1959Január 1. „Új életet” kezdeni; mert új egység kezdődik. De 59 nem kerek. Majd 60-ban. Filozófus részem: A világ – La Mettrie szerint – 90 milliárd év előtt keletkezett az ősködből. És az ősköd? A világ, a természet keletkezésére (s céljára, végére) épp a természettudomány képtelen választ adni. Mert hisz nem léphet ki a maga területéről. Holott a keletkezés oka csakis ilyen kívüli lehet. Mi adhat hát választ? Azaz: ki? Filozófus, vallásalapító, költő. Leginkább még az utóbbi. A puszta megnyugvás is válasz. Erre pedig a művészet elhitető ereje mégiscsak képes. Az igaz szükségszerűen szép. A szépnek is tehát igaznak kell lennie. Az eljárást kell tehát csak megfordítani. L’âge de la Raison, a regény.
*
Egész nap itthon. Gomolygó köd, aztán tíz-tizenöt percre napsütés. Kiskabátban járok ki kaput nyitni. Hebbel Judit-ja után elolvasom Judit könyvét is, a Káldi-féle (katolikus) bibliában, mert a Károlyiéban nincs benne. Haynal hozta el (neki említettem, hogy hiába kerestem). Bátorítás, hogyan kell a nyersanyaggal bánni. Hebbelnél Judit teherbe esik, meghal. A biblia érintetlen hagyja, 105 éves koráig élteti. És Dániel próféta (a néma) és Judit tehetetlen szerelmese! Gellért Oszkár telefonálása: milyen hatással volt Bandira a tegnapelőtti látogatásom. („Jön vissza az életbe, most már nemcsak a szava mondja, a nevetése is.”)
*
R. György I. gimnazista fia. Anyja telefonálása után átjött egy példány Fáklyaláng-ért. Iskolai olvasmány, de az egész városban csak 4–5 példány van belőle, a könyvtárakban. Sopronban jár, kollégiumban lakik. A gyerekek durvák. Elképesztően gorombák, szóval, de tettel is. Az idősebbek verik a kisebbeket, cipőpucolásra, harisnyamosásra kényszerítik őket, minden ellenszolgáltatás nélkül. A verés elengedése fejében. Lopnak. Pénzt is, zsebből; főleg a fogason hagyott télikabátok zsebéből. De az élelmet is ellopják, sőt elrabolják egymástól. Barátkozás? Ritka. Közösségi szellem? Egy-kettőben. Irigyek, tudatlanok. Legtöbbje parasztfiú.
Január 2. Újév napjának délutánján, miközben Imre gimnázistaemlékeit mondja el (otthonosabb vagyok már bennük, mint a magaméiban), megcsörren a telefon. Flóra, mosolygó szemeit ránk függesztve, jó ideig némán bólong, s végre azt mondja: – Adom át Gyulának. Imrét ilyesmi nem állítja meg. Az ő szavain át fülelek Illés Béla jó emlékeket s iszonyú napokat idéző raccsolására, szinte várva, hogy Zilahy és Szent-Györgyi hangja is fölcsendüljön ott a telefonhuzal és múlt távolában. Az ostrom befejezte után ők hárman jöttek föl először hozzánk, a még füstölgő Budára. – Tavaly újévkor azzal köszöntünk el, néhány nap múlva visszahívsz, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk végre. – S az eltelt?! De elrestellem magam. Az ő baráti érzéseit nem befolyásolja a politikai nézeteltérés – mondja többször egymás után. Az enyém se. Nohát. Kiviszem a készüléket az előszobába, hosszabbnak ígérkező mondandóba kezd valaki ellen, akit azért vet meg, mert ok nélkül is cserbenhagyta a barátját. Aztán célzás arra az emlékezetes telefonbeszélgetésünkre 1956. október 28-án és 29-én, (amikor fölajánlottam segítségünket), amelyről ő egyik cikkében is szót ejtett. És: szándékos-e az én visszahúzódásom? Nem állhatom meg, hogy el ne mondjam neki, épp a napokban beszéltünk Zelkkel (az ő tanúskodása kapcsán). Jó szándékát dicsértük, dicsértem elsősorban én. Segítő készségét, tehetségét. Az utóbbit itt mégsem említettem. Egyre kevésbé tudok hazudni, még elhallgatással is. Azt mondtam ugyanis, hogy az ő tehetsége a példa, mivé teszi még a jónak induló művet is a szándékolt vagy szándékolatlan ferdítés. Kötelességem volna a szemébe mondani. Meddig élünk még? Meddig lehetünk még egymás hasznára, akik ismerjük egymást orvos módra is, azaz leglényegesebben. A fogyatékosságainkban és gyengeségeinkben.
*
Naplót írni is csak éppúgy belelendülve, célt sejtve és szerkezetet fürkészve lehet, akár regényt. Mi ma a regény? Egy lelkiállapot, egy igazság, egy korszak ábrázolása. Hitele: a „művészi teljesítmény”. Egy „belelendülten” írt napló ugyanezt adhatja, magától értetődő (a műfajból származó) hitellel. A „művészi teljesítmény” helyett emberi közvetlenség emeli.
*
Nem szeretem a tollat. Nem a gondolatokkal van baj, nem is a mondatok megszerkesztésével. A tollat nem tudom úgy forgatni, mint a nyelvem. Mindmáig idegen, nehézkes, fárasztó: nem forrt oda az ujjaim közé hatodik érzékszervemnek. Szorongok, mihelyt használatára szorulok. Nem bízom benne. Nívómbeliek közt örömest beszélek, s a figyelemből, a hatásból úgy látom, élvezetesen is. Ugyanazt papírra futtatni, amit a levegőbe oly könnyedén kisorjáztatok: elcsüggeszt, kimerít. Bizonyos, hogy gyakorlat dolga. Rá tudnám magam nevelni, hogy éppoly folyékonyan írjak, mint ahogy beszélek. Ez edzené, termelékenyebbé tenné az agyműködés szerveit is.
Január 3. Befejeztem a színdarabot?! Belelapoztam – most kellene csak belekezdeni, ha épkézláb dolgot akarok csinálni belőle.
*
Naplót, igazit, azért képtelenség írni, mert reggeltől estig kellene írni. Esemény, még egy sivatagi őrhelyen is, sokkal több történik, mint amennyit ugyanannyi idő alatt híven papírra tud vetni a leggyakorlottabb író is. Ez természetes. Az élet csak folyamat, csak tartalom. A megfogalmazás tartalom is és forma is.
*
Bíróék, vacsorán. Azelőtt mindig volt valami feszélyezettség. Együtt voltunk kamaszok Párizsban. De az kevésnek tetszett az új összehangolódáshoz. Most ez az összehangolódás sikeresebbnek ígérkezett. Úgy beszéltünk, mintha a barátság ereje minden fölött összefűzne bennünket. Rokonszenves, hogy kitart bátyja mellett. A Mátrában volt, az Akadémia üdülőjében. Ritkán töltöttek ilyen jó két hetet. A koszt pompás, a vidék gyönyörű, a szobák kellemesek, a társaság remek. Reggeltől estig vicceket meséltek egymásnak, a következők: Hevesi Gyuláék, Korachék, Komlós Aladárék, Waldapfelék, ők, és – kik még? – Negyven forint a napi ellátás.
*
A Szovjetunióban kilőtték az első holdrakétát – egész oldalas cím a lapok homlokzatán. Agyam tizenhat éves korom ábrándjait forgatja, tizenhat éves korom frissességével működik. Hosszú percekre tizenhat éves korom könnyedsége, derűje, biztonsága tölt el. Gondosan élvezem, nyújtom az örömet. Mint a kéjenc a gyönyört. Hova kerültem! De aztán: mégis, tartósan is nagy dolog ez. Átmegyek Flórához. – Nagy újság! – ezzel kezdem. Reggel mindig üde-piros, mint lánykorában. – Leesett a hó? De aztán néhány komoly szó, egymás mellett fekve. Mi volt több (a fejlődés, az ember emberiesedése útján), az elme munkája-e, Kopernikuszé, aki megcsinálta az ég térképét, vagy a technikusoké-e, akik végigjárják?
Január 4. Vasárnap Ikától több mint két hete egy sor sem.
*
Aranyossi Györgyék ebéden, – 1-től csaknem hétig. Az asszony francia, Jeannine, fogorvosnő. Van egy négyéves, kedves – harcias – kisfiuk, Vincent. De ők nem tudnak összeházasodni. A férfi első felesége – ugyancsak francia, három gyerekkel – nem hajlandó válni. A férfi magyar sajtóattasé volt Párizsban, a franciák emiatt nem engedik be. Az új asszony pedig az öreg szüleit tartja, ő ezért nem költözhet ide. Évente két hetet töltenek együtt.
Január 5. Egész nap nem voltam kint. Ahogy Flóra – már sötéttel – megjön, úgy hajt ki a levegőre, mint anyám szokta a csibéit hessentgetni. Keringek egy kicsit; köd van, szemetel. Fordulok haza. Pécsi Sándorba ütközöm. Elkísérem annak a szemlőhegyi kis fennsíknak a pereméig, odáig, ahol az utca lejteni kezd. Játszani megy, a Madách Színházba. – Mi újság? Intelligens, jó beszédű ember, a hírek befogadására s továbbadására egyformán friss eszű. – Mensáros kijött. Nyáron vitték be, még az 56-os dolgok miatt. Beszélt Ivánról. […] S elmond még egypár hírt. A helyzet enyhül, „ezt bent lehet mérni. A smasszerok sokkal udvariasabbak”. Elválunk. Megy le a lejtős Kavics utcán. Jó távolságból kiáltok utána. – Add át kézcsókomat Klárinak! Egész idő alatt őrá gondoltam, meghatottan.
Január 7. Színházban, Flórával, Pirossal, Urbachékkal. Wilder Hosszú út darabja, már tavaly olvastam. Jégkorszakbeli hangulat mai ruhát viselő emberekben, világvégi hangulat a jégkorszakbeliek reménységével. Ami összefogja: a színpadi képszerűség mindennél erősebb valóságszerűsége. A közönség szellemi színvonala operett igényű. Ezért fogadja aránylag tetszéssel, itt-ott ünneplő tapssal ezt a darabot, amely szintén fittyet hány a logikának, s megkerüli a lélektant. Utána a budai vár divatos éttermében. Autósor a bejárat előtt csupa külföldi és diplomatakocsi. Középkori kapubejárat, késő gótikus ülőfülkékkel. A teremben – egyetlen hodály – szintén. Másfél méter vastag műgerendák, feketére pácolt deszkaszálakból. A vendégség valóban csupa diplomata. Mintha mindegyik arca saját maga karikatúrája volna, az önteltség s a gazdagság következtében. A termetük: mint a pincsikutyáké s a gorilláké. Csak cigány hét húzza. A pincérek száma nyolc. A személyzet több, mint a vendég.
Január 8. Színház a tegnapiakkal. Trenyov: Ljuba Jarovája. Logika s lélektan dolgában alig marad el a tegnapi mögött. Ez a „klasszikus”, a legsikeresebb darab a forradalomról. (A 40. évfordulóra újították föl.) A minta: az Éjjeli menedékhely. A szerepek s a jelenetek az eljátszhatóság jegyében születtek. A mi színészeink azonban nem érzik se az egyiket, se a másikat: az előadás így kriminális, a darab hatása nulla, sőt ellenkezője annak, amit a szerző akart. Vacsora az Opera étteremben. Három évvel ezelőtt – Lőrinccel jöttünk néha ide Opera után – zsúfolt volt; ma kong: az ötven-hatvan asztal közül négynél ülnek. A második nagy teremben csupán mi vagyunk. A ránk rajzó pincérek érzékeltetik, hogy az üzem pang.
Január 9. Jó magyar verset adni, azaz még egy jó verset beilleszteni a magyar nyelvű versek közé, a fordítónak legelőször is ez legyen a gondja. Számon tartjuk a sikertelen próbálkozásokat. De nem vesszük számba azt a gazdagodást, amelyhez egy közepes idegen versszakasz remekbe sikerült fordításával jutunk, mi is, az emberiség is. Azt a túlteljesítményt, amelyet szinte érdemes volna az eredetire visszafordítani, amely a fordító eredeti tehetségéből szökkent világra. Baudelaire Repedt harang című versét Babits így „tette át” magyarra, ilyen meggazdagítással.
Az eredeti nem közepes. Nyilván csak a fenti nagy zene után tetszik prózainak, már a magyar fül számára.
A szakasz költői kincséről, a tűz szívéről, mely dobogva lángol, szó sincs az eredetiben. A tűz ott épp csak „repes és füstöl” szívtelenül. Ha Babits ezt a maga alkotta képet valamelyik saját versébe iktatja, pusztán ezzel feledhetetlenné teszi azt a verset. De másutt nem írta le. Lovagiasan odaajándékozta Baudelaire-nak. Illetve Baudelaire magyar árnyának. Hisz az eredeti el sem fogadhatja. Zabolockij, ha élne, tán rá sem ismerne erre a két szakaszára, amelyet az imént fordítottam az Eső című versében.
Január 11. vasárnap Részeg fővel csak képzelni lehet nagy verset (és élvezni), írni nem. Dr. Alexandru Culcer közzétette, mit írt neki, mint iskolás fiúnak, 1912-ben Ady egy zilahi mulatozás közben. Ezt a verset rögtönözte neki:
Hiteles a szöveg? Elhihető. Benne van egy tipikus nagy Ady-vers – szerkezete. A mámoros agy a szerkezet csontvázára bizonyára gyönyörű testet képzelt. De a valóságban éppolyan szomorú motyogást bocsátott, amilyet a részegek csak a végső stádiumban. A versből egyet volna csak érdemes kiolvasni. Hogy hány pohár bor volt mögötte.
*
Érdekel a holdrakétának most már örökké tartó útja a föld légkörén túli térben. Még jobban érdekelne egy ötpercnyi út a halálunk utáni térben. Meggondolva írtam, teret, s nem időt. Ahogy a mi világunknak, a másvilágnak is csak úgy lehet értelme számunkra, ha térben fekszik. Az „idő-másvilág”-ban, – ha egyáltalán olyan is van – mi már nem leszünk; tehát az ha volna is – számunkra ma nincs.
*
Szabó Pál nagyszerű regénykezdete, a Szépítő szegénység.
Január 12. Köpeczi (Béla, az állami kiadók főfője) telefonál, igen szívélyesen. Az általános iskolák négy alsó osztályának tankönyveiben az olvasmányok alatt nem tüntetik föl az élő írók nevét – beleegyezem-e. Elsőre nem értem, elmondja újból. – Bele. Majd: most jelenik meg Rákóczi ismeretlen leveleinek egy kötete, az ő összeállításában. El fogja küldeni.
Január 13. Fagy, hó, napsütés – a fény szemhunyoríttató gyémántocskákat csillogtat, a fák ágain is, a Hegyalja úti kis temetőben, ahol Muca fekszik. 1945 februárjában halt meg. Keresem a sírját, nem találom: a keresztek nagy részén a felírást is belepte a hó. Harminc éve éppen, hogy itt a temetőszegélyező úton sétáltunk – ide jött a testnevelési főiskoláról. Tele vagyok gonddal, amelyekből már egy szikra sem érinti őt. S mégis, épp most kezdek szeretettel, megértően gondolni rá. Hazugság volna, ha nem vallanám be: gondjaim az élet gondjai, a szenvedélyé, a szenvedésé. Nem érzek szentségtörést, hogy épp ilyen hangulatban nézegetem a kőtáblákat, melyik is rejti. Az új helyzet letagadása volna szentségtörés – még a holtaknak is hazudjunk?! A halottakat tökéletes lényekké emeljük.
Január 14. Ikától a legutóbbi levél december 24-én jött. Volt róla hírünk: Rousselot tegnapelőtt írta, hogy 4-én ő vitte vissza az intézetbe. Lelkiállapota miatt aggódtunk, azt képzeltük napról napra súlyosabbnak. Teljesen bezárkózott, már előttünk is. Elhatároztuk, fölhívjuk telefonon, kerül, amibe kerül. Délután négy előtt kezdtük. Az intézet levélpapírján a telefonszám – 536 – előtt azonban csak most vettük észre: cabinet de la directrice. Hátha ilyenkor abban már senki sincs? Megkértük a pesti központ kisasszonyát, kapcsolja a vonalat egyenest az intézetbe. Lycée Debussy, Saint-Germain-en-Laye. Mindezt Flóra betűzve diktálta föl neki: L, mint Lajos, ipszilon, c mint Cecília, e mint Elemér. Elmentünk síelni, elsősorban nyugtalanságunk csitítására. De siettünk aztán vissza. Hat előtt a rendkívüli csengőjelzés: külföld. A kisasszony tudatja, Párizs nem talál ilyen nevű internátust Saint Germain-ben. Illetve ilyennek nincs telefonja. Lehetetlen! Négy-öt nagy épület ez az intézet. Több száz diáklány benne. Megkérjük, érdeklődje meg még egyszer. S eltelik egy óra. Később jut csak eszünkbe, hisz az ottani telefonkönyvekben – a Bottin-ben – utcák és házszámok szerint is meg lehet találni a számot. S az intézet neve sem Lycée Debussy, hanem Claude Debussy. Nyilván a C alatt keresték. Keresik majd most is – hiába; mert hanyagul, illetve jóakarat nélkül. Szóljunk ismét? Ez a pesti kisasszony is már türelmetlennek érződött. Hétkor mégis érdeklődött Flóra, az én biztatásomra. Párizs nem jelentette, hogy nem leli a számot; ez azt szokta jelenteni, megtalálta, s majd kapcsolja. Fél nyolckor a szaporázott csöngetés. Flóra beszél. Saint Germain? Saint Germain. Lycée? – Igen, az. A Főfelügyelőnő. Illyés Ikát kérjük. – Ki beszél? Budapestről? Igen. Az édesanyja? Igen. Valami fontos rossz hír? Percek telnek el. Azt hittük, Mademoiselle Roch – egy sánta öregkisasszony – puszta kíméletből érdeklődik: előkészíthesse Ikát, hogy valami rossz hírt akarunk tudatni. Végre itt van Ikus. Első szava, ne hívjuk föl máskor, mert a Főfelügyelőnő azzal fogadta, mondja meg a szüleinek, ebbe az intézetbe nem szokás a növendékeknek telefonálni. A szabályzatok tiltják. Különben – Ika – jól van. Én is átveszem a kagylót. Egy hónap alatt kétszer írtál, legutóbb három hete! Mi történt? Emiatt hívtunk föl! Bajod van, kedvesem? – Nem volt időm. – A karácsonyi szünet alatt? – Oly gyorsan mennek a napok… Megkönnyebbülés, majd – távoli – ingerültség. Aztán… én is ezt szoktam felelni anyám aggódó sürgetéseire.
Január 15. Olyan nincs, hogy pusztán „magunknak” írhatunk pongyolán, csak úgy odakenve, mint én például ezeket a jegyzeteket. A szakács magának sem főzhet kozmásan. Ami nincs „megírva”, az saját magunknak sincs megírva. Az efféle sűrítésekből származik a legziláltabb, a villával egybedobott betűpetrence. Inkább egy, egyetlen jó pillanatfölvételt, mint albumnyi homályos képet. A nem író naplóírók oldalszámra fecsegnek. Renard – a század nagy stilisztája – a naplójába szánt anyagot „dolgozta” meg legjobban. Axiomákká s költői képekké kovácsolta.
*
Még tavaly ilyenkor – Czibor tervezett emlékkönyvébe – írtam egy „ódát” Tersánszkyhoz, fél nap alatt. Nem tudom, eljutott-e valaha hozzá csak a hír is; mert az emlékkönyv nem született meg. Kéziratgyűjteményem lapozva ezen állt meg a szemem. Itt az ideje, hogy kijavítsam. Mit csinálhat az öreg? Az elmúlt tizenöt évben jó, ha kétszer láttam. Megszólal a telefon. Tersánszky. A szokásos lelkes hangján. Láthatnánk-e egymást, ha csak félórára is. Fontos! Valami igen fontosat vetett papírra, amivel – ha jól értettem – az Akadémiának is foglalkoznia kell, de amit előzően egy magyar írónak szeretne fölolvasni. Örömmel, boldogan. Akkor még ma! Gyere.
*
Írtam egy-egy levelet Rousselot-nak és Emmanuel-nek. Levél Rousselot-nak:
Budapest, le 15 janvier 59. Cher Ami, merci d’avoir donné hospitalité à Ika pendant les vacances de Noël. Elle vous aime beaucoup ce qui nous réjouit d’autant plus, car elle n’a pas l’air d’être heureuse au lycée. Elle est devenue, en outre, tellement timide et dépaysée que nous nous demandons si nous n’avions pas eu tort de l’expatrier. Votre présence nous rassure et nous ne saurons vous remercier assez du fait que vous vous occupez d’elle qui doit – ça nous semble – passer une partie difficile de sa jeune vie. Faites nous le plaisir de pouvoir vous récompenser en voyant Anne-Marie chez nous. Hier nous avons parté avec Ika par téléphone. Même à Londres vous avez travaillez? Vous êtes vraiment formidable, vous autres occidentaux. Vous n’avez rien écrit, chez quel éditeur penser vous faire paraitre ce Petőfi? Chez Seghers, mais hors de cette collection? Merci une fois encore et bonne poignée de main Gyula Illyés.
Ezt meg Emmanuelnek:
Budapest le 15 janvier 59. Cher Ami, merci de toutes les bonnes paroles que vous me dites et merci également, du fond du coeur d’avoir reçu notre fille Ika, qui était bien touchée de l’acceuil que vous lui avez faites. Hier nous l’avons appelé au téléphone, n’ayant pas eu nouvelles d’elle assez rassuantes. Elle se sent un peu dépaysée: si loin de nous et nous nous demandons si nous n’avions pas tort de l’expatrier. Votre extrème gentillesse nous console et nous vous serions bien reconnaissants si vous ne la perdiez pas de vue. Mais comment vous recompenser de tant de bonté? J’espère que le jour viendra oú je pourrai vous serrer la main chez nous. Permettez-moi d’adresser mon salut à Madame Émmanuel en vous souhaitant à vous tous une bonne année, votre Gyula Illyés.
Január 16. Kezdem sajnálni a hasztalan töltött öt perceket is. Mintha épp ez hiányozna majd az élet (vagy a halál) kerekségéhez (teljességéhez)?
*
Tersánszky tegnap. A kétágú furulyáról írt egy tréfásan előadható, de komolyan veendő tanulmányt, tele nyelvészeti ötlettel. Hogy a Verecke – Veres kő mintájára például Torockó is Toros kő. Én legyek a szakértője! Fiatalos, gyermeki, ártatlan és zseniális változatlanul. Becsület dolgában is zseniális. Sári tíz éve menthetetlen, nyűgös beteg. „Százötven kilóra fújta föl a szívbaj”, ágyban fölülni sem tud Jenő nélkül. Ő ápolja, mert „olyan nyűgös tud lenni, hogy a kórházban csak kellemetlenséget szerez magának!” Siet is haza, Sárihoz. Elkísérem az autóbuszig. „Háború nem lesz Európában. De polgárháború?!”
Január 17. Az idegek öntevékenysége. Ikával tegnapelőtt beszéltünk telefonon. De hogy ma sem jött levél tőle, pusztán a szólam: „három hete nem írt!”, elszorította a szívem. Átsétálok a Margithídon s vissza. Jót tett, ma is. De valakinek nem köszöntem – kinek? Nyugtalanság emiatt: rendbe kell hozni. Aztán ma is úszás a Lukácsban. A meleg kabinok előtt (nekem nem olyat adnak) Boldizsár és Mányai, a színész. Nem lesz háború. De ők nem várnak „enyhülést”.
