csomósodnak, s az alkotónak tán csak egy szavába kerülne, hogy mindegyik a maga helyére vonuljon. Érdekes, friss világ tárul akkor elénk, az új magyar költészet egyik legüdébb, leggondozottabb területe.

Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem, s máris képviselnem kellene a gyászt. Fél óráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot? Ifjúkorunkban jó barátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért, s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem csak az enyémet. S ezt is csak úgy, ahogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőkben. Szenvedtünk egymás miatt, s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.

Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ álvalóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet; ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták. – Hölderlini sors vár rá – gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva; arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.

Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett; a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja; minden darabot a helyére tesz benne, s mindent világosan kiemel. – Mennyi érték – mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.

De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekvés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban. Minek a szó már?

– Meg fogok halni – mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk.

– Ördögöt halsz meg – feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.

A dicsérés nem mindig dicséret, az ünneplés nem lesz mindig méltó ünnep. Még jó szobor is lehet olyan, hogy voltaképp eltakarja, akit fölmutatna. Elég egy nem jellegzetes gesztus. Sőt egy kihagyott gesztus.

Egy nép halhatatlanjait, vagyis örökjáró szellemi vezetőit méltó helyükre állítani s ott folyton jó működésben tartani, ahhoz kell annyi alaposság és lelkiismeret, mint egy gép központi fogaskerekeinek jó beillesztéséhez és állandó jó működtetéséhez. Hisz még a halhatatlanság is halandók – jó értékmegőrzők – műve.

József Attila nagyobb, mint az a szobor, amely alakját ma az általános tudatban képviseli. Nagyobb: gazdagabb, árnyalatosabb. Pontos és teljes helyén műve az eddiginél is erősebb, mélyebb hatású lehet.

Ilyen kis területen, mint minőt ilyen megemlékezés ad, voltaképp csak jelezni lehet ezt a kifejezésre váró, de épp azért minél előbb fölvetendő véleményt.

Korszakának legigényesebb s egyben leghatásosabb proletárversei az ő fegyelmezett gyöngybetűivel fogalmazódtak meg. Ez önmagában elég a nagyságra. Ennél is több volt. Ma visszatekintve világosan mutatja a mezőny, hogy a két világháború közt az úgynevezett népfront-ellenállásnak, a pusztán a haladásban, a fasizmus elutasításában összegyűlt óriási tábornak sem volt hozzá hasonló világosszavú költője. Ez még nagyobb szobor. S ennél is több. S ami föladat még vár – és mi még a gyászünnep is, ha nem ösztökél? –, hogy ezek a föltűnőbb értékek-takarta értékei is most már arányosan a helyükre jussanak. Nagy szükség van rájuk; kiderült; épp az utóbbi esztendőkben.

Szép az a fajta helytállás, ahogy azt az iskoláskönyvek ábrázolják. A boldog mosolyú Dugonics, az egy vonallal rajzolt hős, azaz nem is rajzolt, hanem kivarrt, mint anyáink konyhafalvédőinek alakjai. De még szebb – meggyőzőbb s meghatóbb – a szenvedés övezte helytállás. Az a remény, mely megkínzott arcvonásaiból villan elő. Európa – azok után, amit kiállt – ebben bízik. Ezt várja. S ez hiányzik neki.

Mért rendkívüli ez a szenvedve helytálló költő?

Mert ő értette a világ rendjét.

A két világháború közti „fehér civilizáció” új nagy életérzése, majd bölcseleti alaptétele is az volt, hogy a lét abszurd; ha elfogadhatatlan – értelmetlen –, hogy meg kell halni, akkor voltaképpen az élet is az, főképp a bizonytalan, egy valójában anarchikus, feje tetején járó társadalomban az. Ennek az életérzésnek művészi kifejezése éppúgy „mélybékebeli”, első világháború előtti teljesítmény, akár az avantgarde, az „izmus”-ok különféle tünetei. Bizonyságául annak, hogy maga a Háború is – az első s a második egyaránt – csak tünet volt; tünete egy mélyebb válságnak. Amely ma se zárult le. Nem zárult le, tehát nem tűnt el az az életérzés sem, a maga rengeteg megnyilvánulásával. Szinte mást se látunk: ha nyugatnak fordítjuk a tekintetet.

Kafka, a prágai: itt ez a név jelez, majdnem olyan sugárzással, mint egy másik – ide nem messzi – területen Freud. Mint a bécsi, a prágai szavára is özönlöttek a követők a világ minden részéből. Dürrenmatt, Beckett, Ionesco, itt ezek töltöttek be olyanfajta szerepet, mint amott Jung, Adler, Szondi.

Eszmét el lehet utasítani. Életérzést bajosabb. Ott nemcsak az ész jut szóhoz.

A kafkai életérzés pokoli lelkiállapot. Legmaibb színdarabjában Sartre pusztán ebből rakta föl a modern ember gyehennáját. Nem lehet jobb szándékú tanács: aki tud, meneküljön tőle. De aki nem járta meg, az nem ismeri a század emberének sorsát. Nem „európai”, aki nem vívott meg ezzel a lelki szörnnyel. És óriásit hoz – az új társadalomba is –, aki valami eredménnyel került ki ebből a bajvívásból.

József Attila ezzel küzdött meg, sebesülten is; ezzel szemben is helytállt, idegei szétpattanásáig, összeomlásáig is.

Hogyan, miképp? És főképp meddig követhetően? Ezt úgynevezett elmebajára kell érteni, mely nem egy kritikusa számára olyanféle határt jelez, amely után megszűnik a vizsgálódás területe, az okulni valók gyűjtése. A lélektan ismerői tudják, hogy ez nincs így, s József Attila esetére már kezdetben kimondta költészetének egyik leghívebb méltatója: az elmebetegek között is egyaránt van tehetségtelen és tehetséges, tüneményes képesség, sőt lángész.

Az „európai” világérzés mindmáig azt mondja: a valóság teljes ismeretében az ember csak pesszimista lehet.

József Attila költészete ennek a valóságnak teljes ismeretében lép túl a pesszimizmuson. Küzdve, tragikusan, de eredménnyel; s a szocialista vértezetében.

Ezt nem vettük ez ideig méltóan számba.

Külföldön – nyugat-szerte – költészetének ez a legvonzóbb eleme.

A személyi kultusz időszaka a költők ábrázolására is ráütötte sajátos bélyegét: különös módon épp a személyiség respektusának megszűkítésével, az árnyalatosság megtagadásával. A teljes embertől való ösztönös idegenkedéssel.

Ma már természetes a kérdés: kinek lehet nagyobb igénye, s ki vállalhatná nagyobb biztonsággal ezt az igényt, mint a szocialista szemlélet – a létben és a társadalomban értelmet látó ember?

Ez elé készített s szélesít ma utat József Attila költészete. Megteremtőjéről ha könyvet írnék, előszóként ma ezt fejteném ki részletesen. A proletárköltészet csúcsára is azért jutott, mert a teljes emberi szellem legmagasait volt ereje és merészsége járni.

Első tekintetre a költészet előtt minden jelző megzavar. Hazafias költészet, proletárköltészet, polgári költészet – még a Brémond–Valéry-féle „tiszta” költészetben is olyan eleve kész ítéletet, valamiféle elszántságot érzünk, mely tudatosságával a költészet életének épp egyik föltételét: a közvetlenséget, a szabad légvételt és a szabad visszahatást korlátozza. Ezek a jelzők így többet akarnak jelenteni annál, amit jellemezni hivatottak; a sisak vagy az egyenruha fontosabb, mint az ember, aki felöltötte.

Nem a mű meghatározásáról van többé szó, hanem a világszemléletről. Nem azt várjuk többé tőled, költő, hogy ki vagy, hogyan tudsz énekelni, hanem azt, hogy mi és hova tartozol. Jól teszed hát, ha igyekszel állásfoglalásodat minél előbb tudomásunkra adni. Véleményed érdekel; nem a jellemed.

Ez így ellenszenves. Még ellenszenvesebb, mikor aztán a költő csak ennek engedelmeskedik. Árulást, gyávaságot szimatolok, és legtöbbször nem csalódom. A költő megköti magát, elszegődik vagy odaszegődik, szolgál valamit. Már a szavak is jelzik, hogy valami gyanús dologról van szó.

Hisz hogyha a pártállás valóban a költő jelleméből, költői hevületéből, a költészetből kelne életre, mint Petőfinél! Ha mindez belülről jönne, nem valami különös költői alkatból, mely csodálatos pontossággal mindig attól hevül dalra, amit egy-egy párt vagy valami csoport is gondol.

De ha csak – saját szavaid szerint – szolgálsz valamit? Tudod, mit adsz fel ezért? Nem kevesebbet, mint hogy higgyek a szavadnak, veled érezzek, boldogító hatásod alá kerüljek, ami pedig épp célod volt! Nem rád figyelek többé, hanem a hatalmasságra, melyet képviselsz, melynek – a magadé helyett – képét viseled.

Ez így valóban korlát és megalkuvás, mely, ha a szót nem is, a költészetet előbb-utóbb beléfojtja a költőbe. De van a dolognak más oldala is. Van közösség, a társadalom egyre jobban táborokba verődik, mellettük a költő sem haladhat el közönyösen. A tábortalanok is tábort alkotnak.

Világszemlélet! – erre esküszünk mindannyian, esküszöm én is. Nemcsak anyagi, lelki világunknak sincs biztos hazája; száműzöttek vagyunk, de egyben honkeresők, kivertek és kalandozók, mint egykor Árpádék Etelköz után. Hol fogunk megállapodni, kérdezzük, szóljon, aki valami biztos területet ismer. Világszemléletek kerengnek, mint titkos sejtelmek és legendák az ígéretföldjéről. Bizonygassam most, hogy legalább ez ideig – minden kultúra csak esztétikai kultúrát jelent, hogy ebben a világban a költő valóban látnok és vezető, és – ha költő akar maradni – most sem hallgathat? Hogy épp ez a mestersége? Hisz mást se tud, mint magáról beszélni, és hogy milyen viszonyban van a világgal! Gyanús a kész világszemlélet, de lebilincsel a küzdelem; Szabó Lőrincnek „nincs világszemlélete”, de mi mindent elmond helyettem, tévelygésében mennyivel hősiesebb, emberibb és megnyerőbb, mint egy olyan „hivő” költő, aki szemre egyenesen áll, méltóságosan a kétezer éves oltár előtt.

A költő megbízhatóságát keressük, és ez a megbízhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbírálásban is. Ez újdonság. A közéleti dörgedelmek, a hangzatos parasztfogások korában az irodalomban különös értéke kezd lenni az adott szónak. Arany epikai hitele után rövidesen a lírai hitellel is foglalkozhatunk. Esztétikusainkat máris nem annyira az egyes alkotások, mint az életmű érdekli; a vers mögött a versmondó jelleme, pályafutása, szinte eleven életrajz, mint egy előttünk bonyolódó regény. Ez is a közösségi érzés, a kor tünete.

Ellenszenves a párt, mely merev utat akar szabni a költőnek, de izgatottan és meleg rokonszenvvel figyelem a költőt, aki közösséget keres, helyet talál, vállal és föloldódik, testvére van millió! és otthon beszél. Még bukásában is hősiességet látok, mentem a kudarcot: oly nagy volt a vállalkozás! Izgatottan követtem a háborús és forradalmi nemzedék két kitűnő tehetségének, Barta Sándornak és Komját Aladárnak költői útját, akik kommunisták lettek. Eltűntek szemem elől. Mi lett a sorsuk? Milyen eredmény, milyen tanulság?

Ilyen szempontokkal közeledtem a másik véglethez is.

A mai katolikus költészetnek, a magyar nyelvűnek is, látszólag kedvezőbb a helyzete. Mögötte egy kétezer éves kultúra hagyománya – s mi tudhatjuk, milyen erőt jelent a költészetben a hagyomány – és körötte a világ minden nemzetének testvér katolikus irodalma, sőt mindenfajta egyházi irodalma, amelyből mindig mint közös vagyonból vehet, az eltulajdonítás vádja nélkül, hisz egy az eredet és egy a cél. Lássuk, mit merített ebből a két bámulatos és gazdag forrásból, mire használta, hogy virágoztatta fel vele a maga mezeit itt a Duna-Tisza vidékén?

Az örökség, a látszat ellenére is, édeskevés. Minél kíváncsibban vizsgáljuk költészetünk történetét, annál nyugodtabban mondhatjuk ki a másképp büszke megállapítást: irodalmi életünk Pázmány óta nem ismerte a felekezeti kérdést.

Voltak katolikus vallású költőink; íróink legnagyobb részéről megállapíthatjuk, hogy vallásos világszemléletű volt; olyan költőt azonban, akinek költészete jellegzetesen katolikus, nem ismerünk. Ki merné akár Vörösmartyt, akár Vajdát, akár a Kisfaludyakat oly értelemben katolikusnak minősíteni, ahogyan e fogalmat manapság értelmezzük? Alkatukban, jellemükben (a híres dunántúli alkat), ha elárultak is némi katolikus vonást, ez nyilvánvalóan környezetük és neveltetésük nyoma; eszméikben, költői munkásságukban legkisebb gondjuk is nagyobb, mint a katolicizmus jelene és jövője. Az Egyház, de még a katolikus hitvilág is mint sajátosság, távol állt a magyar irodalom érdekkörétől. (Legfeljebb gúnyolták vagy ostorozták, mint Petőfi.) Ezt az idegenséget leghívebben épp a papköltők példázzák.

Az újjáéledés korában ezek, már számuknál fogva is, jelentékeny szerepet vittek. Kollonics szerencsétlen szelleme, mely egy századon át jelentette nálunk a katolikust, mintha oszlóban lett volna; ha az Egyház még nem is, tagjai már észreveszik a külön magyar nemzetet s mi ezzel akkor azonos, a nyelvet és irodalmat. Komoly tanítók és szerzetesek verselnek és lelkesen, hogy magyarul, de milyen szerzetesek és katolikusok ők? Költeményeikben Ámorok, Terpszihorék, zefirek és faunok nyüzsögnek – ezek után inkább valami pogány ledérség visszasiratóinak tekinthetnénk őket, a jámbor atyákat, mintsem Róma felszentelt bajnokainak. A valódi szent ügy, az édes nyelv csinosítására németes eklogákat írnak, véletlenül sem akadt tollukra Krisztus neve, költői mivoltukban tán barbárnak is ítélték, mint latin példaképeik. Bájos idilleken járt a fejük, mint Czuczoré, akit a maga korában egyenesen sikamlósnak tartottak, még a világiak is, és nem minden alap nélkül. Irodalmi munkásságáért püspöki megrovásban részesült.

A nemzeti irodalom hálásan emlékezhetik róluk, az Egyháznak egy szava sem lehet. Tárkányit, Mindszenthy Gedeont, a zsoltárfordító Kálmánt talán fölemlítheti, itt azonban az irodalomnak kell némán maradnia. A három közül egyiket sem nevezhetjük költőnek. Legjobb esetben is epigonok voltak s ráadásul még epigonok epigonjai, mint Tárkányi Garaynak. Csoportosulásaik, mint Sujánszky Őrangyala, hatás nélküli.

A század elején fellépő katolikus, illetve papköltők, Harsányi Lajos és Sík Sándor ha visszanéztek, gyönyörű pusztaságon jártathatták szemüket, le egészen Faludiig. A múlt átkozottul szabadelvű; aki az Egyházat említi, sötét csuhásokról morog, még a szelíd Bajza is. Jámbor Pál, Hiador nevét a szomorú emlékezetű Petőfi-ellenes hadjárat tartotta fenn, bár ne tartotta volna. A múltból nincs mit meríteni.

De Harsányi is, Sík Sándor is inkább irodalmi hitű, mint katolikus. Harsányi Babits-hatású szonetteket ír, és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat első csoportjában. Témáit kezdetben Heredia módjára dolgozza fel, külsőségesen; ez noha pompázó, dísszel és arannyal teli, csak a sznobok szemében jelent katolicizmust. Őreá is, Síkra is a korabeli költői áramlatok nagyobb befolyást gyakorolnak, mint az egyháziak. Harsányi Toronyzene verskötetében, 1917-ben ilyen című verset találunk: Emlék, nehéz illatú ó bor! mely ezzel a sorral kezdődik: Nap! Égi, fényes arcú isten! A boldog költőben (1926), a De Profundisban (1927-ben) a vers tárgya már egyházi, de hiányzik belőle a belső élmény s ezzel együtt a meggyőzés ereje. Legsikerültebbek még hazafias versei és azok, melyekben hivatásának külsőségeiről beszél, például a Magyar Pap:

Fájdalommal, de ráismerünk valamire, ami jellegzetes; ez a magyar klérus: javai éppúgy gondot adnak neki, mint hívei s azok is, „félők nagyuruktól”. Távol áll tőlem, hogy gúnyolódjam s az „atyja, ura a nagyhatáru népnek” sort is pusztán a vers eleven realizmusa érdekében változtatnám „nagynépű határ”-ra. Minderre később, a francia példa taglalásánál lesz szükségünk.

Sík Sándor is inkább hazafi, mint katolikus. Első versei kurucságába a hagyományos osztrákgyűlölet mellett, mint egy politikai egyensúlyozásul és Ady példájára franciás, az akkori Nyugat ismertette franciásság és nyugatosság vegyül. Ady hatása kezdetben, hogy úgy mondjam, politikai és ezen át terjeszkedik. Csakhamar a hatásnak érdekes példájával találkozunk, az ellenhatással, mely kirívóbb az egyenesvonalúnál, a szokásosnál. A Halál Rokonára Sík megírja A Hajnal Szerelmesét.

Későbbiekben úrrá lesz rajta az Ady-hatás rosszabbik oldala, eddig az egyedüli Ady-hatás, a verbalizmus. A húszas évek szomorú kisgazda-reneszánsza után, mikor ő is megírja a maga ódáját a Paraszt-Szfinkszhez, a döngőléptűhöz, hátrafelé harcolva kivonul a modernségből; költészete kisebb igényű lesz, de tisztább, rendezettebb. Hazafiságában, katolicizmusában is mutatkozik élményszerűség. Ha pályája előbb ér ehhez a fordulathoz, tán ő az, akihez a későbbiek igazodnak. Kortársai között még így is ő a legfigyelemreméltóbb, a legkulturáltabb.

Se neki, se Harsányinak nincs befolyása a következő nemzedékre; mert ez már határozott katolikus programmal indul. A múltból még most sincs mit átvenni – költő nincs, Pázmány óta igazi nagy egyházatya nincs, főleg olyan nincs, aki az irodalom és a művészetek területén is méltó fegyverzettel állt síkra. Prohászka minden olvasottsága ellenére is amatőr, hisz épp az amatőrre és a félműveltre jellemző, hogy rengeteget olvas, rengeteget kommentál, de minél többet beszél és minél magasabbról, annál jobban elárulja a középszerűségét. Prohászka nem az a varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából; gondolatai egyenetlenek, lelkülete ingadozó, proféciái és katolicizmusa nem ment a türelmetlenségtől és demagógiától. Kételyei, bírálatai nem ráznak meg, őszintesége inkább kárára van; filozófiájában is szónok.

De a legújabb mozgalom, mely magát katolikusnak vallja, s melynek költészetével ismerkedni szeretnénk, nem is őreá tekint, ha szellemet keres. Vezérlő szellemet különben is, mint láttuk, az egész magyar múltban hiába keresne. A katolicizmus szellemét ma az egyház legmostohább leánya, Franciaország melengeti és sugározza szét az egész világra, valóban elevenen és csábítóan, mint annyi mindent, amit Franciaország küld.

De micsoda katolikus szellem ez a francia! Micsoda bátorság és küzdelem és frisseség még egy olyan múlt után is, mint az övék. Szabad csak hasonlatul is azt a katolicizmust a közép-európaival együtt emlegetni? Van közösség a kettő közt, hivatkozhat egyik a másikra?

Csak ellentétet látunk.

Nem lehet célunk, hogy a francia irodalom katolikus vonásait itt elemezzük. Ez az irodalom, mely profánnak indult, legérettebb alkotásait a hit jegyében teremtette. Századokon át az Isten, mint példabeszéd mondja, Franciaországban lakik, és olyan apostolai vannak, mint Pascal. De érjük be csak a legújabb korral. A katolicizmus merész kanyarodót vesz, felemelkedik, s csak a legmerészebb szellemek tudják követni.

Baudelaire, Verlaine, Rimbaud katolikus. Rossz katolikusok, de valamennyiök spiritus rectora kétségtelen a kinyilatkoztatott erkölcs. A mai francia katolicizmusnak ők a pillérei, ők hárman, akik mindegyikét elítélte egy-kétszer a törvény, és ha tud róluk, az Egyház is kiátkozta volna. Baudelaire, a szentségtörő, Verlaine, aki párhuzamosan írja, délelőtt a Mária-himnuszt, délután a legmegbotránkoztatóbb pederaszta-ódát, Rimbaud, a communard – ők az első hírnökei az új francia világszemléletnek, mely sznobságból, művészgőgből otthagyja Homais úr polgári világát, szellemet keres, és egyre jobban az Egyház felé tolódik. Az egyházra pedig aranynapok következtek, legalábbis a hitbeli megújhodás, az igazi katolikum szempontjából. Üldözni kezdik.

Elveszti vagyonát, hatalmát; a hírlapok: a plebs gúnykörébe kerül. Katolikusnak lenni sznobság, de hősiesség is. Az egyház megszabadul anyagi gönceitől, megtelik szellemmel, fölemelkedik, és csábítja a szellem emberét. Az egymással veszekvő, de egyaránt materialista polgárok és szindikalisták világával szemben ellenpólus, Eszmény és egy kicsit divat. Az anarchista Huysmans katolikus lesz; katolizál a Zola-rajongó Bourget; egymást érik a conversion retentissante-ok, és ma sincs még végük.

De az egész inkább irodalom, mint vallás és ami vallás benne, az is inkább negatívum, mint eredmény; visszahatás, mely a támadásnak köszöni létét, s mihelyt megáll, bomlani kezd; megszűnik katolikusnak lenni, legalábbis abban az értelemben, mint mifelénk jelent. Jammes Istennek ajánlja könyvét, de könyve, még a Georgiques Chrétiennes is, inkább pogány, mint keresztény. Claudel katolicizmusa ürügy a hatalmas belélegzésre, a kitűnő Mauriacé ürügy a korbácsra. A többi hangos keresztelkedők, mint annak idején Cocteau, úgy lesznek katolikusok, ahogy egy egzotikus utazásra indul az ember. Közhelyeket írnak, és váratlanul visszatérnek.

De a szellem így is ragyog, mérkőzik, ha önmagával is, és egyre emelkedik. Katolikusok ezek az írók? Erkölcsi problémáik vannak, spiritualisták, és ezen az alapon magukat katolikusoknak nevezik, de az a jelző inkább irodalomtörténeti, inkább iskola-név, mint volt a roman psychologique, amely megelőzte őket, s melyhez ezer szállal kapcsolódnak. Vannak köztük gyakorló katolikusok, de iskolájukhoz tartozik, sőt annak örök ösztökélője a biblikus Gide, aki antiklerikális, sőt újabban „kommunista”. Olyan katolikusok, mint Baudelaire, akit kételyei alapján vállaltak ősüknek.

De vajon ráütné a Fleurs du Malra az egyház a Nihil Obstat-ot? Vagy kiadná-e magyar katolikus társaság Bourget vagy Mauriac eltévelyedésekkel és bűnös erotikával teli regényeit? Vagy ha még ezeket igen, kiadná-e a bájos szürrealista Max Jacobot, aki megindító rajongással mondja el, hogy jelent meg neki rue Ravignani padlásszobájában 1909. szeptember 22-én délután négy órakor az Úr Jézus Krisztus, ilyen szavakat intézve hozzá: „Max, Max, térj az igaz hitre, fizesd ki a péket, vedd föl a Ciprián nevet, s ezentúl csak engem szolgálj” – amit én, igaz vers-hivő, szó szerint is elhiszek neki, oly kitűnően írta meg. Vagy Jouhandeau-t, akit prófétai megrovásai miatt a saját egyházközössége is kivert? Vagy Apollinaire-t, aki kubista ódában köszöntötte X. Pius pápát, vagy Reverdyt, vagy a teljes Verlaine-t.

Egyiket sem vállalná; Magyarországon még a hívek sem vállalnák, és itt van a különbség a francia és magyar katolikus világszemlélet között. Ott nyíltan és bátran és a maga kontójára harcol egy szellemi csoport egy eszméért, egy világszemléletért, nemcsak a polgársággal, de ha kell, az egyház politikájával is szemben: a harc nemes és gyakorta győzelmet hoz. Hivatkozhatnak ezekre a diadalokra azok, akik nem vállalnák a küzdelmet, akik csak valamit szolgálni tudnak?

Egy kicsit leverten kullogunk vissza a magunk portájára. Nem volna jobb elfeledni a külföldi példát, melyre annyi hivatkozás történik, nehogy azután legyünk kénytelenek mérni azt, ami esetleg honi mértékünket sem állja?

A legújabb évek katolikus költészetéhez érkeztünk, mely büszkén, talán némileg hivalgón is hirdeti magát katolikusnak. Mit érthet ő a katolikus szón?

E szónak, mint láttuk, költészetünk múltjában nincs jelentése. Az egyház szelleme nem alkotott érdemleges művet, s ami e téren a legújabb korban történt – mint Dante, a legkatolikusabb költő és a középkori latin himnuszok fordítása –, azt is olyan költő végezte, akit legtöbbször támadva neveztek katolikusnak. De eredeti munkái révén Babitsot, noha eszméiben sok rokon vonást tanúsít a nyugati spirituálisokkal, nem számíthatjuk abba a körbe, melynek egyre szűkebb és bizonytalanabb határait rajzolni próbáljuk.

A rengeteg kiadvány, könyv, napilap és folyóirat ellenére is dolgunk most már szerfelett könnyű. Az újabb nemzedékéből csak két nevet látunk figyelemre méltónak: Mécs Lászlóét és Kocsis Lászlóét. Mindkettő pap, egyelőre az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettőt láthatólag a hivatás teszi; papok, mint ahogy más hivatalnok, és verselnek – vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? Egyikben sem érezzük a hit olyan szükségletét vagy elemi bugyogását, mint némely franciánál láthatjuk. Nincsenek kételyeik, nincsenek problémáik, nem látom hitvallásuk eredetét, amit követhetnék. Kész világszemlélettel léptek fel, költészetükben a vallás inkább mint versszerkezeti tényező szerepel, rendszerint azzal zárják le a verset. Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához.

Alázatos s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatódottságából. Egyenetlen költő, de megérezni, midőn igazi élmény érinti; nyelvezete, mely máskor könnyen szédül a szavak örvényébe, ilyenkor meghitt és egyszerű. Mondatai építésében rajta lehet kapni, hogy mikor szól belőle az ember, s ez a jobbik rész, és mikor a pap, aki szintén érdekelne. Az életből – s ez elgondolkodtatott – tisztán csak azt látja, amit gyermekkorában látott; a fogyatékos technikájú vers ilyenkor át-átmelegül; különben gyakorta dagályos, képzavarokba bonyolódik; több kötete után is költői pályája még mindig a forduló előtt van, a feloldódás, a szabadabb ömlés előtt.

Nem úgy Mécs László. Jellegzetesen pap ő is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gáttalanul ömlenek és neki épp ez a fogyatkozása. Művére igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De hírnevet épp bőbeszédűségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna. De nem tud mértéket. Versei tarka áradásában helyet kap, ami csak közönségnek tetszhet. Ezek a versek így gyűjtőhelyei mindannak, ami a háború előtti nemzedék költészetéből a közönségbe átszivárgott, ami abban másodlagosság és külsőség volt; a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum és az a tetszelgő elhivatottság és vezérkedés, amit már Ady is másodkézből, a romantikusoktól vett, akik még valóban politizáltak, és volt is szavuk a politikában. Mindehhez még az expresszionisták tulajdonságaiból is járul valami, az állítólagos modern társadalomszemlélet, ami mellesleg az expresszionistáknál is csak külsőség volt. Mécs az elsajátításban roppant eleven szemű költő, sajnos, nem a lényeget sajátítja el. Nem kapott figyelmeztetést.

A tanítvány fölemeli a mestert, az epigon leleplezi az eredeti költő fogyatékosságát. A tanítvány továbbfejleszti, amit kapott, az epigon csalhatatlan ösztönnel csak azt lobogtatja, ami az eredeti költőnél is modor volt; csak a külsőséget látja. Mécs ima-patakjai, csókturbinái, álom-malterja, csend-lova és sors-küllői olvastán Ady egész sereg sorától is viszolyogni kezdtem. Verseinek tárgya az egész humanizmus iránt gyanakvóvá tett. Első pillanatra azt hiszed, hogy kiáll, bátran vállal valami merészet, de már az első fordulónál észreveszed, hogy nagyon is fedezi magát, biztos falak mögül vitézkedik s végeredményben amellett ágál, amit látszólag támadni készült. Politikus költő. De – hogy erről a területről vegyem a hasonlatot – szavai csak a parasztfogás gyanúját ébresztik. Katolicizmusa, amit világszemléletének vall, a keresztényszocialisták magatartására emlékeztet, akik sötét színekkel festik a nyomort, zúgnak még a kapitalizmus ellen is, de a tanulság levonásakor, a harc pillanatában okosan eszükbe jut, hogy minden hatalom istentől való.

Élesen kell metszenünk, saját érdekében kell elevenébe vágnunk.

Új kötete is ebben az imént vázolt világszemléletben született. Felkap egy reális képet, s nagy hévvel megindul vele, olyan zötyögőkön és ugratókon, hogy az ember alig emlékszik, honnan is indult; annál kevésbé, mert a megérkezéskor mindig megharsannak a győzelmi kürtök. Nézzünk egy példát, mindjárt a kötet címadó versét, mely egyben a legsikerültebb is, a Legyen Világosságot. Így kezdődik:

Leírja az álmodó munkás ruháját, mely foltos, míg a „pénzeseknek” a boltosok bársonyt és selymet tartogatnak. Ezt a munkás most nem tudja, mert alszik, és azt sem tudja, hogy az élet olyan, mint a vonat: minden percben történhet karambol. Megmondja még, hogy rajta

Egyszóval vannak társadalmi osztályok, s mintha ez nem volna teljesen rendjén. A költő kezd tetszeni, legalábbis nekem, aki ezt szintén nem tartom helyénvalónak. Kíváncsian várom a folytatást, és megdöbbenek. A következő szakasz arról beszél, „hogy vannak fehér, vörös börtönök, új édent… hazudnak… nincs Krisztusuk” stb.

Ez az óvatosság kiábrándít. Úgy érzem, a költő becsapott. Mért izgatott a gazdagok ellen, ha nem izgat? S ez az ügyesség, ahogy jobbra és balra mér, a fehérnek és a vörösnek ez a ravasz vegyítése – az egész szakaszt zavaros-szürkévé teszi. De menjünk tovább.

A munkás erről sem tud, mert alszik és „mosolyt virágzik”. A költő még egyre küzd, hogy fölkeltse-e. Motívuma az, hogy jobb aludni, „mert élni, tudni és szenvedni: egy!” De mégis erőt vesz rajta az emfázis, és hatalmas dörgedelemmel fölriasztja. Miért is kellett felkeltenie? Az első szakaszban megtudtuk, azért, mert állt, és nem volt helye. Itt már így kelti:

Bocsásson meg Mécs László. Jó memóriám van; nekem nem azért keltette fel azt a munkást, hogy világosság legyen, hanem hogy a helyét átengedje. Ez volt a vers magva s e körül az ő nagy lelkesülése, vívódása és Adyból jött szent borzalma rikoltozó bombasztnak hatott. Aki így tud verselni, annak jobban kell gondolkodnia.

Ami saját magát is megtéveszti: rím és ritmizáló készsége, a dilettánsok örök csapdája. Ritmusa zúg és dübörög, rímei csillognak – mi kell több, hogy tökéletes költő legyen? Csak szét kell néznie a világban, mely tele van témával. Van álláspontja, tehát felelete is kész – micsoda könnyű mesterség az egész! Büszke és magabiztos:

A szószékre állni még nem álláspont.

Így ez az öntelt szakasz sorról sorra ereszt, bántóan és sípolva, mint a léket kapott duda; összenyaklik. Önbizalma a költői stílust gyakran a palavessző csikordulásáig rántja:

És képzavarba, mennyi képzavarba!

Eszméinek világa épp ily tarka. Amit mond, az se hideg, se meleg; politikának és taktikának talán katolikus, de – ahogy mi az egyházatyák szerint ismerjük – se eszménynek, se világnézetnek nem az. A vallás az ő költészetében is csak versszerkezeti elem, vagy, ami még rosszabb: retorika. Erkölcse még csak nem is skolasztikus, hanem iskolás. Gyakran emlegeti a tisztaságot, a szüzességet, de ezt sem valami fensőbb idea sugalmazására dicséri, illetve fájlalja elvesztését, hanem, hogy úgy mondjam, hasznossági vagy kényelmi szempontból. Ennek már semmi köze a hithez. Költészete még ott a legsikerültebb, ahol semmi prédikációt, semmi megújhodási nagyot akarást és titánkodást nem kever bele, ahol szerény, mint a jó hivőkhöz illenék.

Versei az utóbbi években egyszerűsödnek, lassan veszíteni kezdik sallangjaikat. Magam is, aki fájdalommal írtam e sorokat, mert szigorúságomat a jó ügy érdekében ahhoz a lármához kellett mérnem, mely költőt, közvéleményt egyaránt megzavar, ezen az úton biztatnám őt. Egyszerűségre, szerénységre, önbírálatra és a külsőségek helyett elmélyedésre, benső hitvallásra, ahogy azt a katolicizmus is megkívánja, melynek irányelveiből az ő költészetében ez ideig vajmi keveset fedeztünk föl.

