1960

Nemcsak új év – új évtized.

A múlt századnak még voltak negyvenes évei, hatvanas évei.

Ebben a században más a határ; 1910 és 1920 közé több zsúfolódott, hogy azzal foglalhatnánk össze: a tízes évek.

Még a század közepe – az átfordulás – sem 1950, hanem 1945.

Decenniumokban csak békeéveket lehet mérni. Egynemű éveket. Új decennium – új élet? Az új évezred is gyönge alkalom lenne már nekem akkor.

Ika Némethéknél szilveszterezett; jól; pedig oda is szorongva indult. De Ella szépen megszervezte.

Mi Flórával éjfél után egy órakor Böbéhez, de csak néhány percre, mert Gyuriék már megrendelték a taxit, s az jött is. Fölhasználtuk az alkalmat, némi elrendezés után négyen is beszállhattunk a kocsiba, hazajöttünk.

Hasztalan telefonálás Hidaséknak; majd egy téves kapcsolás, s egy süket katt.

Ifjúságom jöttét nem fogadtam tudatosan. Nem is fogadhattam, kész tudatom is ekkor fejlődött. Úgy lettem egész, ahogy egy növény, egy állat. Az életről tán ezért nincs megfogható élményem.

Az élet akkor kezdi a távozást belőlünk, amikor az ifjúság járulékai muladoznak. Ezek távozásakor tudatunk nagyjából még használható állapotban van. Tovább marad birtokunkban, mint akár szemünk, akár szívünk, akár nemzőszervünk ereje. Az élet – az ifjúság – távozását tehát megfigyelhetem. Tudatomba fogadhatom a létet; akkor, amikor megszűnik!

Különös színdarab, amelynek csak utolsó jeleneteit ismerhetem, azazhogy érthetem meg. Lássuk. De olyan hiszékeny nem leszek, hogy ezekből következtessek az egészre. Hogy a végből rekonstruáljam a kezdetet.

Az Élet és Irodalom – az Írószövetség hivatalos hetilapja – első oldalát karikatúracsokor tölti be, a mai irodalom nagyjainak tréfás arcképei. Flóra számolni kezdi, hány is a rajz, de negyven körül abbahagyja. Én nem vagyok köztük.

Igaz, Erdélyi, Kodolányi, Benjámin, Pilinszky sem.

De Németh, Tamási, Veres, Szabó, Juhász, Simon igen.

Átsuhan szívemen a mellőztetés kéjes nyila. Fiatalító érzés, nőkhöz illő. Mint mikor a szerelem úgy örvendezteti a testünket, hogy fájdítja is.

Aztán csak a fiatalítás marad. Nem bízom tehetségemben. Épp ezért mellőzötten sokkal többet hozhatok ki belőle, ha egyáltalán kihozhatok, mint elismerten.

A kapuban épp Flórával találkozik. Együtt lépnek be a lakásba.

Alacsony, erős tekintetű férfi, ötven s hatvan között. Keményen kezet ráz.

– Faragó Pál vagyok, festőművész. Tán ismeri a nevem.

– Sajnos, nem. Nem vagyok otthonos a festészetben.

– Szomszédja vagyok. Itt lakom az Ady Endre utca 17 alatt. Tűrhetetlen a helyzetem. Azt kérem, adjon a házában egy kis helyet.

Nézek rá, hogy mondja csak.

– Besugároznak. A szomszéd házból. A nyolcvankét éves anyámnak is tönkreteszik az életét. Már jártam az ügyészségen is. De ott sem tudnak tenni ellene. Pedig már nem bírom.

– Enyhülni fognak ezek a dolgok. Türelem dolga. A ház nem az enyém.

– Azt hittem.

– Rokonoké volt; államosították.

– S a lakás?

– Három szoba, négyen vagyunk hozzá.

– Akkor mit tehetek?!

– Kivárni türelemmel. Enyhülni fog minden.

– Kérem, kezelje bizalmasan a kérésem.

– Úgy lesz.

– Viszontlátásra.

– Itt tessék lemenni. Amerre jött, ott majd kiengedik.

Költészet a versekben sem gyakori. Egy különös tolvajnyelv értése szükséges a kifejezéséhez is, a befogadásához is.

Aki ezt a tolvajnyelvet valaha is hallotta, tudja, hogy ezen senkit sem lehet megsérteni, egyént. Legfeljebb istent, sorsot, időt, társadalmat, egyszóval emberfölötti hatalmat.

A számunkra legellenségesebb verset is legfeljebb a költő személye miatt vetjük vissza; sosem azért, ami a versben költői. Az megtámadhatatlan, akár egy szép dallam vagy egy tudományos eredmény.

Nem költő, aki nem fegyverez le.

Nem versértő, aki nem örül, hogy lefegyverezik.

Nem az volt a nagy dolog, amikor Ady versei az eredendő verseikkel Hatvanyt meghódították. Az emberi részükkel mívelték ezt. Az volt a nagy dolog, amikor végül még Rákosi Jenőt is meg-meghátráltatták. Amikor az arioni hang hatott a vadakra.

 

*

 

A fejlődés lépcsője az elégedetlenség, az elégedetlenségé a hiány; a hiány első tünete a fájdalom. Ne féljünk hát a fájdalomtól; fogadásakor lehet néha még örömre is okunk. Minden azon fordul meg, hova irányul, merre irányítható.

Hiányunk a kultúra. „Századunknak” – mely 1789-ben kezdődött, s láthatóan még eltart egy ideig – fő hiánya a kultúra, az a fajta lelki egység, amely a lét minden kérdésében megnyugtató választ ad az egyénnek.

