1953Március Az eretnekek nem újítók, hanem visszaállítók. A vallásnak még a reformátorait is a konzerválás vágya hajtja. Vívmányt csak olyan mértékben érnek el, amilyben vágyaikat megtagadják, s ígéreteiket elárulják. Krisztus – minden krisztusok – szelleme leghívebben ma is a faluvégi szektás összejövetel szegényszagú szobácskáiban lebeg. A megváltás útjait legegyszerűbbnek s legegyszerűbben az írástudatlan keleti gyapotszedők – és bérhalászok – látják ma is.
*
Az előttünk járók – bátyáink – valahányszor hátrafordultak, csak ijesztgettek. „Majd a gimnázium! Az érettségi! A házasság, a lábtörés, a gyerek, a veseroham, a pénztelenség, a száműzetés, a gyomorműtét, az angina pectoris, az öregedés!” Az emberiség előőrseinek zöme pánikot kelt. A legzordabb szívroham végül zökkenő nélkül társul a latin elégtelenek, a lukas csizmák, a lakástalan éjjelek: az emlékeknek abba a rongyszőnyegébe, amelynek első csíkjai az elvesztett zsebkés, a latin elégtelen, az első reménytelen szerelem, s amelyen lassanként még jól is esik a járás. A halál felé. Amely ezek szerint éppoly kevéssé nagy dolog.
*
Élőhalott: akinek kár élni; legázolva, legyőzve tehetetlensége csataterén. Halottélő: aki győzött, függetlenül, hogy az öröklétben mosolyog-e, vagy még a kályha mellett, egy jó könyv, egy jó pohár társaságában.
*
Cipőmet jobban ismertem, mint a lábam. Nyakkendőmmel többet foglalkoztam, mint a nyakammal. Évtizedek óta hordom a testemet, s közel sincs róla annyi emlékem, mint egy-egy hajdani ruhadarabomról. Itt ülök az asztalnál, végignézek magamon, már azon a területén magamnak, amit elér a szemem. A térdemmel, a bokámmal jó ismeretségben vagyok. De törzsemet már hiába szemlélem. Fogalmam sincs, hol a májam, a lépem, a vesém. Ha dobogása nem jelezné, a szívem tartózkodási helyét sem találnám meg. Merő képzelet, amit a testemről tudok. Rajzok s mások teste után rakom össze úgy-ahogy gondolatban magamat. Amit belülről sose láttam és sohase látok meg: parancsolóimmal sose fogok összeismerkedni. JövőVolt nemzedék a miénken kívül, amely annyiszor leírta, papírra is, de még többször koponyája belső falára, de oda aztán igazán izzó betűkkel, ezt a szót: jövő? Megyek az utcán, s mivel a jövőt rejtő évtizedek maja fátylai, illetve grand-guignol-függönyei rendre fölemelkedtek, bólingatva szemlélődöm; nem minden felelősségérzet nélkül. Kortársaim sorában milyen megszálltan használtam én is ezt a kifejezést: holnap. Századokra értve! Ha birodalom volt, benne járok. Ha lány volt, szűz vagy nem szűz, csak köszöntenem kell. Ha kutya, idefüttyentem. Megérkeztem, jó ideje megérkeztem – útlevelem nincs rendben, hogy mégis nyugtalan vagyok? Vagy netalán mégis máshova hozott a vonat? Vagy a nyelvet – amelyet pedig oly szorgalmasan, tüzetesen tanultam, külön a szintaxist, külön a fonetikát – felejtettem volna el hirtelen? Nyugtalanságom már gyanakvásszerű. „Állampolgárságom” körül van baj? Származásom körül? Amikor Erdélyi azt hirdette rólam, hogy zsidóeredet vagyok, az elsők között adtam hitelt neki. „Született” ahasvérusok vagyunk; hontalanok.
*
Anyám emberszeretetre, szolgálatkészségre nevelt, eredményesen. Így sose tudhattam meg, az emberek engem szerettek-e, tettek volna-e maguktól is szívességet nekem? Hisz ebben is, abban is megelőztem őket, s ha mégis jóakaratot tanúsítottak, az viszontszolgálat volt. A rosszakaratot így kétszeresen kellett volna éreznem. Oly hatékony volt bennem az a jóakaratra való idomítás, hogy csak most, évtizedekre anyám halála után, nevelői tekintélyének némi oszladozásakor jut eszembe: miért kellett nekem kezdenem a szolgálatkészséget? A rosszakaratot így visszatekintve, mérlegkészítés után érzem; háromszorosan, tízszeresen. ÉrzékenységVégül egyetlen igazságot sem lehet elárulni. És milliárdszor milliárd a számuk. Milliárdnyibb, mint az angyaloké. A legkisebbjüket sem lehet elárulni. Oly kényesek a céhre. Valamennyi azonnal szembefordul velünk egyetlenegyért is. A dühMúlik a gőg. Tudok okulni, függetlenül attól, ki leckéztet. Alig van bírálat, amely a feddésemül fölsorolni szokásos jelzők közül kihagyná már azt, hogy „provinciális”, „nacionalista”. Eladdig, hogy már magam is elhiszem. S elfogadom, hogy mind, aki ezt rólam leírja, magát méltó bírónak – nálam műveltebb európainak, a magyar nép hivatottabb szószólójának – tartja. Marad persze változatlan, hogy mit tartok én némely közelünkben fekvő államnak a nemzeti kisebbségeivel szemben tanúsított magatartásáról.
