A Mecsek alján egy-egy barackfa már kilökte virágját. Zengővárkonyban az ásatások helyén – mármint az ásatásokra kijelölt helyeken – vállra vetett felöltőben jártuk a zöld vetést, emelgettük és hajigáltuk vissza a napfényben csillogó, hatezer éves korsócserepeket, kőbaltamaradványokat, vályogdarabokat. Pestre érve, valamelyest hidegebb időt találtunk. Szolnok felé már dideregtem. A Tisza partján elhúzva, a szajoli magas töltésen, kemény szarmata szél vágta az arcot. Vékonyan havazott. Estére értünk Debrecenbe.
Ettünk valamit, mentünk a parasztkörbe. Nem vagyok ismerős a városban, nem tudom, merre kanyarogtunk. Némi idő után tomboló, erősbödő muzsika irányába kellett csak haladnunk: a kör parasztbáljára voltunk hivatalosak. Trombitazene szólt, csárdást játszott. Hány éves lehetett a ház? Az utolsó meszelés rajta legalábbis százévesnek látszott. Hozzá a gránát fel-felbukkanó ökölcsapásai, az aknák csillag-sercintései a falakon kint is, bent is.
Zengett a ház, már a bolthajtásos kapu alatt is. Sötét, jeges udvaron mentünk át: aztán föl egy szűk lépcsőházban, itt már oldalvást előreszegett vállal, annyi volt a nép. Előszobafélébe léptünk; mintha egy nagybőgő vagy cimbalom hangzószekrényébe jutottunk volna; egyre vadabbul harsogott a muzsika. A folyosón, az előszobában is táncoltak; éppúgy az összekötő kisebb szobákban is, amelyeken át a nagyterem felé haladtunk, persze csak lépésről lépésre az összesajtolódott párok tömegében, mint valami örvénylő-viharzó tengerben, akaratlanul is átvéve annak hullámmozgását; egy-egy tánclépés szöketett előre. Otthon nem számítok különösképpen magas termetűnek. Itt jó vállal kiemelkedtem a föl-le szökdelő rengeteg hegyes kucsma, a tarkóra tolt báránybőrsüveg fölött. Nem is tengerhullámzás volt ez, hanem mint mikor a tűzre tett lábos víz ugráltatni kezdi kifogyhatatlan buborékjait.
Be kell vallanom, az irodalom műfaj-kísérletezőit, szépprózánk megújítóit például, hovatovább csak elvben szeretem. A gyakorlatban – vagyis olvasás közben – az útralelteket szeretem; azokat, akik stílproblémák helyett élvezetet nyújtanak.
Illés Béla stílusa egyenes, világos utat folytat. Ez a szélsőbaloldali szemléletű író Mikszáth tudatos tanítványa, ha stílusát nézzük. S mivel íróban elsősorban mégiscsak a stílust nézzük, ezzel nem kis dicséretet mondunk.
Mikszáthnak az anekdóta volt az a fonál, amelyre mondandóját és művészetének sajátos anyagát felfűzte. Illés Bélának a személyes emlék a művészi ürügy a belsőbb mondandók kifejezésére. Mindig hiteles életrajzi adatok ezek az emlékek? Hitelességük aranyvalutája nem az elmondott tény, hanem az írói mód. Az eleven élménynél itt fontosabb az eleven hang.
Ez a mikszáthian derűs hangú író, akinek fő erőssége, hogy az olvasóval bizalmas, szinte beszélgető viszonyt teremt, csaknem kivétel nélkül komor, sőt tragikus élményt dolgoz fel – világszemléletének erősítésére. A fénynek s árnynak ez az egybeszövése teszi élményeit elevenné. Emberek vagyunk – mondja a kötet címe. Az ember az, aki a csapások alatt is tud mosolyogni, mosolygás közben is emlékezik a csapásokra.
Ennek a legújabb novelláskönyvének legkiemelkedőbb darabja kétségtelenül Az aranyliba. Az emigrációs élet bomlasztó körülményeinek s összetartó erejének ezt az ábrázolását méltán sorolta annak idején Romain Rolland legkedvesebb olvasmányai közé. Az emigráció küzdelmeiről ad első tekintetre mosolyogtató képet a Sámson és Delila is. Az első novella, mintha a Kárpáti Rapszódia egy fejezete volna. A többi novella a háborúról szól, olyan helyzetekről, amidőn ember a talpán, aki meg tud embernek maradni. Ezek között az írások között van egynéhány, amely történelmi dokumentumként is megállja a helyét – mint például a voronyezsi ütközet megindítása. De a legtöbbjének igazi élményanyaga megint csak a derűbe átmentett emlék. Ebben a háborúban a civilek voltak a legkönyörtelenebbek. Vigasztaló, hogy valakinek az aknák záporában is az emberlélek, sőt az emberiesség jelei a legfontosabbak. Ez az író dolga, ezt követi önkéntelenül ennek a könyvnek a szerzője is. Nyilván azért, mert ő katona volt.
