1952

Ezerkilencszázhuszonhat nyarának levegőjéből szeretnék felidézni valamit, aszerint, ahogy emlékezetemben megrögződött. Ez az idő kivételes élességgel él bennem; olyanformán, mint azoknak a világnéző utazásoknak az élménye, amelyekre sokáig készülődik az ember, amelyeket tágra nyílt szemmel, szomjas füllel csinál aztán végig. Ilyesmi történt velem; illetve egy ilyenfajta utazásnak épp a fordítottja.

Ötévi távollétem után 1926 júliusában jöttem haza Párizsból Magyarországra. Ahogy átértünk a határon, az ablakba álltam, mint valami ügyeletre. Ez a hazám, gondoltam. Az embernek, ha öt évig él idegenben, a szóejtés teremtette másodrendűségben, nagyobb igénye támad hazára.

Öt éve voltam távol Magyarországtól, de az iskola szűkebb hazámtól, szülőföldem környékétől már csaknem tíz éve elszakított. Ez alatt az idő alatt én évről évre tündöklőbb városokat, műveltebb tájakat, öntudatosabb emberi közösségeket ismertem meg. Fejlődésemben is természetesen ez alatt az idő alatt tettem meg a legnagyobb utat előre. Nem éltem ködvilágban, de mindez arra hangolt, hogy nyilván itthon sem állt meg a világ.

Nem állt: hátrafelé ment, ha még lehetett. Kint a régi pusztán a hosszú béresház a párizsi Lipótmezőre – a Sainte Anne és a Saltpetrière – dühöngő osztályaira emlékeztetett, ahova a Sorbonne-ról kísérleti lélektanra jártunk: itt is olyan éktelen csörömpölés, visongás, üvöltés fogadta már messziről az embert a nap bármely szakában. Csak a szobákba, konyhákba belépve vált világossá, hogy itt elsődlegesen nem az elme körül van baj. Seregestül voltak családok, akiknek nem telt lepedőre, cihára, akik szappannal legfeljebb vasárnap mosakodtak. Itt a nélkülözés idegbajosai dühöngtek. A nyomor effajta mélységét mintha gyerekkoromban sem láttam volna. Olyasmit éreztem, mintha távollétem alatt Magyarország elmozdult, visszatolódott volna néhány délkörrel a barbárság irányába. A gyánti urasági határ hatalmas répatábláin hajlongó iskolások mögött kezében nádpálcával járkált föl-alá a segédtiszt, mint valami torz hivatású tanító. «Nocsak, nocsak, nocsak» – mondta, s csaknem percenként odapöccintett a hajolásban égre feszülő nadrágocskákra és szoknyácskákra. Az ökölgörcsösítő az volt, hogy ezt a szüntelen verést semmi sem indokolta, a gyerekek ilyen hatalmassággal a hátukban maguktól is igyekeztek. Nyilvánvaló volt, hogy itt egy szadista szabadult rá az egészségesekre, a védtelenekre.

Apám akkor Dombóvár mellett, Tüskepusztán szolgált. A földbirtokos modern főrend volt: akkoriban hozatott magának külön vagonban egyenest Londonból egyszerre két gépkocsit, valamint ugyancsak külön vagonban egyenest Kanadából három különleges díszmedvét, parkbeli kis magánállatkertje ékesítésére. Nyilván érdeklődő természetéből folyt, hogy ottlétem harmadnapján odaszólt az apámnak, hallotta, megjöttem, küldjön be parancsadás után az irodába, meg akar ismerni. Apám olvasó ember volt, ekkor itt már pusztai főgépész, jól tudta, hogy a mód, ha valakit meg akarunk ismerni, nem az, hogy berendeljük magunkhoz, hanem hogy meglátogatjuk, illetve – nem gépkocsizók, hanem ökrös szekerészek közt is így dívik – érdeklődünk, meglátogathatjuk-e. Ennek ismeretében közvetítette ebédkor az üzenetet, aggódással kémlelve arcom, hogy ki miatt kell restelkednie: ura miatt, vagy fia miatt-e? Vállalom, ha most is azt mondják rám: taktikus. Gordius híres csomóját, amellyel annyiszor megkínált az élet, itt úgy vágtam el, hogy másnap apám azt felelhette, sajnos már tegnap el kellett utaznia a fiamnak, a nagyanyjához. Itt, Cecén ért utol Wessely levele, hogy Meunier, a l’Humanité munkatársa Rákosi Mátyás tárgyalására Pestre jött; elvállalnám tolmácsolását, kalauzolását? Újra vonaton ültem. Mintha a Falu jegyzője egy ráadás fejezetét olvastam volna, illetve éltem volna át, úgy tekintettem vissza szűkebb pátriámra.