A látszólag oly nagy anyagból alig maradt valami a szitán s az sem az, amit napfényre szerettünk volna hozni. Egy ezredéves világszemlélet költői megnyilatkozásait kerestük; sem a múltban, sem a jelenben nem találtunk jelentős alkotást. Ami költészet volt, másodlagos költészet volt, s még így sem ebből a világszemléletből táplálkozott. A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni. Szellemi mozgalmai az agitáció jegyében és nívóján folynak; képviselőiből, mint mondtuk, hiányzik az élmény és a meggyőzés ereje. Legtöbbjük más viszonylat révén került az egyház közelébe, s ez meglátszik műveiken: elfogadtak és szolgálnak valamit, ami egyéniségüket inkább fojtja, mint felszabadítja. A húszas évek során francia, különösen Claudel és Maritain hatása alatt megindult valami neokatolikus mozgalom, irodalomból indult, és nem lett több rövid irodalmi divatnál. Kezdeményezőinek, mint később kiderült, nem a katolicizmus, hanem a maguk zsidósága volt a problémájuk. A későbbiek alkotásaiban is több az elhatározás, mint a hit. Gyanút kelt, hogy rendszerint akkor fedezik fel Rómát, amikor ez nemcsak áldozatot nem, de előnyt jelent. Kételkedővé tesz, aki a marxizmus csődjére a munkásuralom bukásának másnapján jő rá, s még kételkedőbbé, aki a konszolidált ellenforradalom kurzusában akar mártírhitet tenni Krisztusért.

Amilyen szerencsés helyzetben van a francia egyház, olyan nehéz a magyar állapota, a szellem szempontjából. Apostolokat vár, és könnyen zsoldosokat kaphat. Számos irányelvéről a szemérem tiltja a beszédet. A piacról veszem a szót, de magamnak is pirulnom kell, ha egyházi ajakról a lemondást, a szegénységet, a földi javak megvetését, a szellemnek a matéria feletti elsőbbségét hallom magasztalni. Elfogultságot érzek, ami a művészi alkotásnak, mely meggyőzni akar, legnagyobb veszélye. Így olvasom ifjú arisztokratáink „aktív katolikus” folyóiratát, a Korunk Szavát is és itt az ellentmondások hallatán szégyenkezésemhez valami gyanakvás társul. Mint Mécs László, ez a folyóirat is izgat. És megzavarodom s nem tudom, a forradalmiság, vagy a katolicizmus őszinteségében higgyek-e.

Ez a szellem és az anyag örök ellentéte.

Az anyag bilincsbe köti a szellemet, s annak, hogy megszabaduljon, le kell vernie béklyóit – nincs más mód, s ezt maga az Egyház is vallja. Mit mondjunk? Láttuk a francia példát. Ezt a próbát kívánjuk a magyar egyháznak is; súlyos nehezékek hulltán szelleme, a századok óta szunnyadó, tán fölriad és kiszáll a küzdelemre, mely az új világszemléletért folyik.

Kosztolányi Dezsőnek

Kedves Uram, közös barátaink fölhívták figyelmemet elmés, lendületes cikkére, melyet a Pesti Hírlapban ifjú költészetünk egyik iránya ellen tett közzé. Hárman-négyen is figyelmeztettek, várakozva s szemükben enyhe malíciával. A cikk címe után, „Vojtina új levele egy fiatal költőhöz” félig-meddig rám véltek ismerni.

Régtől fogva megtanultam, hogy az ön alkalmi karcolatait is irodalomnak kijáró tisztelettel olvassam. Így olvastam ezt is, a valóban éles támadást az irányzat ellen, melyet jobb híján népiesnek neveznek. Ön röviden bárgyú sületlenségek pongyola sorozatának nevezi. Ez az ítélete egy kissé meglepett. Önt nemcsak kitűnő írónak, de rendkívüli értőnek ismertem; azon túl a magyar nyelv és magyaros szellem, ami nálunk népi nyelvet és népies szellemet jelent, fölkészült védelmezőjének is.

Attól tart, hogy ezek a népies költők a sok pusztai marhabőgéssel, paszullyal és tinóval a verset klaffogó bocskorrá tiporják, költészetünket elkanászosítják. Rímeiket elviselhetetlennek találja. Együgyű költeményeiken – az ön észrevétele szerint – a „zárt forma” úgy lötyög, akár atyáikon a borjúszájú ing vagy a még annál is megvetendőbb gatya.

Engedje meg, hogy felelhessek e bírálatra. Tudtommal ez ideig én bőgettem a legtöbb marhát. Társaim közül az én rímeim a legcsapnivalóbbak. A háború előtti csiszolatlan finom költészethez viszonyítva, melyet ön visszasír, magam is annak ítélem őket. A „zárt formát” – bevallom – akarattal és olyan kéjjel „lazítottam”, melyet már betegesnek tarthat az, aki ilyesfajta kéjekbe még nem kóstolt bele. Bűnömet ez nyilván öregbíti. Egyszóval, ha érdemekben nem is, eltévelyedésben és vétekben, melyet előre megfontoltság súlyosbít, a vádlottak első sorában képzelhetem magam. Ez bátorít fel, hogy nevökben is szót emeljek. Még nem tudom, védekezőt-e vagy viszontvádlót-e?

Azzal kezdem, hogy föltárom kártyáimat, melyeket amúgy is bizonyára ismer; nyílt asztalon rendezem őket, így nekem is könnyebb. Azzal a vallomással kezdem, hogy egyáltalán nem vagyunk naivak. A költészet területén sem én, s ahogy őket ismerem: egyik társam sem olyan együgyű és darabos, közel sem olyan szűzien tájékozatlan, ahogy általában a nép egyszerű fiait képzelni és ábrázolni szokás. Verseik keresetlensége és egyszerűsége nem tudatlanságból következik.

Egyszóval, ahogy ön is sejthette, ezek a barbárok nem is olyan barbárok, ahogy verseik pongyola öltözete után hinni lehetne. Ha pongyolák, ebben nemcsak szándékosság van; van egy kis alkalmazkodás, mégpedig az irodalom újabb divatjához. Van köztük, aki egyenesen párizsi szövetből öltözködik. Talán nem a legfrissebből, de mindenesetre frissebből, aminőből ön öltözködött.

Az önök öltönyét Gautier szabta és Herédia, a múlt század ötvenes éveinek modorában! Az utcán is, a magyar mezővárosok utcáin, finom báli topánkát viseltek. Erős a gyanúm, hogy elsősorban emiatt pihegtek, sóhajtoztak és nyögdeltek annyit s szagoltak annyiféle „édes mérgeket”. A topánkát a franciák közben rég levetették. Mi, fiatalabbak is jobban éreztük magunkat anélkül, csak úgy mezétláb; ahogy otthon atyáink is jártak.

Az ön korában, mint mondja, nem volt többé érdem remekül verselni, tündöklő rímeket ontani. A mestert alig lehetett megkülönböztetni a kontártól. Költészetünk villanyfénnyel világított, túlfűtött melegházhoz hasonlított, melyben lankadtan himbálóztak a délszaki növények.

Midőn a mi korunk elérkezett, akkorra már a szabad ég alatt is olyan meleg volt, hogy az üvegházon kívül is izzadság csorgott homlokunkon. Voltak költőink, akik arra vetemedtek, hogy tiszta meztelenül jelenjenek meg. Tökéletes szabadnak hirdették magukat, ha eszméikben nem is, mondatkötéseikben, versformáikban annál inkább. Nagy sikerük volt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy pironkodjék. A szemérmes ízlés csak akkor ébredt föl, mikor a meztelenek között egy-ketten – hogy is mondja ön? – gatyában léptek elő. Ez szemérmetlenebb volt, mint a meztelenség; fölháborítóan parasztos volt.

A divat körforgása révén ugyanis olyan elemek kerültek a szent berkekbe, melyeknek a finom lelkű értők szerint csak az igazi berkekben, mezőkön és ugarokon van keresnivalójuk. Ez már maga a nép volt, melynek a százados tapasztalat szerint még véletlenül is veszélyes szerepet juttatni.

El tudom képzelni a tudatos és öntudatlan idegenkedést, amely ezeket a gatyásokat fogadta. Hagyján, ha valóban olyan bárgyúak lettek volna, amilyennek az ilyenféle népséget eladdig az értők képzelték és nevelték. A hamisítatlan „tőrölmetszettek” körül nem is volt baj, ezeket szívesen fogadták. De a gatyások jó része ravasz volt és kitanult. Beláttak a kártyákba, a nyomorultak. Nem Aranyt emlegették ezek, hanem Petőfit. Pislogásukból ki lehetett venni a szándékot. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog a politikában is” – ez volt zászlajukra írva, melyet érthető óvatosságból egyelőre tarisznyájukban hordtak.

Már nem az ön cikkéről beszélek, kedves Uram, hanem azokról, akik az ön cikkét kitörő örömmel fogadják. Ön mestersége területén szállt szembe e póri haddal. Műveltsége fegyvereivel vág közébük. Nem azt vizsgálja, hogy mit hoztak, mit mondanak, miről panaszkodnak, hanem hogy milyen rímeket gyártanak. Ismerjük e taktikát, nem újkeletű. Hadd feleljek meg e területen is, melyen ön, feltételezem, öntudatlanul vállalt szerepet.

Azt vágja szemükbe e költőknek, hogy rímeik és ritmusuk gyalázatos. Szó szerint azzal löki vissza őket, amivel annak idején a negyvenes évek tökfejű ítészei Petőfit akarták visszaparancsolni a kocsmák padjára és a malmok aljába. Egy szavam sem volna, ha ön a versek igazi tartalmáról szól. Ez mindenkinek joga; önnek, irodalmunk egyik legkitűnőbb alakjának pedig egyenesen kötelessége. De ön oly ponthoz nyúlt, melyről tárgyilagosan, adatszerűen is lehet vitázni.

Petőfi annak idején azzal felelt meg támadóinak, hogy versírás közben ő bizony nemigen törődik a rímekkel. Ösztönére bízza magát, s ezt az ösztönt ő csalhatatlanabbnak érzi, mint a német verselésen finomult kritikusok fülét… Büszkén kijelentette, hogy talán épp, mikor a legjobban sérti e füleket, akkor jár legközelebb a magyar nyelv még kikutatlan verselési törvényeihez.

Ön, Mester, ön is a rímeket kifogásolja, az efféléket, hogy gyermekek-mentek, meg hogy mondtak-haladtak. Aki a versben csak a rímet nézi, az valóban ilyen klapanciák miatt sutba dobhatja a verset. Sutba dobhatja költészetünk legtöbb remekét, elsősorban leíró költészetünk legragyogóbb gyöngyszemét, A Tiszát, mely ilyenfajta rímeken szárnyal, illetve totyog, az ön véleménye szerint: alkonyulatánál-Tiszánál, szelíden-medrében, sugárok-jártak, csengése-pengése, sőt ilyen süket rímen is, hogy: azon át-tornyát. Ezek valóban rossz rímek. És mégsem ártanak a versnek, észre sem veszem őket, összhangzásuk kellemes csengőként csendül a vers zenéjébe, vagyis betöltik hivatásukat, a maguk helyén. Mindenesetre jobban betöltik hivatásukat, mint bármely helyen az efféle rímek: karéja-paréja, réja-kabaréja, melyek oly hányingerlően cukrosak, hogy én – bocsánat a szóért – kiköpöm őket, noha fogalmam sincs, mit jelent az, hogy réja. Ilyesfajta rímektől már kevésbé lehet jó a vers, mert ezek kérkednek és rikoltoznak, mint a héják. Az ilyenfajta rímkészség a dilettánsok örök csapdája és alibije.

Szégyellném, ha nekem kellene példálódznom ön előtt a rím szerepéről. A rím jó vagy rossz voltát, mint a vers minden elemét különben, egyes-egyedül az a hely dönti el, ahová kerül. Íveket tudnék írni, hogy egy-egy kitűnő rím mért kétségbeejtő és a rossz rím miért nagyszerű a helyén. Francis Jammes, akit oly pompásan remek rímekben fordítva ön ismertetett meg a magyar közönséggel, franciában csapnivalóan bájos rímeket farag. Olyan szavakat hangol össze, mint gravement és main, parc és hagarde, immobile és bible és ezek még a sikerültebbek. Neki ebben van az ereje, az ő mondanivalójához ez illik.

Állítom, hogy nagyobb művészettel kezeli a rímeket, mintha kötetei a gloire-victoire-szerű tökéletességektől hemzsegnének. A rímek e felső művészi játékának iskoláját persze nem ő nyitotta meg, előtte már Rimbaud is elképesztette a fél-értőket, olyan rímekkel, mint sentinelle és nulle, vagy amik valóságos forradalmat okoztak: blème és Béthléem. Azóta az ilyenfajta rímeknek egész irodalma támadt.

Én önnél körülbelül tizenöt-húsz évvel később voltam okulni Párizsban; engedelmével tudatom, hogy ott mostanában így rímelnek:

Ilyenfajta eleven rímért tartom, ha egyedül is, jó költőnek a költőt, aki egy sivító malacról írván, így rímelt egy egész versen át:

A rímben itt humor, tartózkodás és vidéki íz bujkál. Amögött arra utal, hogy a költő talán hazai tájszólással embörök-et akart írni. De mégis meggondolta. Írhatott volna megett-et is, de ízlése épp abban nyilvánul, hogy mégse írt.

A félig tökéletes rím őszinte indulatot, keresetlen, érdes emberi hangot lobbant egy igazán kitűnő költő e versében:

Ilyenfajta rímekkel van tele a mi népköltészetünk is, amelyre Petőfi oly helyes ösztönnel rábízta magát, s melytől mi is szeretnénk tanulni. Azok, akik az önök túlfűtött üvegházához újonnan jöttek, mint írja, fuldokoltak a mesterséges kánikulában. Élni akartak és alkotni, be kellett tehát törniök az üvegház ablakait. Bocsásson meg nékik, s tűrje el, és szokja meg, ha még ön is élni és alkotni akar, hogy a betört ablakon át marhabőgés zavarja nyugalmát. Saját szavai szerint ön a verseket jellegzetes betegkosztnak tekinti. Alkotóképessége és életrevalósága nem amellett bizonyít, hogy beteg vagy öreg. Engedjen meg azoknak, akik a költészetet egyelőre még anyatejnek tekintik, s a költészet végtelen romboló-építő folyamatában most építeni akarnak, és formát keresnek, a saját formájukat. A díszeket ön kezdetlegesnek látja; rímeiket elviselhetetleneknek ítéli. Gondoljon arra, amire én is sokat gondoltam, hogy szabadon verselő közvetlen elődeik után rím és ritmus nélkül is írhatnának. Részükről tehát a legrosszabb klapancia, a leglazább forma is nagylelkű ajándék. Saját erejükből teremtették és önzetlenül nyújtják annak a fejlődésnek az oltárára, melyet bizonyára ön is szolgálni kíván.

Kosztolányi megismerése még hátra van. Hisz munkásságának könyvekre való része még kiadatlan.

Ezt pótoljuk.

E sorozatban Kosztolányi Dezsőnek azokat a prózai műveit kapja az olvasó, amelyek elhatározás nélkül, mintegy az író tudtán kívül kerekedtek könyvvé és alkotássá. Származásuk a verses kötetekéhez hasonlít; azokat sem igen lehet előre megtervezni: a külön-külön készült darabok maguktól ugranak össze minden tudatos szerkesztésnél erősebb és bensőségesebb egységbe, a lélek egységébe. A szerkesztést szinte isteni kéz végzi, maga a Múzsa. Kosztolányi prózaírás közben is legtöbbször őrá bízta magát, jellegzetes lírikus természet volt. Írt három nagy regényt. De legtöbb prózai műve a lírai darabok módjára született, s forrt szerves egésszé.

Nem csinált iskolát. A költészetben Adynak ma már nincs követője; olyan értelemben, mint Petőfiéről: hatásairól sem beszélhetünk. Se nyelvezetének, se költői magatartásának, se kifejezésbeli fordulatainak nincs nyoma az utána következő nemzedékben, ezt ma már biztosan megállapíthatjuk. Ahogyan elődök nélkül merült föl, úgy utódok nélkül tűnt le. Pályafutása rendkívüli volt, bámulatra méltó, de nem utánzatra. Ezt különben maga is tudta. Követőit kigúnyolta és elüldözte magától; kiüldözte az irodalomból is. „Az egész társaság most Ady-versek gyártásával foglalkozik” – írja egyik levelében gúnyosan és megvetően.

Mégis volt hatása. Mondatfűzését, képalkotását, egyéni fordulatait, szóval mindazt, ami költészetében sajátos és eredeti, csak a nyegleség utánozta, de arra, amit ő is az elődöktől vett át: költői bátorságra, az újítás és a kiállás merészségére, erre valóban ő tanította az utána következő nemzedéket. Ez a hatás fölmérhetetlen és fölbecsülhetetlen. Javarészt ennek köszönhető, hogy a háború utáni magyar költészet a legmagasabb célok felé indult (olyanok felé is, amelyekre ereje sem futotta), s másfél évtized nyomott levegője ellenére, a legmostohább szellemi és üzleti cenzúra ellenére is állja az időt, s olyan színvonalon tartja magát, amely európai szemmel nézve sem becsülhető le. Az ő érdeme ez a hatás? Bizonyos, neki is voltak példaképei, de vannak korok, amidőn egy örökség továbbadása is hőst kíván. Ez a szellemi örökség a hagyományok üres formáival való szembeszállást éppúgy magában foglalta, mint az elnyomottak ügye mellett való hitvallást, amely már Petőfinek is legszentebb hitvallása volt.

Ezt az örökséget, amely a magyar költészet legjobbjainak öröksége, s amely Petőfi után már-már feledésbe ment, Ady ásta ki, tette ismét elevenné és csillogóvá. Ezt hagyta, a maga zsenialitásának aranypróbájával megerősítve és hitelesítve reánk. Ez az ő iskolája. Nem azok tartoznak bele, akik ma is adys verseket írnak (amelyeket az olvasók helyes érzékkel egyre nagyobb viszolygással fogadnak), hanem azok, akik az ő bátorságát vállalják, s a maguk nyelvén azokra a kérdésekre akarnak választ adni, amelyekre Ady a maga mély zöngésű, hajszolt, megcsukló, de mindig megrázóan mély és – egyéni hangján válaszolt.

Jöhetnek költészetére revíziók, csak örülhetünk, ha jönnek. A kritika tüzében költészete és emberi alakja is csak tisztul. A patetikus legendák oszoltán csak világosabban látjuk, hogy ki volt, honnan jött, mit vállalt és mivel birkózott meg. Fanatikus rajongóinak száma tán megcsappan, de igazi becsülőinek csapata növekedik majd. Egy Eszmét hozott ő, az élet minden területén egyformán újítani kívánó Eszmét, amely akkoriban lobbant legmagasabbra, amikor hordozója a földre bukott. Halálával egy korszak zárult le, nemcsak az irodalomban, hanem a költészetben is. Azóta tizenöt év telt el. Elég megpróbáltatáson és keserű tapasztalaton mentünk át, hogy tárgyilagosan nézhessük a múltat. Szellemének is ezzel hódolunk legméltóbban.

Ady büszkén és hitetlenül is reménykedve egy új világ képét festette azok elé, akiket ő az utána jövőknek tartott. Ez a világ nem volt elérhetetlen álomvilág, nagyon is elérhető, nagyon is tárgyilagos volt. Ő, a költő, csaknem egész helyrajzát pontosan megrajzolta, néven nevezte az utakat, néven nevezte az új törvényeket, még az új isteneket is. Gondoljunk a háborút megelőző években írt verseire. Még azt is megmondta, hogy kit kell utálni és kiket szeretni. Petőfi módjára olyan tárgyilagos, világos és szókimondó volt, hogy nem túlozunk, ha azt mondjuk, versei alapján országvezető elveket, valóságos kormánypontokat lehetett volna összeállítani. Nem az a ködös, „univerzális”, mindenkinek egyformán jó költő volt ő, akinek még mostanában is sokan föltüntetik! A kor minden kérdésére határozott, félre nem érthető felelete és útbaigazítása volt, a nemzetiségi kérdésre csakúgy, mint a földosztásra vagy a tőke és munka viszonyára. Nem mondom, hogy minden kérdésnek legapróbb mozzanatára is kitért. De irányelveket adott, amelyek egy nemzedék útját megvilágították. Szinte didaktikusan szájbarágta, hogy az utána következőknek mi a föladatuk.

S most következik Ady tragédiája, amely népe tragédiája is.

A háború kitöréséig föl is nevelkedett: elsősorban Ady eszméin fölnevelkedett egy nemzedék, amely ezt a világot meg akarta és meg is tudta volna valósítani. Volt egy nemzedék, amelynek nem volt más programja, mint az, amit Ady hirdetett.

Ez a nemzedék azonban eltűnt. Ady közvetlen utódai megsemmisültek. Ne keressük, hogy mi nyelte el őket, a háború-e, a forradalom-e, vagy az, ami ezek után következett. Nincsenek. Azok a fiatalok, akik 1910-ben és 1913-ban esküdtek Adyra, kiestek a történelem korszakainak láncolatából. A magyar szellemi életből ma hiányzik egy korosztály, épp az, amely a legtöbbre vállalkozott, amelynek legnagyobb föladata volt: elkezdeni a munkát, „rátenni lábát a magyar rögre”! Adynak csak kortársai vannak és olyan utódai, akik halálakor még nevét sem hallották, olyan fiatalok voltak. A láncolatból hiányzik egy szem; a tragikus az, hogy épp az összekötő kapocs hiányzik. Nézzenek körül: íróink, költőink, tudósaink, csak ötvenévesek és harmincévesek vannak. Ami közben volt, az Adyval együtt haldoklott és halt meg, vagy szóródott el a világban. Akiket Ady harcra készített, azok elvesztek, mielőtt az igazi harc megkezdődött. Velük halt meg Ady reménysége is.

Ady mostani utódai, „fiai, a friss fiatalok” a költőt sohasem látták. Műveit együtt ismerték meg Petőfiével és Berzsenyiével. Tárgyilagosabban nézik tehát a költőt, s merem állítani, jobban ismerik. Az örökségből számukra most bontakozik ki az, ami abban útmutatás és parancs.

Mert az eszme tovább él, és mi Adynak köszönhetjük, hogy tovább él közöttünk. Költészetének ereje és csodája, hogy a megszakadt láncolat mégsem szakadt meg, egy hiányzó szem, egy elpusztított nemzedék helyén ott van az ő alakja, baljával a magyar múlt legmagasabb csúcsaiba kapaszkodva, jobbjával a jövendő felé nyúlva.

A mai költészet, nyelvben, formában, képzeletvilágban más utakon jár, de eszmevilágban az ő folytatója. Ilyen értelemben az ő folytatója a háború utáni költészetnek az az ága, amely a város és a proletárság életét énekli, de az az ág is, amelyet új népiességnek neveznek. Mindkét irányban ő nyitott utat, s főleg az ő szavai buzdítottak bátorságra. Az első előtt a Proletár fiú verse eszméi lobognak, a második előtt a Dózsa György unokájá-é. Lesz erejük, hogy megfeleljenek Ady várakozásának és kérdéseinek? Ez nemcsak rajtuk múlik. A költészet dolga mindig kettőn fordul meg: azon, aki írja, s azokon, akik olvassák. Az új költői nemzedék nem feledkezett meg arról, ami Ady örökségében a legszentebb, mert a legveszélyeztetettebb.

Az első Ady-verset nekem a gimnáziumban kellett bemagolnom; a folyosón magoltam be, a tízperces szünetben, a szekundától rettegve: magyartanárunk szigorú volt. A költő következő versét márványtáblán láttam, aranyos betűkkel, egy kaszárnya kapujában (a költő halála évében). E két élmény hatása alatt ifjú képzeletem a költőt rögtön Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty vidékére helyezte, klasszikusaink sorába. Bár se tananyagnak, se márványtáblának nem volt oly eleven, oly közvetlen (oly forradalmi sem), mint például Petőfi, igen tiszteltem, már csak tanulói buzgalomból is. Azóta is változatlanul tisztelem. Abban a minden különösebb odafigyelés nélkül leírt mondatban, hogy nagy költőink között ő az, akinek legtöbb rossz verse van: abban is az első hangsúly nyilván a nagy-ra esett. Tollamat elsősorban ez a régi, klasszikusnak kijáró tisztelet vezette. S csak másodsorban az a tárgyilagosság, amely a nagyok bírálatára is felbátorít. Volt már bátorságom Petőfi néhány kevésbé sikerült verséről is bírálatot kockáztatni. Akkor senki sem szólt. Még annyit sem: ez is a műhöz tartozik. (A rossz, sőt a fölösleges vers csak úgy tartozik a műhöz, ahogy a legyalult forgács a kész asztalhoz: tüzelni való.) Egy mukk közbeszólás nélkül bírálhatjuk Vörösmartyt, Aranyt.

Bármily furcsán hangzik is: bizonyára azért, mert már nincs élő kortársuk. Fenyő Miksa oly megtisztelő megrovásában legjobban ez a mondat illetett meg: „számomra Ady Endre élete műve valami nagyszerű egységként jelentkezik…” Ez a valami, ez a szép egység – bocsásson meg a személyeskedésért –, azt hiszem, mindenekelőtt saját magában van; a közös ifjúság, a közös élmények és harcok gyönyörű egysége ez. Sajnálom, hogy nem lehetett benne részem; sajnálom, hogy nem élhettem abban a szép egységben; hogy csak egy ifjúságom volt. Mert egy ilyen érzelmi, ifjúi egységet, amelynek minden rezzenete mond valamit, én is érzek; minél jobban telik az idő, annál inkább érzem az én ifjúkori élményeim és harcaim társának, József Attilának művében. Köröttünk már a nemzedék, amelynek természetszerűen Ady művénél is sokkal többet jelent az ő életműve. Egyetlen soráról sem mondanék le. De nem esztétikai szempontból.

Adyt, a költőt, a számomra már klasszikust elsősorban az esztétika, a költészet szempontjából nézem. Azért ismertem el utólag is Kosztolányi jogát a bírálatra. S ezért engedtem meg magamnak a kifogásolt mondatot, melyet fenntartok. Hiszem, hogy épp a kellő bírálat emeli fel a költőket az olcsó népszerűségből a klasszikusok magaslatára. Ady népszerűsége Kosztolányi pamfletjének idején olcsó volt. Állítom, hogy a népszerűség elsősorban nem a költő igazi értékeinek szólt. Az egymást érő matinék és estek tömegei a Tengerpart, alkony… hallgatása közben igazában a kabaréversek érzelmeit borzongatták végig büntetlenül magukon. Mások, mint váteszt és alibit ünnepelték, ami azt jelenti, hogy ha ellenkező jelű vátesz és alibi lett volna, akkor gyalázzák. Ma már tudjuk, hogy nem volt vátesz; nevezetes alibi-igéi a nyilas hírlapok homlokzatán díszelegnek. Ennek ellenére is költő. Sokak szemében most azért oly istenítésre méltó költő, mert magyar, a világ teremtése óta a legmagyarabb. Sajnos, ez sem ismérve a költészetnek, s ha megmondom itt, hogy én sem képzeletét, a tengerre, sziklára, vitorlára, skóciai félhomályra járót, sem jellemét, az érzékiségével kérkedőt, a magafitogtatót, az istenkeresőt nem érzem azonosnak népünk tulajdonságaival, vagyis magyarnak, csak azért mondom, hogy hozzátehessem: ennek ellenére is nagy költőnek tartom. S mert annak tartanám, ha merőben nem magyar volna, azt hiszem, én vagyok közelebb hozzá: hívebb lényegéhez. Mert mi történnék, ha ezektől az időszerű, tehát időleges ismérvektől függne műve sorsa? Adynak tehát igazán szolgálatot az tesz, aki ezektől függetlenül is megmutatja költészetének bensőbb erejét. Tiszáról pontosan az a véleményem, ami neki volt, de szégyenleném, ha Ady verseiért azért lelkesednék, mert politikai véleményét helyeslem. Kosztolányi politikai nézeteit sosem követtem, de éppúgy restellném, ha ezen át nézném az ő költői alakját is. A Fenyő Miksa említette tömegek ezen át nézik. Adynak – hála istennek – vannak másfajta tömegei is, egyelőre jelentékenyebbek, mint akár Petőfinek; hány Ady-estre esik egy Petőfi-est, hány Ady-kiadásra egy Petőfi-kiadás? S ha már kockázatról és bátorságról van szó, ezért érzem ma nagyobb bátorságnak Kosztolányi mellett kiállani. Példa rá épp a nevezetes vita is.

Személyes kérdéssé azt épp ezek a tömegek fordították, hangulatukkal is, de közvetlenül szellemi gyülevészhadukkal is. Megrovásom félreérthetetlenül az újságíróknak szólt. Fenyő Miksát – kérem, fogadja őszinte megbecsülésem jeléül – nem tartom újságírónak.

Mikor az emlékezetben a cselekmény apróbb kanyarjai már-már eltörlődtek, s elpárolgott a mondatok íze is, akkor dől el igazánból a regény sorsa. Akkor kell kiviláglania a belső erőnek, mely a szövevényt irányította, a stílust fűtötte, az alakokat jellemekké tette. Akkor derül ki, hogy a szórakozáson túl kapott-e valami értéket is az írótól az olvasó. Érdemes volt-e a művet egyáltalán elolvasnia?

Hónapokkal ezelőtt olvastam Németh László regényét. Jól emlékszem a mesére, a jellemekre; egy-két jelenet meghökkentő élességgel villog elém. De kikerülve a fák közül, most teljes egészében látom az erdőt. Ily kevés idő is elvégzi a maga tisztító munkáját, lehántja a műről, ami azon csak dísz, esetlegesség volt; leszórja a szirmokat is, hogy megmutassa a gyümölcsöt, aztán a magvat. A Gyász állja a próbát; a távolság csak növeszti.

Parasztkörnyezetben játszódik le a regény, tárgya azonban nem a paraszti élet. Kurátorék, Pordánék paraszt mivoltukon túl tágabb, emberibb sors ábrázolói, ezáltal példázzák népiségüket is a szokványosnál hitelesebben és megrázóbban. Maga a hősnő, Kurátor Zsófi is végeredményben éppúgy lehetne akár arisztokrataszármazék vagy polgári szalonlakó. Nem a személyisége a lényeges, hanem az indulat, amelyet megtestesít. Porhüvelyében antigonei jellem támad életre.

Látni lehet, hogy a benyomások titkos játéka folyamán, melyből ihlet és mű születik, az író itt előbb a tárgyra, a megírandó regény lelkére reagált. Nem mondom, hogy azután keresett hozzá testet. A Gyász alakjai elevenek; néha már látomásosan valóságszerűek, az író olyan erős fényt tud vetni rájuk. De első mozdulatuknál érezzük, hogy sorsuk elrendelt. Nem úgy torlódnak össze, mint Móricz utolérhetetlen parasztalakjai, akik szinte a szemünk láttára határozzák el, hogy mi is legyen belőlük. A Gyász alakjai az író kezében vannak. A regény szerkezete pontos és hibátlan, mint a tragédiáké. Nincs egy felesleges árnyalat, egy mondatnyi kitérés. Az egymásra következő fejezetek is a végzetet érzékeltetik.

Hogyan vesz magára egy fiatal nő az erejénél nagyobb fájdalmat, hogyan fojtja meg a kétségbeejtett dac az életkedvet, az életet – ez a regény tárgya. Erről az orsóról gombolyítja le Németh László a cselekményt, egy dunántúli parasztfalu szövevényét.

Kurátor Zsófi még szinte gyermekfővel elveszti az urát. Elveszti életének irányát, mielőtt tudta volna, hogy valóban az volt-e az életének iránya. Tudni csak azt tudja, hogy most gyászolnia illik, a céltalanságban csak ezt az irányt látja. Több benne az erkölcsiség, mint az életakarat? Erősebb a lelke, mint a teste? A lélekre, az erkölcsre hallgat, csak arra, s ezen billen föl az élete. Büntetlenül a testet sem lehet büntetni.

Én nem tudtam eldönteni, hogy Kurátor Zsófit a szomszédok pusmogása fojtotta-e meg vagy az ősök szelleme; a Hagyomány, amelynek ott a Mezőföldön papnőjéül szegődött. Ő a nemesebbet választotta. A könyv egyik nagy erénye és újdonsága, mint hőköl hátra és zavarodik meg a falu, ha az, amit maga nemesnek tart, egyszer elevenen megjelenik előtte.

A papnő áldozata igazi áldozat; tiszteli a maga teremtette istent, és szinte darabonként ég el előtte. Könnyezve, sziszegve, tébolyultan – ez az isten ilyen áldozatot kíván. Görög isten vagy protestáns? Mily közel van egymáshoz a kettő itten. A végzet, a predesztináció istene.

Németh László a regényéről való megjegyzésében, mindezt maga is elmondta. Kurátor Zsófi valóságos modelljében görög vonásokat látott meg. Tudta ábrázolni is azokat; a könyv különös kettősségével igéz. A Balaton menti rékliben és tutyiban Ödipusz leánya futkos, a kiskapuk mögött összehajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik. Kiszeláné fiának biciklijén egy pillanatra mintha egy csábító királyfi közeledne. Nem az közeledik. Emelkedésein, ahol kilódulhatna a keretből, a regény helyes egyensúllyal visszahajlik a magyar valóságba.