Julian Huxley előadása az UNESCO feladatairól a Parlament „minisztertanácsi” termében, ahogy a meghívó mondja. A magyar szellemi élet negyven-ötven kiválósága: Kodály, Lukács, Szalai, Fogarasi, Boldizsár, Ferenczi Edmund, Hont Ferenc, Keresztury, Bibó, Ferenczy Béni stb.
Huxley szavait öt-hat mondatonként Szentkirályi fordítja.
Hatvanöt éves. Tudományos működését csak hírből ismerem; Európa egyik legnagyobb biológusa, ezt hallom.
A nemzetek szellemi együttműködéséről beszél. A nemzeteknek össze kell békülniök, evégből meg kell ismerniök egymást. Ennek egyik módja, hogy történelmünkről egy tárgyilagos könyv legyen. Legyen egy könyv képzőművészetünk legjobb alkotásairól. Alakuljon egy bizottság az ellentétek gazdasági okainak megvizsgálása, illetve eltüntetése céljából.
Innen is, onnan is egymásra villannak a fölényes tekintetek.
Arról beszél, hogy a béke gondolatát kell uralkodóvá tenni. Evégből vizsgáljuk meg azt is, milyen nevelő feladata lehet az irodalomnak, a tudományoknak, különösen a természettudományoknak.
Újabb tekintetek. Úgy ülünk, mint hatvan állig felfegyverzett szkipetár hegyi harcos, handzsárral és kétméteres puskával, szíjjal összefűzött lábunkon. A derű, a fölény egyre növekszik.
Megrendíthetetlen idegzettel és ártatlansággal a jámbor utazó most a szeretet szükségességét részletezi. Ne azt keressük, ami elválaszt bennünket, hanem ami összefűz. Egy perc, és az állatvédelemről ejt szót.
Egyszerűen megrendít az ártatlansága. Nyilván többet tud az emberi gonoszságról, mint mi valamennyien. Hogy a szó füst – azt is tudhatja legalább úgy, mint mi. De arcrándulás nélkül mondja a magáét. Ez maga Gábriel arkangyal, gondolom.
Az ülés végén kifejtem Bernáthnak és Béninek bámulatomat. A világ szokott viselkedéséhez mérten az emberiséget – elemeinél kezdve a leckét – olyasféléről kellene meggyőznünk, hogy éjjel ledöfendő édesanyánknak lehetőleg pontosan a szívébe szúrjuk a kést, ott gyorsan forgassuk meg, hogy ne szenvedjen túlságosan sokat szegény, a testvérbátyánk elveszejtésére szerkesztendő följelentést pedig fogalmazzuk lehetőleg pontosan, nehogy esetleg húgunk is bajba kerüljön.
Bernáth odament Huxley-hez, s azon melegében elmondta neki észrevételem. Az angyal jobbra-balra dőlve hahotázik.
*
Apjával ő még latinul levelezett.
– Raditi la noj au kreszkut?
Ez románul van, s azt jelenti, hogy a mi termésünk-e ez a retek. Gyermekkorában ugyanis folyékonyan beszélt románul. Ezt így gyakorolja, asszonylányaival, akik a gyermekkori erdélyi, illetve máramarosi nyaralások alatt szintén felszedtek valamit ebből a nyelvből.
A gyermekek (jól a negyven felé) némán, sietős főbólintással felelnek neki. A feleség németül tud, azzal az öregúr tehát jobbadán németül társalog. Mindent hasznosra kell fordítani, azokat az üresen elröppenő hétköznapi szavakat is, ez az elve.
– Bon jour! – vejét minden reggel így üdvözli. Aztán: Tout va bien? Este pedig: bon soir! bonne nuit! Beaux rêves, mes enfants!
A szomszéd Oroszországban volt hadifogoly, 1918 körül. Ez a második világháború végén, az oroszok bevonulásakor derült ki. Őt tehát reggelente hivatalba menet ez a harsány üdvözlés fogadja, az erkélyről, a kerti fák fölött:
– Dobre djen! Zrasztvujtye!
És ha a szomszéd az erkély felé int, akkor:
– Kak pazsivajite?
Ez nem ámítás. Az öregúr az ostrom óta oroszul is megtanult. Vásárolt egy orosz–magyar társalgó könyvet; beosztotta magának, minden napra egy oldalt. A könyv nyolcvanoldalas volt.
Már azok közül, akikkel valamiképpen ismeretségbe kerültek, eddig csak egy ember mondta föl a családdal a köszönő viszonyt.
Vékony, egyáltalában nem parasztmozgású, kellemesen magas homlokú fiatalember volt, sápadt, szőkés hajú. Beszéde sem az a tüdő aljából jövő, öblös hang, ami, főleg a távolról hallva a beszédét, a román vagy az ukrán parasztokéhoz hasonlítja. Egy vasárnap délután állított be, az ismeretlen kézirathozók klasszikus idején, a vőt kereste.
– Az elvtárshoz volna egy elvtársi kérésem – mondta, fejét egy kicsit előrenyújtva, s szőke pillájú szemét mindaddig hunyva tartotta, ameddig csak beszélt, sőt azontúl is még egy kicsikét.
– Parancsoljon.
– Egy fát szeretnék az elvtárstól. Itt a jégverem fölött a partban a szilfái közül szeretnék venni egyet, ha lehetne róla szó; gerendának. Építkezni szeretnék.
