1958

Eddig még mindig abbahagytam az efféle naplóírást. Minden írói napló: panaszkönyv, a jövendő üzemvezetőség címére.

Névtelen – bár fölismerhető stílusban írt – levelek gyűjteménye, ugyancsak a fenti címre.

De most jó volna nem abbahagyni.

Az író azért ír, hogy „kiírja” magából, ami különben meggyötörné. Én ezt sosem éreztem. Engem épp az írás gyötört meg. Számomra szolgálat volt – külön lapot igényelne, valójában minek is a szolgálata.

Olyanformán érzem, hogy jó volna nem abbahagyni, ahogy egy-egy regény írásának elején érzi az ember: jó út, már csak pusztán a kitartástól függ, hogy jó célhoz is érjünk.

 

*

 

Bölöni. Szegény.

„Fajtámbeli testvéremmel” – Ady dedikált neki így egy verset. Ez volt a peronjegye a magyar irodalom síneihez, ez örök bérlete a magyar közélet összes vonalára. Egy magyar úr, sőt nagyúrszármazék, aki forradalmár, nyugatos, művelt. Mint Rákóczi.

Esztendők óta szinte csak a „népiek” ellen ír, a nacionalizmus ellen, a barbárság ellen. A műveltség, a pallérozottság, az elfogulatlanság védelmében; s birtokában, hangjáról ítélve.

Ez a mostani cikke az Élet és Irodalom karácsonyi számában a magyar provincializmust veszi célba, európaiságot, nagyobb szellemi igényt, szélesebb látóhatárt ajánl. Címe is ez: Új Horizontot.

Az ötödik bekezdése szó szerint:

„Most, amikor az írók jó része s egy számottevő új nemzedék dicséretreméltóan, szerencsésen és bátran a mai magyar élet felé fordul, nem érdektelen, és nem haszon nélküli ilyenekről szólni. Nehogy bármiképpen valakit is megkísértsen ci-devanjaink szelleme, akik keblen-melengetett nacionalizmusukkal hamis értékű magyar irodalmat tápláltak. Nem lennénk kommunisták, ha éppen mi nem értékelnők érdem szerint nemcsak klasszikusainkat, hanem elsősorban élő íróinkat, de hibát követnőnk el azzal is, ha túlságosan öntelt elégedettséggel néznők megragadó és biztatóan fejlődő friss irodalmunkat, bármennyire is kedves gyermeke ez népköztársaságunknak.”

Hogy azt az egyetlen francia szót is, amit leír, hibásan írja le, nem szórakozottság. Aki hallotta őt franciául beszélni, elámult a csodán: negyven év Párizs önmagában milyen kevés nyelvlecke. Nem szórakozottság a „hibát követnőnk” el sem. Hogy a székelyeket s a pesti nyelvsznobokat fölismertető nók-nők az átható (a határozott tárgyra utaló) ragozásból nála az át nem ható ragozásba is áttör – ez éppúgy eredendő hibát, ezúttal valamiféle túlzó törekvést, valami lelki erőfeszítést fed föl. (A hibába épp a hiba szó leírásánál esett.)

Mi ez?

S a táplálékul szolgáló bokázó hazafiság szörnyű képzavara? S hogy a keblen-melengetést épp a nacionalizmusról szólva használja rosszul?

Évekkel ezelőtt együtt utaztunk Párizsba, egy fülkében. A határon, az ellenőrző rendőrtiszt, miután elkérte útlevelünket, az utasoknak néhány olyan adatát is fölírta egy papírlapra, amely nem volt bejegyezve az útlevélbe. Először is az anyjuk nevét. Bölönihez fordult. Bölöni rám tekintett, s csak azután mondta:

– Krausz Szidonia.

A tiszt visszanézett rá, némán írt. Aztán hozzám fordult.

Mások feszélyezettsége mi magunkat is feszélyezetté tesz. Őszinte rokonszenvet éreztem a nyilván rég halott Krausz Szidonia iránt. Azt hiszem, az ösztökélt, hogy ne Bölönire pillantsak, miközben kimondtam:

– Kállay Ida.

De a feszélyezettség nem tűnt el a levegőből; nem, a rendőrtiszt távozása után sem.

