1956

Székelyföldi tudósítás^*

Olyan vihar volt, hogy a komp reggel óta Szántódon vesztegelt, nem ment ki a tóra; Tihany felé a szél ugyanis épp Tihany felől fújt. Az autók egymás után fordultak vissza. De a kocsik, s főleg a gyalogosok? Mikorra kerülik meg ők ezt a vizet? Fél öt felé végre Gábor, a kormányos elhatározta magát: kimegyünk! (R. L. előre megmondta, mi ketten ezért is vártunk: éjszakára hazamennek ezek az ágyba!) A veszély s a föladat csak a kikötőből való kijutás volt: úgy elhagyni, hogy a szél ne csapja vissza a kompot a hullámtörő kőgáthoz.

Megindultunk, két perc múlva a komp ott szorult a kikötő betonpartjánál, azaz még nem is a külső kőgátnál. Lali bácsi fejét csóválva szaladt a gépház felé. Azt hittem, feladtuk a küzdelmet, hátrálunk vissza. Egy hosszú rudat hozott, végén vashegy, vaskampó: vagyis egy csáklyát. Nekifeszítette a betonpart faburkolatának, aztán nyelét szó nélkül kezembe adta, ő maga a drótkötéllel kezdett bonyolult pányvavetésekbe. Nekifeszültem a csáklyának egész testemmel, közben másvalaki is beleadta a súlyát. Kiabálás, tülkölés, gépdohogás – hátráltunk, aztán egyszerre csak kint voltunk szerencsésen a kikötőből is, a hullámtörő öbléből is, a nyílt vizen. Egy kicsit az én erőfeszítésem árán.

Ez nekem nagyon jólesett. Az egész mai nap különben nagyon jó volt, az első annyi öngyilkosság-hangulatú hét, hónap után. Délben még a Csalogány utcai rendelőben búcsúzóul Flórát épp csak fél karral ölelve át a betegei között. Mit tetőzött be, miért esett olyan jól ez a komptaszító erőfeszítés? Azért, mert szó szerint az volt? Jólesett éreznem, hogy minden tagom hibátlanul működik, s van – lett – eredménye izmaim megfeszítésének. Jólesett még az enyhe izomláz is.

Metsző hideg volt, nemcsak a szél miatt; a fagyosszentek napjaiban vagyunk. „Érdemes élni” – gondoltam. Aztán: „Írni is?”

Magány s csönd dolgában Tihany még átokhely. Nyaranta itt tartják, kétszer is, a motorkerékpár-versenyeket, esetenkint legalább egyheti géppróbával, gyakorlatozással: a verseny két napján legalább húszezer főnyi (saját motorján érkező) közönséggel, a „sofőrtípus” Magyarországon lelhető legjellegzetesebb egyedeivel s azok női hozzátartozóival.

Ahogy kiszállunk a kompból, az ismerős motorzaj. A „pályát” (a Kopasz-hegyet) körbe kerítő betonutat most már tavasszal is kaszálják: a csepeli gyár itt próbálja ki külföldre küldendő motorjait. Négy-négy gép reggel nyolctól másnap nyolcig egyfolytában kering, illetve pufog még a benzinpótlás és a vezetőcsere idején is.

A magányos nyári lak, amelyet gazdái jóvoltából idestova húsz éve használhatok írói elvonulásra, a Kopasz-hegy oldalában a kör közepe táján fekszik, épp elég magasan ahhoz, hogy a sík víz – a legjobb hangerősítő – a pálya minden pontjáról szinte megnövelve csapja ide a zajt. A fültömő viaszt nem találom, de megvan szerencsére a tavalyi, saját találmányú védő berendezésem: a vatta, a sebtapasz, a cipőkenőcsös doboz, a törülköző.

