1947Újévre*A községházáról, a parasztok közül, átmentünk az iskolába, az „értelmiségiek” közé. A macskaköröm azt jelenti, hogy az értelmiségieket nem diplomájukkal mértük, hanem a puszta értelmükkel. Ide kérettük a malomgépészt is, a Dél-Amerikát járt borbélyt, a fiatal bábát, a volt uradalmi borászt, aki most tojást szed. Mindazokat, akik egy ugyancsak ide kért földmívesfiú szerint, a falu egyetlen népfőiskolása szerint, valamiképp szintén „belekapcsolódhatnának” a tervezett tanfolyamba, a dolgozók iskolájának itteni megszervezésébe. Külön csoportba húzódtak. Vagy meglehet, a hivatásos értelmiségiek csoportosultak rögtön egymás mellé; zsebbe mélyesztett kézzel, gallérjukat fázósan feltűrve ültek. Nemcsak kabátjukba voltak beburkolózva. Némelyikük ott volt a parasztoknak rendezett gyűlésen is, s ezek már szétvihették a hírt: megint valami demokratikus puskapor-pufogtatás készül. Fölléptünk a cukrosládákból összeeszkábált kis katedrára. Hát itt a középosztály hagyományos szapulásának kevés foganatja lesz. A két vénkisasszony tanítónő már rojttalan berlinerben didergett, olyan soványan, mint a kemencepiszkafa, mert a soványságba ráadásul még bele is feketedtek. Mellettük, télen is keménykalapban, de már zöldbe játszóban, ki az a keserű cigányprímás? Bizony a kántor. Az ódivatú kalap alatt a borostás arc előrenyújtottan figyel, de az embernek az az érzése, hogy azt a sóvár szemet igazán egy doboz cigaretta vagy egy pár bakancs felmutatásával tudná csillogóvá gyújtani. Megállt nyelvemen a szokásos bevezető a „szellemiekben és anyagiakban” a nép fölé emelkedő, de a népet eláruló értelmiségiek bűneiről. A kántor (s egyben iskolaigazgató) mellett a fiatal református pap ült, a hajdani mozgalom, a falukutatás neveltje, akinek levele révén idekerültünk. Magasan feszített nyaka nem téveszt meg. Abban a nyakban az a négynapos kihallgatás merevül, amelyhez (amint ő mondja) Szabó Dezső „fasiszta” füzeteinek „rejtegetése” miatt jutott. Az intelligencia hajdani helyzetét csak az állatorvos közelítgeti prémes bekecsével, kerekülő képével és várakozó – enyhén gunyoros – mosolyával. Őt búzával és borral, sőt libával és törköllyel már fönntartja a falu, alakját mintegy példaképpen is föltartva: akire szükség van, az rögtön megkapja a helyét. De a vak is láthatja, hogy soványan vagy kulákká testesedőn, rongyosan vagy jól öltözötten mindnyájan a falun belül is a számkivetettség valami szigetén érzik magukat, nem véve ki az egykori uradalmi prakszit sem, aki most lelkes párttitkár, s tán a segédjegyzőt sem, aki a szegénysoriak szerint annak idején „megmentette a falut” (ide mentve az uradalom java földjét), s akit most a szegénysoriak mentenek újra meg újra bélistától, nyugdíjazástól, áthelyezéstől. Hát ezek szemöldökállásáról is megérzi az ember, hogy a népről, a hazáról, a szabadságról szálló szavakban változatlanul a márciusi szavalatok kongását fogják hallani. S csínján a szót az urak és parasztok viszonyáról is. Ezek megbántott lelkek, s most – azon az alapon, hogy valamikor a megszólításban a nevük után nekik mindig mintegy hivatalosan is kidukált az „Úr” – hovatovább minden valamikori úr, tán még Zápolya úr leszólását is magukra veszik. Ők árulták el a falu és a betűértők együttműködését, ők? Ki viseli – már a nyílt utcán is – a kántor hajdani asztrakán kucsmáját? Hova kerültek a tanítókisasszonyok asztalfutói, de még az iskola ablakai is? Ki tüzelte fel a padokat? Elhagytam a bevezetőt. Szónoknak, előadónak egyformán csapnivaló vagyok, de itt – azok helyett, amikre a fülek eleve fölkészültek, s eleve bezárultak – tán épp a botladozásnak és dadogásnak van hitele. Rögtön a lényegben botladozok, a tennivalók között. Az emberek tanulni szeretnének ebben a faluban is. Az előbb a községházán alig tudtuk összeszámlálni a hirtelenében felnyúlt kezeket, a jelentkező tanítványokét. Egy hónap múlva fiókközépiskola működhet a faluban. Már csak attól függ, kapunk-e mondandónk végén itt önök közt is elég felnyúló kezet. Csak azon fordul meg, akad-e ehhez az újmódi, illetve nagyon is régimódi tanításhoz elég oktató, elég tanult és tapasztalt és persze önfeláldozó ember, mert a fizetség vajmi kevés lesz. Annyira vajmi, hogy kezdetben talán semmi. De a végén mégsem lesz az haszontalan önfeláldozás, mert nézzük csak, mi lehet belőle! Dehogyis bizonyítványgyárat akarunk! A sok kínálkozó út között meg akarjuk nyitni a parasztság számára az iskolás műveltség, a tárgyi tudás magasabb útjait is. Hisszük, hogy ez a módja mindenféle emelkedésnek, az anyaginak, az erkölcsinek, de még a „politikai iskolázottság”-nak is. Nincs elég tanító és tanár? Ezért