*
Lusta levélíró vagyok; voltam már akkor is, amikor még nem kerültem ilyen gyanús viszonyba a tollal. Tulajdon édesanyámat hónapokig hagytam hír nélkül, Párizsból; a sürgető sorai ellenére. Noha a lelkiismeret naponta belém fúrta a maga – esetemben különösen tökéletessé tett – szerszámait. Családi levelezésünket ma sem én intézem. Az azon túlmenőt sem. Feleségem első, még leánykori levele, noha erősen vártam, megdöbbentett, még a fölbontása előtt. Azt hittem, tréfát űznek velem. A borítékon a címzés a saját kézírásom volt, bent a szöveg is az én kezemé. Nem volt benne semmi emberi szándékosság. A sorsdöntő levél írója már jóval megismerkedésünk előtt, már diáklány korában úgy vetette a betűt, mint én. A sors tréfája volt-e hát? Egyik nagy áldása. Meghittebb leveleim java sem az én kezemet dicséri. Hát ahol még nem is véleményt kell mondani. Meg kell vallanom, a könyveimbe rótt dedikáló sorok egy része sem az én jobbom érdeméből méltó, hogy a jövőnek megőriztessék. S asztalomon mégis egy hét alatt arasznyira, majd villámgyorsan könyöknyire nő a posta, az, amelyet csak én intézhetek el. E levelek mindegyike véleményt kér. Perdöntőt és életre szólót. Nem egy fölidézi a fő rémet, a felelősséget is. Anyám esetében csak egy fúró gyötörte lelkiismeretemet. E halmazból egy orvosi műtő rafinált készülékei villognak rám.
*
Ifjú írók elénk nyújtott kéziratából jövőjüket kiolvasni nem kalandosabb vállalkozás, mint ha a papírlap helyett tenyerüket kérnénk elibénk terjeszteni. Történelmet csinált*Nem volt ember a mi életünkben, akinek a nevét annyiszor kimondták és leírták volna, mint az övét. Nem volt név, amelyet annyi szenvedéllyel ismételgettek. Nem volt ember, aki úgy kettéosztotta – hívei és ellenségei táborára – a világot, mint ő. Nagyságát legádázabb ellenségei sem vonták kétségbe. Hogy rendkívüli történelmi egyéniség volt, abban most, haláláról szólva, minden vélemény megegyezik. Történelmet csinált. Mit jelentett voltaképpen ez a nagyság? Milyen emberi tulajdonságokból eredt, s milyen társadalmi viszonyok tették lehetővé? Mint megy végbe az, amikor az ember történelmet csinál? Betegsége első híreire – amelyekből már ki lehetett érezni a veszélyt – engem ezek a gondolatok foglalkoztattak. Könyveit forgattam, hogy elevenen magam elé idézzem őt, a távozót. Hogy nagysága milyen természetű volt, arra elsősorban abból következtethetünk, hogy ő maga hogyan vélekedett a nagy emberekről, a történelem alakítóiról. Huszonegy éve nyilatkozott erről. Soha időszerűbb, hogy ezeket a lapokat felüssük. Elutasította a fejlődésnek azt a gépies elméletét, amely szerint a történelemben nem lehetnek irányító, kimagasló egyéniségek. Ellenkezőleg, a történelmet nagyon is az emberek csinálják: az emberiségnek igenis vannak hősei! Csakhogy ezeknek a hősöknek egyebek közt azzal a tulajdonsággal is kell rendelkezniök, hogy kiismerjék magukat a tennivalók között. Vagyis, hogy ne Don Quijote módjára, hanem okszerűen és célszerűen cselekedjenek. Minden új nemzedék meghatározott viszonyokat talál – mondta –, amelyek abban a pillanatban, amikor ez a nemzedék világra jött, már kész formában megvoltak. A nagy emberek csak annyiban érnek valamit, amennyiben ezeket a viszonyokat meg tudják érteni. Mert csak annyiban tudják megérteni azt is, miképp lehet azokat megváltoztatni! Ezt mondta ő, a továbbiakban arról beszélve, hogy a „sors”-ot, mint olyat, törvényszerűtlen, misztikus valaminek, badar előítéletnek tartja. Ezek a szavak így megfogalmazva szerfölött egyszerűek. De ugyanakkor a filozófia