A francia határon a francia tiszt akadékoskodni kezdett Bölöni vízuma miatt. Bölöni izgatottan magyarázkodott. A francia összevont szemöldökkel hallgatta.

– Ki értesítette? Micsoda értesítés?! – kérdezte. Nem értette Bölöni magyarázatát.

Mert Bölöni a hímnemű és a nőnemű birtokos névmást elcserélve mon visa helyett újra meg újra azt mondta ma visa. Francia fül ezt csak m’avisa-nak hallhatta.

Nem volt bennem elég – erő? tapintatlanság? –, hogy közbeszóljak, és segítségére legyek.

Később sem, egyéb dolgában sem.

Most már véglegesen el van rontva minden. Holott pontosan harmincöt éve ismerjük egymást. Első kötetem egyik versét tüntetően – Pestről, 1929-ben! – neki ajánlottam. Itókának első férje – akit ő mint román herceget szokott emlegetni – Flóra édesapjának unokabátyja volt, Csernefalvi Kozmutza Kornél. Nagy Lajos kéziratai közt meg kell lenni annak a másfél oldalnyi stílusficam-gyűjteménynek, amelyet a Nyugat Árkádia-rovata számára az akkor emigráns Bölöni Az igazi Ady könyvéből Lajos összeírt, de amelynek közléséről én lebeszéltem – pellengérre még in contumatiam se állítsunk olyat, aki nem tiltakozhat.

 

*

 

Még egyszer elolvastam az imént idézett bekezdést. Három mondat, s bizony legalább háromszor három hiba. A leggorombábbat azért nem említettem, mert annak érzékeléséhez hovatovább valóban – provinciális fül kell. „Nem lennénk kommunisták” ugyanis merőben mást jelent, mint az, amit e mondat leírója nyilván kifejezni akart, hogy „Nem volnánk kommunisták”. Föltételes módunk lenne alakja mindig a jövőre utal. E mondat tehát magyarul értővel azt közli, hogy leírója és helyeslői még abban az esetben sem lennének kommunisták, ha…

Ha lelkületükből lehetnének.

Nem, a stílus nem az ember. Vagy csak írókról szólva az. Különben ördög; az, amely mélytudatunk gyehennájában forr, és forralja bosszúját, kárhozatáért.

Az újévi üdvözlet egy huszada sem a három év előttinek. Még a tavalyi mennyiséghez képest is, mint a kazal után a villahegynyi. Szinte a pórusokon érezni, hogy húzódik el tőlem egy világ (egy lármás, nyüzsgő), és hogy emelkedik ugyanakkor körém egy elzáró fal (merev és salétromosan nyirkos.) Már az intézmények szabvány B.U.É.K.-jai is elmaradtak. Az egész szellemi és művészi régióból voltaképpen egyetlen üdvözlet jött, Kállai Gyulától, nem kis meglepetést keltve; s nem kis gondot okozva: tanácsos-e, vagy illik-e válaszolni rá?

 

*

 

Somkutiék. Az új házmesterpár.

Voltaképpen egy család vagyunk, házmesteri teendő nincs. A lakás – fűtéssel, világítással – azért jár, hogy a házmester télen naponta megrakja a pincében lévő kazánt, a mi három szobánk központi fűtésének kazánját. S itt legyenek nyáron, hogy férfi legyen mindig a házban.

Dávid László ajánlotta őket. Teljes kezességgel. A férfi hatvan körül. Az asszony…

Beköltöztek. Helyesebben jöttek; bútoruk nem volt. Valami áldatlan családi körből kellett kivonulniok.

Az asszony – Rózsika – keze rokkant, egy csészét nem tud fölemelni.

Férje – egyszerűségből a gyerekek Rózsi bácsinak hívják – nem lakhat itt.

A városban nője van, ott alszik. Csak vasárnap, ha följár.

Próbálom tisztázni a dolgot.

Rózsi bácsi, épp csak lenyelve a szemérmességet.

– Kérem, Illyés, férfiak vagyunk, én megmondom kivételesen ahogy van. A feleségem már nem asszony. De én még benne vagyok. Rajtam még rajtam van.

Így is megvagyunk.