gondoltunk arra (azon kuszáltan foglalom itt össze, amint ott előadtam), hogy például a gyógyszerész eltaníthatná a vegytant, az állatorvos az állattant, a jegyző az alkotmánytant vagy a megye földrajzát. S miért ne taníthatná el a tankönyv átolvasása után éppily kitűnően az első osztályok mértanát az egész életében vonalakkal, szögekkel és területszámítással bíbelődő kőmíves? Vagy a gépész a kezdő fizikát, valamelyik gazda a növénytan elemeit? Mindenkitől csak tárgyi tudását kérnénk, nem „szellemi vezetést”. Szellemi, világnézeti irányítást talán a tanítók is épp tanítványaiktól kapnának. Hirtelen elmondtam, hogy tanítottam én valaha a párizsi munkásszervezetekben. Bajszos tanítványaim rendelése szerint olyan dolgokat tanítottam, amiket a következő óráig jóformán magam is akkor sajátítottam el, a buzgalom hatása alatt. Tulajdonképpen ők tanítottak engem, s már nemcsak műveltségre, hanem a műveltség értelmére, céljára és feladatára is. Igen, világnézetre. Tanítva lehet igazán tanulni, művelve művelődni. Nem akarunk kevesebbet, mint az egész magyar művelődés megpezsdítését. Valójában ajándékfélét nyújtunk, amikor részt kívánunk ebből. Van az önfeláldozásnak is kamatkulcsa. Képzeljenek el egy közösséget, akár csak egy ilyen kis községnyit is, amelyben a tudás és a munka ilyen fogaskerék-rendszerben segíti egymást – amelyben önöknek is szerves helyük van. A nép tán nem hívja még személy szerint önöket, de a feladat igen. Nem kellett tovább Demoszthenész mesterségével gyötrődnöm. Éreztem valami hatást, bár ennek megérzéséhez is kellett valami ösztönféle. A nagykabátba és gyanakvásba burkolt arcok fölengedtek; a lelkek kezdtek kilépni szigetükről és tüskevárukból. „Miért ne? – fordultak egymás felé a pillantások. – Ráfér egy kis csiszolódás erre a falura. Rá a mi rozsdáinkra is!” Mint regényíró nem merném így, átmenet nélkül ábrázolni a fordulatot. Gyorsabb volt, mint ahogy körülmény és látszat engedte volna. A gépész és a kántor hamarabb összemosolygott, mint vártam. A csoportok még külön ültek, de a bólingatás szerint már lehetett határvonalat húzni. Már a népfőiskolás beszélt. Megindult a vita – nem is a vita, hanem a „részletek megbeszélése”. A népen akartak segíteni, valóban az önfeláldozás melegedett meg bennük? Nem vagyok olyan naiv, olyan követelődző sem. Amit ösztönöm nekem közvetített, az ez volt: ők, a bizonytalanok valamifajta biztonság levegőjét kezdték érezni. Tán megcsapta őket annak a jövőnek illata, amelyről beszéltem, s amelyre magam is mindig vágytam, azé az időé, amikor a falusi főutcán lépdelő pantallós majd nem az irigység és megvetés oxigénjét-nitrogénjét szívja, hanem a megbecsülés és barátság éppúgy összetartozó elemeit. Vagy a múlt levegője volt ez, amelyet a patics-templomok prédikátora, a kosta Tompa, a nótárius Arany érezhetett, s szívott örök élménynek magába? Mintha még a vénkisasszonyok képe is világosodott volna egyet. Nem kell a tanulságot összefoglalnom. A demokrácia szólammozsaraira a fázós együttes csak beljebb húzódott volna gubóiba. Épp csak hang kellett nekik más – félig-meddig nekik való –, hogy kinyíljanak. Ki a demokrata? Aki a nép javát akarja, együttműködésben a néppel. Gondolkodtam, közöljem-e velük, legalább befejezésül, hogy demokraták? Egy hajlam megállapítását a lélektan az úgynevezett hívó szavakkal végzi. A politikában, a közéletben s általában az életben ezt az ilyenfajta hívó tettekkel, ilyen tettre hívással lehetne helyettesíteni. Megmondtam nekik az eredményt, felvilágosítottam őket, hogy mi lakik bennük. Az előadói babér nem az én babérom; csak azért említem, mert ennek levelein derű és jókedv csillogott. Az állomáson már egy csapat bizalmas ismerőstől vettem búcsút. Nemcsak a nevek listáját tettem jó helyre; a tapasztalatot is. A véletlen kísérletből a következő faluban már módszer lett, a környék kisvárosának tanári kara előtt pedig – noha lelkiállapot dolgában ők sem álltak másként – már vitaanyag: hogyan lehetne ezt a módszert tökéletesíteni? Mi merevíti meg a demokrácia körei előtt azokat is, akik demokraták? Természetesen – ahogy szokott – egykettőre túl voltunk az eredeti kérdés határain. – A korrupció! – hallottam. Aztán: – Az ember nem tolakszik! Aztán: – Valahogy nem volt meg a folytonosság! Nincs meg a véleménycsere – a vidéknek ma is felülről beszélnek! Aztán – ahogy szintén történni szokott – egyszerre csak nyakig voltunk az irodalomban. – Mit csinál ez? – Miért hallgat az? – Igaz, hogy amazzal ez meg ez történt? Az érdeklődésbe aggodalom vegyült; ez mutatta, hogy kedvenceikről kérdezősködnek. Mindebben az igazi tanulság az, ami országos érvényű.