*

Meunier azért volt jó újságíró, mert újságíró korában is pontosan úgy nézett, látott, viselkedett és ábrázolt, mint néhány évvel azelőtt, amikor még mint asztalossegéd kereste a kenyerét. Kézirataiban tán akadt hiba, de háromszor annyi volt bennük az elmés, népies fordulat és ötször annyi a remek – ugyancsak munkásszemre valló – megfigyelés. A tárgyalásról írt tudósításaiban a keretet is érzékeltetni akarta, mégpedig nemcsak a terembelit, hanem az egész városra kiterjedőt. Tájékozódni akart. És Rákosival is szeretett volna beszélni mindenáron, minél előbb. Sok idő telt el az engedély megszerzésével az ügyészségen, az igazságügyminisztériumban. Végül magával a koronaügyésszel is beszéltünk. De ezt is a tájékozódáshoz lehetett számítani. Engedély? Legfeljebb majd a tárgyalás valamelyik szünetében.

A fővárost voltaképpen most, Meunier és Wessely társaságában ismertem meg igazán. Meunier fáradhatatlan gyalogló volt, fáradhatatlan kérdező. Minél több embert akart látni, minden rendűt-rangút. Kofák és politikusok nyilatkozatait kellett fordítanom, gyár előtt állongó munkanélküliekét, újságvezérekét – Rákosi Jenőnél is jártunk – utcaseprőkét és prostituáltakét, egy híres népvezérét, aki arról panaszkodott, hogy nincs nyugdíjjogosultsága. A válaszokat az elején tarkaságukban is jelentéktelennek éreztem. Később meghökkentő, de – el kellett ismernem – jellemző egésszé ugrottak össze. Meunier-t meglepte, mennyi ebben a városban a kupola és a feltartott fej, a magára adó koponya. A kupola értelme és művészete: terméskőből szinte buborékkönnyű tetőt alkotni a kő súlyának mesteri egyensúlyozásával. Pest valamennyi kupolájáról az derült ki, hogy csak mímeli a követ: drót és gipsz, megannyi fent az ernyő, nincsen kas. Ez derült ki a meginterjúvolt nagy koponyák zöméről is. Ez a vergiliusi utaskísérés nem kedveltette meg velem Pestet. Közelebbről is megnézve a város építészete és szellemisége egyaránt a pakfon és az önteltség keverékének bizonyult. A parlament hamis gótika volt, a királyi vár hamis barokk, a Halászbástya hamis román stíl; a műreneszánsz Vajdahunyad körül még a tó is műtó volt. A börtönök valódiak – mondta Meunier élesen. A magát »világmetropolis«-nak illegető városról bűzlött – ahogyan akkoriban mondták – a balkániasság, a levanteiség, a szó legsértőbb, legorrfacsaróbb értelmében. A város szellemi tünetei: »problémái« éppily hamisak, oda nem illők, művi úton készültek voltak. Dühöngött a munkanélküliség és a panama s a város harminc »művészkávéházában« a rejtelmes jövedelmű emberek a lélek mélység- vagy magasságszükségletéről vitatkoztak. Ez a fedő pontosan ráillett arra a fazékra, aminek én az országot rövid vidéki utazásomon megismertem. A »balkániasság«-hoz hozzátartozott, hogy ennek a Pestnek, amely számon tartotta Hollywood és Monte-Carlo botránypletykáit, fogalma sem volt arról, mi folyik az országban, vagy a saját külnegyedeiben. A munkáskérdést még a polgári ellenzék egyik vezére is – Meunier kérdéseinek világában – rendőrségi ügynek tartotta.

Én kint laktam az Angyalföldön, a Lehel utca 26. számú nagy proletárházban. Éjszakánként itt aludtam tisztára a fejemet; reggel innen indultam be a városba, hogy Meunier-t délelőtti teendőiben tolmácsoljam.