*
Il se pourrait que la vérité fut triste – Renan mondta. Mit tesz a finom fogalmazás! Ezt a szerénysége miatt hiszem el.
Január 18. Kazinczy. Húsz éve itt van a könyveim közt a levelezésének harminc kötete. Aranybánya, amint mondják; csak azóta sincs, aki a homokból kiszitálja az aranyat. Félórai gyaloglás, versei sivatagában. No, de ez! Erre másodszor is visszatért a szemem. Címe: Pór gőg.
Ez a szívéből jött, a kifejezésen érezni. Végre egy természetes hang. Ezt kellene tanítani tőle az iskolában. Ilyen jól csak a naplójában ír. Noha ott emberséges, itt embertelen.
*
Zsámbékra a havas vidéken át. A templom romja. Egy magyar Viollet-Le-Duc ma is országdíszt csinálhatna belőle, hamisítás nélkül. A vezető – erős sváb dialektussal – magyarázza: 1763-ban földrengés rongálta meg. Senki sem csodálkozik, hogy rögtön utána nem állították helyre. A 13. században fölépítésére volt erő; a 18.-ban már a kijavítására sem. Aztán – mert autón voltunk – visszajövet a Svábhegyre, a síugróhoz. Először láttam ilyen ugrást. Katonák mutatták be a tudásuk. Óriási távolságot röpültek a levegőben. A boldogság, bennem, hogy jól talpra estek, s győztesen siklottak tovább. De egy elterült, szétvetett karral. Fentről néztem. Mindenki azt hihette, meghalt. Egy hang: Ez odaragadt. De aztán föltápászkodott, és elvezették.
Január 20. Gellért Endrénél (a János Kórház idegosztályán), Benedek Andrással, délelőtt 11-től 1/2 3-ig. A darabot – még decemberben – szinte Gellért gyógyszeréül fejeztem be. Legyen ez a kötélhágcsó, amelyen visszakúszik oda, ahonnan levetette magát. Elolvasta, háromszor is a darabot. (Mert emlékezete még úgy kihagy, hogy még olyan kérdést is tett: vannak nekem fiaim?) „Jó, nagyon jó.” Tegnap Révainál volt. Az egyszerre csak: Milyen az Illyés darabja? Honnan tudja, hogy van egyáltalán?! – Aczéltól. (És az?) Később: – Történelmi darab persze. Gellért, szinte a hatásért. – Igen. S hallgat. – Mikor játszódik? – 1945-ben. Erre Révai kihúzza magát. – Milyen?! – Erre vártunk tizenhárom éve. – Szeretném elolvasni. – Ha Illyés megengedi, átadom a példányt. Megállapodtunk, Gellért üzen Révainak, elvitetheti a példányt. Addig ő is, Benedek is átnézik még egyszer. Aztán négyesben összeülünk s megvitatjuk – illetve igyekszünk Révait megszerezni a darab előadásának egyengetői közé. De illendő Majornak is szólni. Holnap ezt Benedek intézi el.
Január 21. Szerda Uszoda előtt oda-vissza a Margithídon. Tompa Kálmán: hogyan kell tornázni, hogy elkerüljük az agyi érelmeszesedést. Úszás után forró zuhany, utána a szabadban hajladozunk, ugrálunk, mint két néger – illetve mai túlmodern táncos. Otthon. Flóra megint éjfél utánig dolgozik. Fél kettőkor mentem be utoljára hozzá, hagyja már abba. Fél háromkor halk kopogás az ágyából. A deszkát ütögeti. Átsietek. Arca csupa könny, szívére mutat, vizes kendőt kér. Szívroham? Az iszonyat csak ezután jött: mi idézte elő ezt a rohamot. […] – Én is rosszul lettem. Hétkor szunnyadtam el, nyolckor már fölkeltem. Megbékélten ment el.
Január 22. Másnapos, rettenetes nap. Minden fér ilyenbe is. Nem mentem el hazulról. Az ilyen sivatagi lelkiállapot a lappangó testi fájdalmaknak is utat ad. Napok óta fáj a fejem, mára elviselhetetlenül. A gyomromban az állandó nyomás most ökölszorítás. Még karácsonykor elestem, a jobb csuklómban – ez a gyanúm – enyhe csontrepedés lehet, minden mozdulatra nyilall. Most állandóan fáj, a mozdításra: írásom is mutatja, betűt sem igen tudok vetni. Flóra telefonál, korábban jön meg, ápolónőien gyengéd. Sőt igyekszik – hogy mindenen túl legyünk – vidámnak lenni, azaz mutatkozni. Este járkálni készülök. Már kabátban vagyok, telefon. Flóra élénk arccal bólogat, a drót láthatóan jókedvű szóáradatot önt a fülébe. – Ki az? – fejem néma fölütésével kérdem. Nyújtaná nekem a kagylót, de az az áradó hang szinte a cimpáját fogja. – Itt van Gyula, adom át hát neki… De a hang még legalább két percre belekapaszkodik. – Itt Vas Zoltán beszél. Tán negyven éve is van, hogy látásból, hírből ismerjük egymást, ez azt hiteti el, mintha a régi ismeretség egyben még barátság is volna. – Szervusz! Itthon?! Szinte sértődötten, de jókedvűen, ami így humornak hat. – Nem tudod? Már öt hete. – Mi újság? – Megnősültem! – Szép eredmény. Milyen a nő? – Lottó főnyeremény! Többet nem lottózok. Kihúztam a főnyereményt. – Nem vagy öreg hozzá? S ezen a hangon egy jó negyedórát. Találkozzunk! Szívesen. Hozd a főnyereményt is. Ahogy leteszem a kagylót, s föligazítom a baszk sapkát: – Tizenöt évig az volt a bűnöm, hogy „fasisztákkal” érintkezem. Két hete Rákosi öccse ette a vacsorád. Most a legmerészebb ősbolsi fogja enni. Ha a világ megtudja, rákosistának néz. Holott épp csak az ismeretségeket nem bontom föl.
Január 24. Szombat Vacsorára (nálunk) Bernáthék, Tompáék, Urbachék, a két Szabó Klára. Az utóbbiak egy félórával előbb, hogy megbeszéljük Lőrinc prózájának kiadását. (Ahogy legépelik, úgy küldik darabokban már hetek óta.) Délután az ő verseit olvastam – micsoda óriás! Azáltal, hogy veszekedhettünk vele, együtt barkácsolhattunk (s nagy Klára együtt hálhatott vele), „test-közelben” éreztük, hamis arányunk volt hozzá: nem érzékeltük a nagyságát – ezt mondom el, ennél persze jóval bővebben. S mind a hárman könnyezünk. Aztán a kiadás ügye. Hirtelen megjelenik Lőrinc szelleme, olyanformán, mint egy spiritiszta szeanszon. Nagy Klára újra és újra arra kanyarodik vissza: éhen fog halni. Nemcsak a hangsúlya, még a szeme villanása is olyan, mint Lőrincé, amikor ő hajtogatta (néha szinte megszállottan): „Éhen fogunk halni”. Aztán Aurél és Alice; szótlanok, a rendesnél is jobban. Alice fiatal korában csúnya volt, aztán abban a korban, amikor a nők csúnyúlni kezdenek, hirtelen megszépült. Most ezen is túl van – életét olyanformán lehet látni, mint a tetőről a szerpentinutat. Valójában ő gyászolja legjobban Lőrincet. Ő szerette legjobban? Neki legpótolhatatlanabb? Aurél – szívós, a reménykedésben is. Petőfi arcképét festi. Ahogy itt szavakkal lefesti, nyilván ez lesz a legjobb Petőfi-kép. A sok anekdota közül egy. Nem is anekdota, hisz megtörtént. Egy ismerős családnál az ötéves kisgyerek az óvodából megjövet arról faggatja a szüleit (még a választások idején), kire fognak szavazni.
Január 25. Kis nép, kis nép a magyar, ez a kis nép, – hányszor leírtam magam is. Nem igaz. A norvég kis nép, a finn, az albán. Középnép, ezt a szót kell használnunk. Középnép vagyunk; a középnépek közt is a följebb valók sorában. Hány magyar lehet a világon. Erre semmi megbízható adat. Semmi kutatgatás sem. Sőt. A Hetvenhét magyar népmese azért nem jelenhet meg új kiadásban, mert az utószóban egy mondat így kezdődik: „A tizennégy milliós magyarság…” Ezt ma irredentizmusnak érzik, s mondják. Magyarországon, magyarok. Sőt a magyarság szellemi vezetői. Olyan aulikusak, hogy nem kis áldozatot hoznának, ha a határokon kívül élő magyar kisebbségek egy nap alatt megsemmisülnének.
Január 28. Negyven éve, hogy Ady meghalt, hogy… ott álltunk az Arany-szobor talapzatán a temetésén, írta néhány éve Németh. Én magam is ott szorongtam, a szobor átmeneti mellékalakjaként, anélkül hogy Némethet ismertem volna. Jól emlékszem a temetésre: a nyüzsgésre, a vásári tolakodásra, a bohóci szerepelhetnékre, ahogy egy-egy fekete ruhás személy a tömegen át a bejárathoz akarta gyömöszölni magát, jogát s címét emlegetve, hasztalan. S aztán arra, hogy a halottaskocsi mögött végig a Rákóczi úton – Fiumei úton hogy loholtam, hű kutyaként, szinte egymagam egész a sírig, ahol aztán újra kezdődött a káosz, a jogosultak tolakodása a szerepre s a helyre. „Nem csinált iskolát, nincs folytatása” – olvasom róla most is. A leghatásosabb iskolát csinálta, folytatása a legelevenebb. Nem frázisok dolgába persze. Belső alkatra szinte hibátlan öntvény abból a szobrászformából, amelyből Balassi, Berzsenyi, Vörösmarty is kikerült, s amely azóta is várja az ércet. Olyképp folytató, hogy nem magát, hanem egy típust örökített. Az pedig épp típus mivoltából erendendően lehet (a maga keretében) a végletekig egyéni.
*
Nyomott hajnal. Korán ébredek. Flóra halottal álmodott. Az ő szomorúságának legalább van oka. Alig várom az egyedüllétet. Minden súrlódás szinte a szívem köszörüli. Levél Ikustól. Semmivel nincs megelégedve, még azokkal sem, akik folyton szívességet tesznek neki. Annyira bent van a pubertásban, hogy az írásán is már rajta a jele: betűi hátrafelé, jobbról balra dőlnek. Föl akarom olvasni Flórának. Rossz a telefon. Egy utcai fülkéből. Aztán le séta, át a hídon (francia újságért), aztán uszoda. Délután föloldott hangulat. Még tréfálunk is. És éjjel – két óra lehet –, amikor benyitok Flórához, hogy alvásra biztassam, könnyek közt találom.
Január 29. Reggel, telefonon a „rajongó”, akinek – az ő kifejezése szerint – én vagyok az „isten”. Könyveim a polcain, fényképem (a Kézfogások-beli) a szekrény ajtaján! Bennem meg a szégyen. S röstelkedés, hogy mindezért semmit nem nyújthatok. Valaki, íme, életét is föláldozná értem, és én – De vajon engem lát-e? Nem saját lelki tükörképét-e? Azt. Azt, ami neki megfelelne, mint „tökély”. Ez nem én vagyok. De hiába mondom.
*
Találomra kihúzok egy könyvet. Toller: Fecskék könyve, Dsida fordításában. Kinyitom: szabad versek. Mindmáig azt hittem, szonettek. Ezt le is írtam. Bűntudatból végigolvasom az egész füzetet. Üres, homályos, nagyképű. Mint az egész német expresszionizmus? Mint minden, amit a valamiféle gőggel párosult tehetségtelenség hoz világra. Hogy csak későn vettem észre: a lármásság a tehetségtelenség ismérve. Tehetség is lehet lármás. De a kitartóan lármás feltétlenül tehetségtelen, vagyis üres. De Tollert mégis sajnálom, most. Azért mert már leszóltam. S ezen nem változtat az, hogy joggal.
Január 30. Arday Miklós, vacsorára, soványan, fogatlanul, ijesztően megöregedve. Tíz évvel fiatalabb nálam. Sarkadon volt jegyző, illetve a Tanácsban dolgozott, még tavaly is. Aztán segédmunkás lett, most raktárnok, havi 1100-ért. De nem panaszkodik, illetve nem ezen. Ha még egyszer jegyző lehetne. Kitűnő jegyző volt; amilyet mi – „régiek” – csak kívánhattunk a népnek. Elgondolhatni, ha a Horthy-időktől mind tavalyig tartani tudta a falu. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 44 karácsonyán nálunk rekedtek, egy szál ruhában, az ostrom hosszú hetein át. 45 januárjában felesége kezembe nyomott egy különösképpen izgatott reggel egy nehéz szivarosdobozt. „Az ékszerünk! Arany!” Betettem a kerti cement-tavacska lefolyócsatornájába. Két hónap múlva – amikor Erzsi ismét elkerült hozzánk (Miklós közben fogoly lett) azonmód kivettem a csatornából, s kezébe adtam. Sírva fakadt. Hálájuk azóta sem szünetel. Sorsuk minden fordulójáról részletesen tudatnak, szinte hetenkénti levélben. Fáradt vagyok, csüggedt, a sírógörcs kerülget, de Miklósban éjfélig erősítgetem a lelket.
*
Már sötétedik, amikor beállít M. Károly. Alacsony, vékony, nyugdíjas. Fekete télikabátján – amelyet lesegítek róla – egy pihe sem. Kalapján – mielőtt fölakasztja – kinyomja a behajtást, addig se vásodjék. Nyakkendője gyűrött, de azért, mert frissen ki van mosva. Cipője is ragyog. – De igazán nem zavarom? Mosolya finom, bocsánatkérő. Előre engedem. Már tudja a járást, nem először van itt. Elmebajos. A házi elmebajosom. Könnyű a dolog vele, ő beszél. Mihelyt leül, belekezd a szóba, s még a kezébe vett süteményt sincs érkezése a szájába tenni. Kezében a süteménnyel magyaráz, végül a sütemény még a kezét is zavarja. Visszahelyezi a tálcára. Figyelem, ezúttal feszülten figyelem a fejtegetését a világ képéről. Ha már a nyugati napilapokat türelmesen elolvasom, okom van az ő eszmemenetét is úgy végighallgatni, hátha abból villan ki az igazság. Ő nem türelmes. A hév is elfutja, valahányszor a többi gondolkodóról beszél. Hegelt egyszerűen szamárnak nevezi. Heidegger „ártalmas szamár”. Azért mert – hiába tagadja! – istentagadó. Ő, M. Károly, istenhivő és kommunista. Ezt egyesíti, azzal, hogy elválasztja az eszme embereit a szellem embereitől. Az idealista éppúgy eszmeember, akár a materialista. A szellemember ereje s fölénye ezekkel szemben az, hogy nemcsak tud, hanem hisz is. De hiába próbálok valami ténybeli igazságot elkapni szóáradatában. Gondolatmenete úgy működik, mint a rossz órarugó; egy ideig feszül, s mikor az óra már megindulna, hirtelen brakk, valami átugrik egy pöckön, s kezdődhet a fölhúzás elölről.
Január 31. szombat Márta már vagy két hete elkérte a darabot, a Malom a Séden-t. Apja lányaként méltán ért a színházhoz. Olaszországban tizenhat éves korában már egy színházi ügynökségen dolgozott: külön is fölfedezve Pirandellót. Ma jött meg a válasz.
*
Kodolányinál a Hárs-hegyi idegszanatóriumban. Gyalog át a hegyeken. Már az úton szorongás, a ház előtt mély kétségbeesés. Itt üldögéltünk Flórával 57-ben, mielőtt bementem, altatókúrára. Aztán az épületben. Épp ebédeznek. Az emeleten is. Balra a második szoba. Holnap már megy is vissza Akarattyára. Egy mániás-depresszióssal van egy szobában, aki „lelkileg azon a fokon áll, mint József Attila az utolsó előtti periódusában”. Darabot fog írni, már csak le kell írnia. Egy diákról szól, aki 1919 nyár végén a diktatúra bukása után ébred rá – polgári rokonai viselkedése folytán –, hogy a diktatúrának igaza volt. A Néphadsereg színháza adja majd elő. Mennyi energia benne – ebben az állapotában is. Mellőzik, becsapják, rosszul fizetik! Még azok is, akik láthatóan – szerinte nyilván látszólag – odasegítették, hogy újra megjelenjék. Mennyi érdeklődés a finn-ugor népek iránt (amelyekről engem biztat szóra), aztán a mongolok ma is eleven sámánizmusa iránt, (amelyről neki vannak adatai).
*
B. felesége ozorai; ő maga a telefonközpont egyik hibajavító igazgatója. Az utóbbi minősége folytán ismerkedtem össze vele. Évek óta hetente fölhív: jó a vonal? Mindezt annak előkészítéséül, hogy esztendőnként megrendezett szerzői estjére elmenjek. Az idei ma volt. Az előcsarnokban várta a vendégeket. A jegy félre volt téve. (De kifizettem.) „Fonay Márta is itt van!” Amellé ültem. (Rokonszenves, okos, őszinte, jó ösztönű művész.) Zsúfolt terem, legtöbben estélyi ruhában. Két konferanszié. Az egyik – kitűnő parasztutánzással – elképesztő tréfákat mond. „A vendéglőben a barátommal együtt rendelünk. Én marhanyelvet kérek, azt ajánlom neki is. Ő: olyat nem eszek, ami más szájában volt. Erre tojást rendeltem neki. A pincértől sót kértem. A bal oldali farzsebéből vette ki. Aztán paprikát kértem. Ezt a jobb oldaliból húzta elő. Fogpiszkálót már nem mertem kérni.” Óriási derültség. Kitűnő mélyfúrás; min mulatnak a „dolgozók”. A dalok témája csupa szerenád, gondola, elhagyott Pierrot, bálba iramló, csilingelő szánkó, juhászlegény, suba, szálló galamb. Hogy osztályharc – illetve elnyomás – is van, arra az egész műsorban két sor vallott:
A szereplő csupa – „operaénekes” állás nélkül. Az egyik – művelt, okos, szép zsidóarc, göndörödő fehér fürtökkel – úgy énekli, hogy „subámba takarlak, kis furulyám szavával elaltatlak”, hogy elszorul a szívem. De aztán még bele is melegszik, a taps hatására már riszálja magát. A másik szörnyű hibát követ el. Addig tapsolnak neki, hogy második újrázásul Erkel Bánk Bán-jának nagy áriáját fújja el. Ütemes taps, szünni nem akaró. Elsöpör minden eddigi sikert. S egyben megvigasztal: a legalacsonyabb ízlés is fölérez a jóra. Már amennyire ez a romantikus ária is az.
Február 3. Újabb vastag boríték Mártától. Még nem válaszoltam a „levágására”. Hát ez komoly „sértéshalmaz”.
*
Vas Zoltán és új felesége (volt titkárnője), Edit. Nagy boldogságban vannak. Az asszony – feltűnő szépség, a szó eredeti értelmében, vagyis hogy provokálja szinte a tetszést – saját akaratából követte annak idején a parlamentbe, a jugoszláv követségre, Romániába. Mert még nem voltak megesküdve. Ott aludtak először egész éjszaka együtt, a jugoszláv követségen, ötödmagukkal egy szobában, sőt egy íróasztal alatt. Láthatóan rajong a férjéért, ugyanakkor igen gyakorlatian kezeli, már ahogy a jóval fiatalabb feleségek szokása. Az csak most – tétlenségre kényszerítve – ámul el élete tarkaságán, lendületén. Meg van győződve, hogy 1956 novembere az ellenforradalmat hozta volna, a szovjet csapatok nélkül. De a fő hiba: Nagy Imre keménysége, azaz konoksága. […] Ő, Vas, már a jugoszláv követségen elhatárolta magát ettől az irányzattól. Még nem vették föl a pártba. Én, nem állhatom meg, azt a cingár, fékezhetetlen ifjúmunkást látom benne, ahogy hajdanán megismertem. Ő maga ismétli: nem kell egyetértenünk, hogy becsüljük egymást. Főképp, hogy érdekeljük egymást. Ír. Több mint 800 oldalon megírta Marx és Engels életét. Nem mint szépíró! „Riporter inkább!” Halvány célzás, elolvasnám-e, még kéziratban. A Szikra lektorai, Molnár Erik, Fazekas Anna, már ismerik, nagyon jókat mondanak róla. Még halványabb mentegetőzéssel: nincs időm (ami nagyon igaz, kivételesen), s én nem is volnék jó bírálója. A vacsoránál gyermekes közvetlenséggel fölajánlja Flórának, illetve elháríthatatlanul arra kéri Flórát, ők is tegeződjenek. Így persze én is te-re koccintom poharamat Edittel. Flóra pirul, de igaz, való, Vas annyi szívességet tett annak idején, oly szíves volt, valahányszor fölkereste (mindig más ügyében, vagy közügyben), hogy az a legkevesebb, ha ő is szíves. Vidáman csinálja, úgy, ahogy betegeinek osztja idejét, erejét, magát. Sőt utólag is örül, hogy ezt tette. „Vas hozta vissza Keviczky öreg szüleit a kitelepítésből! Ő szerzett a Gyógypedagógiai Főiskolának épületet, amikor a M.O.M. elfoglalta az Alkotás utcai házat!” Azaz csak akart szerezni, mert közben eltávolították Pestről. De a jóakarat maga is elég! Flóra szemében szinte még több jutalomra érdemes, mintha sikert is hozott volna, mert hisz így a fáradozónak nincs meg az eredmény szerezte öröme!
Február 4. Ezt a levelet küldtem el:
Európa Könyvkiadó, Budapest Elkészítettem, a napokban átadom 865 sornyi román balladafordításomat, néhány hét múlva pedig Zabolockij verseinek fordításait. A honoráriumom ezekért körülbelül hatezer forintra rúg. Azt kérem, hogy ezt az összeget ne egyben, mint honoráriumot, hanem havi 2000 forintonként mint alkalmazotti fizetést szíveskedjenek kiutalni, vagyis engem szerződéses viszonyban alkalmazzanak. Mint a múlt év augusztusában a kiadóvállalat vezetőjével, majd december elején Aczél György miniszterhelyettessel, most januárban pedig Köpeczi Béla főigazgatóval közöltem, ezt azért kértem, mert így harminc évi hivatalnokoskodás után nem veszítem el azt a jogomat, hogy hatvan éves koromban, három év múlva, nyugdíjat igényelhessek. Az ezt jobban megvilágító iratok másolatát mellékelten csatolom. Legyen szabad megjegyeznem, hogy az Irodalmi Alaptól soha semmiféle pénzt, juttatást, kedvezményt, alkotóházi beutalást nem kértem, nem kaptam, s a kiadóvállalatnál sem volt soha semmi előlegem vagy tartozásom. Tisztelettel Illyés Gyula.
*
Este Zelk telefonál, mikor jöhet Benjaminnal. Rögtön! Flóra még nincs itthon, de csak lesz valami. (Ruszni volt néhány, teával remekül sikerült.) Írószövetség lesz, amnesztia! Déry bizonyos. Háy kétséges, nemcsak azért, mert még csak 59 éves (és az amnesztia a három évnél nem súlyosabb ítéletekre s a 60 évnél idősebb elítéltekre fog vonatkozni), hanem, mert ő nem is akar kegyelmet kérni. (Kérvényt kell beadni ugyanis.) Zelk betegesen mindent elolvas, mindenről véleményt formál. Benjamin nyugodt, csaknem derűs ettől a nyugalomtól. Zelk: elmenjen-e Aczélhoz? Állásért, nyugdíjért, mert három hónapra kapott az Irodalmi Alaptól 1500 ft-t, s az most februárral lejár. Miért ne. Menjen. Inkább oda, mint B.-hez. Azzal is beszélt már. „A leggonoszabb arc, akit – a börtönt is beleértve – az utóbbi esztendőkben láttam.”