*
A magyarságnak jó zöme, a vidéki értelmiségnek (a diplomásnak és a csak értelem szerintinek) pedig csaknem teljes egésze ül ilyen felhajtott gallérú mozdulatlanságban. Folyik a hajlamvizsga a különféle hívó szavakkal, s a tárgyilagos szemlélő csak dicsérhetné e rétegek mozdulatlanságát egy olyan korban s egy olyan helyen, ahol sorra maguk a jelszavak buktak legnagyobbat. A tanítványjelölt méltán hiheti magát tapasztaltabbnak mesterénél – annyi mestert látott! Mit tehet hát az új mester, a demokráciáé? Először is azt, hogy a szavaknál mélyebbre ható eszközzel keresse a szerinte jó hajlamokat. Nem tudom, hányan vannak, akik továbblépve végre egy kicsit azon, hogy miképp vizsgázott az ország (amely nálunk nem a nép volt, sőt nem is a nemzet), megcsinálták a magyarság ilyen belsőbb vizsgáját. Eredményük nemigen különbözhet az enyémtől, s ez az eredmény legkevésbé épp azokat lepheti meg, akik legforradalmibb tárgyilagossággal vizsgálják a társadalmat. Azokat, akik azt vallják, hogy népek és emberek tudatát mégiscsak körülmények szabják meg, s a körülmény és tudat illeszkedése dönti el még azt is, amit egy nép életében sorsnak nevezünk. Ők elméleteik koordinátáival is megrajzolhatják, ahogy meg is rajzolták: a magyar nép alaphajlamainak vonala mindig, még a látszat ellenére is, a haladó eszmék irányába esett. S valóban: a tudat csak itt nem számolt volna a körülménnyel? Csak nálunk nem, ahol a szabadságtörekvéseket az osztályelnyomatáson kívül sarkallta a népnek mint nemzetnek elnyomatása is? Nem a mi feladatunk a marxista tételek alkalmazása a mai magyar társadalomra. De a demokrácia helyes taktikája számára van adatunk és tapasztalatunk. Van közlendőnk újabb falukutatói munkánkról, amely, mint azelőtt, ma is írói munka. Nemcsak úgy, hogy írók vizsgálják népünket. Hanem úgy is, hogy igyekeznek az irodalmat, a szellem és az értelem munkáját (vagyis nemcsak a „népi” irodalmat, hanem a „legmagasabbat” is) egybe fűzni a nép önfelszabadító küzdelmével. Ez az irodalom, ez a szellem mélyebbre hatolt a magyar társadalomba, mint ahogy látszik. A magyar értelmiségnek (az előbbi meghatározás szerintinek) belső képe más, mint ahogy viselkedése mutatja. Én írtam egy könyvet Petőfiről. Ennek fogadtatása is elsősorban azt mérte, hogy Petőfi igazi igéin milyen tömegek nevelődtek a parasztok közt, a falusi betűértők közt is. Ha Ady mondandóit pártprogramba lehetett volna fogni, a legjobbak tízezrei hordják ezt a pártkönyvet a legeldugottabb falvakban is. Képzeletbeli pártkönyv helyett arról már számlák és könyvtárcédulák szavazhatnak, hogy a falukutató és népi irodalom kiadványai fölé hányszor tízezer fő hajolt, elsősorban megint csak vidéken. Elképzelhető, hogy egyik napról a másikra a semmibe tűntek mindezek, s velük a tudat és a hajlam? Kortársaim közt tán én vagyok az egyetlen, aki felett Szabó Dezső dörgő fellegei hatástalanul vonultak el; nem emlékszem, hogy neve előtt tollam valaha csak egy dicsérő jelzőt is elejtett; épp azért mondhatom tárgyilagosan dicséretére, hogy tavaszi gomolygásai nyomán a jó hajlamoknak is milyen vetése sarjadt az ősi parlagon. És vajon míveli-e Móricz az igehirdetést egy életen át és élete utolsó tíz évében már-már prófétai lelkesültséggel, szinte gyalogszerrel és iszákkal, ha egész élete pusztába kiáltott szó lett volna? Igen, átkoztuk derekasan az országot, s vele, ahogy a szójárás hozta, nemzetünket, fajtánkat, népünket, de mindig éreztük: van kinek átkozódnunk. Aki az elmúlt rendszerek szellemi vagy később fegyveres üldözése elől futva nagyobb darabot becikázott az országból, az a megmondhatója, hány és hány ajtó tárult ki előtte. Volt mindig itt a nép ügyének és a szellemnek egy összeesküvése; persze nehéz volt eldönteni – vagy elválasztani –, hogy mi fűtötte jobban, a nemzeti elégedetlenség-e vagy a társadalmi – erősen emlékeztetve a gyarmati népek forradalmi hevületének kettős lánglobogására. De gondunk nem is ez, hanem a hajlam puszta megállapítása. S aztán valóban az, mit kezdjünk ezzel a bénultnak látszó hajlammal.