Fülemben olajos vattával, fülcimpáimat éles szögben a fülbejáratra hajtva és sebtapasszal odaragasztva, majd a fejet törülközővel átkötve ülök az asztal előtt, vagy fekszem (hajnal felé) az ágyban, itt is, ott is folyvást arra fülelve, mennyivel is csökkenti ez a készülék a zajt, s azon elmélkedve, hogyan lehetne e készüléket tökéletesíteni?

 

*

 

Élénk vita a ház előtt (a faügyben). A különben hallgatag Péterfi (arca pontosan olyan, amilyennek Pekáry rajzolja – nem karikatúraszerűen, most látom – a magyar parasztot) már szintén beszédes: valamicskét ő is ivott. Vissza-visszatérő kifejezése: „már megbocsásson a világ!” Nyilván a szesz hozta föl tudata vagy emlékei mélyrétegéből. Katekizmusban hallotta, szószékről?

 

*

 

Fonyóné meg: „Ronda vagy, mint a hátramenés!”

 

*

 

– Olvastuk, a télen Ijjés úr Erdélyben járt. Románul is tud?

Na de aztán: persze, persze, a székelyek!

Elmondom, épp a dunántúlival rokon törzs lehet az. Egy sereg közös szavunk van, tájszavunk! Marosvásárhelyen a vendéglőben elmond valaki egy ottani népdalt.

 

Arra alá kaszálják a csátét, Szeretem a szép asszonyt a másét,

 

S megkérdi, tudják-e, mi az a csáté?

S a társaságban én emlékeztem rá leghamarabb. Gyermekkoromban kaszáltak csátét nálunk is eleget a Sió nádasai mellett.

Amire Fonyó, nem tudom, nem ravaszdi tréfálkozásból-e:

– Na, ugye, mégse tudnak már mind magyarul!

 

*

 

A molnár, a falujabeliekről:

– Mindenük a hodzsálás!

– Micsoda?

– Kapariak!

 

*

 

Fonyóék a balatongyöröki vásárban már majdnem megvettek egy tehenet borjastól. Fonyó már alkuba fogott, hogy ötezer legyen-e, vagy négyezerötszáz. Fonyónét „megkönyéköli” egy idegen asszony, arrább inti, s azt mondja neki: „Látom, maguk is szegények, mit károsodjanak, az a borjú nem azé a tehéné! meddő jószág az, azt ugyan majd fejhetnék, hágathatnák; azt a mostohaborjút csak erre a napra csapták mellé, én a szomszédjuk vagyok.” Fonyóné megköszönte a „részvét”-et, megkönyökölte ő is az urát, félreintette. Egy perc múlva:

– Megbocsát, barátom, mégse vesszük meg – mondta Fonyó az alkutársnak.

– Majd megbánják.

– Akkor visszamegyünk érte – mondta Fonyó, s még kezet is nyújtott.

„Megbántani mégse akartuk, hogy tudjuk, milyen csaló fajta.”

 

*

 

Fonyóné az urához: „Te se igen tudod, merre nyílik a tanácsház ajtaja.”

Nem a barbár hiszékeny, hanem a művelt.

Szegény jó Éluard! Mi volt a lénye? Amiért Flóra is, Ika is rögtön megszerette? A tehetség és az ártatlanság.

Amikor itt járt (Tihanyban) július végén, akkor volt új a házban a légipuska. Reggeltől estig célba lőttünk. Nem madarakra, hanem gyümölcsre. Nem volt könnyű (a szárat kellett eltalálni), de már hamarosan azért a kert minden barackját s almáját elejtettük s megettük vagy megetettük a gyerekekkel, akik vadászkopóinkként futkároztak s totyogtak köröttünk.

Még tavasszal dinnyével kísérleteztem, vagy négy bokorral is. Kikeltek itt is, a meredek lávatörmelékben, gyümölcsöt is érleltek, de egy-egy nagy helyett rengeteg öklömnyit. A gyerekeknek úgy is ízlett, tán még jobban, mint a rendes; édes volt.