Hogy ez a hiány ezekben a versekben megnyilatkozik, már csak azért sem tagadnám, mert azt tagadnám meg, hogy korom gyermeke vagyok.

 

*

 

Égtájaimat pontosan érzem. Haladtamban feléjük épp ezért vágok át árkon-bokron; más területén is, ha kell. Látom a tornyokat, s igyekszem minél rövidebben elérni őket. Pusztán azért, hogy „új ösvényt” nyissak, hogy „egyéni utat” járjak, nem vagyok esztelen kerülőt tenni. Toronyirányt ugyanis leginkább jól kitaposott ösvények vezetnek, sőt két torony között az esetek háromnegyedében a legrövidebb út az országút, mert esztelenek őseink sem voltak.

Korszakunknak egyik legleleplezőbb tünete az egyéniség túltengése, a személyiségnek az a beteges félremagyarázása, amelyet legutóbb teremtményellenes ingerültségében Nietzsche fogalmazott meg. Ez az egyéniesség alapjában azonos azzal az újkori magántulajdon-szomjjal, amely minden áldozatát arra hajt, hogy az egész világot megszerezze, másokra való tekintet nélkül s amely tehát társadalmilag nézve kollektivitásos elmebaj.

 

*

 

Van kedves halottam, akinek elsiratása évtizedek óta szorítja a torkom; attól a perctől fogva, hogy halála hírét vettem, de máig nem tört ki belőlem. Az „élmény” belehullt abba a különös gépezetbe, ahol a vers készül, de a búgó hang késik, az ismerős kapcsolás, majd a távoli hang várat magára, a Múzsa még nem súg. Szeszélyesen, néha szinte tréfásan jelentkezik. Volt, hogy napokig dolgoztatott izzó szerelmes verseken, amelyek olyan lányhoz szóltak, akiből rég kiábrándultam. Mintha – függetlenül tőlem – neki lett volna még lerónivalója.

Petőfi és Verlaine a naplóírók készségével írta verseit; Berzsenyi és Baudelaire az alkimisták türelmével.

Szívünk láthatóan nem úgy fejlődik, mint agyunk. Bár régtől tudom, hogy rengeteg az olyan költő, akiben a versíró ugyanazt az utat nem akkor teszi meg, amikor a gondolkodó; ez a jelenség engem gyakran megkevert.

 

*

 

A Jókai Színházban hónapok óta játszanak egy színdarabot Gosztonyi János tollából. A főhős József Attila. Tragédiájának a három fő okozója a hiú irodalmi vezér, az álnok barát s a hűtlen kedves, még csak nem is József Jolán regénye, hanem a melodrámák hagyományos receptje alapján. Költött nevekkel. A darabot nem láttam. Amit olvastam, a kritika – Waldapfel Józsefét leszámítva – kedvezőtlen. Az a Kortárs-ban Hermann Istváné is. Ez így véd meg, illetve szolgáltat igazságot: „A Babits-ábrázolás és Illyés-ábrázolás legfeljebb mozzanatszerűen igaz.”

Eddig azt hittem, Babitsot érte a legtöbb mocsok ebben az országban. Úgy van. De már versenytársa vagyok, s elszorul a szívem az undortól, hogy elébe fogok vágni. Mert én nem bírom.

 

*

 

Egyre jobban szorongok írni. Egyre jobban csak az nyugtatna meg, ha egy polcnyi olyan könyvön járhatna a szemem, ami megelégedéssel töltene el, noha én írtam.

Az énekművészeknek arról a civil hangjáról, amelyet bevásárlás közben használnak, nem lehet megállapítani a tehetségük mértékét. Még csak azt sem, hogy művészek-e egyáltalában.

Szakmájuk gyakorlásán kívül az írók is ilyenek.

Itt ül most is a szobában öt kitűnő szerző. Igazán remekül papírra vetik azt, amit éppoly remekül megfigyelnek.

Ásítoznak, orrukat szívják, a társalgás úgy folyik köztük, akár arrébb a gépkocsivezetők közt.

Reggel nyolckor a Lukács nyitott medencéjében, ahogy úszni kezdek, Palotai Borist keresztezem, együtt úszunk irányaink eredőjében.

– Mi újság?

– Írtam egy regényt. Beadtam a Magvetőhöz, már másnap telefonon jelentkezik egy lektor: Kajetán vagyok! Lelkesülök a regényért, egész éjjel azt olvastam, mikor jöhet be? Mikor jöhetek? Azonnal repülök! De mit szól, milyen neve van!

– Bent az irodájában még udvariasabb. Kiváló munka. Igazán sajnálja, hogy nem jelenhet így meg. Hát hogyan?

– A parasztvonal nincs elmélyítve.

– De hisz nem is faluról szól. Mit értek én a parasztokhoz?

– De van egy lehetőség benne, ahol be lehetne hozni a parasztvonalat, s elmélyíteni a tsz-ek irányában.

– Tudja mit, fáradt vagyok, adja vissza az egészet.

– De másnap egy másik hang telefonál, annak is ilyen remek neve volt: Jólesz.

– Ez is a parasztvonalat mélyítette?

– Pontosan. De a neve ismerős volt. S miután ezzel is beszéltem, s mivel hosszú lelógó bajusza volt, figyeltem is rá. Este megkérdezem Aladártól, ki-mi az a Jólesz.

– Rabbi volt – mondja Aladár.

– Az is elutasította a regényt?