Ilyen szerencsés kettősséget mutat a regény nyelvezete is, az író ábrázolási módja. Németh Lászlónak gazdag és ritka értékű élményei vannak raktáron a módos parasztok életéből; az adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi. Épp, mert felülről, egy külön szempont magasságából nézi: a magyar gazdag parasztságról megdöbbentően éles és hiteles látleletet készít. Mondatai azonban a nép nyelve helyett az intellektuális tárgyú írók nyelvén hangzanak. A hatást szerintem ez csak erősíti. Metszően éles, tömör mondatok, egyre-másra villantják a fordulatokat és hasonlatokat, melyeknek egy költeményben is helyük lehetne.

Szenvedélyes éberséggel figyeli alakjai mozdulatait, egy fintorukat nem hagyja éles megjegyzés és következtetés nélkül. Tekintete elől senki sem menekül. A két vidéki orvos éppúgy lelepleződik, akár a parasztok: semmiben sem különböznek tőlük.

A regény sötét és reménytelen. Ellene vethetjük, amit az ilyen természetű művek ellen föl szokás hozni, hogy a magyar parasztságnak csak „árnyoldalait” ábrázolja; hogy semmi napsugár és jókedv benne. A parasztságnak ebben a rétegében valóban az életerő, a szívósság is az „egészséges” közönyben, a szerzés és a gőg szívósságában jelentkezik.

A regény légköre annyira hiteles, hogy a szereplők szókincse és szokásai után megtalálhatnánk a Dunántúlnak azt a sarkát, ahol a cselekmény folyik. Németh László nem parasztregényt írt, csak parasztokról. Műve a háború utáni új magyar írónemzedék regényirodalmának legjobb alkotásai közé tartozik. A parasztokról szóló regények között pedig kétségtelenül a legelső sorban áll, irányt mutat egy időben az elmélyedés és az emelkedés felé.

Van még nép a magyaron kívül, amelynek nemzeti ünnepei közt annyi a gyászünnep? Dúskálhatunk bennük, ki-ki a szívén mérheti, hogy a sok szomorú évforduló közül melyik is fáj neki igazán.

Engem legmélyebben azok a gyásznapok szállatnak magamba, amelyek nemzeti életünk egy-egy nagy lehetőségének elvesztésére emlékeztetnek.

Fáj és haraggal tölt el Zrínyi és Frangepán kivégeztetése. De ezek tán épp a halálukkal teljesítettek egy nagy feladatot, s így erőszakosan megállított életük is kerek és egész.

Jobban fáj Zrínyinek, a költőnek korai halála. Jövőnk egy szép útját zárja el a sírja.

Október 6-a, a tizenhárom vértanú egy nemzetet gondolkodtat el évről évre. De azt a tizenhárom derék katonát pályafutása csúcsára vitte ott Aradon az a hősinél is hősibb halál.

Legjobban mégis Petőfi halála fáj, 1849. július 31-én tört le tán a legmagasabbra indult magyar reménység.

Évről évre világosabban látjuk. Petőfi értékén minden esztendő emel. Minden esztendőben Petőfi Sándor hoz legtöbb dicsőséget a magyar névnek.

S amit adott, huszonhat éves koráig adta.

Ezzel a halállal sohasem békülhetünk meg.

Az ő elvesztése nagyobb veszteség minden vértanúnk, minden hősünk halálánál.

Mert Petőfi egytizedét sem adta ki annak, amit általa a sors elsősorban nekünk, magyar beszédűeknek szánt.

S ő nyitott szemmel, emelt fővel ment a halálba.

Minthogyha halálával még műveinél is többet adhatott volna népének.

Igaza volt?

Utolsó beszédét a Múzeum lépcsején Petőfi arról mondta volna, hogy Pest lakossága népfelkelés formájában halálig védje a szabadságát: győzzön, vagy temetkezzék a város romjai alá. Hogy a városok önmagukban milyen fellegvárak, ezt a legújabb hadviselés fedezte föl. A forradalmak és szabadságharcok hadviselése ezt azonban mindig tudta. Így tudta ösztönösen Petőfi is. Lelkesen készült a beszédre, az eseményre is. Azt hitte, itt végre az ő eszméinek, az ő módszereinek a napja.

Görgey intézkedésének hatására a kormány lemondott Pest védelméről; falragaszai nem a végső harcról, hanem a hirtelen elhatározott kiürítésről tudatták a lakosságot. A hatás végzetes volt: a homokbánya falai egyszeriben most kezdettek omlani.

A hír rettentő hatással volt Petőfire is. Alig néhány hete, hogy utolsó s egyben legsúlyosabb sérelmét elszenvedte: elfogatását a Budát ostromló honvédsereg kellős közepén s Klapka fenyegetését, hogy főbe löveti. A mindezt – s az előbbi sérelmeket – feledtető lelkesedés ingerültségbe csapott át. Összecsomagolt, és Júliával s a kis Zoltánnal együtt Mezőberénybe, Békés megyébe költözött másod-nagybátyjához, a csizmadia Orlai Petrich Sámuelhez, akinek fia festőművész, különben is jó barátja volt.

Hogy Petőfi milyen lelki állapotban lehetett, fesse csak egy adat: a tragédiát villámló, félelmetes egű nyárban két hetet képes megülni egy falusi kertben.

Ekkor egy „véletlen” sorsába avatkozik, s Bem táborába, majd a halálba vezeti.

„Véletlen”-t csak az életben ismerünk. A művészet mindenben okot keres, ehhez magyarázatot fűz, hogy törvényt találva, épp a vakesetek ellen megóvjon bennünket.

A mezőberényi „véletlen”-nek Németh László egy mostanában írt egyfelvonásos színművében igyekszik magyarázatát adni. Ezt a művet B. L. a Szabad Nép múlt vasárnapi számában kínos és sajnálatos eltévelyedésnek, görbe tükörnek, előadásra és olvasásra egyaránt közártalmú dolognak, a benne szemlélhető Petőfi-képet pedig kétszer is hamisításnak nevezi.

Mivel én Németh László drámáját mint olvasmányt – mert csak így élvezhettem – jelentős műnek, az író pályáján is kiemelkedő, lélegzetfojtó alkotásnak, a benne foglalt „magyarázatot” pedig olyannak érzem, amellyel vitázni is csak lelkiismeretes elmélkedéssel, az író iránti tisztelettel lehet, a Szabad Nép olvasóit vélem megbecsülni azzal, hogy nem hagyom meg őket abban a véleményben, amelyben B. L. révén jutottak Németh Lászlót, de Petőfit illetően is.

Számunkra, akik tudjuk, hogy Petőfi voltaképpen Mezőberényben tett választást élet és halál közt, a választásnak ez a pillanata drámaian nagy pillanat. A választás nem a közt van, hogy Petőfi marad-e vagy nem. Németh László igen helyesen, továbblöki és kiélezi a helyzetet. Napok kérdése, hogy az ellenség Mezőberényt is elözönli. Egységes magyar hadvezetés már nincs. Magyar hazafi számára biztonságos hely már nincs. Petőfinek módja volna elrejtőzni a sárréti lápokban. Módja lett volna folytatni költői és forradalmár munkáját: életét, amelynek fontosságával, rendkívüli értékességével maga is tisztában volt. Választása tehát a közt van, hogy – mai szóval – illegalitásba vonuljon-e vagy szaporítsa eggyel azoknak a hősi halottaknak számát, akik az utolsó – a környezete s a történelem szerint –, már reménytelen harcokban fognak elesni. Petőfit az ösztön, a józan ész, az alkotó művész sóvárgása az előbbi: az élet, a munka felé hajlítaná. De ráébred – a környezete ébreszti rá –, hogy van pillanat és helyzet és – igen – környezet, amikor nem a mű és az élet, hanem a példa és a becsület a fontosabb. Így választja a csatateret.

Ez a választás számunkra, akik tudjuk, hogy a csatatér a halál, lélektisztító; magasztos, fölemelő. De ugyanakkor megdöbbentő és vérlázító. Föllelkesít bennünket, hogy Petőfi az önfeláldozást választja. De lever és elkeserít bennünket, hogy ettől őt – szellemiségünk legnagyobb kincsét, korának legkitűnőbb magyarját – senki sem tartotta vissza. Sőt.

Bem sok jó tulajdonsága közt, amelyről Petőfivel kapcsolatban tett tanúságot, a legmegindítóbb az, hogy ő, a katona óvja „kedves fia” életét, még a harctéren is. Akkor erélyes vele, amikor – mint még Segesvárt is – a csatából kiparancsolni akarja. Németh László azt mutatja meg, hogy Petőfi körül Mezőberényben nem Bemek álltak. „Katonám van tízezerszám, de Petőfim csak egy van” – mondta az öreg lengyel. „Ez a Petőfi milliókat tüzel arra, hogy dacoljanak bár a halállal – mért nem megy helyettük, milliók helyett inkább ő maga a halál elé?!” – mondták azok, akik mind túlélték Petőfit. Németh László ezt a gondolkodást megbélyegzi. Mondhatnám, szinte keményebben, mint maga is akarná. Ez ugyanis nemcsak akaratán fordult meg, hanem tehetsége erején is.

Hatalmas, még az ő munkásságában is ritka erővel állítja elénk alakjait. A mindössze tizenöt oldalnyi drámának mind a tizenkét személye külön élet, külön típus, már első mozdulatukról felismerhető külön jellem.

E jellemek zöme nem kap hízelgő képet. Olyanok, amilyeneknek az adatok alapján s teremtő képzelete birtokában egy kitűnő művész életre hívta őket. Nem itt a helye annak, hogy akár Júlia, akár Egressy pörét még egyszer letárgyaljuk. Bírálatot érdemelnek, mint ahogy mindazok, akiket Németh Petőfi védelme alapján bírál. De ha nem bíráljuk őket, mivel magyarázzuk, hogy a harcot mégse úgy vívták, mint Petőfi és a történelem szerint kellett volna? S hogy lesz ez akkor dráma?

De van köztük elbűvölő jellem is. Németh egyik legszebb képessége, megmutatni, hogy világvívó hőseit, akiket a kor hatalmasai nem értenek, hogy tudja szeretni a nép. Galilei a börtönőreinek adja elő fizikáját. Petőfit a mesterlegények óvnák a bajtól, s egy – tán írástudatlan – majsztramné végzi körötte Hungária istenasszony teendőit.

Az egész kép zord és kegyetlen. Ezzel magyarázó és oktató. Bizonyos, hogy nem gyermekekre mért oktatással. De ki meri vallani, hogy hazánk és értékeink megbecsülése dolgában csak gyermekeink szorulnak oktatásra, s felnőtteink nem? Ki mondja, hogy egész irodalmunknak ifjúsági irodalomnak kell lennie? A kép, olyasféleképpen zord, mint Petőfi halála, akivel csak a giccsfestő íratta, s csak a sémagyártó íratná a porba is, hogy „hazám”, ami ettől nem szent fogadalom lesz, hanem olcsó trükk.

Petőfiről, a férfiról drámát írni – óriási feladat. A kedvet ettől elvenni épp ezért igen könnyű. Némethé az érdem, hogy annyi giccs és séma után ebbe belevágott. Mostani művéről szólva az én hiányérzetem, hogy tárgyát miért nem bontotta ki jobban, három felvonássá? Ami művében félreérthető, az a túlságos tömörítésből, a figyelem túlságos igénybevételéből származik.

Nem szálltam vitába B. L. véleményével. Mellétettem a magamét. De egy ponton szembefordulok vele. Amivel cikkét végzi.

Soraival csaknem egy időben olvastam a szovjet írók második kongresszusáról a beszámolókat. Mint előzően nemegyszer, e tanácskozáson is elhangzott: az íróknak megvan a joguk, hogy akár ugyanazt a témát, egyéni képzeletük, vérmérsékletük, ízlésük szerint adják elő.

B. L. felelősségrevonást követel a Rádió és a Népművelés című folyóirat ellen, amiért Németh László darabját nyilvánosságra bocsátották. Erre sem oka, sem joga. Az ilyen szó irodalmi életünk megszűkítéséhez, íróink és kiadóink megzavarásához vezet. Azon voltam, hogy szavát hatálytalanítsam.

Jeligés pályadíjak ismeretlen lángelmék föllobbantására – volt hely, ahol mégis hoztak eredményt. A legnagyobb magyar epikus költőt egy ilyen emelte fényre a teljes néptelenségből, a XIX. század derekán. Nyolcvan év múlva az ország legigényesebb folyóirata novellára hirdetett ilyen pályázatot. A jeligés borítékokból ezúttal is teljesen ismeretlen név tűnt elő.

A díjnyertes novella egy öreg parasztasszony halálának ürügyén egy egész társadalmi réteg mélytengeri világáról adott szociológiai és lélektani búvárfölvételt. Egyszerű, de tökéletesre formált, szinte szavanként magvas mondatokkal. Amelyek viszont az íróról adtak rögtön világos képet. Aki azt a novellát írta, az Iljics Iván szerzőjének módszerébe éppúgy belelátott, akár a Porte Etroite szerzőjéébe.

Amikor a pályadíj nyertese a zsűri elnöke előtt megjelent, az, ahogy nekem később elmondta – azt hitte, hogy az addig ismeretlen író a fiát küldte el a pénz átvételére. Egy szőkés, nyúlánk, lányos arcú, érettségiző diák külsejű fiatalember állt előtte, azoknak a megnyerő úrifiúknak a szerénységével, akiknek finom arcbőrét még percenként rózsásra színezi a zavar, ha a szokottnál eltérőbbet kell mondaniok vagy hallaniok.

Kiderült, hogy a fiatalember már túl van az érettségin. Sőt az egyetemen is. Gyakorló orvos.

Ez volt még a meglepetések kisebbik része, amikben a zsűri elnöke, a magyar irodalmi élet akkori fő irányítója részesült. A novella szerzője, aki harmadfélszáz pályázó közül lépett az első helyre, elmondta, hogy azon az egyen kívül novellát többet sem közölt. Nem is akar. Foglalkozott ugyan az irodalom vizsgálatával is, de nem azért vett tollat a kezébe, hogy író legyen.

Bár Magyarországon évszázadok óta mind a mai napig megvetik azt az írót, aki csak azért vesz tollat a kezébe, mert író akar lenni, a főszerkesztő csalódottan sóhajtott. Ő írókat akart nevelni. A lapnak, amelyet szerkesztett, Nyugat volt a címe, s ez az egyszerű földrajzi meghatározás ott éles harci kiáltásnak hatott a nyugatban annyiszor csalódott s ezért a keleti származásukat szinte daccal emlegető magyarok között. A szerkesztő olyan vágású ember volt, s olyanféle lapot igyekezett szerkeszteni, mint Riviére és Paulhan; stílusa, ismeretei alapján jellegzetes nyugati szemléletű írót várt az ifjúban; s az már az első bemutatkozáskor azt fejtegette, nemcsak éles logikával, hanem – ugyancsak ellentétben lányos arcmozdulataival – éles erkölcsiséggel is, hogy ő átalakítani, vagyis megújítani voltaképpen az egész magyar társadalmat kívánja. Mégpedig keleti – paraszti – adottságai beszámításával. Ilyen értelemben tett együttműködési ajánlatot az irodalom megújítása, illetve átalakítása dolgában is.

Az idősebb szerkesztő, aki egy nagy író nemzedéket szervezett meg, két év múlva mint annyi magyar élenjáró – önkéntesen ment a halálba.

Az ifjú pályadíjnyertes egy ország színe előtt végzett afféle meglepetéseket, aminőkben a zsűri tagjait részesítette. De most már nem szavakkal, hanem művekkel. Látszólag kitartott a bemutatkozó mondata mellett, hogy nem azért forgatja a tollat, mert író akar lenni. Azután, hogy a novellával magára vonta a figyelmet, rövidesen mint az ország legjobb szemű kritikusát emlegették. Az ifjú bíráló azonban nem állt meg a szépirodalomnál. Aztán a színháznál sem. Átment a társadalomtudományra, a filozófiára. Hazája legnagyobb történetírójával állt ki egy könyv erejéig párbajra: a történelmet is kitűnően ismerte. Csak elvétett idézeteiből derült ki, hogy nyelvésznek is megállja a helyét. Nemcsak kevéssé méltányolt görögökre s latinokra, majd angolokra, franciákra s oroszokra hívta föl a figyelmet, hanem méltatlanul nem emlegetett horvát, lengyel, spanyol, svéd, norvég, cseh szerzőkre. Természettől kapott tulajdonai betetőzéséül páratlan munkabírásra nevelte magát. Csak ezzel és hihetetlen termékenységével magyarázható, hogy egyszerre a regényírók közt is az első sorban haladt. Majd a színdarabírók közt. Közéleti kérdésekbe szólt bele egyre nagyobb tekintéllyel. Ezt, említett tulajdonain kívül, tökéletes függetlenségének köszönhette. Kínosan ügyelt ugyanis arra, hogy a szellemi élet elüzletesedése korában, amikor a toll is árut gyárt, ne tolla után élve tartsa el egyre szaporodó családját. Ráfizetéssel megjelenő lapoknak dolgozott, majd ilyet maga is alapított, egy kicsit egy keleti Péguy szívósságával és sokoldalúságával. Nem mondott le az orvosi hivatásáról, csak iskoladoktorságra alakította át. Vannak receptív és vannak produktív nagy elmék. Az egyik szívja az ismeretet, a másik adja az ismeretet, a maga tapasztalatából. Az ő elméje egyszerre volt receptív és produktív, oly módon mégpedig, hogy a beszívott tudást is mély élményként bocsátotta tovább.

Hatása hazájában így rövid idő alatt rendkívüli lett. Éspedig valóban azért, mert a tollat, mint láttuk, valóban többre akarta használni, mint általában a toll mesterei. A múzsák, mint tudjuk, nem azokat szeretik igazán, akik hajbókolva kiszolgálják, hanem akik valami jó közös munkára szorítják őket, férfiasan, akár egy kis parancsolással.

A hazai hatás most kezd átcsapni a határokon. Elér vajon olyan fokot, mint otthon, s mint amilyet megérdemel? Ez kettősen is izgalmas. A siker ugyanis nemcsak Németh László győzelme lehet, hanem egy országé. Sőt nem is eggyé, hanem többé.

Németh László megfelelően a jó írók egyik fő ismertetőjelének, jellegzetes fia annak a tájnak, amely szülte és nevelte. Magyarország pedig azok közé a nem kis számú országok közé tartozik, amelyek irodalma ugyan együtt árad s apad az európai irodalommal, de mégsem tevékeny részese annak. A magyar nép, amely – hasonlóan a körötte élő népekhez – ontotta, amikor annak volt sora, a szenteket és Európa védelmében a mártírokat, az utóbbi időben csak egy-egy zenésze, egy-egy tudósa kiemelkedésével vonta magára a világ figyelmét. Szépirodalma – megint csak együtt a szomszédaival – legfeljebb elismerésben részesült. Megértésben, befogadásban, olyanfajta asztalhoz ültetésben, amikor fesztelen és kölcsönös az eszmecsere, soha. Mert nem lett volna mondanivalója? Hajaj! Miért hát? Azért érdemes egy pillanatra e kérdéshez félrekanyarodnunk, mert így nemcsak az európai szellem működésének egy érdekes mozzanata világosul meg előttünk; hamarabb lesz világos Németh szellemének jellegzetes keleti, illetve közép-európai működése is.

Legalább tíz-tizenöt Európa-peremű nép irodalmára áll a válasz, amit épp e hónapokban F. G. Cushing, a londoni egyetem magyar tanszékének vezetője s a magyar irodalom belhonian otthonos ismerője leírt arra a kérdésre: miért nem ért el sikert Angliában a különben szerinte is európai szintű magyar irodalom? Azért, mert érthetetlen. – S miért érthetetlen? – Mert nemzeti.

Mivel pedig ez a válasz a magyarok fülének érthetetlen, némi tűnődés után egy kedves fül számára így öntöttem parabolába én, aki megértettem.

– Képzeljük el, hogy egy kiváló tehetségű ember arról ír regényt, hogy mit szenved egy falu a Duna kiöntései miatt. Csak gratulálni tudunk, hogy művészetével ilyen nemes tárgyat emel föl. Képzeljük el aztán, hogy ugyanannak a népnek legnagyobb drámaírója arról ír tragédiát, miért nem sikerült valakinek a Duna áradásait megakadályozni. De a legnagyobb költő is arról írja első, második, sőt tizedik verseskönyvét, hogy a Dunát sürgősen szabályozni kell. Majd a kritikusok is azon a mérlegen mérik az alkotások értéksúlyát, hogy milyen fokban szolgálják azok az árvizek meggátlását s mindannak a népbetegségnek, közlekedési, mezőgazdasági és közoktatásügyi bajnak, amit a zabolázatlan folyók okoznak. Elképzeljük mi is a hangot, amely az áradások s azok kifogyhatatlan következményeinek huszadik ábrázolása után ingerülten fölcsattan: Hát hol a vízügyi hivatal? Hol az egészségügyi miniszter, a földművelésügyi, a hadügyi? Érthetetlen, miért gyötri magát ezekkel épp az irodalom?

Ezt a különös jelleget – mint mondtuk – nemcsak a magyar irodalom mutatja. S nemcsak a szerb-horvát, a bolgár, a szlovák, vagyis a többi Duna menti nép irodalma. Ezt mutatja a lengyeleké, a cseheké és minden olyan népé, amely a történelem folyamán évszázadokat élt úgy, hogy országa ugyan volt, de állama nem. A nemzetek életműködése alig különbözik az emberi test működésétől. Ha egy-egy szervünk nem működik, átveszi vagy átérzi egy másik. A vak az ujjaival olvas, a süket a szemével hall. Hogy egy nép rímekbe foglalja az alkotmányát és igazi szokásjogát, sőt igazi törvényeit is népdalokban hirdesse, ez nyilván nehezen érthető egy olyan országban, amelynek hadügyét már egy tenger is ellátja, de tán nem fölfoghatatlan oly nép fiainak, amely hosszabb-rövidebb ideig résistance-ra kényszerült.

A magyar irodalom szinte első megnyilatkozásai óta résistance-irodalom. Első fönnmaradt – latinba bebalzsamozott – nagy verse Dzsingisz kánnak áll ellen; a tatárok elleni harcában hívja Krisztus és Európa segítségét; oly kevés eredménnyel – megértéssel –, mint aztán később is hosszú századok folyamán a török- és a németellenes függetlenségi harcaiban. Önök, franciák, nyilván egy szóból megértik, hol az a történelmi mélység, ahol még egy víz táplálja a résistance irodalmat és az engagé irodalmat. Engagé mindannak szolgálatára, amit nyugaton már a reneszánsz meghozott, engagé az emberi jogok kiküzdéséért: az említett népek íróinak a legutóbbi időkig is ez jelentette azt, hogy nemzeti. A nyugati olvasó tán sokall ennyi végeznivalót egy lírikus számára. Az említett országok olvasói keveslik, annyira el vannak kényeztetve e téren. Úgy megszokták, hogy gondjuknak-bajuknak méltó hangot a literátorok adjanak – akiket ők még ma is szívesen bárdoknak, váteszeknek neveznek –, hogy nemcsak az isteni: a lelki csapások szenvedése közben néznek várakozón az írók felé, hanem akkor is, amidőn a természet vagy a történelem sújt. Elképzelhető még az áramszolgáltatás vagy a közlekedés valami komolyabb elakadása esetén az ilyen tömeghang: No és az írók? Mért beszélnek folyton másról?

A Duna-völgyi népek írói mind a fejlődés tanaira, az emberi jogokra: az európaiságra angazsálódtak. Hangjuk egyöntetűen a remény hangja akkor is, amikor fájdalmat fejez ki. Ez az egyöntetűség mégsem teljes mindvégig. A magyar irodalom meg-megáll az optimizmusnak ezen a széles-szép útján, majd letér róla, noha azt tán leglelkesebben épp egy magyar költő, Petőfi mutatta. Papíron s urai hangoskodása után ítélve a századfordulón a magyar nép mintha virágkorát élné. És az épp most jelentkező s mindmáig legnagyobb hatású modern költő azt mondja egy életművön át, hogy a magyar nép halálra van ítélve. Újra és újra és egyre megrázóbb nagy versekben azt ismétli, hogy a magyar nép el fog tűnni az országok sorából előbb, de aztán a nemzetekéből is; hacsak nem jön valami csoda. Egy mindent megújító forradalom.

Ne keressük most, mi okozta s mi támogatja e zseniális költőnek – Ady Endrének – e rettenetes életérzését. Voltaképpen csak átvette ezt a dermesztő jóslatot; hangot adott annak a századok folyamán csaknem minden jelentős költő, főleg amióta az is tudatosult: a magyar nyelv se nem germán, se nem szláv, se nem latin, hanem finn-ugor, a magyar nép nem árja, hanem ural-altáji. A tekintetbe veendő itt az, hogy a fiatal Németh hazai irodalmi hatásul azt kapta: egy agyonkínzott s immár halálba tartó nép fia. Adyban ezt az érzést két élmény erősítette föl a kirobbanásig: egyaránt ismerte a magyar és az európai valóságot; két helyen érezte némi biztonságban magát: a falujában és Párizsban. Némethben is ez a két élmény találkozott: a magyar vidék és Európa.

Németh László 1901-ben született, dunántúli parasztcsaládból. Úgy parasztból, hogy noha apja – egyetlenként testvérei közül – már tanult s tanár lett, ő, az unoka legfogékonyabb éveit a nagyszülei házban töltötte. Azok közé a ritka halandók közé tartozott, akik sorsot választhattak. A kétemeletes bérház, amelyben gyermekkora folyt, Budapest egyik beau-quartier-jában, anyja családjáé volt. Ezt cserélte el az apai ősök portájával, már kamasz fővel, akkor, amidőn apja, az 1914-es háború katonája, bevonult, majd orosz hadifogságban morzsolt le még háború utáni éveket is. A falusi ház merő ellentéte volt a fővárosinak. Szigorú, serény, puritán. Nem az anyagiak parancsára. Egy másféle szellem törvénye értelmében. Az apai család a parasztság módos, fölső rétegéből való. Pontos leírását épp ebben a regényben kapjuk, melyet az olvasó kezében tart. Itt az élet alakításába még erkölcsi principiumok is beleszólnak. A protestáns puritánság eszméi, a kálvinista sorsvállalás parancsai. Azok az eszmék, amelyek az idegen uralmak évszázadain át magát a nemzetet is úgy-ahogy fönntartották. A fiatal Németh tán a távoli, a szenvedő, az idealizált apa végett választja ezt a világot. De megismeri s ezen át a parasztság alsó rétegeit is, azt az egész lenti világot, amelyet sokan a nemzet afféle rezervoárjának tekintenek: annak sorsával áll vagy bukik maga az egész ország. Ezt választja szűkebb pátriájának: ebben lel közösséget. Ennek gondját hordozza legmerészebb szellemi magasrepüléseiben is.

Pedig ugyancsak sok régiót bejárt.

Hatvanéves fővel hátratekintve, Németh mintegy száz művet vallhat magáénak, beleértve a folyóiratokban és fiókokban maradtakat is. Csaknem egyenlően oszlanak ezek három részre: tanulmányok, színdarabok, regények. Ismertetésük csak madártávlatban is szétnyomná e sorok keretét. De képzeljünk mindegyik csoport végére egy névmutatót. A tanulmányok indexe már a húszas-harmincas években ezeket a neveket villogtatja: Ortéga, Pirandello, Proust, Keats, Ariosto, Rabelais, Montaigne, Hume, Kant, Dilthey, Spengler, Freud, Einstein, Eddington, Frobenius, Léwy-Bruehl, García Lorca. A drámák tartalomjegyzékében: VII. Gergely, Galilei, Husz János, Gandhi, Bolyai. És természetesen egy sor, csak Magyarországon ismert hős neve. A regényekben pedig olyan nevek, amelyeknek puszta hallatára a magyar fül megállapítja: ezek csakis vidéken élhetnek.

A művek alapeszméiből is lehetne valami jellegzetességet szemléltetőül kiemelni. A drámák csaknem egytől egyig azt példázzák, hogy egy közösségi érzésű hőst, hogy fojt meg – és épp ezáltal, hogy emel föl – egy-egy érzéketlen, szűkebb együttes. A regények valamennyiében egy-egy szinte emberfeletti eszme száll le a földre, költözik bele egy halandóba, s viszi azt valami modern keresztfára, ugyancsak valami közösség megváltásául. Ez az eszme néha keresztény eredetű; néha pogány, mint ebben a regényben is, amelyre még visszatérünk. A tanulmányok közös vonása, hogy bármily költőien fent szárnyalók vagy tudósian mélyenszántók, s szóljanak akár a hipertóniáról, akár az ősmagyar prozódiáról vagy a kertészkedés örömeiről: pedagógusi hév lüktet bennük; ez a fölnőttekre szabott, Alain okfejtéseit idéző ember valamiféle jó útra akar téríteni, de azonnal, bennünket.

Mihelyt az ember egymás mellé teszi e három csoport sajátos alapvonását, előtűnik, hogy bár külön-külön működnek, ezekben is van valami mélyen közös.

Kínálkozó volna idézni Pascal telitalálatát egy-egy Németh-mű olvasása után: „On croyait trouver un écrivain, on trouve un homme.” – „Írót vártam, embert kaptam.”

Bármennyire örvendetes, ha művészi kvalitás emberi kvalitással ötvöződik, megmarad a kérdés: mire tör, még kvalitásaival is, ez az ember? Milyen úton? Milyen eszközzel?

Föllépésének szinte első esztendejétől Németh helyzete azé az előőrsé volt, akit, ahogy mondják, a saját tüzérség is lő. Nem azért lőtték, mert azt hitték, ő nincs azon a területen, vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek nézték.

Hogy voltaképpen hova tartozik, azaz hova tart, az olyan fokban derült ki, ahogy megmutatkozott, hogy ide sem, oda sem, amoda sem. Merre mégis? Nem a maga irányát kereste, hanem egy népét. Utat egy népnek, amely sebeivel már földön hever? Amelynek irodalomban kifejezett legfigyelemreméltóbb jellege ez az állandó szembenézés a pusztulással. Az egyedülvalóságnak, a világba való dobottságnak ez a nem sztoikus, hanem protestáns, tehát dacos viselése. Mert hisz a predesztinációért nem mi felelünk. A magyar irodalom minden korszaka egy-egy küzdelem ezzel az életérzéssel. Azért is kell még egyszer visszakanyarodnunk hozzá. Mert a probléma: lehet-e ezt legyőzni.

A magyaroknak még nemzeti indulójában is az van, sírba lépnek, ha sorsuk nem változik meg. Betéve tudandó versként már kisiskolásaink ezt fújják:

A létmentő csoda, Ady forradalma – 1919-ben – nem valósult meg. Egy pusztuló népre csak a versben vár „nagyszerű halál”. A valóságban ez oly csúnya, hogy mindenki takarja, maga a haldokló is. Németh László nemzedékének föllépte idején gyorsult meg az a folyamat, amely Magyarország neve elé dermesztő felsőfokokat írt: Európában kevés híján itt öli meg legtöbb ember magát, és itt kívánnak csaknem legkevesebben utódot; számukhoz képest magyar nyelvű van legtöbb szétszórva a világban, a statisztika szerint minden harmadik; a tizenöt millió magyarból ötmillió él az országon kívül, s szenved rengeteg esetben hátrányt, sőt megaláztatást, ha anyanyelvét használja.

Elmondtuk az okokat, miért hárultak sok helyt ezek a közösségi gondok épp az írókra. A tomboló sovinizmusnak olyan korszakában, aminőbe az emberiség, mondhatni, váratlanul zuhant, nehéz volt félreérthetőség nélkül ilyen dolgokról szólni, bármennyire okot és parancsot adott rá igazság és emberiesség.

Németh László nemzedéke csaknem olyan helyzetbe került, mint a híres 1898-as spanyol nemzedék: összehangolni két egyirányú, de más-más ütemű haladást: az anyaországét és Európáét.

Nem itt a helye annak tisztázása sem, miért számítottak hol „útitársak”-nak, hol „harmadikutas”-oknak, hol „narodnyikok”-nak azok a forradalmi változást sürgető, nagyrészt parasztszármazású írók, akikhez őt is számították; képességei és határai nem kis lebecsülésével. Igen, tartozott s tartozik ide is. De tartozott azokhoz is, akik egykor a görög ideálok ápolásával akartak mintegy szigetet teremteni a kor szennyáradata fölé. Jogosult, akár a legjobb szántóföld, azzal kérkedni, hogy a búza hozzátartozik? Igen. De másutt is megterem.

Németh Lászlót, ahogy „népi” társait is, legtöbb félreértés – illetve meg nem értés azokért a válaszokért érte, amelyeket ezekre a magyarok által sorskérdéseknek nevezett kérdésekre adtak. Csodálkozzunk ezen? Ezek a különleges kérdések pontosan azok, amelyek előtt még egy legjobb hiszemű angol is tanácstalanul áll.

Szerencsére, félreértést nemcsak szóval lehet eloszlatni; lehet viselkedéssel is. Sőt, ez a tanácsos. Proletárdiktatúrában a „harmadik utas” nevezet anatémát jelent. Németh László alkothatott bármit az új rendszerben, sokszor rámondták: szemben áll a szocializmussal. Nem kimagyarázkodást kívántak tőle, hanem rögtön abjurációt. De hisz az egyben olyanok elismerése lett volna, amit ő sose vallott!

Mikor Budapest utcáin, 1956-ban, világgá hallhatóan ropogtak a puskák és a gerincek, Németh, akit egy ország előtt mint a szocializmus „régi” – mert tíz éven át nem abjuráló – ellenfeleként ábrázoltak, e kritikus pillanatban a haladás mellett tett hitet.

Ekként, ha eszmei rendszere nem is, helyzete tisztázódott. Bár minden művét patikamérlegre teszi, s üveglapocskán elemzi a marxista kritika, már senki nem tételezi föl, hogy a vizsgált anyagba nem jó szándék keverte még azt is, amit a vizsgáló helytelenít.