 

*

 

Írni tudni – szépirodalmat – annyi, mint tudni nem írni. Vagyis épp csak a lényegeset, az elkerülhetetlent kifejezni, de azt azon árnyalatosan s érzékletesen, ahogy bennünk kialakult, ezernyi gondolat s millió élmény feldolgozása után.

 

*

 

A díszes stílus gyanús.

 

*

 

A jó stílus férfias. Nem szép színei és formái vannak, hanem izmai, csontozata.

 

*

 

A vers legyen világos, de semmit nem ér, ha nem a homály határán az. Ha nem – nem tör be a homályba, hogy új területeket hódítson a világosságnak.

 

*

 

Ne kérd a bocsánatomat. Azoknak bocsátok meg, akiket megunok.

 

*

 

Mit bizonyít a tudósok tévedése? Hogy maga a tudomány becsaphatatlan.

 

*

 

Nem ítéleteimben akarok következetes lenni. Abban, ami ítéleteim megformálására késztet.

Kossuth viselkedése 48-ban – így is nézhetem – következetlenségek sorozata. Nyáron még Pestre hívja a királyt, ősszel hadat toboroz ellene.

De mind a kettőt miért? Épp azért, mert ettől kezdve kezdi szinte megszállottan azonosítani magát a nemzet becsületével.

 

*

 

Sokat olvasni azért is kell, hogy meg ne ismételjük ostoba írók mondásait.

 

*

 

Legkevésbé azok a házastársak ismerik meg egymást, akik elhatározzák, hogy mindent elmondanak egymásnak.

 

*

 

Olvasom, olvasom ezt az írót. Mitől olyan fahangú? Mint azok, akik egyformán ejtik a nyílt és a zárt e-t.

Nem ismeri a különbséget a minket és a bennünket közt.

Végig a Körúton – ahogy az autóbuszon a fogorvoshoz megyek – falragasz: George Sébastian, a párizsi opera karmestere vezényel. Ez a George Sébastian – ahogy a lapok naponta tudatják – voltaképpen Sebestyén György, vagyis magyar. Már magyar eredet.

Idegállapotom jeleként tudatosítom, hirdetőoszloponként ingerel, sért, köp egyre vadabban a szemembe. Monsieur Sebastian ki akar tüntetni azzal, hogy itt van, noha megtagad bennünket, vagyis valójában nincs itt. Egy határozott hang bennem azt feleli, hogy menjen – s ne jöjjön – – –

Elmondom csendesen véleményemet X-nek. Fölvilágosít, hogy M. Sébastian franciásított neve is magyarosított volt. Váratlan hatás: enyhület, szánalom, majdnem hogy együttérzés fog el. Ahasvérus, mihelyt fölismerhetem, barátom. Mennyivel emberibbek volnánk – rokonszenvesebbek – valamennyien, fölismerve. Hát még bemutatkozva.

Ha egy házra, amely kedves nekem, azt mondom, omlóban van, nem azt mondom, hogy helyes vagy kívánatos az összeomlása. Ha a magyar népről azt állapítom meg, hogy romlóban van, csak aljas szándék vádolhat azzal, hogy ártani akarok neki. Az árt neki (vagy máris ártott neki), aki hallani sem akar a bajról. Már az neki nem fáj. Legfeljebb a lelkiismeretét fúrná, de azt se fúrja! Inkább forduljon föl.

 

*

 

Kopernikusz egy világgal állt szemben. Harcolt. Még késő követői is börtönben, kínpadon, majd harci paripán és trónuson ismételték a nevét, illetve az eszméjét. A katolikus egyházat ő „tisztította” meg, hogy ne a döntést mondjuk.

Ezt a rakétát az egész emberiség helyeslése, reménye kíséri.

Csak a politika vetne neki gáncsot.

Bizonyos, az oroszok óriási tekintélyt szereztek. Nagyobbat még, mint az űrrakétával.

De ezzel S. K. regényei nem lesznek erősebbek. S „vallotta” politikai elvei sem.

A világkép tágul.

S bonyolódik.

 

*

 

Ikától tizenhat napja nincs levél. Holott Aranyossi francia feleségének dec. 26-án azt mondta a gare de l’Est-en (mert kikísérte), hogy előző nap is írt.

S Jancsi újévi üdvözlete is megjött, 26-os dátummal.

„Azt nem cenzúrázzák, nyomtatott szöveg” – mondta már nem is tudom, ki, telefonba.