– Üljön le, kérem. Nagyon szívesen.
– Kő, homok, cement, minden megvan, már csak a szelemengerenda hiányzik. Ismeri tán az író elvtárs.
– Hogyne, a tető gerince, amire a szarufák támaszkodnak.
– Olyan hosszút nem kapni. Naponta ott járok el a part alatt, van ott egypár igen egyenes, magas fa.
– Még öt van, amit a háború meghagyott. De üljön már le.
Tett egy hajlékony mozdulatot, de nem ült le.
– Köszönöm. Családos ember vagyok. Tavaszra elkészülne a ház. Hálás volnék az elvtársnak, ha megalkudnánk.
– A telek fele a sógoromé, s nincs elosztva. No de egy fa erejéig csak bírom a szavát. Főképp, ha már csak ez hiányzik a fészekrakáshoz.
Ismét egy hosszú szemhunyás és nyakelőrenyújtás a nyár végi napba.
– Köszönöm. A feleségemnek a héten vittem haza a könyvtárból a Kárpáti rapszódiá-t. Ő is mondta, jöjjek csak nyugodtan az elvtárshoz. Nem fog sokat kérni.
Mondta a fiatalember, eligazítva hosszú Krisztus-hajának egy fürtjét, amely lehunyt szeme elé borult.
– Azt hiszem, a sógorom is beleegyezik abba, hogy az az egy szál fa a mi jókívánságunk legyen a házrakásukban. Egy a baj. Illetve egyet kérek viszonzásul. Tilos fát kivágni. A tanács csak úgy engedélyezi, ha helyébe rögtön másikat is ültetnek. Intézze ezt velük maga.
– Már holnap, úgyis be kell mennem, hivatalosan.
– Alkalmazásban van? Gondoltam, hogy nem idevaló származék.
– De innen nősültem. A Szabadságharcos Üdülőben vagyok.
– Mint pincér?
– Gondnok. Nevem Dámos György.
S nyújtotta a kezét, oly hajlékonyan, mint egy táncteremben, de különösképpen ezt is szemlehunyva.
– Isten éltesse.
– Szabadság, elvtárs. A viszonlátásra.
S nem viszontlátásra, ahogy a (?)..k mondják.
*
S tavasszal aztán Juliska, miközben rendre elmondja az elmúlt tél viszontagságait:
– Ekkora hideg sose volt. Még egy kicsi, s talán a tej is ott fagy a tehenek tőgyében. Utolsóban még fát is vettünk.
A vő tudja, mit jelent, ha a Celsius a bukszáig süllyed. Elismerően kérdezi:
– Mennyiért?
– Kétszáz forintért. Méghozzá a kisasszonyék fájából.
– Hogyhogy?
– Ami gallyfát a Dámos Gyuri eladott.
A vő előtt fölrémlenek a távoli látogató leeresztett fehér pillái, s egy percre csaknem ő maga is behunyja a szemét, hogy összerakja, mi van e mögött.
Viszkettető, nehéz perc.
– Egy fáról hogy adott el kétszáz forint ára gallyat? Olyan drága lett? Hát meddig volt behavazódva az út?
– Öt fának adta el a gallyát.
– Ötöt vágott ki?
– Majd ő! Napszámba vágatta. Az csak árulta a gallyát; nemcsak nekünk.
– Ötöt vágtak ki?
– Tessék arra menni. A szilfák ott hevernek most is az út mellé húzva. Majd akkor viszi el, ha kiszárad.
– Addig nem visz el egy darabot sem, amíg magának vissza nem adja azt a kétszáz forintot. Mondja meg neki.
– Én megmondhatom, de nem adja az ide.
– Mondja meg neki: azt a fát ő ingyen kapta. Egyet, gerendának. A gally meg egyről sem volt az övé, azt mi adhatnánk el. De azt maguknak is ingyen odaadtuk volna. Már hogy odaadjuk.
– Tetszik tudni, mennyit keresett azon a fakivágáson? Legalább kétezer forintot.
– Azt nem keresetnek nevezik, Juliska.
– Hát én visszaveszem tőle a kétszáz forintomat.
Hosszú história – illetve csak hosszúra nyúló – lett belőle. A széphomlokú fiatalember jussban érezte magát, a nyár végén – bár nem építtetett – elszállíttatta a szálfákat, Juliskáéknak semmit sem adott. Juliska azt gondolta, bepanaszolja az üdülő vezetőinek. De addigra valami más miatt nem volt ott gondnok. A faluba költözött. Egy ideig, ha találkozott a vővel, úgy ment el mellette, mint kinek eszébe jut, hogy valamit otthon felejtett, de csak homlokán ráncol egyet, nem indul vissza. De amióta egyszer a vő köszönt neki, a véletlen találkozásukkor ingerülten eltekeri a fejét. Így tesz különben a felesége is – kisfia is.
Dombayék a zengővárkonyi szelíd gesztenyeerdő egyik völgyében. Három sátor van felállítva, a teljesen különálló az övék, a másikban a napszámosok laknak, Gáspár bácsi, az altiszt társaságában; a harmadik sátor a mindenkori vendégeket várja.