– A parasztvonal miatt, illetve a hiánya miatt.

– S most hiába dolgozott.

– Én is azt hittem. De egyszerre csak maga Béládi telefonáltat. A Kajetán és a Jólesz kezeiből valahogy mégis hozzá is elkerült a kézirat. Belenézett, s rögtön nyomdába adatta. Maga hogy van? Beszélnek a nyilatkozatáról. [Nem írt nyilatkozatot. – A szerk.]

– Mit?

– Tudja már, hogy megy az ilyen. Ki ezt, ki azt.

 

*

 

A filozófia a legbonyolultabb feleleteket épp az úgynevezett egyszerű kérdésekre adja; hiába. Mert hisz a kérdések újra fölmerülnek.

 

 

1/4 10-kor, Miszlai István, a főtéren. A régi „úri világ” helyett, amelyet egykor Babits mutatott be, buszközpont. Egységes ruházatú félparaszt, félmunkás nép, ritkán népviselet. Sok cigány. „Fölnyomulás.”

A szálloda. Itt volt színház. Az L alakú terem.

A Megyei Könyvtárban Féja. Az alkalmazottak.

Ebéd a Pipában. Félóra pihenés.

2-kor Prantner József megyei párttitkár. Fekete „besenyő”-s szemű, rokonszenves, okos, higgadt, volt illegális kom. kőmíves.

Bors István, a helybeli „Béke” TSz agronómusa.

A sertésápoló, aki nem húzta ki a születő malacot, s így a nyugtalan anya folyton agyonnyomott egy-kettőt, nem lett ki a tizenkettős fiadzás, csak a tízes.

Délelőtt Babits szülőháza, a Mérei utca, szemben a Kálvária, a Bartina.

Hadnagynál a levéltárban. Kép: 45-ös állapot.

A volt kastélyok. A Vajtói kastélyból két Goya-kép és két Mauritius-bélyeg tűnt el. A megye története.

P. más a lelkület. Elítélik, ha valaki nem tartja el a szüleit. A gyilkosokat, ha fölmentik is.

Ott nem megy a téesz, ahol harcos agrárpol. tömegek voltak, mint Ozorán, mert ott elromlott a középparasztokkal is a helyzet, nemcsak a kulákokkal. Nem fogadják be a volt gazdát.

5-kor vissza a könyvtár elé, majd föl Miszlaiékhoz. Pataki József, aki a pécsi Márciusi Front gyűlést megszervezte, Féja, Kovács Imre s én – majdnem verekedés volt a Turulistákkal. Pataki bora.

7–8-kor egy főút menti új pincében; fehér s vörös bor. Csányi László és Szekszárdot gyűlölő felesége. Sanyi, az MTI tudósítója.

P. Szekszárdon is megjelent a nemes penész (Bors a latin nevét is mondja), amely a szőlőbogyót aszúvá teszi, cukrát megnöveli, tokaji minőségű bort sajtoltat.

A csömöge – az összedarált szöllő.

Cigánylány, sárga (rikító) bőrszandál, bokafixes zokni – erdőben élnek, teknő.

Gaszner István 21 00.

Garay tér. Szabadság-étterem, buszváró, bor-sör, – büfé, szállóföljáró.

 

Liszt F. emlékezet a Sz-i (?) Elég jó bronz fej relief. Sasnak hűs fészke volt e régi ház, L. F. hajdan sokszor itt tanyáz, S bár lelke elszállt, fészket égbe rak Üres sose maradjon itt e lak, Magyar művészet, szent honszerelem, Nektek e ház örök lakás legyen.

 

Babits városában ilyen verset véstek márványba 1931-ben, a Kaszinó fennállásának 90. évében, most a Magyar Kom. Ifjúsági Szövetség.

Diáklány tűhegyű cipőben, olajos munkaruhájú ifjúmunkással.

Könyv-sátorok: Barabás Rákóczi hadnagya, Sándor K. Szégyenfa olcsó kiadásban.

Egy zsidó arc sem – színhiány.

Nizsnij Novgorod.

Nyakkendő – az utcán – alig.

Három gyászruhás hölgy.

Búzakalász hajlású neonlámpák zöldben.

Megint a kanárisárga cipős cigány.

Megint a gyászolók. Gyülekeznek egy autóbuszra.

Nagy forgalom.

Mucsi.

Új milliós kombinát Sz.-on.

Bors István újítása: a fűkaszálóval a kukoricacsutát is vágta. De az embereknek követni kellett a gépet, hogy félredobálják a levágottakat. Két sort vágott.

Ozorán. Piszkos, elhanyagolt. A várban azonban múzeum, falrafestve az ozorai csata.

A „kultúrház” – üres, rideg, – a gyerekkori emlék: Béla, Panni, Albert (?)

Panni férjéről beszélve: amikor benne volt a forradalomban Ozora és Tamási közt – üres puszta 17 km. (?)

Közben az autóbuszban a rádió magyar dalokat jutalmul a Téesznek.

 

*

 

Miklós István 120 fegyvert vett át Bélától, külön hadserege volt. 25 hold magának, hintón járt.

Szekszárdon Parantnernek is: Gyere, válassz egy jó házat magadnak a főutcán.

Tamási kültelkében még Miszlai beugrik valahova: Debussy Egy faun délutánja.

Miklós halála: ivott, nőzött, vadászott – a posta előtt összeesett, meghalt.

El lehet-e temetni.

Pécsről – ha eleget tett az egyházi kötelezettségének. Igen.

Az isten ellen beszélt folyton, de titokban kifizette az egyházi adót.