 

*

 

A nép emlékezete százados, évezredes elemeket őriz, főleg a gyermekversekben és a mesékben. (Mert a gyermeki agy rögzíti a halottakat egész az aggastyánkorig, s emlékeiket pedig legszívesebben az aggastyánok emlegetik, adják tovább – épp a gyermekeknek, a leghálásabb hallgatóknak). Ázsiai sámánritmusok élnek a mai gyermekmondókákban.

Ebben a népgúnyoló két sorban (melyet nyilván nem a benne rejlő gúny, hanem az alja szó gátolt terjedésében),

 

Paraszt, Seggemből harapsz –

 

nem Dózsa fölfalatásának szörnyű emléke rejlik?

Nem nekem jutott eszembe. Egy báróivadéknak! Penitenciául? Kislány korában még hallotta egyszer. Ő meg azért őrizte meg, mert azóta se merte elmondani, s most se másként, mint kihagyással, nyaka nyújtogatásával jelezve, hogy pontok sorakoznak. S belepirulva az iszonyatba, hogy a bosszú mit szenvedtetett el egy hőssel, egy néppel.

 

*

 

Aforizmát írni nem boszorkányság. Nemcsak megtanulható – gépesíthető is. Olvassunk bírósági vádbeszédet. Valahányszor az ügyész lerántja a vádlottról a leplet – megállapítván például, hogy az csak ravaszságból mutatott átmenetileg hálát későbbi áldozata iránt – s foglaljuk azt minél általánosabb szentenciába már az egész emberiség ellen.

Az előbbit így:

A hála csak a haszonlesés előlege.

 

*

 

Az önző viseli legnehezebben a magányt: puszta önmagát. Természetes. Az önzés fosztogatás.

 

*

 

Az az igazi bátor, szabad lélek, aki a szolgaságtól sem fél.

Tekintve, hogy minden második ember őrült, minden második előtti tolvaj, valamennyi pedig ráadásul állatian önző, el kell ámulnunk, hogy a vízvezetékből folyik a víz, a vonatok aránylag ritkán ütköznek össze, s a frissen vásárolt kenyeret nem tépik ki a gyermekek vagy az anyókák hóna alól az utcán; vagyis hogy a társadalom maga józan és becsületes működésűnek látszik. Ez még diákkori gondolatom. (Később hetekig sétáltam vele, mint regény-, illetve drámatémával.)

Ez voltaképpen a legnagyobb vigasz a teremtésben. Modern teológusként itt keresném isten keze nyomát, esetleg magát az egyébként szerencsés kezűnek egyáltalán nem tapasztalt Urat. Hogy az egyének pusztán az összeállás tényétől is kapnak valamit, s ezáltal többek lesznek, mint matematikai összességük. Ezt a többletet elemezni; tudatosítani, művelni: azt hiszem, engem nem kis mértékben ennek föltételezése vitt a szocializmushoz. Ez tartja ma is bennem a lelket, mindkét értelemben. Úgy is, hogy megálljam a helyem a földön s úgy is, hogy – munkám jó végeztével – nyugodtan várom testem tönkremenetelét, a halált.

 

*

 

A nemzet jobb embernevelő kas, mint a család. A családba már anyánk méhében belépünk; a nemzetbe, amikor tudatosodni kezdünk. A család köteléke még állati, a nemzeté értelmi. Egy-egy család tagjai sose tudják úgy gyűlölni egymást, mint egy-egy nemzetéi. Azért, mert ők nemcsak valamiféle várban vannak, hanem valamiféle börtönben is.

A nemzet voltaképpen szabad egyezmény. Ha nehezen is, de fölbontható. Olyan, mintha örök hűséget nem két ember esküdne egymásnak, hanem millió.

A családba nehezebben hatol be az emberiesség, mint a nemzetbe, amely végül is annyit ér, amennyi emberiességet – nagy emberi eszményt – valóra tud váltani.

A nemzet tehát voltaképpen nem más, mint megszakítatlan nevelés. Még a védelem is, amit nyújt, nem egyéb, mint ránevelés arra, milyen hasznos, ha az emberek nem hagyják el egymást. Nem engedik, hogy primitív ösztöneik – akár a „családiak” – elszakítsák őket egymástól.