Dombay itt a közelben, Pécsváradon volt adótiszt. Elolvasta Wozinszky könyvét a Tolna megyei ásatásokról, így kapott kedvet az archeológiára. Ekkor már nős volt. Feleségével együtt jártak kutatni vasárnap és munka után. Napközben az asszony feltárta a sírt, este Dombayval együtt kimentették a leleteket. Dombay százhatvan pengőt keresett havonta, ebből minden hónapban ötven pengőt napszámosra költöttek (Gáspár bácsira), volt úgy, hogy hetven pengőt is. Képesített archeológus akart lenni. Éjjel tanult, így végezte el az egyetemet; az asszony kérdezte ki a leckét.
Az ásatási tábla (a hajdani hatezer év előtti város) tizenöt perc a sátraktól. Dombay minden alkalommal csókkal búcsúzik a feleségétől.
– Szervusz, édes Ticikém.
– Viszontlátásra, Mucikám.
Jobbról-balról megcsókolják egymást.
Most havi négyszáz forintból élnek.
Három gyermekük van.
– Minden nyolc évben szültem neki egyet.
Jancsi húszéves. „Az még életében nem mondta azt, hogy nem.” A baj vele csak az, hogy gyakorlati pályára akar menni.
Sári csupa szeplő; de a szeplőbozótból megvesztegető mosoly, lebilincselő tekintet ragyog elő.
Győző a legkisebb. Folyton a sírokban csetlik-botlik. „Nucleusz, milosi obszidián, bulbus, löszbaba.”
Este a tábortűznél.
Felügyelőt, ellenőrt akartak ide küldeni az ő ásatásaira, amelyeket ő fedezett fel, amelyeknek ő szerzett világhírnevet.
– Én is azt mondtam már ekkor – mondja Tici –, vágd oda, Mucikám, vágd oda az egészet.
Felügyelő nincs jelen; szerdán jön Párducz és Galakovits.
Hosszan elmondja a cseréprajzok jelentőségét.
„Láttam én az uramról, hogy ilyen szelíd ősemberek közé való.”
Este kiülnek a gesztenyés oldalába, elgondolják, hogyan is élhettek azok a hatezer év előttiek.
Amikor a koponya előkerül, épp süt a reggeli nap. Zsugorítva arccal keletnek temetkeznek.
Néha azt mondtam a feleségemnek, várjuk meg a hajnalt a bontással. Hadd süssön rájuk a nap első sugara.
A komoly történet után Jancsi a tűznél apjához.
Most, hogy a komoly részét elmondtad, apám, mondj egy-két vidámabb történetet is az uraknak.
A cigányost, amelyen mindig olyan jót nevetünk – mondja Sári.
– Periszer bácsit!
A cigányok (farukon ülve közelítették meg az ásatást az országútról) azt kérdezték, hogyan tudta meg, hogy itt hulla van.
Kileste, amikor a szellemek éjfélkor kijöttek a sírból, s egy órakor visszamentek. Itt ült a kukoricásban.
Periszer, a pipás, nyalka magyar: Garabonciás maga, a földbe lát! – egy avar sír előtt.
Gyermekkorunk bölcs vénei nem vesznek ki. Péter bácsinak meg az öreg Bartóknak csak a neve vonul ki a temetőbe; a rengeteg járás, a vizenyős szem itt marad; mint holmi örökség vagy hivatali tisztség Jani bátyánkra szállt át, aki ettől fogva nem is Jani bátyám többé senkinek, hanem Jani bácsi; harmadik személyben szólva pedig az öreg Horog.
Az idei tavaszra megörökölte azt is, hogy amikor beszélnek hozzá, szünet nélkül bólogat.
De örökölt ezen kívül is valamit.
– Hát akkor megint csak magát hívnánk napszámba, Jani bátyám. Enni sem kellene hazajárnia.
– Kezit csókolom a szívességiért, nagyságos Uram, de a magunkét is alig tudom már bekapálni. Hetven esztendő csak hetven esztendő.
– Sajnálom, Jani bácsi!
– A derekam, kezit csókolom, a derekam. – S úgy bólogat hozzá, hogy akaratlanul beszélőtársa is bólogatni kezd.
*
Bajusza az a fajta szalmaszőke, amelyről nem lehet tudni, vajon milyen szőrszínből szőkítette ilyen fakóra a nap. Haját nem látni, mert micisapkáját talán még egyszer sem vette ki a fejéből a nyár óta.
Szeme állandóan hunyorira csípve. A napfény miatt, a ravaszság miatt? a ráncok teteje szinte fekete, de mélyük fehér, akár a nyaraló kisasszonyok homlokán, noha ezek a Horog-féle ráncok jó mély, jó néhány esztendős, becsületes ráncok. Közülök apró gyíktekintet villog.
Ez a fiatal Horog; az öreg Horog unokaöccse.
Ő tán elvállalná ennek a zsebkendő nagyságú szőlőnek a bekapálását.
– Mennyiért?