Február 7. Rövid reggeli vita Flórával – inkább csak tréfás kötődés – Sz. L. egyik legnagyobb versének, a Semmiért egészen címűnek igazságosságáért. Mert az önzés ilyen nyílt, ilyen megrendítően igaz bevallása után mit kap a másik fél? Mit kapott szegény Erzsike? Annyit s olyat, mint kevés nő. Először is ezt a remek verset. (Ha ugyan nem Klárára is vonatkozik.) Aztán ezt a tragikus őszinteséget. Az igazmondásnak ezt a villámragyogását. S azt, tudta mihez tartani magát. S azt, hogy ezután mégiscsak övé lett a szó.
Válasz Márta levelére:
Kedves Márta, köszönöm szívességét, hogy annyit olvasott kedve ellen valót, s hogy nem röstellt végül annyit kopogni a gépén. Olyasmiket olvas rám, ami ellen magam is berzenkedek. Vitába mégse szállhatok, mert az olvasónak mindig igaza van. Ha maga itt kommunista szereplőket lát, az író hibája. Írta volna meg világosabban őket. Szerintem viselkedésük, szójárásuk mást jellemez. Tragédiájuk épp az, hogy azok, aminek a kor (s maga is) beskatulyázza őket. De hát – ha legközelebb elolvasom a históriájukat, megfigyelem, mit mondanak: olyat-e, amit maga vél, vagy amit én véltem. Így a nacionalizmusról is… Hát nem épp az tér vissza mondatonként szinte, hogy az emberiesség malterével kell hazát csinálni? Nem épp az a bukás, hogy ők – a magyarok – már nem képesek erre? De ez is olyan: éreztettem volna akkor, amikor enyém volt a szó. Újabb mázsát nem vágott hozzám. Legfeljebb Mihály idézeteivel. Rájuk szorulok? Igazán? Nem maga nacionalista mégis, a kozmopolitizmus javára? Őszintén szólva, dramaturgiai észrevételeit vártam inkább. Hogy mitől lenne jobb színház a darab. Az apróbb megjegyzéseit olvastam nagyobb okulási alázattal. Sajnos… itt a Múzsa egész pimaszul állt mellém, s vetett gáncsot magának. Récamier asszony é-vel írta a nevét. Maga – emlékszik? – sokkal jobban tud franciául, mint én. De a nyelvtant, úgy látszik, én bújtam többet. A francia egyik képtelen sajátsága, hogy bizonyos esetben a tulajdonneveket is jelzőnek nézi, s kiterjeszti rá a főnév nemét. A bíboros: Mazarin; de az utcája a rue Mazarine. A chaise-longue: récamière. Mikor látjuk? Rendíthetetlenül a régi barátsággal, lévén a legény az, aki állja,
kezét csókolja Gyula
*
Az első válasz Palotai Erzsi levelére. [Nem ment el. – A szerk.] Flóra lebeszélt róla, hogy elküldjem. „Megmarad!” – Ugyan! – „Ilyet ne adj ki a kezedből! Mondd nekem, de másnak mégse!”
*
A második elküldött fogalmazás Palotai Erzsi levelére. 1959. II. 7. Kedves Erzsi, először boldog új évet, hogy szégyenletes tartozásomtól megszabaduljak. Mindkettőjüknek egészséget, bizalmat, munkakedvet! Köszönjük a szíves meghívást. Sajnos, olyan áldozat volna emberek – volt ismerősök – közé menni, hogy – ne kívánja tőlem, s ne bántódjék meg. Még egyben kérem, hogy ne értsen félre. Azt szeretném, ha semmit se mondana tőlem. Helyeslem, hogy „gyakorlati okok” visszatartják a Szekszárd felé elmondásától. De olyan Magyarországból, olyan magyarok közül, ahol a magyarokról még annyit is tilos elmondani, amennyit az a vers mond, az ember – Ady tanácsa szerint – még a holttestét is lopassa el. Aladárral együtt a régi szeretettel, nagyrabecsüléssel üdvözöljük mindketten Illyés Gyula
*
Vacsorán – mert egy egész féldisznót kaptak – Némethéknél. Laci (följött), Ella, Csilla, a két menyecskelány a férjükkel, Mosonyiék, Ferenczy Erzsike, a két Szabó nő. Az unoka – fia is lehetne Lacinak, oly tökéletes mása. Laci különben remek erőben. Arca teltebb, mint valaha. A kis szobában, a vacsorára várva, mindenki jó hangosan beszél. Győzi hanggal, hogy a saját történeteit a harmadik szomszéddal is közölje. Hogyan adott föl egy ruháskosarat Kecskemétre, miért rossz a kályha, hogy kapott kölcsönbe egy kutyát, kik a szomszédai Sajkodon. Tele van életkedvvel. Mindenki véleménye: az oroszok végleg fölülkerültek az iparban, a haditechnikában, a hadsereg szervezésében, mindenben, ami a háborúhoz kell, ami erő. Mit csinál? Fordít, az új európai vallási áramlatokról ír. Most korrigálja a Magyar Műhely-t. Rossz véleménye I. E. viselkedéséről. Jóval éjfél utánig. Gyönyörű téli táj. Gyalog egy darabon. Aztán taxi.
*
Piros telefonál. Följött, a pör (Honthy Hannával) igen rosszul áll. A Belvárosi kávéházban vár. Véletlenül épp Hubay Miklós asztala mellett. Aki erre – üdvözölvén egymást – nagy diszkréten elvonul, abban a hiszemben, nőügy. A bíró most sokkal kedvezőtlenebb egyezséget ajánl. Vajda Ernő (Piros ügyvédje) elutasítja. Kijövet az utcán Sinkovits Imre, a kisfiával. Nagy összeölelkezés, 56 óta nem láttuk egymást. Alig bontakozunk ki, Kuczka Péter merül föl közénk szinte a kövezetből. Őt se láttam azóta, ugyanolyan férfi összehajlás, nagy öröm, nevetés – most már hármasban, mintha minden csupa derű volna. S kiderül: külön-külön mindenki rettentően csehül húzza a napjait.
Február 10. Az őszinteség a primitívek égi adománya. Ahogy bonyolódik az érzés, olyan mértékben lesz nehezebb a kimondása. S az elviselése. Merné valaki a mélylélektan kívánta szabad gondolattársítás őszinteségével „megtisztelni” vacsorázó családját? Vagy fiát-lányát? Mennyi a hős a „hazugok” közt!
*
Színház Flórával, Pirossal. Shaw: Az ördög cimborája. Kitűnő játékalkalom, kitűnő színészek, értetlen rendezés.
Február 11. Reggel találkozás Babits fordításainak kiadása ügyében Kereszturynál; Basch, Vas István s egy fiatal ember – lelkes, szívós –, Rozgonyi Iván, a könyv szerkesztője. Indokolatlan szívszorítás egész idő alatt. Milyen legyen az időrend? A szerzők születése, vagy a fordítás keletkezése szerint-e? A végén, véletlenül, Márta. Még nem kapta meg a levelem. Aztán az Andrássy úti papírüzlethez, megköszönni Nagy Katónak, hogy elküldte apja most megjelent könyvét. Félóra a szomszédos kávékifőzésben. Ő azonmód, munkaköpenyben, ahogy a pult mögül kijött. Apjáról, Nagy Endréről, Molnár Ferencről. Tele voltak kisebbrendűségi érzéssel. S épp ezért voltak ugyanakkor oly kezelhetetlenül büszkék.
Február 12. A „szeretek”, „imádok” stb igék minden alakjukban puszta indulatszavak, amíg nem tisztáztuk, hogy a cselekmény kinek javára folyik, vagyis voltaképpen ki a cselekvő, s ki a szenvedő. Voltak népek, akik a lovaikat is imádták: vagyis a saját kényelmüket, hiúságukat, a lovuk révén. A csirkék iránti szeretet csak a csirkehússzeretőknek jó, a csirkékre végzetes. A szerelmes szájról hangzó „szeretlek” után mindig egy „ha” értendő, azután pedig egy törvénykönyvre – egy középkori, egy őskori törvénykönyvre való – szörnyűség: ha rabszolgám leszel, ha gyilkolsz értem, ha kedvemre kínozhatlak, ha mukk nélkül éhen halsz értem. Embertársunk iránti szeretetünk úgy-ahogy már körül van írva. Szeressük, mint önmagunkat. De szerelmesünket? Ahogy ő szereti önmagát, legvadabb vágyálmában.
*
Le az uszodába. A hideg elég éles. Gyors karcsapásokkal úsztam, s folytatásképpen gyorsan jöttem vissza a hegyre, még az ebédet is gyorsabban ettem.
*
Február 13. Korunk leggyakoribb s legcsüggesztőbb érvelési módjai: 1. valami azért nem értékes, mert később ártalmas mozgalom is fölhasználta. A német tájköltészet s az egész Heimatkunst már eredendően csakis rossz lehetett, mert hisz Hitlerék is hivatkoztak rá. Mint különben Georgéra és Nietzschére is. De ezen az alapon minden klasszikust el kell vetni. A nyilasok éppúgy Kölcsey szövegét énekelték, akár Rákosiék. 2. Valami azért nem igaz, mert hazugok is állítják. Budapestet évtizedekig nem lehetett – s ma sem lehet – bírálni pusztán azért, mert Horthy „bűnös városnak” nevezte. Hogy Ady is még többnek nevezte? E téren az Ady-rajongók is Horthyhoz igazodnak. Ady különben ezt írta Pestről, szellemi virágkorában, 1907-ben: „»Budapest gyönyörű város, s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének – budapestiek.« Ezt a Wilde-szerű ítéletet száz variációban hallhatjuk, holott nincs igazunk. Nem kellene Budapestről kisöpörni minden budapestit, csak ki kellene cserélni őket. Mágnásai, hivatalnokosított dzsentrije, gazdag zsidói, agyvelőtlen polgársága, hatalmas iparlovag-kasztja, írói és művészei például undorítóak. De van Budapestnek más lakossága is, s ha valamikor Budapest javulni akar, ezeket hozza föl alulról. Nagyváradon vándorgyűlésre gyűltek az építővállalkozók, gyönge burzsoáziánk e prototípusai. Pezsgős banketteket faltak, kártyáztak, katzenjammert szereztek. A munkások ezalatt előadásokat hallgattak, tanultak, nevelődtek. Kiké legyen Budapest, és kiké legyen ez az ország? Csak azoké, akik lent vannak, és akik igézett népe a kultúrának. De ez talán nem is a jövő zenéje, ez egy erőszakolt álom. Ez az egyetlen ország, ahol még a természettudományi törvények is csődöt mondanak.” Ha mi – „népiek”! – ennek a felét leírjuk, fölnégyelnek. Aztán még ezt írja Ady (milyen kitűnő publicista!): „Itt már csak ezután is mindörökké így lesz: kacérkodnak a kultúrával a semmiháziak, s meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak.”
*
Maugham darabja a Petőfi Színházban: A királyért. A kompilátor is lehet tehetséges, a szarka is lehet karátértő. Az első fölvonás Csehov zsebéből van kivéve, de a belsőből, a szívfölöttiből. Maga Csehov is vállalhatná. A „szerző” tudja, hol szerezzen. Aztán Ibsent zsebeli ki, Shaw-t, Hauptmannt. De csak „szerez”. A végén még Ofélia is kijön a vízből, s énekel egyet tébolyultában. Sajnos, az alapeszme is csaklizva van, s ez omlasztja össze az egészet. Miért kell és miképp lehet egy jól kereső ügyvédnek vidéken eltemetve élnie? Az előadás – külön élmény. Most derült ki, a Petőfi Színháznak nincs angolosra formálható színésze. Az újra s újra megrendezett ötórai teán libáskofák és handlék társalognak. G. Lajos erre az alkalomra külön orrhangot talált ki. Az élmény tehát: hogy adna elő egy angol darabot a – lembergi színház.
Február 15. Erzsi válasza, megértő. Örülök, hogy mégsem értett félre. Igen nagyra becsülöm őt, művészetét is, jellemét is. Ahányszor találkoztunk, mindig más ügyében kezdte a szót. Simonffy Margót, fő versenytársát szerephez, keresethez juttatta, ahányszor csak tudta. Volt, hogy majdnem álláshoz. Egyszer beszéltünk csak, egyetlenegyszer másról. Véletlenül találkoztunk, egy Andrássy úti eszpresszóban, ahova bementem egy duplára, s ő már ott ült, menyasszonylányára várva; 1954-ben lehetett. Mellé ülve ittam a duplát. Egyszerre csak azt kérdi: – Nem vett maga észre rajtam valamit az utóbbi tizenöt évben? – Semmit. Mit kellett volna? – Húsz éve, hogy olyan szerelmes vagyok magába, mint egy gimnazista lány. S tizenöt éve, hogy nem is titkolom. Rettentő zavarba estem. Mert hisz igen sokra tartottam az említetteken fölül mint asszonyt is. Termete ma is valóban, mint egy gimnazista lányé, s tekintete, lelkessége is. Kihúzott a zavarból. – Azért mondtam meg, mert Aladár is tudja. – S helyesli? – Neveti: örül, hogy jókedvem van tőle! S aztán Komlóst dicsérte, igen jól: elhihetőn. Sose esett erről többé szó.
Február 17. Nyugtalanság, hogy kiszárad a száj. Hirtelen elhatározással járok egyet: le a Margit-hídhoz, aztán gyalog vissza.
*
A Nagyvilág, amelyet a legjobb magyar folyóiratnak Gereblyés (még Krisztus-szonettíró korából ismerem) szerkeszt, (szívós kitartásból, azaz rejtett becsületességből, vagy okos alibikészítésből), s küld ingyenesen – hűségből (irántam) vagy árulásból (megbízóival szemben)? A legújabb számban Burns A red, red rose című versének hét magyar fordítása – a Nyugat hajdani Über allen Gipfeln-fordításversenyének utánzataképp. A fordítók Szabó Lőrinc, Nadányi Zoltán, Weöres Sándor, Kálnoky László, Jékely Zoltán s a fiatal Fodor András. S én. Nagy mégsem lehet bennem a hiúság s a féltékenység. Az első olvasásra megállapítom, hogy a legjobban sikerült fordítás, messze, Fodor Andrásé. Csak azért tán, mert ezzel meg tárgyilagosságomnak hízeleghetek? Vagy talán, mert a többit is megelőzte?!
*
Hogy bírom ezt a – már harmadik éve tartó – hallgatást? Hulláminterferenciával fut ebbe a kérdésbe egy másik kérdés: Használ-e valóban az irodalmi alkotásnak a könyvnyomtatás? (Nem az irodalom elterjedésének; csupán az alkotásnak.) Talán hetente is előveszem a „hallgatás” óta írt verseimet. Csaknem mindig javítok rajtuk. A Vaksötét címűt, azt hiszem, most félévi állatás után (a borra mondják) készítettem el véglegesnek. Illetve készítette el szinte magát az állatás alatt. A latin s görög líra nyilván nem azért termelt oly tömegű remeket, mert termékeit nem dobhatta rögtön tömegestől az olvasók elé (dobhatta, Néro dobta is), hanem mert azt a bizonyos kilenc évet a szesz érlelődési tartamának tartotta.
*
Flóra jóságát, nemeslelkűségét, önfeláldozását nem lehet megszokni. Mert hisz – ha nem merem is bevallani még magamnak sem – van, amikor ingerel is; amikor mások javára nyilvánul meg (s némiképp az én jóságtartalékommal is gazdálkodik). Okosságát, műveltségét megszoktam. Mert hisz ítélete számomra kedvező. Műveimet nem győzi dicsérni. Főleg, ha „őszinte bírálatát” kérem. Ha idéz egy-egy remek sort mástól, nyilván az fut át rajtam, öntudatlanul, hány sort tud tőlem. Milyen sokra tartja ezt meg ezt a könyvem! Azt szeretném, azt várnám el, hogy egyre műveltebb s okosabb legyen. S úgy értékeljen engem, mint eddig.
Február 18. Épp Bölönivel volt ildomos összehívatni ezt az értekezletet. Nincs népi író, akit ne sértett volna meg. Aki ne utálná. Mit írt Sárköziről. Legyalázta, holtában, s nem volt bátorsága – gerince –, hogy megkövesse, amikor rápirítottuk, mit tett. De mi jobb, azaz mi a kötelesség? Elmenni vagy nem? Nyilván ez az alakítandó Írószövetség embriója. Meg lehetne említeni a Péter elgondolta amnesztiát, 21-ére. De végighallgatni ismét… Egy napom ment rá a tépelődésre. (Utóbbi időben ez szinte beteges tünetekkel gyötör.) De csak Flórának szóltam, erről is. S ma este aztán kiderült, napközben végigtelefonálta Áront, Ellát (s próbálta Féját), hogy ők mennek-e. Illetve, Laci följön-e. Ez elég volt, hogy nyugodtan megítéljem: én nem megyek el.
Február 19. Az illúziótlanság – amellyel a politikus annyit henceg – nem azonos az eszménytelenséggel. R.-t sajnálom. De semmi illúzióm. Így mérem le P., R. esélyét (az utóbbi el akart fogatni), de még M.-ét, sőt I.-ét, V. B.-ét, T.-ét. Kivétel nélkül, akikkel egy kívül álló talán még egy táborban is lát. Még Németh László kormányában is ellenzék lennék. Szívem szerint még a magaméban is.
*
Az ember nem érti a franciák fanyalgását Corneille körül. Nem mernek tükörbe nézni? Racine: az az üvegre festett eszményi kép, amelyet tükörbe nézve szeretnénk látni. Az igazi, a két lábon, a francia földön járó francia zseni Corneille. Vásott kabátban, borostásan és melankolikusan naphosszat szorgalmasan piszmog, s csak estére kelve derül ki a munkájából, hogy istenien kivágta a rezet. Mégpedig úgy, ahogy a rendelés szólt; ahogy a feladat – a kor és a cél – kívánta. Nagydarab, testes ember volt, habogott. Az ördög nem nézte ki belőle az írót. Ki volt ez a Vigneul de Marville? Annak a tollából olvasom: „Il n’a jamais parlé bien correctement le français; peutêtre ne se mettait-il en peine de cette exactitude.” La Bruyère pedig ezt írta le róla: „Egyszerű, félénk, unalmas társalgó, egyik szót a másik helyett használja; hogy darabjai mit érnek, azt aszerint ítéli meg, hogy mennyi pénzt hoznak a konyhára; maga nem tudja szavalni őket, még fölolvasni sem képes…” Már ennyi gyanússá tehette volna kortársai előtt, hogy: igen! Ez a mienk! ez tudhat rólunk beszélni, ha egyszer megszólal. Előtte nem volt francia dráma. Az ő eredménye viszont minden utána következő drámában benne van. Igaz, minél nívósabban, annál észrevehetetlenebbül. S a tirádái! Előtte olyanok nem voltak. De hisz abból lett Franciaország!
Február 20. Egész nap Tihanyban. Este, ahogy üvegekkel megrakva kinyitom a házajtót, Marici – bekötött fejjel, lázpiros arccal (valóban lázas volt) – jön elém, s kezdi zavaros módon: az orvos teljes nyugalmat rendelt, de amikor a mentők meghozták, alig lehetett megismerni, a kardiogramm is nagyon veszélyes… Kié, micsoda?! Besietek, ez világlik ki: Flóra az éjjel is nagy szívnyomással küzdött, a térde is fájt. Hajnalra mégis elaludt, miután ült vagy fél órát meleg vízben. De mivel elmenet ismét volt fájdalma, bement Szondyhoz. Az injekciót adott neki az ízületi fájás ellen (irgapyrint). Flórának kiszáradt, beduzzadt a szája, orra, rosszul lett, elvesztette az eszméletét is. Két-három órán át küzdött Szondy s a felesége, hogy magához térítsék, koffein-, kámforinjekciókkal. Végre oly erőre hozták, hogy a mentők bevihették az Irgalmasok Kórházába. Ott megvizsgálták, az elektrogramm valóban riasztó „deviációkat” mutatott. Kívánságára hazaszállították, azóta fekszik. Mosolyogva, alig hallhatóan beszéli el. Fölhívom Szondyt. Legalább hat hétig kell feküdnie. Régebbi, huszonkét év előtti szívburokgyulladása, a mostani túlhajtott munka! (Valóban három éjszaka közül kettőn hajnalban feküdt le, illetve aludt el, a főiskola gyógypedagógiai tankönyvét írta). S ráadásul az ízületi gyulladás. És a fájdalom s gond, amit én okoztam neki, a betegségemmel.
Február 21. A riadalom Flóra állapota miatt csak most tört ki rajtam, hogy valamiképp mégis megnyugtatóbban látom a teljes képet. A rosszullét alapja tán orvosi melléfogás volt. Sz. az injekciózás megszállottja. Talán háromszoros adagot is adott. S ugyanakkor egy másik injekciót „ellensúlyozás”-ra. Anélkül, hogy tudta volna Flóra szívének állapotát. Flóra úgy volt, hogy már jobban „odaát”, amikor eszméletét elvesztette. De nem félt, minden iránt közönyössé vált. Akkor ijedt csak meg, amikor a lába zsibbadni kezdett. Hátha ez a bénulás már, s fölmegy a tüdőig, s úgy kell meghalnia, mint Lőrincnek. (Akinek a haláltusáját végig látta.) És Ika külföldön! Szondyék voltak megijedve, de igazán. A férfi Flóra arcát ütögette, hasfalát nyomta, hogy a vért az agy felé kényszerítse, a lábakat fölpolcolta. Injekciókat adott. Közben a felesége hangosan imádkozott, sőt fölhívta telefonon egyik varrónő barátnőjét, aki még nála is vallásosabb, hogy az is imádkozzék legalább két órát. Azután a házaspár kölcsönösen egymásnak is injekciót adott, nyugtatóul. A férj a feleségnek kettőt.
*
Legalább hat hetet kell Flórának feküdnie. Be kell jelenteni a főiskolának. Marica mindent elvállal. De határozottan semmit sem tud arról, mi a teendő. Végül is én hívom fel a Sz.T.K. körzeti orvosát. Borsi-Fekete szabadságon! „Tessék a rendelőt!” Ingerült, eleve ingerült női hang felel; már nem vehet föl orvoskihívást! Azt csak naponta 8–9 közt fogadják el! Ne tessék fölöslegesen zavarni, mondja, amikor fölvilágosítást kérek. És dől belőle az ingerült panasz. Csak szívességből felel. Azt se tudja, hol a feje! – Ma szombat van. Eszerint egy szívrohamos beteghez orvosi segítséget csak két nap múlva, hétfőn kérhetek? – Csak akkor lehet bejelenteni. S újabb szóáradat, mennyi a dolog, s hogy nincs is bent orvos, és hogy ő csak véletlenül van a szobában. – Helyettese sincs? – Nincs! – Följebbvalója? – Mondtam, csak véletlenül vagyok még itt, teszem is le a kagylót, mert meg kell már az embernek bolondulni. – Bocsásson meg, hogy a maguk panaszával szemben még egy pillanatra egy beteg panaszát szegzem. – Hétfőn. – Szabad a nevét? Az önét, akivel beszélek. – Újlaki Lászlóné!! Miért?! – Kérem, itt meg I. Gy. író beszél! Azt kérem… Közben Flóra kiabál a másik szobából: hagyd abba, nem kell, hogy kijöjjenek. Az ideges hang elnémul. Koppan a kagyló. Letette? Nem. Újra megszólal. – Kérem, épp most lépett be a szobába az ügyeletes orvos. Adom át neki a kagylót. Még egy kis szünet. A nő nyilván referál. Fél óra múlva itt volt az orvos. Dr Andor (?), térdig sárosan, készségesen. Weöres Sándort Weöres Sanyinak nevezve, a későbbi magánmondatok során.