Menekülő vad szarvascsapat, ahogy átugrik, átúszik szinte a bokrok, a vadászkunyhók, sőt a kilőtt puskájukkal ámultan hadonászó vadászok fölött, mintha ilyet láttam volna, egy teljes óráig. Csak hogy ezek őzek voltak! Ika tört rám váratlanul három barátnőjével, a hegy csúcsa felől csörtetve, vígan sikongva, s szinte az emeletes ház teteje fölött röpülve le elém az udvarra. Osztályukkal – negyedik gimnazisták – tanulmányi kiránduláson voltak Győr, Pannonhalma, Veszprém vonalán, Tihanyt is útba ejtették. A templomnál ők – mert hisz azt ők ismerik – meglógtak az autóbuszuk mellől, s egy iramban levágtattak hozzám – enni! Mogyorót, mézet, túrót, lekvárt, diót, hagymát, avas vajat ettek, mindent megettek, amit a tálalóban fölfedeztek, megették (egy karéj híján) minden kenyeremet. Közben ittak, bögreszámra vizet és – mert véletlenül épp volt itthon – friss tejet. Közben csiviteltek, nevettek; – nem, ez túl finom: igenis röhögtek, mint a megiramodó csikók – és egy percre le nem ültek. Aztán ismét sorra csókoltak, elismerve, hogy kivételesen klassz atya vagyok, és őzszáguldásukkal visszafutottak a hegyen. Mint egy tavaszi szép zivatar. Először örültem úgy az ifjúságnak, hogy nem az én bőrömben lakott.

Mert míg itt voltak, boldogan nyitogattam velük együtt a szekrényajtókat, hogy hol lapul még valami fogyasztanivaló, szívemben először tapasztalt jó melegséggel szolgáltam ki őket. Sütött a nap, a Balaton kék volt, a fák sárgák, az égen egy kis fia felhő. Állt az élet; épp azért, mert robogott.

Lőrinc egy éve halott.

Első távlat arra a tavalyi napra. A délelőtti odasietés. Aztán a kórházból Flórához, a Bethlen térre; mert utoljára még vele akar közölni valamit.

Most, délután (miután egy rossz tojással elrontottam az ebédet, s kidobtam) biciklin Örvényesre menet Némethhez, kályhaügyben. (Hogy – mielőtt Örvényesben megalkuszom, mennyiért csináltattak, s kivel s mennyiért vették?)

Épp az új kis háza felé tart. Messziről oldalt látom, s az anyja járásáról ismerem meg. Bíz öregesen megy.

Ő meg engem a baszk sipkámról.

Tolnay Lászlóhoz vezet, annak is van kályhacserepe. A veszprémi kályhás (Csernák… Galamb u. 2.) a jövő héten jön hozzájuk. Majd táviratoz.

Elkísér a műútig, egy rövidebb – illetve kevésbé sáros – ösvényen, galagonya- és kökénybokrok közt. Ott bicskámmal kivesz egy tüskét az ujjamból.

Lőrincről egy szót sem váltottunk.

Az a félóra, amit a malom följáróján a búzászsákokon ülve töltöttem, a szekerek, a libák, az alkony vonulását nézve a fehér tornyú faluban.

A Faust – ez a remekmű – élvezhetetlen, előadhatatlan, hitelesen (?) vacak színdarab. S óriási tanulság: lehet valami úgy is kitűnő, hogy mint művészi szándék megbukik. Vigasz arra, hogy a jó soha sehol nem vész el, még a sikertelenségben sem.

 

*

 

Az ember tragédiája is rossz darab. Remek értékeit az tartja meg – úgy-ahogy – a színpadon is, ami az operettrevüket.

 

*

 

A Bánk bán is rossz színdarab. Feszengek, unatkozom, de mindvégig helyben maradok, s végül is nagy értéket viszek haza. A zseni szinte a ruhatárban nyomja kezembe kitartásom díját.

 

*

 

Hát még a Haramiák milyen vacak darab, s az Ármány és szerelem, az egész Schiller, úgy, ahogy van! Igazán csak az menti őket, hogy lángelme szüleményei.

De ha mindezek a lángelmék nem színdarabba írták volna a mondandójuk? Vagy megtanultak volna – megtanulhattak volna – színdarabot írni.