*
Mindeme jelenséget egyszerűbb volna a szociológia nyelvén elmondani, ha mondandónkkal a szociológusokhoz akarnánk fordulni, s nem elsősorban és rögtön azokhoz, akiket ábrázolunk: e hajlam hordozóihoz – akik az új időknek épp a szavait értik legkevésbé. Van kor (majdnem minden kor ilyen), amikor az elvont szavak a közhasználatban csak másodsorban jelentik a fogalmat; elsősorban a tábort jelentik, amely hangoztatja azokat. Nem véletlen, hogy például a demokrácia szó közjelentése átmenetileg épp a politikai irányok tisztulásával zavarosul. Így már ezért is dicséret illetheti azokat, akik a demokrácia szép jeligéjével gyülekező különböző táborok versenyét tartózkodva nézték, épp azért, mert a demokrácia nekik nem szó volt, hanem élmény; hajlamukig hatolt. Szellemi lustaság volt ez a tartózkodás? Nem annak nevezném. Ez a verseny hasonlított bizony egy kicsit holmi kereskedői versenyhez. A demokrácia javaiért már nem küzdeni kellett; igénybevételükről volt szó, egyik napról a másikra, harc és vizsga nélkül. Természetes következmény volt, hogy sokan – azok, akiknek a demokrácia nem belső élmény volt –, összetévesztve az eszmék terjedését a gyufa terjesztésével, a demokráciát holmi monopóliumnak tekintették. Boldogok voltak – a maguk illetékességét is azzal vélték bizonyítani –, ha a demokráciából minél több embert kizárhattak. Így ennek a magyar értelmiségnek is, amelyről itt szóltunk, nem azt magyarázták, amit mi szeretnénk megmagyarázni, hogy haladó, hanem azt, amivel mi még a látszat ellenére is szembeszállunk, hogy haladásellenes. S mindezt a szavak vizsgája alapján, alkalmat sem adva a cselekedetek vizsgájára vagy pótvizsgájára. Mi azt hisszük, van alkalom ilyen viselkedésvizsgára. Hisszük, hogy eredményes lesz. Hisszük, hogy a parasztsághoz és munkássághoz való viszonyunk tisztázásával egy időben tisztázni tudjuk viszonyunkat ehhez az értelmiséghez is. Feladatunknak érezzük, hogy levegőhöz juttassuk ezt a tőzegtüzet, hogy kibontsuk a vidéki értelmiség eredendő demokratikus hajlamait. Ez a feladat – de hogyan oldjuk meg?
*
Ami haladó elem a vidéki magyarságban volt, az a felvilágosítást s részben a vezetést az irodalomtól kapta. A népi irodalom társadalmi hatását nem kis mértékben az magyarázza, hogy nálunk, szinte hagyományként, a társadalmi kérdések befogadása alá az irodalom szántotta a talajt. Kezdve azon, „Dunának, Oltnak egy a hangja”, el egész addig, hogy rendezzük végre közös dolgainkat, nincs még egy ország, ahol a szociológiai, politikai, de még a külpolitikai fogalmak pontos megjelölésére annyi költői idézetet használnának, mint nálunk, még a szociológusok és politikusok is. Megértjük a szociológusok és politikusok öntudatlan berzenkedését: a társadalomtudomány precizitása azért más, mint a rímeké! A politika más vonalvezetést kíván, mint a regény vagy az esszé! Igen, de ha a magyar értelmiség zömének füle – amint láthattuk s amint ők is láthatták – legjobban erre szolgál? Ha e réteg mozdulása vagy mozdulatlansága szorosan az irodalom mozgatásától függ? Jelen esetben pontosan attól az irodalmi mozdulatlanságtól, amelyet – ők is panaszolnak. Befejezésül erről szeretnék néhány szót ejteni. Nemcsak a népi írókról. Mindazokról, akik a jellegzetes magyar valóságot próbálták ábrázolni, s ezáltal kerültek szoros viszonyba elsősorban a vidéki értelmiséggel. S akiknek magatartása a demokrácia irányában eddig alig különbözött az előbbiekétől. De akiknek magatartása, ha már nem a szavak, hanem a tennivalók körül forog a dolog, éppolyan lesz, mint azoké, ez a meggyőződésem. Olyan lehet azoké is, akiknek haladó voltáról ma is vita folyik. Azon fordul meg, hogy irányukban is milyen magatartást tanúsítunk: az egyedárusítóét-e, vagy az igehirdetőét? Elégszer belenyúltam ebbe a darázsfészekbe, eléggé méhészkezem lett ahhoz, hogy hirtelen a mélyéből húzzak elő valamit. Nem tudom, észrevette-e valaki, s elgondolkodott-e azon, hogy azoknak a már életükben az irodalomtörténethez tartozó magyar íróknak, akik a legkülönbözőbb okokból a fasisztaság hírébe kevertettek, vagy keveredtek, mi a közös jellemvonása? Az első pillanatra meghökkentő. Csaknem kivétel nélkül a szociális kérdést