A per tárgyalása alatt a törvényszék környéke olyan volt, mintha egyik napról a másikra egy hadsereg vezérkara telepedett volna abba a városrészbe. Nagy sietéssel egyenruhás, kardos, fegyveres emberek nyüzsögtek, keresztezték és üdvözölték egymást, tettek nagy bokacsattintás után feszes jelentést egymásnak. Gépkocsik cikáztak. Már a Báthory utcánál igazoltattak bennünket; utána még kétszer, még mindig az utcán. A törvényszék előcsarnokában polgári ruhás emberek valóságos raja méregette végig a belépőket azzal a jellegzetes pillantással, amelyről a gyermekek is felismerik a titkosrendőrt. Itt is igazoltattak, már-már a személyi motozás és a vizsgálóbírói kihallgatás határán. A nyilvánosságot kizárták a tárgyalásról. Az újságírókon kívül belépőjegyet csak a vádlottak hozzátartozói kaptak, meg a külügyminisztérium által bebocsátott külföldiek. Akkoriban gyakran megesett, hogy a közönség tüntetésre fakadt a tárgyalóteremben. A hatóság ennek akarta elejét venni, ezért volt úgy rajta, hogy minden kommunistagyanús – sőt minden munkásforma embert kiszűrjön a hallgatóságból. Én nem voltam kommunista párttag, sem illegálisan, sem – kint, a francia párt tagjaként – nyíltan. A párizsi magyar munkásszervezetekben – elsősorban a szakszervezetben s a különböző kultúrcsoportokban – való szereplésemről a legbuzgóbb rendőri jelentés sem mondhatott mást: kezdő író, romantikus eredetű forradalmisággal; mint abban az időben csaknem minden »modern« író s főleg írójelölt. Most értettem meg, miért éppen engem kértek meg Meunier tolmácsolására. Elképzelhető, milyen figyelmet kapott a l’Humanité munkatársa lent a rendőrgyűrűknél is és fönt is, amikor már a törvényszék széles folyosóján haladtunk.

A fal két oldalán itt is szinte egymást érte az egyenruhába és abba az egyenruhaszerű komor pillantásba öltözött karhatalmi alkalmazott. De még én sem juthattam be egy-két ülésnél többre. Meunier tolmács nélkül is boldogulhat; velem, mondhatni, látott észleleteit fordíttatta le, azaz magyaráztatta utólag meg, ahogy ki-kijött a folyosóra.

Ez a folyosó különben – különösen a tárgyalás szünetei alatt – első pillanatban olyan volt, akár egy parlament folyosója valami rendkívüli határozat vagy törvény tárgyalása közben; külsőre volt valami benne a világeseményű bemutatóra készülő színház feszültségéből is. Lépten-nyomon idegen nyelvű mondatok csattantak, hiteles, bennszülött hangsúllyal; a titkosrendőrök jellegzetes pillantása mellett feltűnt a fényképészek jellegzetesen fürkész pillantása; az ablakmélyedésekben világlapok tudósítói tárgyaltak világhírű jogászokkal; arrébb – ki-kikandikálva nagy mappáik mögül – rajzolók dolgoztak villámgyors mozdulatokkal. Magyarország ismét a nemzetközi »érdeklődés homlokterébe« került; régóta nem volt ennyi neves idegen Pesten, mint ekkor.

