1951Betegek köztJanuár 1951. januárjának elején a budai Lukács-fürdő meleg iszap tavában, (amelyben itt, a szabad ég alatti részen annyi iszap sincs, mint akármely más tóban), ott, hátul, ahol a víz a legforróbban bugyog föl, négy-öt beteg között, a közös nyavalyától szenvedők néhány perce létesült eszményien demokratikus kis köztársaságában, amelynek egyenlőségi elvét még az is fokozza, hogy minden öltözékül valamennyiünk olyan egyformán rövid köténykét hord, amilyennel az egyiptomi rabszolgákat szokás ábrázolni. Beszélgetés a betegek közt. – Felesleges dörgölni a fejet, nem hűl meg az ember itt kopaszon sem. Tessék nézni a fejemet, csupa víz, hozzá sem nyúlok. A gőz fölhozza a meleget. Minél hidegebb van, annál feljebb hozza a vízből. Valóban a 40–45 fokos víz fölött most csaknem másfél méteres vastag gőzréteg gomolyog. – Jó meleg, hűha. Itt, a csőnél. – Itt van tegnapelőtt egy katona, azt mondja, melegítve van ez a víz, kazánnal. Barátom, mondom neki, ne mondjon ilyet, mert ez egyenest ilyen melegen jön a földből. De nem és nem és nem, neki egy rendőr mondta: fűtött víz ez. Ilyen az emberiség. Ha valamit bevesz egyszer, ménkűvel sem lehet kiüttetni a fejéből. Meghalt volna azért, hogy ez a víz fűtve van. Barátom, menjen ki az előcsarnokba, ott az ivókútnál kerámiába van öntve: természetes forrásvíz, 65 fok. Vagyis még inkább hűtik ezt, de nem fűtik. De nem, nem, nem enged. Kije magának ez a rendőr, hogy így mérget venne szavára? Még csak ismerőse sem volt, a vonaton följövet beszélt vele! Hát akkor mért hisz annak jobban, mint nekem meg a kerámiafeliratnak? Csak azért, mert attól előbb kapta az információt! Ilyen alapon hülye az emberiség. Mindenben azt szívja be, amit legelőször kapott a mámijától. – Ez a legmelegebb víz az országban. – A Dagály utcainak csak a reklámot csapják. Annyit ér, mint süketnek a jóreggelt. – Na, annál többet. Négyszer voltam ott. Igazán attól betegedtem meg. Azt mondja az orvosom: Hencz úr, maga az én kedvemért ment oda. Eddig nem mutatott semmit a röntgen a csigolyájáról, most meg látok kettőt is, ferdét. Maga most már egész életére bevásárolta. Mert amit már a röntgen is kimutat, azt ember már nem gyógyítja meg. – Csak gyógyítja, „meg” nélkül. Azt mondja az én feleségem nénje nekem, van egy javasasszony Budán a Korona téren; olyan javasasszony, hogy neki már orvosi diplomája is van, mert csak úgy vehette át az anyja raktárát meg receptjeit, menjen ahhoz, annak a teája a legjobb orvosság. Gyerünk! Tizenhat forint. Neki, mehet! Másnap, ahogy meghallja a házmester, miket főz a feleségem, elfog a kapuban. Isiásza van, Hencz úr? Az egy talpból jövő baj, tegyen kénport a talpa alá a cipőjébe, az felszívódik. Na, ha már a talpamat ápolom, a legelső tanácsot is megfogadom, hogy viseljem a lúdtalpbetétet. Kiírta az OTI, meg is volt, de nem hordtam. Na, gyere, ha megvagy… – Mint a skót a szuszpenzátorral. Talált egyet, otthon menten tökön rúgta a fiát, legyen, aki viselje. – Na, úgy. Nehezen járok a betéttel, egy villamoskalauz azt mondja: ugrik a fájás? Van. Kovászt kössön rá, kihúzza. Benne vagyok, angró, gyöjjön a kovász is. Csinálom mindet egy hétig – a fájás kiáll. Most már csak azt volna jó tudni, melyiktől? De kereste a fene. – Mert a fájás úgyis visszajött, mi? Hat hónapra? – Négyre. – Ez az. Ez a nyitány. Aztán jött a foghúzás? Vagy a mandula? A ködben most már meg lehet különböztetni az arcokat. Itt, a forróságtól pirosra hevülve, mindenki legalább öt évvel fiatalabbnak látszik.