feszegették. Műveikkel – a hagyomány vonalán – a magyar haladásnak adtak segítő lökést. Problémáik – szinte marxista módra megfogalmazhatóan – osztály-, sőt osztályharcos problémák voltak. Minderre én akkor ébredtem rá, amikor a demokrácia jelszavaival az ellenük felsorakozó írókon végigtekinthettem. Voltak kitűnő írók ezek közt is. De olyan, aki eredendően, egy életre szociális mondandót hozott, alig. Az ő problémáik elsődlegesen lélektaniak vagy esztétikaiak voltak. Haladó osztályszemléletükre vagy világnézetükre a marxista értékmegállapításnak csak egy jegye lehetett volna: nulla. Ebből a helyzetből adódott, hogy még a fasiszta hírhedtség enyhülése vagy eloszlása után is, az előbbi írók az én falusi betűértőim beburkolódzásával ültek a demokrácia pulpitusa előtt, sőt a demokrata hívó szavak hallatán is. Alig került hamisabb kép a magyar olvasók elé annál, amely őket holmi kézzel-lábbal előrefurakodó hadnak ábrázolta, amelyet a demokrácia érdekében vissza kell tartani, vagy csak okkal-móddal szabad szóhoz juttatni. Rosszul ismeri az írói alkatot, aki magára adó íróról ilyet feltesz. Tőlük kell a nép ügyét félteni? Ők nem demokraták? Becsületes írónak nem kell szigorúbb bíró a saját tehetségénél. Mi a jó irodalom, ha nem vallomás? Ezt csak egy béníthatja meg: a korai és illetéktelen feddés. Én vagyok a koronatanú, hogy milyen tapintat, unszolás és szelíd erőszak kellett, hogy ezek az írók elfoglalják helyüket, amelybe – innen a lélek titkos dölyfe – csak ők ülhetnek, senki más. Tudniillik én biztattam munkára őket. Szerepem köztük kísértetiesen hasonlított ahhoz, amely a mögött a ládakatedra mögött hárult rám. Bizonyos voltam benne, hogy munkájukkal meg fogják állni a vizsgát. Személyük volt vajon számomra fontos, értékük, amely előtt, mint irodalomismerőnek meg kellett hajolnom? Az is. De legfőképpen az a munka, amelyet örökségképpen végeztek, s nem véletlenül végeztek épp ők. Az eljövendő demokrácia érdekében éreztem nélkülözhetetlennek őket.
*
Még egy utolsó félreértés, illetve hiedelem vár eloszlatásra. Ez a helyettesítés körül alakult ki. Engem tán nem kell figyelmeztetni, hogy a parasztság és munkásság fiait emeljük be az értelmiségbe: az itt elmondott tapasztalatokat épp ezen munkálkodva szereztem. De épp e munkának egyik tapasztalata az, mennyi időbe telik ez. De elfogadnám, hogy még ezt a hallgatag réteget is helyettesítsük, ha volna jobb, amivel helyettesíthetnénk. Ilyen egyszerűen nincs; ezzel kell számolnunk és dolgoznunk, ha csak nem fogadjuk el a mindenképpen helyettesíteni akarók elvileg tán indokolható eszmemenetét, amelynek végén gyakorlatilag azonban az az abszurdum áll, hogy helyettesítsük hát az egész magyar népet, mert hisz kifogás annak összessége ellen is emelhető. Nincs más mód, mint ezt a réteget megnyerni. Nincs más mód az irodalomra sem. Az írói állás nem olyan, mint a minisztereké; nem lehet cserélni, s főképp kabinetszámra nem. Ha egy nemzetnek egy nemzedékben tíz írója van, az már áldhatja sorsát. Így azok után, amit elmondtunk, tulajdonképpen azt kell eldöntenünk: akarunk-e magyar irodalmat ebben a nemzedékben, vagy sem. Elképzelhető olyan eszmemenet, amely itt is abba az abszurdumba torkollik, hogy: nem. Fölösleges tán megismételni azt a gondolatmenetet, amely szerint ezt legkevésbé a valóságos demokrácia hívei vallhatják.
*
Itt, Genfben lett időm mindezt papírra vetni. Szobámban két hét újságjai és frissen szerzett könyvei halmozódnak. Ennek a kis halomnak a csúcsáról felelhetnék, ha valaki megkérdené, hogyan látod Európa közepén madártávlatból a hazádat. Így távolról még sokkal több reménnyel szemlélem. Körös-körül Európa népei most gyúrják a demokráciát, ki-ki a saját anyagából. Ez dönti el, mennyire tudják megközelíteni az eszményképet. Mindent összehasonlítva mondhatom, van bőven anyagunk, s ez az anyag nem rossz. Csak ebből dolgozhatunk. De igyekeznünk kell, hogy ki ne szikkadjon. Új esztendő kezdődik. A magyarság vagy demokrata lesz, vagy semmi sem lesz, írtuk nemrég. De a mi demokráciánk is vagy magyar lesz, vagy semmilyen sem. Elérkeztünk oda, hogy a szavak helyett cselekvéseivel és alkotásaival mérjük hozzá az embert, minél többet.