Egy kislány, mint Ika az utcán.

A sofőr átváltja Debussyt valami cigányzenére.

Apponyi Károly + 1959 nyarán Pálfán, 85 éves korában. Elesett a rádió előtt, eltörte a felső combját, Szekszárdra hozták kórházba, összeforrt, de otthon tüdőgyulladás!?

Hédi, a szeretője, s felesége ezután ment csak kivándorló-útlevéllel külföldre.

Két fia elesett a háborúban, vejét sebesülten ágyban…

Négyezer holdja volt, mintagazdálkodás, 300 liter tejet naponta Pestre – „én ezt érdemeltem”?

A parasztok segítették?

A többi arisztokrata: dégi Festetich, a… Vajtai Zichy, a részeg.

Este Hadnagyéknál 1-ig.

Reggel – az alaktalan szomorúság, éppúgy, mint máskor. Nyugtalanság. Önvád, a „kérkedés” amiatt, hogy Ika franciául tud. S a levél miatt, annak stílusa miatt. Kovács Mátéhoz a Hadnagy lány fölvétele ügyében.

 

Az örök élet: érc, kő nem te vagy, Idő, eső, hó elporlasztanak Jövő s tűnő sok nemzedék során Örökre csak a nemzet él csupán S ti, akik érte éltet adtatok Őbenne vagytok halhatatlanok!

 

A tiszta határ a piszkos kisváros után. Kajmád stb.: áll. gazdaságok távolról. Sárszentlőrinc – vásár. Bicsak.

Miszlaiéknál, a pincénél, az öreg lakat.

Ebéd a napon.

Borjádon a Sass-kúriában. A híres méhes előtt két paraszt, volt 8 és 12 holdas. Panasz a háztáji ház szerint és nem személy szerint jár, mint rég a konvenció. Rácegresen az utolsó magyar katona lő, majd az utolsó golyóval magát öli meg.

Rácegres: Csetény járása.

Lelkes a tanító. Miszlai – a szülőház helyén. Tóth Jani a birkákkal. (Lali meghalt.)

Felülről a falu. Eszményi szép az összehasonlítás alapján.

Hatalmas telkek felülről nézve a piros tetős házak.

Tiszták – istálló kicsi, szekérszín nincs.

Diófával beültetve.

Tóthné lelkesen, kis Téesz volt, búza 50 q.

Dombról a régi falu nem lelkesít. Lent a szép házak, kertek, gyümölcsfák. De ha az ember tudja, hogy öt éve még itt semmi sem volt, s öt éve ez a nép hogy élt – megemelődik a szív.

Vörös traktor szánt – tyúkok odagyűlnek. Sőt néhány pulyka.

Divatos kék esőkabátok a nőkön.

 

*

 

A régi és az új puszta közt.

Sajnálom a kastélykertet s a hársfákat.

De az új házak!

Az emlék: visítás egész nap egy távoli cselédházból.

Most csönd.

Lelkes dicséri a jóakaratukat (ő Komárom megyei, szlovák községből), a büszkeségüket.

Megjött a teherautó a bútorával, észre se vette, berakták.

Társadalmi munka.

A régi „kastély”.

Szörnyű kultúrterem.

Óvoda. Két cserép jácint.

Italbolt.

Népbolt. A puszta és a KISZ.

Leülök, bekerít egy juhnyáj.

A humoros, még hosszú farkú bárányok. (Mert lefarkalják őket majd.) Be, mee.

Este Balaskóval az italboltban. A helyiség, a vendégek, Bajai Laci adomája – elmondhatatlan – röhögés. Bor nincs, rum szódavízbe.

A tanítónál Tóth Janival – bor.

Dr. Tóth Lajoséknál, Annuskánál vacsora túró, szalámi, Balaskó – a világhelyzet.

Az én szerepem. Megértem, ha írnék a pusztáról, s reklamálnám a villanyt – tán meglenne. Hiszi a falu.

Ébredés. A „tiszta szoba”. Parasztéknál, iparoséknál, jegyzőnél, papnál.

Itt csupa főjegyzői tisztaszoba. Kombinált teleháló. Fehér mennyezet, 30 centire is fehér, festett fal (szelíd sárga.) Csupa szőnyeg. Két ágy. Fölötte 2 × 1 méteres olasz tájban kék ruhás Mária, piros ruha, Jézuskával ölében, az fehér galambokkal játszik. A két lány fényképe. Két egyszerű gobelinhímzés, az egyik szarvas.

Szép csipketerítő a kettős ágyon. Csipketerítő a nagy városias ablakon.

Reggeli.

A ház eleje, szebb, mint a parasztportáké. Elkerítve a baromfi helye, a ház előtt futórózsa.

Sehol nincs annyi virág, mint Egresen.

Lőrincen nincs annyi disznó, mint ott.

T. t. A kapuban, a juhász hazamegy reggelizni.

– Bor Jani: egy kis szalonnát adna az én feleségem, elvinnél-e egy kis lisztet.

Hát a tegnapi író világhír!

Belátni a portákra. Nem úgy, mint Szekszárdon s a sváb falvakban.

A roppant szorgalom a kerítéscsinálásban, letűzdelt – 100 méter hosszán – bodzaág.

Ami kihajt.

Gyönyörű áprilisi reggel. Mindenki köszön! A fiatalok a KISZ-ben, de minden házban szentkép.

Hírlap, hogy olvashassák estente Sós Endre esztétikai fejtegetéseit.

Villanyt, hogy…

. . . .