legvégső tételeit foglalják magukban. S ugyanakkor képet adnak Sztálin emberi mivoltáról is. A stílus valóban maga az ember. Sztálin kifejezésmódja ugyanarról tanúskodik, mint amiről eszméi. Mi állapítható meg Sztálin stílusáról? Három dolog. Első: a roppant nagy műveltség, amely a legbonyolultabb kérdésekbe is hajlékonyan behatol. Második: a roppant egyszerűség, amely a maga kérdő-felelő fordulataival a legbonyolultabb kérdéseket is világosan, közérthetően – ha kell: leleplezően – feltárja. Harmadik: a roppant türelem és szívósság, hogy a mondandó megvalósuljon: átmenjen az emberekbe, a tömegekbe; hogy a gondolatból, ha törik, ha szakad, tett legyen. Nemcsak hidak és városok viselik az ő nevét: azt fogja viselni ez a korszak is, amelyben hívei és ellenségei egyaránt benne éltek, és az ő hatására alakultak. Életem nagy becsvágya, hogy ezt a korszakot, mint író méltó módon ábrázoljam.
Május Kötél József: – És az öregúr? Vagyis az ipam. – Meghalt. Az érdekli, hogy pontosan mikor. Aztán: – Az se nyes több fát. Amikor már hazakészül. – Az én öregem is már nagyon végzi. Nyolcvan! Tegnap már meg se ismert.
*
Idős Kötél József temetésén. Amikor a kántor rákezd a Circum dederunt me-re, megismerni, ki a gyászközösségben a katolikus, ki a református. Csak a katolikusok sírnak, de azok közül a gyerekek is. Így ismertem meg a múlt hónapban Bibó Annácska temetésén is a két felekezetet. Ott a Nincsen szívem félelmére csak a reformátusok sírtak. Az ifjú Kötél nemcsak halász és nádtetőfedő és kertész, vincellér és miskároló, hanem ügyes sírásó is. A gyászoló család tagjainak a szokás nem engedi meg, hogy halottuk elföldelésénél kapát fogjanak. Ifjú Kötél a sír mellett áll, anyját tartja, aki szívből fakadó könnyeket ontva zokog. József csitítja anyját, de nem állhatja meg, hogy oda ne intsen a halászkomáinak: egy kicsit tágasabban azt a kötelet a koporsó alá, majd pedig, mikor már a földet húzzák a gödörbe, hogy a köveket lökjék most még arrébb – betörnék a koporsót. Amikor a sír csaknem színig van, halkan odamondja: – A keresztet. Most kell a fejhez odaállítani a keresztet, hogy aztán a még rákerülő föld szép egyenesen tartsa. A négy halász koma – ők hozták a koporsót is a háztól a falun át idáig – nem olyan ügyes sírásó, azaz most már sírcsináló, mint Kötél. A sírhalom sehogy se akar sikerülni. Kötél József, fél kézzel édesanyját fogva, mutogatja épp csak a csípőjénél mozgatott jobb tenyérrel, milyen vonalban, milyen magasra kell a sírdombot felrakni. Magam is bizsergést érzek a tenyeremben, annyira átragad rám József vágya, hogy kapát ragadjon, hogy maga végezze, amit tud. De – bárhogy vergődik is – nem mozdul ki a szokás szabta varázskörből. Csak fejét ingatja, most már méltatlankodásában. Akik a sírt ásták, nem rakták félre a fekete földet. Így most a sír tetejére máshonnan kell idekaparni.
*
A temetés másnapján: – Csak a koporsó: kilencszáz forint! S a számlákat szinte erőszakkal a kezembe nyomja, mintha kételkednék a szavában. Noteszében más számlák is vannak. Szélük, hajtásuk összerongyolódott; óvatosan kell széttárni őket. Fiának, Jancsinak a kórházszámlái, hét évvel ezelőttről. Ezeket hordja a szíve fölött. – Csak a koszorúk ötszázötven forint! Egyhavi fizetése. – Hány koszorú volt? – Öt. Ipam koporsójára mi hármat rendeltünk. De nem tartom illendőnek megmondani. József mintha mégis erre válaszolna: – Ezzel aztán úgysem lesz több gond szegény papára. Összehajtogatja a számlákat, belerendezi a noteszba, a noteszt meg a kabát bal belső zsebébe, a szíve fölé.
