Kosztolányi Dezső halálát Ozorán tudtam meg, feledhetetlen körülmények között. Úgy értve, hogy szívesen elfeledtem volna; a hely és pillanat emléke szégyenül maradt meg bennem. Sokszor kikívánkozott belőlem, papírra is, de épp szégyenletes volta miatt eltemetni igyekeztem.
Minél mélyebbre tettem, annál mélyebb értelmű lett, annál több irányba világított; annál többet fölfedett a vidék akkori állapotából, a magyar író és országa viszonyából; annál jobban kínzott. Jobb hát, ha végül is kiadom.
Vasárnap volt, délután. A pusztáról begyalogoltam a faluba, egyebek közt azért, hogy hírt kapjak a világból, belenézzek az egy hét óta felgyűlt Pesti Hírlap-okba.
Ilyenkor szokott fölérkezni a vasárnapi szám is a legközelebbi vasútállomásról, Pincehelyről, egyenest a nagyvendéglőbe, mégpedig a vendéglő fehér abroszos szobájába, amely a két kinyithatatlan könyvszekrény tanúsága szerint valamikor az úri olvasókör – a kaszinó volt, de amelybe az én emlékezetem óta elmemunkára legfeljebb a tarokk adott alkalmat a szokásos kvaterkázással.
A kis terem sűrű dohányfüstjében három-négy asztalnál is folyt már a játék, külön a falusi és pusztai vezetők, a jegyzők és gazdatisztek, külön az iparosok és a kereskedők, csoportonként ugyan valamiféle hierarchiában, de a csoportok közt elég gyakori át-átszólásban.
Az újság keretre illesztett számait épp böngészte valaki. Leültem az ablakpárkányra, megnéztem milliomodszor a Szentháromság szobrát; amikor az egyik távoli asztaltól a sógorom a kártyái mögül odaszólt hozzám, fejével az újság felé bökve:
– Meghalt a Kosztolányi.
Tudta, hogy ismerem.
Épp csend volt, a kártyatermek töprengéssel teli csendje. A mondat jól érthetően szállt át a falu műveltnek számító fői felett. Ezek a világot és az irodalmat, amennyiben ismerték, évtizedek óta a Pesti Hírlap újságírói s írói révén ismerték; így Kosztolányi Dezső írásait is – a magyar írásművészetnek ezeket a remekeit – évtizedek óta élvezhették. A mondat után következő csendet én meghatottnak, ünnepinek éreztem.
Rövid ideig tartott. Az asztalra lecsapott kártya zaja és ezek a mondatok törték meg:
– Egy Kónnal kevesebb. Kontra!
– Rekontra!
*
– Maga ezt gondolja?!
És a maga meg volt nyomva. Úgy pedig, hogy nekem azt a korszakot idézte, amikor még csak fölülről lefelé hangozhatott. De a válasz ugyanolyan hangsúlyos volt.
– És maga nem?!
Gerő és Rákosi beszélt így egymással; mások jelenlétében is.
A kommunista vezérek nem tegezték egymást. Épp csak egymást nem. Én per te beszédmódban voltam – gondolom, hogy nem az én fölajánlásomból – Rákosival is, Gerővel is, Lukáccsal, Révaival. Egymás közt ezek mind magázták egymást. Tegeztem Farkas Mihályt, sőt Péter Gábort, mindkettőt akkor az egyszeri alkalomkor, amikor beszélnem kellett vele, Németh László unokatestvére, Németh Péter, illetve Vadász Gyula szabadon bocsátása ügyében. (Sikerrel.) Tegeztem, mert még kamasz koromból ismertük egymást, Vas Zoltánnal. És Illés Bélával, mint író íróval.
Egy fogadáson, a gazdagon megterített asztalnál Révai mellett ültem. Kedélyesen poharaztunk, de élesen vitatkoztunk. Megállt a hátunk mögött Illés Béla. Neki nyilván más asztalnál volt helye, egy alacsonyabb rangfokozatúnál, s így itt nem ülhetett le.
