1957

Fájt a fogam, már jó két hete, de tűrtem, azt hittem, csak az íny csúszott föl a fognyakról, s a zománctalan, érzékeny rész magától megedződik, megkérgesül. De tévedtem. Az íny is fölcsúszott, igaz. De a korona alatt is megindult valami romlás. Bementem Füredre. Gyalog a kikötőig, a tihanyiig, s onnan autóbusszal.

Le kellett köszörülni a koronát. Fehér fémből készült, aránytalanul vastag volt. Újra s újra úgy megforrósodott, hogy a nyelvem elkaptam, ha hozzáért. Eltartott vagy tizenöt-húsz percig, amíg sikerült belefűrészelni, majd lefeszegetni. Fájt, de nem szóltam. Oly megalázóan fájt, hogy röstelltem panaszkodni. S persze hallottam is: rögtön lent lesz, sajnos ez már így megy.

Összetörve gyalogoltam föl a Szívkórházból a vasútállomásig. Reggel is jártam már néhány kilométert. De szinte kerestem a fáradtságot a lábba, hogy elfeledjem, ami zúgást, recsegést, villámnyilallást a fejbe kaptam.

Álltam vagy egy órát dideregve a kimerültségtől; bejött egy autóbusz, oldalán nagy tábla: Tótvázsony – Balatonfüred – Veszprém. Megtelt utassal, elment, körülbelül abban az időben, amikor a tihanyinak indulnia kellett volna.

Az csak nem jött. Autóbuszmenetrend sehol sem volt (én is csak hallomásból jegyeztem meg, hogy 16.16 indul), hasztalan érdeklődtem. Bent a forgalmi irodában sem ismerték a menetrendet. „Azt legfeljebb Veszprémben lehetne megtudni, telefonon, a központban!” Végre kezembe adtak egy nyomtatott MÁV menetrendnek vaskos kötetét. Fáradtan, fogam fájdítva lapoztam, életemben jóformán először ilyen kiadványt. A hivatalnoknő megkönyörült rajtam. Megnézte, hogy Tihanyba autóbusz 16.15-kor és 18.20-kor indul. „Tehát elment!” „De itt álltam egy órája, s nem láttam – a vázsonyi ment el!” „Tessék megvárni a következőt.” Nekivágok inkább gyalog. „Menjen át itt a síneken, így nyer valami utat.”

Átmentem a síneken, s a fagyos ellenszélben a szöllő közt haladtam. Kiértem a betonútra. Egy jó óra múlva értem el a félsziget bejárójához, olyan erős volt a szél, olyan kimerült én.

Itt már a gyomrom is fájt, fekélyesen. Mentem még egy félórát. Ekkor jött szembe velem egy autóbusz, Tihanyból. Valami gyanútól ihletetten vártam, milyen lesz rajta a fölirat. Ez volt: „Tótvázsony – Balatonfüred – Veszprém”. Tehát ez ment el előlem Füreden. Úgy elkeserített az élhetetlenségem, hogy leültem a kőpárkányra. Most már a fejem is fájt, hányingerem támadt, a fekélyfájdalom teljes üzemmel dolgozott bennem. Munkások bicikliztek el, Kötél Laci odaköszönt, Domokos Gyula, aki a tintát ellopta, nem.

Soha ilyen mélyen nem éreztem magam – látszólagos indok nélkül. Egyszerre kijött a szememből a könny. Erre fölkeltem, megindultam, de visszazuhantam, inkább lelki, mintsem testi gyengeségből.

Sokat vívódtam az utóbbi időben a halál gondolatával. Ekkor billent el a mérleg. Ha revolver van nálam, bizonyos, rögtön agyonlövöm magam. Oly sürgető volt a vágy, hogy a sokféle kíntól megszabaduljak, hogy még a zsebkésem is eszembe jutott. Ha hasba szúrnám magam? Tudtam, képtelenség, sem a kés nem elég hegyes, sem én nem vagyok elég erős. Gyalogosok jöttek, áttettem lábam a kőpárkányon, arccal a tó felé fordulva ültem, némán, nedvesülő szemmel. Befejeződött az élet –

 

*

 

Az írónak rettenetes aduja van a támadásra, a vádra. Nem válaszol. – Vagyis a bíráló úgy jár, mint az esőcsináló; nem jön meg az esője. S van még egy rettenetes fegyvere: joga van elpusztítani egy társadalmi értéket. Elhallgat.

Vigyázni azért kell, mert ha egy nemzetnek egy emberöltő alatt tíz igaz írója van, az már áldhatja a sorsát. Az igazi arról is ismerszik, hogy érzékeny, igazára is, igazságára is. Egy kis hebehurgyaság tíz emberrel, s a nemzet egy emberöltőre néma marad.

 

*

 

Nincs még egy szakma, amelyben úgy megkövetelik a tökéletességet, mint az irodalom. Miért nincs egy országban sem öt-hat költőnél több? Mert csak a tökéletesnek vagy a tökéletest megközelítőnek engedélyezik ezt a címet.

S nincs még egy szakma, amelyben oly könnyen teret, nevet, befolyást kap a kontár, mint az irodalom. Ahol annyi a méltatlan és hívatlan.

Így van; megváltoztathatatlanul.

Az országban, ahol öt a tökéletes költő, ötezer lehet a tökéletes mérnök, s akár ötvenezer a tökéletes tanító.

 

*

 

Úgy elidegenedtem az írástól, hogy az első három-négy sor után – mint például most is – a csuklóm belefájdul, az ujjaim alig tudják tartani a tollat, s maguk a rondára, tántorgóra sikerült betűk fintorogják rám: hagyjuk abba. Fogalmazni tán még tudnék. Az írásnak a fizikai része borzaszt. Az a boldog idő, amikor az ujjaim bögyét bizsergette a betűvetés kéje, s egy-egy mondatot elsősorban a szememnek rajzoltam le!

 

*

 

A szerelem okait fölfedni: megszüntetni a szerelmet. Az egész szerelmi líra nem a miértet, hanem a hogyant taglalja. Aki már a miértnél tart, az már voltaképpen túl van a szerelmen, de még azt hiszi, lehet harcolni az ellen, ésszel is.

 

*

 

„A tett halála az okoskodás”; így van: a világban a kételytelen ember boldogul. A tudás kezdete viszont a kétely. A siker föltétele tehát az ostobaság. De szabja meg irányát is.

Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudták, hogy ki voltál, és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való.

Se veszteségeinket fölmérni, és fájdalmainkat kifejezni nincs méltó szó.

Köszönjük, hogy életünknek alkotórésze lettél.

Nyugodj békében.