Németh Lászlónak futotta ereje s képessége arra, hogy mellőztetése korszakaiban is alkosson.

Egy ilyen szereplési szünetében írta ezt a regényt is, egyik alföldi parasztvárosunkban, ahol saját vallomása szerint élete tán legboldogabb éveit élte: taníthatott, élőszóval, szemtől szembe. Az ottani lánygimnáziumban tanított, matematikát, kémiát, történelmet, magyar irodalmat, angol, német vagy orosz nyelvet – mindent, amire épp nem volt tanár. A könyvet esti pihenésül, a remek magyar kifejezés szerint kikapcsolódásul írta egy albérleti szobában, távol a családjától. Negyvenhat éves volt, négy szép lány apja; hat lánya született, de kettő meghalt.

A regényből még csak folytatások jelentek meg, amikor már az volt a vélemény: remekmű készül. Egy író, akinek alaptermészete a fegyelmezett finnyásság és a maga iránti igény, páratlan kifejezési alakot s helyzetet teremtett.

A kiadó megtisztelő levele előszó írására hívott föl. Mióta e sorokat rovom, tollamról az kívánkozik le, ne kérjem-e, hogy ezt a háttérfestést ne inkább utóhangként kapja-e az olvasó. Meglesz vagy nem, szívességet tenne az olvasó, ha itt becsukná, s bárhol másutt fölütné a könyvet, s már az író szövegéből futna át egy oldalt. Idézni szeretnék s teljesen mindegy, honnan – mert oly egységes az anyag – annak érzékeltetésére, hogy mennyi valóságot, milyen szagló-pihegő életet áraszt szinte szavanként ez a történet. Noha – mint minden elbeszélő művében – egy eszme száll le a valóságba; valami emberfeletti mozgatja a halandókat.

Van egy dramaturgiai babona, hogy akkor lesz jó a darab, ha írója előbb érzi, hallja az alakokat, mint azt, amit kifejezne általuk: a gondolatot. Molière-t is, Shaw-t is látnivalóan előbb foglalkoztatta a tézis, mint annak megtestesítője. A művészi erő éppen az, hogy még olyan elvont kifejeznivaló is, mint a fösvénység oly hús-vér alakként lép elénk, mint Harpagon.

Ebben a minden ízéig reális regényben a szűzesség istennője ereszkedik le a földre, s tépi darabokra azt, aki rá akarja erőszakolni, bele akarja tukmálni a föld mocskát, a köznapi életet. Ezt a magyar Nellit tulajdonképpen Artemisznek, azaz Dianának hívják. A pogány erdőkben járó szűz előbb őzzé változtatta, aztán kutyáival szétmarcangoltatta merénylőjét, Acteont. Nem ember, vagyis nem rendelkezik isteni résszel is, aki nem fogadja szívébe, s nem pártfogolná mindvégig ezt a pannóniai Tisztát, ezt a kenyérdagasztó, csibeültető Eszményt. Bizonyos vagyok benne, hogy Németh László nem tudatosan – legfeljebb művészi tudatalattija súgására – vezeti elénk, s vonultatja el újra s újra előttünk egy vizsla és egy komondor társaságában a hősnőjét, de a könyv második olvasásakor, amidőn már tudtam, kiben mi lakik, megborzongtam, amidőn ez a birtokolni való álomkép kutyái között fölvonul. Az antik elkerülhetetlenséget éreztem a vaskos hazai tájon.

Az a jó helyzetem, hogy nem kell szót keresnem az áru dicséretére, amit beajánlok. Ott van a vevő kezében. Személyében az írót sem szükséges jobban bemutatnom. Tekintete, arcjátéka szinte kisüt a mondataiból. Oly tartalmasak azok s oly jellegzetesen az övéi. Itt is a múzsa édes szolgálatkészségéről van szó. Azzal kezdtük: ez az író nem azért vett tollat a kezébe, mert író akart lenni. S íme, véletlenül sem ír le olyan mondatot, amelyen nincs már ott az írói nyom, s a virág, amelyet nem azon frissen, csak neki tépve ad kezébe a múzsa.

Nem egy könyvre akartam figyelmet terelni, hanem egy életműre. Azt szeretném, ha ez a könyv a francia közönség előtt csak ajtónyitó lenne Németh további művei számára. Lehetnek, akik azt mondják: oly dolgokat is mondtál, oly súlyosakat, amiknek mi itt nem érezzük se nyomuk, se visszhangjuk. Erre csak precedenssel felelhetek. Azzal, amit mi gondolunk, amikor Bartókot dicsérik külföldiek előttünk, hogy hova emelte az európai zenét, micsoda komponista volt! Hátha még azt tudnátok, micsoda ember volt; micsoda nevelő; a mi véres földünkről fölvett dallamaival is belénk mennyi erőt öntő, hogy megálljuk a helyünk.

Kedves Barátaim,

vallomással kezdem. Nem szeretek szerepelni. S most mégis örömmel állok itt. Mint akit azzal bíztak meg, ajándékot adjon át.

Czine Mihály elmondta, milyen véleménye volt Németh Lászlónak az emberekről, szorosabban a magyarokról, élete során.

Mit gondolunk mi magyarok, s tágabban emberek, Németh László élete munkásságáról – erről beszélnék én.

Ritka pillanat. Írót érdeme szerint méltatni nálunk a sírnál szokás, hajunkat tépve, hogy mit is vesztettünk benne, mennyire nem értettük és értékeltük.

Ezzel a groteszk képpel magát Németh Lászlót szerettem volna megmosolyogtatni, még abban a hiszemben, hogy itt, köztünk ülve fogja hallani szavaimat. Másképp fordult; amint értesültek, nincs köztünk, kórházi ágyon fekszik. De egy kis négyes hallgatóság tagjaként legutóbbi látogatásunkkor mégis hallotta ezt az én most elmondandó pótbevezetőmet, és arcán ott az infúziós szerkezet alatt is megjelent a mosoly.

A szöveget épp ezért szó szerint úgy olvasom föl itt is, mint ott, abban a kis kórházi szobában. Azt a fura derűkeltést pedig még írás közben azért kockáztattam meg, mert nagyon is komoly dolgokat volt szándékomban szóba foglalni ezen a nem fölületesen lelkes ünnepen.

Hallottunk, s hallani fogunk Németh László művészi teljesítményeiről. Én azonban arról beszélnék, amit ő maga is jó néhányszor művészi alkotásainál is magasabbra tett. Aminek szolgálásául szinte művészi munkáit is eszközül szánta. Szerinte ugyanis a szellem embereinek, az íróknak van egyebek közt történelmi végeznivalójuk is. Népük tudatának fölrázása, ébren tartása.

Németh László ezt nemcsak saját magától várta el, hanem ezzel az igénnyel kívánt kortársaira is hatni. Rám is, és ezért beszélhetek itt, mint afféle szemtanú. Akkor is, amikor látszólag kitérőt teszek. Percekig nem ejtem ki az ő nevét, de önök tudni fogják, hogy minden mondat mögött ő áll.

Közben irodalmunknak egyik, mindmáig homályos, de számára, s mindnyájunk számára, igen lényeges kérdésében mondanám ki épp erre az alkalomra tartogatott világos véleményemet. Az úgynevezett népies-urbánus vitában mégpedig, amely arra is ürügy volt, hogy őt irodalmunknak valamiképpen a központjából a szélére udvariaskodják, a „népiesek” margójára. Mert hát ezt voltaképpen ő verbuválta össze híres Debreceni káté-jával, a voltaképpen általa létesített Válasz című folyóirattal.

Így igaz, Németh László egy nemzedéket állított egykor hadirendbe, s akart tovább tágítani. Ami rögtön fölveti azt a kérdést is: miért nem támadt azóta sem ehhez fogható irodalmi nemzedékünk?

A nemzedékekről szólva Babits kifejezése volt, hogy a költők, akár az énekes madarak, rajokban szoktak mutatkozni. Vagy triviálisabb hasonlattal, mint mérkőzésre jelentkező labdarúgócsapatok, mint a testedző pályák versenyzői.

Az utóbbi hasonlat is találó, mert hisz az írói nemzedékek aztán éppúgy vonulnak le a pályáról, akár a futballcsapatok. Hogy mit értek, összjátékuk mutatja meg. A jó futballcsapatok ereje az, hogy még a matadorok is alávessék magukat az összjáték törvényeinek. Ez nem szokott könnyen menni.

Még bajosabban megy tehát a szellemi generációk mérkőzésre kiálló csapatainál. Itt nincs napi fegyelmező training, és ki-ki világmatadornak hive magát, életét teszi rá, hogy az ő neve harsanjon föl, ha berepül a gól.

Kié hát az érdem, hogy a háború közti ifjú magyar irodalomban mégis alakulni kezdett egy ilyen összjáték, és épp az idők súlyosodásával tökéletesült. És mivé szélesülhetett volna.

Németh Lászlóé az érdem.

Értsünk szót. Ahogy kezdtem, évtizedek óta annyit fúródott, fúródik még ma is füljáratainkba irodalmunknak „tragikus szétszakadása”, úgynevezett népiesekre és urbánusokra, hogy ideje megrázni egy kicsit dobhártyánkat, mi is fekszik rajta, süketítve bennünket az igazibb meghallandók iránt.

Nemrégiben is hangzott el jószándékú fölszólalás arról, szűnjenek már ezek a harcok, mert „hiszen az Írószövetség vezetőségében egymás mellett ülnek azok, akik valamikor sznobokként és parasztokként vitatkoztak egymással”. Ámulva járattam meg szemem a teremben az arcokon. Egyetlen hajdani urbánus írót nem láttam olyat, akivel a hajdan parasztnak minősítettek mint sznobokkal vitatkoztak vagy harcoltak, úgy értve, hogy mint írók írókkal.

Szerfölött egyszerű okból.

A két háború közt föllépő és az urbánussal szemben lekicsinylően ábrázolt, sőt mindmáig nemegyszer gyanúba kevert irodalom nem paraszti, nem provinciális, nem is népi irodalom volt, de nem is urbánus; hanem az volt a magyar irodalom.

Ezen a vitán: „irodalmunk legjelentősebb alkotói jobbára annak idején is fölülemelkedtek ezen, s csak a másod- vagy harmadvonalbeliek gabalyodtak bele a nemtelen küzdelembe” – mondta a korszak egyik kiváló marxista vizsgálója. „Valójában – folytatja ő – két nagyon is rokon társadalmi erő ütközött össze; a feudális, a konzervatív reakció, amely demagógiával igyekezett meghosszabbítani befolyását, főként falun, és azok a városi kispolgárságban és a hivatalnok karrieristákban kerestek támaszt. Végső soron e kettő versengése tükröződik az akkori ellentétekben” – és nem az íróké.

A népies elem az ország akkori irodalmában? Alig több, mint a mindenkori magyar irodalomban. Vagy csak annyival erősebb, amennyit a kor hatására Adyék, Móriczék, Babitsék hozzátettek. A nemzet élet-halál kérdését a szófecsérlés helyett a tettek felé, az erőgyűjtésre irányítva végre.

De hát mi is a vízválasztó a két nevezetes irányzat közt? Mi volt az eszme és főleg a gyakorlat, a praxis a „népies”-ek meghatározására? Roppant egyszerű és megcáfolhatatlan. „Népies”-eknek számítottak, akik a „népiesek” harci folyóiratába, a Válasz-ba dolgoztak vagy dolgozhattak volna.

S oda vajon ki nem dolgozhatott? Soroljuk föl a munkatársakat? Elég a szúrópróba. Ki volt a kor „legurbánusabb” írója? Hunyady Sándor. Mi a címe a legurbánusabb írásremekének? A piroslámpás ház. Hol látott az napvilágot? A Válasz-ban. És a városi Vas István versei?

A népiesség nem holmi szervezett tábor volt tehát, hanem egyrészt időszabta föladat; vagyis akkor a német veszély visszanyomása, másrészt megörökölt kötelesség: a magyar irodalom, a magyar szellem, a magyar föld függetlenségének védelme, igény és ízlés dolgában is, körmünk szakadtáig.

Ennek a lelke pedig Németh László volt. És nemcsak művészetének bámulatos erejével. Emberi, erkölcsi erejének éppoly bámulatos, mert tökéletesen természetesnek bizonyuló nagyságával. Engedjenek itt is egy személyes vallomást. Volt életemnek egy esztendeje, amikor állástalanságra, pénztelenségre dobott ki magából az akkori világ. Véletlenül értesült róla Németh László. Fölkeresett. „Költözz hozzánk, Ellának igazán mindegy, egy tányérral többet tesz-e az asztalra.” Tétováztam, de a gödi szobáját talán elfogadtam volna. „Az nem megy” – mondta. Ott ugyanis már Pap Károly lakott feleségestül. És még egy adatot. Üldöztetésének legválságosabb éjszakáit hol töltötte Zelk Zoltán? Nem veszem el előle a nem mindennapi témát, egyszer majd nyilván maga is sort kerít rá. Németh László kislányainak gyerekszobájában.

Ez volt a mi „népies” nemzedékünk, és most már tán világos, hogy az ilyenfajta partizántáborokba nem közös hadparancs viszi az embereket, hanem a közös hit, még akkor is, ha a tábor tagjait természetük – és múltjuk – eltávolítja vagy vitába keveri. Ki foglalta rímbe, de szinte tételenként a „népiesség” szociológiai föltételeit és politikai követeléseit? József Attila, utolsó életévében. A magyar tájakon különleges pusztító egyke, az öngyilkossági ragály, a tanyák önkényes lerombolása, a félelmetes kivándorlás, a falu egészségtelen elnéptelenedése és mind a népbetegség, mely miatt – ahogy ő maga is leírta – „pusztul szép fajunk”, nem urbánus gond volt, nem is „népies”: általánosan magyar.

Knut Hamsun és Ezra Pound, Gottfried Benn, Drieu de la Rochelle minden irodalomban akadt. De ezek – fél kézen is alig megszámlálható – itteni társaival a magyar irodalom népi gyökérzetét kompromittálni – nem, ez nem irodalmi terület.

Az idők végzetes súlyosbodásával a Válasz írógárdája a Magyar Csillag köré tömörült. S abba ki nem írhatott magyar író? Volt ott különbség urbánus és népies között?

Ha volt, inkább az urbánusok javára.

Azzal kezdtem, hogy levonulva a pályáról, egy-egy csapat író attól lesz nemzedék, ha azt mondhatjuk róla, összjátékról adtak példát. Ismétlem, a nemzedék tagjai lehettek, s nyilván voltak is egyénileg olyanok, amilyenek, személy szerint nagyon is mások és mások, de a cél, a közös győzelem mindnyájunkat áthatotta.

Történt pedig mindez Németh László erkölcsi sugalmazására, magatartásának példájára.

Akik ma itt e teremben ülnek, azok nyilván csak arca, mai tekintete s nem művei megismerése végett jöttek ide, tudják tehát jól, az irodalomnak és szellemi életnek nem volt olyan labdája, amelyet ő – áttörve minden csatárláncot – ne lőhetett volna be az egyéni siker kapujába.

És most jön az én második vallomásom és tanúságtételem.

Kezdettől megvolt benne a kivédhetetlen góllövő képesség, de amióta én ismerem, a legszebb előretöréseiben is folyton azt nézte, kinek adja át a labdát, kit szaladtasson a maga helyére, kit juttasson sikerhez és önbizalomhoz; hogyan tökéletesítse az összjátékot, a nemzedéket, amelyről nemcsak ő hitte, tán utolsó esélye ennek a népnek, hogy saját erejéből vívjon meg a sorssal.

Összefoglalom. Németh László nemzedékem pályafutásában nem mint egy népiesnek nevezett együttesnek, hanem mint az egész magyar irodalomnak önzetlen és épp ezért példaadó csapatkapitánya működött. Ha vannak, akik ezt így első hallásra némi csodálkozással fogadnák, azoknak van még egy szavam.

Kéziratom eredetileg így fejeződött be. Képzeljük el az elképzelhetetlent, amit csak az idő vastörvényű múlása nem enged a fejünkbe, hogy ebben a teremben az ő székében nem ő ül, hanem teljes testi valóságában Széchenyi István. E kép fölvillantásával az volt a célom, hogy beleegyezésüket kérjem, hogy valamennyiök nevében siessek le erről az emelvényről, és a legnagyobbnak kijáró tisztelettel nyújtsak neki gratuláló és köszönő kézfogást. Most arra kérem beleegyezésüket, hogy ugyanezt a kézfogást a kórházi ágyához vigyem el, valamennyiönk – egy nemzet – szívbéli jókívánságával, hogy mielőbb magunk közt láthassuk; az őt megillető helyen.

Rousseau többször is elmondja, hogy egy sou nélkül rótta napestig az utcákat, este pedig valamelyik szalonban hercegek és grófok hallgatták szavát az élet értelméről, a tökéletes társadalomról. Puskin kortársai két száműzetés vagy két megkorbácsoltatás közt olvasták fel műveiket ugyancsak hercegi szalonokban. A szalonok előadódobogóvá alakultak, de az üres zseb és a korbács alig változott; voltak – hogy így mondjam – nemrégiben is keleti országok, ahol a tapsfergetegben távozó írót az utcán vagy szülőfalvában másképp csattogó tenyerek várták. Az ilyen nevelés, az ilyen változatos visszhang megkeményíti az írót; de merevvé teszi néha eszméiben is; írói sors helyett nemegyszer prófétai útra téríti.

Veres Pétert először – van tán már tíz éve – mint csodát láttam. Egy szocialista népgyűlés ünnepelte olyan tombolással, aminőben egy Gandhinak lehet része. Kitűnő szónok volt; higgadt, világos okfejtéssel alkalmazott valami marxi tételt a nagyrészt entellektüelekből álló hallgatóság előtt. Elvitte a babért a hivatásos előadók elől is; mondatait az akkoriban divatos freudi kézikönyvek stílusára kanyarította, tele idegen szakkifejezésekkel. E mondatok azonban a legízesebb hajdúsági tájszólásban szálltak, abban a kedves, gordonkahangú öblösítésben, amely az ó-t ao-nak zendíti, tán még ebben a szóban is, hogy pszichológia. A hatást nyilván elsősorban ez a kiejtés aratta, aztán a rokonszenves, bajuszos hajdúfej s végül a csizma. Mindez „echt” volt. A közönség a maga világszemléletének hódítását ünnepelte: a világvárosi észjárás benyomulását az aó-ba és a csizmába. Én pirultam. Másutt megilletődtem volna a szónok képzettségétől, nemes indulatától és eszméitől; a sikert itt – kimondom a szót – a beszélő kutya sikerével rokonítottam. Ezt megmondtam az ünnepeltnek is, midőn később összebarátkoztunk. Mosolyogva hallgatta, értelmes szeme ezt csillantotta: csak bízd rám. Látszott, hogy sok mindennel tisztában van.

Aztán megismerkedtem írásaival. Ezek elragadtak. Nem tökélyükkel még, hanem az ígérettel: a belőlük áradó tárgyilagossággal, a nyugodt szemlélettel, a beszámolás hitelességével. Az idegen szó, az idegen mondatfűzés tűnőben volt; egy keresetlenül a lényegre törő s egyszerűségében rokonszenves író készülődött; rengeteg anyaga volt s kitűnő írói iskolázottsága: társadalomszemléletet a munkásmozgalomban tanult. Lehetősége, feladata s területe új és óriási: a nyugati szociológia, sőt szocializmus eszközeivel feltárni a magyar parasztvilágot, irodalmi alkotásokban. Az utóbbira is minden jel biztató: folyamatos, tiszta előadóképesség, szemérmes, szinte paraszti tartózkodás a hangulatos túlzástól, a népi nyelv eleven közelsége. A várakozás beigazolódott. Az Alföld parasztsága irodalmilag ízes, szociológiailag hű és leleplező bemutatása egy alföldi falunak. Zökkenő csak ott van benne, ahol az író átlépi a falu és a jelen határát, a múltba kalandoz és általánosít, ahol nem tapintható valóságról, nem két szemével látott jelenségről beszél. Életleírásában, a Számadás-ban a tárgy természete megóvta ettől; összes eddigi alkotása között nyilván ezért sikerült ez a legjobban. Ebben csak erényei, már látható írói és társadalomvizsgálói erényei érvényesülnek. A festett képek tompa színeikkel is nagyvonalúak, az író magatartása higgadtan is bátor; a testes könyv mondatai oly egyenletes, nyugodt ritmusban fordulnak elénk, mint egy végtelen ugart fogyasztó barázdák: győzzük az ugart, a szántásnak tempóssága, szépsége, értelme van. Kínálkozó lesz irodalmunk történetében ezt a könyvet befejező végére állítani annak a falu- és városkutató vonalnak, melyet nem a Puszták népe, hanem tán Márai vallomásai indítottak meg.

A Számadás nemcsak az olvasónak, hanem az írónak is feladhatta a kérdést: most merre? A könyvben – mint e vonal minden alkotásában – a széppróza és a társadalomtudomány karolt egymásba. Az andalgó mátkapárt még egy írónk sem juttatta el az oltárig, de viszonyukat sem bontotta föl véglegesen. Márai éppúgy szemmel tartja mindkettőt, akár Németh, Cs. Szabó, sőt Tamási. (S ilyenkor vitázunk, szóljanak-e bele a köz ügyeibe az írók. Csak ők tudnának: a műfaj már csak rájuk vár.) Veres is a többi útjára vágott: külön-külön vette elő az oly konokan egymáshoz vonzódókat. Írt négy-öt egészséges, erős, talponjáró novellát és egy jóra sikerült verset. Ezeket az olvasók nemigen ismerik; Gyepsor című kötetében jelentek meg. Aztán a másik fél felé fordult. Képességeinek ismerete óvatosságra inthette volna. De annál több volt, ami csábította és ösztökélte.

Legendája előbb volt, mint alkotása; személye már pályája kezdetén ismertebb volt, mint művei. Igen sok cikket írt: a jól gördülő sorok közül is az édes tájnyelvet vélte hallani az ember, legendabeli alak ajkán. Gyorsabban szerzett hírnevet, mint Petőfi vagy Arany; tulajdonképpen csak jelentkeznie kellett, rálépnie az eleve leteregetett szőnyegekre: a parasztimádat leste már a testbe öltözött eszményt. Igényes íróra út ennél veszélyesebb nem várhat. Öntudattal, biztosan indult meg rajta. Nem is olyan vezér volt, akit a tábor nyom ki magából, hanem olyan, akit a tábor szív magához, mint hajdan a kurucok Rákóczit. Egyetlen hiba volt: a táborba nem a parasztság sereglett, hanem az irodalmi élet s az, amit ma középosztályunk ifjúságának hívunk. De volt egy kétes előny is: e réteg műveltsége alacsonyabb, illetve romlottabb parasztságunkénál is. Megkönnyíti ilyesmi a vezér dolgát? Meg is nehezíti.

Veres állja a szerepet. Ötödik esztendeje, hogy nem megyek olyan társaságba, ahol háromnál több ember van, de kapom még a különböző értekezletekre, gyűlésekre, honmentő vacsorákra a meghívót: alig van köztük, amelyről hiányzanék az ő neve. A réteg, amely tegnap még megvesszőzte volna, s holnap tán meg is vesszőzi, átmenetileg, ahogy szokás, isteni küldöttként ünnepli, néha Raszputinként. Cikkeit, bírálatait és fejtegetéseit a legkülönbözőbb kérdésekről a legkülönbözőbb szellemű folyóiratok közlik. Nyilván e cikkek és előadások summája legújabb könyve, a Mit ér az ember, ha magyar. A könyv hangjából is kiérződik: az író most áll dicsősége delelőjén. Ezért tartom illendőnek, hogy most szálljak szembe vele, s ahogy tudom, megingassam: most áll pályája fordulóján is. Könyve a legrosszabb irányba mutat.

Tulajdonképpen röviden végezhetek vele, a könyv három-négy embernek készült, az egész világot beleértve.

A népek vezéreinek nyújt aprólékos használati utasítást sorrendben arra, hogyan nősüljenek, kikkel barátkozzanak, hogyan kezeljék a gyávákat, az árulókat, a szélhámosokat, a jóhiszemű reformereket, egyszóval hogyan szerezzék és tartsák meg a tömeget, azaz a hatalmat. Kezdetben azt hittem, csak népvezéreknek készült, de ahogy a könyv hosszabbodott, egyre jobban kiderült, hogy én tévedek, a szerző nemzetvezérekre gondol. A tévedés oka, hogy ez neki is csak később jutott eszébe, könyve elején még az ország jobbra törő parasztfiaihoz szól, nekik bizonygatja kezdetben naiv kérkedéssel, hogy milyen bölcs és hiteles tanácsokat fog adni. „Engem – írja – nem riaszt vissza, ha sem a hivatalos tudomány, sem a polgárság művelt vezetői nem tartanak illetékesnek, hogy a magyarság nevében beszéljek, avagy éppen oktató hangon beszéljek.” Ilyen aggállyal múltunk nagyjai sem törődtek. „Ehelyett Zrínyi megírta a Német maszlag – török áfium-ot” – folytatja, bizonyítékát adva annak, hogy él és őrködik a Múzsa: épp elhittségük csúcsán sújtja le a kérkedőket, egy villanó mosollyal. (Ilyen címmel ugyanis nem Zrínyi írt könyvet, hanem Lackó Géza.) Nincs Veres hívei között senki, aki figyelmeztetné? Vagy háta mögött ők is mosolyognak? Megbecsülésem jele is, hogy szemtől szembe állok most vele.

Mert szándéka nyilván nemes, csak a gondolatokban téved el, abból az egyszerű okból, hogy minden gondolatot, amit a levegőből kifog és megért, sajátjának hisz, gondolatot pedig igazán rengeteg tarkát hord manapság a szél. Így történhetett, hogy ő, aki kétségtelenül azt vallja, hogy a parasztság (a munkásság példájára) csak alulról, saját erejéből emelődhet, hirtelen hitet és elvet vált, s már nem is új nemességet, hanem új cézárokat nevel, tetterős, csak saját lelküknek felelő vezetőket, akik be mernek vágni egy adura is. „Világtörténelmi leckét adott ebből Mussolini az abesszin ügyben.” Bevallom, a könyv olvasása közben nem egyszer visszafordítottam a címlapot: valóban a te neved látom ott, Péter? Hogy pirítsak rád közös múltunkkal? Ki ünnepli most eszméi benyomulását az ao-ba? Ily könnyű elfeledni az ősi népi tapasztalatot, hogy minden hatalom, a legkisebb is, egy falusi kisbíróé is természeténél fogva megront? Hogy megront már az utána való vágy is? Hogy a „tömeggel” a feladat csak az emberiesítés lehet: az egyének szabad és egyenlő függetlenítése?

A könyv azzal is zülleszthet, amivel példát akar adni. Tisztelem az írót, mikor bevallja, hogy őt csak a becsvágy mozgatja, az az „ösztönző démon”, hogy „különb akarok lenni!”, de megállok, amikor néhány háború előtti kocabölcselő nyomán ebből pedagógiai elvet farag, ezt oltja a cézárságra buzdított parasztfiúkba. Amitől kezdetben is tartani lehetett, itt hegyomlásszerűen következett be. A maga sajátos területén, a tapintható valóságon túllépő író kapkod, az idegen légkörben egyensúlyát veszti, nyilván ezért dülleszti mellét, s üti fejét egyre magasabbra. Ő, a józan nép fia a mozgalom vagy a valóság fegyelmén kívül úgy beszél, mintha mámoros volna. „Maga a hatalom érzése egészen rendkívüli érzés, megmagyarázni nem is lehet: ezt érezni kell – írja. – Ha van benned hatalomvágy, akkor tudod, hogy micsoda. Emberek millióival rendelkezni, szeretni őket s ugyanakkor parancsolni is nekik…” Őszinteségével ilyen érzelmeket plántál. Új világszemléletét nincs módom kedvem szerint bírálni: az írói versenyben, hogy kinek rekedt legtöbb betűje a cenzúrán, azt hiszem, én viszem a pálmát. Így csak stílusáról szólok. Nem tartom véletlennek, hogy e mámoros áradozásban nyelve is megromlik; olyan mondatokat ír le, mint a frissen magyarított zsargonújságok: „az őstehetségekről, akik vannak”. A régi szép barázdákból homoksivatag ráncai lesznek. Ha van leleplező stílus, ez az. A Múzsa kegyetlenül működik: már törvényszerű, hogy az író épp a legalaposabb közhelyek után nyújtja át bal kezét a jobbhoz egy meleg gratulációra.

Szeretném hangomat még élesebbé tenni, karvastagságúak már a fattyúhajtások ezen a szépen indult termőfán. Az ügy érdekében nyesem. Veres a szépprózától elfordulva, nem a társadalomszemléletet választotta, hanem az utcai politikát, de itt sem a parasztságét, hanem a koreszmékre hajló, sőt hajbókoló „értelmiségi tömegekét”; azok méltó vezérre találnak benne; de csakis azok. Hadd mondjam még egyszer: én, akit valamikor azok közé számított, akik útját egyengették, e mostani útját eltorlaszolni szeretném, minden áron, akár barátságunkén is. Egy darab reményem él benne, ezt menteném. Az ő bukásával – melytől már csak egy lépés, a nevetségesség lépése választja el – egész népi mozgalmunk ütheti meg magát.

Ma is vallom, hogy ez a mozgalom, amelynek élgárdája a régi lobogót most, nem tudni, milyen meggondolásból, egy színházi hetilapban ütötte le, a háború utáni szellemi élet legfontosabb jelensége volt. Veresnek is ez készítette elő a talajt, ez tűzte ki célját is. De természetesen nem személyiségének, hanem személyében annak a rétegnek, amely mondandóját őrá bízta. E mondandó meghallgatására az első parancs: az alázat. Ez első parancsa az írói hivatásnak is. Veres ehelyett „azonosult a néppel”, majd a magyarsággal, így nézi már az emberiséget is. Nem hiszem, hogy csak a divatos mítoszok hatására; inkább egy lírikuséra, Adyéra, akinek a verselésben ugyan nem akadt epigonja, de annál több akadt a magatartásban, abban az önistenítő fejedelmeskedésben, melybe Szabó Dezső óta annyian beleesnek és bennragadnak. Itt az idő, hogy ő kiláboljon belőle. Ha magába száll, úgy száll a népbe, a valóságba: úgy lesz író is, népvezető is.

Realizmust élvező olvasók szájuk törölve, realizmusra kénytetett regényíróink a versenyből kiállva bámulják Veres Péter valóságismeretét, tudástárát, kimeríthetetlen élményiszákját. Ennyi tapasztalatért valamire való író nemcsak néhány évi kukoricatöltögetést és krampácsolást, hanem fél évenként megismétlődő csendőrvallatást is örömmel vállalna, főleg emlék formájában. Könnyű Veres Péternek, könnyű Szabó Pálnak – ez a fordított előjelű sóhaj nem mond kevesebbet, mint hogy könnyű a szegénynek, az úr-kirúgta bajba jutottnak, a csendőr-pofozta nélkülözőnek; mert övé az irodalom országa s benne a legtermőbb gyümölcsliget. Szerencse, hogy műveltek vagyunk s nem megmosolyogni való autodidakták.

Ennél sem volt még különb mellévágás sok. Veres Péter valóban bámulatos értesültsége és életismerete mindössze két dologra terelheti a figyelmet.

Az első, hogy mi minden tárgyi tudásra, a munka, a szerszám, az emberi és állati lélek működésének milyen fokú megfigyelésére van szüksége a legszegényebb faluvégi nincstelennek is, hogy úgy-ahogy megálljon a lábán. Amit Veres Péter a csillagokról, a földről, a kútásásról, a búzacsíráztatásról és a meteorológiáról tud, azt minden mezőgazdasági munkásnak életföltétele tudnia; anélkül tisztességes lélekkel napszámba sem állhat; mert még ott sem áll helyt.

A másik, amire figyelmünk terelődhet, hogy vajon Veres Péter korosztálya számára e honban nem az autodidakta mód volt-e a legjobb az úgynevezett – de kellően soha meg nem határozott – közműveltség megszerzésére. Író csak autodidakta lehet s művész, egyáltalán! szakítsuk le már ezeket a nagyképül felrakott álarcokat. Mindenfajta kulturáltság ott kezdődik, ahol önszorgalmúvá – a lélek önműködő erejévé – válik; ahol úgy hagyja el az „iskolás alapot”, hogy egyben függetlenül tőle. Hányan képesek erre? Az autodidakta szónak a század elején szép csöngése volt; azokat az esti egyetemeket idézte, ahol egy Jaurès, egy Romain Rolland, de egy-egy Antoine és Shaw is tevékenykedett, s osztott kézfogással diplomát. De ki ne hallaná ki, ha egy kicsit is arra fordítja a fülét, hogy ebben a szóban hovatovább olyan is benne csengett: ne tolakodj, paraszt, szerényebben, proli? Az ingerültség nem indokolatlan, bármily pöffeszkedően jogtalan is. A Veresek, Kassákok csillapíthatatlan tudásszomja, megfigyelő éhsége és lelkes hozzászólhatnékja ugyanis, ha úgy veszem, egyben a kor iskoláinak szégyene: másokból – a szabályosan iskolázottakból – mért hiányzott?

Veres Péter tehát semmiképpen sem ábrázolható művészi voltában sem azzal, hogy autodidakta, sem azzal, hogy írói anyaga véletlenül paraszti. Az előbbi mint művészt próbálná eleve alacsonyabb fokon hagyni; az utóbbi a szántás-vetési szakmát misztifikálná.