Bor J. csak a birkahodály előtt, ahonnan emberi hangon be-eznek a birkák.

– Az volt a baj, hogy föloszlottunk. Az volt a nagy ráfizetés!

Mindenki ezt emlegeti.

T…éknek 5–10.000 forint lett volna az osztalék.

De akkor 5 évre visszamenőleg meg kellett volna fizetni a földrészesedést.

B.-nek csak az adója volt 4200.– Ft ebben az időben.

„A rosseb aki megeszi.”

Üldögélve a temető előtti dombon. Jobbra a vén kút és a kertkerítés megmaradt néhány orgonabokra; balra az új falu.

Egy kék autó befordul. Miattam?

Mert ez a múlt eltűnt, az az érzésem, a tegnapi múltból sincs már egyéb.

„Argonómus.”

Ez az ország 200 éves volt. Épület nincs 1700 előttről.

Keserű Istvánné, Czobor, Zámbó család, Ile, Márkus (?), Győri, Hofmann

 

*

 

Elnézem a magányossá vált kutat, hova nagyanyám s anyám egy életen át járt vízért.

A vízvezetékcsapot városi konyhában nem nézném el így?

A temető sarkán szemben az iskolával a Fekete láp-on (?) dobog. Lent a bikaistálló előtere, ahol annyi diófa s annyi sárgarigó volt.

Kevesebb a lakosság, mint 30 éve.

Jó, hogy jobbra (?) nem állnak házak. Piszkosak lennének. Úgy látom azt a helyet, mint 50 éve volt.

Az iskolások épp tízperces szünetben játszanak.

Kakukkfű illata, mint Albiban.

A hála: egyszer épp fináncok jöttek, borraktárügy (én elküldtem őket, hogy nem fogják épp most a nyugalmat földúlni, amikor a miniszterelnök itt van?).

Ez volt a fontos élmény, s nem a min. elnök.

Mi őrzi meg egy min. elnök látogatását.

Galamb.

Kispad az utcára.

?

Együtt a juhok után Tóth Janival a Remészben.

A Hatala ház.

Délben náluk: kétféle hús.

Bejön a postás: nekem is levél, Flóra a névnapomra.

Táviratozni? – Lehet! Csak be kell gyalogolni Lőrincre, a postára.

Telefon sincs. Ez hiba, mert az agronómus minden érdeklődés helyett be motorbiciklivel.

 

Földtörlesztés

 

Délután Balaskó nálam. Kevesebb a munka, 7-kor kezdenek, sötéttel otthon vannak. (Igar: a kuglizó fiatalok.)

Hogy került ő ide?

Szabadonban szolgált, Székelyben volt háza, de 1944-ben törvény volt (talán hadi), hogy pusztai csak pusztára szegődhet, nem mehet faluba, így jött Kis-Székelyhez legközelebbi pusztára (5 km) Egresre.

Az új díjazás a kapásnövényeknél; az egész család belekapcsolódhat a munkaegységbe.

Kiosztják két holdanként pl. a kukoricaföldeket, 19 mázsáig csak puszta munkaegység, azon felül feles. De arányosítják.

A „háztáji”-t bőven számítják?

Estefele a régi kútnál, ahol valamikor nagyapám megszólította anyámat; a környezet most.

Lejön egy ember: Boór Lajos, itt az állami gazdaságban lakik s dolgozik, 750 forint minden 10-én. Nem lehetne-e nyugdíj.

Oda jön Jani is. Vacsora náluk.

Vissza a Kastélyba.

A fiatalok próbálnak. A cigányt és egy darabot, hogy hogyan szerez valami mérnök lakást (Pesten!)

Bejön a fiatalasszony, aki saját kedvéből szervezi.

Az agronómus-könyvek.

Miért ez a buta szó? Hányféleképpen ejtik.

A sötét kivilágítatlan faluban Lajossal haza.

A járási pártszervező autón.

Elmarad a gyűlés érdeklődés hiányában. De az előadásra kicsi lett a terem. Egy tűt sem lehet közébük bökni.

Reggel, földúltság nélküli ébredés.

Hármas tükör is van.

De a többi ház belseje mégsem olyan, mint Tóthéké.

A nyugdíj itt is – majd megérdeklődöm.

A grófékról. Egyszerű sírban Pálfán, mert a kripta Hőgyészen van.

A pap a templomban ravatalozta föl.

Az ősrégi kincseket az erdőben (az erdésszel) ásatták el.

Egyszer megjött a gróf orosz tisztekkel, megígérték, védelmükbe veszik az értékeket, s elvitték biztonságba.

Fiai küldtek sírkőre pénzt.

Földes, zsúpos viskóban halt meg A. Károly.

Bejön a kanász lánya a bicikliért, mert megy Lőrincre: kék esőköpeny, fátyollal bekötött borzas haj, nájlon fehér kosár.

„Elkopik” a pénz a kezükben.

Nagy szél. Föl a szénapajtához, egy oszlopnak dőlve szélvédett helyen.

Annuska: Mért nem jöttem le a családommal 56-ban, itt megvárhattuk volna, akár nyugatra dől el, akár keletre.

Válaszok közelről: 1., Miért hívtak volna le 56-ban? Mert féltettek.

2., Miért bánták meg, hogy szétment a tsz? Mert jött a földtörlesztés öt évre vissza, mert amíg tsz-ben voltak, szünetelt.

 

Áll zölden már a ház előtti kis   árok mélyén a víz, Egy csibetollat, görbét, mint a sáska   hajt a szél rajta Nézi a gyermek.