Hogy kedvünket tegye, vagyis hogy leljünk céloznivalót, Flóra egy-kettőt, ilyen dinnyét tréfából fölkötött a filagória előtti mandulafára.

No, ez a vadászöröm! Dirr-durr – azaz hogy nyett-csett – egymás kezéből vettük ki a puskát. Végre egy a földön volt, aztán máris Éluard kezében. Szétvágta, megszagolta; a világjárók bátorságával megízlelte.

– Olyan, mint a sárgadinnye – mondta.

– Mert az is. Rendes sárgadinnye.

– Nálunk a földön nő – mondta, lenyelve még egy szeletet.

Azt hittem, canulard-kodásba, diákos ugratásba kezd; ezt feleltem hát:

– Mert ott még nem hat Micsurin.

– Majd bevezetjük – mondta, rám irányítva világos szemét, amelyben mindig együtt volt a tiszta vidámság és a tiszta komolyság.

Délután már jóval nagyobb dinnyék függtek egy másik fán. Másnap, egy következőn, uborkák. Végül egy termetes görögdinnyét raktak föl egy fa csúcsára a gyerekek, akik Éluard-t egy fokkal azért is jobban maguk közé valónak érezték, mert nem tudott magyarul, vagyis nem számíthatott igazi fölnőttnek; csak karját rántva, hátát ütve lehetett valamire figyelmeztetni.

Állítom, csak akkor vette észre a tréfát.

Mért is került ez a tollam alá? Mert lám, nem vágyom Párizsba, mióta már. Mit tanulhatok én még ott? A „művelt nyugatiak”-at naivaknak, rászedhetőknek érzem, s épp műveltségük következtében. Mit tudnak ők az életről, a lét vad működéséről? Tapasztalatuk java elméleti s gondolati. A valóságot jobban megfogalmazták, de ezzel már domesztikálták is. A nyers valót – az emberit is, a természetet is – mi ismerjük jobban.

Tizenöt-húsz éve mondogatom ezt a fölényünket. Ezzel a summázással: Mi tudjuk csak igazán, hány hét a világ; de nálunk is mennyivel többet tudhat még erről egy teheráni leánykereskedő!

(Mindez Éluard második – nyári ittlétekor történt.)

Aki nyári kertben olvas vagy ír, munkája közben is jó természetrajzi megfigyelést tehet. A sárgarigó mindig két bekezdés közt, az elgondolkodás rövid pillanataiban rikkant, udvariasan, gyorsan, mint akinek azért szintén végeznie kell a dolgát.

Nem így a muslicák. Hacsak egy rajuk forgatja undok kerekét a kertben, egy perc múlva az ember körül kereng. Áttelepülök, abban a hiszemben, hogy én zavartam meg az ő körüket, utánam jönnek, árnyékba, napsütésbe egyaránt, sőt mintha még a szomszéd társakat is értesítették volna. Nem a lábfej körül kerengenek, nem a lenyújtott kéz körül, állhatatosan mindig a fej körül. Mi a céljuk ezzel, a hasznuk ebből? Hessentem őket, annál szorgalmasabbak, holott ha rám szállnak is, épp csak egy pillanatig időznek. Most nem mozdulok: valamennyi a szemem körül nyüzsög, oly kitartón, mintha valamire mindenáron figyelmeztetni akarnának. Előbb csak az olvasást teszik lehetetlenné, azután magát a nézést. Becsukom a szemem, legyen nektek a ti hitetek szerint. Most aztán végre övék a világ, a fejemen mászkálnak, orrlikamba, fülembe csapnak. Mivégre? – kérdem megint. Hisz az a haláluk? Mire is emlékeztet ez a nyüzsgés, ez az isten tudja, mire jó buzgolkodás? Rendelésre író kritikusainkra.

 

*

 

Megyünk hármasban a parton az Orr felé, L., én és F. Az út jobb oldalán a tó, bal oldalán egy kis sáv mindig zöld legelő. Néhány tehén most is földre tapasztott szájjal áll rajta; L. elmosolyodva nézi, aztán:

– Itt csináltátok azt a kedves tréfát Éluard-ral?