Január 1. Szerda Séta – hideg tramontánában – a Vatikánhoz. Egy magyar pap megszerzi az engedélyt a pápai kihallgatáshoz, ½ 12-re. Másfél óra addig. Fel a Janiculusra. A S. Pietro kávéházban egy cinzanó a meghűlés, a váltóláz ellen. Némileg megkésve vissza a Vatikánba. A kapusok, a svájciak egyenruhája, még Michelangelo terve szerint. Óriási tömeg tolong, lökdösődések. A II. emelet hosszú loggiájában Rafaello gyönyörű freskói alatt, melyeket most senki sem néz; én is csak némi ráhökkenés után. Mivel rengeteg az idegen, félő, hogy a tömeg összeverekedik, s végül még elveri a késlekedő pápát is. Két ifjú gárdista villámgyorsan föl-alá jár, mint egy Shakespeare-darabban. Két nemes, családjuknak kiváltsága évszázad óta testőrt állítani. Taps. Viva il papa! Újra taps. Végre maga a pápa. (Hatalmas ez a kis fogadó is, szemtévesztő barokk freskókkal; zegzugos végtelen folyosókon jöttünk a loggiáig.) A rendezés szegényes. Trombita nincs. A pápa a hagyományos fehérben. Először angolul (mögöttem egy néger katona, hátulról vállamra teszi két kezét, hogy lábujjra kapaszkodhassék), aztán franciául (bonimán déli kiejtés), aztán olaszul a jegyeseknek. Aztán áldást oszt. Imrédy-arc. Újra taps, éljenzés. A pápa ki, mi is. De taps ismét, a pápa megszólít egy-két embert, tehát még nem ment ki. De mi azért megyünk. Fel ismét a Janiculusra, a Garibaldi emlékműhöz, mint a Garibaldi szobra, ez is forgópisztolyt szegez. Garibaldi szobrán az egyik mellékalak is revolverrel céloz; ez itt nagy élmény lehetett, a revolver; elképzelem a merénylőkedvet. A rengeteg mellszobor, megannyi nagy hős. Du. séta. A Cenci-palota. A félelmes, sötét Santa Maria sopra Minerva, az egyetlen gótikus templom Rómában; ahol Galileit kihallgatták. A Maffei-palota. A Greco. Mutassák meg, hol ült Gogol, mert prózát akarok írni. Egy sereg viharkabátos jiddis fiatalember.
Január 2. Csütörtök Szabó, az intézetben lakó szabó. Az angolok hozták Olaszországba, mert jól dolgozott. Télikabátja még nincs, egy fürdőszobában lakott. A munkások hetente 2000-2500 lírát keresnek. Bevásárlás. Du. egyedül a városon át a Grecóig. Rossz vers a római karácsonyról. Papp Géza az olaszokról. Minden másképp van, a rossz közvéleményalakítás következtében. Az olaszok: fegyelmezettek (a rossz kormányokkal már minden felborult volna), türelmesek, békések. Egy római villamos: zsúfoltabb, mint a pesti, de semmi veszekedés; mint a bélműködés, úgy árad végig rajta a tömeg. A politika a qualumque mozgalom publicistája – kabaréstílusú [olvashatatlan név – A szerk.]; Togliatti professzor, nyugodt, bölcselkedő. Zsúfoltság az üzletekben, vásárló is van.
Január 3. Péntek San Stefano Rotondo, szadista festője vagy megrendelője. Az Accademia megnyitása. Roman Vlad őrült Bartók-előadása. Az én felolvasásom. Cs. Szabó, Paulay Erzsi: nem vagyunk elveszve. Utána Tóth Imre és kedvese, Lénard, és Pappék társaságában ki a Colosseumhoz, holdfény. Volt-e ilyen szép, amikor ép volt? Ugyanez a szörnyű Vitt. Em. emlékműre: nem volna-e szebb félig romban? Pizzeria. Haza. Kardos sikere. Csomag haza.
Január 4. Szombat Keats–Shelley lakóházában a Piazza di Spagnán. Cs. kamásnit keres. Tramontana, erős hideg. Szent Teréz ájulása, önkívülete (Bernini). Tegnap Ungaretti a versfelolvasás után: „Amit Bartóktól a zenében, azt hallottam, a verse ritmusában. Szívesen lefordítanám stb.” Hosszas, szívélyes beszélgetés. Élclapok, antiklerikális mozgalom. A Mercanto 46. dec. 14. számában Garibaldi lovas szelleme űzi ki a papokat. Nyílt levél a pápához, vezércikk: „Signor Eugenio Pacelli (Capo dello Stato de Vaticano) Pontifice della Religione Cattolica et Complessivamente Pio XII.” A Don Basilio szept. 22. számában kövér pap autóján majd elgázolja a szamaras Jézust. Az úton két paraszt beszél: – „Vedi, quello sul somaro è Dio. – E quello sulla macchina? – Il servo di Dio.”
Január 5. Vasárnap Sindicato Ferroviario Italiano, Sezione di Modena, a táblán egy kis plakáton Lenin feje. Mit jelent hálókocsin utazni. Az Appennineken túl hóvihar. Bologna, mint Moszkva. Végtelen Újpest. Két alagút közt egy kis völgyben a hatalmas viadukt helyén gyufaszálépítmény, a völgyben egy eltörölt falu. Még egy hídrom.