Az óvóintézkedések ellenére is a tárgyalótermet csaknem teljesen »munkáskülsejű« emberek töltötték meg; az 56 vádlott hozzátartozói. Itt voltak a külföldi munkáspártok megfigyelői is. Ez a közönség az első naptól fogva fegyelmezetten, némán, aggódva, de nem rémülten viselkedett. Ez már a második nagy tárgyalás volt. Az előzőn döntötték el, hogy a vádlottak fölött nem statáriális, hanem rendes bíróság fog ítélkezni. A halálos ítélet veszedelme most is megvolt. De az a veszedelem, hogy a vádlottak ne állják meg a próbát, az – mindenki érezte – már gondolatban sem fenyegethetett. A tíz hónap előtti tűzkeresztség érezhetően mindenkit megedzett. A vádlottak lelkiállapotára, a terem légkörére leghitelesebben, mint holmi sugártörésből: a kommunistaellenes tudósítók hangjából lehetett következtetni. Ez a hang könyörtelenül elítélő volt, de tele azzal a fajta irigységgel, amelybe – akarva, nem akarva – tisztelet is vegyül. A polgári beszámolókból nemegyszer kiütközött: ha nekünk ilyen eszmehordozóink volnának! Mások – a kor divatos szavával – a vádlottak »titkát« keresik: mi teszi ilyen rettenthetetlenné őket? Átnéztem egy-két korabeli hírlapot. A Magyarság 1926. augusztus 3-i számában szó szerint ezt olvashatni: »Az ember önkéntelenül haptákba vágja magát ekkora elszántság, ilyen flegma és ennyi hidegvér előtt.« A tudósító nyughatatlanul kutatja, mivel lehetne ezeket az embereket, elsősorban Rákosit és Vast sarokba szorítani. Azzal – hibáz rá nem mindennapi ösztönnel – »ha nem éreznék maguk mögött annak a hatalmas, hat világba elérő vörös ökölnek súlyát, amely hitük szerint megszabadította őket az akasztófától.« A vádlottak nem érintkezhettek egymással; még kevésbé a fővádlottal; még itt, a tárgyalóteremben is figyelmeztetést és büntetést kaptak, ha csak jellel is gondolatot akartak cserélni. A tudósítók mégis rögtön észreveszik, és mindvégig emlegetik: oly pontos az együttműködés, mint a karmester és zenekar között. »Mintha valami, más számára láthatatlan, hatodik érzéken át érintkeznének.« Nem egészen így volt. Rákosi, mihelyt tehette, nagyon is láthatóan irányított s evégett szinte lépésenként küzdött az elnökkel. A Magyarország 1926. július 17-i száma közli ezt a feszült párbeszédet a bíróság feje és a vádlottak feje, Szemák elnök és Rákosi között: – Rákosi, maga állandóan helyesel, mosolyog, tiszteletlenül viselkedik! Vegye tudomásul, ezért egynapi sötétzárkával, böjttel és fekhelymegvonással büntetem! – Tekintettel, hogy eleget éhségsztrájkoltam, kibírom ezt is egy napig. – Ezért újabb egynapi sötétzárkával, böjttel és fekhelymegvonással büntetem! – Egyszóval két napot kapok! – A bíróság tanácskozásra vonul vissza, további szankciók hozatala végett. A határozat az, hogy Rákosit kivezetik a teremből. De hanghordozását szinte árnyalatra megkapja az elnök rögtön a soron következő vádlott feleletéből. – Ezért – mondja szigorúan – önt is sötétzárkával és böjttel büntetem. – Köszönöm szépen, hangzik az udvarias szavú, de kihívó válasz. – Újabb egynapi sötétzárkával, böjttel és fekhelymegvonással büntetem! – Ezt is köszönöm!

Érthető, hogy a tárgyalást a polgári világ is feszült érdeklődéssel figyelte. A Manchester Guardian és egy sor világlap legismertebb tudósítóit küldte el Budapestre. Ezeknek már sikerült engedélyt kapniok, hogy Rákosival beszéljenek. Tudósításaik bejárták a világlapokat. Meunier-t most már a mesterség heve is sarkallta. Itt van Budapesten és éppen csak ő, a l’Humanité munkatársa nem láthatja szemtől szembe Rákosit, csak ő nem beszélhet vele? Végre mégis sikerült. Arra az érvre, hogy magának Romain Rolland-nak az üdvözletét akarja átadni, megkapta az engedélyt, hogy beszéljen Rákosival – öt percig. Természetesen tolmács útján, szigorú hatósági ellenőrzés alatt.

*

A beszélgetés, amely még öt percnél is rövidebbnek tetszett, az esküdtszéki tárgyalóterem egyik mellékszobájában zajlott le, valóban egy tárgyalási szünetben. Rákosi már bent volt, s vele két fegyőr s két polgári ruhás ember. Ültek, s most felkeltek; a fiatalabbik polgáriruhás elővette óráját, és szigorú szemmel megnézte, »Bonjour« – mondták köszönésünkre, jelezve, hogy tudnak franciául.