Mihelyt megláttam, abbahagytam a beszédet; feléje fordultam, mondja ő a magáét.
Révai azonban befejezte a kettőnk társalgását, s csak aztán vetett egy kelletlen tekintetet Illés felé!
– Ha nem zavarom, arról kérném Révai elvtárs véleményét… – és belekezdett valami cikk megírásának vagy meg nem írásának ismertetésébe.
– Zavar – mondta Révai a mindkettőnknél idősebb Illésnek. S ez bólintott, s elment. Elpirultam, hallgattam.
Együttesen akár a halálomat is megrendeznék, ha arra kapnak irányítást. S személyileg külön-külön közelebb vannak hozzám, mint egymáshoz.
Olyan volt ez, mint az én egykori Phönix biztosítómban. Ezrekre ment csak a magyarországi alkalmazottak száma. Mi, alsóbb hivatalnokok, ízlésünk szerint összemelegedtünk, össze is jártunk. A titkárokkal, előszobákkal körülvett igazgatók – más-más részén a királyi palotának sem kicsiny épületben – a folyosón nem álltak le beszélgetni; nekik csak tanácskozásaik voltak, rendszerint a náluk is fontosabb bécsi igazgatók jelenlétében, így a szót nyilván voltaképpen azokhoz intézve, azoktól várva.
Az írásbeli vizsgákon illett egymást segítenünk, nálunk, még Magyarországon: azzal senki sem kisebbedett. Franciaországban az osztályozásban benne van az is: hányadik lettél a többi közt. A vizsgaterem levegője ott más.
Ilyesféle.
A korszak egyik legjellemzőbb fogalmát, az elidegenülést tudományosan először Marx határozta meg az eldologiasodással.
Meghökkentő volt ezzel épp itt találkoznom.
*
Andics Erzsébetet már 1919 – nem, még 1918 őszén – ismertem, és bámultam, ahogy egy középiskolás egy szép egyetemistát csak bámulhat. Elég kockázatos – börtönveszélyes, ha nem is életveszélyes – körülmények között a diktatúra bukása után is találkoztunk. Moszkvában, 1934-ben is beszéltünk, bár csak telefonon, az én elfoglaltságom miatt.
Rögtön megismertem, mikor 1945 tavaszán viszontláttam. Ekkor nem beszélhettünk soká, egy hivatalos fogadáson kerültünk egymással szembe.
De másnap, még nagyobb véletlen folytán, ismét láttuk egymást. Ez pedig, igen emlékezetesen, a következőképp történt.
Vasárnap délelőtt volt. A városban valahol krumplihoz jutottunk, egy teli hátizsákkal vittem föl a hegyre. A városban – az úttestre dőlt házak miatt – még bajosan közlekedtek a gépkocsik, de itt pont a hegyen, egy-kettő már láthatóan vasárnap délelőtti kocsikázásként is elporzott mellettem a messzibb, zöldebb dombok felé.
Az egyikben, ahogy rám dudált, s én előle már jókor kitértem, Andics Erzsébetet ismertem meg. Hát ez kapóra jött, a házunk irányába tartottak, mindössze a sofőrrel és férjén kívül egy idegen nővel (olvashatatlan. – A szerk.) a nagy kocsiban. Elégedetten fújva és mosolyogva a hátizsák súlya alatt, úgy emeltem föl üdvözlésül kezemet, ami egyben megállítást is jelzett: vegyetek föl.
Ebben a helyzetben a hercegprímás fölvesz.
De ők továbbmentek. Rám néztek, s üdvözlésemet sem viszonozva továbbmentek.
Ösztönömben valami lényegest rögtön megértettem. De mert még nem tudtam szavakba foglalni – számításba se vettem.
Ha maga a tegnap még világura Sztálin kutyagol olyan lomposan s olyan teherrel, mint én, azt sem veszik föl.
Holott Andics még jóakaróm volt.
A „személyi kultusz” elmebajba fordulása idején történt. Fogadás megint, egy operai díszemlékülés szünetében.