 

(Nézem, s közben eszembe jut, milyen gazdag utazó voltam még itt, mielőtt elmentem volna egy lépést is.)

Az ásatásoknál.

Koponyahalom.

Koponyát vittek haza, abból itatta a kutyáját, hogy eszesebb legyen.

A napszárította koponyákat, pehelykönnyű csontokat végighordta a zöld réten a vad szél. Összeszedem, kezet mosok.

Egy gödör csont, bárki ősöket vihet haza, cím(?).

 

*

 

Barbárok. Egy kislány szalad, fölvesszük, anyja övét viszi, idősebb parasztasszony, gyanúsan méreget, mikor lánya rám mutat, nem köszöni meg a szívességet.

Bor Jani mégis odahozott egy tábla szalonnát s hosszú szál parasztszalámit. 30 frt.

Erikának meg Rajcsákkal is volt viszonya.

„Azt hittem, vak. Részeg volt.”

Ebéd Lajoséknál.

Jani, volt már ilyen háború? „Ez sokat olvas stb.”

Nagy tyúk, kétféle rétes, útonlevőnek nincs böjt.

Van-e isten – erről Jani.

Rázós parasztszekér Ndorogra, mivel oda beteg jön.

Pusztai lovak, egyetlen utas nincs, egy cigány biciklistán kívül, akire a kocsis azt mondja, „megérett” a színe.

Át Sárszentlőrincre. Ez a ház, ahol iskolába jártam, nagy ablakok, eszlingeni redőnyt tettek rá, ez a ház Hittigéké, ahol lakott.

S mi változott. Barbár nép, vékony réteg.

Elszaporodtak a galambdúcok – mert préda a mező?

Fekete farokfácán, fogoly röpül föl, nyúl szalad – irgalom ajándékba.

 

*

 

Itt még Illés Béla hírneve sem segít rajtam, olyan mélység. Még I. E.-é sem.

 

*

 

B. L. elmondja, hogy vették föl mozira a puszta újjászületését. Még az ő lányát is kiválasztották.

sirkes-sarkos: cikk-cakk

Maradt egy fal (5 éve előttről).

A lányoknak a hegyről kellett leszaladni, mert ez mutatja a vidámságot.

Bor János az unokájával nézi a Zetort, Farkas Gyulánét a hosszú meggyfához állították.

 

*

 

Házi kenyér Lőrincen.

Magyar Nemzet: Megkezdődtek az Országházban a magyar–indonéz tárgyalások.

Vezércikk: Afrika jelentkezik.

 

*

 

Nem igaz, hogy ki kell ürülnie a tájnak! Mert lehet:

1. Belterjesség.

Ez nemcsak a föld kiművelését jelenti; az emberekét is. Több önmívelés. Ehhez „kényelem” kell. Ez pejoratív: nem merjük kimondani, helyette comfort-tot mondunk. Ez a francia confort (cum forte) segítés, támogatás, kényelem, confort moderne: újszerű berendezés, confortábilis (confortable) párnázott karosszék, házicipő.

Kevesebb munkaidő: több gép és ember.

 

*

 

Hogyan fogadja s nézi a magamfajta magyar írót a vidéki intelligencia. Antiszemitizmus? „Tartsunk össze?” Pesti kiadók?

 

*

 

Persze megvoltak az okai, hogy a veszély elkerült engem. De bekövetkezhetett volna számos más véletlen, számos más ok, amelyek homlokegyenest ellenkező eredményre vezettek volna. Az úgynevezett sorsnak ehhez semmi köze.

 

*

 

Sarkantyú vagy zabla egy nagy történelmi személyiség számára a becsvágy?

A becsvágy szerepe a különböző viszonyok között különböző. A becsvágy a körülményektől függően lehet sarkantyú és lehet zabla egy nagy történelmi személyiség számára. A leggyakrabban zabla.

Írni rossz. Operálni is rossz.

Megoperált – megmentett – betegünkre gondolni viszont nyilván jó. No, de ha az derül ki, hogy egy gazembert segítettünk vissza az életbe, a működésbe?

Pillanatonkint kellene bizonyságot kapnunk, jó-e, rossz-e, amit „alkotunk”!

Jó-e, rossz-e, írásról, „művészet”-ről szólva azonos azzal, szép-e, csúnya-e.

Vannak korszakok, amelyek előtt igen elhomályosul a jó s a rossz eredendő – az erkölcsi világ – rendszere. Az ízlés értékrendszere mintha jobban állná a próbákat.

Így terhesül a felelősség akár egy kurta mondat papírra vetése közben.

 

*

 

„Mily jellemző, hogy különböző népek hogyan nevezik a költőt! A görögök poétának, azaz teremtőnek, a latin vatesnek nevezte, ami talán jövendőmondót jelentett. Az arab sáirnak, javasnak, a francia trouvère-nek, találónak hívta, a német nem tudott róla okosabbat, mint hogy Minnesänger, a szerelem énekese, vagy Dichter, tehát diktáló. S mily jellemző a magyar „költő” név! Eszerint költeni annyit jelentene, mint koholni, valótlant mondani…”

Ezt egy kis csevegő hangú, de igényes szándékú könyvben olvasom, amelynek célja, hogy a költészet úgynevezett „rejtelmeibe” a tanulatlant is rövid úton bevezesse.

A magyar költő szó nyilván a kelteni, fölkelteni, kikelteni ige jelen idejű főnévi igeneve.