Erre egy mosoly a válasz. Az ifjú Horog arcán ez a mosoly éppúgy beillenék a gyötrelem fintorának is. Az ifjú Horog arcán az ábrázolatok magyarázatot kívánnak, mint a képeslapokban közölt arcképek. Az ifjú Horog következő mondata dönti el, hogy a ráncoknak ez az összerendeződése fájdalmat jelent-e vagy örömet.
– Amiatt nem fogjuk, kérem, agyoncsapni egymást.
Eddig úgy állt ott a szöllő végében, hogy tenyerével a hátranyomott farára támaszkodott. Ahogy továbbindul, járása éppily legényes.
– Elvállalja ez – mondja az idősebb Horog –, családja van ennek. A kisebbik fia meg most beteg is.
– Hány éves?
– Harminc.
– Nem őt kérdeztem, hanem a fiát.
– A fia harminc, kérem. De aligha lesz már ember abból. A katonaság, kérem, a katonaság.
A legalacsonyabb rendű boldogtalanság a szerelmi boldogtalanság. Mert ettől az ember voltaképp legállatibb részével szenved: azzal az örökölt önzésével, hogy faja fennmaradjon. Közösségi része ennek még alig van; s a faj boldogtalan szerelemmel is fennmarad.
De irodalmilag ez a leghasznothajtóbb boldogtalanság.
Ebben én sohasem szenvedtem. Sose fogom elhitetni tudni, hogy mégis én voltam a legboldogtalanabb kortársaim, azaz írótársaim között. Az én boldogtalanságomat ugyanis irodalmilag sokkal bonyolultabb, hálátlanabb volt kifejezni: magasabb rendű boldogtalanság volt. A homálytól és a rendetlenségtől szenvedtem; nem boldogtalan szerelmes voltam, hanem boldogtalan, mert kielégítetlen igazságtevő.
Egyáltalában nem csodálkoznék, ha néhány évtized múlva az emberiségnek ez a két tábora nézne fegyveresen szembe egymással: a természetkedvelők és azok, akiknek a város, a technika minden.
*
A tyúkok váratlan s indokolatlan rémült kotkodácsolása egy nyári vasárnap délután az ólban. Kot-kot-kot-kot – és ezután mint amikor a vízbefúló ama befelé szívott rettenetes hangot adja – ás!
*
Így szeretek írni: hogy tollam hegyét, ha vastagon fog, eleven szöllőlevélbe törölhetem. Itt szeretek írni fent a szöllőhegyen. A hegy lábánál a Balaton. Ha tollam nem töltőtoll volna, az atracinkék tavat képzelhetném tintatartómnak. Itt szeretek írni a felhők mozgó mennyezete alatt, a júliusi enyhe széljárásban, a szabadban, ahol tudvalevőleg nem lehet írni, hanem csak elmélkedni. Írni igazán csak négy fal között lehet; jót és örökbecsűt legbizonyosabban börtönben lehet, tízévi háborítatlansággal a fejünk felett. Helyesbítek tehát. Nem írni szeretek így, hanem csak így szeretek író lenni, egy szöllőhegyi pince kőasztala előtt, amelyen háromnegyedig teli vaskos pohár védi a kéziratpapírt a szél viselkedése ellen, s ahol jó, ha minden huszadik gondolatát papírra veti az ember.
– Épapa!
– Hallgass! Tessék?
– Ülhetek itt melletted a korláton?
– Nem.
– Igazán…
– Dolgozom, láthatod!
– Szépen dolgozol te, hisz csak irkálsz! És még nem is a te irkádba. Nem rajzolsz te? Mutasd.
– Mondtam már, ne rágd mind a fülem! Nekem az a munka, hogy írok.
– Miket írsz?
– Épp rólad kell írnom. Tágulj szépen arrébb, de tüstént, hogy valahogy mégis iderögzíthesselek.
Fülöp, a kőmíves rakja a filagória falát. Terméskövet ágyaz sárba, ahogy már itt, Tihanyban szokás. A falra könyökölve nézem. Úgy látszik, kevés lesz a kő is, a föld is.
– Kaparjanak itt a hegytetőn valahol.
Megállapodunk, legjobb lesz valami kis gödröt ásni, abból aztán padmalyosan ki a sárgaföldet.
– Ássák meg itt a bástya előtt, s a padmalyt aztán be a bástya alá.
– Jó lesz aztán hulladékgödörnek is.
Így beszélgetünk jó félórát. Közben ő, egyszerre csak:
– Hallotta az új pesti hírt, Illyés úr? Most mondta be a rádió.
– Nem én. Micsodát?
– Ha arrébb ásnánk, tán még pöcegödörnek is jó lenne az a gödör. A Tildy lemondott. A vejét, valami Csolnoki vagy Molnoki, letartóztatták sikkasztásért, hazaárulásért, kémkedésért. Ő meg lemondott, családi szégyen miatt.
*
Másfél óra múlva.
– Gondolja, Fülöp úr, hogy akad ezen a félszigeten csak egyetlen ember, aki erre a hírre, hogy Tildy lemondott, most abbahagyja legalább egy percre a munkáját, s elgondolkozik azon, jó-e, rossz-e az, amit ez a Tildy most csinált?
– Talán a nyaralók közt, kérem.
*
– Hány házat rakott fel életében, Fülöp úr?