– Micsodát?

– Amikor a tehénőrzőkkel franciául beszélt.

Rémlik valami, de nem egészen tisztán. Csak nem hagyja el a mosoly L. arcát. Megkérdezem tőle:

– Te hogy tudod azt a történetet?

– Úgy volt, hogy… Csak nem akarod, hogy én mondjam el nektek itt?

– Épp azt szeretném. Visszatérőben látni valami történetet, ami valaha tőlünk indult el. Mint mikor a szülők nagy útról megtért fiukat látják szembejönni, megemberesedve.

– Én hozzam neked ide karonfogva egy szép emlékedet? S mutogassam előtted?

– Minél apróbbra. Hogy lássam, mivé gyúrta a világ. Mit rakott rá. S mit szedett le róla.

– No jól van. Úgy kezdődött, hogy Éluard napokat töltött itt.

– Naponta átjárt a túlsó partról.

– Egyszer kompon jöttetek vagy mentetek. Volt ott egy révész – [A kézirat itt megszakad – A szerk.]

 

*

 

A politikus – a legkisebb, csak úgy, mint a legnagyobb – „gyakorolhat önkritikát”. Lelhet bocsánatot, amíg ez a penitenciarendelés szinte isteni rendelés. A rossz politikus eszerint még halála pillanatában is kaphat föloldozást – tovább élhet.

Az irodalom kegyetlenebb. Egy rossz könyv hatását nem lehet megbánással eltörölni; egy rossz pálya futását sem.

Hiador, Szomaházy István hiába gyakorolná a legkanosszaibb önkritikát. A kegyelem itt nem istennél van, hanem az olvasónál; s az nem ismer bocsánatot. Az irodalom végérvényesen öl.

 

*

 

Épp csak lerögzítésül. Itt volt T. – épp lemondásra készen az Írószövetség főtitkárságáról.

„Mennyi az Írószövetség havi kiadása?” – Sok. „Szerintem a magyar népnek soha ennyi pénzébe nem került még az irodalom.” – Körülbelül. „Soha a magyar nép ilyen keveset nem kapott okulást vagy gyönyörködést az irodalomtól.” – Bizony. „Soha annyi Pekár Gyula, Beniczkyné Bajza Lenke, Földi Mihály nem nyüzsgött a magyar irodalomban?” – Nagyon meglehet. „Mikor szórjátok ki ezeket a marxista Pekárokat, ezeket a leninista Courths-Mahlereket?” – Nagyon nehéz. „Hogy legalább egy szocialista Herczeg Ferenc legyen!”

A Mariahilferstrasse sarkán – ahol a libahajtó asszony szobra áll – Flóra letesz egy kávéházban arra az időre, míg megveszi a vacsorát. A pincérrel épp csak annyit beszél, hogy kávét és francia lapokat rendel számomra. A pincér, mihelyt visszajön, bizalmasan rám mosolyog, s arról tudat – németül ugyan, de azzal a primitívre szorított nyelvhasználattal, melyen csecsemőkhöz s állatokhoz beszélünk –, hogy félig ő is magyar; édesanyja Nagytétényben született. Apja meg cseh volt! „Zsoli mislung – mondja nevetve – ejn ehter víner!”

 

*

 

Nem futtatom tovább a gondolataimat. Bizonyára megvan az oka – s így értelme –, miért ezek futnak a fejembe itt, amiközben az egymás csőrét köszörülő galambokat s a fejjel szelíden összehajló szerelmeseket nézem a Médicis-forrásnál, itt, a Luxembourg-kertben.