*
Még mindig József: – Beszélhet annak az ember, akár Nagymarton lovának. Így egyben hallom, mivel József a Marton-t nem á-val ejti, hanem a-val; ahogy mi is ejtjük ebben a szóban, hogy Martonvásár. Úgy, ahogy a középkorban ejtették a Mártont. Vagyis nem Nagymartonról van szó, hanem egy közönséges Nagy Mártonról, aki akkor élt, amikor a Márton még Marton volt. A közmondás burka őrizte meg a név ősi alakját. – Mi történt annak a Nagy Martonnak a lovával? Mért beszélhettek annak? József elmosolyodik. Úgy ad felvilágosítást arról a középkorban élt lóról, mintha maga is hajtotta volna: – Mert süket volt.
*
Ezen a tavaszon nagy betakarítást csinált a halál. Szabó Jenőnek, a halásztelep-felügyelőnek az édesapja is meghalt. Veszprémben, a vasútikórházban. Oda vitték be, mert vasúti volt. – Negyvenhárom évet szolgált, de csak egyszer volt szabadságon is, két hétre. Soha annak semmi baja nem volt! Annyiszor hallottam ilyen mondást, hogy már azt képzelem, minden valamirevaló ember ilyen szívós és szorgalmas. A lábujjai közt keletkezett valami mérgesedés, vagy bőrbaj. Kifakadt, bűzlött. Hazaengedték, adtak kenőcsöt rá. Nem használt; vissza kellett vinni. Úgy telefonálták meg, hogy le kell vágni a jobb lábát. A kompon állunk, megyünk át Szántódra. Jenő szinte a nadrágját is letolná, hogy megmutassa, pontosan hol vágták le apja lábát. Az öreg gépész – mert az volt – jókedvűen, csaknem tréfásan vette az amputálást. De másnap meghalt. – Föl akarták boncolni! Nem engedtem. Azt már nem! Nem elég, hogy a lábát levágták?! Oda áll a gépház inasa is, még tiszta, olajfolt nélküli kék mackóban; amiről az jut eszembe, hogy hétfő van; vagy hónap eleje! Valaki ezt mondja összegzésül: – Az azt jelenti, hogy az orvosok se tudták, mi baja! Igaza volt, hogy nem engedte. Ne akkor legyenek kíváncsiak, amikor az ember már nem él! Keresték volna meg élő korában a baját!
Július „Pesszimista” vers? Fából vaskarika. Hisz a legkétségbeesettebb vers is – a legrosszabb esetben is! – jajpanasz, segélykérés. „Pesszimista” a segélykérő? Éppen optimista. S csak annál optimistább, minél kétségbeejtőbb helyzetből – minél kétségbeesettebben – kiált; még ott is reménykedvén, hogy lehet segítség. Mert másképp – kiáltana?
*
Nehéz persze lentről kiáltani. Sehol nem akkora ugyanis a hangzavar, mint a panaszok közt. Az öröm hamar énekbe, harmóniába rendeződik. A fájdalom nem. Mert a szenvedésnek máig nincs kultúrája; a kínnak nincs hierarchiája. Akitől egy verebet ragad el a halál, néha nagyobbat sikolt, mint aki anyját, hazáját veszti el. E téren ma is barbárok vagyunk. Legvadabb babonáinkat, leggyerekesebb kívánságainkat nem győztük még itt le. Szembe se néztünk velük.
*
Adyra egy nemzet mondta azt, amit az adomabeli gazdag ember a házába tévedt nyomorékra: dobjátok ki, mert megszakad a szívem. Azaz dehogyis azt mondta; ezt – amit a „pesszimizmus” értetlenjei ma is – szúrjátok le, mert már ez a kis tokaji, ez a kis pástétom sem ízlik. Bár akadt volna a torkán, ugye? Tán nem veri oly kitartóan s végül is „katasztrofálisan” a guta. A költők „pesszimizmusa” nem méreg. Gyógyszernek, igaz, magasabb rendű. Hozzá kell edződnünk, akkor hat. Minden valamirevaló kultúra tartozéka, animálója. Ez természetes is. Miképp terjedne másként az ismeretkör a mélység felé is, de a magasság felé is? Valahol el kell hát kezdenünk a kikászálódást a lelki jurtákból és vigvamokból. Nem vagyunk gyermekek, és nincs isten fölöttünk. Ezzel – és még sok mindennel – szembe kell néznünk. Rengeteg dologgal, ami – nincs! Óriási és hősi feladat. Bármily furán hangzik, csakis így találhatjuk meg azt, ami van. |