Andicsékkal kerültünk egy pezsgőstálca köré; aztán hármasban maradtunk. Flóra, Erzsi, én.
– Maga mért nem tapsolt? – kérdezte.
– Gyula tapsol –, mondta Flóra.
Ő is csak úgy tapsolt, hogy előregörbített ujjai csapódtak össze hang nélkül.
– Épp a páholyuk alatt ültem, egyszer sem tapsolt, láthatta bárki.
– Furcsa még ebben az épületben nem énekeseknek tapsolni.
– Csak tapsoljon, mint a többiek.
– Megszoktam, hogy itt énekeseknek, meg meztelen táncosnőknek járjon csak a taps.
– Szokja meg, hogy most másfajta taps is járja – mondta őszintén a szemembe nézve, s odébblépve, miután – már nem pontosan ezzel a pillantással – körbetekintett.
*
Gyermekkoromban nem volt papírom: porba, falra, tenyerembe firkáltam s rajzoltam. Mai napig rögeszmeszerűen takarékoskodom a papirossal, ha írásról van szó. Ha már mindenképpen írni kell, egyik felületén üresen maradt nyomtatványokat, körleveleket, fölöslegessé vált gépírásmásolatokat, sőt magánleveleket húzok a tollam alá gondosan félretett készletemből. De még ezzel is takarékosan bánok. A papírszalvétákkal s az egészségügyi papírokkal már nem; ezeket sokkal bőkezűbben használom, mint amit agyam anyagcseréje igényel.
Örömmel olvastam Mihail Solohov levelét.
Elfoglalom helyem az elképzelt kerekasztalnál, és szót emelek egy kis nép nevében. Félreteszek mindenfajta szerénykedést, amely a kis népek képviselői részéről megszokott jelenség volt a kerekasztal körül. Egyenlő jogúnak tartom magam itt, sőt úgy érzem, mintha otthon lennék. Ahol a nemzetek erejéről nem az ágyúk és a tankok alapján ítélnek, hanem a jó költemények s drámák szerint, ott az a tudat, hogy kis nép vagyunk, nem okoz fájdalmat nekünk; ott mi nem félünk semmilyen összehasonlítástól! S ha nincs is nekünk Isteni színjáték-unk, Kalevalá-nk, Karenina Anná-nk, Hamlet-ünk, mi megkapjuk ezeket azoktól a népektől, amelyek létrehozták – azon az alapon, hogy „majd megadjuk”, s ez egyformán boldoggá teszi mindkettőnket. Mi, dunai népek, sajátos korban élünk. Évszázadok óta élünk egymás mellett; mind ez ideig azonban csak kivont karddal és égő fáklyákkal látogattunk el egymáshoz. Évszázadokon át gyilkoltuk egymást, s közben nem is ismertük egymást: lehetséges, hogy éppen azért gyilkoltuk, mert nem ismertük egymást… Tíz évvel ezelőtt megkezdődött közöttünk a szellemi értékek cseréje, olyan méretekben, amilyenre 500 éve nincs példa.
Eminescu, Botev, Jan Neruda, Petőfi, Mickiewicz, Kovacsics neve mindenütt látható. Elképzelhetetlen – ha ez a közeledés a jövőben ugyanilyen szellemben folytatódik tovább –, hogy még egyszer olyan élessé váljanak nézeteltéréseink, mint a múltban.
Solohov elmondta, mit tett a Szovjetunió a népek szellemi közeledéséért, s kitért arra is, mit szándékozik tenni, hogy a „Genfi szellem” tovább erősödjön az irodalomban.
Láttam egy statisztikai kimutatást arról, hogy mennyi anyagi eszköz szabadul fel és végez termelő munkát a hidegháború beszüntetése után. A különböző energiatermelő üzemek sorában nem említették a lírai költészetet, azt az energiát, amelyet a művészet rejt magában. Abban, hogy ilyen energia létezik, s hogy ennek felhasználása mily fontos, egyetlen értelmes ember sem kételkedik.