*
G. jó költő. Kár, hogy egy jó verset nem írt.
*
F. viszont egyre jobb verset ír, anélkül hogy egy ízében költővé válna.
*
Attól, hogy nem fér össze a jó irodalommal, még jó lehet egy kormányzat. S ez vet annyi árnyékot a modern irodalomra, mint a kormányzatra. Ahogy rossz kormányzat alatt is lehet jó irodalom. Nemegyszer pompás volt, mint pl. Tolsztojé, Dosztojevszkijé, Lorcáé, Franciaországban az „Ellenállás költői”-é. Hogy a jó kormányzat, vagyis a szabadság uralma s a jó irodalom együtt jár, azt a történelem egyik legravaszabb zsarnoka hitette el, XIV. Lajos. Ő volt az egyetlen – el Sztálinig – aki az irodalmat is vezetni akarta. Elég ötletesen. Maga is beállt táncolni Molière és Lully balettjeibe. Sztálin másokat táncoltatott. Nemcsak majmokat: medvéket is! Amíg el nem dörmögték a nótáját.
Február 22. Kodállyal, Pais Dezsővel Kereszturyéknál. (Később rövid időre Szathmári Sándor.) Kodályon egyszerű kék ruha, alatta nyakig érő kék szvetter, nyakkendő nélküli ing – ahogy én is járni szoktam. Bár ide a díszszürkébe öltöztem. Semmi változás rajta felesége halála óta. Közvetlen, tréfálkozó. A betyárokról (ez az én legújabb gondom) folyik a szó. Európa-szerte a polgáriasultság veti fölszínre őket. Vadak, kegyetlenek. – Ismersz népdalt, amelyik csak egy sorral is elítéli őket? Mint szakértőtől kérdem. Soká gondolkodik. – Egy talán. „Haj de hosszú, haj de széles ez az út, melyiken a kilenc betyár elindult.” De az is a hallgatóra bízza, hogy ítélje meg a betyárok rettenetesnek leírt tetteit. Aztán a hajdan oly katolikus G. „kitérése” a marxizmusba. Aztán a szövetkezeti mozgalomról. Aztán az én darabom előadhatóságáról. (Keresztury úgy hallotta már: darabot nyújtottam be a Nemzetibe.) – Van benne szó magyar nemzeti érzékenységről? – Van. – Akkor nem adják elő. Aztán Darvasról. (Akinek most próbálják a darabját.) […] Kodály: – Beadtuk a Filharmóniá-ba a megzenésített Talpra magyar-t, persze az eredeti címmel. Az előadó már ettől fölkapta a fejét: – Nemzeti dal? Ez ilyen formában nem mehet. – Petőfi írta… – De ezt meg én mondom. A párt álláspontja körüli egész akadémiai vitában őt – Kodályt – legjobban az ingerelte, hogy a nyomtatott szövegben az álláspontot folyton nagybetűvel írták. Tizenegykor indulok. Flóra vár. Kodály is jön, Pais is. Kodállyal együtt gyalog a szeles Belvárosban a Deák térig, ott száll földalattira. Ezt mondja még: – Rettenetes emberek „érvényesülnek”. Két éve új ügyész érkezett Győrbe, egy 24 éves fiatalember. Összehívatta a bírákat, jogászokat, ügyvédeket; nagy bemutatkozó beszédet mondott. Ő az ország legfiatalabb ügyésze, elképzelhetik, milyen bizalmat élvez a Párt részéről. A Pártra hivatkozva követelt egyre több és több halálos ítéletet. Földest, a rendezőt is ő juttatta bitófára. Mindenkit fenyegetett. De egyre többet beszéltek a visszaéléseiről is. Pénzt és szeretkezést zsarolt a foglyoktól. Az ügyészek és az ügyvédek nyomozni kezdtek, adatokat gyűjtöttek ellene, s hogy leleplezzék, beugratták egy vesztegetésbe. Pénzt kínáltak neki. Megjelölt bankókat kapott, de mire a zsebébe tette, már nyitottak is be a detektívek, s vitték. Magára terítette a kabátját, s közben a kabátzsebből pisztolyt vett elő, s oldalról a szívébe lőtt, úgyhogy az egyik detektívet is eltalálta. A 6-os autóbusszal szemben rázunk kezet: – Aztán csak bírd a ví-tát. – Köszönöm, kedves Zoltán. Lép kettőt tovább, aztán hátrafordul, hozzám jön, s ferde kis szemével kedvesen pislogva még egyszer kezet nyújt a hófúvásos, szeles, néptelen éjféli utcán.
Február 26. Orvosi vizsgálatok, szinte egész nap. Kláráék elmondták Flóra betegségét Alice-nak. Rögtön, még az este eljött. A körzeti orvos felesége véletlenül Marili legjobb barátnője. Coronaria insufficientia? S hozzá az injekciós mérgezés Sz. jóvoltából. Alice reumaszakértő. Pöstyénben is, itt is reumakórházat vezetett. Szerinte ennek az ízületi fájdalomnak a legjobb ellenszere a priznices borogatás. S nem hármas injekció.
*
Este Márta, Boriska. Az egész vacsora egy nagy tálcán, Flóra ágya szélén. De a jó hangulat még jobb orvosság mindenre, ami a lélekkel függ össze. Telefonok. A főiskola a függő bajokkal. (S Ági, naponta telefonál. „Majd értesíteni fogjuk, ha jó, ha rossz a változás.”) Simone de Beauvoir új könyve (Mártától), a Mémoires d’une jeune fille rangée. Mártával nagy diszkusszió (a darabról beszélve) a nacionalizmusról. Igenis, a kozmopolitizmus is lehet sovén; vagyis türelmetlen más nemzettel szemben. Lehet tehát a legsovénebb: ha minden nemzet ellen irányul. A kor igazi kérdései? Öt centi út a földi lét után jobban érdekel, mint ötmillió kilométer a földtől, de még mindig csak a mostani lét terében. A kezem egyre jobban fáj (amelyikre karácsonykor ráestem), főleg írás közben. Kitűnő – léleknyugtató – ürügy, hogy minél ritkábban nyúljak tollhoz. Betűimet már magam sem tudom elolvasni. Flórával a gond már – ahogy előre látható volt –, hogy ágyban maradjon. Ma egy hete történt az ájulása; amely – most már bizonyos – könnyen halálos lehetett volna. Reggeltől reggelig együtt vagyunk. Marici is beteg; én ápolom. Naponta fél órára ha kimegyek a házból.
*
A stílus azáltal leplezi, hogy ki vagy, hogy kinek akarsz tetszeni. Madarat tolláról, embert barátjáról. Írót az olvasójáról. Egy szellemesség az én szintem alatt (vagyis egy „szellemeskedés”, egy olcsó hatásfogás, azaz „hatásvadászat”), s máris kiutasítanak a fehér abroszos szobából: menj a lőrevedelők közé.
Március 2. Péter, telefonon. Egyre nehezebben ismerem meg telefonban a hangjáról az embert. Vidám, friss. Az időjárás a fő gondja most. Bevezettette a telefont. A számot közli, hogy ha arra akarok sétálni. Káprázatosan szép az idő valóban. Ezeket a sorokat is az erkélyen fekve írom. Már csaknem két hónapja oly kedvesen, melegen süt a nap, ahogy talán csak a Côte d’Azurön. Az egész ország leutazott Cannes-ba – épp csak tudatni kellene, hogy élvezze is.
*
Naponta nyolc-tíz telefon; Flóra egészsége után érdeklődnek. Virág, csokoládé. Ferenczy Erzsike. Aztán – mert nálunk van – Hubay. Béni májusi kiállításának katalógusába kérik a verset, amit karácsonyi üdvözletül írtam, azaz lemásoltam nekik. Nagyon szívesen. Este nyolc után Karinthy. Ki van szedve a novelláskönyve – húsz év termésének java –, s most értesítették, nem jelentetik meg: írjon hozzá valami aktuálisat is. Oly nyugtalanul beszél, hogy végül is – idejönne, ha csak egy órára is. Már vacsora után van. Lesoványodott, fiatalos; van pillanat, amikor az idegösszeomlás határán van. Helyzetítélete teljesen összezavarodott. Illés Endrével, Majorral, Aczéllal beszélt eddig.
Március 3. Flóra már le-leszáll az ágyról, azaz a rekamiè-ről, amelyet a szobájában fölállítottam az ablakkal szemben négy téglára, hogy kilásson a kertre, a városra. Fotelba ül, s rögtön munkát talál magának. Gépel, jegyzeteket készít, a könyve második részéhez. Eddig négy orvos látta. Sz., aki voltaképpen az injekció rossz beadásával csaknem halálát okozta, de aki nem győzi dicsérni magát, hogy hogyan hárította el a halált; Andocs, a körzeti orvos, Alice, és persze Kálmán, a szívélyes, Tompa. Haynal meg – azt sejtjük Ella szavából – sértődötten vár. Délután négykor a körzeti rendelőbe én mentem el az EKG-vizsgálathoz szükséges orvosi beutalóért. Olyan tömeg a kis előszobában, az udvaron, sőt az utcán, mintha – ostrom alatt – kenyeret osztanának. Andocs kért ide. Behívják az „injekciósokat”. Ezekkel bemegyek, hisz nekem épp csak egy papírlapot kell átvennem. Andocsnak kézfogásra sincs ideje. A fejek koszorújából szól ki: „Író tollára való helyzet?!” Aztán a bólintásomra, miközben átveszem a lapot: „S ma már húsz beteget is elláttam.” Cipője foltozott. Tehát van más orvos is, mint akikről a közvélemény oly fölháborodottan beszél. A Pusztaszeri úton fölfelé – a gyönyörű tavaszi napsütésben, 17 fok! – az egyik telken egy másfél méternyi fatörzscsonk mellett kis zsámolyon matuzsálemi aggastyán kuporog, egy hosszú kettős fűrész esetlen húzogatásával fűrészelgeti a törzset. Minden öt-hat rándítás után pihen egyet. Jó messziről látom már, hogy mire hozzáérek, szinte tudtomon kívül megérik bennem az elhatározás. Szótlanul szembekuporodok vele, megfogom a kettős fűrész szabad fogóját. Épp csak rám néz. Fűrészelünk, pihenünk. Ruhája folt hátán folt, lábbelije rongyokra húzott sárcipő; micisapkájának eleje ragyog a zsíros kosztól. Végre megszólal. – Szabad a becses nevét? Aztán, hogy második kérdésére megérti: – Van egy ilyen jónevű író is. Szembetérdelek vele, nem állhatom meg, hogy hüvelykemmel mellemre ne bökjek. Bulldogpofaként lelógó arcán, zavaros szemén vidámság nyilallik át. De csak fűrészelünk! Később én: – Itt tetszik lakni a közelben? – Beszkárt aligazgató voltam. Megvonták a nyugdíjat. Még 46-ban. Mint olyantól, aki a magyar népnek kivételesen ártalmára volt. Jó egy perc múlva ér agyába a kérdésem: – Itt lakom a Cimbalom utca 12 (?)-ben. Ez a telek itt mind az enyém volt. Aztán húzzuk, pihenünk s húzzuk, míg a vastagon túl nem jutunk.
Március 4. Flórával a Kapás utcai intézetbe, az EKG – az elektrokardiogramm-vizsgálatra. Wesselyvel, véletlenül, a kapu előtt. A váróterem tele, de véletlenül átmegy rajta Rácz húga (Mimi?) s beviszi rögtön Flórát – hiába, mert a gép ma épp rossz. Kedvetlenül megyünk le; az első emeleten meg Sándor Klára siet el előttünk, az, akinek Flóra 44 nyarán hordott kosztot és hírt a különböző csillagos házakba, ahova épp betették. Ő tud csináltatni fölvételt – orvosnő – a Maros utcai intézetben. Ők ketten taxin, mi Wesselyvel villamoson. Közben megvettük a Társadalmi Szemle új számát. Hosszú várakozás után – itt jó a gép. Ebéd otthon fél ötkor. Wessely: ne adjak arra, hogy még nem válaszoltak az alkalmaztatást kérő levelemre. Nyilván az adminisztráció húzza a dolgot.
Március 7. A városban. Előbb az Ibusznál, hogy hova vihetném Flórát legalább kéthetes teljes pihenésre. Galyatetőn nincs hely. Jósvafő napi 120 forint! Kiknek készülnek ezek a helyek? Marad Hévíz. A napi ellátás 110 forint ott is, de kaphatunk szobát napi 77 forintért, s a kosztot magunk oldhatjuk meg, olcsóbban, mivel ott vannak üzletek s nyilván olcsóbb vendéglő is. Aztán az Európa Könyvkiadóban, hogy az elintézés előtt megcsináljam a Bajomi Lázár Endre által kért javítást A Mirabeau-híd-on. A szorongás és utálat, ahogy a folyosón végigmegyek. A liftnél H. G. jön felém, aki hajdan szinte a szerénységtől volt nemcsak nádsusogásosan halk hangú, hanem nádszálvékony is. Most mint egy hordó – de önteltségre s nyilván gőgre is. A fal felé fordulok, ne kelljen köszönnünk. B. L. szobájában dolgozik. Épp csak kezet nyújt, nem kel föl, amit azért jegyzek meg, mert az előtte görnyedő s ültében meghajló hosszú, szőke fiatalember készségesen föláll: Görgey Gábor. A következő percben én ülök ilyesféle helyzetben Bajomi Lázár előtt, hajlongás nélkül, de uram s főnököm előtt. A folyosón Domokos János mentegetődzik, hogy még mindig nem adhat választ az állást kérő levelemre. Még akkor – egy hónapja – fölterjesztették Köpeczihez. Maga sem érti, miért nem kapott értesítést, hogy mihez tartsa magát.
Március 8. Már majdnem megvettem a jegyeket Hévízre, amikor Urbach telefonál. Viszi le egy barátját Sümegre! Vagyis Hévíz szomszédságába. Reggel indulunk. Eső, köd, napsütés váltja egymást. Füred. Fönt Siskén át a római úton. „Ha a siskei Úristen táncolna kapum előtt!” Sümegen a freskók a templomban. A püspökvár. Keszthely: Földes Árpádnál. Üldözött korából beszél olyan zalai kiejtéssel – s szófűzéssel –, mint egy hegyi vincellér. Ebéd. Menü 11 forint (ide járhatunk be enni), aztán séta a tiszta, szép főutcán. Ki Hévízre. A Palatinusban kaptunk szobát, a II. emeleten. Üres, de hangos ház (mert zeng a rádió, illetve a televízió). Az étterem – osztályon fölüli. Több a személyzet, mint a vendég. Vacsora után beülünk a televíziós szobába, hogy a zaj ne zavarjon. A Hét lányom volt című francia film Chevalier-val, amelyet Horváth Dizsi is, Bibsi is agyondicsért. Képtelen, fantáziátlan ostobaság, már ameddig mi győztük a nézését. Igen, részben az én álmosságom miatt. A levegőváltozás! Este tízkor már – nyitott ablaknál – aludtunk is.
Március 9. Séta a telepen. Ízléses, 70-es évekbeli sárga házak, abban az ampirból és tiroli vadászlakból kevert osztrák stílusban, amelyet fiatalkoromban még úgy utáltam. Bennem ért múlttá, tehát egységessé. Most itt ülök a Gyöngyvirág cukrászdában, még kábultan, munkára gyengén. Éluard és Ronsard verseit hoztam le fordítani. De csak hallgatom a mellém települt betegek – főleg asszonyok, idősek, kövérek – beszélgetését.
*
Séta ki Egregybe, a 12. századi kis román templomhoz. A faluban hiába keressük. Épp dél van, a harangláb harangját húzó fiatalember irányít föl – személyesen elkísér – a „horhos”-ig. Ezen a mélyúton jut ki az ember az elragadó látkörű domboldalra, ahol a ma is ép templomocska áll. A falu kipusztult körötte, de a hajdani cinterem hagyományaként a falu most is ide – szokatlanul távolra – temetkezik. A sírköveken itt még szobrok is vannak: halott fiát ölében tartó Mária, imádkozó angyal. A házastársak sírköve kettős, vagyis két keresztben végződik, ilyenformán: A sírokon a nevek: Világos Apolónia, Fonyadt Ferenc, Keserű János, és rengeteg Rumi meg Pompor, illetve Pompar. Visszatérve a faluba, az alsó kocsitáblán is: Rumi. Amitől mintha a kocsi egyenest a temetőbe vinné a rajta ülő – meglepően hasonló arcú – öreg s fiatal parasztot. Feltűnően apró nép – nekem szinte a derekamig érnek. Nyilván egy hajdani honfoglalás kori törzs őrizte meg itt magát – bolond is lett volna elszármazni erről az istenáldotta vidékről. (A talaj lösz, köve magától reped vékony téglává.) Tehát az ősmagyarok mégiscsak olyan Botond-forma törpék voltak? Vagy legalábbis néhány törzsük. Rengeteg új épület ebből a szép kékesszürke kőből. Sajnos bevakolják. (Ahelyett hogy cementtel fugáznák.) De ettől függetlenül is csúnyák a házak. Miért is? Pedig módosak, jólétről beszélnek. Csaknem mind alagsorosan épül. Vagyis alul két félig földbe süllyesztett helyiség (amely alig több költséggel a föld szintjén is állhatna), s fölötte két szoba. Visszaballagtunkban megszólítunk egy idevaló forma, úri ruhás embert. Rögtön megértjük ezt a helybeli sajátos stílust. Az adó és a bejelentéssel járó egyéb veszélyek miatt nyomorítják így meg magukat. A ház így hivatalosan kétszobás ház marad. Az alsó helyiségeket az adóíven mosókonyhának, pincének tüntetik föl. De lent a fürdőszobát és a WC-t is úgy építik, hogy egy-egy ágy beállításával szobává alakíthassák. Nagy jövedelem – életfenntartó – ugyanis a szobakiadás; a fürdővendégeknek. A somogyi parasztok ugyanis csak parasztokhoz szállnak meg, ha már egyáltalán gyógyíttatják maguk. Oly gyorsan és mélyen beszélnek, hogy alig értem őket.
Március 10. Miért érdemes naplót írni? Hogy megmaradjon az élet. Hogy megálljon az idő. Illetve, hogy ennek is, annak is hiedelme keletkezzék bennünk. Ezeket a sorokat is – már csak azért is, mert oly henyén hányom papírra őket – sose fogom újraolvasni. De abban ringatom magam, hogy beléjük préseltem azokat az órákat, amelyek letépve is frissek voltak a kezemben, azaz a fejemben. Berlinerkendős csizmás parasztasszony almát árul a szomszéd üdülő előtt. „A masánszki négy forint, a piros pogácsa háromötven.” – Adjon a masánszkiból két kilót. Miközben méri a lógós mérlegen, az üdülőből kifut egy takarítólány, a nénit Mari néninek szólítva kérdi az árukat. Kiejtésüket hallva, földiek lehetnek. A néni súgva mondja neki, hogy a masánszki is három. Erre, mikor a tizesből visszaad nekem, némi töprengés után a két pengőhöz odaolvas még egy harmadikat. Fölviszem az almát Flórinak. Lejövet megszólítom az asszonyt. – Lehetne megebédelni itt valahol Alsópáhokon? Odasétálnék a feleségemmel, s szívesen ott ennénk. – Ott nincs ebédellő hely. – S ha valaki ütne egy rántottát? – Azt megtehetném én is. – Akkor jó. Hol keressem, kedvesem? – Csakhogy én, mihelyt ezt eladom, megyek ki a hegybe. – Hát más nem akadna? – Tóth Miklósékat keressék. Ahogy itt lemegy a faluba, forduljanak főnek, aztánnég az első szép drótkerítés után.
Március 11. Délelőtt a Gyöngyvirág cukrászdában (első vendégként). Ronsard-t és Zabolockij-t fordítom. Déltájban vissza a szállóba, aztán Flórával kisétáltunk Alsópáhokba, másfél kilométer az egész. Elragadó, tiszta falu. A házakat évente meszelik, a főút végig diófával van beültetve. Minden telek lábjában nagy gyümölcsös. Megnéztük a templomot. Egy lélek sem volt benne, de így is átható parasztszag terjengett. Flóra biztatására fölmentünk az itteni temetőbe is; van-e olyan, mint az egregyi. Az utcán itt is törpék. A temetőben is egy törpe szorgalmas nénike, nagy kapával. A szülei sírját jött föl rendbe tenni. Ijedelme a téeszektől. Hogy mi történt a szomszéd falvakban. B-faluból minden fiatal kiment – egész bicikliprocesszió volt, ahogy a népnevelők hírére kikarikáztak. – Hova? A halasba, az erdőbe. Ízesen, szépen beszél, i és é diftongussal: riét, füöld, de szinte megmosolyognivalóan. Ilyeneket mond: „Az embert meg ajkán ütötték, mikor a lábára hágtak, de úgy, hogy úgy öntötte ki csizmájából a vért”. Így invitál: „ha erre vetemednek”. A menhely helyett (igen helyesen) „mentshely”-et mond. – Hol lehetne itt ebédelni? – Itt biz nem lehet. – Ha egyszer meglátogatnánk, hol keressük? Hogy hívják, kedvesem? Bezárkózik. – Takácsékat kérdjék. – De melyik Takács. Ahogy a sírkövekről látom, rengeteg itt a Takács. – Csak úgy, csak úgy – mondja, s elmegy. Mint a megtestesült bizalmatlanság. Az egregyi gazdák szuterénos házait, amit a birtokukon építettek, elállamosították, ezt is még ő mondta. Délután a szálló szalonjában. Az igazgató lejött, hogy megkérdje, nincs-e kívánságunk. Aztán a főpincér jött le, aztán egy kövér maître d’hôtel-féle. Mennyi lehet a napi ráfizetés erre az üzemre? Bizonyára több ezer forint. A napi penzió 109 forint – fizető vendég legfeljebb öt-hat. De még külön masszőr, orvos is van. A magánvállalkozás rég bezárta volna a házat.
Március 12. Korai ébredés, fojtó szorongással, alaktalan – fölfedhetetlenül mardosó – bűntudattal, hogy Flóra haragszik rám. Nem. Sőt! A szokásos – kimeríthetetlen türelmű – megnyugtatások. Akkor teljesen csak bennem fészkel már a boldogtalanság gyökere, s nem a körülményekben. Akkor ebből ki is segíthet – akár egy gyógyszer is. Akkor még „élhetem a világom”. Kint omlik a hó; hideg van. Délelőtt ismét a Gyöngyvirágban. Újra Éluard. Franciául föl-fölrémlik költészetének varázsa. De egyre jobban érzem: annyira a nyelvbe van ágyazva, hogy reménytelen a lefordítása. Talán még a prózaverseké kecsegtethet reménnyel. De itt is oly eszmei, oly latinosan elvont! A magyarban meg annyira a látott képszerűséggel kezdődik a költészet! Mégis ez vonz és izgat, feladatként is. És nem Ronsard, akinek a De l’été-jét szintén le kell fordítanom. Ez világos, képszerű, de oly földön járó! Éluard útja… Azért, mert egy út járhatatlan (számunkra), attól még az vezethet a jó irányba. A jövő felé meg éppenséggel.