Genf, január 6. Hétfő Utazás. 2 órakor hajnalban Lausanne, de csatlakozás csak 5 órakor. Éjjel megnézzük a vad szélben a várost. Egy lélek sincs az utcán, egy-egy ablak világos – egy hálóköntösös nő kinéz. Genfben ¾ 6-kor. Még nincs villamos. Mme Florinetti penziója. Alvás 10-ig, aztán a konzulátusra. Hubay beszél Bernnel; Basch is ott van. Érkezett Pestről 3500 fr. – nem veszem fel, bár nincs pénzem. A francia konzulátus még mindig nem tud a vízumról. Egye fene a franciákat. Visszanézve az olaszokra: Egy-két hét alatt elintézték a fasizmust, a bosszút. Északon a hiv. jelentés szerint 20 000 népítélet (sok ártatlan is). Most már senki sem beszél a múltról. Cs. Sz.: Nem államért rajongó nép: népiségében él. Én: nem karddal, hanem farkával hódít. Már megint 4 millió kivándorlásfelesleg. Ezt most Dél-Amerikába. Tudják, mikor kell dolgozni. A háborús nagyság nem imponál nekik. Európa népei olyan erények után ítélték meg, amelyeket ők alakítottak ki szükségletük szerint. Az olaszok történelmi szükséglete s erénye is más. 7000 embert gázoltak el az amerikaiak. Itt dalolnak megint. Itt nem félnek a jövőtől. Bíznak a szexusban. Nyomor. – Lopnak? A bolhapiac amerikai egyenruhával van teli. Egy egész hajót elloptak? Egy olasz felöltözve amerikai katonának egész teherautót irányít sötét zsákutcába társai markába. Gyerekek itatnak le teherautó-vezetőket, s árverezik el helyben a rakományt sofőrrel vagy anélkül. A Po síkság a hó alatt. Mint az Alföld. De mi rejtőzik itt a hó alatt? 3000 év kultúrája. A szederfák. Civita Vecchia, ahol az angolok partra szálltak. Egy ház sincs. Agyoncsapott repülők, mint a legyek a falon, összeroppant szárnnyal.
Január 7. Kedd Du. Szekula Á.: őneki telefonáltak a fr. konzulátusról, hogy ott a vízum. Tehát lusták voltak megnézni. [Olvashatatlan – A szerk.] – kellett volna. Lausanne hajnalban a hó alatt, mintha egy felvidéki város; ketten magyarok. Genf a hó alatt. Mme Florinetti penziója. A mosolygó, csak mercit és nont tudó ifjú angol. A kimért svéd nő. A zürichi orvostanhallgatólány. Mme Florinetti – egyben társalgónő. A zsidóknál csak az antiszemitákat szerette kevésbé. Vagy inkább így: „nem szerettem a zsidókat; de még kevésbé az antiszemitákat.” Beszéd Florinettiéknál a lopásról. Melyik nép lop? Egy vendég az elsötétítés idején nyolc napra kint hagyta az utcán a biciklit. Nyolc nap után eltűnt? A rendőrség vitte be, mert veszélyeztette a sötétben a járókelőket. Mme Galopinnél; magyarrajongása. Boubier, De Ziegler a magyarokért. Egy chargé de cours. Sokat lehetne itt tenni.
Január 8. Szerda Bevásárlás, utoljára Genfben. Indulás. Délben Fribourg: a korcsolyázók, egy nyelvtankönyv téli ábrája, Brueghel. Ez a város. A katedrális. A pap szentképet ad. Telefon Szilasiékkal, Lukáccsal; a lefogások (?) tisztítanak. Levél Fl.-tól. Tegnap a pénzfelvételnél. Semmi igazolás. A fr. vízum kiadásánál: Valentinnek meghalt az anyja. Külföldi hír: csak úgy, mit nyer vele a magyarság. Az írót a legnagyobb veszély fenyegeti. Még egy mágnes. Minden külföldre jutott magyar író elromlott. Molnár! Fribourg: pont itt találkozik a latin és a germán (a német és francia), tűz és a víz összecsapása. Milyen ez közelről: Baumgartenfrères, Weichsel Boulangerie. A franciák itt felnyomultak (a katolikus zászlókkal). De ez a hódítás az örök. Fribourg komoly ellenfél Genffel szemben. A gyönyörű modern egyetem. Német egyetem van: Zürich, Basel, Bern; fr.: Genf, Lausanne, Neuchâtel és Fribourg. Tiszta mesebeli, akár a glazúros fényképe. A vonaton Babits Irod. tört.-e, Hubay viszi Baschnak. Basel: Szőnyi, Ferenczy, Szüts: Basel prostituált város. Zeneszó. A hotelból kilépve rögtön egy részeg. Egy vendéglőbe, hogy megtakarítsuk a mai penziót. Utána a Rajna-hídra, épp a közepéig. Milyen békés még itt. Sietésében óraüzemet, villanytelepet hajt: milyen vérivó lesz négy kilométer múlva. Otthon Basch üzenete. Rheinfeldhofba. Éppoly lelkes, mint hajdan. Basch jellemzése? A hajdani zsugorisága, Papp (?) szerint most megszálltsága. Elhelyezi Mihály könyvét, nemzetközi hírűvé teszi a Baumgartent, a könyvtárhoz kiprésel 3000 fr-t. Itthon Ybl; ma épp nem vacsorázott, mert hetente 2 × takarékosságból nem vacsorázik, de épp uszodából jött.