Semmi sem volna hálásabb és könnyebb, mint Karinthy – vagy még inkább Paul Reboux – modorában egy à la manière de Veres Pétert gyártani, mondjuk arról a köznapi foglalatosságról, hogy együnk köröm közül egyszerre szalonnát, kenyeret és paprikát, nem sajnálva ennek leírásában semmi kitérőt, vagyis felsorolva minden közismert részletet kenyérdagasztásról, paprikatermelésről, bicskaköszörülésről. Vagy, mondjuk, hogyan fényesítsünk csizmát, ezúttal a kefék, a különféle bagariabőrök, a mai dekadens cipőkrémek s a régi jó, még köpésre járó suvikszok természetéről divagálva sine fine! Azért volna gyors sikerünk vele, mert ahogy a paródiában (és az epigonságban) törvényszerű, a lényegnek csak a héját, a műnek csak a külső jegyeit mutatnánk föl. Amit Veres Péter, de Szabó Pál íróvoltában is irodalmunk mind a mai napig kiemel, aláhúz és jellegként taglal.

Veres Péter művének ereje, értéke, sőt baja nem ebből az adatdzsungelből származik. Hanem – sokkal mélyebben – abból, hogy ő szeret adattal szolgálni. Szereti felvilágosítani embertársait. Szereti embertársait.

S ehhez a szerfölött hasznos munkához megteremtette a maga művészi eszközeit, mégpedig igen korán, hogy úgy mondjam, még csizmás fővel, vagyis még szülőfalujában, azaz mintegy házilag, abból, ami a keze ügyébe került. Parasztságunk született életrevalóságára s ügyességére vall, hogy ebből milyen ízlésesen, takarosan, használhatóan és ökonomikusan állította össze már az a faluvégi, fekete posztós napszámoslegény azt, amit ma Veres Péter stílusának mondunk. Már az alapok beillesztésekor egy gyárüzem tervezőjének szemmértékével dobta el a rosszat, s tartotta meg a jót.

Ennek az eszköznek a birtokában Veres Péter tehetsége faluján kívül is, már föllépése elején is bármely környezetben hasonló eredménnyel sorakoztatja a hasznos tudnivalót, azaz ontja az „anyagot”. Elég neki egy fél óra egy jegyzői irodában vagy pesti szakszervezeti központban, vagy akár egy építészeti vagy lélektani kongresszuson, s tele az iszák a megfigyelt részletek tömegével. Ez az adatgyűjtő tehetség jóval sokoldalúbb, sokélűbb, jóval veszélyesebb, mint első pillantásra látszik. Van tekintete az emberekre is! Sőt! És nemcsak a gyepsoriakra! De még mennyire nem!

Mert hisz hogy is lehetne e szem gazdája másképp az, ami elsősorban: közösségi ember, hogy a saját szavát használjuk.

Veres Pétertől tehát, hogy e bevezetőt összegezzük, a legnagyobb eltanulnivaló nem az adattára, hanem a ténymegbecsülése; nem a szeme járása, hanem a szíve lüktetése; nem az agráriassága, hanem az európaisága. Ki figyeli, ki tartja számon hozzá hasonlóan a külföldi könyveket, áramlatokat? S szól hozzá már-már bennfentesként? Valahányszor rá mondják a provinciálist, a hozzáértő elmosolyodik: – ő? Világfi! valamennyi írónk közül a leglankadatlanabban.

Az első világháború után a német irodalomból fölszállt – még kevés tartalommal – egy szó: a neue Sachlichkeit. A második világháború után, most francia területről, ennek csaknem tükörszava emelkedett föl: objectivisme. Ez már nemcsak elveket hozott; megvizsgálni valót is. Veres Péter pályáján, ha volt botlató, az első s az újra megismétlődő az volt, hogy csak a maga módján tudott mozogni ezen az európai szinten. Sem kritika, sem közönség ebben nem támogatta. Bármily helyes ösztön s modern igény vezette, mint európai emelkedettségű írót, bíz húzta sokszor honi dágvány. Nem Balmazújvároson, ça s’entend: Pesten.

Veres Péter két hete kézhez kapott Válogatott művei-nek minden darabját régtől jól ismertem. Kerestem hát, használatlanságtól tétova lábbal, a helyet a polcon, ahova a tenyérbetöltő, vaskos, 1620 lapos kötetet beerőszakolhatom. Álltomban mégis belenyitottam, inkább csak a szép nyomás, a vékony-finom papiros csábítására. A Suli Kis Varga történetének végére esett a szemem. Ahol a szántást ellenőrző brigádvezető rajtakapja a sündöri kis rongyembert: csalt, nyolc col helyett csak hatra járatta az ekéjét. Ezt a novellát – helyesebben hosszú jellemrajzot – annak idején fölpezsdülés nélkül itta magába az agyam. Most ez a néhány befejező sor egyszeriben kitágította szinte a szeszek erejével a képzelet agyereit, és odavarázsolt a ködös decemberi határnak föld- és parasztszagába. Visszalapoztam a novella elejére, leültem. Félhónapos jó bódulat után most merültem föl a könyvből. Egy nagy írót fedeztem föl újra. Még nekem is kétszeri, háromszori olvasás kellett, hogy Veres Pétert igazánból fölfedezzem.

A részletben van az élet és az igazság – Stendhalnak ezt az írói vezérelvét követve hatolt be Illés Endre a maga, bonyolult zárakat is oly frissen nyitó mondataival – A pármai kolostor szerzőjének műhelyébe. Ez volt már Balzac vezérelve is. Ezzel a vezérelvvel tört ki az egész újkori realizmus a romantika liánerdejéből.

Kortársi irodalmunkban nincs még egy olyan hiteles részletező, mint Veres Péter. Minden adatért személyével felel. Hozzá mérten még Móricz Zsigmond is romantikus; mindenki az, aki románt csinál: regényt húz rá a tényekre. Veres Péter a tények puszta fölsorakoztatásával alkotja meg sajátos művét. Miképp? Ahogy mondtam: személyes hitelével áll ott minden ábrázolása mögött. És persze eredendően sajátos, hatalmas erejű művészi képességével.

Ez a keresetlen művészet sokáig megtévesztette a világot; csak egyszerűnek látszott.

Harmadszor viszem vissza szememet a kötet egyik mesterteljesítményére, a Pásztorélet, pásztorsors-ra. Látszatra puszta etnográfiai adatfölvétel is lehetne. Igaz, olyan adatfölvétel, amilyet a világ egyetlen szakgyűjteményében sem találhatunk: a tudós adatfölvevő és az egy egész élet tapasztalatával szóló adatközlő: egy személy. Történet nincs benne; úgy értve, hogy napi történetek valamiféle láncra fűzése. Egy népréteg száz évekre visszamenő történeteinek kockáiból áll össze egy sajátos építésű emlékmű. Csupa adat; csupa – „részlet”. A tömérdek kifejtett terméskövet igen sokáig nem valamiféle román habarcsa tartja össze, hanem az íróinál egy közvetlenebb szenvedély, olyan művészé, aki nevelni akar.

De ez ellen nekünk itt nincs kifogásunk. Európa – főleg a 18. században – rengeteg ilyen oktató szándékú szépírót ismert. Kár, hogy a Swiftek és Diderot-k csak a tintatartókat örökítették ránk s nem a tintát.

Ha Veres Péter (mint különben annyi másról) kellő időben értesül mindarról, ami ma a – szinte már túl aprólékosan részletező – nouveau roman fogalmába gyűlik össze, nem engedi, hogy holmi kisebbségi érzés a félszázad előtti szabályos regény írására ösztökélje; nyugodtan halad a maga útján. Azon az új úton, amelyre egy újonnan jelentkező társadalmi osztály irányította, és amelyen az minden letéréstől szerencsésen megóvta.

Ritka nagy kincs van a birtokunkban az ő tehetsége jóvoltából. Ahogy én ismerem, a Baltikum-Adriatikum hatalmas sávjában ilyen értékűvel, ilyen gazdaggal csak mi dicsekedhetünk. Valóságos leltárunk, telezsúfolt szellem-múzeumi padlásunk-pincénk van arról, hogy élt itt a kelet-európai agrárproletariátus szörnyű sorsának utolsó évtizedeiben.

Képzeljük el, milyen hiány nem volna hiány, ha Veres Péter nem az újvárosi Gyepsoron, hanem Angyalföldön, nem az agrárproletariátus írójának születik és tudatosodik. Ha ott szedi élményévé a stendhali részleteket; ha azon a szín- és tetthelyen alakítja ki a stílusát, a nyelvezetét. S éri el ilyen hamar a környezet látható együttműködésével a kifejezés, az érzékeltetés egyszerűségének azt a fokát, amelyet mindenki tanítványként bámulhat benne.

Nincs egy sora, amely nem árasztaná a megélés hitelét. Az az érdemfosztó gondolatunk támad: ez az író csak kottáz; amit elmond, az előkerülne bármelyik hajdúsági kisparaszt iszákjából. Azok hiszik ezt, akik szerint egy mikrofonnal Tamási-, Tersánszky- és Németh László-szövegeket lehetne gyűjteni Farkaslakán, Nagybányán, a Mezőföldön. Veres Péter a hajdúsági nyelven is nemzetközi érvényű művészi teremtést végez. Igen, mondatonként olyat érzek, hogy ez az író csak azt veti papírra (már-már azt hiszem, hogy csak azt tudja papírra vetni), ami vele megtörtént. Nem, bármit odabűvöl; a mondatok tájnyelvi libegése is a varázslat eszköze. (Odavetve is mesteri vonalakkal érzékelteti egy holtszegény napszámos nikotinszomját; hogyan próbálja meg sötét hajnalban meggyújtani pipájában az estéről való dohányt, s mivel már gyújtanivaló nincs, hogyan gyömöszöl a szutykos maradékból egy kis bagót. Nos, Veres Péter soha nem dohányzott, tán egy ismerkedő szippantás erejéig sem. Élete vége felé viszont királyok és hajdan volt vezérek elméjét tette a magáéba, s működtette a maga művészetének mindent megélni tudó erejével.)

Művészet, művészet, művészet, szántszándékkal ismétlem. Szárig sáros csizmában, í-zve, hangzókat kettősen ejtve, szinte nomádkorian diftongizálva is lehet valaki árnyalatos, modern művész, higgyük el végre – győződjünk meg róla – legalább most, legalább mi.

A nyelvészeti szakfolyóiratok már bele-belekaptak, hogy magtárba gyűjtsék irodalmi terméséből az eredendően népi kifejezéseket. Szótárt lehetne szerkeszteni az általa megmentett tájszavakból és fordulatokból. Ezeknél is figyelemre méltóbbnak érzem azokat a szavakat, melyeket nemcsak egy táj érthet. Az író kivezet bennünket az ősz végi gulyaálláshoz, ahol a pásztorok hétszámra a szabadban állják azt a szemergő esőt, amelyben kalap és lábbeli átázik, de szűr és bunda megtőgyel.

Óvnám a nyelvészeket, hogy ezt az oly érzékletesen láttató szót – és rengeteg társát – sietve tájszónak minősítsék. Ez az író nemcsak használja közösségének szavait, hanem teremti is; nemcsak átvesz, hanem ad is. Nyelvezetében is együtt lélegzik sorstársaival. Nincs nem-közösségi művész; valami együttesnek mindnyájan tagjai vagyunk, még elefántcsonttornyot lakva is. A nyelv szerint, melyen ír, a táj és embertípus szerint, melyet leír, Veres Péter közösségének helyét kilométerre négyszögelni lehetne a földön. Ennyi volna csak, ez a csepp, az ő közössége? Nem. Alig van még egy magyar író, aki annyira együtt lélegzett a világgal és a korral, melyben élt; aki oly tág közösséget akart védeni és szolgálni.

Rengeteg időt s erőt pazarolt olyan teendőkre, melyeket mások is elláthattak volna. Szépírónak jóformán ezek lemúltával gyürkőzött neki. Így is csúcsra érve hagyott el bennünket. A Patriarka az utolsó műve? Vagy csak utoljára ezzel volt műve olyan tüdőtisztító, szemfrissítő hatással rám? A Barbárok-ról szóló tanulmányát Kosztolányi azzal fejezi be, hogy akként szeretné a jobb kezével az értők elé emelni Móricznak ezt az alkotását, ahogy társai elé az asztalos egy remekbe sikerült ládikát. Ilyen bemutatásra méltó ez a Patriarka is.

*

Ui. Mosolyogni lehetne rajta, ha nem illetődnénk meg attól, írásainak azoktól a passzusaitól, ahol Péter már nem is a maga szemével lát, hanem ösztönösen a nagy családjáéval, a népéével; ahol nem is ő beszél, hanem ez a szűkebb közösség, amely fölnevelte. Leírja – nem elfogultan – a méltóságos földbirtokos cingár kis madárka feleségét. „Hogy az arca milyen: szép-e, csúnya-e…, azt nem lehet tudni, mert mindig ki van festve arca és a csepp szája, ha az emberek elé megy.”

Az oroszok után legjobban talán mi magyarok tudtuk, nemcsak irodalmi hírekből és tanulmányokból, hanem – hála Bérczy Károly fordításremekének – a mű elnevezéséből is, hogy ki volt Puskin. Arccal konokan nyugatra, a magyar irodalom egy fél dallamot sem fogott el a hátunk mögött s jobb és bal oldalunkon zengő hatalmas szláv költészetből. Puskin az egyedüli kivétel. Azok közé a kevés számú idegen költők közé tartozik, akiknek keresztnevét zökkenő nélkül lehet magyarul emlegetni, mert hisz apáink is így emlegették, és elég gyakran ahhoz, hogy a mi fülünk is megszokja. A múlt század utolsó éveiben az Anyegin-t országszerte oly lelkesen olvasták és citálták nálunk is, akár Oroszországban. Költői művek kelendőségéhez mérten elég rövid idő alatt négy kiadásban jelent meg. A hasonló táj vagy az olvasók eddig oly kevéssé vizsgált hasonló lelkialkata volt népszerűségének oka? Puskin Sándortól a közönség nem ismert mást, de az Anyegin egy csapásra behatolt a magyar irodalomba, része lett annak, hatott reá, új hangulatot, sőt új műveket sarjasztott benne. Bérczy Károly 1866-ban adta ki szép fordítását. Kétségtelen, hogy nélküle, ha megszületik is, nem olyan alapvonásokkal születik meg az 1873-ban napvilágot látott Délibábok hőse, amely fölváltva oly jellegzetesen magyar és oly jellegzetesen orosz!

Holott az Anyegin épp akkoriban egyáltalában nem hathatott orosznak. Oroszosnak olyan értelemben, ahogy Európában e szót Dosztojevszkij álmiszticizmusa alapján azóta is értelmezik. A 19. század elején az orosz irodalomban egy szemernyi misztikum sincs, se vallási, se a lélektan körébe vágó. Napfényes, szinte reális az. Egyik részében nyugatibb a nyugati irodalmaknál is, másik részében akkor indul meg benne a népiesség. Az Anyegin és Puskin egész költészete (már ahogy én megítélni tudom) e kettő – az igazi nyugati és az igazi hazai légkör – szerencsés találkozása. A verses regény hősnőjét Tatjánának nevezik, ami már egymagában Puskin részéről olyan merészség volt, mintha valaki abban az időben regényhősnőjét nálunk Márinak vagy Trézsinek hívatja.

Anyegin művelt világfi, társadalmi reformer, sokat olvas. (Puskin – boldog idők – hősei jellemzéséül mindig felsorolja olvasmányaikat.)

Barátja és birtokos szomszédja,

Ilyen volt akkor az „ázsiai” Oroszország szellemi rétege. Ezt a szabadságért és haladásért lelkesülő réteget képviselte Puskin a cárizmus, a valóban ázsiai bojár közigazgatás és a rendőrség szerepét betöltő ortodox egyházzal szemben. Soha a parázsnak és jégnek ilyen találkozása. Ezért örök sistergés a mulattarcú költő élete, ezért érzi mindvégig idegennek magát Oroszországban ő, akinél jellegzetesebb képet addig senki sem festett Oroszországról. Déli vér is folyt ereiben; anyai ágon, mint tudjuk, egy fogoly abesszin „herceg” ükunokája volt. Valószínűleg ez tette oly lángoló orosz hazafivá. Ezért már huszonegy éves korában száműzik, bejárja majd egész Oroszországot (melynek határait csak kelet felé lépi át); lelkes européerré és kozmopolitává viszont valószínűleg ez tette, ahogy az már törvényszerű. Ám életét, jelentőségét restellné az ember egy centenárium ürügyén ismertetni.

Erre semmi szükség. A harmincnyolc éves korában meghalt férfi, akit egy bájos ringyó s a cári udvar finoman szőtt intrikája kergetett egy francia léhűtő halálos pisztolylövése elé, az oroszok legnagyobb költője. Minden oroszoké; élő, mindmáig elevenen ható költő, akár nálunk Petőfi, akivel alapjában annyi közös vonást mutat. A háború előtti szentpétervári szalonok éppúgy lelkesedtek érte, akár a polgári forradalmárok, akik a maguk előfutárjának tartották, vagy akár a Szovjet, akár Lenin, aki a propagandaköltők dörgedelmeitől az ő könyveihez menekült, s őt tartotta a jövő társadalom igazi előfutárának. Azok közé a nagy költők közé tartozott, akik a nagy tehetséget nagy jellemmel egyesítik. Nincs szüksége ünneplésre, még a megemlékezésre sem, hogy íme, már száz éve halott. Igazi költő volt; mindvégig eleven, mindvégig előfutár marad. Hódolatomként álljon itt ez az egyik legszebb verse, melyet most fordítottam le. (Ezt a verset Puskin nem sokkal halála előtt, 1836-ban írta; életében nem jelenhetett meg. A költő verseit végül, mint tudjuk, maga a cár cenzúrázta; e vers utolsó sorai talán őrá vonatkoznak.)

Lovassy László nevét mindnyájan ismerjük, a tankönyvekből is; épp csak a nevét ismerjük. Az ifjúság egyik vezére volt, a diéták korában; bebörtönözték, a börtönben megőrült. Mártíromságával talán többet használt a reformkor eszméinek, mint szervező munkájával, szónoklataival. Szerepéről vajon kegyeletből jelent meg most, száz év után ez a könyv, vagy példaadásból? Ha magamon mérem a hatást, az utóbbira gondolok. A hatalom, Metternich kormánya elriasztó áldozatul szemelte ki a fiatal ifjúsági vezért, akinek – épp fiatal kora folytán – csak egy erényét ismerhette kora, ismerhettük meg mi is: fiatalos elvhűségét. Azáltal, hogy a hatalom rámérte szerepet ő viszont úgy vállalta, amint a szabadság ügyének érdeke kívánta: nevéből kardot kovácsolt. Magában hordozta vajon már előbb is a betegség csíráját, s elméje amúgy is elborult volna? Vagy valóban a börtönbeli szenvedések következtében borult el? A kardot a sors megélesítve nyújtotta át az ügy bajnokainak. Őt magát hamar elfeledték, de neve épp a harc nagy éveiben lett fegyver; bosszúra ösztökélő; ami a politikai harcokban is a leghatásosabb. Szónoklataiban a húszéves jurátus gyakran emlegette, hogy életét is szívesen adná a szabadságért. Ha elfogadjuk szavait és mint ő maga, életét mi is a történelem, az eszmék szempontjából nézzük, azt mondhatjuk, hogy sorsa szerencsés volt. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik pusztán életük feláldozásával eredményt értek el; hivatást töltöttek be. Passzíve végezhettek el egy nagy feladatot, csupán a hősi magatartás köpenyébe burkolózva. Vigasztaló, hogy ilyen is van. De lehet érdekessége s fontossága egy ilyen életnek azon a pillanaton kívül, midőn a példaadást épp elvégzi? Pöre előtt Lovassy alig emelkedik ki kortársai közül; tevékenységéről elég annyi, hogy ártatlanul ítélték el; nem volt felségáruló, a jobbágyok helyzetének megjavításáról beszélt, olyasmikről, mint a mai faluvizsgálók. Nagy tette után még igen soká, 1892-ig élt, egy erdőháti kis faluban, egy nádtetejű házban, melyből néha hónapokig sem lépett ki; félig felöltözve ágya szélén elmélázva pipázgatott, „magában beszélt, szónokolt a tisztelt Karok és Rendekhez”, ha a gyermekek rányitották az ajtót, „rögtön elhallgatott és kedves, szelíd szavakkal beszélt”.

Életének, szerepének mindenképpen volt értelme. Műve a magatartása, s ez nem mindennapi bátorítás, olyan napokban, midőn az egyénre háramló erkölcsi feladatot, az egyén hivatását az egyéniségek is lebecsülik.

E könyvben Lovassy szenvedéseit szinte csak dokumentumokból ismerjük meg. Az életrajzi regények elviselhetetlen fecsegésének divatja idején meglepő és üdítő a szerző szerénysége; írói kvalitása, ízlése mellett szól, hogy nem akar költeni ott, ahol a valóságot kell megmunkálnia, kibányásznia. Ezt a munkát hang nélkül, szerényen, épp azért kitűnően végzi el.

Nyugodtan írhatok e könyvről, szűkebb érdeklődési körömbe vág; költeményeket tartalmaz, a költészet eszközeivel vizsgálhatom. Mivel az olvasó azt hiheti, hogy ezt afféle írói fogásból mondom, mert hisz sem a könyv címlapján, sem a hirdetésben nem látta, hogy versek, s tán a könyv elolvasása után sem vette észre, hogy verseket olvasott, szeretném megmagyarázni, mi a költészet. Ez azonban igen soká tartana, csak a bevezetés is. Inkább példát mondok.

Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe.

A tragikus táj fölött összefont karral áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi.

A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak.

Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban.

Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna.

A szöveg, melynek címe Dobogókő, jellegzetesen költői. Könnyed és véletlenszerű, a „hangulat” vezeti; utóízként marad meg belőle, hogy a legnagyobb dolgokról közölt valamit, hogy a „hangulatot” az élethalál, a végtelenség érzése vezette. Minden megszemélyesül benne, sőt megemberiesül: a szerencsétlenséget szenvedett erdő csakúgy, mint a Duna vagy az őzek. Egyszóval lírai leíró vers. Párhuzamba tudnám állítani a Kutyakaparó-val. Aztán kifejteném, mi benne az újdonság.

Lényegileg kevés benne az újdonság; a lírai közlendők öröktől valóak. Hogy a borjúnak metafizikai sejtelmei vannak? A költői elemek csak merészebben kapcsolódnak, anyagukban változatlanok.

A merész kapcsolás is a költészet körébe tartozik, ezt nevezik képzeletgazdagságnak; ez teszi lehetővé a költészet állandó megújulását, új elemek bevonását a versbe. Márai a rengeteg tárgyi és eszmei elem (a költők legértékesebb kincseinek, a rengeteg emléknek) birtokában ugrásszerűen kapcsol; kihagyással, vagyis – újabb költői merészség – olvasóját intelligensnek tartja, vagy elvárja, hogy az legyen; foglalkoztassa a szellemét. Így tömörsége is költői lesz. A vasárnap – írja – számomra cilinderes úr, aki vízfestékszínű tájban kézen fogva vezeti hosszú nadrágos, sápadt, matrózruhás kisfiát. A kikötő partján állnak, s nézik a vitorlás hajókat, melyek gyömbért, teát, rumot és cukornádat hoztak az országba. A füst a magas kéményekből egyenesen száll fel a halványszürke égbe, faggyú- és borszagúan. Egy talján, vállán megláncolt majommal, kíntornát tol, és halkan, vinnyogva énekel… Tömörítését, ezt a szellemi igényességét még mondatfűzési módjában is meg lehet figyelni; kedvtelve von egy konkrét és egy absztrakt alanyt vagy tárgyat egy közös állítmány sugárkörébe. Az elütő, váratlanul egymás mellé helyezett fogalmak érintkezve szikrát vetnek; az ózonos levegő, amit előidéznek, megint csak költői. Megvan ez a tömörség szemléleti módjában is. Aztán vállat vonok, és élek tovább, írja. Itt az mond legtöbbet – akár a jó versben –, ami a két mondat között kimaradt. Ritmusáról (a hátravetett jelzőről, a kiegészítő kiszöktetéséről vagy a bekezdést záró, hirtelen erős tartalommal megtöltött, rendszerint rövid mondatáról például, mely úgy hangzik, mint egy más oktávból leütött Sztravinszkij-ütem) nem kell külön beszélni: annak már iskolája van.

Mindez eddigi prózájában is megtalálható. Megtalálhatjuk világszemléletét, a fölényes szkepszist is, azt a magasabbrendű, de csendes konokságot, amivel az apró jelenséget a nagy, az örök emberi igénnyel kommentálja. Azt a kicsit kosztolányis, nemes nihilizmust, amelynek révén őszinte, írói hangon szólhatott a handabandázásnak, a nagyotmondásnak, a tartalom nélküli vitézkedésnek abban a vásári zsivajában, ami a háború utáni magyar kispolgári publicisztika. Csipkelődésében is szerény; ez volt sikerének titka. Azért figyeltek rá, mert halk hangon mert beszélni. Társai vad csinadrattával dobolták a szabadság-egyenlőség jelszavát, oly ékes rikoltozással tiltakoztak, hogy az ember már várta, mikor indul meg a fölszított Angyalföld a Főkapitányság ellen, hogy érvényt szerezzen a tiltakozásnak; az ellen tiltakoztak, miért nem szabad pizsamában járni a Korzón. Márai a publicisztikában is írói szemmel mért, a kicsit kicsinek fogta fel, s a legapróbb jelenség kibontása során így ért el – ötven sorban – a legnagyobb kérdésekhez. Társai európai szempontból vigasztalanul vidékiek maradtak, írásaikon konokan a nevezetes der Tzar wird sich kratzen ütött át; ő európai volt. A lényegtelent szimbólummá tudta emelni; költői eszközökkel dolgozott. Kár, hogy a kispolgárságért.

A prózavers szűk keretében ezek az elemek még jobban megmutatkoznak; most látszik meg, hogy ezek az eszközök tulajdonképpen milyen nyersanyag megmunkálásra teremtődtek. Az eszközök jók, az író kitűnően, a mester gyakorlatával kezeli őket; a vers sorsát már csak az dönti el, milyen nyersanyagot választ alkotásra a költő. A négy évszak igen sok darabja, mint a például idézett is, tökéletes prózavers. Baudelaire és Rimbaud ilyenfajta művei közt volna a helye, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud. A kötetben elsősorban természeti leírásai ilyenek, azok, amelyek valóban a négy évszakról, az élet mulandóságáról, a férfikor reménytelenségéről, egyszóval az örök lírai közlendőkről beszélnek. Szépek a mindennap csodáiról szólóak is (mint a holdfényben hintázó szakácsokról írt vers például), a múlt nagyjairól, az istenről hírt adók. Ezekben valóban megtudunk valami, más formában kifejezhetetlen dolgot az élet és egy igaz művészi lélek titkaiból. Az író a nemes eszközökkel néha – nyilván kíváncsiságból, mely olyannyira jellemző rá – kevésbé méltó anyagba vág. Ilyenkor csak ötleteket és aforizmákat farag; ilyenkor áll bosszút az elfojtott újságíró. Ilyenkor tanácsolnánk Márainak, hagyja ott még azt a hírlapi műfajt is, melyet ő teremtett; kár minden soráért, amely nem tisztán írói. Azért tanácsolhatjuk neki, mert ezt ő is érzi. Azok közé a kevés számú íróink közé tartozik ő, akiknek igényük saját magukkal szemben mindig egy szinten áll teljesítőképességükkel. Az az író ő, aki folyton küzd saját megalkuvásával, azzal a „jóra való restséggel”, melyet minden író oly jól ismer, s melyről ő is újra s újra annyit elmélkedik. Eszközei oly élesek, hogyha könnyű kézzel használja őket, magát vágja meg.

Ez a zene megindult, hallható; ez az igazi. Aki ezt elkezdte, annak számára úgy sincs kibúvó; ezt fogja folytatni.

Ennyi az egész vers. Nem is lehetne több. Címe, mint annyi versé abban a korban: Barátaimhoz. 1829-ben kelt, költője tizenöt éves korában írta. A vers nemcsak egy pályát nyit; odaillik az összegyűjtött költemények testes kötetének élére is. Oly jellemző nyitány, a felszabadult hangnak oly biztos megcsendülése, akár a Petőfi-kötet első lapján az „Aranykalásszal ékes rónaság”.

Ezt különben még Petőfi is írhatta volna. Apasztja a közép- és kelet-európai nagy lelki egység vallóinak örömét, hogy ha a verset orosz írta is, Byron hatására írta? Örömük csak növekedhet: a lelki egység tágul, föl Skóciáig, le Szicíliáig. A vers nem egy táj, hanem egy kor hangja. Azé a lelki egységé, melyet Byron rátalálása után Puskin éppúgy megszólaltat, akár Petőfi. Mindnyájan jobban mondják, mint Byron. A hang utolsó, tetszetősre tökéletesített lemezei Heine műhelyéből árasztják el a világot.

Az annyira jellegzetesen orosz Lermontov tehát éppoly európai, akár a másik, „még lélegzésében is” nagy orosz, Puskin. Orosz? Az ébredést bunkó aléltatta vissza. Európában e pillanatban már megint nincsenek nemzetek: Szent Szövetség van. E hang a Szent Szövetség korának hangja. Legélesebben ott tör föl, ahol az elnyomás legnagyobb, a remény a legkisebb. Hangnak is, példának is dermesztő; s mily ismerős.

Byron – hány korszaknyitóra mondhattunk azóta ilyet – még nem byronista; csak kerülgeti az eszmét, fogalmazgatja. Az igazi byronisták, az ige betöltői, a véresen komolyak Oroszországban állnak föl. Az első Puskin. A második, a nála is tragikusabb: Lermontov.

A szabadság plátói képe már készen ragyog, a gondolat már elvégezte munkáját. A valóság, a föld annál sötétebb, annál elviselhetetlenebb. Az emberre, aki lélekben ilyen fönt, testben ilyen lent él, csak lelki kettéhasadás várhat. A legnagyobbak ijesztő következetességgel mutatják a törvényt. A Geroj nasevo vremeni – a Korunk hőse – és az Enfant du siècle egymást kiegészítve vallanak.

Petőfi már valamivel szerencsésebb, tíz évvel később érkezik a világra; mire magába szívja a kort, a remény újra megcsillan. Puskin meg a kihunyt fényre emlékezhet, a dekabristákéra. Lermontov körül semmi, semmi. Olvasása közben az ember első érzése a meghatottság.

De épp ez a különös lelkiállapot teszi néha Petőfinél is újszerűbbé: hisz a fény Petőfi után is kilobbant. A harmincas években élő fiatal orosz érzésvilága, de hangja is itt-ott – ezen sem hökkenhetünk meg – Adyéra emlékeztet.

Nem tudok jól oroszul, segítséggel, szótárral feszegetem a sorokat. Akkor csodálkozom el, amikor a köznapi szótári szó úgy-ahogy megint verssé melegül, amikor a fordítással elkészülök:

Türelmetlen a földön, meggondolatlan. Mivel hősiességre nincs alkalma, kihívó lesz; tábor helyett veszélyt kereső. Első száműzetését annak köszönheti, hogy Puskin halálára írt számon kérő versét egyenest a cárhoz küldi. Aztán összeférhetetlen lesz, keserű gúnnyal véd valamit, maga sem tudja, mit. Ez az orosz idealizmus, tán minden idealizmus alapja.

Egyik legszebb verse az Angyal. Restelkedve bocsátom ki fordítását kezemből: eredetiben a vers nem is mondandójával, hanem utolérhetetlen egyszerűségével és zeneiségével angyali.

„Nem tudom, mi vár rám: elzüllés-e, vagy megbolondulás-e?” – írta még ifjú fővel. Mindkettőhöz túlságosan erős legény volt, nem adta meg magát. Már kötekedőn, izgágán őrizte, védte ezt a dalt idelenn, a földön, országában, amelyet „urak és szolgák hazájá”-nak nevezett. „A pesszimizmus és szenvedélyesség, félelmes démoni hatalomként borongott napbarnított arcán – írja róla Turgenyev –, nagy szemének sötét tekintete különös ellentétben volt ajkának gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével.” Elmés volt és nyers, de ez is, az is kiszámíthatatlanul. Szelleme és kardja egyformán veszélyes. Igen, mindkettővel sötétségben vagdalózott.

Másodszor egy párbaja miatt száműzik, a Kaukázusba, Oroszország Erdélyébe, ahol legalább még ős vadságában él a szabadság. Ami az eszménytestesítésre vágyó Petőfinek a magyar, az lesz neki a csecsen, a cserkesz; a kor azokkal is szembeállítja. Mennyire el tudom képzelni kétségbeesett forgolódását a csapdában. Az igazi, a láthatatlan s így megtámadhatatlan ellenség helyett sorstársaiba, bajtársaiba köt belé, azokat ölné; tudjuk, egyik barátja ölte meg, párbajban, egy ostoba félreértés miatt; még a huszonhetet sem töltötte be, pontosan annyi idős volt, mint Petőfi.

Még csak egy versét írom ide, egyik fordításomat. Ez meg talán a legismertebb költeménye, hazájában olyan népszerű, mint nálunk a Szülőföldemen vagy a Tisza.

Ezt halála előtt egy évvel írta. Mint a Korunk hősé-ben, rokonszenve ebben is csak a nép iránt van. Ahogy az egyik életleírásában olvasom, ez lett volna az útja; mint Európa-szerte az újjáéledő szabadságmozgalmak az ő hazájában is a nép körül kezdtek gyűrűzni. Ebben a versében a legjellegzetesebben orosz. Az abesszinarcú Puskin után korának ő a legnagyobb, legoroszosabb költője. Skót származású volt, családjának neve hajdan Learmont-nak hangzott.

Ismerem én, túlságosan is, ezt a Párizst. Nincs utcája, amely ne idézne föl valami emléket, illatot, képet. Apróra bebarangoltam, hol magányosan, hol kar-karban valakivel. Tönkrenyűttem; visszariaszt hát, émelyít és letör.