 

*

 

Nincs kiábrándítóbb s szomorúbb látvány, mint ha irántunk közömbös emberekre akarjuk rátukmálni, hogy foglalkozzanak velünk. Minél konokabban míveljük, annál bizonyosabban jutunk oda, ahova a bájaikat – ha még oly tiszta, sőt megindító szándékból is – kellető nők. A népek közti ismerkedés sem megy másképp. Úgynevezett „külföldi kultúrpolitikánk” évtizedek óta ezt az elcsüggesztő magunk riszálását végezte. De ha legalább értékeinket mutogattuk volna. Vagy legalább a mutogatás művészetéhez konyítottunk volna!

Föl voltunk háborodva, hogy – mondjuk – a franciák nem rajonganak elébük rakott hazai főztjeinkért, szellemi s művészi életünk remek ízeiért, specialitásainkért! Eközben semmiképp sem különböztünk a jégkunyhó vagy a tibeti bőrsátor lakójától, aki egy jó csésze olvasztott kecskefaggyúval véli ínyenccé ütni az utazót. Vagyis mi magunk semmit sem tudtunk, de nem is akartunk tudni a franciák ízléséről. Barbár és nevetséges korlátoltságunkban fogalmunk sem volt az ő szellemi s művészi főztjeikről. Képzeljük el azokat a kínos pillanatokat, amidőn lármás csücsörítések közepette olyan újdonságokkal traktáltuk őket, amiktől már nagyatyáik dugig voltak.

 

*

 

Mindnyájan megvetjük a köpönyegforgatást, mindnyájan lenézzük a köpönyegforgatókat, s mivel az ember általában olyan dolgot néz le, amit érzése szerint maga is könnyen megtehetne, de finnyásságból mégsem tesz meg, azt hisszük, köpönyeget forgatni könnyű dolog. Ennek az ellenkezője igaz. Köpönyeget forgatni igen nehéz mesterség, a köpönyegforgatóknak nem mindennapi szellemi képességet, gyakran rendkívüli lélekjelenlétet kell tanúsítaniok. Meg kell értenünk hát őket, be kell hatolnunk pszichéjük működésébe. E sorok ezt szolgálják.

 

*

 

Kitetszett az egész műfaj reménytelensége.

Ötven férfi volt a dobogón, mindegyik a maga zeneszerszámával; javarészt hegedűvel. De volt – oldalt – egy sor trombitás, előttük egy sor török sípos; szemben – valamivel magasabban – négy nagybőgős. Volt három nő is, térdük közt hárfával. És persze – a sarokban – a szokásos dobozok és cintányérok. Az egész fölött a fekete ruhás karmester, háttal a hallgatóságnak.

 

*

 

Mariska abban a korban van, amidőn, ha a gyalogúton vagy egy ledöntött szálfa tetején mehet végig, feltétlenül a szálfa gömbölyű hátát választja.

Nagynénje rászól:

– Az kell, épp ez a te cipődnek! Toccs! Megérdemelted!

De Mariska már vissza is lépett a szálfára. Karját kitárva libeg. De már véget is ért a fa. A kislány leugrik, a nagynénihez szalad.

El vagyunk vágva Pesttől; vonat állítólag ugyan indul, de „senki sem biztosítja, megérkezik-e.” Váltó fehérnemű annyi, amennyi egy nagyobb irattáskába fér; amennyivel egy vidéki költői est bevezetőjére indul az ember.

(Flóra már tegnap visszament Pestre.)

Sötétkék ünnepi ruhában ténfergek a városka egyetlen kávéházában, amely itt van az egyetlen valamirevaló szálló épületében. Hírek tünedeznek föl olyanformán, mint szeles égen tavaszi felhők: gyorsan jönnek, nagyot ígérnek, semmit se hoznak. Hely, idő mind munkára nógat. De a munka az otthoni íróasztalon. Mibe kezdhetek itt, ezen a

(egy oldal hiányzik – A szerk.)

s ami a fő, mikor ő lépett a dobogóra, olyan fogadtatásban részesült, mintha a zsöllyéből nem ő, maga Vörösmarty, sőt Vörösmarty szobra emelkedett volna föl.

(Ez Szabó Lőrinc volt.)