 

*

 

Az igazi nagy drámák színpadszerűek is. Molière és Shakespeare nemcsak Szophoklészt veri. Hanem Scribe-et és Dumas-t is, a színdarabszerzés e két lángelméjű dilettánsát, akiknek minden idevágó a kisujjukban volt, épp csak a lényeg hiányzott a szívükből.

A közmondások olyan határozottan, olyan egyszervalóan csattantják el az igazságot, akár a mesterlövész a pisztolyt; a golyó csak a célba röpülhet. Nyilván emiatt gondoljuk, hogy az igazság mindig egyszerű, minél határozottabb, annál pontosabb.

Ennek az ellenkezője a való. Az igazság minél pontosabb, annál bonyolultabb. Az ábrázolás annál hosszadalmasabb és bajosabb. A modern irodalom nagy alkotásai épp azt példázzák – mesteri tömörséggel és okfejtéssel, (?) művészivel, miért igaz az, ami hazugnak látszik, miért erény az, amit eddig bűnnek tartottunk, amit sokan most is annak tartanak. Tolsztoj, Flaubert hatása ezért óriási – társadalmilag is.

Árnyalni – a művészetnek az egyik legfontosabb de vizá-ja.

S az én jelmondatom, mióta már.

Az igazság határvonalai ma még nem acélmetszetszerűek. Pasztelszerűek. Innen a sok szenvedés. A kultúrák nagy korszakaiban ez az ábrázolás mindig éles: fehéren a fekete.

 

*

 

Ouff! Kigázoltam végre, partra értem; 11 óra 42 perc, december 22, 1958.; befejeztem Malom a Séden című drámámat. Helyesebben bogot tettem a szörnyű piszkozat tetejére, amelyből tán semmi sem lesz. De egyelőre boldog kielégültséggel heverek a homokon.

Noha az igazi most következik. Elolvasni, azaz kisilabizálni az egészet, s eldönteni, hova nyújtsam: a tűzbe-e vagy a Nemzeti asztalára?

Már napok óta sejtettem, hogy végzek vele. Mikor írtam utoljára ilyen jegyzetet? Egy éve is van. Tegnapelőtt már rászaladt a kezem egyre, tegnap egy másikra. Most meg már tele vagyok tervvel, milyen művet lehetne fabrikálni ennek a mellékműfajnak a helyes – a megfelelő – működtetésével.

 

*

 

Előszó verseim esetleges kiadásához:

Nyilván megütközést keltene, ha múzeumban függő képeit a festő kezében ecsettel s fejében mindahányszor azzal a gonddal látogatná meg, nem lel-e rajtuk igazítanivalót.

De nincs anya, aki ne rendezne valamit a lányain, táncba bocsátásuk előtt.

Életem utolsó pillanatáig jogot és kötelességet érzek, hogy javítsak azon, amit hátrahagyok.

A hajnali ébredés egyre többször a nyelvészkedésé. Teljesen a képzelet játékával persze.

Érdemet kitüntetni csak némát érdemes.

 

*

 

A kitűnő kitüntetése fényt csak a kitüntetőre vet.

Telefonálás Bíróéknak, illetve – mert senki sem veszi föl –, fiuknak, Viktornak.

Már két hete is van, hogy Weszely Lászlóval megbeszéltük, meghívjuk vele őket is – föleleveníteni azt a hajdani párizsi Szilvesztert, az 1925-öst, a Rotonde-ban (amikor eltörtem a márványasztalt).

Nincsenek Pesten. A Mátrában üdülnek.

Közvetítse Viktor, hogy kerestük őket.

Hogy érezheti magát?

 

*

 

A „lét értelmetlen”. De ha már a vegetálás mellett döntünk, igyekezzünk a napoknak értelmet adni. Megfelelő mennyiségű napértelem összességében életértelem lehet.

 

*

 

Antos miniszter öccse egyik unokahúgom férjének hivatali főnöke. A múlt héten e nem is vérrokon dicsérete közben, mint sötét pontot rótta föl neki, hogy nyilván érintkezik velem. (Nagy ünnepeken valóban.)