Március 14. A szálló kis autóbuszán – hétszemélyes – be Keszthelyre. Illetve, az igazgató állhatatoskodásának hatása alatt előbb a Gyöngyösi csárdába, a hajdani betyár mulatóhelyre, amely mellett két betyár – Vak Illés és Kölkes Imre – sírja van. Itt a közelben lőtték agyon őket. Az ivó, akár az ő korukban. Még a kármentő is ugyanaz. A mestergerendában Savanyú fokosának nyoma, legalábbis a tömzsi, kövér sofőr szerint, aki az egregyi templomra azzal mutatott rá: még a rómaiak rakták: a betyárok sírján meg Vak Bottyán nevét kereste. Szemerkélő esőben Keszthely. Előbb a kísérleti gazdaságba megyünk, a citromfák ügyében (az otthoni termő citromfánk mellé szeretnénk még keresni egypárat), de a vezető – Ferdinánd Dezső – elmondja, ez a kísérlet megszűnt, az ittenieket is Pestre vitték, az Állatkert üvegházába, forduljunk oda, Sulyok Máriához. Aztán megkeressük, azaz meghatározzuk, hol is születhetett Flóra édesanyja. Ahogy beszélik a nagynénik, Keszthely legnagyobb beszálló vendéglője volt az övék. (Bútor, evőeszköz ma is van a családnál belőle.) Elálldogálunk a volt Amazon előtt, szép emeletes épület, oldalán tábla, Csokonai is éjszakázott itt, 1796-ban. Bemegyünk a kétségbeejtően mocskos udvarra. Itt lehetett valahol a szaletli, ahol Flóra dédanyját egy daguerrotip oly édeni békehangulatban ábrázolja – otthon. Végigmegyünk a főutcán. Tervünk az volt, a délutánt is itt töltjük, itt ebédezünk. De az eső… s véletlenül meglátjuk az állomásról lejött kis autóbuszt, fölszállunk s hazajövünk. De ebéd nélkül töltjük a napot, illetve csak almát eszünk, mert mára takarékoskodást – keszthelyi olcsó ebédet fogadtunk. Délután hó, eső – szomorúság. Küzdelem Éluard költészetének kibogozásáért. Este – halálra éhezve, de úgy, hogy a fejfájás is leterített – vidám hangulatú szerény vacsora. Éluard főbaja, hogy unalmas. Tán zseniális (a nyelvkezelésben), de unalmas. Megdöbbenne, ha hallaná: főgondja épp a meghökkentés volt, az újszerűség, az állandó, a mindenáron való villámlás, égnyílás, pokol-tárás. Úgy látszik, maga a pokol és az ég unalmas, azzal főleg, hogy non sunt, akár az irodalom egyéb varázshelyei, boszorkányai, és démonai.
Március 15. Riadásos éjszaka, szívcsavaró ébredés. Ikusnak levél. Tegnap anyja írt, ma én, oly tele van kishitűséggel, kisebbrendűségi érzéssel. Ugyanakkor a túlsó véglet: igényes is, majdnem ilyen fokon. A lányok mind buták, a társaság, ahova kerül, unalmas, egész Franciaország csalódás, alig várja, hogy itthon lehessen. A pubertásos lelkiállapot szinte tankönyvi tünetei – ezt írtam meg neki a múltkor, ezt ismételgettem a mostani levélben is –, alig remélve, hogy valami haszna lehet. Csak az én szívgyötrelmem csitult valamelyest. Este séta a sötét, de a sötétben is tiszta és meleg hangulatú Alsópáhokban.
*
A népdal azzal tökéletesül, hogy aki élvezi s érti, javíthatja. Ha a klasszikus művek is így érlelődhetnének tovább. Berzsenyi ereje, hogy a klasszikus ütemén csaknem mindig átvág valami magyaros dobbantás is. Ezt nem tudatosan csinálta, hisz gyakran vétett ellene. Ez az „enjambement” mindig zavarta a fülem.
Ha Kis tanácsolja neki, Berzsenyi nyilván megfogadja. Ma, így, tőlem szentségtörés. Pedig! Micsoda tekintetek fogadtak, amikor a legutóbbi Shakespeare-kiadásnál előálltam azzal, hogy a klasszikusaink által – Vörösmarty, Petőfi által! – itt-ott hibásan (vagy gyengén) fordított darabokat ne fordíttassuk le újra, vagyis ne dobjuk ki a használatból a kegytárba, hanem javítsuk ki. A tisztelet inkább a kidobás mellett, a végleges elintézés, a kivégzés mellett volt. Kétheti közelharc kellett, meg persze az akkori tekintélyem, amíg végre – kísérletül! – elfogadták. S most van egy remek Lear király-unk Vörösmarty–Szabó Lőrinc összefogásával.
Március 16. Úszás után föl a hegyre, együtt a postással, aki nagy csizmái, nehéz bundája s rakománya ráadásául még biciklijét is tolja, s így ugyancsak lassan megy. Közben magában beszélget – részeg, elmebajos? Egyik sem; jobb híján dödög magában; ahogy meglát, hozzám intézi a szót. A panaszt, az emberek ellen. Tegnap szántszándékkal kipukkasztották a gumiját. – Vannak itt jó emberek is. – Mind buta. Buta, s azért irigy. – Páhokban én nagyon jó embereket ismerek. – Ott van. Meg vannak most rebbenve. – A téesz? – A tée. – Lett? – Itt nem. Piheg fölfelé. – Csak nézem, milyen alacsony errefelé a fajta. – Katona lett az mind. Azért is lett itt Keszthelyen huszárkaszárnya. Az a domb ott, az volt a gyakorlóterük. – Miért ilyen kicsik? Nekem mellesleg nagyon tetszenek. – Szép kis tömörzsök nép ez. Apáinktól maradt ilyennek. – Milyen? Tömörzsök? – Olyan szép vállas tömörzsök. – Mint maga. Hova való? – Páhokba. De viszem is ide be ezt a paksát.
*
Estefelé újra végig Alsópáhok egyetlen (de több kilométeres) utcáján. Végig ki van írva a számtáblákon: Fő utca. Végig az utca diófával sűrűn beültetve. Mi feszélyez, sőt kezd már idegesíteni? Állandóan ág csap az arcomba, fejemet járás közben folyton le kell kapnom. Az árok mellé ültetett fák oldalágait túlságosan hagyták kinőni a járda felé. Ahogy fölfedezem, rögtön elmosolyodom, megenyhülök. Egy liliputi faluban járok, hatalmas Gulliver. Számba vesszük Flórával (aki egy ideig védte az ittenieket, hogy nem is olyan törpék, de most megadta magát), hogy a magyarok általában ilyen termetűek-e. Biz az sok van ilyen. S ha mind ilyen volna? Annál jobban vonzódnék hozzájuk, s éreznék kötelességet, hogy védjem őket. Épp mert eszembe jut, tán nem is a magyar őseimre ütöttem a magam 180 centijével.
Március 17. Egy héttel ezelőtt Flórának rejtelmes álma volt, ami inkább csak nyugtalanító vagy idegbizsergető: Lőrinc jelent meg neki, s 16-ára találkozót beszélt meg vele. Tegnap volt 16-a. Ma reggel nevetve vallottuk be, azért volt bennünk némi szorongás. Flóra egyetlen ékszerül egy kis krajcáros ezüstgyűrűt visel, évekkel ezelőtt azért vette meg, mert a karika belső felén a saját monogramját látta rajta; ez most egyik napról a másikra gyászfekete lett. (Az itteni fürdő kénes vizétől.) Még öt-hat ilyenféle jel volt. No de ha valóban találkozott volna Lőrinccel? – kérdezzük ma. Úgy, hogy neki nem kellett volna azért meghalnia, hanem Lőrinc jött volna közénk, élők közé. Megijedtél volna, Flóra? – Nem. – S ha csontvázként jön, foszló hússal? – Akkor sem. Akárhogy is, csak jöhetne. – S tébolyodottan, örökboldogtalanul, mint a görögök halottai? Csönd. Nem, akkor inkább az örök megsemmisülés, a keleti.
*
Este séta Flórával a Hévíz fölötti faluba. A domb túlsó alján is folytatódik, egy román stílusú, de utánzatgyanús harangtorony körül. Ez a falu – ellentétben Páhokkal – elhanyagolt, piszkos. Pedig ezek még több hasznot húzhatnának a fürdő közelségéből. Aztán a sötétben az úton: – Melyiket választanád a három könyv közül? – kérdem. Az egyik az ember és az elmúlás (a kezdet és a vég) kérdéséről adna végre feleletet. A másik az ember és a világűr elérhető kapcsolatáról. A harmadik az ember és az ember eszményi viszonyának megteremtéséről, a szabadság és a társadalmi szervezettség megoldásáról. Mindkettőnk szerint a sorrend ez volna: ember és lét; ember és szabadság; ember és világűr. Az étteremben az újságban hír: Hidasék ismét Pesten. Tavaly – vagy tavalyelőtt? – feladatának tekintette, hogy ő békítse egybe a magyar irodalmat. Kétellyel hallgattam. Ma – élete nagy szerepe lehetne. S Ágnesé. Főleg ha olyanfajta írószervezőnek bizonyulna, mint hajdan Márta. A nők talán, ők lehetnének igazi jó szerkesztők. Anyamunka ez is.
Március 18. Utolsó nap Hévízen. Süt megint a nap. Mint utoljára akkor, amikor megérkeztünk, tíz napja. De nem bánjuk ezt a tíz hűvös napot. Flóra alig mozdult ki – csak estente sétáltunk, háromszor is Páhokba. Én délig a Gyöngyvirágban dolgoztam, elég eredményesen (a beírt lapokat nézve; négy vers, tíz-tizenkét Éluard-fordítás, két Ronsard, egy Zabolockij, meg a Puszták fia kezdete); délben úsztam félórát a tóban; az étteremben megettünk ketten egy ebédet, utána a szobában almát, diót, aszalt szilvát – mindez itt igen olcsó. Délután egy-két órát ismét legyalogoltam a Gyöngyvirágba. Flóra közben a tankönyvjegyzeteit készítette, s az én fordításaimat hasonlította össze az eredetivel. Itt változtam egy rezzenetet ismét az öregség felé. Vagy legalábbis itt vettem észre. Tudok már beszélgetni ismeretlenekkel is. Páhokban is, itt is szóba eredtem az utcán, akivel csak lehetett. (Nem tökéletesen még, de mégis!) Érdekelnek a kisgyerekek. A növények! Ma reggel a szálló kertészével is jó félórát beszéltem. Egy most ojtott mandarincsemetécskét vettem tőle, 20 forintért, virágcserépben Pestre viszem. Máskor csak az áru és a pénz cserélődött volna köztünk. Most valósággal a lélek is, olyannyira, hogy magához is meghívott – ha erre járok újra!
Március 19. Hidasék. Két óra tájt telefonáltam nekik, Wesselynél is kerestek. Előbb Miklós, aztán Hidas, aztán Ágnes. Épp csak megebédeznek, s jönnek föl, hacsak néhány percre is. (Mert Flórának le kell mennie kontrollra, orvoshoz.) Különös barátság – most tapogatódzó s erősödő – rokonszenv. Hidassal negyven éve találkoztam először, ötször-hatszor ha láttam. Aztán 1934-ben, szintén csak rövid időre, mert épp nyaralni mentek Ágnessel. Aztán 1955-ben, majd 57-ben. Az együtt töltött idő – órákban nézve – nem több, mint amennyit távoli ismerősével tölt az ember. De a közbeékelődött idő a hűség érzetét kelti, az egyik legmélyebb emberi érzelmét. S valóban, őszinte, mély barátsággal köszöntjük egymást. Flóra és Ágnes összecsókolózik. Valóban rokonszenvesek, okosak, jobbra törők, „küzdve!” – ahogy Kosztolányi verse mondja. Miklós Kun Béla egyetlen fia – egy vidéki orosz városban volt orvos. Pesttől el van ragadtatva. A világ egyik legszebb városa. Kitűnő szakembernek látszik. Bármely pillanatban orvoshíresség lehetne Pesten, kórházparancsnok, akadémikus, egyetemi tanár. Eszébe se jut. Szerény mosollyal beszél, rossz – bár alig érezhető – magyar kiejtése miatt. Teát hoztak, nejlonharisnyákat, villanyborotvát. Félórát maradtak, Flórát levitték a városba.
Március 21. Este Ella telefonál. Laci Pesten van, kérdezteti, elmegyek-e Ortutay meghívására. Még napokkal előbb küldte mindnyájunknak, akiket a „Hazafias Népfront”-ba annak idején beválasztottak (engem megkérdezésem nélkül). – Nem tudom, mit gondolnak a többiek? Kérdezze meg őket is Ella. – Nem, Laci csak az én véleményemet kérte. Majd holnap, illetve holnapután visszahívom, mert holnap lemegyek Tihanyba.
*
Március 22. A mai lapokban sincs hír amnesztiáról. Urbach kis Messerschmidtjén le Tihanyba, aztán át Földvárra – ott a „Művész” vitorlázó telepen – s vissza Pestre. Történetek, hogyan fogadta a háború legvégét a füredi szívszanatóriumba szorult arisztokrata társaság – egy raj Batthyány-leszármazott, köztük Batthyány Gyula, a festő. Aki most halt meg, s a gyászjelentése eleve kinyomtatott szövegű volt, s a család nevében csak a fia írta alá, Batthyány Lajos, géplakatos.
Március 23. Ragyogó, szinte nyári reggel. Kilenc óra felé Németh telefonál. Menjünk el az Ortutay meghívására. Azért, hogy esetleg ott is ránk olvassák a szokásost? S: kik lesznek ott? Szónoklat és hozzászólások meghallgatására hívnak, vagy mert véleményünkre kíváncsiak? Én hajlok arra, hogy menjünk el, de előbb tudjuk meg a fentieket. Ella amúgy is akart Ortutayval ma este beszélni. Utána majd ideszólnak. Benedek András Gellért állapotáról. Nincs jól – most ismét más pályára szándékozik. Az uszodában is, itthon is fürdőnadrágban a napon.
*
Este Karinthy telefonon. Benedek odaadta neki a színdarabot. „Történelmien nagy s oly feszült”, nem tudta letenni. Két hete olvasta, az alakok ma is fejében vannak, név szerint jellemzi őket. Észrevételei csak részletekről. Befejezésül, nem állhatom meg, odaadom a kagylót Flórának, ismételje meg neki is egy mondatban a véleményét. „Elbűvölő ember” – mondja Flóra ragyogva. Vacsorára Böbe. Soványan, el-elsírva magát, de szívósan s tudva minden pletykát a művészvilágról. Zelknek megadták a telefont.
Március 25. Délben az utcán Majorossal. Egyszerre fojtogató sírás, könnyek; el kell fordulnom. Aztán a szégyenkezés gyöngeségem miatt. Vacsora Némethéknél; Tamási, Haynalék, Laci, mi. Csilla szolgál föl, komolyan, udvariassággal: egy más világrendszer elnéző angyala, a maga tizenhat évében. A pénteki összejövetel. Németh holnap visszamegy Tihanyba. Ott kell Szoboljevet, a szovjet irodalmi küldöttség vezetőjét fogadnia. Haynal: az adatfölvétel zsenije, az ítéletformálás „eszelőse”; a remek orvos, filozófus – s ezen túl: gyermek. Indulatai éppúgy a kamaszkorban megrögződtek, akár Lőrincéi. Áron, megnyugodva, egy kicsit megfiatalodva – elvált? Új szerelem rádiumsugárzásában? Rábeszél a pénteki megbeszélésre.
Március 26. Délelőtt Rónaynál; az Éluard-fordításokat vittem át, Somlyó számára. Nem dolgoznék-e a Vigiliá-ba? Ő szerkeszti. Pilinszkytől értesült a száz versről, amit Mártának adtam. Dicsérethalmaz. Félszegség – kelletlenség. Szükséglet, hogy rögtön másról beszéljek. Délben az uszodából jövet a Lukács udvarában Kodállyal. Óriási autóból száll ki, karján vastag télikabát, irattáska – így állongunk a forró napon jó félórát. Beszélt a napokban Kállaival. Annak első mondata: Mi sajnáljuk legjobban, hogy olyan kitűnő népi írók, mint Illyés Gyula és Kodály Zoltán nincsenek teljesen velünk. Ő ezt felelte: Főleg az eszközeitekben nem vagyunk veletek. Kállai – hallott arról, hogy a téesz-esités közben történtek szabálytalanságok. Például, hogy a gyárból munkásokat is falura küldtek. „De mihelyt értesültünk róla, intézkedtünk.” […]
*
Hidasék, Antal és Ágnes délután öttől este tízig. Úgy döntöttek, visszajönnek Magyarországba, az egész család. Mi itt az ő – Hidas – helyzete? – ezt akarja kitudni. Kevesebbet hisz magáról a ténylegesnél. Nem Illés Béla afféle védencének nézik? S mi lehet itt a szerepe? Ha össze tudná békíteni a szétszakadt irodalmat! De ahhoz tájékozódnia is kell, legalább két évig. Később: mért nem publikálok én? Mert így tudok dolgozni! S valóban így van, a kimondása közben ébredek rá.
Március 27. Ortutaynál, Áron van már ott, Péter, Szabó Pál. Szívélyes, készséges, friss minden új befogadására, olyanféleképp szinte, mint maga az újonnan tatarozott, festett, berendezett ház, amelyben fogad bennünket, amelynek lépcseit még most mossák. Élénk, okos. Tapintatos. De vak, vagy csak politikus? Ahogy a népiesekről való viszonyáról beszél. Sajnálja, hogy úgy elszakadtunk. Hogy velem is csak a Lukács-fürdőben akadt össze, de ott is csak egy rövid kézemelésig – részemről, mert mentem azonnal a kabinomba vetkezni. Most meg már nem járhat oda. Csak kötetlen beszélgetést akar, az irodalom helyzetéről, a falu átalakulásáról. Maguk se gondolták, hogy ilyen nagy lesz a siker. „Voltak túlkapások, de alapjában a parasztok belátták, hogy ez az egyetlen út.” Kádártól hallotta – erre jellemzésül – a népdal-utánzatot:
Két irányzat volt. Dögei gyorsan akarta, Fehér Lajos lassabban. Nem látjuk át, mi okozta a falu átalakításának épp a mostani szükségességét. – Mert a parasztok is akarják! – A fölvilágosítás előtt is? – Után. – S a fölvilágosítás szükségességét mi érlelte meg? Arcunkba néz, nyíltan beszél, kerek, tiszta szemmel. – A parasztgazdaságok úgy aprózódnak, hogy lassanként már csak 3–4 hold jut egy családra. Ezt külön nem gazdaságos mívelni. Sok a ló. Szabó helyeslően bólint. – A nemzeti jövedelem 30%-át adja a falu. Az ország dolgozóinak viszont 50%-a él a mezőgazdaságnak. „Ez is kész gazdasági csőd.” Aztán a búza nálunk x forint, holott a világpiaci ára ennek a fele. Így van a többi terménnyel is. Nem vagyunk gazdaságosak, az ország a világpiacon nem versenyképes. „A parasztok ezt is azonnal megértik.” Szabó ismét bólint. Aztán Péter – másra terelendő a szót – a falu kulturális állapotáról. Ugyanúgy Szabó Pál. A Kisz-szervezetek első kulturális lépése: venni egy közös tangóharmónikát. Alakuljon a Hazafias Népfrontban egy kulturális bizottság, az ittenieken kívül Kodály, Bernáth, Pátzay, Szabolcsi Bence. S az irodalom? Olyan fórum kellene, ahol szabadon mozoghatna az író. Szabó, Veres, Tamási külön-külön elmondja egy-egy sérelmét a Magyar Nemzet-tel. Kérnek tőlük cikket, aztán megalázzák őket a közlés körüli körülményeskedéssel. Ortutay leszólja Mihályfit – a gyávasága miatt. – Mert van mitől félnie. Valami kompromittáló könyvet szerkesztett a Horthy-rezsimben. Végül is: találkozzunk ismét, Kállai bevonásával. Szabó autóján haza Péterrel. Ki-ki elmondja, amit a szövetkezetek bevezetéséről tud.
*
Este le Klárikáékhoz. Fót is téesz.
Március 29. Húsvétvasárnap, kirándulás Urbachékkal, autón föl Kékesre, onnan be egy félórára Gallyatetőre, ebéd a szálló alatt az erdőben. Aztán Eger, Hallayéknál, majd Szarvaskő mellett egy volt cserkésztiszti házban, az erdők szélén. Pusztafalusi János, a gondnok; nyugalmazott erdész. Negyvenöt évet töltött mindig erdőben. Felesége orosz. Szolgált a Kárpátokban is, egyszer málnázás közben a bokor másik feléről egy medve emelkedett föl. Dörmögött, elment. A farkas ellen legjobb védekezés, ha az ember hosszú gallyat húz maga után (madzagon akár), a farkas arra veti magát, megrémül, elfut. Reggel tovább Szilvásváradon át az új bükki úton, vissza a Szalajka-völgy feledhetetlen kis zuhatagaihoz, pisztrángos tavacskáihoz. Aztán le Lillafüredre – elhanyagolt, piszkos. Ebéd Jávorkúton egy szerény erdészeti üdülőben. Megállás egy percre Harsányban az állatorvosnál. Pestre hétfőn este – Urbachnak még volt ereje a Margitszigeten is végigkocsizni.
Március 31. Délelőtt le a városba, útközben Csoóri. Sovány, sárga, ferde szemű, nyúlánk, okos és szomorú. Pontos mása annak az osztják fiúnak, akivel 1955-ben Leningrádban összeismerkedtem. A Fényig kísér. Ahogy a kocsijárón átmennénk, egy autó áll meg hirtelen előttünk, Major Tamás és a felesége. De a forgalom tovább kényszeríti őket. Egyedül a Fényben, épp munkára készen; bejön Major – beszélni, találkozni akar. Mégis lesz a darabból valami? Majd fölhív.
*
Este Boriska, Márta, vacsora (nálunk). Márta megmutatta a neki átadott verseket egy kávéházban Juhásznak, Latornak, Pilinszkynek, Domokosnak. „Általános elragadottság!” Mindegyik fölírta azt a 15–20 verset, amelyik legjobban tetszik neki. Márta: okvetlen ki kell adatni, az egészet! Távozásuk után éjfél felé a versek listáját nézegetem. És szomorúság.
Április 1. Reggel Ági, telefonon; csütörtökön nézzük meg az új szerepében. Déltájt Major. Hát mikor ülhetünk össze. Péntek délután. Este Zelk és Benjámin. Igen, dolgozni kell, publikálni. Ahogy ők hallják, az amnesztia nem a régi módon lesz, nem egyszerre soknak, hanem esetenként, folyamatosan. De Déry lesz tán az első.