Meghitt naplóját kezdte így Dabit, 1930 októberében, első könyve, első nagy sikere után. Amikor már túl volt a szenvedélyen is, a visszariadáson is; amikor már megtette azt a fajta hátrálást, ami a festők szokása, hogy arányaiban lássák az ecsetre valót.

Eredetileg festőnek készült. Talán túlságosan is megélesült a szeme, s túlságosan is mélyére látott annak, amit ábrázolni akart; ezért fogott tollat. De biz azzal is képeket festett, arányosakat, pontosakat, feledhetetleneket. Scènes de la vie parisienne, a múlt század ilyen című metszetekkel árasztotta el a világot. Ilyen párizsi életjeleneteknek lehetne nevezni azokat is, amelyeket ennek a századnak a harmincas éveiben Dabit alkotott, viszolyogva az olcsó hatástól, a lényeget keresve; tikkadtan a kiábrándultságtól s szomjasan az emberiség örök ábrándjaira.

Ezek az esztendők – a spanyol polgárháború és a francia népfront esztendei – egy érdekes, egy régóta készülődő irodalmi iránynak kezdtek engedni teret és fényt Párizsban. Populisme-nak hívták, és megfelelt annak az általános népies áramlatnak, amely – a leningrádi Jeszenyin és a sevillai Lorca antennái között – Európa csaknem minden országában kiszikráztatott egypár életművet. Egyszerű emberek szenvedéséről, népről és tömegről írni olyan művészi igénnyel és tudattal, amilyennel Mallarmé egy suhanó vitorlásról, ennek Franciaországban régóta szép előjelei voltak. Charles-Louis Philippe, a „varga fia”, Gide-del tartotta a versenyt, míg meg nem halt, harmincnégy éves korában. Az „unanimizmus”, a tömeglélek költői megszólaltatásának kísérlete Duhamel, Vildrac, Romains ifjúkori iskolája volt. Francis Jammes minden kötetének ezt a címet lehetne adni: szegények öröme.

Dabit népi hazája Párizs legpiszkosabb és legvadabb külvárosa, a Szent-Márton csatorna környéke volt. Amely fölött a szakszervezetek s különféle munkásalakulatok fellegvárai állnak.

Piszkot ritkán ábrázoltak tisztább eszközökkel, mint ennek a Jemmapes-rakparti kis szállodásnak a fia. Említettük festői látását. Kedvenc spanyoljai tudtak a testi-lelki nyomor komor képeibe olyan napsugarat bocsátani; azok értették a koldusok világát a színek és vonalak olyan egyensúlyába örökíteni, mint ő.

Későn, harminckét éves korában érte el a siker, akkor kapta meg, elsőnek, a populista díjat s hozzá az irodalmi elit elismerését. Küszködve, de szívósan alkotott; minden amellett szólt, hogy az a régóta bontakozó irodalmi irányzat vele fog kiteljesedni.

Évente elkészült egy jó könyvvel. Részt vesz a haladó francia írók társadalmi tevékenységében, előadásokat tart, munkásgyűlésekre jár, utazik. Naplójának 314. oldalán ezt a fejezetcímet látom: Március 16, Hidasnémeti. Aztán, a következő lapon, Március 18, Budapest. A nő, akit feleségül akart venni, magyar volt, ezért jött Magyarországba, 1936-ban.

Annak az évnek nyarán több írótársával a Szovjetunióba utazott. Leningrádon, Moszkván, Tifliszen át Szocsiba ment. Utolsó naplójegyzete innen kelt, augusztus 12-én. Már itt rosszul érezte magát. Folytatta mégis útját Szebasztopolba; a láz itt már ágyba kényszerítette. Múló bajnak vélte, nem hagyta, hogy társai miatta megszakítsák az útitervet. Augusztus 21-én váratlanul meghalt, kiütéses tífuszban. Egy hónap múlva lett volna harmincnyolc éves.

Ha arra fordult a szó, hogy mi az ihlet, vagy hogy teljesednek a művész vágyai, Babits ezt az anekdotát szokta elmondani, mosolyogva, a saját tapasztalatából.

Egyszer álmában is írt verset. Mégpedig élete legszebb versét írta meg, ez volt az érzése. Végre szavakba tudta önteni, amit a magyarságról gondolt. S milyen szavakba, milyen zengő, lüktető verssorokba. Formaművészetének mesterdarabját sikerült megalkotnia. Ezt álmodta.

Tudta, hogy álmodik. Boldogsága azonban oly nagy volt, hogy fölébredt. Milyen szerencse. Gyorsan lejegyezte az álom diktálta verset, s még az eddiginél is boldogabb érzéssel ismét elaludt.

Reggel rettegve nézett az éjjeliszekrényre. Hátha csak álom volt az is, hogy lejegyezte azt a tökéletes alkotást.

De nem, nem volt álom. Egy papírlapon ott feketéllt az álombeli halhatatlan vers. Mindössze két sor volt; mégpedig:

Ennyit a költő álmainak teljéről. Van adat az olvasók, a versrajongók ilyenfajta élményéről is.

Diáklány korában F. is álmodott egy verset. Ez is gyönyörű volt, a legszebb, amit valaha élvezett. Szerencsére ez is fennmaradt. Nappali nyelvre lefordítva ez így hangzott:

Ha pusztán ihlet után írnának, ilyenféléket alkotnának ébrenlét alatt is a költők. A Múzsa alapjában csak ennyit súg. Ez a híres révület legfelső foka.

Teremteni, verset írni csak értelmünk képes. A lélektan tapasztalata szerint álmaink, a legtarkábbak, a legmerészebbek csak variálják az elménkben meglevő anyagot, újat nem alkotnak. Az ihlet csak indítás, a kedv megmozdulása munkára, a szellem erejének megfeszítésére. Verset csinálni puszta elmélázással éppoly kevéssé lehet, akár cipőt, ebédet vagy repülőgépet.

Suti nem kerülhette el a jegyváltást.

– Három átszállót – mondta Suti.

A kalauz jött, a folyót nézte. Már megint én váltom a jegyet, gondolta Suti.

– Három átszállót – mondta Suti.

A kocsi a hídon zörgött. De a kalauz most Sutira nézett.

– Három átszállót kérek.

Zsebébe gyűrte a jegyeket. Mindig én váltok jegyet, gondolta.

A peron felé nézett. A lány épp feléje volt fordulva.

– Megváltottam a jegyeket – mondta a lány felé Suti.

– Suti megváltotta a jegyeket – mondta a lány.

Hemingway-mérgezésem van. Ez kettőt jelent. Úgy el vagyok telve Hemingway jellegzetes írásmódjával, hogy egyfolytában kötetszám tudnám folytatni ezt a stílust. S ugyanakkor mástól, mint Hemingwaytól egy sort se bírok már belőle.

Az irodalom – s vele minden művészet – a népek emlékezete. Amelyik népnek nincs irodalma, vagyis nincs emlékezete a múltjáról, az jelenét is úgy éli, mint a gyermek vagy az őrült; kincsét elcserélné egy marék cukorért, megölelné a tüzes kályhát az ötvenedik ugratásra is. A primitív népek valójában így viselkednek: öntudat nélkül és a világról való helyes tudat, vagyis a világszemlélet nélkül.

A magyar népnek van öntudata, mert van irodalma; mert megbecsüli múltját, egyre jobban, egyre öntudatosabban, vagyis elválasztva a helyest a helytelentől, még egy ember művében is.

Mert mit becsülhetünk mégis Kisfaludy Sándorban?

A történelem haladó szellemű szemlélője méltán elbúsulhat az emberi fejlődésnek azon a jelenségén, hogy az egymás után letűnő uralkodó osztályok nemcsak bűneiket viszik sírba: magukkal viszik erényeiknek egy részét is. A görögök rabszolga-tartásának letűntét nem sajnáljuk; művészetük, filozófiájuk megtorpanását igen. Az azután jött korok jobbágy- és munkásnyúzását nem sírjuk vissza, de például a szótartásnak elvét, amely a lovagok eszménye volt, vagy a könyörületességnek, a gyengébb nem védelmének, a szabadszólásnak irányzatát folytatni és tökéletesíteni akarjuk.

Kisfaludy Sándor olyan társadalmi rend képviselője – helyeslője – volt, amely például a mi őseinket deresre húzatta. Kisfaludy emlékét nem ezért ápoljuk. Hanem azért, mert képviselője és tehetséges megszólaltatója volt ugyanakkor eszmélődő nemzeti szabadság érzésének is; mert érdemes művelője volt közös kincsünknek, a magyar nyelvnek; mert az emberi lélek egyik legszebb tulajdonságáról, a szerelemről is írt le maradandó: használható mondatokat. Vagyis részt vett abban az ősidőktől tartó erőfeszítésben, amelynek célja, hogy az ember – emberré emelődjék.

Ezért ünnepeljük őt ma itt mi, akik azon vagyunk, hogy az emberi szellem egyetlen értéke se menjen veszendőbe, akik azon fáradozunk, hogy mindazok a nagy eszmények, amelyeket az emberi elme a képzelet világában megteremtett, a valóságban is megteremtődjenek.

Oly fájdalmas közeli még a veszteség, Vass Elemér elvesztése, hogy szinte kései részvétlátogatásra készült nem egyikünk, akik ide eljöttünk. De nem tagadhatjuk, hogy ehhez a konok gyászhoz valamiféle szelíd jó érzés is társult, miközben a kedves Jeanne kezét s egymásét megszorítottuk.

Valamiféle győzelem tudata járhat át bennünket, az a fajta elégedettség, amit a nem hiábavaló erőfeszítés, eredményesen teljesített föladat láttán érzünk.

Annyi a tragikus hely Magyarországon, annyi a tragédiába fúlt élet.

De ez a ház meg az a szemben lévő meg itt fönt az a harmadik arra emlékeztet: nem hasztalan a munka és a szívósság. Nem hasztalan új vállalkozásba fogni, célunkat és magunkat megújítani életünk vége felé sem, soha nem eredménytelen újra kezdeni az életet. Vagyis lehet mód nem félni attól a bizonyos komor végtől.

Egy szép élet fejeződött itt be.

Még helyesebben: egy élet fejeződött itt be szépen.

Mikor Vass Elemér ide költözött, túl volt élete nagyobbik szakán. Túl volt művészi útjának hosszabb felén is. Az az út, az a pálya addig is eredményes és sikeres volt. A nagy múltú és jómódú család előkelő pályára szánt fia, a délceg huszártiszt, aki környezetével dacolva, a kész kényelmet odahagyva, választotta az igényes, de épp ezért nem sok szerzést ígérő ecsetet, környezetének is elismert, mindenképpen rangra emelt festője lett. Még inkább az lett volna, ha nem jő életének tihanyi szakasza, amely új föladat elé állította, úgy, hogy új utat nyitott neki.

Mindnyájan tudjuk, Vass Elemér itt a magányban talált magára, itt, régi mestereit túllépve lett nagy festő. És lett – lehetett végre – kiegyensúlyozott boldog ember. Itt nyerte meg most már a legnagyobbak megbecsülését, egy ország osztatlan elismerését és a mi szívünket.

Nem itt egymásnak kell elmondanunk, nem azért gyűltünk ide, hogy itt halljuk, milyen kitűnő művész is volt Vass Elemér. Hisz épp azok gyűltünk ide, akik ezt régóta tudjuk, s így azt mások fogják mitőlünk hallani, mindazok, akik még nem tudják.

Épp ezért ez a tábla nekünk többet idéz föl, mint amit az erre haladóknak fog hirdetni. Számunkra ez a ház nemcsak egy kiváló alkotónak munkahelye.

Egy igaz jó barátnak, egy szíves-nyájas házigazdának, egy világot járt tiszta szellemű patriótának az otthona. Az a szerény kis szoba, ott esztendőkig a magyar szellemi élet egyik legmeghittebb fészkévé emelkedett. Nem volt jelentékeny és jó szándékú magyar művész és tudós – de külföldi sem –, aki erre haladtában nem állt volna meg, s nem kapott volna egy félórai vagy félnapi lélek-magaslati levegőt. Oly természetesen nyitott volt itt ajtó és szív, no de palack és süteményesdoboz is, hogy csak félig volt tréfa, ahogy ifjúkorunk közös színterét és hangulatát idézve magunk közt elneveztük ezt a helyet: Rendez-vous des Chauffeurs. Aki ide betért, valóságosan azoknak a kis párizsi bisztróknak kedv- s eszmepezsdítő hangulatát kapta, amelyekben egykor a taxisofőrök és munkások asztalszomszédságában Picasso köre, majd az Ecole de Paris győztesei készültek az akkor még megnyerendő harcra: s akiknek neve hangzott itt el oly meghitten – annyi lényeg-értéssel, sőt bírálattal, mint a Szajna partján, mert hisz közülük nem egy, ha ide belép – ha még beléphetett volna – maga is jó ismerősként fogadja a házigazda kéznyújtását, a háziasszony mosolyát.

Valami nemes lényeg dacolt itt az időmúlással. Fenyegetett bármiképp betegség és körülmény ezen a helyen, barátaim, tisztelt ünnepségtevő közönség, boldogok voltunk.

Az idők mély járatában vannak már azok az esztendők, amikor tanítványok és mesterek, régi és új, egyre szaporodó új tisztelők kopogtak ezen az ajtón, az egyre tökéletesebben, a napja leáldoztáig egyre harmonikusabban dolgozó művész ajtaján, elmúlt a kor, amidőn Rácz László kis terepjárójáról Szabó Lőrinc emelte ki hosszú lábait, de ha erre a házra nézünk, mégis olyasmi tölt el bennünket:

Csak tegyük jól a dolgunk, s nem kell félnünk a haláltól sem.

Van olyan magyar lírikus, akire hatott, mondjuk, Cocteau? Én nem ismerek: akire Jarry, Lautréamont, Jacob, Jouve? Hogy csak a különben legélesebb hatósugárzásúakat említsem (akiknek irányzatuk szinte fontosabb, mint a művük). Ilyenről sem tudok. Az úgynevezett költői hatás mélyebb járatú, mint gondolni lehetne. Mintha a költőket még jobban a fülük kormányozná, mint a muzsikusokat. Hallaniok kell azt, ami lelkükbe megy: hallásuk pedig nekik az anyanyelvükön át működik. Az idegen költők voltaképpen a sikeres fordításokon át hatnak, nemegyszer nemzedéknyi késéssel.

Nem tagadom, annak idején a legeltökéltebb fosztogató szándékkal forogtam Párizsban. Kíméletlenül zsebeltem a kincseket. Úgy jártam velük, mint azokkal a kövekkel, amiket a havasi patakokból szed ki az ember az aranyló csillogásukért, s amelyek síkföldi lakásunkban oly szürke kacattá alakulnak.

S most hadd fordítsam meg az egészet.

Jutott volna oda a magyar költészet, ahova eljutott, ha nem lettek volna csápjai magába szívni az európai költői eredményeket? Nem állna ott. Bizonyos, hogy fájdalmas késéseink vannak. Petőfi s Arany mondandójának európai korszaka nem a 19. század dereka, hanem a 18. század vége, Burns nagy évtizede. Ady mély, igazán új igéit azért nem tudjuk a Nyugattal megértetni, mert az a szimbolista nyelv, amibe ezek az igék burkolva vannak, ott az 1870-es éveket idézi, s így különös hulláminterferenciát teremt.

Ami azt jelenti, hogy még a valóságosan Párizsban élő Ady is a fülével csak Magyarországon át hallott.

Irodalmi és szellemi életünk nem olyan magas szintű, sosem volt olyan magas szintű, amilyennek egy különös sovinizmus (hogy úgy mondjam, egy székvárosi provincializmus) már-már riasztó önszemfényvesztéssel ábrázolja. Hogy csak két bizonyító próbaszúrást ejtsek: a lengyel, a szerb-horvát, a román, – az illír! – líra átlagos szintje a világ tudatában fölötte áll a mienknek, a cseh és osztrák prózairodalom a századforduló óta sokszor kapott több nemzetközi elismerést, mint a mienk.

Eredményeink természetesen így is jelentősek, nem egy esetben hősiesek. De csak ahhoz képest, hogy abból a dermesztő mélységből, amibe középkori szintünkről az oszmán-betörés taszított bennünket, mégis milyen utat tettünk fölfelé.

Az európai civilizáció – az emberi civilizáció – megtagadását jelentené, ha szellemi hallószerveinket nem akarnánk bármi áron tökéletesíteni.

Mit jelent betű szerint ez a bármi ár? Először azt jelenti, hogy a világ szellemi áramlatait magyar nyelven is megszólaltassuk, hogy csak a magyar igékre érzékeny fülek számára is érthetővé tegyük; azaz, méltó szinten lefordítsuk.

Aztán azt jelenti, hogy nézzünk szembe az esetleges – nyilvánvalóan átmeneti – félreértéssel. „Kétségtelen – mondja a körkérdés –, hogy a szocialista kultúra szempontjából még olyan művek bemutatása sem kívánatos, amelyek formai, esztétikai szempontból talán rangosabb alkotások, de eszmei sugárzásuk a szocializmusra ártalmas.”

Azt hiszem, hogy ilyen – és bármi – műnek hatása csak addig lehet zavaró, amíg szellemi és erkölcsi szinten nem állunk olyan magasan, helyesebben: nem állunk még magasabban, mint azok a helyek, ahonnan ezek a hatások érkeznek. Ezek a helyek nem országok. Íróasztalok. A rajtuk készült művek csak egy-egy réteg lelkületét fejezik ki. Kétségtelen: pesszimizmust árasztanak, rettegve nézik a jövőt. De nem az emberiségét. Csak az egy-egy társadalmi rétegét.

Engem ezek a zord vagy cinikus borúlátók voltaképpen megnyugtatnak. Minden hódolat a tehetségük nagyságának. A problémákhoz – a világhoz – való odaállás tekintetében azonban naiv öcséinknek érzem őket. Mit félt egy-egy Dürrenmatt és Max Fritsch a komor jövőtől? A szőnyegeit a padlón, az olajfestményeit a falon. Mi, akik alól és körül több alkalommal eltűnt a szőnyeg és az olajfestmény, vagy még hozzánk sem társult, tudjuk, nem ez az, amitől ijedezni tanácsos.

Igazi tudni- és éreznivalót így bizony vajmi keveset kaptam ezektől az íróktól.

Mégis helyeslem és kívánom, hogy értesülve legyek teljesítményeikről, sőt terveikről.

Móricz Zsigmondtól tudjuk, Károlyi Sándor kurucai elfogtak egyszer egy német futárt, annak tarsolyában egy fontos levelet. Küldték azonnal a fejedelem udvarába, mert a huszonötezer főnyi kuruc táborban nem akadt egy ember, aki el tudta olvasni. Móricz szerint ilyenek miatt hanyatlottak le végül a libertásos lobogók.

Vagyis: ellenségeink ezek az írók?

Nem tudom, nem hiszem; a legtöbbjükről – a javukról – nem.

De kifejeznek valamit, amit szükséges mindenkinek tudni, nekünk is.

Nem helyeslem Dürrenmatt világképét; elutasítom Max Fritsch munkásábrázolását; idegen tőlem az egész Kafka-tanítványtábor életérzése; idegen alapján véve Ionescoé, Becketté, Osborne-é, Genêt-é, Marceau-é, hogy csak a ma divatos színműírók közül soroljam a példát.

De úgynevezett kultúrszomjam, hogy ezt könyvről könyvre megállapítsam. Áhítom az olvasásukat, ha csak húsz oldal erejéig is. Amennyire türelmem futja; amennyire tehát nem is olvasási szomjam, hanem tájékozódási ösztönöm sarkall. Szellemem jó működéséhez tartozik – mintegy helyi biztonságomhoz –, hogy én magam tudassam magammal: semmi szükségem rájuk. Még pontosabban: hiányoznának, ha nem unhatnám őket.

A költőkről már nem beszélnék ilyen könnyedén. Ha ezek munkáit nem ismerhetnénk, nemcsak táplálékhiányt éreznék, hanem még a legduzzadóbbnak ígérkező költői kort is valamiféle vitamin-elégtelenségtől félteném. Nincs elég dicsérő szavam arra a buzgalomra, ahogy a fordítások a világirodalom költői irányzatait számunkra közvetítik. Ahogy a történelem okozta késésünket pótolni akarják.

Ezt nézd meg. Egy igazi öreg csoroszlya. Egy igazándi, igen: de szó szerint. Ezen a szegen! A falra akasztva! Ez, ez a rozsdás vasdarab. Épp azért szereztem be, hogy ne legyen félreértés! Ez meg, no találd ki, micsoda. Látod, forog, mint a motolla. Hallgatsz, mi, pupák?

Ez egy valóságos motolla. Az egyetlen a faluban. Igen, ez is valamiféle testőrszolgálatot teljesít. Hát ez, mit gondolsz, mi a szösz lehet?

Szösz. Ez bizony a szösz. Egy marék eredeti szösz. Így még kóc is lehetne; várj, rögtön hozom, amire rátéve félreérthetetlenül szösz lesz. Gondolom, hallottad; guzsalyos. Illetve olvastad: guzsalyosba járni.

Hát tessék, ez egy guzsaly. Társa esztendők óta a budai ház följárójában függ, a vendégek, már akik meglátják, valami szépen kifaragott szerecsen dárdanyélnek nézik.

Igen, régebb óta csinálom. Más lakástalan macskáknak ad menedéket. Magam is akkor vettem észre, amikor eléggé elhatalmasodott rajtam. Úgy van, fölismerted: csikóbőrös kulacs! Vagy legalábbis bőrös kulacs. Annyira nem vagyok szakértő, hogy ellenőrizhessem, nem közönséges lóbőrrel hamisították-e, vagy egy már idősöcske csikó bőrével. Egy nem harmad-, hanem már, ha megvakarjuk, negyedfű csikó bőrével. Sajnos, szelel: molyrágta. Hogy ezt nyilván versolvasói hálából tartom, esztétikai kegyeletből? Meglehet az is. Ördög tudja. De ez itt, vedd csak a kezedbe, ez viszont olyasféleképp hever itt, mint a jegybankok páncélpincéjében az aranyfedezet. Ez ugyanis egy cséve, azért is van helye a guzsaly és a szösz mellett. Tartja a posztját. Immár évtizedes hasztalan küzdelmemben, hogy a kukoricacső összetétel helytelen, mert a helyes a kukoricacséve: ő a beszédes, a kiáltó, a tárgyi bizonyíték, amit akár egy bírói asztalra is oda lehet tenni. Mit harsog, a rekedtségig immár? Hogy a kukoricának nem csöve van, mert hisz a cső belül üres, hanem csévéje: arra gyűlnek a szemek, mint erre a csévére itt a fonál. Persze hogy bízom az igazunkban. Győzni fog az, ha holtunkban is. A szellem kitör.

Jól tapogatod, talán biztonságérzékem rakatja körém őket. Kézzelfogható szavak, jól mondod! Mert ha nagyon akarok latolgatni, én azt még az ujjammal is végezhetem. Íme, egy egész latkészlet. Vettem, persze. A bizományi áruházban. Nem volt nagyon drága, ki vásárol ma latfölszerelést? Magam is azért vettem meg, mert már-már sokáig latolgattam, hogy megvegyem-e.

Gyanítottam én is, hogy tán az idősödés okozza. Az ember valóságosnak akarja az emlékeit. Vagy a mesterség hosszú gyakorlásának folyománya? Kézmívesek megőrzik, megbecsülik szolgálatból kikopott hajdani szerszámaikat. De megtörténhetik, hogy a léleknek valamiféle rejtelmes szomja, amit csak ezután fog minősíteni egy lélekbúvár. Hitelre vágyom. Úgy értem, a szavak hitelességére. Lássam, amit hallok.

Rengeteget kaphatok még ingyen. Ez egy lőcs. Nemsokára tán már csak a lőcsölni igében fog élni. Ez itt egy nyűg: magam vettem le egy ló lábáról ezt, nem kevés szó és pénz ellenében, az egész környéken ez volt az utolsó. Ez egy cégér. Vágtató paripát ábrázol, azt jelenti, hogy a házban, amelynek kéményén forgott, patkoló kovács lakik, híres, cégéres patkoló kovács. Egy időben – ahogy más a bélyeget – úgy gyűjtöttem a malomköveket, azt hittem, asztalnak. Végre találtam két olyat, amik között valóban őröltek. Ez az én szótáram. Nem a kis, nem is a közép, nem is a nagy, hanem az egészen nagy Larousse-om.

Mit mondasz? Hogy nincs határ? Hogy a szavak, ha túlélhették magukat, követelődzővé válnak, valóban élni akarnak újra tovább? Kertemben nemcsak rózsa és mályva van. Gondosan ápolok – öntözök – egy bokor ürmöt is, egy-egy levelét néha számba veszem, a közhasználatú fogalom érzékelése végett. Van egy bokor rekettyém merőben Tóth Árpád emlékezetére. Nem a Növényhatározót lapozom föl, ha olvasni vágyom. Megnézem magát a rekettyét itt a ház előtt. Szerényen fogad, ahhoz képest, milyen verset írtak róla; olyan, mint a könyvben, nem ágál. Ahogy a paraszti zsálya és bazsalikom, sőt a kakukkfű sem, a thym se! Van borókám annyi, hogy tán borovicskám is lesz: gin-em, eredeti, illetve az eredetinél is eredetibb. Tervezem, hogy vetek, ha nem több, legalább egy négyzetméter konkolyt s melléje ugyanannyi tiszta búzát, s az előbbiből néhány maroknyit az utóbbi közé keverek, s türelmesen megfigyelem az évszázadok óta emlegetett, de tudományosan soha nem ellenőrzött következményt.

Ártatlan szórakozás? Föltétlenül. Okkal-móddal persze. Mert minden szót visszavezetni az eredetihez és ott szembesíteni mintegy önmagával, fáradságos föladat. S nem is mindig eredményes. Még akkor sem, ha véleményünk nyilvánvalóan igaz. Lásd a kukorica légbőlkapott csövét, amely úgy ledurrantotta a csévét. Ez nem tréfa. Ilyen pici elcsúsztatások, sziklahegyek összeomlását idézték elő.

Hát persze, hogy pihenésül csinálom, azaz pihentetésül: fogalmaimat nyugtatom ezzel a bíbelődéssel. A nagyvárosi élet száguldó és oly bonyolultan kereszteződő szavai után nekem ez a pasziánszom. Szerencsésen segít benne ez a vidéki ház, a jóban-rosszban megismert egyszerű emberek, a gyerekkori táj közelsége. Bolondériámon – mert most már nem rejtem véka alá – együtt derülök szűkebb és tágabb környezetemmel. A környékbeliek mielőtt szemétre dobnának valamit, megtisztelnek azzal, hogy fölajánlják.

Nem, ez csak látszik könyvnyomtató eszköznek. Ez a két vascsavar kétoldalt valóban e tölgyfalapok összeszorítására szolgál. Gutenberg műhelyében, a régi metszetek szerint épp ilyenek voltak. Ezzel azonban nem betűket nyomtak. A juhsajt és disznósajt eredetileg gömbölyű. Kívánatosan nyeshető lapos alakjukat ettől az eszköztől nyerik. Ezzel sajtolták. Népünk ezt nevezi sajtónak. A presse szót a szőlő préselésére szolgáló pröss-nek tartva fenn. A sajt is nyilván ettől sajt. A pécselyi orvos kínálta föl. Minden percben hazahozhatok tőle egy fafogantyúval ellátott félméteres vasnyelet is; ennek túlsó végére két hatalmas kezdőbetű van kovácsolva, tükörírás formájában. Hazahozom mégis. Ez egy bélyegzővas, hordók vagy barmok megjelölésére. Én tehát még ténylegesen is megbélyegezhetnék állatokat. Ettől nem kis részben azért tartózkodnék, mert kézbe véve, sőt megszagolva e ma már ritkán elővetődő eszközt, még elképzelni is kínos volt, amidőn ez tüzesen élő húst pörkölt. Ám ez idegenít tőle.

Ez itt egy ösztöke. Neked nyilván kedves a szó. De az eszköz, nézd, iszonyú. Hegye van, húsba hatolt. Mert hisz valójában az ekelap sártalanítására készült.

Tárgyi szószedetemnek így van tagadhatatlanul érzelmi beosztása. A szapulókád, mondanom sem kell, noha csak a szomszédban szemlélem, jobbadán derűre biztat, nem szólva az egymás mellett cinkosan sunyító csöbörről és vödörről. Néhányukkal csaknem beszélő viszonyban vagyunk. Az új szita szegen lóg szólás ebben a faluban is elevenen járja, noha a szita már – mióta pékség van – alig. Sajátunkat már annak idején avégett vásároltam s helyeztem el konyhánkban – az ősök szellemének tán némiféle keleties tiszteletéből –, hogy lógjon ott majd öregen is.

Nem, kenyérkereső iparomat nem lúdtollal gyakorlom, hanem legszívesebben golyóstintaceruzával. De hoztam haza természetesen – ingyen, a rétről – lúdtollat is. Biztonság okából s e téren is az ősök szelleme iránti tiszteletből, nemcsak megfelelő forgatásukat sajátítottam el, pusztán a próbálgatás révén, mert hisz útmutatóm nem lehetett, hanem hovatovább megfaragásukat is.

Azt tán szükségtelen cáfolnom, hogy érdeklődésem e régi használati tárgyak iránt egyben szemléletem régiességét jelenti! Nem; különös lelki szükségletem nagyon is a modern ember szellemi vágyai közé tartozik. Érdeklődésemmel, illetve ragaszkodásommal, meg kell állapítanom, előfutár vagyok. Vagy legalábbis az előfutárok között haladok, azaz hát – megbecsülvén ilyenben is a kifejezés magvát – szaladok vagy ügetek.

Hogy gyűjteményem létezéséről, íme, végre nagyobb nyilvánosság előtt is hírt adok, abban része van annak az érdekes körlevélnek, mellyel David Carver úr, a PEN-nek, az írók világszövetségének főtitkára épp a napokban tisztelt meg, vendégül híván egyben a szövetség ez évi, Oslóban tartandó kongresszusára. A rövid körlevél a kongresszus megvitatandó eszméit közli. Ez nem lesz egyéb, mint az író és a szó viszonya. Eredeti megfogalmazásban: The writer and semantics: Literature as concept, meaning and expression.

Indoklása ez.

„Noha tárgyánál fogva az irodalom szorosan a kifejezés területéhez tartozik, kapcsolata van szélesebb területekkel is. Soha nem volt olyan világosan fölismerhető, mint korunkban, hogy a szabatos fogalom és az általános eszmék értelmének milyen nagy a fontossága nemcsak a bölcseletben, hanem az irodalmi kritika területén is.

Ez nemcsak elvont érdekű: kézzelfogható következményei lehetnek a gyakorlati életben, melynek az irodalma is szerves része. Bizonyos esetben végzetes következményei lehetnek.”

Azaz angolul: „Though inseparable from its expression, the subject-mater of literature also belongs to a wider context. The importance of meanings, of particular concepts, and of general ideas, has been recognised in our century more clearly than ever before, and not only in philosophy, but in literary criticism.”

„Kínálkozó példa van erre a PEN alapokmányában – folytatja a levél. – Sok szó esik ott a szabadságról. Ezt azonban a különböző műveltségű és történelmű országokban különbözőképpen lehet értelmezni. Ezeknek a gyakran különböző eszméknek és szempontoknak tanulmányozása, hogy mint fejeződnek ki országuk irodalmában, nagy fontosságú lehet a Kelet és Nyugat közti tényleges kapcsolatok helyreállításában, hogy csak egy jelentős példát mondjunk.”

A körlevél aztán közvetlenül az egyes országokban működő PEN-központokhoz fordul. Kiküldendő delegátusaitól azt kéri, számoljanak be arról – változatlanul a Kelet–Nyugat közeledésének érdekében –, hogy az ő műveltségi és történelmi hagyományuk milyen értelmet töltött az emberiség nagy eszméibe, így elsősorban a szabadság eszméjének fogalmába, és hogy a nyelvromlás, illetve nyelvrontás – sajátos tekintettel a hírlapírásra és a sajtóra – milyen mértékben s miképp torzított magukon a fogalmakon is. Külön vitapontként fogja tárgyalni a kongresszus a leíró, a tényközlő nyelvezet és az eszmeközlő, értelemkeltő nyelvhasználat közti ellentétet. Vagyis: The Two Cultures – languages as information and description contrasted with language as feeling and imagination.

Meddig kellene a szavak gyökérzetében lehatolnunk, hogy a gyümölcs a legfölső ágakon is ép és nemes legyen? Arra természetesen nem az én szómúzeumom felel. Az legföljebb kedvet adhat – jókedvet elsősorban – ehhez a vállalkozáshoz.

Igen, a szabadság tartalma! Persze, hogy országonként más ízű, zamatú, szeszfokú, akárcsak a másképp teljesen „fajtaazonos” boré. De már az igazság is – mi az igazság? Van nép, amely már a neki adott szóban a joggal azonosítja: ius-titia. A mi nyelvünk mintha egy kicsit magasabbról nyilatkozna, amidőn az igazságot nem a jogra, tehát nem az erősebb akaratára alapozza, hanem arra, ami igaz; ami: úgy van; amire a közértelem azt mondja: igen. A tájnyelv, amelyen a magyar anyanyelvem lett, az egyenes-t igenyes-nek ejtette. Gyermeki képzeletem ezt az igen-nel rokonította, nem törődve azzal, hogy ugyanez a tájnyelv az égen-t pedig egen-nel mondta. Csavaros egy kicsit ez a vonal az igaz és egyenes közt, de ha valaki sokat megkapja előlegül a provincialis-t, illendő szinte, hogy legalább egy morzsa okot adjon rá, visszamenően.