A helyzet komoly volt; két világ küzdött a körül, hogy halálra ítélik-e Rákosit, a volt népbiztost, vagy nem. Volt ok szorongásra. Rákosi és a távolból jött látogató mégis mosolyogva üdvözölték egymást, azzal a fajta – csaknem megbocsátó – derűvel, amely azt fejezi ki: lám, mit nem hoz az élet, lám, hol nem kell találkoznunk. Az volt a benyomásom: nem először látják egymást. Bár hisz az egy táborba tartozó bajtársak első alkalomkor is úgy szokták üdvözölni egymást, mint akik közt régóta megvan már valami ismeretség. Kezet fogtak. Meunier – tudva az idő kimért voltát – azon nyomban a dolog velejébe vágott. A párizsi nyelvjárást oly gyorsan hadarva, hogy magam is alig értettem, először is valami nemzetközi szervezet nevét mondta ki. Ez a szervezet – talán a bebörtönzött forradalmárok védelmére alakult nemzetközi bizottság, a Vörös Segély – jól működik, tette hozzá, s bizonyosra veszi az eredményt. Épp ezért… Az a polgári ruhás ember, aki az imént óráját megnézte, most felemelte ujját, s társához fordult, hogy fordítsa le az elhangzottakat. Ez azonban, látva, hogy én is tolmácsféle vagyok, rám hárította át a dolgot, olyanfajta tenyérmozdulattal, hogy: öné az elsőség. Belekezdtem a fordításba, Meunier azonban, azt híve, vagy azt a hitet mutatva, hogy a fordítás már megtörtént, folytatta a magáét, tán már az ötödik mondatnál tartott. Az első polgári ruhás ember hasztalan próbálta megállítani. Végül mégis abbahagyatta vele, s felém fordult: halljuk! Most mit fordítsak? Az elejét, vagy Meunier-nek ezt a második mondatsorozatát? A helyzet ettől függetlenül is képtelen volt, kétszeresen nevetséges. Rákosi maga is nagyon jól beszélt franciául. Akkor minek a fordítás? Hogy Rákosi érti ezt a nyelvet, azt az ellenőrzőknek is tudniok kellett, esett róla szó a tárgyaláson is. Maguk az ellenőrzők is úgy tettek, mint akiket nem lehet ezen a nyelven eladni. Akkor hát puszta formaságból gyötrődjünk a magyarra való áttétellel? Üres áldozatul a hivatal szellemének? Amikor úgyis olyan kevés az idő? Okos szót, határozatot várva néztem körül – miközben Meunier rendületlenül beszélt tovább – Tessék fordítani! – szólt az első polgári ruhás a társára, miután felém azt a félreérthetetlen jelentésű pillantást vetette, hogy: önre nem számítunk. Meunier most már megszakítás nélkül beszélt. A hivatalos tolmács figyelt rá egy pillantásig, s aztán sűrű homlokráncolás közben közölt valamit magyarul azzal, aki láthatóan a felettese volt. »Azt mondja… azt mondja…« – mondogatta oly sűrűn, hogy nem volt kétséges, alig érti a franciát, vagy legalábbis Meunier franciaságát. A másik szigorúan figyelt, bólingatott; vagyis ő sem tudott franciául, vagy legalábbis nem jól.

Nem rájuk ügyeltem. Arra se nagyon, amit Meunier beszélt. Szavai gyors patakcsörgése szakszerű, érezhetően eleve elkészített beszámoló volt a külföld különféle országaiban működő Rákosi-védő bizottságok munkájáról és néhány ember véleményéről a pör várható alakulását illetően. Vaillant-Couturier-t emlegette. Kezdetben el-elkanyarodott a biztatás, a reménykeltés irányában, de Rákosi lényegre figyelő, lényeget sürgető tekintetének hatására erről hamarosan letett. Tárgyilagosan, szakszerűen beszélt; olyanformán, ahogy egy katonai híradó a fronton, veszély közepette. Közben mindketten mosolyogtak, azzal a szájszögleti, furcsálló kis mosolygással, amellyel mintha a találkozás helyét s körülményét akarták volna jellemezni, a maga helyére tenni.