Április 2. Major, telefonon, előadják a Pereskedők-et az Andromachéval, ha átjavítom Lőrinc fordítását. Rövid vita, ha nem, fordítsam le újra. Csak a színház példányán lesz javítás. Péntek helyett, az ünnepek miatt, kedden jön föl. Este Soria: Az idegen nő a szigeten, világsiker. Mitől? Egy okos, a szerkesztéshez kiválóan értő tehetségtelen (se lélekábrázoláshoz, se jelenetezéshez nem értő) ember műve, tetszetős, de alapjában hibás rendezésben, tetszetős, de oda nem illő díszlettel, jó, de oda nem illő színészekkel. Ági kanáriszőke hajjal, Marton képzelme szerinti „angolos” hűvösséggel. Utána vacsora velük. A kín, ahogy a Mátyás pince zsúfolt termein egy belsőbb helyiségbe át kell vonulni kíváncsi pillantások és harsány cigányzene közepette. Lali lesülve, fiatalosan, megtestesedve, vidáman. Állása még nincs. Az autójuk teljesen kivénült, csak azért tataroztatta ki fényesre, hogy kedvezően el tudja adni – beszéli élénk részletezéssel. Hónapok óta nem láttuk egymást – a levegőben a csöndes rezignáció: így múlnak el a barátságok. Taxin – hosszas várakozás után – haza. A Szemlőhegyi utca sarkán a telekről kibomló óriási mandulafa teljes virágzásban, ezüstösen a lámpafényben. Megállok alatta, s mert Flóra a részletszépségek befogadását hirdetgeti életorvosságul: – Ez hát, amiért el kell viselni a halál gondolatát. Bólint, mosolyog, rám néz. – Érzed az illatát? Szívd be. Lélegzik tréfásan egy nagyot. Tréfásan odanyújtom az arcom: – Most ezt szívd be. Megcsókol, egy árnyalatnyi gondolkodás után, és: – Szegénykém. – Miért „szegénykém?” – Tudod te. […] Éjfél után egy-két órával fölébredek, és reggelig a nyomasztó tudat. S hiába a boncolás és magyarázás magamnak, hogy semmi ok rá. Valóban semmi. De csak hat óra felé alszom el egy félórára. Nem. Nincs más. Teljes visszavonulás az ápolt, bár erőfeszítéssel megteremtett közönybe saját magam iránt. Csak így viselhetem el magam. Noble impassibilité envers nous-même, digne d’indulgence.
Április 3. Reggel a Népszabadság-ban közlemény az amnesztiáról. A hatvan éven felülieket mind szabadon bocsátják. Kivéve az „ellenforradalom előkészítőit és vezetőit”. Nyolc után telefon Böbével. Úgy kezdte hallgatni, hogy az elején még bizonyosra vette. Aztán… Már tegnap hallotta a hírt, a rádióból. Déryre nem vonatkozik. Épp a szellemi előkészítésben mondták ki bűnösnek.
*
Voltaire szerint az őszinteség bátorság kérdése; La Rochefoucault szerint: aki nem őszinte – gyenge. Mintha csak elszántnak s bátornak kellene lennünk, ha őszinték akarunk lenni! És aki puszta kegyetlenségből mondja ki kereken a szót? És aki már-már szadizmusból? Hisz az őszinteség és a szókimondás sem azonos. Az őszinteség először is az az igazság, amit magamról fölfedek. A szókimondás, az az igazság, ami már mást is érint, még akkor is, ha magamról van szó. De hát, amit magamról fölfedek, az is érint mindig mást, elkerülhetetlenül! Mert kinek fedem föl magam? Mondjuk: Istennek, az utókornak, saját lelkiismeretemnek. S az nem ítél? Annak nem okozok gondot azzal, hogy bírámnak hívom? S az nem hat vissza rám? Az őszinteség bizonyos szellemi erőfeszítés nélkül is meghatározható felelősség nélkül puszta locsogás. Akár a köveken szaladó pataké. Vagy a magában dödögő gyermeké. Vagy a szabad képzettársításra késztetett lelki betegé. S mégis őszintének kell lennünk. Mégis az őszinteség a legértékesebb erjesztőgomba az egyénnek is, a társadalomnak is a szellemi kibontakozásában. Egy föltétellel. Azzal, hogy hasznosan vagyunk őszinték. Vagyis az igazság keresésének szolgálatában fedjük föl a magunknak is, a társadalomnak is az úgynevezett titkait. Titkait? A még ezeddig nem ismert törvényeit. Ehhez pedig semmivel sem kell másfajta buzgóság, mint aminő Kopernikuszt, Newtont, Laplace-t s a természet törvényeinek más kutatóit vezette. Igazat mondani pedig – a művésznek – a lehető legnehezebb föladat. Nem azért, mert beverik a fejét. Hanem mert az igazság éppoly rejtetten – noha kiáltva – lapul a dolgokban, akár a nehézkedés ereje vagy az atomkohézióé. Bovaryné nemcsak azért nem mondhatta meg férjének azt a puszta tényt, hogy megcsalta, mert ezzel tönkretette volna azt is, önmagát is. Hanem azért nem, mert azt a tényt a maga igazában még egy zseniális elme emberfeletti munka árán is csak egyszeri érvénnyel tudta kifejezni, sajnos. Flaubert remekműve után egyetlen Bovaryné sem kapott több jogot és lehetőséget az őszinteségre, mint szegény Emma.
*
Telefon a Nemzeti Színháztól. Mészáros művésznő jegyet tétetett félre számunkra, még nem jelentkeztünk érte, kell-e? Elmentünk a színházba, de Ágiék nem jöttek – Lali nyilván félreértette – a tegnapi megbeszélést. A darab: Lyuk az életrajzon: kabarétréfa, operett és bohózatkeverék – vígjátéki igénnyel, s így eléggé felemás. „Bemondásai”, „merészsége” szórakoztatja a közönséget.
Április 4. Délelőtt Urbach motorkerékpárját próbáltam ki, rövid magyarázat után. A vak rémület, amikor a fék helyett a gázadót csavartam be, s a motor majdnem falnak ugrott. Délután Hidasék. Ágnes hosszan Tyutcsevről. Este egyedül séta a sötét földeken.
Április 5. Lukácséknál. Milyen szép lehet egy bérházi lakás is, most látom. Ötödik emelet, lent a Duna, a Szabadság-híddal, Gellértheggyel. Lakályos, ízléses szobák. Gyuri íróasztalával szemben kitűnő színes nyomatban egy Giorgione, egy Rembrandt, egy középkori angyalszobor fényképe. A társalgóban két elragadó Brueghel. Megöregedtek. De mintha ismernék az én jelszavam, hogy az öregedés súlyát soványodással, magunk könnyítésével hárítsuk el: vékonyabbak s kicsinyebbek, mint valaha. Kedves fürgeségük a régi. Szellemileg is. Csak várom, miért üzentettek Böbével. De semmi. Csak látni akartak. Jól viselik, jól! Ez a hatodik hullámvölgy már, amiben vannak. Miért ne kerülnének ki ebből is? Az egész emberiséggel. Szerintük mégis lesz amnesztia, Dérynek is. A támadások? Amikor hetvenedik születésnapját ünnepelték az Akadémián, három szónok is volt: Fogarasi, Tolnai, Szigeti. Ki is adták a beszédjüket, együtt. Van egy dossziéja: Augiász istállója. Ide tette az újabb méltatásokat. S legyint, somolyogva. S fölemel egy papírlapot, a számozást mutatja rajta: 1073. Itt tart az új esztétikájában. Nem kapott 1919-es érmet. Meg sem említették, hogy népbiztos volt.
Április 7. Major Tamás és Benedek András nálunk, 3-tól 6-ig; a drámáról. „Kitűnő!” Aztán Major: nem volna-e jobb, ha Berecz – akinek a megmentéséért az akció folyik – közelebb állna a kommunistákhoz? Nem sémára gondolt! De ha mégis kommunista lenne? Valami megbízatással ott a határon. – Akkor csak a nézők kommunista részét „győzném meg” valamiről, amiről őket fölösleges meggyőzni. Rövid – nem is vita, igazi eszmecsere. Akkor minden haladó ember prae-kommunista volt. Benedek: Az első fölvonás végén Géza és Takács váratlanul jöjjenek be. Így hatásos. Én épp az ilyen zsinórpadlásról lejövő váratlanságot nem szeretem. Ismét eszmecsere, ismét marad az eredeti elgondolás, azzal a változtatással: Vali jóhiszeműen beszéljen Takácsról. A főhősnő – Vali – alakja nem világos. Kihez mi a viszonya? Nem érthető a darabból? Ők értik, de a közönség azt fogja hinni, úgy teremt nemzeti egységet, hogy mindenkivel összefekszik. Épphogy senkivel sem. Révai akar velem beszélni, ugyancsak erről a Malom-ról. Kétharmad részben tetszik neki, nagyon, de egyharmada miatt ölre menne velem. Elmennék-e hozzá? (Mert beteg.) Szívesen. Akkor menjünk mind a hárman. Major próbálja feleségétől megtudni a telefonját, de nem kap összeköttetést.
Április 9. Reggel telefonon Majorné, majd Major. Szombat délutánra kéri Révai a megbeszélést, a darabról. Kocsival értem jönnek. Egész nap a Lőrincről Klárának ígért szövegen dolgoztam. Hogy nyerje meg az ember egy özvegy tetszését úgy, hogy azért az igazat is mondja az uráról, akiről életében ő sem mondott sok jót? Este Lorca Csodálatos Vargáné-ja. Jó rendezésben (Ili műve), közepes előadásban. Végre egy darab, amelyet szégyenkezés nélkül mosolyoghat végig az ember. Ha elképzelem, hogyan hallgatták a kasztíliai parasztok, akiknek íródott: megérzem a szándék nagyságát, a költészet tisztaságát. Egyszerű, egyenes vonalú, rövid – ezek a fő erényei. Az, amitől tartózkodni tudott.
Április 11. Révainál. Major jön értem kocsijával, ő vezet, föl a Szabadság-hegyre, a Béla király úton, nehezen találjuk meg az utcát is, a házat is. Először – ugyancsak egy mellékúton – más villa elé futunk be, csak azért, mert ott is két egyenruhás áll. Fölvilágosítanak, Révai a következő villa, a 28-as szám. Itt jártam három-négy éve is, megismerem. A kertkapuban itt is két őr, civilben. De a villában négy szobán – ízlésesen berendezett, tisztára festett szobán – is átmegyünk, míg szinte véletlenül a feleségébe akadunk. De jön már ő maga is. Sovány nagyon, bal keze béna, a hang – bár a régi, érces – erőszakos lökésekkel jön belőle. A nagy könyvtárszobába ülünk. – Nem fogsz megfázni? Nehogy az legyen a vád, hogy szándékosan öltem meg a nemzet nagy költőjét! – Szándékosan vagy ilyen sovány? – Nem. Nektek köszönhetem. – 56 előtt is ilyen voltál. – Nem ennyire. Mindez kedélyesen, köszörületlen kardokkal víva. Aztán Gellért állapotáról, magáról Gellértről, akinek ezt a színdarabot afféle Ariadné-fonálként adtam a kezébe, hogy könnyebben visszataláljon az életbe. Aztán végül a darabról. – A következők miatt örültem neki! Először, hogy dolgozol. Aztán, hogy a fasisztát olyannak mutattad meg, amilyen: igazi szörnyetegnek. – Akkor máris van javítanivaló a darabon. Egyáltalán nem szörnyeteget akartam megmutatni, fasisztát is csak másodsorban. A rossz irányú nemzeti érzést akartam ábrázolni abban az alakban, a rossz útra tévedt tanítványt. – Kár, hogy csak ma. – Soha időszerűbben. A 20. század váratlan nagy problémája a nemzeti érzés. Épp a haladóknak, kivált a marxistáknak váratlan – reális probléma. Stb, stb. – Berecz, az Zsilinszky? – Olyasmi. – Mért nem mersz te soha kommunistákat ábrázolni? Félsz tőlük. – Nem lehet. A modell feltétlen megsértődnék. De tudnám, nagyon is. Akár téged. – Nem ilyen intellektuel szemüveges kommunistát persze. – Pedig az fő tartozékotok. Másotok sincs jellegzetes, mint szemüveg. Nagy nevetés; a régi tréfás hangulat. És hosszú vita, legyen-e, lehet-e malomban rejtőző ellenálló kommunista. Major még jobban hadakozik emellett, mint Révai. Szerintem nem is fontos, hogy az legyen a drámai szerkezet szempontjából. Érte folyik, miatta ugyan a küzdelem, de ismerjük közelebbről Hamlet apját? Fontos, ki s mi volt? De aztán épp én cáfolom meg magam. Hamlet védenivalója nem az apja: az apai szeretet, az anya elcsábulása. Hónapok előtt olvasta a darabot Révai, név szerint emlékszik a szereplőkre. – Nekem a fasiszta ellenlábasa, Imre a problémám. Tétlen. Igaz, nem cselekedhet, nem is beszélhet sokat, mert nem leplezheti le magát. – De ha egy kommunistát véd! S újra – terméketlenül – a vita erről. Aztán: – A fasiszta, az remek. Ungvárinak írtad? – Nem gondoltam senkire. Major hosszan: milyen áldás, ha az író rögtön színészre gondolva ír. Most nézi Goldonit. Annak is az volt az ereje. Akár Shakespeare-nek Falstaff megrajzolása közben. Mikor a női főszereplőre kerül a sor. – Azt persze Ági fogja játszani – mondja Révai. Major: – Nagyszerűen meg fogja csinálni. Én: – Hogy van most Ági? Rendben már? Major: – Teljesen. Ez pedig végleg visszavezeti a régi helyzetébe. Aztán újból Révai, hogy mindebből a legfontosabb, hogy dolgozom. „Megtisztelsz bennünket a keggyel, hogy kiállsz.” – Eddig is publikáltam volna. Nem rajtam múlt. – Hanem? – A helyzeten. S végre rátérhetek, ami az én mondandóm volt. A fiatal írók helyzete. A felelősség az irodalom megrekedése miatt. A feloldódás módja. „Azt hittem, lesz amnesztia, az jó alkalom lett volna a kedvező légkör megteremtéséhez. Még most is kedvező alkalom volna.” S erről hosszasan. – Tudom, milyen ingerült vagy Déry ellen. Épp azért mondom ki először az ő nevét. Ne a taktika legyen a gond, hanem valóban a népnek való irodalom. De megint s megint: mit dolgozom még én? S hogy tudja az összegépelt verseket, folyton erre kanyarodik vissza: láthassa őket ő is. És persze – ahogy szokott lenni – ismét visszatérés a drámához. Hogy mi is köztünk hát a különbség a fölfogásban? – Az, hogy én nem azokat akarom meggyőzni, akik már úgyis meg vannak győzve a ti elveitekről, illetve napi felfogásaitokról. Énnekem az egész terem a gondom, úgy, ahogy az utcáról összegyűlt. Én annak a beleegyező tapsát akarom. – Mi is. Én is. – De nem úgy, ahogy te kapod a tapsokat. Hogy berendeled az embereket, s te döntöd el, meddig helyeseljenek. – Neked is berendelünk! – s nevet. – Egy estére. – Százra. – De ugyanazokat. – Legalább megtanulják könyv nélkül. Búcsúzásnál: Mikor jövünk össze egyszer. S mikor s hogy juttatom el a verseket? – Jó, elküldöm postán. Elámul: postán? – Ez a mód is föl van találva. Remélem – s nevetek – a rendőrség nem fogja le a küldeményeidet. Elereszti maga mellett, nem nevet. – Flórát is hiába kértem, hogy szeretnék beszélni vele. – Majd megmondom neki. Az autóban Major, mikor a kertből kikanyarodunk. – Itt sétáltam Rajkkal! Rettenetes! Ő is nagyon szerette, – védte is, ahogy tudta. De hát! – Vele még úgy lehet beszélni, mintha a Centrálban ülnénk. – A legkülönb teoretikusunk ma is. Majd neki is amnesztiáról. – Egy év alatt mindenki kint lesz, akire gondolsz. Aztán Ágiról: – Három hét múlva teljesen rendben lesz. – Micsoda még? – A tilalmak. Hogy szerepelhessen rádióban, miegymás. Észrevetted, hogy bólogatott Révai, amikor mondtam, hogy a rádió hangszalagra vette tőlem a te Bartók-odat. – Nem vettem észre. – Még mondta is hozzá: az a nagy vers! A Gábor Áron utcánál kiszállok, gyalog föl a hegyre. A felső kapun Márta (Sárközi) épp akkor készül ki, amikor én az alsón be. Visszatér. Flóra nem említette neki, hol jártam. Elmondom – már csak mosolyanyagul is, hogy Révaiék épp azt az alakot akarják kommunistává tenni, akit ő kommunistasága miatt kifogásolt. Itt marad vacsorára is. Majd elkísérem tizenegy után – az autóbuszig.
Április 12. Vasárnap; délelőtt fojtó szomorúság. Urbach telefonja: megtanít ma rögtön még délelőtt motorbiciklizni. Inkább délután. Egy jó adag idegcsillapítóval, zúgó fejjel megyek ki, amikor értem jön. Alig tudok figyelni, hogy megjegyezzem a kuplung, a gázadás és főleg a fékezés fogásait. Aztán lefelé jól végigmegyek a Tóth Lőrinc utcán, kétszer, háromszor is. Aztán a gépen jövök haza, úgy, hogy ő az autóján előttem megy. Sajnos, elég gyorsan. A Mártírok útjának kereszteződésénél (a Széna tér alatt) egy autóbusz épp elébem tör. Szerencsére – merő ösztönből – jól forgattam a féket, megálltam, de úgy, hogy a motor is megállt. Futva toltam át a villamosok, gépkocsik közt a motorbiciklit. Aztán föl a hegyre, állandóan zúgó fejjel, repedni vágyó szívvel.
Április 14. Kedd. Motorbiciklin ki a hegyekbe. Aztán – mivel Péter épp a kapuja előtt állt – be hozzá. Ott volt Darvas Kormos ég című darabjánál, aztán a darab megvitatásánál. Mutatja, mit olvasott föl. Hát bizony ez alapos – becsületes – ellentmondás, alig leplezett levágás. „De a többi! Ilyen kollektív s…nyalást is ritkán láttam! Úgy látszik, emelkedik Darvas napja!” Tolnai, Ortutay szerint: ez a magyar dráma első lépése! „Még az előadáson megszólít Kádár a színház folyosóján. Ezt mondja: Hallom Ortutaytól, hogy Illyés képtelen irodalmi vállalkozásnak tartja, hogy a szövetkezetekről lehessen írni.” Sok egyebet mondtam azon a Népfront bizalmason. De ezt éppen nem én mondtam.
*
1959. április 14. Kedves József, Itt küldöm a kért kéziratot magánhasználatra, mindenképpen. Ahogy megbeszéltük, arra kérlek, nyolc-tíz nap múlva juttasd vissza. A régi barátsággal köszönt Illyés Gyula.
Április 15. Keresztury telefonja: menjünk el Leissenékhez, egy munkáscsoport most tőlem szaval vagy tíz verset kórusban; mint tavaly Dezsőtől. A gondolatra is: hátrálás, émely, elképzelem, mit éreznék a helyszínen. Nem, köszönöm. A percekig tartó kapacitálás után is: nem. Talán Flóra egyedül. De meg sem említem neki.
*
A szabadságot az ember nem úgy veszi át, mint egy nagybácsi örökségét, vagy egy ajándékot, még kevésbé, mint egy sorsolás nyereményét. Hanem, sajnos, olyanféleképpen, mint pl. a matematikai vagy földrajzi tudást, vagy akár azt, hogy tudunk-e, érett fővel is, hinni vagy nem hinni Istenben. Vagyis a szabadság átvevésében nekünk is van részünk, munkánk, sőt – áldozatunk. A szabadság tehát nem külsőséges, ez természetes is, hisz nem más, mint emberek egymáshoz való viszonya.
*
Sok romlott jellemnek is vannak ép foltjai. De még gyakoribb, hogy az úgynevezett nemes jellemekben a jó tulajdonságokhoz mennyi rossz társul: önfeláldozáshoz elviselhetetlen hiúság, igazmondáshoz pusztító dölyf, bátorsághoz alantas hányivetiség, és így tovább. Olyannyira, hogy nemegyszer indokoltan merül föl a gondolat: vajon a jó tulajdonságok nemcsak alibiként, nemcsak „falazásul” vannak-e jelen, és hogy nem a rossz tulajdonságok az elsődlegesek az úgynevezett jó jellemekben is? Hány irodalmi remek épült arra például, hogy a parázna az őt illető pont leszámításával mintakép lehet a tízparancsolat megtartására. (Tersánszky novellája!)
Április 16. Nash: Az esőcsináló. Az első fölvonás: üdülés, végre valaki szép lélektani eszközökkel ad reális drámát. A második emelkedik, de már zavarosan. A harmadik csak a hatást növeli. A mondandó összezavarodik.
Április 18. Reggel egy csúnya (fog)tályoggyanúval Hannánál. Aztán Lukácséknál, vissza a Temps modernes-eket. Uszoda. Zabolockij fordításainak átadása. Délután háromkor Szabóéknál, a rádió hangszalagjára olvasni Lőrincről a személyes emlékezést. Csúnya szorongás előtte, utána pedig mély levertség Kis Klára jóakaratú beszámolója következtében, hogy mi minden hír terjeng rólam a „városban”, a darab benyújtásával, „meghódolásom”-mal kapcsolatban. A készülék, épp Flóra rövid szövege után, elromlik, másik gépet hoznak, jó egy óra veszteséggel. Este – onnan – Böbénél. Lili és kis unokája, aki már – noha hároméves sincs – az Operában is föllépett. Mi volna a teendő? S itt is – mendemonda – Böbétől, hogy én hajlandó vagyok úgy „behódolni”, hogy most már csak Benjámin marad meg stb.
Április 19. Reggel hosszú beszélgetés Flórával, igen jó hangulatban: hogyan is lehetne boldogan organizálni az élet hátralevő részét. Kedves, okos, önfeláldozó, jobban, mint valaha, és most vidám is a beszélgetés végén. De sikerülhet? A szorongás változatlan. Egy hamis erkölcsi rendszer gyötör így, hogy ha nem volna, még az ő erkölcsét is jobban követném. Este vacsorán nálunk Bernáthék és Némethék. László annyira országos ápolt, hogy első szavam nekem is hozzá, milyen színben vagy. Jóban, bár sovány. Alice-szal hosszan a betegségéről. Aztán lendületes okfejtés – valóságos kiselőadás – arról, hogy az újkor óta (már a francia forradalom óta) az az állam kerül fölénybe, amelynek állama legteljesebben tudja mozgósítani a társadalma erőit. Ez győz még a nála erősebben is. Ezért fog győzni a Szovjet. Ezért tör félelmetesen előre Kína. Aurélnak odaadtam a versgyűjteményt. Ahogy hazaértek, telefonált, köszönettel az őt illetőért. Hirtelen vad szél, hideg. Kedden mentem volna Tihanyba, így valószínűleg a hét végén.
Április 21. Darvas Kormos ég című darabja. Izgalmas, jó első felvonás. Igen, mert az expozíció annál feszültebb, minél több elemet vet föl. De ezek az elemek nem állnak egységbe. Teljesen külön ügy az író viszonya a népéhez, a feleségéhez, a családjához. „Bemondások”-ra alapozott mű, s kezdetben mintha mindenki megkapná a magáét. Aztán… Senki nem foglalkozott író annyit pályája során a hűséggel s az árulással, mint Darvas. Erről lehetne egy lélektani drámát írni, ezt a darabot is, mint jelenséget véve bele.
Április 22. Hidasék; visszahozták a versgyűjteményt. „Jobb, mint a Kézfogások”. Tiltakozásuk a Párisi expresszen ellen: európai elfogultság! Húzódozásuk – ízlésük hátrálása – mindentől, ami magyar nemzeti. Akár Márta, ők is a kiadást sürgetik.
Április 23. Földúlt lelkület, hideg nap. Püski telefonál, hogy délután Szabó Pál beszámol az Irodalmi Tanácstól kapott közlendőkről. Képtelenség, hogy emberek közé menjek. A Shakespeare-ünnepre sem. Sötétség, fagy, de szinte tapinthatóan a szívben. Este beszélgetés Flórával. Megcsillan valami sugár, amely fény is, meleg is. De azután, egyedül, majdnem fuldoklás.
Április 24. Beszélgetés reggel, jobb hangulatban. De most délelőtt megint a szorongás. Este Haynalék, a Szabó nők. Holnap indulás Tihanyba.