– Hát… Nem tudni. Nem számoltam.
– Mégis. Mennyi idős most?
– Negyvenegy.
– Egy kis utcára valót akkor már felrakhatott.
Megnézi a fehér kőmíveskalapácsát, fordít rajta egyet.
– Hát egypár követ meg téglát ez már a helyére pöccentett.
Nem írástudó, aki nem érzi sötét naplopónak magát, látva, hogyan hordják vállukon a vizet a hegyi építkezéshez a napszámosok a rekkenő hőségben, miközben ő kényelmes nyári székében „dolgozik”, vagyis a hasára helyezett könyv tábláján papírra vet egy-egy mondatot; naponta alig többet, mint ahány kannával a napszámosok fölvisznek vizet a hegyre; mert versen dolgozik éppen.
Röstellem magam. De üres papírja előtt tehetetlenül és rémülten ülve, melyik írástudónak nem jutott eszébe: ha azt a megindíthatatlan szellemi munkát testi munkára válthatná át! Ha egy hold föld tényleges felszántásával ennek a halom papírnak a tollal való szántását pótolhatná! Ha egy-egy megoldhatatlan mondatot egy kis fűrészelés, ásás vagy reszelés árán nyélbe lehetne ütni! Volt esetem nekem, de nem is egy, hogy makrancos oldal írását félbeszakítva egész nap a kertben dolgoztam – micsoda hévvel és buzgalommal! (Estére mintha valóban könnyebben ment volna az írás!)
És a kihívás, hogy amikor már semmi ürügy sincs tanulmány írásának elhalasztására, az ember gyorsan megjavítja még a vízvezetéket…
*
Valamennyi halász végigcsinálta a háborút. Hiába mesterkedtek, 45 januárjában már egy épkézláb ember sem kerülte el, hogy ne kelljen önként jelentkeznie, ha sorbeli volt, ha soron felüli vagy aluli. Aztán persze, halál, sebesülés, fogság. Szalai Gyula az Uralból jött meg.
Jobb lábáról hiányzik a nagy ujja. Menésén senki sem venné észre, csak így mezítláb látszik, a hajóban.
– Hát azt hol kapta?
Mintha egy kissé zavarba esnék.
– Még az édesanyámban.
Ezzel a kis hibával született. A csatatér ott kezdődik, az anyaméhben.
*
(Jó dolga volt; a táborparancsnok; aranyba kellett volna foglalni! stb.)
Hang a felső kerítés mögött.
– Mönjünk, mönjünk, mind csak főfelé mönjünk!?
Női hang. Folytatja:
– Vakujjon mög, aki ezt a útat is mögcsinyáta!
Két bokor között most előtűnik egy pillanatra, aki mondja. Nő valóban, de divatos strandnadrágot visel, továbbá szarukeretes napszemüveget, telitalpú fürdőcipőt. Felsőtestén minden ruházata egy kis könnyű kendő, afféle melltartónak hordja. Viszont ez paraszt édesanyjának babos fejkötője.
Az áccsal. Most pöfögött föl a kert aljáig a motorkerékpárján.
– Másfél órája várunk, Gyula! – kiáltja neki Fülöp már messziről.
Gyula vár a felelettel addig, amíg hozzánk nem ér. A szekercével, a vasvinklivel, a fűrésszel együtt a választ is fölcipelte.
– Motoron jöttem! – mondja nagyot fújva és még nagyobbat legyintve.
A legyintésben bámulatos világossággal nemcsak az ócska motorkerékpárról való véleménye van benn, hanem az egész technikai világról, az emberiség fejlődéséről, az életről.
*
– Szép mesterség ez a maguké. Krisztus is ács volt.
Gyula mutatóujja az égre emelkedik.
– Csak inas!
És egy öles szeg bekalapálása után; a szekerce fokával kalapálja be:
– Nálunk sose szabadult föl.
– Mondtam is a feleségemnek –, mondja az öreg Horog, s elgondolkozik, hogy mit is mondott neki.
– Mondtam neki, hogy most már az egész napi dolgom nem ér annyit, mint amennyit azelőtt éjszaka végezni tudtam.
Aki csintalanságra gondol, erősen téved.
A férfi Horog napszámba járásból élt. De volt neki saját földje is! Szöllő, kaszáló, szántó – öt nadrágszíjdarabban összesen 1400 öl. A napszám hol öt órakor kezdődött, hol négy órakor. Ekkorra a fiatal Horog már mindig megszántott, megkapált, vagy lekaszált egy darabot a saját földjéből.
– Még be is hordtam.
A két tehénnel.
– Így fogtam ki az uraságon!
Így fogott ki az istenen, aki egy napba csak huszonnégy órát teremtett, gazdagnak, szegénynek egyaránt.
*
A hegy itt meredeken lejt a tónak. Annyian vannak s annyit röpdösnek, mintha ők is légi gyakorlatokat tartanának, akár hajnalonként a repülők.
Röptében az egyik vadgalamb a villanyhuzalt célozza meg, arra fog leszállni. Kis karmait előrenyújtva, hirtelen rá is ereszkedik, de azonmód átfordul a dróton. A madárság sem könnyű mesterség.