Egy kicsit hátrább léptem. Rákosi arc- és tagmozdulatait figyeltem. Mondtam, a polgári sajtó tele volt a vádlottak lelki magatartásának »titkai«-val, e titok megfejtésével. Ez engem is foglalkoztatott. Most itt álltam közvetlenül a »titok« első megszemélyesítőjénél. A szívósság jeleit kutattam rajta, a próba jegyeit, amellyel ezeket a napokat állta. Valóban romantikus forradalmár voltam: az eszméket is azon mértem, milyen áldozattételre képesek rábírni az embert. Semmit sem becsültem annyira, mint az önfeláldozást, a tudatosat persze, a megalapozottat. Azt hittem, az vezet ahhoz a – gondolatom szerinti – tökéletes szabadsághoz, amely azért tökéletes, mert birtokában már saját életünkkel-halálunkkal is szabadon rendelkezünk; a félelem legyőzése, ez az első viadal a szabadság megnyeréséért; ilyenek forogtak akkortájt a fejemben. Nos, ez az ember itt mellettem halálos veszedelemben volt, és tudatosan, önszántából vállalta. Meglepett, amit tapasztaltam. Viselkedéséből azt éreztem ki, hogy ez a harmincnégy éves férfi nemcsak ott, a nagy nyilvánosság előtt, hanem itt, ebben a szűkebb környezetben, amikor mintegy utolsó üzenetet küldhet távoli bajtársainak, amikor igazán csak a saját életének megmentésével foglalkozhatna: elsősorban itt sem magával törődik. Saját személyét tulajdon őmaga olybá tudta venni még itt is, mint egyét az ügy harcosai közül; saját életét ő maga eszközként, fegyverként kezelte ebben a nagyobb küzdelemben – szavaiból ezt vettem ki. Mert most már ő is kérdezett, gyorsan, de szakszerűen szintén, nem véve igénybe semmi tolmácsolást. Oly természetes és határozott volt, hogy amikor az első polgári ruhás ember elővette óráját, és figyelmeztetni akarta az öt perc leteltére, csak tartotta az órát, megvárta a mondat végét, majd az odavetett »rögtön« után még tovább várt egy kis ideig.

A nagy nyilvánosság nem kis eleme a hősi magatartásnak. A világ minden részéből idetűző fényszórók kereszttüzében ez a gyors mozgású, gyors tekintetű fiatal férfi nem esett semmiféle szerepjátszásba, semmiféle pózba. Figyelt, aztán cselekedett: szaporán megteremtette, aztán erélyesen kifejezte gondolatát. Volt benne hév és indulat, de lénye alapjában olyan volt, mint egy fáradságot nem ismerő, pontos szemű és kezű mérnöké, valami nagyüzem teljes gőzzel dolgozó gépei között. Ezt a benyomást szereztem róla az alatt az öt-hat perc alatt. Ezt az élményanyagot vittem magammal későbbi érlelésre.

A ráadásidő is letelt. El kellett hagynunk a szobát. A rövid búcsúzkodás ismét abban a különös, abban a fölénnyel kevert derűben folyt le. Meunier még kint a folyosón is mosolygott. Mosolyába büszkeség vegyült. »Kemény fiúk vagyunk« – mondta, magát is keménynek érezve: akaratlanul is teljesen magáévá téve azt a magatartást, amelynek csak a hatáskörébe került. Bizakodva nézett a pör lefolyása elé. »Úgy fog kijönni, ahogy bement«, mondta, fejjel a felé a szoba felé intve, amelyet elhagytunk.

Az, aki felé Meunier oly bizakodva lendítette a fejét, tizenhat év múlva jött ki a börtönből.

Tizenhat év börtönben iszonyú nagy idő. Regényírók, drámai szerzők annyi idő után, ilyen körülmények közül testben-lélekben megtörve, élőhalottként szokták ismét elénk hozni hőseiket. Amikor csaknem húsz év múltán viszontláttam az esküdtszéki tanácsterem egykori fővádlottját, az változatlanul azzal a hajdani határozottsággal, természetességgel, derűvel forgott az emberek közt, kérdezgette őket, s hallgatta válaszukat. Nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel neki azt a régi kérdésemet: milyen lelkülettel nézett annak idején a halál szemébe? Elmosolyodott, olyasfélét fejezve ki a mosollyal, hogy mi eszébe nem jut egy ilyen írónak. – Egymagában nem volt kellemes érzés – mondta nevetve és egyszerűen, némi gondolkodás után, azoknak az embereknek az emlékkeresésével, akiknek nem személyes gond szokott a gondjuk lenni.