 

*

 

De miért is tettem én le annak idején elhidegült szívvel Szekfű Gyula híres Rákóczi-könyvét? Nem azért, amiért a századelő kevés dohányú kurucai. A stílusán kaptam rajta. A Majthényihoz vezető események tárgyi felsorolása után egyszerre hangot vált: lírai tablót fest. Nem tudom már szó szerint idézni, csak egy mellékmondatát. Míg a híres síkon lehanyatlottak a libertásos zászlók, s a rongyos vitézek érre-nádba szorulva szegénylegénnyé züllöttek: Rákóczi és Bercsényi a lengyel urak kastélyai között csengős szánon siklottak a fényes, havas éjszakában. Ez az elítélő csengős jelző – amely akaratlanul is mulatozást, vagyis ez esetben felelőtlenséget idéz – ez jelzi, mint egy lélekleleplező elszólás, hogy Szekfű lelke mélyén már eleve ingerülten szemlélte Rákóczit.

Mert hisz semmi időben, sehol Európában nem volt lovas szán csengő nélkül.

 

*

 

A bonyolult barbárral szemben – jobban mondva: annak folytatásaként – a civilizált ember az egyszerű, az egyre egyszerűbb. Ez magától értetődik. Mi a műveltség? A tények helyes ismerete; a zűrzavaros jelenségek egységbe fogása, a törvényszerűség meglátása. A világ törvényei nyilván összefüggnek, s elképzelhető, hogy egy rendszert alkotnak. A teremtés legműveltebb embere az lesz, aki ezt a rendszert egy egyszerű képlettel ábrázolni tudja. Aki pedig azt néhány mindenki, de még pusztai öreg juhászok által is rögtön elfogadható mondattal fejezné ki, különb vallást alapítana, mint az összes eddigi próféta.

Barbár voltam, rettenetesen barbár. Barbárabb – azaz szorongóbb és riadozóbb – mint pusztai nagyanyám, az a gyánti juhászszámadóné, aki kontyig merült a bigottságba, helyesebben a babonaságba. Ő belelátott valami rendet a világba, ha az a rend hamis volt is, hisz még a tyúkok ültetését is kadenciára végezte, s ha megriadt, elég volt az andocsi szűzre gondolnia.

Kezdetben nekem is voltak ilyen csitításra való hiedelmeim. De én ezeket rendre elhessentettem, és leromboltam, már a szívósabbját. Ahogy várható volt, ettől is barbárságom növekedett: bizonytalanságom és tévetegségem.

De ebből származott, igen, a szomj is, hogy valamiféle rendre leljek.

Anyám nem volt vallásos. Nem volt istentagadó sem.

 

*

 

A „népi” szó értelmezéséről

Mért van esztendők óta irodalomról írva idézőjelben ez a szó, hogy népi? Azért, mert még tisztázni akarjuk, mert még csak valamit függőben tartva használjuk.

Tükrök

Tükör és férfi összeférhetetlen – ez volt elvem, ebben neveltek. Elvem most kezd változni.

Azzal mentem magam, hogy e változás indítója nem hiúság, hanem az a természetes érdeklődés, sőt elővigyázat, amely a betegeket készteti arra, hogy maguk elé – napjában többször is – tükröt emeljenek, s megvizsgálják arcuk és nyelvük színét, s hogy soványodtak vagy kövéredtek-e. Kezdetben én a fülem fölött vonuló hajfürtök színét, e fürtök szürkülését kezdtem vizsgálni, afféle nyugtalansággal, mintha megfeledkeztem volna arról, hogy az őszülés nem betegség.

Béla – Juliska

Hogy lett maga Béla? (Úrhatnám keresztapa a plébánossal. De a mama – Juliska – csak azért adta hozzá a lányát, mert verseny volt, mert ilyen szép neve volt, mert a Jankovich öreg gróf is Béla volt.)

A hajóról megmutatja a hegyek mögött, ahova jár dolgozni, mert ő csak nyáron van alkalmazva, de egész évi érvénnyel – Szot! – s alkalmi munkára.

Jár a Téeszekbe. Ahol rosszul ment, mindent megfizetnek.

Van, ami jól megy?

A szilvásdi – gyapot, kukorica.

A döbröközi élelmesek, kendervágó gép. A táskásoknak liba.

– Megmondom már az elvtársnak, szóljon rá arra a mamára, ne méltóságosúréknak emlegesse az elvtársékat a faluban.

– Azt teszi?

– A tanácsházán is. Kell ez máma az elvtársnak, nem igaz?

– De honnan a csodából vette? Nálunk ilyet nem hallhatott, még az anti világban se.

– Hallott, nem hallott, fontos is az a mamának. Az öreg méltóságos urat ajándékozta meg vele még.

– Annak is idestova hét éve, hogy földbe tettük szegényt, az ipamat.

– Mindegy az is a mamának. A sírban három öl mélyre is leadja, amit odavalónak lát.

Halál? Az se fontos neki.

– Hát mi?

– Annak?!… Jelzem, részemről én már odamondtam a mamának. Még nekem is fölkiabálta ide a hajóra a múltkor, hova megy délután, litániára. Ne keverjen még engem is hírbe, pláne mikor teli a födélzet. Nem mászhatnék ki én olyan vízmentesen belőle, mint teszem azt az elvtárs. Nem igaz?

– Teljesen.

– Hát gondolja meg az aljáig, elvtárs, és csak kereken neki.

– Meggondolom.

– Hogy foganatja legyen. Nem magamét mondva, ugye-e.