Bukfenc végén mintegy talpra ugorva lebben vissza a drót fölé; most már óvatosan, felülről ereszkedik le rá.
Egy másik vadgalamb érkezik mellé, hibátlan íveléssel, kifogástalan leereszkedéssel. Csak ülnek egymás mellett, fejüket se fordítják egymás felé. Az ember mégis érzi, hogy az öregebb most ad leckét a kezdőnek.
*
Oly gyanakvó, hogy még fölmelegedni is gyorsabban melegszik föl, ha látja a tüzet.
– Ide üljön, Jani bácsi, itt közelebb.
– Hadd tartsam csak szemmel.
Nagyanya még a Sióra járt mosni. Targoncán – amit nálunk tragacsnak hívtak – tolta ki a mosnivalót a vízhez, le a meredek parton. A mosnivaló tetején ott volt a négylábú kis szék, amelyet a vízbe állított, a sulykolófa, a nagydarab, a nyálkás, a dögszagú házi szappan. Ahogy így felkészülve elhaladt a házak előtt, olyan volt, mintha a kivándorló útra indult volna. Élete legfontosabb napjai ezek a mosónapok voltak. Nagy fáradság várt rá, de boldog volt. Lelkületében és mosolyában ilyenkor villant meg valami abból a jézusi önfeláldozásból, amely elveszi a világ bűneit. Tragacsával valóban oly egy volt, mint Jézus a keresztjével, Prometheusz a keselyűjével, Sziszifusz a kövével, szerénységem ezzel az írószerszámmal. Még mentében is megállított bennünket. „Van nálatok zsebkendő?”
Megvizsgálta a zsebkendőt is.
„Ez is megért már a kezemre” – mondta, és a zsebkendőt a mosni való kupac tetejére dobta. Este a kimerültségtől tántorogva tért meg. Mintha nem ő tolta volna a tragacsot, hanem a tragacs, az a nagy halom nedves tisztaság húzta volna őt föl a meredek parton, olyan volt.
A halászat maga ma így történik: a kis vontató motoros, a „Géza” kiviszi a két nagy halászbárkát arra a helyre, ahol bizonyos jelek szerint fogás remélhető. Hogy hol remélhető fogás? Ezt itt legjobban Varró József bácsi, a halászmester tudja pillanatonként megmondani. Például, „ahol a hályogosa kerül a folyásba”. (Mert tudnivaló, hogy a Balaton vize is állandóan folyik, s épp hol erre, hol arra.) Az évszakoknak is van beleszólásuk a fogásba. Most például, „Ilyenkor, nyáron, a hal is, akár az ember, a hűst szereti. No de hol van hűs? Néha a part mentén, néha a mély víz fenekén. Sokat elárul a víz csillogása, illetve borzolódása is.”
A háló, amellyel karikát húznak a tó egy-egy pontján, hatszáz méter hosszú. Olyan, mint egy hatalmas szalag. Egyik szegélyén vastag parafakorongocskák sorakoznak, a másikon szalmába csavart ólomdarabok. A háló ezek között feszül merőlegesre a vízben. Szélessége hat méter; alja így legtöbb helyen söpri a tó fenekét. A parafakorongok persze a víz színén lebegnek.
A kellékekhez számítódik még két jókora terjedelmű bárka és a kis vontató motoros.
A „legénység” mindössze tíz fő; mindegyik bárkában öt-öt ember. A motorosban ketten vannak: a halásztelep vezetője és a halászmester.
A bárka belső falán az egyik csavar kiálló végén horpadt alumíniumbögre himbálódzik. Tíz óra után mind gyakrabban kerül le arról a rozsda rágta csavarról; emelkedik a hőség. Dróton lóg a bögre, vagyis hát füle nincs, az emberek tenyérbe markolva öblítik ki, s aztán merítik tele a Balaton vizében, amely ott buzog két-három arasznyira a bárka pereme alatt. Telemerítik, jót isznak belőle, a maradékot visszaloccsantják vagy visszaköpik a vízbe. A finnyásság csak az, hogy a bárka másik oldalán loccsantják vissza. Azon az ellenkező oldalon végzik a vizelést is, mert hát dél felé bizony arra is rákényszerül az ember.
A vendég elcsodálkozik a természetességen, ahogy az ifjabb Horog, egy pillanatra sem hagyva abba a szót, illetve a rendelkezést, hogy a másik három hogyan nyomja az evezőt, odaáll a peremhez, és nekigombolkozik. A vendég, akiben most még kevesebb a természetesség, épp az imént ugrott fejest vízbe, s úszott egy rövidet, azzal a szusszal, hogy könnyítsen egy kicsit a melegségen.
A Puszták népé-ből kifeledtem, tán azért kísért esztendők óta újra és újra ez a kép. Valamelyik cselédházban meghalt egy gyerek, anyámmal elmegyünk halottnézni. A szoba közös, két család lakja, pontosan felosztva a helyet. A szoba egyik felében a fölravatalozott szegényes koporsó, körül a gyászoló család; a szoba másik felében egy asztal körül a másik család ingujjban krumplilevest kanalaz a párolgó tálból.