De az komoly s tudósi eszmecserébe is beillik már, hogy nyelvünkben az egymással épp ellentétes átkozni és áldani szó egy tő: egy valamikor csak megbűvölést jelentő gyökérből. Egy tőből hajtott ki az ugyancsak más és más illatú trágya és drazsé szavunk is. Ehhez hasonló – ezeknél még badarabb – példa minden nyelvben százával található.

Miből következően? Abból, hogy ilyenféle PEN-kongresszusok nem voltak évente s népekként már a kőkorszakban. Hogy szabadjára hagytuk szavainkat. A műveltség szó nem ok nélkül származik – kivétel nélkül minden nyelvben – a földmívelés szóból. A fogalmak és szavak, ha nem ápoljuk: ha nem kapáljuk, nyessük és ritkítjuk őket, összenőnek, áthatolhatatlan bozóttá, illetőleg a dunántúli tájnyelv találóbb kifejezése szerint rebec-cé, mert abban a fán s bokron kívül csalán és bürök is van iszalaggal benőve. Ilyenben pedig legdúsabban a nadragulya terem, s végül pusztán csak az terem. Nemcsak az irodalom virágoskert. Minden emberiesítő szellemi tevékenység területe: gyümölcsöskert.

Az emberiség egy kertté vált, egy kultúrává. Testi tápláléka nagyjából azonos; megszokás dolga, hogy amit itt megesznek, azt másutt is megeszik. Mert az ártalmast és mérgezőt minden nép külön-külön kiküszöbölte. Ez az emberiség egyik legnagyobb egyezménye.

Magától értetődő, hogy szellemi táplálékainkkal is ez történjék. Annyi bolondgomba, e minősítésben, soha annyi nem fogyott, mint a 20. század folyamán. Soha annyi nem árusíttatott, tetszetős csomagolásban, nem hirdettett, neves professzorok garanciairatával, nem vettetett, illetve telepíttetett, gondos talajmunkálatok után.

A kongresszus, amely a szokásos orvoskongresszusok nyomán – egy világméretű betegkongresszus újdonságával hathat, nyilván a panaszok – a sose tapasztalt gyomor- és elmezavarok – meghallgatásával fog indulni. Ha a nagy tekintélyű s hitelű gyülekezet nem mível mást, mint csak számba veszi és osztályozza a tüneteket, ezzel is óriási szolgálatot tesz. Utat nyit, őserdőbe, olyanba, mely szemünk előtt nyelt el virágzó városokat, szorgalmas népű országokat. Nemzedékek megálmodott – könyvbe írt, tehát már papírra vetett, tehát megvalósítható – édenkertjét. Ehhez aztán a mi közreműködésünket nem kell kétszer kérni. Mi nem feledtük el a szabadság tartalmát: igényét, gyümölcsét. Munka szabadsága; származásuk, arcszínük, anyanyelvük miatt megalázottak szabadsága! Nekünk ezek nem efféle emlékeztetőül ünnepiesen elültetett díszfák voltak. Mi ezeknek a termését öntöztük, ojtottuk, védtük az élősdiek, a magánönzés és a nemzeti önzés levéltetvei ellen. Mi a szavakat e téren is tapinthatóan érzékeltethetjük.

Az olvasó most már nyilván látja, hogy naplót olvas. E műfaj fő ismertetőjele, s egyben létjoga ugyanis, hogy kezdetén, ujja közt bár a toll, maga az író sem tudja sokkal jobban, mit is fog mondani, mint midőn váratlanul összetalálkozván a tóparton egy rég látott jó barát kezét tartja kezében, körbepillantgatva, hová lehetne letelepedni egy kis részletesebb hogy-vagy-hogy-vagyra. Szerény fogalommúzeumom, illetve házi szópanoptikumom katalógusához csak egy-két lapnyi előszót terveztem, azt is, mint látnivaló, baráti használatra. Sejtelmem sem volt, hogy a négyszemköztinek szánt szavakból végül holmi emberiségmentő kiáltvány kerekedik, nem alacsonyabb fórumhoz, mint a népek szelleméhez intézve. De hát maga a világ telepedett mellém, s kérdezett, majd beszéltetett fokról fokra a gondjaimról, legbizalmasabban is ezt mondhattam.

A nyelvtanok a fokozásra mindössze két lépcsőt ismernek: édesebb, legédesebb; keserűbb, legkeserűbb. Vágyunk és hálánk azonban ezen a lépcsőn – hogy a jobbnál még sok-sok jobb is van – csillagokig fölmenne, félretaszítva a szűkkeblű, hidegszívű, korlátkereső grammatikusokat.

Rossz diák, elfeledtem annak a tudósnak a nevét, aki törvénybe akarta foglalni ennek a lelki fokozhatnéknak a jelenségeit is. De fejtegetésére, adataira jól emlékszem. Fölkutatta és rendszerbe osztályozta, hogy első nyelvemlékük, a 842-ben kelt strasbourgi eskü óta a középkoron s az újkoron át a franciák milyen erősítő szócskát tettek a jó és szép szavak elé. Már a keresztes hadjáratok idején így licitálták túl a nyelvtudósok engedélyezte fokozást: rettenetesen jó, kegyetlenül szép, terriblement bon, cruellement beau. Aztán, el a mai napig: égetően, gyötrően, pokolian jó; vakítóan, fullasztóan, öldöklően szép.

Határozottan emlékszem, hogy ott volt sorukban, valahol a 18. század végén, még ez is: mortellement bon.

Vagyis halálosan jó; azaz pesti tömörítéssel: halál jó.

Mindez két okból maradhat meg az ember fejében.

Az egyik ok a méltó elcsodálkozás. Miért kerül a szép és jó elé nyomatékul csaknem kivétel nélkül a rút és gonosz megvillantása? Miért indítja meg a képzeletemet olyan ellentmondás, hogy irtó szép, borzasztó jó? Hogy tetszhet valaki vagy valami azért, mert hatása pusztító, mérgező, kínpadra vonó, őrjítő és iszonytató? Ez az ok lélektani – nyelvlélektani; ezt nem itt szükséges tehát részletesebben magyarázni.

Az elcsodálkozás másik okát viszont tán már fölösleges is magyarázni ezután; hisz út közben megvilágulhatott.

Ezeket a furcsa erősítő szócskákat az a francia tudós a mi nyelvünkben is megtalálta volna. Amiből az következik, hogy minden nyelvben meglelhette volna.

Minden korban.

Ilyen évszázados megfigyelés birtokában az ember meglehetős higgadtsággal hallgatja nemcsak a fiatalok szavajárása keltette fölháborodást, hanem magát a mainak, tehát fiatalosnak nevezett beszédmodort is.

Jó ideje már nem ingerülten hátrakapom, hanem bölcs bólingatásra magam elé irányzom fejemet, ha mögöttem (mint épp a napokban is) ilyenféle mondatok csapnak föl az autóbuszban: „A kaja? Oltári kasa volt! A két csaj: állati kasa! Síri kasa a kisebb. Csak almás, almás, attól kellett kiborulnom!”

– Miért, magának tetszik ez?! – fordulhatna felém türelmetlenül egy-egy régibb útitárs az autóbusz és az idők rohantában. – Maga érti ezt?

Nem azt mondtam, hogy tetszik; azt csak, hogy higgadtan hallgatom. Épp azért, mert nagyon is érteni vélem, nemcsak a jelenséget. A több százados tapasztalat birtokában bizonyos rendet vélek teremthetni köztük. Kellő fegyelmezettséggel, ugyancsak. Mert mikor is volt, nem tegnap-e vajon, hogy az iskolaudvari rongylabda-focizás isteni élményére mi is azt mondtuk, hogy rém jó volt, Bajor Gizi elragadó játékára pedig, hogy kísértetiesen remek?

A nyelvvédelemnek többféle módja van. Elképzelhető úgy is, hogy valami szellemi gépfegyver és jó néhány patron birtokában szemmel tartok egy fölvonulási utat – a „fejlődés menetét” –, és szorgalmasan lődözöm a nekem nem tetsző – azaz kifogásolható – szavakat és kifejezéseket. Vagyis föltételezem, hogy vannak örök törvények. Mivel azonban ilyenek a szavak birodalmában sincsenek, alkalmasabbnak kínálkozik az a módszer, amely nem holmi isteni kőtáblát tart irányadónak, hanem a fejlődés célját; ebben az esetben a szavak menetének irányát. S aszerint ítélkezik, hogy mi a jó, és mi a rossz.

A helyénvaló kifejezés – nem kell ismételnünk – az, amely gyorsan, világosan, árnyalatosan s ráadásul szépen közli a mondandót. Az állati szép és oltári jó nem kívánkozik az én nyelvemre, az én tollamra sem, de elsősorban azért nem, mert nem szabatosak. Az állatit inkább a jó elé tenném, arra emlékezve, milyen jól tudja érezni magát egy kutya a gazdája füttyére, egy disznó („szőkén, másfél mázsásan”) a fertőben; a szépet meg az oltári elé, Raffaello ecsetjét idézve. De még így sem használom őket. Divatszavakként keringenek ugyanis, de ebben az összetételben is már jó húsz éve, tehát lomposak, borotválatlanok. Pusztán ezért tartózkodom a csajok kajájától is. Ezek a kifejezések meg, hogy úgy mondjam, ápolatlan fogúak, enyhén rumleheletűek, jó ideig bűnözők, prostituáltak ajkán szálldostak; vagyis olyan környezetet idéznek, melyben nem kívánok forogni, s így nem óhajtom jegyeit sem viselni. Külön idegenkedem tőlük s társaiktól azért, mert úgy akarnak szellemesek lenni, mint azok, akik esztendőszámra ismételgetnek valami ócska bemondást; akik minden érzelmük kifejezésére egyforma vigyorra húzzák a szájukat.

De térjünk a komoly, a rendteremtő okfejtésre.

Nem gügyögünk, mert nem akarunk csecsemőnek számítani; nem mammogunk, mert aggastyánnak sem ekként óhajtunk tekintetni. Alapjában ilyen megfontolásból nem élek a fiatalok sajátos szavaival és kifejezéseivel sem.

De az ő ajkukról szívesen hallom, ha a szó találó, s a kifejezés fordulatos. Azért, mert nekem magamnak nincs vágyam twistet lejteni, még nem nézem morcosan, ha azt kamaszok lejtik, és akár csizmában, akár isten háta mögötti szülőpusztám tenyérnyi „kultúrtermében” – mert vajon miért éppen őket zárnánk el a világ áramaitól? Ilyen somolygással nézem azokat a bakugrásokat is, amelyeket anyanyelvünk folyton újuló szelleme, örök-friss izomzata végez.

Óriási baj volna – szerintem a halál jele –, ha a fiataloknak nem volna meg minden korban a maguk frissebb, fordulatosabb, sajátos nyelvük. Ha kimerülne a nyelv teremtő ereje. Ha a folyton megújuló világgal együtt nem újulnának meg kifejezéseink is.

Csak épp föladatuk törvénye szerint újuljanak.

A szavak és kifejezések föladata, hogy a közlendőt azonnal közérthetően, minél világosabban, minél árnyalatosabban idézzék közénk. Minél szuggesztívebben! A villámfény élességével dobálva elménkbe a valóság képeit. De az érzelmekét, a gondolatokét is.

Szavaival az köt le bennünket, aki ezeket a villámfényű képeket olyasféle módon tudja sorjáztatni, mint a jó film. Ötletesen, fordulatosan. És persze – legfőbb törvényként – az anyanyelv szellemében: a mi szűkebb közízlésünk szerint.

Mert hisz számunkra ezen alapszik az az emberi csoda, hogy hangok útján megértjük egymást.

Magyar anyanyelvünk sajátságosan képszerű, nem egyedülien persze a földön. Mégis csaknem szabályként fogadhatjuk el, minden szó és kifejezés helyes – magyaros –, ami valamiféle képet ízlésünkre idéz elénk. Ez fő ereje költészetünknek is. A magyar meglepő módon a láttatás nyelve; magasabb fokon a látomásé, a vízióé.

Nyelvünk változatlan teremtő erejét mutatja, hogy képeit a modern életből – az iparéból – éppoly könnyedén veszi, akár hajdan, amikor főleg a természet nyújtotta az anyagot.

Fiataljaink kifejezéseit tehát teljességgel azon rostálhatjuk, megfelelnek-e nyelvünk e már-már költői követelményeinek. Nem holmi olimpuszi szinten persze. Ott, ahol röpködnek. A gyárakban, a tanyákon, a kollégiumokban.

Rengeteg van, ami megfelel. Töméntelen a telitalálat, a talpraesett szó, a legmodernebb technikából vett eredendően magyaros, mondhatnám tősgyökeres kifejezés. Hol is kezdjem, hogy ne legyen rögtön túl nagy az ellenkezés? Olvastam kifogást a rákapcsol ellen. Én pompásnak tartom: szinte filmszerűen látom a lelki folyamat mögött a fizikai folyamatot, ahogy valaki a kapcsolókart a teljes sebességre átrántja. Idegen? „Tükörszó?” Nem. Közös élmény közös képe. Külföldiekkel irigyeltettem meg a kikapcsolódás szavunkat is: versben nem lehetne érzékletesebb a kép, mint itt, egy szóban: egy óriási gépezetből magamnak, az összesség egy kis kerekének átmeneti nyugalmat teremtek. Ilyen a begerjedés is, és még a falazás is – midőn valaki valakit fal módjára takar –, de még a csőbe húzás is.

Mert megannyi csaknem lerajzolható ábrázolás. Ha máshonnan jött is. Értelemmel jött. Igazodik a mi „teremtő képzeletünk”-höz.

Így szitálva a fiatalok szókincsét, most már könnyű megérezni, miért jó, mondjuk a kiborulok, és miért rossz az almás vagy a kasa. Mert a kiborulok – csaknem fiaként a kirobbanok-szétrobbanok-nak – látomást ad, víziót: belevillant valamit az agyamba. Az almás viszont nem, mert hisz semmi köze a magyar almához; a német almoni átvétele, ami jasszul, a maga helyén – Bécsben – linket, képtelent, jégrementet jelentvén, a mi helyünkön épp azért zagyva, mert egy ízletes, valóságos gyümölcsöt idéz. Az úton-útfélen hallható kasát pedig azért nem használnám, mert egyrészt egy tiszteletet érdemlő vallási kifejezés – a kóser – profanizálása, másrészt pedig azért nem, mert ha minden jó jelző helyett folyton csak azt mondom, igazánból semmit sem mondok, vagyis szellemileg üres, azaz – egy ugyancsak találó szóval – hólyag vagyok.

*

Nem, fiataljainkat ne azért rójuk meg, mert fiatalosan beszélnek. Csak azért, ha nem igazán fiatalosan – frissen, ötletesen: korukhoz és helyzetükhöz illően – fejezik ki mondandójukat. Nem helyénvalóan, a szó valódi értelmében.

Semmivel sem lehet úgy megosztani az embereket, mint a szavak használatával. Természetes. Szókincsünk, amellyel fejeket és szíveket nyitunk, úgy közkincsünk, hogy egyben legszemélyesebb vagyontárgyunk is. S amellett legdrágább családi örökségünk, légnemű ereklyénk: anyai, sőt nagyanyai emlékünk. Vigyázzon a körmére, aki ehhez nyúl. A keze puszta szennye is fölháborít és ellenintézkedésre tüzel. Mert mi történik, ha csak másképp is cseng a kincs, mint ahogy megszoktuk? Félrehallás, amitől csak egy lépés a félreértés, a félremagyarázás, attól pedig az, hogy nem tudunk árnyaltan eszmét cserélni; vagyis eltűnik a beszéd aranyfödözete, mehetünk vissza makogni a fákra.

Hevéről ítélve, erre felé fokozódik a harc abban a megoszlásban: elfogadhatjuk-e, hozzátörhetjük-e fülünket a mai fiatalok szójárásához? Afféle tüzérségi zárótűzben állnak.

Nyugodt körülmények között mérlegelni lehet a támadás jogát, a hév okát. Maguknak a fiataloknak azonban ellentámadást javasolhatunk. És kioktatóiknak: az ő beszédmódjuk fölhánytorgatóinak beszédmódja milyen? S főleg milyen volt?

A tegnapi és tegnapelőtti fiatalok – vagyis a mai öregek és aggastyánok – közbeszéde még most is mélyebben rontja értelemcserénk aranyfödözetét, nyelvünk benső szellemét, mint a – holnapi öregeké.

Aki a szavak külsején változtat – villamos helyett zlanyit mond –, az a nyelv testének legföljebb a bőrét sérti. Aki a szavak értelmén ferdít, vagy eszmevilágunkhoz nem illő kifejezést honosít meg, anyanyelvünk izomzatát csomósítja, csontjait ficamítja. A mai fiatalok rossz szavait még elhordhatja a szél. A tegnapi fiatalok rengeteg rossz kifejezése gyökeret vert, évelő dudvának bizonyult, s már végérvényesen fenyegeti bitorlással a jó helyét. Össztüzet tehát mindenekelőtt ezek érdemelnek.

Válasszunk szándékosan érzékeny pontokat igazunk bizonyítására. Olyan rossz kifejezést, olyan hibás szóhasználatot, amelynek tegnapi újszerűsége – s örök idegensége – már nem osztja meg az embereket. Egyelőre, ízelítőül, csak kettőt. Az ezerből.

Krúdy Gyula még idézőjelbe téve írta le – a Vörös postakocsi-ban –, hogy „azt a hatást váltotta ki.” Abban az értelemben, hogy egy esemény egy emberben milyen érzést vagy eszmét keltett; valakit milyen elhatározásra bírt.

Nemzedékem nyelv- és magyarságmestere, Fülep Lajos piros ceruzával húzta alá magánlevelemben is, ha – kezdő prózaíró – egyeseket mertem írni, amikor némelyeket kellett volna. A kettő henye összekeverését a fiatalok meggyöngült nyelvízlésének, illetve romló fogalomalkotó képességének tulajdonította.

Mivel fiatalos – akkori – türelmetlenségemben én a „hatáskiváltást” is, az „egyeseket” is azon nyomban, germán beütésnek ismervén fel, már-már a hitlerista veszély egyik tünetének bélyegeztem, Hevesi András, velem egykorú, azaz ugyancsak ifjú írótársammal és barátommal szűnni nem akaró eszmecserébe keveredtem. Abba a fajta megszakítani nehéz eszmecserébe, amidőn két fiatalember kapuzárás után kapunyitásig kísérgetné kölcsönösen haza egymást, hogy az utolsó szó valamiképp mindkettőjüké legyen.

Egyőnk sem akart úszni az árral. Izmos, merész, ifjú irodalmat egyőnk sem divatszavakkal akart mívelni. Sőt éppen a divatmajmolás ellenében. Ami hús e két divatos kifejezésen volt, azt tehát csontig lemartuk, szívósan és szorgosan, tekintve, hogy – mint tépés közben kiderült – mindkettő divata elég régi keletű volt; ez pedig nyelvészetben és irodalomban azt jelenti: régóta le kellett volna leplezni, hordhatatlanná tenni a nevetségességével.

De miért is helytelen a fenti értelmű „egyesek”, még ha Arany prózájába is befúrta magát, és miért idegen az „azt a hatást váltotta ki”, még ha csaknem félhasábonként szemünk elé veti a sajtó?

Eszmecserénk anyagát idézem.

Mert ha az egyes-be, az egyesek-be a némely, a némelyek jelentését teszem át, kiszorítom belőlük a saját jelentésüket. Ez a jelentés pedig nélkülözhetetlen, egészséges, évszázados. Egyes magyarul ugyanis az, ami nem kettes. Egyes a fogat, ha a másik ló nincs a rúdnál; egyes az ember, ha párja volt vagy lehetne. „Egyesek a tömegből fagylaltért siettek” – e mondatban nyelvünknek humortól sem idegenkedő szelleme nekem azt sugallja, hogy a tömegből csupa özvegy sietett fagylaltozni, s a párok helyben maradtak. Petőfi, a szavak jó ura, egyesek helyett még némelyeket juttatott volna ehhez az élvezethez. Úgy nincs zavar.

S miért nem hat rám jól a „hatást váltotta ki?” Mert el kell gondolkodnom, ha csak egy ezredpillanatig is, hogy mit akar mondani, holott a nyelv képletes kifejezéseinek föladatuk az, hogy azonnal célba találjanak; épp a fölösleges, mellékgondolatot hárítsák el a lényegbevágó főgondolat útjából. Ez a kép számomra túl bonyolult. Töprengésem végén is hiába lelem meg a nyitját, hogy valószínűleg a vegyészetből jött: az elemek „váltanak ki” egymásból bizonyos tulajdonságokat – németül. Magyarul azonban régente foglyokat a Héttoronyból váltottunk ki, későbben pedig télikabátokat zálogházból.

Így van, valóban? Hevesi Andrással az eszmefejtést annak idején végül is azzal rekesztettük be, akárhogy van is, ezt a kifejezést mi ketten, pályánk során nem fogjuk sem ajkunkra, sem tollunkra venni.

Erdőnyi az olyan szó és szólás, amely már nem is évelő dudva, hanem terebélyes fa. S ha még az útszélen nőnének! Igazi ártalmuk, hogy megbecsült területeken, ízlést szabó díszhelyeken is ott pompáznak.

Nem lehet eléggé ismételni: a szóhasználat legelső szabálya, hogy hol ejtünk ki egy-egy szót. A villanyszerelők a falba vakolandó vezetéket valamikor kátrányos fémcsőbe húzták; nyilván innen a kitűnő – mert szemléletes – csőbe húzás kifejezés. Diákjaink ajkáról lélekvidámultan hallhatjuk. Ám nyilván furcsállva pillantanánk föl, ha barokkcirádás szószékről egyházatya mondaná, hogy például a Sátán csőbe akarta húzni – kísértéseivel – Szent Antalt. Holott pontosan azt akarta. Nyelvünk éles különbséget tesz az elbeszélni és elmesélni igék közt. A tegnap szóhasználata ezt is összezavarta. Könnyező nőismerősünk édesanyja halálát is elmeséli, nem érzékelve, hogy amiként az elbeszél a tényleg megtörtént eseményekre, akként az elmesél a kitalált történetekre volt használatos, és még mai kusza formájában is őriz valami könnyed, szórakoztatást ígérő ízt.

Mai fiataljaink beszéde is hibás, de megbocsátható; mert hisz még megjavulhatnak! Megbocsáthatatlanok azonban azoknak a tegnapi ifjaknak a hibái, akik – hány és hány megrovás ellenére – öregkorukig sem javultak meg. Ha építkezés mellett elhaladva üti meg a fülem akár olyasmi, hogy „mátos voltam, de azért nem kell kiverni a balhét” – nem állok meg, hogy így mondjam, lelkemben sem; azokról a fiúkról le fognak múlni ezek a szellemi pubertásos pattanások. De ha az efféle kifejezésnél semmivel sem elfogadhatóbb – csak megszokottabb – eredetét veszi, befejezést nyer, súlyt helyeztünk a nevelésre, maradéktalanul megoldtuk a juhkérdést – szólásokon egyetemi tanárok művében akad meg a szemem, tehetetlenül áll az elmém, s jó időbe telik erőt gyűjtenem századszori megértetéséhez annak, hogy amire magyarul súlyt helyezünk, azt éppenséggel nem kiemeljük, hanem agyonnyomjuk, a juhkérdés maradéktalan megoldása pedig azt jelenti, hogy egyetlen birka sem maradt életben.

A magyar munkásmozgalom megteremtői nem urazhatták egymást. Hisz már a magyar 48 megteremtői, Petőfiék sem akarták urazni egymást. Noha az úr szónak semmivel sem riasztóbb – legföljebb közelibb – a benső csöngése, mint a signor-nak vagy a monsieur-nek. Az úr eredetileg nem vagyont jelzett, hanem rangot. Az Árpádok alatt a trónörököst nevezték így, a fejedelem, illetve a király fiát, fiait. Később a király környezetének tagjait. Ők voltak az uraság: az ország.

A mi 48-unk francia előfutárai annak idején tüntetően elvetették a monsieur-t. A középrendet addig burzsoá-nak, burg-, azaz városbelinek hívták. A forradalmak idején már ennek sem volt jó csengése. Így merült fel a citoyen. Ez már a magyaros írásmód erejéig sem jött át hozzánk, én írom le tán először, itt, szitoájen-nek, a burzsoá nyomán. A cité, azaz hát a szité pontosan azt jelenti a mi fejünknek, amit a burg: város. A magyar városiasság állapotát tekintve, akkortájt legalkalmasabban hát még így lehetett volna magyarítani: földi.

Sajnos, polgártársnak fordították. Ez azért volt nyelvészeti rossz kapcsolás, mert hisz így az ajtón kitessékelt burzsoá tért vissza az ablakon: polgár szavunk a német Burgerból ered, annak töve pedig épp az a burg, ami a burzsoáé.

Az új társadalom magyar előkészítőinek tehát új szót kellett szokásba venniük egymás megszólítására. A választás az elvtárs szóra esett.

A szót nem ők alkották. Az elvtárs a nyelvújítás terméke. Hibátlanul jelöli azt, aki pontosan azon az elven van, mint mi.

Új szerepkörében az elvtárs sem úgy működött – nem oly hatással –, mint külföldi szótársai, a Genosse, a Kamerad, a camarade, cammarado, a tovaris.

Nem vagyok nyelvész. Nem a tudós agyával, csupán a szóízlelgető írójelölt érzékével találgattam tartalmukat, amikor először ajkamra kerültek. A camarade – mert hisz könnyen kitalálhatóan benne a szoba, a kamara szó rejlik – nekem egy tető alatt lakó pajtást jelenthetett: közös vackon heverő, egy tarisznyán élő komát; olyast, mint a magyar kenyeres. Ha a tovaris-nak valóban van kapcsolata a tovar-hoz, amely árut, vagyis szállítani való holmit jelent, akkor abban a szóban meg hajdanában a velem együtt cipekedő, együtt fáradó neve lehetett; azé, akit Nagybánya pompás magyar beszédű proletárjaival Tersánszky szusztárs-nak hívat. Efféle hajdani közös élményt, közös osztályrészt vélek én kihámozni a többi nyelv megcélzott szavából is. Vagy legalább jóban-rosszban együtt töltött esztendőket, közös gyermek- és ifjúkort, amilyenre a mi ugyancsak ősi, még a finnekkel is közös bajtárs szavunk utal. (Lévén benne a baj nem a kín rokonszava, hanem annak a pajk-nak, ahogy a mai fiú szavunk néhány ezer éve hangzott s hangzik változatlanul a pajkos szavunkban.) Hogy egy ilyen eleve kész közösséget idéző szó mennyire elkelt volna még nekünk, úgynevezett népi származékoknak is, akkor derült ki, amikor épp a néphez szólhattunk szemtől-szembe, még a háború előtt, a Márciusi Front idején.

Megesett velem, hogy egy nagyközség főterén egy hirtelenében odaállított asztal tetejéről kellett hosszabb közlendőt intéznem a körénk gyűltekhez egy vasárnap délelőtt, épp szemben a templommal. Rögtön a legfontosabb szó nem jött a nyelvemre, az első, a hangmegütő, a bizalomteremtő: a megszólítás. Elvbarátaimat nem mondhattam, mert hisz még nem voltak azok, csak azokká akartam tenni őket. Éreztem: Petőfi még atyámfiait mondott volna. Itt, most kompromittálóan, teleszájúan népies lett volna; mellesleg tíz perccel ezelőtt a pap ezzel bocsátotta el híveit. „Testvéreim!”? (Ady tán „Véreim!”-et mondott volna.) „Barátaim!”? „Magyarok!”? „Emberek!”? „Uraim!”?

Kedvem – mert a humor sehol sem idegen tőlem – még leginkább a legutóbbihoz lett volna, ha indokolni tudom.

Lelkemben olyanfajta érzéssel szólaltam meg végül is, mint akinek ujjnyomására a pisztoly csütörtököt mond, a villany harmadszorra sem gyullad föl. A rám figyelőket, akiknek idősebbjei még aznap leöcsémeztek, a fiataljai pedig megbátyámoztak, szó szerint úgy szólítottam meg, akár életem leghidegebb – ugyancsak egy vasárnap délelőtt lefolyt – ünnepének, kisfaludysta fölavatásomnak közönségét, az Akadémia dísztermében, még főhercegi égisz alatt: Tisztelt Hallgatóság!

Mindez megfordult már az annyi mindenre eleve gondoló Táncsics fejében is. A polgártársnál is demokratikusabb megszólításul, ismeretes, annak idején ő a kend-et ajánlotta. Jókai, már öregkorában, becsületesen kezelte, jó szóval, néha némi pénzzel is segítette a nála is vénebb – negyedszázaddal idősebb – Táncsicsot, de fiatalon mégis ő mérte rá tán a legtartósabb csapást. Válaszul Táncsics kendezésére azt, hogy „bolond kend, Táncsics”, ő írta le először nyilván Klió vigyorától kísérve, mert a hírhedtté vált mondat épp a forradalom kitörésének s egyben Táncsics kiszabadításának első évfordulóján jelent meg. 1849. március 15-én, a debreceni Esti Lapok-ban („Megint Táncsics” címmel, s mottóul ezzel a szólásmondással: „Ha én kend, kend is kend.”).

A kend érezhetően azért nem tetszett, mert parasztosnak hatott. Akkor! Mert valójában eredete alig áll hátrább, mint az úr, lévén leszármazásának útja – a szavak már így bújócskáznak – kegyelmességed, kegyelmed, kelmed, kémed.

A szavaknak nem származásuk ad tartalmat, hanem a használatuk. Kár volt a kendet visszavetni, épp azért a jó ízért, ami ebben ha én kend, kend is kend!-ben rejlett. Jó alap lett volna további ízek – történelem hozta jelentések – befogadására.

Az elvtárs jelentésköre túlságosan pontos. Leírta már Arany is; versben nyilván elsőül:

Vagyis szoros elvbarátai, a meghatározhatóan egy eszmét valló harcos társai, az akkori értelemben.

A szó mindmáig ezt a jelentést hordja. Kitűnő volt – meghittséget és melegséget árasztott – a munkásmozgalom hősi idején, a táboron belül. Vannak emberek, akik valósággal szent szóként ejtik ki, megválogatva kihez intézzék. S profanizálásfélét éreznek, ha vadidegenhez kell intézniük. De milyen megszólítással illessék azt, akiről tudva tudják, hogy nincs velük egy elven, legföljebb lesz vagy lehet? S akiről azt tudják, hogy velük ellentétes elvet vall?

Első hallásra azt véltem, a tihanyi halászok csak egymást kezdték nevezni kollégának, illetve az ő ejtésük szerint koleggának. De harmadik személyben szólva hamarosan így hívták a motoros gépészét, a halfuvarozókat, s nem kis büszkeségemre szerénységemet is. Aztán erre tértek a hegybeliek, a vincellérek, majd a falusiak is.

A dunántúli autóbuszokban ez ma csaknem úgy járja, mint a pestin a kartárs vagy a szaktárs. A nyelv szinte szemünk előtt keresi – próbálgatja és alakítgatja – egy fogalomra a kifejezést.

Mégpedig kitapintható belső törvény szerint. Ezek a szavak alakjukban éppúgy egy hajdan együtt töltött időt, közös korszakot idéznek, akár a camarade. Azaz ezekben sem az egykori helyzetet kell szó szerint venni, hanem az érzelmet, amit továbbadnak. Ha valaki, fejében a szobafestők papírcsákójával „kedves szakikám”-nak becézve kér tőlem tüzet, nem arra gondolok, hogy szobafestőnek néz, hanem, hogy vele egyenrangú embernek.

Nem vagyok elragadva sem a szakikámtól, sem társaitól. De nem is ingerelnek. Nyilván átmeneti szavak; nyelvünk eleven működését mutatják. Ajkunkról hiányzik egy szó, nem könnyű egyik napról a másikra meglelni, vagy éppenséggel megteremteni.

A magyar, egyebek közt, azért élvezetes nyelv, mert még nem csontosodott, nem kövesedett meg; még alakítható. Alig kisebb erőfeszítéssel, mint a nyelvújítás korában.

A nyelvész dolga nem olyan, mint az orvosé: ha megállapít is valami hiányt, nem kell rögtön orvossággal szolgálnia. Hogy miért nem lett szavunk arra, amire dédapáinknak érzelme rögtön volt – az egész urbánus-népies vitát rántanám vissza a nyakunkba, ha erről végigmondanám a föltevéseimet. Ettől hát óvakodom, befejezésül nem tanácsolva mást, használjuk e ma is meglevő tágabb közösségi érzés kifejezéséül azt a szót, ami szánkra kívánkozik. Épp csak ez a társas élmény legyen benne. Nemrég meg kellett szólítanom egy idegen faluban a kisbírót, épp akkor, amikor a dobolást befejezte.

„Kedves uram!” – ezt éreztem helyénvalónak, oly öreg volt, oly szánalomra méltó. Meglepetve nézett rám. Tíz perc múlva a község tanácselnöknőjéhez kellett szót intéznem. „Kedves asszonyom” – kezdtem, s a barátságos bólintás után fönnakadás nélkül folytattam, noha egy pillanatra belém villant ennek a szónak is a múltja. Őseink – még a finnugor időkben – csak a nő, a né, meg a némber, vagyis né-ember szavakat ismerték. Az asszony alán jövevényszó, az alán eredetű jászoknak köszönhetjük, amint a Bárczi Géza kitűnő könyvében, A magyar nyelv életrajzá-ban olvasható. Amidőn őseink még achszin-nek ejtették: királynőt, fejedelemasszonyt jelentett. Az „asszonyunk, Szűz Mária” – kezdetű ima nem azt a szentségtörést mondja, hogy a hívőnek Máriához asszony-férfi kapcsolata lehet, hanem uralkodói és alattvalói. Nyelvünk – halkan figyelmeztető oktatással – arra nevel bennünket, hogy nőinket, a derék jászok jóvoltából fejedelemasszonyoknak kijáró udvariassággal kezeljük.