*
Motorbiciklin föl Péterhez, a megállapodás szerint; hogy elmondja, mi üzenetet vitt tegnap Szabó Pál a népieknek. Megcsinálják az Írószövetséget. Első lépés: lesz egy hatvantagú előkészítő bizottság. Ebbe a tisztségbe beveszik Némethet, Szabó Pált, Áront és őt, Pétert. Engem a hatvantagú együttesből is kihagynak. „A kormányban sokan fújnak rád!” Volt hang (nyilván övé, Péteré), hogy akkor a többi se menjen be abba a hatvanas bizottságba. De aztán úgy döntöttek, hogy „jelen kell lenni”. Jövet már a rügyező szöllő lugasait mutogatta: máris mutatkozik, mennyi lesz a fürt. „Ez itt opporto, az saszla.” Előzően hosszú beszélgetés Nagy Vlagyimír híres mondásáról, amikor az onugorokkal a bolgárokat legyőzték. „Ahány fogoly, mindegyiken jó csizma. Nem lesznek ezek jó szolgák nálunk!” Itthon Flóra munkába merülve csaknem közönnyel fogad. De amikor némi idő múlva elmondom – kipirul a segíteni kész szeretet buzgalmától. Még tréfál is, „Gyula isten”, hogy megvigasztaljon. Amire, őszintén semmi szükség. Kihagyni egy azzal, hogy kitüntetni.
Tihany. Május 8. „Nem is tudod, mit jelentesz az embereknek. Az egész ország rád néz” – így Flóra. De egy fél napom ment rá az alkudozásra, s a füredi kályhás mégiscsak 950 forintért rakta föl (másfél nap alatt) ugyanazt a kályhát, amit másnak 400-ért csinál meg. Hiába mondtam, nincs pénzünk. „Hallottam én Illyés úrról.”
*
Az orvosok és a kisiparosok. Az utolsó szabad foglalkozásúak. Utolsó, ritka fellegvárak. Elképzelhetetlen, hogy fosztogatnak – mert ritkák; egyre kevesebb a versenytársuk. S lelkiismeretlenek, hazugok, rossz munkát végeznek. Megutáltatják a régit; még a nem kommunisták szemében is ők teszik indokolttá az újat.
*
Egy hete vagyok itt. A fák, a szemközti dombok, a tó hullámai oly hűségesen a régiek, hogy egy éjszaka után – akár a szobánk bútorai – azt az érzést sugallják, sose is mentem el innen. Flórával jöttünk vonaton. Másnap, elsején, Hidasék, Szigligetre mennek. (Aztán öt nap múlva visszajövet is benéztek, újabb hírekkel, hogy mint vélekednek rólam az ottani alkotók: Goda, Hatvany, és még nem tudom, hány más Goda és Hatvany. „Megölnének?” – „Azt hiszem.”) Be Füredre a motorbicikliért. A szállítás alatt a vonaton eltörték a féket – alkatrész nincs. Fék nélkül (csak a benzinadagolással fékezve) be Liptákékhoz, illetve Kereszturyhoz a versek kéziratáért (amit Flóra elmenet otthagyott). Még csak épp átfuthatta. „Egy harmadát ki kellene hagyni” – és hosszú fejtegetés, mért gúnyolom a buddhizmust és veszem komolyan a magyarok élethez való jogát. Rövid ebéd, haza a rossz fékkel. Másnap (V. 9.) egy iskola egész önképzőköre, két kedves tanárral. „Bácsinak is tetszik saját stílusának lenni?” Egy kislány – tizenöt éves! – meg füzettel folyton mellettem, s minden szavamat írja, kézírással, s meg-megkér, ismételjem meg, amit mondtam, nem tud állva gyorsan írni.
Május 18. Piroska cédulát küld le Jancsival: Bartháék telefonon rajta át kérdeztetik, lejöhetnek-e déltájban Neurohrékkal, a francia sajtóattaséval és feleségével. Igen. Már 11-kor tülköl lent a kocsi. Neurohr-ral egyszer találkoztam a Francia Intézetben (olvasta németül a Puszták Népé-t), az asszonyt most látom először. Ír származás, az írek közt abból a harmincezerből, aki az ősi kelta nyelvet még anyanyelvül beszéli. Rajongó, igazi szigeti nő. Három hónapja van itt – kézzel-lábbal tanul magyarul, mindentől el van bűvölve. Nyelvészetről folyik a szó. Sauvageot Esquisse-éről; a bretonokról, baszkokról. Egy óra tájban fölmegyünk a felső útra, megnézik a szöllőt. Épp kötöző asszonyok jönnek ki Kántáséktól, farukon – ahogy szokás – nagy köteg rafia. Neurohrné fényképezni akar, azt hiszi, ez itt népviselet, eleve igen szépnek találja. Azután a permetezés ragadja el. Majdnem könnyekre fakad az öreg Kántor keze láttán: a bordói lé lila nyomát betegségnek véli. Jön egy púpos öregasszony, hetven év körüli. Ezt megsimogatja, majdnem megcsókolja – mert olyan szép kék a szeme. Irlandra emlékezteti. Különben karakterre a magyarok – akár az írek! Mikor elmennek, az autó a kapu előtti árokba hátrál. A halászokat hívom, hogy kitoljuk. Neurohr üggyel-bajjal kivánszorogtatja nagy kocsiját a szűk zsákutcából. Az egyik halász utánanézve: – Ez se nagy matador a vezetésben. – Nem ez a kenyere. Rokonszenves nekik: emberi – mert ügyetlen.
Május 19. Ássa a meszesgödröt a két Csizmazia testvér. Borral kínálom őket, az egyik issza, a másik odaadja a poharat az öccsének, őneki fejnyomása van. Hipertóniája, ahogy a tüneteket elmondja. Másfél év orosz front, húsz év óta boldogtalan házasság, mert ipával, napával él egy konyhán! Átveszem egy kicsit az ásót. Ezen is van olyan taposóvas, amilyen az enyémen volt, de ezen jobboldalt. – Nem lehet átfordítani? – Oda van az nittölve. Mért, Illyés úr balkezes? – Dehogy vagyok, de ásóra mindenki bal lábbal lép, nem? – A balkezes, az mind. – Mondom, jobbkezes vagyok. Csak ásni ások bal felől. Maga hogy ás? – A nyélen melyik keze van elöl Illyés úrnak? – Elöl ott is a bal, de azért a jobb irányít! – Már hogy irányítana! Tudja, hány pofont kaptam én, míg leszoktam róla? – Szóval maga balkezes volt. – Illyés úr is az. Aztán dobat velem. Elég sután, de azért csak tudok dobni úgy is. – Na látja. Ötven év kellett, hogy megtudjon valamit magáról, tőlem. Balkezes volt, csak leszoktatták. – Jobbal írok. – Mert abba a kezébe nyomták anno a palavesszőt. Ha magára hagyják, ballal írna ma is.
Május 20. Karinthyék Siófokról. Elmondja az Írószövetség előkészítő gyűlésének lefolyását. K. főleg engem támadott a „hallgatás”-ért, illetve a külföldi lapok cikkeivel kapcsolatosan. Ő – Karinthy – megkérdezte a Szövetség titkárkisasszonyát, hogy én miért nem vagyok a hatvantagú bizottságban. – Illyés elvtársat úgy tekintjük, hogy most már Illyés elvtársnak kell lépést tennie felénk. A beszélgetés aztán inkább rábeszélésféle lett. Hogy közöljek legalább verseket. Csak elmenetelük után jut eszembe, miért is nincs rá most voltaképpen gusztusom. Ezek után szolgalelkűség volna.
Május 21. Csütörtök. Basch levele Babits fordításainak ügyében. Motorbiciklin be Füredre, ezzel Kereszturyhoz, vagyis Liptákékhoz, mert Kereszturyék náluk nyaralnak. Itt is az Írószövetség. Némethnél lent volt Tolnai, Földeák és egy minisztériumi ember, hogy menjen föl erre az alakuló ülésre. Németh erre nem tett ígéretet, de – „a nevemet oda írhatjátok, ahova akarjátok”. – Aztán igen keményeket mondott nekik. – És Lipták harmadszor is elmondja: – Ugyancsak odamondott nekik. – Mit? – Például még azt is, hogy mindenkinek föl fog tűnni, hogy Illyés neve nincs bent a hatvanas listában. – Hogy van Laci? – Rosszul. Rettenetesen támadják. Most jelent meg az Égető Eszter oroszul. Annak az előszavát is alig tudta végigolvasni, úgy támadják. Este itthon nagy zűrzavar. Az építésznő iderendelte – rám hivatkozva – a két Kötél Józsit, hogy tönkremegy a mész, ha még az éjjel nem oltják be. Morogva jöttek, már sötéttel – ilyet részemről sose tapasztaltak. Hármasban dolgoztunk jó tizenegy óráig. A csap mellé ásott gödörbe folyattuk az oltóvályúból a meszet, amit kosárban kellett odahordani. (Fölszakadt a körmöm, mész ment a szemembe, folyton tüsszögnöm kellett!) Nekem a kuruglya jutott (a hajdani kemencevonó lapát mintájára készült vaskeverő). A fiatal Józsi valami folyóiratot olvasott: 20 000 forintot lehet nyerni egy demokratikus színdarabbal. – Azt kellene az Illyés úrnak megírni. És erről a beszéd még a munka utáni áldomási borozás és süteményevés alatt is. Meg hogy miképp vizsgázott ő az altiszti iskolán.
Május 22. A nemes fintor: ó, ha nem afgánnak születek! – a leghitelesebb faji jegy, hogy pontosan a helyén van, megérdemelte sorsát: afgán.
*
A negatív őrültek a bűnözők; a pozitívek a lángelmék. Ez rendben volna. De a rengeteg átmenet?!
*
Mme Neurohr, az ír nő, még a múltkor, amikor népviseletnek nézte a szöllőkötözők derekára akasztott rafia-kötegeit, a hármasával röpködő sárgarigókra: – Et que de canaris et de quelle grandeur chez vous! Et quels chants! Vous ne les mettez pas en cages? – Annyi van!
*
A tejet és a mézet a tehén és a méh termeli. A világ tej- és méztermelésében azonban az embernek is van annyi része, mint a tehénnek és a méhnek. A verset a költők írják. De az irodalom jó működésében köröttük is jut másnak annyi föladat, mint a tehenek és méhek körül. A tehenész és méhész szeme előtt nem a tehén és a méh, hanem az ember érdeke lebeg. Hasonlóképpen az irodalomtörténészek és kritikusok előtt is. Fölszisszennek, ha csípés vagy lendületes farkcsapás éri őket, vagy ha éppenséggel a lábukra lépnek. Egy különbség mégis van. Az, hogy a költők is emberek. Elképesztő, hogy ezt az irodalom tehenészei milyen mértékben nem engedik meg.
*
Ha ceruza a munkaeszközöm, s azt teszem félre, a váratlan látogató nyugodtan leül s megül. Ha az írógépet pihentetem miatta, az érzékenyebbje előbb-utóbb fészkelődni kezd.
*
Nyelvünk, a múlthoz képest, állandóan „romlik”. Ugyanakkor javulhat. Romlik, rossz hajtásokat növeszt, az utcán. Javulhat, színeződik és árnyalatosulhat a papíron (s nem tudom, működése hovatovább nem ott lesz-e fontosabb), a múlt eredményei azért terjednek. Egyre több az igényes író, lassankint köztük is lesz a mesterségére kényes, mint az orvosok és mérnökök közt.
Május 23. Idegroham. – Legalább a hátizsákját tegye föl ide mellém, mester. – Köszönöm, nem nehéz. – Az állomásnál leteszem. – Köszönöm, eddig is könnyen hoztam. – Ebben a forróságban? – Köszönöm; így jobb. – Csak nem tűrhetem, hogy a mester itt hátizsákkal menjen, amikor én autón megyek. A kedvemért! Tegye meg a kedvemért! – Hát azért megmondom, már csak azért sem teszem föl, nehogy azzal elintéződjék, hogy maga autón járhat. – Hogyhogy, kedves mester? – Egy ilyen ember, a nép nyakán… Na menjen… – Ezt nem vártam, mester. – Az épp a baja.
Május 24. Ahol mindenki kurva – legyek hát bár föltűnésvágyból hű. Talán alapjában nem is vagyok tisztességes. S csak azért adok példát a tisztességből, hogy tisztességesek közt élhessek kedvemre, én, az alapjában tisztességtelen.
Június 1. A szerelmet megtartani? A szerelmes ne csak udvarias legyen, mindvégig – hanem mintha egy mesebeli hercegnőhöz szegődött volna apródnak, s annak kegyét élvezné. Egyszóval úgy szolgálja. S akit szolgál? Az meg mintha Hamupipőkeként épp most került volna a királyfi karjába, nagyon is jól emlékezve még cselédlány sorsára. Vagyis ő meg úgy szolgálja a szerelmesét. Ha a kölcsönösség csak egy percre megszakad – már válhatnak is el, örökre.
Június 12. Minden idők legeurópaibb magyar költője nyilvánvalóan időrendben is legelső költőnk volt, Balassi Bálint. Noha negyvenéves korában már meghalt, műveltsége tökéletes. Egész sereg nyelven olvas és beszél. Nemcsak azt tudja, ami korának – a renaissance-nak – keresztény világában történik, van értesültsége a török életről és irodalomról is. S mindezt természetesen birtokolja, nem mint kivételes megszerzője, hanem mint részese, mint örököse egy környezet szellemi színvonalának. Mindezen mélyen el kell csodálkoznunk. Magyarország a valóságban ekkor már nincs. Az Alföld templomaiban arab lovak trágyáznak, Budából már a harmadik betelepült réteget fújja ki a veszély, maga Balassi Esztergom visszavételének hasztalan kísérleténél esik el. A szellem épületei, úgy látszik, tartósabbak, mint a végváraké. Egyetem nincs, de az egyetemes műveltség, még száz évvel az iskolafalak összedűlte után is magas. A „felülépítmény” természetszerűleg jóval később jő létre, mint az alap, de íme később is múlik el; hálája olyan, mint a gazdája sírján nyüszítő kutyáé, a leütött fészkük körül villogó fecskéké. Olcsó magyarázat: Balassinak egy kivételes nagy mester, Bornemisza adta át a rendkívüli tudást és a rendkívüli ízlést. De hát kik voltak akkor, akik ezt a rendkívüli tudást és ízlést Balassiban tovább működtették, mintegy publikumot szolgáltatva neki. Közönség nélkül nincs költő, s hogy Balassinak volt, bizonyítja, hogy versei még kéziratos másolásokban is átvészelték a későbbi publikumtalanságot, szellemi életünk fokozatos elsötétülését. Magyarországon voltaképpen a mohácsi vész, illetve annak nyitánya, Dózsa leveretése után csaknem pontosan két századra bukott el igazán, mindenestül; Rákóczi kurucainak (és labancainak) kiáltó műveletlenségén, azon a szellemi és erkölcsi süllyedtségen, amely Európa (és ellenfeleik) szintjéhez mérve vért kergethet ma is az arcunkba. Ha nem ismerjük, minek is volt következménye ez a süllyedtség.
Október 12. Az igazság kimondásához Zrínyi Miklós-i bátorság kell. Az elviseléséhez azonban Dugovics Titusz-i. S erről alig beszélnek. Föltesszük, hogy azt az igazat, (aminek a megalkotásához minden képességünket összeszedtük), hogy valaki nyomban megértse és megvalósítsa; zseni legyen. Mert ha nem: „megérett a pusztulás”-ra. Ez a megfogalmazás is még részre hajló. Vegyük így: Micsoda türelmetlenség elvárni tőlünk, hogy egy állítást, aminek a kimondásához valaki zsenialitása és egy civilizáció öröksége kellett, azon nyomban megértsünk – noha van olyan bonyolult, mint egy matematikai képlet –, és kövessük, bár a szentek türelméhez hasonló erényt kíván tőlünk.
Október 25. Kedd Este Benedek András, nálunk. Kíméletes, de mégsem köntörfalazó a bejelentése, hogy a darabot nem fogják előadni. Magam sietek segítségére: K. beszéde után én sem tanácsolnám Majornak. Véleménye, hogy Major el sem olvasta a letisztázott példányt. Az ő – Benedek – sürgetése elől, hogy mi lesz Illyés darabjával, hétről hétre ezt feleli: a jövő héten. Benedek végül Berczellerrel beszélt. Berczeller a Nemzeti gazdasági igazgatója, de voltaképpen ő vezeti a színházat. Volt kapitalista, de kitűnő marxista indokolásokat tud fűzni mindenhez. Elolvasta a darabot, egy mondat volt a véleménye: Nem értem; ahol pedig értem, ott rossznak tartom.
*
Így hát minden reménytelen. Benedek: – Jobb így, mintha előadnák, rosszakarattal s rosszkedvvel. Meghamisítva s szándékosan megbuktatva. Mert ki is rendezhetné? A nemzetinél csak „antinacionalista” rendező van. Más színháznál sincs más.
November 1. A Farkasréti temető felső végéről tán a legszebb a kilátás Pestre. Itt, a hegy tetején van anyám sírja. Már esteledik, mire kiérünk Flórával. Két cserép krizantém, öt kis gyertya. De előttünk már valaki itt járt; a keresztet helyettesítő kőtömb két sarkán egy-egy kis pléhmécses, középen egy csokor virág, a sír földje szépen elrendezve. Nyilván Klárikáék; Ferenc, ő kertészkedik ilyen gondosan. A másik csokrom, hogy próbálok – mint minden esztendő halottaknapján – elmormolni egy Miatyánkot. De belesülök, először életemben. Fönt tengeri viharszerűen alkonyodó ég, lent szinte egy birodalomnyi lobogó gyertya és mécs, ameddig csak ellát a szem. „Megannyi szavazás a marxizmus ellen?” A rendszer ellen tehát? Mert hisz aki gyertyát gyújt, vallási rítust végez, Isten mellett tesz hitet? Egyáltalán nincs így. Az ilyen rituálé puszta szokássá válhat; olyan gépiesen működő „lelki” (léleknyugató) működéssé, amelynek a meggyőződéshez már semmi köze. Ha népbiztos volnék, akár a vallásellenes küzdelem népbiztosa, nyugodtan eljönnék – állami gépkocsin is – gyertyát gyújtani anyám sírjához. Azt érezném hazugságnak, ha nem merném megtenni. Ez nem istennek áldozat, hanem emlékezet, nagyon is földi cselekedet.
*
Kifelé jövet a temetőből – miután Flóra szüleinek sírjára is virágot és gyertyákat tettünk – a kapu előtt egy mostanában született szertartás nem hatástalan képe. Gyerekkoromban ezen a napon a temetőben álló feszület lábánál volt szokás gyertyát égetni a távoli vagy ismeretlen helyen nyugvó halottak emlékezetére. Itt nincs ilyen feszület, de ha volna is, egy város gyászolóinak kevés helyet adna. A temetőkapun belül hatalmas ovális virágágyás van, kőperemmel szegélyezve. A távoli halottakra emlékezők ezen a kőszegélyen égetik gyertyáikat. Ember ember mögött, tán ezren is szoronganak a virágágyás körül, mely most valóságos máglya. A gyertyák zsíranyaga elolvad, a fűre folyik, félméteres lángokkal lobog ez a kollektív áldozati tűz, a karácsonyfa illatát terjesztve. Gyerekek igazgatják, élesztgetik a lángokat, tűzimádat kéjével szemükben. Mögöttük a messze bámuló apák és anyák alulról megvilágított arca. Fönt a sötét novemberi mennybolt. Hogy így ennyien együtt vannak, s a tűz fölött egymást látják, az ad valami istentisztelet-hangulatot az egésznek. A feszület alatti gyertyagyújtás egyéni dolog maradt. Ez itt közösségbe vonja a résztvevőket. Olyanféle közszellem lebeg itt is, mint a templomokban, a színházakban, a sikeres tömeggyűléseken.
November 2. Állítólag Einstein mondta: – Isten nincs; de hiszek benne. Ez a következőket jelentheti: 1. beismerem, hogy babonás vagyok, 2. látom, hogy lényemet nemcsak az ész kormányozza, 3. vállalom, hogy ez a világ nem elégít ki, 4. tanácsolom, hogy merjetek ellentmondani magatoknak, 5. meggyőződtem arról, hogy
*
Születésnap; csak a családban; szűk baráti körben.
November 12. Nyilván nem volt nyomtalan jellememre az sem, hogy anyanyelvemet – azt a paraszti ejtésűt, amelyet anyámtól tanultam – egy életen át voltaképpen csak cselédek és szolgák ajkáról hallottam.
*
Ami „anti-urbánus” reflex bennem, az is nyilván abból származott, hogy – bevezettek bárhova – minden előszobában enyhébb fajta lelki pofozáson estem át. A szolgálólány, aki bebocsátott, népiesen beszélt, népiesen mozgott, még a szeme járása is valamiképp hazai volt. Itt kellett volna, őnála, megállnom. De beljebb mentem, az ebédlőbe, a szalonba, az előadóterembe, a nézőtérre, s ott egy másfajta szóejtés, eszmefűzés, szemjárás fogadott. Urbánus – népi! Voltaképpen naponta többször is egyik társadalmi osztályból egy másikba kellett átlépnem.
*
Bernáth Auréléknál, Szabóékkal, Pátzayékkal, Aurél születésnapján. Pátzay (nagy versolvasó): – Jutottál már végére is Fodor (József) valamelyik versének? Aztán olyan vadul tör ki az absztraktok ellen, pontosan azzal a lelkes haraggal, mint fiatalkorában az akadémizmus ellen. Aurél éppúgy.
November 15. A kötelező légoltalmi tanfolyamon, az Áldás utcai iskolában. Másokkal beszélgetve megyek be a tanfolyam helyéül kijelölt tanterembe. Egyszerre csak a fal melletti sor második padjában ülök, a fal felől. Pontosan azon a helyen, ahol a középiskola utolsó éveiben ültem.
November 16. Fasiszta az, aki a maga népének más elbánást kíván, mint a többi népnek. Fasiszta tehát az is, aki egy népnek kevesebbet enged, mint a magáénak vagy a többinek. Elhűlök, hogy hány olyan magyar emberrel találkoztam, aki a magyar népnek kevesebbet enged, mint a többinek. Ezek mind fasiszták. Lehetnek-e ebben az értelemben – magyarok?
November 17. A személyiség – azt akartam írni: a személyi függetlenség, de hát ez itt pleonazmus – a személyiség elemi, legelemibb jogai elzárkózási jogok. Hogy szükségletünket és telefonálásunkat magunkban végezhessük, hogy leveleinket és alsóneműnket más ne bontsa föl, engedélyünk nélkül. De a legelemibb ilyen jog annak magándolga, hogy kit hordunk a szívünkben, átmenetileg vagy örökre, szeszélyből vagy végzetszerűen. A házasság problémája akkor oldódik meg – két ember együttléte akkor lesz egy életre harmonikus – ha a személyiség e jogának tiszteletben tartásával is megmarad a szerelem.
*
Flóra reggel elmegy, este megjön. Így élvezem ittlétét, érzem hiányát is.
November 28. – Mikor jöhet föl Béládi (a Magvető igazgatója), holnap, holnapután, a jövő héten? – Akár ma. – Ma kevés az idő. S én is ott szeretnék lenni. – Úgyis bemegyek a városba. Beszólok én hozzá. – De én is szeretnék ott lenni. – Miért? Végre kiderül Flóra kedves körülményeskedésének oka. Azért akar jelen lenni a Béládival való találkozásnál, mert Béládinak az a feladata – K. részéről – hogy személyesen – s ne írásban – közölje velem: a tavasszal átadott verseskönyvet nem jelentetik meg. S szolgáltassa vissza egyben a kéziratot. Vagyis a színdarab után a könyvet is visszavetik. – Akkor ráér a jövő héten is följönni. De az egész nap egy fokkal a szokásosnál is fullasztóbb.