Valóban, hol is lehet ennek az ördöglakatnak a nyitja? Hát ezzel meg hová voksol a leteperhetetlen lélek egy már szapulásra se jó mosónéban.

Az ember a tulajdon apjával is úgy van, mint azokkal a pénzbedobásra működő zenegépekkel, melyekről nem tudják, mit is fognak muzsikálni. Befizetek az agyamba egy kérdést. Magam sem tudom, mire fog rágyújtani.

Egy hódoló bókot a költészetnek. Igazán nem tőle vártam a megoldást. Az önkényesen forgó szerkezet, a kiismerhetetlen gép tiszta szép ejtésben ezt hallatja, raktárából ezt a lemezt.

 

Nagyon szegény, ki büszkeségét más érdeméből lopja ki.

 

A költők hálásak, ha magunkba fogadjuk őket. Helyettünk is gondolkodnak. Ez a két sor…

Szívünk nem úgy fejlődik, ahogy agyunk. A versíró ugyanazt az utat nem akkor teszi meg bennem, amikor a gondolkodó. Megesik, hogy költeményben olyan kérdéssel küzdök, amelyet mint választó polgár esztendők előtt eldöntöttem. Volt, hogy az épp munka alatt lévő vers olyan hőshöz szólt, akiből rég kiábrándultam. Az érzéssel voltam hátralékban, vagy csak a verssel? Az ihlet automatájába dobott pénzdarabok nem a bedobás sorrendjében esnek le s működtetik a muzsika szerkezetét. Ez gyakran engem is megzavar.

Rég túl vagyok azon, hogy a magyar nép jövőjét reménytelennek lássam. Sürgető gondjaim közé tartozik mindazáltal, hogy hangot adjak végre azoknak a kétségbeesett jajoknak, amelyeket a magyarság iszonyatos romlása érzetén évtizedek óta hordozok magamban.

Ennyit az esetleges félreértések ellen.

Bár azt hiszem, ez nem oly nagy ellentmondás, mint ahogy első hallásra gondolni. Kinek nem csikorította meg már férfiagyarait olyankor kapott élmény, amikor még tán csak tejfogai voltak? Tizenhat éves ajakkal szítt csók öreg anyókák agyát melegítgeti. Az idő – szerencsére – nem győz le bennünket úgy, ahogy a naptárak konokan állítják.

Vannak költők, akik a naplóírás eseményrendjével és hitelével költenek. Rendszerint fiatalok, olyanok, akik ifjú fővel remekelnek. Ifjúkori verseimet azonban én eltéptem. A későbbiekből is sokat eltépnék vagy újraírnék. Vegyük úgy a dolgot, „újraírok” olyanokat is, amilyeneket megíratlanul hordok magamban. Mellesleg a most írtak újraírásához is jogosult vagyok. Ez a nyáj az enyém, amíg élek, oda terelem, ahova tetszik, annyit nevelek föl, nyírok meg, vagy ölök le belőle, amennyit jónak látok. Irodalmunk mai történészeinek egyik fogyatékossága az a hiedelem, hogy övék a nyáj gondja, már a juhász…

Elkerülhetetlenül megzavarja az olvasót is, főleg olyan korban, minden nyomatékos szó azonnal fontos lehet, mert a napi események egyben történelmiek, s nemcsak nemzetek létét érintik szinte percről percre, hanem az egész emberiségét. Ez az ember soha egy pillanatra nem veszítette el a hitét az emberiség fölszabadulásának, az osztály nélküli, az igazságtalanság nélküli társadalom lehetőségében – bizonyos vagyok, hogy egész munkásságom áttekintése ezt a véleményt kelti. Noha van keserű hang is, vannak érzelmi mélypontok. De ami él, az mozog. Ahhoz, hogy hullám keletkezzék, a víznek is le-le kell szállnia. Vannak úgynevezett pesszimista verseim. Aki személyesen ismer, tudja, hogy mondhatni, a zsigereimben optimista vagyok. Épp ez okozza tán a túl érzékeny reagálást az élet sötét jelenségeire. Foglalkoztat a halál gondolata. Épp tiltakozásul tán, hogy a gondolatát sem tudom elfogadni. Sok a test romlásáról, az öregedésről szóló csüggedt vers… Kényszerítve érzem magam bevallani, hogy a legcsüggedtebbet egy eszeveszett síelés után írtam, ahogy ezeket a sorokat is véletlenül a karomban a frissen kezelt síbotok okozta izomlázzal vetem papírra.

Ennyit a félreértésekről.

 

*

 

A csataképeket már csak pasztelba festik.

A kivégzéseket is, ha még egyáltalán festenek ilyet, Goya őszinteségével persze.

A festők már tudják, minél súlyosabb a téma, annál könnyebb legyen a kéz.

Annál biztosabb, játékosabb is.

 

*

 

Nem kaptunk igazat, s hirdetnünk kell az igazságot.

Demokráciát kell hirdetnünk, s minket kihagytak a népek demokráciájából.

Egyenlőséget hirdetünk, s a magyart nem ismerik el egyenlőnek.

Minden népet meg kell becsülni, hirdetjük, s a magyart – épp csak a magyart – nem becsülte senki.

 

*

 

Nem titkolom, az elmúlt események mélyen megráztak. Nemrégiben hallottam Heine legszebb mondatát: „A világ kettészakadt, s a repedés az én szívemen ment át.” Azt hiszem, hasznára van még az orvosnak is, ha megszenvedte maga is a bajt, amit gyógyít. Nem író, akinek nincs olvasója. Úgy tekintem magam, mint akinek ebben a pillanatban még nincs.