A ság vajon nem hegyet jelentett valaha, illetve nagy tömegét valami egynemű anyagnak? S ebből lett a gyűjtőnévképző. Mi más a jóság, mint rengeteg jó, a világ minden x jó jelensége együtt? A rokonság?! Gyanús, hogy jobbadán melléknévhez járul. (A rokonságban is inkább a rokoni viszony lehetett az alap.) Az ország az urszágnak (a birtokolt területek összességének) a származéka.

Karácsony.

Az ablak külső fáján a hőmérő plusz 10.

Ragyogó, bárányfelhős ég. A kerítés tövében frissen sarjadt, vékony szálú fű.

Flóra két nap óta reggeltől estig vizsgáztat. Itthon meg csinálja a csomagokat. De épp ez a ráadásmunka pihenteti ki az előbbiből. Jókedvű. „S az én meglepetésem?” Olyasféle, mint tavaly. Hogy még a tartalék kávémat is elajándékozza.

De ez a jó, tüdőöblítő nevetés is megért egy ajándékot.

 

*

 

Új szokás. Néhány percnyi írás után azon veszem észre magam, meg kell tornáztatni az ujjaimat. Olyan görcsösen szorítják az utóbbi időben a tollat.

Füred. Pálfyék pincéjében. Fűtenek, mert – noha enyhe az idő – a borok nehezen forrnak.

Bejön két hegypásztor, enyhén kapatosan, noha még dél sincs.

Az egyik neve Sötét. Sötét Ferenc.

Ez ilyen szavakat használ: minap, holott.

A másik pedig – Dalos Mihály – azt mondja erre a lágy decemberre: ködvezményes idő.

Nekem béresnék nyelvéről maradt meg a fülemben ez a szó: alél. Igaz ebben az összefűzésben: elalél a gyomrom.

Kipróbálom, észrevétlenül, ismerik, használják ők is.

[…]

A kritika mást se tesz, mint a szocialista realista művészetet sürgeti. Vagyis a materialista, sőt harcos materialista világnézetet, a marxizmust, a leninizmust, szemben az idealistával, a transzcendenssel, a vallásossal. E kritikai tábor két költő kedvence ennek most karácsonykor így felel meg:

1. Fodor József a Népszabadság dec. 25-i számában.

 

Óh Uram, mennék én is, hol vár a nagy álom, Hol csillag int pásztor-szememnek a homályon, Ha Babilon hangja, pénz, rossz vad-keserűen lep, Óh mennék, zengnék én, hol vár a jó, nagy ünnep.

 

2. Györe Imre a Magyar Nemzet-ben ugyanazon a napon

 

Szíve nem lát addig nyugalmat és békét, míg földre nem hozta csillagteli égbolt minden fényességét.

 

Az egész karácsonyi irodalomból az egyetlen figyelemre méltó (még szocialista realista szemmel nézve is) Thury Zsuzsa csaknem hibátlan novellája, az Egy különös család.

 

*

Látogatás Gellért Endrénél a János Kórházban, mert Oszkár szerint is, Ágiék szerint is pusztán az, hogy írtam neki, olyan hatással volt a gyógyulására… stb. Fél ötkor már vaksötétben botorkálok a különféle betegségek pavilonjai közt.

Alig látszik meg rajta már, min ment át.

A negyedik emeletről ugrott le, a lihthofba. Szűk épületkút volt, az csökkentette nyilván a zuhanás gyorsaságát. Ülő helyzetben ért a földre, egy pillanatra kábult csak el. Ahogy szemét kinyitotta, a szeme előtt, szinte az ölében egy eltört szódásüveg borotvaélesre, nyílhegyesre tört cserepe. Ezzel vágta föl az ereit; a forradás is elborzasztó: csaknem arasznyi mindkét csuklóján, lilásvörös. Bal keze ma is béna, ott az idegeket is elvágta.

Most már nem tenné. L. miatt, nagyrészt L. miatt volt.

Fesztelenül, egészséges nyíltsággal mondja el az előzményeket.

Igazat ad, hogy azok szerint kettejük közt L. a betegebb.

A beteges – indokolatlan és alaptalan – ambíciója volt a legkártékonyabb Bandira. (S lesz majd őrá magára.)

Csaknem másfél órát beszéltem én. Arról, miért érdemes élni. Oly lendületesen s elmélyülten, hogy magam is megszívlelhettem volna.