*
Bizonyos Sándorfi doktortól tudják Lőrincék Hűvösvölgy e heti nagy eseményét. A villákban, családi házakban arrafelé ma is tart – az ostrom utáni idők emlékeként – a házi disznóhizlalás, titokban persze, mert a hatóság tiltja. A legnagyobb baj a disznó megölése körül van, az állat visítását nem lehet sem álcázni, sem kimagyarázni. Erre csak egy az ír: komatál, kóstoló a szomszédságnak. E mód szerint folyt le x.-utcában is a disznóölés. Történt azonban, hogy a család igen öreg nagymamája épp azon a napon halt meg, váratlanul, talán részben az izgalmak hatása alatt. A disznó már le volt forrázva, ketté volt hasítva. A gyászeset miatt nem hagyták abba a munkát. A család úgy döntött, hogy a nagymama halála napját halasztják el, azaz jelentik be csak másnap. Napközben a holttest a szobában hevert. De éjszakára kitették a kamrába. Egy teknőbe, jól letakarva. Másnap reggelre a teknő eltűnt; ellopták a holttesttel együtt. A nagymama máig sem került meg. Óriási kacaj – főleg Lőrinc valóságfestő előadásának hatása alatt. Milyen arcot vághattak a tolvajok, amikor fölfedezték, hogy mit cipeltek el hús helyett? Vajon mit csináltak a tetemmel? A nevetés újra, újra felcsap. Bernáth Aurél van itt feleségével, Weöres Sándorék. A történet ősi népmesemotívum. Gyerekkoromban magam is hallottam, méghozzá elég egyszerű emberek társaságában. Ott is volt sikere, de itt – a válogatott szellemi emberek közt – háromszorta jobban megkacagják. Csak azért, mert valóságnak vették.
*
A HÉJA
Éjjel leesett az első hó. Egy hároméves kisfiú szalad ki a két kert közti udvarból a féloldalt szemben fekvő ház irányába. A szülei házból a nagyszülei ház felé. – Hozott a gólya nekünk megint egy gyereket! – Gólya? Télen, te? – nevet utána Sándor, az öreg kovácssegéd. A kisfiú már a nagyszülei ajtó kilincse felé ágaskodik. Az ajtó végre enged. – Hozott a gúr-héja egy gyereket! Nagyapa most köti a sonkák, oldalasok hasadékába azokat a kendermadzag hurkokat, amelyekbe majd azoknak az S alakú vaskampóknak alsó szára akaszkodik, amidőn a felső szár a kéménybe függesztett rudakra akaszkodik. Próbálja a madzag, a kampó erősségét, épp csak egy pillantást vet a kisfiúra. Az újságot már az éjszaka megtudta. A kisfiú tanácstalanul álldogál. Még egy pillanat, és elunja magát. Fölveszi a jókora disznósajtot, az ajtó még nyitva van, lép ki, már a küszöbön felbotlik vele. – Hova viszed, te? – Mihozzánk. Mindent hazahord. A Nagyapa elmosolyodik. A sózókádból kivesz két párba akasztott szalonnát, a huroknál fogva elöl-hátul a kisfiú nyakába akasztja. A szalonna két táblája épp a bokájáig ér le a kisfiúnak, mellén-hátán úgy lóg le, mint a miseruha. – Na, eredj. Épp hogy lépni tud a súly alatt. De átlépi a küszöböt. – Ha hazaviszed, a tietek. A kisfiú már az udvaron botladozik. Hátra-hátranéz, a mosoly még mindig biztatja. De hátha egyszerre csak visszaparancsolja? Nem tekint többé hátra, nekiiramodik, majdnem hogy szalad. A hó alatt álnok jégszigetek húzódnak: az udvarra löttyintett víz nyomai. A kisfiú a hátsójára esik, a hátsó szalonnára. Négykézláb csúszik zsákmányával hazafelé, szép ösvényt söpörve a hóba.
*
Kemény Zsigmond nagyon fájlalta, hogy korában – az újságírás virágzásának kezdetén – az emlékírás úgy elhanyatlott. „Önérzettel tekinthetnénk múltunkra – írja 1853-ban, az Élet és irodalom elején –, s nyugodtan bízhatnók a cselekedeteink és tévedéseink feletti bírálkodást a jövőre, ha korunkról csak annyi emlékíróink s krónikásaink is volnának, amennyivel bír a 17. század, Mikó Ferencen és Illésházyn kezdve, Csereiig vagy Bethlen Miklósig.” A gondolatot másutt is felveti, attól tart, hogy megfelelő írott emlék híjában az utókornak fogalma sem lesz arról, milyen is volt az ő életében a világ. Amikor e miatt aggodalmaskodott, száz meg száz ember foglalatoskodott azzal Magyarországon, hogy az eseményeket napról napra feljegyezze és közreadja: tucatnyi volt már a napilap, a legkülönbet maga Kemény szerkesztette. Épp ezért tudta, hogy ez a szorgos munkálkodás a korszak hű ábrázolása szempontjából nézve fabatkát sem ér. Ma még annyit sem ér. Korszerűnek lenni*
|
|
[Keltezés nélkül – A szerk.]
Beláttam, hogy egyáltalában élni csak társadalmon kívül tudok, ötödik éve már, hogy nem látok embert, lakásomat is elrejteném, mint a róka. De a remény mégis fel-feltámad bennem: hátha a többi társadalmon kívülivel együtt mégis jobb volna, mert így sem jó. A bűnözőktől iszonyodom, benső tisztaságérzet hozza vissza még kézfogásuktól is kezemet, s őket – jobban meggondolva – amúgy sem tarthatom társadalmonkívülieknek, hisz létük, sikerük épp a társadalomtól függ. Maradnak azok, akik erkölcsi magatartásból maradtak kívül a társadalmon, a forradalmárok.