Kifogásolják sokan fiataljaink beszédmódjában a gyors összetegeződésüket is. Némelyek ezt még a hajdani K. u. K. hadsereg hagyományának vélik. Annak fiatal tisztjei ittak az első koccintásra egymással brudert.

Nem, a jelenség mélyebb gyökerű.

Az európai nyelvek közül tán a mi nyelvünk hagyta abba legkésőbb az általános – vagyis mindenkivel egyaránt használatos, tehát alapjában demokratikusnak tekinthető – tegezést. Mátyás király korában még mindenki mindenkivel pertuban volt, a királlyal kivált. Balassi, a költő, s Zrínyi is, a költő, ugyancsak, írásában még mindenkit tegezve szólít, főképp a verseiben. Verseiben egyaránt tegez mindenkit, még Petőfi, Ady, Babits is. Megszólításul a legmodernebb vers is a magyarban ezt az ősi pertut kívánja. Nemegyszer különös ellentmondást keltve.

Volt részem oly kitüntetésben, hogy ismeretlen – úgy értve, hogy általam személyesen nem ismert – költő verset intézett szerénységemhez. Magázva, sőt a helyzetet tekintve körülményeskedő magázással ajánlotta figyelmembe mellékelt költeménye szíves elolvasását. A költeményben magában azonban nemcsak hogy letegezett, rögtön az első szóval, akár egy lurkót, hanem hovatovább valósággal rám pirított és sarokba állított, vers szakaszait oly kitartóan kezdve azzal, hogy te, aki… te, aki… te, te!… Szó szerint azzal a formulával, amellyel boldogult atyánk szokta nem ritka megfeddéseit bevezetni és fokozni, nemegyszer a tettlegesség határáig.

Hazám irodalmában jártas emberként mindezt akkor már – a levél olvasásakor – megértően fogadtam. A magyar vers szívósan őrzi ezt a hagyományt is. El lehet nézni neki, annyi egyéb megszívlelendőt ment és tartogat.

Nem minden nyelv költészete, nem minden nép őrszelleme – géniusza – ilyen atyafiaskodó. Valaki tegezésére annál természetesebben áll rá minden nyelven a száj, minél régibb a kapcsolat az illető letegezett s az emberiség közt. Istenét csaknem minden nép tegezi. Szentjeit is. No, nem mind. A franciák – a miatyánkban Istent is önözik.

Ám nekünk dobhártyánk lökné vissza, mint nyelvellenes merényletet, függetlenül neveltetésünktől, ha valaki magyarul Jupitert (színdarabban) vagy Máriát (fohászban) önözni merné.

Molière azt, Villon ezt csakis magázhatta. Nyelvünk szelleme már ezek magyarra fordításakor is közbeszólt. Ez a szellem, kedves biztatással, a nők azonnali letegezésére adott jogot a magyar versírónak mindenkor.

A franciák nem élveztek ilyen kiváltságot. Ronsard szigorúan magázni volt köteles Helénát, abban a versben is, amelyben bizalmasan halhatatlanná tette. A világhírű versnek két magyar fordítása is van. Mindkettő remek. De próbáljuk lemérni a fülünkön, melyik mégis a hívebb. Tóth Árpád megtartja az eredeti franciás távolságot.

Szabó Lőrinc pedig a maga modernebb vers- és nőkezelési gyakorlata alapján:

Mert mit tesz csak ennyi elmozdítás is? Nem kevesebbet, mint hogy a második vers hangjának tanúsága szerint, Ronsard-nak nemcsak emberileg, de szerelmesként is több köze volt Helénához, mint az elsőé szerint.

Az angol, a francia, az orosz az udvarias megszólításra az ige többes szám második személyét használja; te helyett egy emberhez beszélve is azt mondja: ti. Lélektani, használati eredete könnyen föllelhető. A megszólított hatalmasság mögé másokat is odaképzel a tiszteletadó.

Nyelvészeti minta, tanulmány, céhbeli mesterdarab, amelyben Kertész Manó, még a harmincas évek elején napvilágra tárta a magyar magázás keletkezését.

Különbözően az angol, francia és orosz – a vous, a you, a vi – alaktól a magyar nem az ige többes második, hanem az egyes harmadik személyét használja az udvariasságra, megegyezően az olasszal, a spanyollal.

Régi levelek százainak átvizsgálása révén Kertész, az alapos tudós, mondhatni napra, sőt napszakra megállapítja a magázás első nyomait. Amikor a testvérek és rokonok még folyamatosan tegezik egymást, a rangban, a társadalmi helyzetben távolabb állók kezében egyszerre csak akadozni kezd a toll. Valahányszor címet, méltóságot kell leírniuk. A nagyságod, méltóságod, uraságod birtokos ragja második személyű. De utána az igét persze harmadik személybe kell tenni. Ez még így is tegező viszonyt jelöl. „Nagyságod írja meg – fordul 1543-ban Nádasdy Tamáshoz Farkas Lőrinc –, mi akaratod.” Kétszáz év kellett, míg rengeteg csikorgás után ebből az akaratod-ból akarata lett. Míg az egyes harmadik személy – a nagyságtok után nem az áll, hogy látja, hanem hogy látják, illetve láttyák, ahogy egy 1769-ben kelt levélben olvasható. Arany János Ágnes asszonya még ellenáll ennek a folyamatnak; bíráit arra kéri, hogy „Méltóságos nagy uraim, nézzen istent kegyelmetek.” S nem azt, hogy nézzenek.

Az átfordulás véglegesen akkor esik meg, amikor a főnemesség Béccsel szorosabb kapcsolatba kerül. Sokan magyarul beszélve is bécsiesen – „udvarképesen” – fejezik ki magukat; az ottani szellem köntösét hordják – hovatovább itthon is.

A német Herr nem követte a francia monsieur demokratizálódását. A fölvilágosodás közeledtével Németországban már nem „úrias” valakit pusztán csak úrnak szólítani. Sőt gorombaságszámba megy. Helyette a Sie jut szokásba, majd általános használatba. Nyilván valóban az ura-t, a többesbe tett urak-at helyettesíti.

Ezt az alakulást követi a mi finomultabbjaink szóhasználata is. Azok hatására ezt veszik át a közrendűek is. Nem mervén többé parasztosan tegezni a hatalmasokat, szemtől szemben is ilyen megcsavart harmadik személyben érintkeznek velük, már a kuruc korban; „Csáki András uramat is hívassa az úr” – írja 1704-ben Radvánszky Jánosnak az egyik alantasa.

Csokonai prózájában már hemzseg az ilyen értelmű úr. De ott van csaknem olyan arányban a mai maga is. Ahogy a Herr-t a Sie, az urat nálunk ugyanis ez kezdi helyettesíteni.

Eredete világos, első megjelenése szinte tetten érhető. Rákóczi Ferenc leánytestvére, Julianna írja 1699-ben Okolicsányi Lászlónak: „…értem, hogy öcsémuram nem idegenkedik az alkutól, de amint maga kegyelmed is tudja, akit a tűz egyszer megéget, nem örömest nyúl másodszor is hozzá… énnékem maga is javallani fogja, hogy többször ne vonassam magamat orromnál fogva.”

Ez a maga – a kelmed, kegyelmed társaként – a nép körében gyorsan elterjedt. Belekerül a tréfás dalba is, ahogy az 1826-os Sárospataki daloskönyv-ben olvasható.

De – különösképpen – a finomabb társalgás most meg épp ezt utasítja el. A Pesti Divatlap 1844-ben „kegyetlen szólásmód”-nak nevezi, e bevezetés után; „feltűnő, hogy kisvárosaink mindkét nemű fiatalai egymást derűre borúra »maga« címmel illetik!”

Pest és a szellemi élet tetszetősebb szót keres. A köztudat szerint az ön Széchenyi István alkotása. Nyomtatásban valóban az ő Stádium-ában jelent meg először, ezzel a jegyzettel: „Ezen szót, ön, míg jobbra nem taníttatom, magyarban úgy használom, mint a német Sie-t.” De magánlevélben a szót már Kazinczy is leírta, 1815 augusztusában. A szó maga addig az önként, önkényén, önmaga alakokban lappangott.

Mások a Sie, a Vous megfelelőjeként Szemere leleményét, a kegyedet helyeselték. Táncsics, mint emlékszünk, a kend mellett kardoskodott. Meg kell lepődnünk eleink dobhártyájának finomságán. Vörösmarty így latolgat egyik hősének töprengésében; „Kegyed-e, vagy Ön?… Igaz, hogy most kegyé-re igen szükségem volna, de az ön függetlenebb, szabad emberhez illő, s férfiasabb.”

Végül is az ön maradt győztesként a porondon, a Sie, illetve a Vous színeiben. Sajátsága még, hogy hol nagybetűvel, hol kisbetűvel írjuk. A nagybetű itt német utánzás, újkeletű. Én magam így kisbetűt alkalmazok.

A folyamat befejezettnek látszik, de lezárulása oly közeli, hogy az ellentétes erők még ma is érezhetők. A tegezés ősi fája, azaz ősien szép berke végérvényesen ledöntetett és kivágattatott, de a gyökérhajtások föl-fölfakadnak.

Hogy bánjunk mi velük? Minek nézzük: vad bozótnak vagy ápolásra méltó suhángnak, csimotának legalább egy-egy vesszejüket?

Voltak magának a magázásnak is ellenfelei. A kitűnő Guzmics még a győzelem után is így ír Kazinczynak, 1829-ben, a tegezés mellett téve hitet: „Én azt szeretném, ha mindnyájan ehhez szoknának magyaraink, annál inkább, hogy ha a sok hideg urazással nem akarunk élni, nyelvünkön ide illő harmadik személyt nem találunk… S volna a Te-ben valami tisztelettel meg nem férhető?”

A Magyar Nyelvőr egy-két éve közölt olyan utólagos adatot a küzdelem korából, amely ha megmosolyogtat, egyben meggondolkodtathat bennünket.

Még 1836-ban láttak napvilágot ezek a sorok: „…mivel látom, hogy – itt nálunk legalább, sőt egész vidékünkön is – sem az Ön, sem a Kegyed tsak nem akarnak keletbe indulni, azonban igen óhajtanám, hogy a tsinosabb társalkodásban valamely közönséges megszólító szótskánk minél előbb divatba jőne: … legjobb lenne, úgy tartom, itt is a’ természetet követnünk, s’ azt, a’kihez beszédünket intézzük, akárki légyen is, így szólítanánk meg: Te, ’s hozzá a második személyben beszélnünk. De azt mondja talán valaki, hogy ez nékünk már lehetetlenül eltávoztunk. Én ezt nem merném állítani; mert ha jóra teremtett egygyes személynek van annyi lelki ereje – van pedig, tudjuk –, hogy akármely rossz szokását le tudja győzni ’s ellenkezővel tserélni fel: hát egygy egész nemzet, annyival inkább egygy ily energiával teljes nemzet, mint a’ magyar, nem birna hasonló lelki erővel?”

Az ember azt hinné, valami magánbölcs varga füstölgéseit olvassa. Nem; eltekintve attól, hogy a vargák is mondhatnak bölcset, ezeket a sorokat a neves debreceni matematikus, Kerekes Ferenc rótta papírra. Nem arra kell figyelnünk, ami fejtegetéseiben ajánlat. Arra, ami tünet: egy állásfoglalás, egy alapérzés, egy hajlam tünete. Ami napjainkban is észlelhető, nemcsak fiataljaink beszédmodorában.

De ez megint újabb gyökerek fölajánlását kívánja.

Vannak helyzetek, amelyek tegeződésre ösztökélnek. A veszély például, a közös – és nehéz vállalkozás. Harctér, golyózápor, hajótörés a magázás föladására hajlamosít.

Ez rejlik nyilván az önfeláldozást kívánó pártok és mozgalmak tagjainak gyors összetegeződésében is. Néhol csaknem törvényszerűen. A két háború közt Bécsbe, Zürichbe szoruló magyar diákok közt nem volt szokás a rögtöni tegeződés. Amíg magyarul váltottak szót. Németül, az ottani baloldali szervezetekben fordult rá a nyelvük. Ott minden munkáspártban, a szakszervezetekben is ez járta. Hagyományszerű volt a tegeződés a francia baloldali alakulatokban is; minél szélsőbbek voltak, annál inkább. Az Humanité házában, a Granges aux Belles-ben – ez volt a szakszervezeti központ – a portás az idegeneket is pertu állította meg, mert hisz úgy beszélt akár Cachinnal, sőt valamikor tán magával Jaurèsszal. Semmi kétség, ezzel függ össze, hogy a szélső szektában nemcsak a testvéries tegeződés, hanem valamiféle testvéri vagyonközösség is kötelező volt.

A művészek is tegeződnek, főleg a fiatal művészek. A fiatal munkások hasonlóan. De egy-egy műhely vagy üzem munkásai hovatovább korra való tekintet nélkül is. Egy-egy iskola növendékei, itt se nézve a nemet. Szervezeteikben a fiatalok, azt hiszem, ma már kivétel nélkül mindenütt tegeződnek, mintegy a belépési nyilatkozattal vállalva s váltva meg a jogot is, a kötelezettséget is, mert hisz a tegeződés –- ezt azért mindnyájan érezzük – mélyen kétoldali jogviszony. A hajdani munkás szavalókórusokban, önképző és műkedvelő együttesekben például illendő volt megadnunk a lányoknak a kezdeményezés jogát, vagyis hát a tartózkodásét. Vidéken mintha egy árnyalattal illendőbb lett volna, mint a gyárnegyedekben, de egy hajszállal még itt is figyelembe veendőbb, mint a belvárosokban.

Nyelvünk eredendő tegező hajlamán kívül ezek a gyökerei – egyrészről – az újkori, a kezdeti demokratikus idők tegezési divatának. És kórtüneteinek.

Emlékszünk valóban a pertunak erre a préritűzszerű szétrohanására a népuralmi berendezkedés első idején. A köznéppel való elvegyülés egy hajdani, még harcos demokratizmus könnyebb felfogásából keletkezett, nem kétséges. Egy régi meghitt erőt váltottak sokan külsőségre; egy meleg tartalmat hideg formára. Előttünk a jó gyermekszoba biztonságával és szemüvege hideg fényének villogtatásával fölszólaló székvárosi ifjú női kiküldött, amint elkezdi: „Rosszul viszonyultok, elvtársak, ehhez a kérdéshez” – és előttünk az öreg ózdi proliarcok, ahogy azon nyomban befagynak egy ilyen viszonyulásban. Szerencsére nem tartott soká. A természetes jó ízlésen kívül is támadt gátja.

A tőlünk keletre eső országok munkásmozgalmaiban ugyanis másképp alakult a meghittség kifejezése, és vele a tegezés és a magázás.

Azzal, hogy a keresztnevem mellé apám nevét is oda teszi az orosz és még néhány szláv nyelv, néha a pertunál is melegebb kapcsolatba von, valamiféle atyafiságba, ezt mondhatnám. Orosz írók levelezésében feleannyi te sem kerül a szem elé, mint amennyit az európai átlag várna: a meghittség a folyton ismétlődő „drága Ivan Ivanovics”-okban s az „egyetlen Fjodor Fjodorovics”-okban lüktet. Ez jellemzi az orosz forradalmárok levelezését, de személyes érintkezését is. Kit tegezett Gorkij? Lenin? A ritka kivételt is keresni kell. Magázzák – a bizalom teljes melegében – nemegyszer szerelmüket, feleségüket, katonatársukat is.

Ez a hatás – a Moszkvát járt emigránsok szóhasználata, majd a kialakuló irodalmi és szellemi érintkezés révén – hamarosan ellensúlyozta az akkori túlbuzgó, nemegyszer a meghitt helyett megalázó – mert hisz akaratlanul is fölülről lefelé hangzó – tegezést; azt a neofita lelkendezést, mely épp a lelkességet bénította.

S így a jelenség csaknem eredeti állapotába került vissza. A problémájával együtt. Odanézünk, ha a folyosón azt halljuk: „csókollak, tagtársam”, de elismerjük, hogy a tagtársak kétszerte hamarabb szót értenek – könnyebben pörgetik a szót –, ha tegeződnek, mint ha magázódnak. A kérdés tehát e tekintetben sem csupán nyelvészeti, hanem társadalmi is.

Az emberiség a föld minden sarkán félmillió év óta – vagy negyedmillió év óta, vagyis amióta beszél – tegezi egymást. Aztán egyszer csak magázódni kezd. Mi okozza a fejlődésnek ezt a mindenképpen figyelemre méltó – nem döccenéstelen – átváltását? Van erre részletes felelete valamiféle tudománynak?

Tekintve, hogy ez az átváltás alig ezeréves, mondhatni, a szemünk előtt zajlik; összevethetjük hát az ezer évet az előtte való tenger idővel. Mivel pedig, mint tudjuk, a mi nyelvünkben a folyamat még csak egy-két századra tekint vissza, és még ma is tart, minket, magyarokat még ma is, élő személyünkben is érint. Azaz, ha tetszik, még tán bele is avatkozhatunk.

A különös folyamat alakulását, „eredményét” más népeknél éppily tárgyilagosan vizsgálhatjuk és elemezhetjük. Ez elég sok tanulságot nyújt. Elsősorban is az „eredményt” szemlélve.

Nyilvánvaló, hogy kezdetben a magázás oka uralmi, tekintélyi. Egy réteg fölmondja az addigi közösséget, s elválasztódásra tör. Ezt azonban csak átmenetileg éri el. A közösségi érzet a szóhasználat területén nem látszik túlságosan tudatosnak. Valójában annál ötletesebben, mondhatni ravaszabban működik. Az egyenlőség mellett tesz hitet. Visszautasítja az elkülönülő kisebbség uralmát, mégpedig valamiféle mimikrivel, átvéve, általánosítva a megkülönböztető jegyeket. Bizonyos, hogy ha mindenki tegeződik, az valamiféle egyenlőség. De éppolyan egyenlőség, ha mindenki magázódik.

Az r hang behúzott nyelvű ejtése Franciaországban valamikor a főurak megkülönböztető jegye volt. A megkülönböztetést az ország úgy szüntette meg, hogy annak jegyét általánosan átvette. Ma – a mi fülünknek – minden francia márki módra raccsol. De hallhatom úgy is, hogy ellensége csontját őrli. Az angolban azért nincs tegezési ellentét, mert ott csak magázás van. Ott – a raccsolás mélyebb párhuzamaképp – a koldusok is fejedelmi többesben szólítják egymást. Ahány ház, annyi szokás. Már abban a keretben persze, hogy a szokásból elég kevés van; közel sem annyi, mint házból.

De térjünk vissza saját mezeinkre. A tegeződés szokása néhány éve most fiataljaink közt terjed mezőtűzszerűen. Első odafigyelésre kihallik belőle, hogy semmi köze az iménti nem jó emlékű adminisztratív pertuhoz. Forrása, láttuk, kétágú. Az egyik az a harcostársi – pajtási és bajtársi – te. A másik pedig nyelvünk szellemének az a ragaszkodása a meghitt beszédhez, illetve az az alaphúzódozása az üres bókolástól, amelyről előző cikkünkben szóltunk. A közelmúlt és a régmúlt két jó tartalmú ága egyesül és kapja magával a jelennek azt a részét, amit jövőnek hívtunk. Azt jelenti ez, hogy övé lesz a jövő?

Ezt nem mondhatjuk.

Így hát egyelőre tanácsos a jelenséget csak vizsgálni, mosolyogva vagy homlokráncolva, de mindenképpen beavatkozás nélkül. Eltűnődhetünk a lehetőségeken, illetve az eshetőségeken. Türelemre kell intenünk a fiatalok beszédmódjának zord bírálóit. De azokat is, akik a másik irányban hajlanának már-már intézkedésekre is.

Mert mire vezetne az? Hogy törekedjünk általánosítani, illetve visszaállítani: beszéljen mindenki mindenkivel pertu? Nyissunk – a demokratikus lelkület, vagyis a teljes társadalmi egyenlőség érdekében – valamiféle tegeződési versenyt? Nagy derültség s ugyanakkor erős visszautasítás származna belőle; duplán bakot lőnénk, mintegy kétcsövű puskából.

Különös, hogy ettől a fajta testvérkedéstől elsősorban azok idegenkednének, akiket vele segíteni vélnénk, az úgynevezett egyszerű gondolkodású emberek. Kéretlen komázódásnak vennék, ha ugyan éppenséggel nem lekezelésnek. Hisz ma már a magázás formái nálunk legszívósabban épp a parasztság s általában a kétkeziek világában élnek!

Annak révén nyilván, ami ebben a formában őszinte tiszteletadás és megbecsülés. Jelen sorok írójának családjában még az volt az átléphetetlen törvény, hogy a gyermekek a szülőket magázták, de azok őket tegezték. Szüleink egymást is tegezték, a nagyszülők nem kis fejcsóválására, hogy mi lesz az emberiségből. Nagyanyám ugyanis állhatatosan magázta nagyapámat, bár az nemcsak őt, hanem minden vele egy származású, de nála fiatalabb asszonyt, ismerőst persze, tegezve szólított, a maga juhász-számadói méltóságának önmegbecsülésében.

A megszívlelendő mindebből egyelőre az a puszta tény – s ezt magángyakorlatban kedvünkre hasznosíthatjuk vagy elvethetjük –, hogy nyelvünk belső izomzata – csontozata főképp – még ma is könnyebben forog a tegezés formáiban, mint a magázáséiban. A szemtől szembe történő megszólítás máig rendezetlen tekervényeit, nyelv- és gondolatbotlató indázatát azonmód átlépjük, mihelyt a tegezésre térünk.

Összefoglalva tehát, bármennyire óhajtjuk az emberek beszédbeli közeledését, nem lehetünk hívei a nyakra-főre való összebratyizálódásnak, akár fiatalok, akár vének között. De a közvetlenséget, az egyszerűséget igenis szorgalmazhatjuk, kellő tapintattal.

Valami méltóság tudata mindnyájunkban fölfortyanna, ha első látásra valaki az ige egyes számának második személyét vetné felénk akár egy arany kíséretében is. Idegen ajtón kopogtatással lépünk be. Valakivel meghittségbe lépni, annak éppúgy megvan az okos és szükséges szokásmódja: a kopogtatási föltétele. Néha már egy jó kézfogás után megadjuk ezt a bebocsátó igent; van amikor évtizedes érintkezés után sem. Előfordul, hogy tudtunk nélkül hatalmazunk föl valakit irányunkban az igeragozás megváltoztatására. Egy félbemaradt francia íróban leltem hajdan egy idevágó, lényeget tükröző adatra. Szerelmesek sétálnak, s egyszerre az egyik tegezni kezdi a másikat. „Mikor ittunk pertut?” – merevedik meg a másik, a tartózkodóbb. „Az imént, amikor megcsókoltuk egymást.”

A nyelvápolásnak – mely világjelenség – csak egyik része a vadhajtások nyesegetése: a bírálás, a megrovás. Az idekívánkozó szóval negatív-nak ezt sem nevezhetjük, hisz voltaképpen ez is a jó hajtás, a termő ág érdekében történik. De valamiképp mégis pozitívabb-nak érezzük azt a gondozást, amely a szervezet belsejére, alapjára irányul. Amely szemez, ojt, nemesít. Tehát nem csupán véd és óv, hanem fejleszt és újít. S gondol a gyökérzetre, sőt a talajra is.

A magyar nyelv termőfáját én mindig ilyen szemlélettel szerettem volna a szakmabeliekkel körüljárni. De újra meg kell állnunk egy-egy részletnél. Egy-egy „kinövés”-nél – hogy a gyümölcsfa hasonlatánál maradjunk. Lecsípjük, meghagyjuk?

A fiatalok nyelvéről, a magyar tegezés-magázás újkori alakulásáról szólva, papirosomra került legutóbb az újabb időknek az a tömör magyar üdvözlési formája is, hogy „csókolom!”, illetve „csókollak!” – anélkül hogy bírói döntés kísérte volna, helyes-e vagy helytelen.

A vélemények nem is akörül oszlanak meg, hogy helytelen-e. Hanem, hogy nem ízléstelen, nem túlságosan bizalmaskodó-e. S ezzel voltaképp megint csak a nyelvészeti és társadalmi kérdések mezsgyéjére érkeztünk.

A „csókolom!” visszautasítói közt ugyanis ott vannak – mégpedig nagy többségben – azok is, akik a „kezét csókolom!”-ot viszont helyeslik; sőt gyakorolják. Jól tudva pedig, hogy az elítélt „csókolom!” a „kezét csókolom!”-ból származik. Végső fokon persze magából a kézcsókból.

Azaz föltehetően a lábcsókból, társadalomtudományi olvasmányaim nem ellenőrzött, de mégis megbízhatónak tetsző susogása szerint. A kifejezés is, a szokás is azoknak az asszír és bibliai időknek ezúttal nem jó emlékét őrzi, amikor a szolgának, a rabnak, a legyőzöttnek földre borulva kellett üdvözölnie az urat, az uralkodót, a győztest. Ahogy a vad népeknél a legutóbbi időkig történt, majdnem azt írtam: ösztönösen. Kegyelmet esdve a homlokot valaki lábához szorítani, ez még lehet „ösztönös”: állati. De ezt elvárni és szokássá tenni, az már csak úgy állati, hogy embertelen.

Hosszú volna elmondani, hogy az öröklés milyen láncszemein át őrizte meg – illetve újította föl – az üdvözlésnek ezt a formáját a spanyol udvar olyképpen, hogy földre omlást térdhajlással, az állatutánzó lábnyalást – mert a lábcsók legvégső fokon odáig nyilallhat vissza – kézcsókkal helyettesítette.

Hogy ez a kézcsók Bécsen át valóban Spanyolországból jutott hozzánk, arra olyan koronatanúnk van, mint a költő Zrínyi. Siralmas panaszá-ában írja, 1655-ben épp a bécsi udvar ellen dörögvén. Mert az „…kívánván kívánja romlásunkat, hogy annál könnyebben elnyomhasson bennünket, Basalamán-t mutat, hogy kedvére hajtson, hátad megé pediglen oktalan ebnek szidogató, pogánnál alább valónak nevez.”

Ez a Basalamán – Gombocz Zoltán oszlatta el az utolsó kételyt – a kezét csókolom szó szerinti spanyol megfelelője: beso la mano.

Zrínyi még nyakasan áll vele szemben; a szólást is, a szokást is megvetően említi.

Mária Terézia korára mégis általános udvari szertartás lett. Bár II. József haditanácsi rendelettel szünteti meg a seregnél a kötelező térdreomlásos kézcsókot, a polgári életben a kézcsók is – a térdre omlás nélkül –, a szólás is annál jobban hódít. Főleg nők irányában. Itt ösztönünk egy pajzán része is támogatja. Néha bevezető, néha pótlék, hogy az ifjú hölgynek, akit arccsókkal is szívesen illetne, széptevője legalább a kezét ajkával is érinthesse.

A múlt század Közép-Európája hangos volt a „kezét csókolom!”-tól – „kisztihand!”-tól. A fejlődés újabb láncszemeként egyszerre a gyermekek köszönési formája lett. Ők alakították át már fülünk élményeként kedvesen, magától értetődően – „csókolom”-má. Nyilván annak hatása alatt, hogy az utóbbi évtizedek folyamán búcsúzóul és köszöntésül szüleiket sem a kezükön, hanem arcukon csókolták meg. S mert így rövidebb.

A szólásban tehát, iszonyú múltja ellenére, jó emlék is van; a maga helyén üde-vidáman hangzik. Bajszos-szakállas nyugdíjasok közt tán még furcsán cseng. De kezdetben – amíg nem töltődik tele új tartalmával – minden szó furcsán cseng. Ahhoz, hogy egy szólás könnyedén szállhasson, ki kell vedlenie régi jelentéseiből. Ez ebben az állapotban forog.

Van, aki megrója gyermekét, ha szerbusz helyett sziá-t kiált át barátjának az utca túlsó oldalára. Holott a szia csak egy újabb ficama a szervusz-nak, ami maga is értelmi ficam. De ki gondol arra, hogy amikor a házmester unokájának odamondjuk a rabszolga jelentésű servus-t, voltaképpen rabszolgájának ajánljuk föl magunkat?

A legtöbb nyelv a talpnyalást lábnyalásnak, csizmanyalásnak mondja. Elrémítő fölidézni is az idők homályából a képet, mely távoli ősünket négykézláb mászó, korbácsos ura lábát vinnyogva nyaldosó kutyának ábrázolja. A „csókolom!”-ban árnya sincs ennek a szóképnek, a múltnak.

De már az sincs benne, hogy tényleges csókot kínál. Egy nemzedék szava, nem azzal a jelentéssel, amellyel a szótárban anyakönyvezve van. Nyelvem nem veszi magára, de fülem már simán átereszti. Dehogy is nyüszítést idéz. A fiatalság nevethetnékje villog benne, semmi más.

„Pedig hát a magyar ugyancsak nehéz nyelv!” – olvashattuk a múlt hetekben a Magyar Nemzet egy varsói tudósításának élén; szellemi teljesítményeink ottani megismertetéséről szólt. Ez a nyelv miatt bajos.

Csaknem ugyanakkor értesültem egyik kitűnő ifjú finnugor nyelvtudósunktól, hogy a helsinki egyetemen még nemrég is, amidőn ő ott járt, a magyar tanszéknek mindössze három hallgatója volt. Kezdetben ugyan sokan beiratkoztak, de a tanszék akkori magyar vezetője, a szemeszternyitó órákat minden évben a magyar nyelv párját ritkító bonyolultságának ízleltetésére szentelte. Megérthető, hogy ezt a főzetet hovatovább mindenki már a csípős híre miatt is kerülte.

Hogy nyelvünk nehéz, ennek hangoztatására többé-kevésbé már minden magyar hajlamos. Nem tudom, sokszor nemcsak gyermekes kérkedésből-e, hogy lám, mi mégis milyen könnyedén kezeljük ezt a más számára oly kiismerhetetlen masinát! Ha én születésemtől fogva hordhatnám egyik kisujjamban a latin nyelvek igeragozásának elsajátíthatatlan időrendi egymáshoz viszonyítását, a másikban pedig ifjúságom egének gyászba borítóját, a der-die-das-t, magam is mellem feszítve mennék át a szegedi diákkorzón.

A tudomány röntgenvilágításában a magyar nyelv nemcsak hogy nem bonyolult, hanem meglepően egyszerű; alapszerkezete a nyugati nyelveknél is könnyebben áttekinthető. Ráfogással, nem is mindig ártatlan ráfogással vegyült babona tehát, hogy nyelvünk különösmód nehéz.

Nehéznek a nyelvünket mi magyarok természetesen nem közvetlen tapasztalatból véljük. Emberfia olyan ugyanis még nem akadt, aki emlékezni tudna, hogy nehéznek találta azt a nyelvet, amelyet bársonypuha keblen ringattatva egy-egy édes száj csucsujgatása és csücsörítése nyomán egyéves kora körül pötyögni kezdett, majd minden nyelvzsenit lefőző iramban másfél év alatt magáévá tett.

Valóban, a külföldiek, akik, főleg, ha átmeneti használatra próbálkoznak meg nyelvünkkel, általában nehéznek mondják. Udvariasan azt hozzák föl ellene, hogy bajosan megközelíthető, akármilyen irányból – Párizsból, Moszkvából, Stockholmból vagy Nápolyból – igyekeznek is hozzá hatolni.

Mivel Párizstól Kiskundorozsmáig épp akkora a távolság, mint Kiskundorozsmától Párizsig, jogosnak tetszik erre az a válasz, hogy számunkra meg a francia, illetve az angol, a spanyol, a svéd éppoly nehéz. Ezt az érvelést ők azonban általában nem fogadják el; nem, még az idegen nyelvet beszélő magyarok sem. A nyelvtanulók tapasztalata szerint ugyanis még Oslótól Capriig is rövidebb az út, mint Bécstől Sopronig; értve rajta változatlanul, hogy a norvég és az olasz közt összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a nyelvátvétel, mint a német és a magyar közt.

Ez így van, de arra, hogy melyik nyelv a nehezebb, ez még mindig nem alapvető állítás, hanem csak viszonylagos.

A nyelvtanok értékmérője nem a kilométer. A lengyel vagy ukrán éppoly indoeurópai nyelv, akár az angol, a francia, a német vagy a portugál. Európa lakóinak csaknem kilencvenkilenc százaléka egy eredetű, egy szerkezetű nyelvet beszél, ezt az indogermánt. A magyarok nyelve más eredetű és más szerkezetű. Ezektől távol esik, igaz. Csupán ebből azonban még semmi ítélet nem vonható le, legkevésbé az, hogy melyik eredendően a nehéz nyelv, melyik a könnyű. Ilyen alapon állva egy kiskundorozsmai libapásztornak az angol igenis éppoly idegen, mint egy londoni rikkancsnak a magyar. A hozzáteendő legföljebb az lehet, hogy mi magyarok is, ha csak egy indoeurópai nyelvvel megbarátkozunk, a többit – a hasonlóságuk révén – természetesen hamarabb sajátítjuk el, ahogy az észtül tudó leningrádinak is szinte karikacsapásként megy a magyar, tekintve, hogy mi meg az észtekkel vagyunk egy szerkezetű, egy eredetű nyelvcsoportban.

Nyelvünk fogyatékossága eszerint a ritkasága lehetne. Tudjuk viszont, hogy a ritkaság rengeteg területen nem fogyatékosság, hanem érték. Még semmire se jó növényeket, ásványokat is óriási kincsként kezelünk, merőben azért, mert keresni kell őket.