November 29. Tegnap a verseskötet megjelenésének letiltása. Ma a Nemzetinél levő darabomról kapok végre hivatalos értesítést. Ez a hivatalos értesítés újmódian az, hogy Major Tamás hosszabb nyilatkozatot ad a Népszabadság-nak a „Nemzeti Színház új magyar darabjairól”. Helyesebben a készülő darabokról. Abból, hogy a Malom a Séden-nek címét sem ejti ki, rám az az illendőség háramlik, hogy tudomásul vegyem az elutasítást, s ha véletlenül összeakadnánk, szót se ejtsek róla.
December 2. Mi volt Petőfi legnagyobb ereje? Hogy – szinte már kamaszfővel – remekül tudott szerkeszteni. Már a zsengéi – ha anyagukban fogyatékosok is – hibátlanul kerekek, egészek, rögtön áttekinthetők, pompásan prezentálhatók (mert ez a szerkesztés fő ismérve). Mert öntudatlanul is előadásra gondolta őket? Lehetséges. Valószínű. Ha nem is olyan mértékben, mint Horváth János fejtegeti. S Ady legnagyobb ereje? Ugyancsak a szerkesztés. Legtarkább szimbolista képbe burkolt versének is a belső rendszere oly kerek, akár a küllők rendszere. Petőfitől tanulta? Nyilván. Ahogy a hazafiságot is. De hisz különben semmiben sem hasonlít rá! Sőt! Igen. A nagyok a nagyot – a mélyet – veszik át, s adják tovább.
December 6. Esztendők óta az első premieren, Hubay Miklósén, a Bartók-teremben. Az egész irodalom meghízott és megöregedett. [– – –] A szünetben a folyosón csak azzal beszélek, aki maga kezdeményezi a beszélgetést. Az üldöztetési rögeszme szinte kellemes mámorként kereng bennem. (Kádár János tegnapelőtt, a kongresszusi záróbeszédében is megemlékezett félreismerhetetlenül rólam, bár tréfába burkolva ezúttal a kritikáját.) Odáig vagyok, hogy már nemcsak nem köszönök elsőnek, de köszönést is alig fogadok – nem tukmálom magam, nem kompromittálok a közeledésemmel senkit. Amit méltán ítélhet más gőgnek, fennhéjázásnak. Nem bánom. Jutalmam a személyes tapasztalat arról, hogyan keletkeznek a félreértések.
*
Az volna vajon a dolgom, hogy gondolatokat közöljek? Hogy ébresszek. Ezzel becsüllek meg: fölteszem, hogy benned is van valami. S miért is ne volna legalább annyi, mint bennem. Még akkor is, ha „egyszerű béres” vagy. Ex nihilo nihil. A költő keltő.
*
A jó író első föladata, hogy mást is mutasson a tehetségén kívül.
*
Az éhezés, a fázás, a lakásínség, mind csökkenőben. De a nemi nyomor mintha növekedne. A hipokrízis uralma – tűrhetőbb, de rombolóbb.
*
A „rokon lelkek”, nem, már ezeket sem bírom. Mert kezdetben mégis figyelek rájuk? Nincs csüggesztőbb, mint ha egy író – figyelmem háromórai igénybevétele után – pontosan azt közli velem, amit én közölhettem volna ővele. A hasonlóság ezen a téren nem szövetségre vezet; embergyűlöletre.
*
A leghitványabb mondatok egyike: „Előre láttam”, rosszról szólva. Bűnrészességet jelent. Legalábbis vétkes hanyagságot. Vagy szadizmust. Mert miért nem léptél közbe? Mert csak a gyávaságod – kibújni a felelősség árnyéka alól is – mondatja, hogy valamit előre láttál. Eleve ki akartál bújni.
December 8. Engedélyt kérni, hogy franciaóra után a barátnőivel elmehet-e moziba, Ika fölhív telefonon, egy nyilvános állomásról. Mivel legutoljára – s legtöbbször – Párizsból, illetve Nantes-ból hallottam a telefonhangját – mely halk és megilletődött –, egyszerre óriási távolság teremtődik közöttünk, egy pillanatra, de az akkori intenzitással. Öröm önt el, mint akkor, midőn órákig tartó várakozás után „bejött a hívás”, s az idegen nyelvű közvetítő s összekötő alkalmazottak után végre az ő kis magyar szavát hallhattam. Aztán – ennek múltán – éppoly intenzív öröm afölött, hogy hisz már itt van, Pestről beszél. S elgondolkodás nélkül megadom neki a beleegyezést. Különben holnap lesz – tizenhat éves. Igen meg vagyunk elégedve vele, csak nem merjük szinte magunk közt sem emlegetni, nehogy irigységre ingereljük az isteneket.
December 9. Őszinteség! Épp azok közt nem lehetséges, akiket szoros érzelmi kötelék fűz össze. Ezek ugyanis nem képesek, vagy nem hajlandók megsérteni egymást. Enélkül pedig nincs őszinteség. Őszinte vagyok, hiánytalanul nyújtom magam, másokra való tekintet nélkül. Az igazi őszinteség nem is elkövetőjét leplezi le; azt, akivel szemben elkövetik. Azt, aki azt hiszi: igényt tart rá.
*
Szeretek jó koponyák társaságában lenni. Nem azért, mert jó dolgokat tanulok tőlük. Mert nekem jutnak jó dolgok eszembe. A kova a kovától szikrázik. A téglát csak töri. Némethtel (négyesben, vacsora után nálunk) Hruscsov bejelentéséről: rövidítik a munkaidőt. Nem is oly sokára napi hat óra lesz. Logikus, hogy utána öt legyen, majd három, sőt kettő. De mit csinál a szocialista emberiség a szabad idejével? Amit az arisztokraták? Amit a nagypolgár feleségek? Amit a szerzetesek? Ez a helyzet vizsgáztat az élet tartalmasságából. Az élet értelméből. Ő persze – a nagy aggódó – először is aggódik. Holott először is polihisztorok lehetünk ismét, a szó jó értelmében. Visszatérhet az enciklopedikus tudás. A mesterség szeretete. A földé. Mert: ha az én kedvtelésem vagy „kultúrám” az, hogy remek könyvkötéseket készítsek? Vagy intarziát? Vagy egy isteni kertet? Vagy galambtenyészetet? Baromfitenyészetet? S ha tehenek nevelése lesz a magán szórakozásom? Az igazi megoldások – a szabad érvényesüléséi – ekkor következnek el!
December 10. Nincs kellemesebb, mint művelt kis nemzet tagja lenni. A művészek és tudósok kisebbségi érzésének jóvoltából az ember minden világtermés krémjét kapja: az elzárt nyelvek szellemi emberei ugyanis minden külföldi nagy alkotást figyelemmel kísérnek, lefordítanak és mércéül tekintenek. A spanyol nép kezdő költője csak Gongórát akarja fölülmúlni, csak azt olvassa; norvég kartársa Shakespeare-t, Racine-t, Dantét, Goethét, Puskint, s ráadásul természetesen Gongórát. Sehol nem oly változatos és nívós a színházi repertoár, mint Amszterdamban. S mivel a történelmi gyalázatosságokat, azaz más népek letiprását és gyarmatos kiszipolyozását általában nem kis népek szokták elkövetni, ezek tagjainak szégyellnivalója s lelkiismeret-furdalása is kisebb, így lelkük az etika terén is szabadabban, magasabbra száll. Segíti az utóbbit, hogy a kis népeket elég gyakran éri vagy fenyegeti elnyomás, fiaik így fogékonyabbak a szabadság nagy eszméjére s az önfeláldozásra. Nem megvetendő előny az sem, hogy kis népek tagjai anyanyelvüket külföldön tolvajnyelvül használhatják. A kisebbrendűség érzése megadja azt a szerénységet is, amely a nagy föladatok megkísérléséhez szükséges. E szerénységen s nagyratörésen kívül a kis népeknek még elszántan bátraknak is kell lenniök, mert enélkül kis népként sem maradnak fenn.
*
A magyar pusztuló nép. Olyan mégpedig, amelybe a pusztulás elemeit a fölháborodás nyomta. Irigyei fölháborodása, hogy mit díszeleg itt ez a jöttment, s a saját fölháborodása, hogy mit keresek én itt ennyi rosszakarat közt. Olyan pusztuló hát, amelyet nemcsak érdemes, hanem mintegy interkontinentális kötelesség megmenteni. De mivel senki más nem fogja megmenteni – azért, mert nem ismeri –, őt magát kell abból interkontinentális érdekből a megmentésre fölbiztatni. Ennek az első lépése, hogy a pusztulását elébe tárjuk: megismertessük őt először is a sorsával. Ez nem könnyű, nem is veszélytelen föladat. Az irigység már a nemzeti tudat donzsonját is bevette. Nem a szavaknak, hanem az eszme és a tett egymáshatásának a játéka: a magyarság pusztulását legelszántabban a legelszántabb védelmezői ábrázolják.
*
Volt egy teóriám: nemzeti forradalmak jönnek. A nagyobb csoportú elnyomatás ellen kel föl a kisebb. Az elnyomott zsidóság. Mi nyomta egységbe? Polgár volta? Rotschild népkonyhái végig Európán, sőt Amerikában, sőt Ausztráliában? A zsidóság, mint nemzet – s annak szabadságharca. Tragédia: nem értették meg! De amikor ő maga sem tudta – (épp azt nem tudatosította, a nagy tudatosító), mi történik vele.
*
(Előszó egy verskötethez.) Saját területe annak van, ami máshová nem fér. Ahol az emberi közlés többi területe határt kap, ott kezdődik a költészeté. Jó volna, ha a költők mindenről elmondhatnák ezt a mindenen túl kezdődő sajátos közlendőjüket. Ezt éppúgy nem lehet kívánni tőlük, ahogy a tudósoktól sem kívánhatjuk, hogy minden jelenségről rögtön mondják el, amit a tudomány azokról egykor tudni fog. Útközben, munka közben ilyen kívánalomra csak az esetleges félreértések elhárítása végett válaszolhat a tudós is, a költő is. Nem tudom, miért, milyen eredménnyel kutatjuk az atom fölhasználásának titkát; de azt már most megmondhatjuk, nem azért, hogy emberölésre használják. Rákanyarodunk a költői közlendők olyan útjaira, amelyen eddig nem jártak; nem azért, mert az eddig eléggé kifejezett mondandóktól eltávolodunk. Eszméket s érzelmeket vizsgálunk. Nem ellentétben az eddig vizsgáltakkal. Sőt; sok esetben máris látható, hogy azok folytatásaként.
December 15. Rózsikának vendége van, Erdélyből. Annuska. Nekem is illik látnom. Adyék cselédlánya volt. Eredetileg „Boncza nagymamáé”. De a fiatalok megörökölték, s fölhozták magukkal Pestre, 1918 októberében. „Még jókor, épp a menekülés előtt.” Apróka asszony, illetve lány. Idősecske, de lapos, kedves arcán a nyíltság és a jóság szinte a gyermekkort tartósította. Ady. – Nagyon jó ember volt. Deli ember is volt, de csak a fölső testében; a lábai bizony olyan vékonyak, hogy nem is használta szívesen őket. – Ivott? – Ott ült az előszobában, a karosszékben maga-tudatlan. Behúztam a székkel az ágyához, odadöntöttem a fejét, aztán fölraktam a lábait is. Nem csinált az semmit, amikor részeg lett, csak aludni akart. – Csucsán? – Olvasott az mindig. Járkált a birtokban, flóbertpuskával a mátyásmadarakat lőtte. – Birtok volt? Nagy? – Igen. Volt negyvenöt hold is meg kastély. Volt ott kocsis két gyönyörű lóhoz, meg szakácsné, takarítóné, udvarosok. – Egyszóval mit csinált Ady? Annuska csak Bandinak hívja. – Sokat is aludt. Délben kelt föl, pizsamában, slafrokban jött az asztalhoz. Minden újság kellett neki, hogy olvassa. – Este meg a nagymamával durákozott. Nagyokat nevetett, ha nagymama lett a durák. – Pesten meg, mikor nem főztünk, engem is elvittek a vendéglőbe, abban az erdélyi kötényemben ültettek magukhoz az asztalhoz. Rendelhettem, azt ehettem, amit ők. – Bölönitől meg mindig várta a levelet. Ha nem kapta, még táviratozott is.
December 17. Nagy szellemeink magánlevelei is értékek – hatása alá kerültem ennek én is. Olyannyira, hogy levélszekrény előtt nemegyszer belém bújt a pimasz áhítat: levelemmel egyszersmind holmi ereklyét bocsátok útjára. Amíg egyszer egy szegény vidéki rokonomnál az árnyékszék falán, a fordítva bevert nagy szögön a gondosan fölszeletelt újság- és naptárlapok közt föl nem fedeztem az én egyik kéziratos levelemet is.
December 19. A jámbor erényesek! Akiknek eszébe sem jut, hogy az erény is lehet hiba. Hány bűn okozója. Valamennyi önzés közt a jóhiszemű önzés a legszörnyebb.
*
A költő területe nem a gondolat. Semmit sem „fejez ki”, ha csak azt fejezi ki. S oly tökéletes gondolati költemény, mint a Semmiért egészen? Indulat is van benne. Düh. Épp egy képtelen igazság vállalása; sőt igazolása. Az a vers azt fejezi, hogy egyedül vagyunk. Mégpedig nem gondolati alapon. Hanem, mint „état d’esprit”.
*
December 20. Péter telefonálás után és jó negyedévi elszakadás után. Kövéren, öregen, de a hajdani, a kiirthatatlan üdeséggel. Sőt bájjal. Mi is teszi – minden külsőség ellenére – oly fiatalossá? A lankadatlan ambíciója, hite; kamaszos hiszékenysége, hogy van miért, van mire törekedni. Késő estig maradt. Kétszer is kimondta a szót: imponderabiliák. Én meg mint egy igazi apa, életemben először. Kiszóltam Ikának: Készíts egy kanna teát. Húsz perc múlva az asztalon egy nagy ezüsttálcán ott van két csésze, csészealjjal, egy tál, szépen elrendezett süteménnyel, cukortartó, kanál, teáskanna, szalvéta. S teáztunk az öreggel, mint két angol lord.
*
Arany nagy költő lett volna Petőfi fölszabadító s útmutató hatása nélkül is. De nem olyan lett volna, amilyen így lett; valószínű, hogy Vörösmarty szabású inkább. Hogy Petőfi szabású – népi hangú lett –, ez kötelezettséggel járt. Arany ezt nem teljesítette. Szemlélete legjobb esetben is vörösmartyas. Csak míg Vörösmarty egy jobbfajta köz-, azaz uralkodó ízléshez idomult, a reformkor embereiéhez, Arany a Wenckheimok, a Tiszák társadalmának lett elfogadott költője, még akkor is, ha csak engedte, hogy az legyen. Ő még a kiegyezés feudális potentátjai előtt húzódott tiszteletadással a fal mellé. Szellemének letéteményese, Gyulai, már a fiatal Hatvany előtt is. Nem a „polgári” forradalmár Hatvany előtt, hanem – ahogy nekem Móricz személyes élményként elmondta – a báró Deutsch cukorgyárosfi előtt. Elkövetődött egy árulás. Olyan halkan, mint ahogy egy forrás kibúvik a földből. De mégis Duna lett belőle.
*
Georges D’Anthès neve a legkisebb Puskin-életrajzban is ott van, s ott is lesz mindvégig. Halhatatlan tehát, mégpedig az irodalomtörténet sajátos törvénye folytán. „Érdeme” ugyanis az, hogy ő ölte meg Puskint. A csodálnivaló az, hogy noha tudta, ki áll vele szemben, volt képe célba venni a költőt, s volt ereje lepuffantani. Mostohaapjának, báró Heeckeren-nak semmi köze nem volt a párbajhoz. De ma már az ő neve is halhatatlan, az irodalomtörténészek különös jóvoltából. Puskin nyilván nem akart ilyenfajta halhatatlansági jót a gyilkosainak.
*
Flóra egyik kartársnője, meg a hároméves kislánya: – Egy kistestvért vegyél nekem! – Azt nem tudok. – Miért? – Mert nincs apukád. – Hát akkor egy apukát vegyél nekem. – Azt sem tudok. – Miért? – Mert egy már volt. – Hova tetted az apukámat? – Meghalt. – De hova tetted? – Letették a földbe. – Földbe tetted az apukámat? – Aki meghal, oda teszik. – S ott mit csinál? – Virág lesz belőle. – Olyan, amelyikkel beszélni lehet? – Nem lehet. – De én beszélni akarok vele! S a kislány sírni kezd. – Ne sírj! – Miért csak olyan virág lett belőle? – Nemcsak az lett. – Hanem? – Angyal is. Erre megnyugodott. De este egy vendéghez ezzel somfordált oda: „Földbe dugták az apukámat!”
*
December 24. A karácsony nálunk megíratlan Kosztolányi-novella, esztendők óta. Napokkal előbb kezdődik a láz: kinek és még kinek és még kinek milyen csomagot. Már a szenteste előtti nap is a fenyegető idegösszeomlásé. Végre a vidékre és a külföldre szánt csomagok (20–25) postára kerülnek. Huszonharmadikán a pestieket már Laci hordja ki (ki tudja, hányat!). Futkozás, suttogás, hogy a ház urát semmi ne zavarja munkájában (ami, ahogy az egész ház tudja – a versírás). Ki díszítse a fát? Ki fixálja? (Csak Flóra.) Az ebéd a szokásosnál is később jön. A vacsora – mely a gyertyagyújtástól függ – még inkább. Hat óra, hét, fél nyolc, nyolc – na végre, megszólal az angyali csengő. És Flóra, szegény. S én, aki irigység tárgya vagyok, hogy ilyen önfeláldozó nagyszerű asszony férje lehetek. Így van: boldog vagyok vele. De a mondás, hogy a remek cipőkészítő rongyos lábbeliben jár, mindenre igaz.
December 26. Három jó nap: karácsony. Három ajándék, mert hisz rosszat vártam. 24-én este fegyelmezetten, de mélyen földúlva haza Hidaséktól. Telefonon hívtak – akaratlanul az én ügyem „megoldásába” estünk. Csupa jóakarat Ágnes is, Hidas is. De szó szerint azt mondják – meggyőzésemül, amit legkomiszabb ellenfelem mondhat. Én okozom az irodalom görcsét. Én vagyok felelős tehát nemcsak az egész szellemi süllyedtség miatt, hanem a fiatalok megrekedtsége, az egész ország boldogtalansága miatt. – De hisz még az sem igaz, hogy hallgatok. Csak ebben az évben egy drámát és egy verseskötetet adtam át közlésre. – De egy sor sem volt benne, ami mellettünk szólt! (– És a többiében volt? Azt miért nem tették nevetségessé az Írószövetség alakulásán? Azért is én felelek?) – Miért nem ment el oda? – Hogy szembekapjam, amit rám szántak? És így tovább. De itthon Flóra (noha nem mondtam el neki, miből jövök) gyógyító készsége teljes fegyverzetével szállt szembe a rossz hangulattal. Gyertyagyújtás ugyan most is csak nyolc órakor volt, s vacsora persze még később. De közben hármasban (Ikával) tréfa, négyesben pedig, – Maricival – még eléneklése a „Mennyből az angyal”-nak.
*
Tegnap délelőtt ismét Hidasékkal – elűzendő a rossz hangulat ízét – a Várban, majd az Auguszt cukrászdában. „Ma nem húzunk!” – szellemben.
December 29. Dobozy Imrével Bonyhádra, Börzsönybe. Akinek egy napja van egy hely megismerésére, rossz időben menjen oda. Szép időben a gaz is szép. A napfény a legnagyobb megvesztegető. Tétényig köd, de az a fajta, amelyben a kocsivezetők már megindítják az üvegtörlőt. Azután fölszáll a köd, de csak azért, hogy a vizét nyíltan kihullassa. Ercsi előtt már szakad. Útitársam, Dobozy Imre, már régebben elmondta, hogy itt Ercsiben volt az első találkozásunk, nem sokkal azután, hogy a szovjet csapatok elfoglalták a falut. Ő partizánként harcolt a soraikban. A mienk volt az első polgári gépkocsi, amely akkor – 1945-ben – Pest felől a faluba érkezett. Egy ütött-kopott, cserebogárnyi topolinó volt, de öten szálltunk ki belőle. Társaim – Szőnyi és Kardos – a kommunista párt első kiküldöttségeként az alakuló pártszervezetek ellenőrzésére mentek. (A gépkocsivezető: Garas.) Nekem egy földosztó-ellenőri igazolvány tette lehetővé, hogy a bajba jutott rokoni házakat, majd a tágabb szülőföldet bejárhattam, a front területén is. Hisz utunk nem egy szakaszát még távoli ágyúdörgés alatt tettük meg. Ennek az útnak jegyzeteiből állítottam össze később a Honfoglalók közt címen megjelent riportsorozatot. A jegyzeteket egy nagy iskolai füzetbe egyéni gyorsírásával feleségem rótta. A csodálatos befogadóképességű kis kocsiból ötödiknek ő szállt ki, az aránylag legkényelmesebb helyről, a csomagtartóból. Tizenöt év távolából ez az út mintha annak a hajdaninak a folytatása volna, ez az érzés kerülget. A helynevek, az útkanyarok a táj akkori képét idézik föl. El nem kerülhetem az összehasonlítást. Érzelmeim összehasonlítását sem. Csaknem minden érzésem akkor kételemű volt. Azok közé tartoztam, akik azt hitték – a romba dőlt városok és falvak, a nemzeti vérveszteség hatása alatt –, hogy mindennek a helyrehozását mi nem érhetjük meg, ez csak több emberöltő műve lehet, ha lehet. Ugyanakkor soha nem élt bennem oly konokan a hit, hogy a társadalmi életet a nagy tömegek akarata szerint kell ujjászervezni, a szocialista tanok és tapasztalatok nyomán. A romvilágra vigaszt ígérve állt rá eszméim álomvilága. A reformerek egyik nagy gondja, hogy a régi rend hogyan takaríttassék el, mintha nem lett volna gond többé. Az a rend magát robbantotta föl, s én egy hamis hasonlat hatása alatt magam is azt hittem, ösztöneit sem sarjaszthatja újjá. Tél közepe táján vagyunk, de felhőszakadással keresztezzük egymást. Rángó esőfonalak homályosítják el a kocsi ablaküvegeit. Amikor aztán kilátunk – amikor kijutunk az esőből –, akkor érünk csak be az özönvíz szívébe: a hegytőben épült Kakasd főutcáján a kocsijárón át ömlik az ár, felhőtlen ég alatt. Emlékszem ennek a falunak is a szétlőtt, az elnéptelenedett képére. A tankharcok szántotta határra, a kidűlt ajtajú présházakra. A falu most olyan ép, akár gyermekkoromban. A földeken – hol zölden az őszi vetés, hol barnán az ekehúzások végtelen párhuzamosa -; a fésült szöllőhegyeken hibátlan fehér minden pince. Tudom, hogy a nép jó háromnegyedében kicserélődött. Az esemény tragikus, de az élet a tragédiák után is folytatódik.
*
(A kocsiban szóba kerül az én „ügyem”. – „Jönnek-mennek az államtitkárok, de én Babitsnak és Petőfinek felelek!” Idegkitörés. Fegyelmezetten, hogy ne sírógörcs. Fáradtság. [?] Na de itthon – mindez kijön. „Kiborulás”. Jó kifejezés. Négy darab olyan altatóból, amiből máskor egy is mindent megold.) |
rajta egymásba fonódó kéz.