Eszembe jutnak azok a közös szobák is, amelyeknek egyik fele tisztára volt meszelve, a másik meg nem. S egy vita, amikor az egyik család nem akarta (illetve nem tudta) megcsináltatni a kitörött ablakot.
Mindez most mint színpadi kép gomolyog előttem.
Az autóbusz indulásra kész. Beszállt már mindenki. A kocsi ajtaja előtt a járdán csak egy fiatal pár áll. Nem is olyan fiatal. Harminc a nő, harmincötös a férfi.
Egymásba vannak karolva szorosan, és csak nézik egymást. Az utolsó percig együtt akarnak maradni. Pedig nincs mondanivalójuk.
A kalauz csenget.
Elválnak végre. Rövid csók. A nő beszáll a kocsiba.
Még kap ülőhelyet. De csak olyat, hogy háttal van a járdának, a férfinak.
Tekeri hát a nyakát, s mosolyog.
S búcsút int. De a kocsi még nem indul. A nő ismét búcsút int, s ettől még melegebb mosolyt ragyogtat.
Indulunk. Még egy búcsúintés.
S még egy búcsú-fejcsavarás. A férfi eltűnt.
A nő feje felénk fordul, az utasok felé. A mosoly még mindig ott ragyog azon az arcon.
Hogy is vethetné le egyszeriben?
De itt senki sem mosolyog rá vissza.
Áll, tétovázik, ingadozik az a mosoly az arcon. Ha egy viszontmosolyt kapna. Hogy megerősödne!
De nem kap. Egy kisgyerek a nő felé pillant. Mosolyözön ömlik a kisfiúra. De az komoly.
A mosoly már nyugtalan. Már készülődik, mint fészkéről a madár.
Már felszállt. Az az érzésem, hogy még itt lebeg a kocsiban.
Már innen is kisodorta a léghuzat.
Éluard.
Romániából jött Magyarországra. Elébe utaztam Szolnokig.
Arra kért, ne terheljék túl programmal; ne fárasszák agyon. Magam is ezt akartam.
A Keletin így már a tiszteletére kigyűlt küldöttséget is szétrebbentettem. Fáradt, alig áll a lábán.
Magam is fáradt voltam, álmos. Így a csak szűk körű, baráti vacsorán láttuk vendégül az első este. Szabó Zoltán, Szentmihályi, Murányi s én. Épp csak bekapjuk az ételt, s oszlunk haza.
Mellette ülök, beszélgetés közben kabátom széléhez nyúl, megfogja egy olyan kis lószőrszál végét, amelyet az öltönyök bélésébe szőnek be.
– Imádom az ilyesmit kihuzigálni.
A vacsorától csak nem kel fel.
Bocsánatot kér: annyira ciklikus, hogy néha beszélgetés közben is elalszik a kimerültségtől.
Most, úgy látszik, a másik véglet van rajta, az elevenség.
Iszik, anekdotákat mesél.
Két fiatal lány olyan nagy lánybarátságban volt, annyira összeforrtak, hogy megfogadták, szüzességüket is egyszerre vesztik el. Az egyik férjhez is ment nemsokára. Amikor beteljesült rajta a sors, kibújt a nászágyból, s lánypajtását csempészte a maga helyére, a pihenőt alvó férj oldalára.
Reggel kérdi a fiatal férjet az ipa, hogy hogy ment a dolog.
– Nagyszerűen! Kitűnően! Isten bizony, mintha a kedves lányának két szüzessége is lett volna!
– Kihagyásos öröklés. Szegény anyjának egy sem volt.
Éjfél után kettőkor én álltam fel búcsúzkodni, asztalt bontani.
*
Két hét múlva hatéves. Kilukadt egy foga. Fáj.
Mariska édesatyja személy szerint felelősnek érzi magát ezért a fájdalomért. Bújna Mariska elől. Aztán mindent odaadna neki kárpótlásul. Szinte fogfájásszerű az a kín, ami a szívébe nyilallik. Attól külön is belenyilallik, hogy Mariskának sejtelme sincs, mi vár rá.
Délután fogorvoshoz viszik.
Vidáman készül rá. Hosszan keféli, már-már súrolja a fogát. A fölhabzott fogpép lecsordul az állára. Szeme ragyog.
– Villamoson megyünk. Átmegyünk a hídon. Émamával ott találkozunk a híd előtt.
Mert ő csak kettőkor szabadul el az iskolából.
– Nem félsz, hogy fájni fog?
– Micsoda?
– A fúrás…
– Fájni fog?
– Nem. Dehogy. Legfeljebb egy pillanatra.
Egy tanító
Távirat délben: Pali bácsi rosszul van, gyertek rögtön. Két óra múlva újabb távirat: Hoffmann tanító úr meghalt, tessék azonnal jönni hozzátartozóknak.
Nyolcvanéves volt Pali bácsi, Vilmonka néni férje; Vilmonka néni Flóra édesanyjának a testvérnénje. Így vagyunk mi az egyedüli hozzátartozók.
Láttam én valaha Pali bácsit? Flóra szerint láttam egyszer.
Marici, Laci ment ki Fótra; ott volt tanító.