Január 9. Csütörtök Basel. Németek ezek, de ½ éve franciák akarnak lenni; annak mutatkoznak: innen egyensúlytalanságuk művészetben, erkölcsben; de innen eredményük is: a humanizmus. A katedrális románnak indult, tele polgári gótikával (a román feudális). Az apszis, mint a sors kereke. A Szent György s tőle távolabb a sárkány, amely szebb az előbbinél, tehát csábítóbb: annak van igaza. A bejáratnál a balga szűz és a csábító édeskés mosolya. A katedrális oszloperdeje. Két idegen vonatkozás. Rotterdami Erasmus sírja, s tőle tíz lépésre Rudolf püspök sírja, akit „a pogány magyarok 917-ben agyoncsaptak”. (Mert itt is jártak; ma már holmi büszkeség: üvöltő betűkkel.) De a Rajna túlsó partján a legszebb házsort egy magyar húzta fel a 16. században. A polgári utcák; a Holbein-kiadó tenyérnyi táblán. A kiállítás. Holbein stb. Bassermann (a nagy német színész) az étteremben. Noha nem zsidó, 1933-ban otthagyta Németországot, a dicsőséget. Nadrágos felesége (az zsidó?) és hatalmas termetű, oligofrén leánya. A Chaplin-film, a Diktátor. A kort festő propagandafilm végzete – vízbe csap. Lehet egyáltalában szándékolt propaganda? Szőnyi és Ferenczy képei. Béni: le akarja rajzolni Ikát – és Flórit, mint Madonnát. Csak azzal a bölcselővel élvezetes (tanulságos?) foglalkozni, akiről eleve tudjuk, hogy nincs igaza. Mért tanulok még ma is Schopenhauertől? Mert fölényben érzem magam vele. Nem szeretek küzdeni a gondolatoddal. Inkább a kardoddal akkor.
Január 10. Péntek Basel. A Rajna bal partján egy kőből faragott fő (királyi koronával) nyelvet ölt a másik part felé. Alatta még egy ilyen, de annak szájában már automatikusan mozog is a nyelv. Ezt a 13. században szerelték oda – kigúnyolásul a másik parton fekvő kis-Baselnak. Ott pedig egy segget állítottak fel. A történelmi múzeumban. A Baseli Chartreuse-ök templomából itt van a 15. századbeli ablak Szent Lászlóval. Bárd, kettős kereszt, hármas halom. Egy gobelinen Szent Erzsébet és Szent Margit. Az érmék közt János Zsigmond szép érme. Íme, ahol egyáltalában megőrződött valami, ott vagyunk mi is. Mink volna, ha mi magunk lehettünk volna őrévé múltunknak. Buda 1686-ban pusztult el. Ebéd előtt Burckhardt lakóháza. Milyen egyszerű. Ebédnél Hay Gyula; átjött Zürichből. Hallgatag. Első mondata, németül halkést és halvillát kér, mert hal van ebédre, de csak közönséges villát adtak. De belekezd, mielőtt hoznák. Du. egyedül a Spielman cukrászdában (ott is írok), kilátással a Rajnára. Igen szép. A vámvizsgálat Baselban. Be kell jelenteni a valutát – megteszem. A vámőr épp ezért talál gyanúsnak, mert tétovázva – híven – próbálom felidézni, pontosan mennyi is van. Magához int, külön helyiségbe vezet, átkutat. „Az amerikaiak, a magyarok és törökök mind csalnak.” Nem talál semmit. Később veszem észre, hogy 300 mégis bent maradt a kofferban. Éjjeli utazás a forró fülkében.
*
Párizs, kitűnő bevezető után nyugodtan. Lelkes vár. 4 bis rue des Beaux Arts, Hôtel de Nice. Kétórai alvás. A magyar intézet. Nagel. Nagy Lajosnak pénzt adott – jó fiú, kérkedik. Ebéd vele. Földiék, Szilvió, Ney László, Normai. Este Gyomai. Ney képei – most az emberi test formáit akarja felbontani absztraktra, illetve az absztrakthoz visszavinni a natúrát. Úton van, de az a posztulátum. Gyomai – Tzara elbeszélése nyomán – elítéli, hogy a Magyar Írók Szövetsége tiltakozott a cseh kitelepítés ellen, mert ezt a cseh írók fájlalják, mert nem tehetnek semmit. Holott az elszállított magyarokkal jól bánnak a Szudéta-vidéken! Nem érti felháborodásom. Ez az igazi hipokrízis. Mintha a halálraítéltet megpezsgőztetnék! Panasza Boldizsár és a külügyiek ellen. Nagel: Szakasits különvonattal érkezett, amikor Attlee csak első osztályon jött. A magyar köv. titkárok fizetése. A [Olvashatatlan – A szerk.] 115 000 f kap havonta (22 000 ft), amikor a Quai d’Orsay I. oszt. tanácsosa 23 000-et. A titkárok ennek felét. Innen a gyűlöletek és a lenézés a magyarokkal szemben.
Január 12. Vasárnap Reggel Dauphin. Sose volt collaborationiste, a francia nevelést akarta irányítani. A németek elfogták, aztán elő sem jött egy évig, most ismét egyetemen tanít. Ki Puteaux-ba, Mme Jeanne a régi, Geogeo makizár tiszt! De külön él. A címét ő sem tudja. De maquis társai Madame Mignot unokái, 3, rue des 2 Gares. A fiuk, Geogeóról. Az egyiket Bécsből Magyarországra gyalogoltatták végig 45-ben. Geogeo címe 14 rue Henri-Monnier. Az 5. emelet, kopogtatásra semmi válasz. Végre: Ki az? Egy kis francia lánnyal lakik együtt. „Maki” volt. (Később a leányról: je la veux étudier stb., a Gare St. Lazare-on ismerte meg.) Kísértetiesen francia. Takarékos, jövőre gondol, rentier lesz nagyapa arcával. A belügyben dolgozik. Hazakísér. Kereskedő akar lenni. Sorban állás egy dancing előtt. Párizs kilépve a rue de Seine felől a Quai-re. Gyönyörű idő. Rend, tisztaság. Megkisebbedett? A forgalom kisebb. Este Théâtre Antoine: Sartre: Les morts sans sépulture – naturalizmus és egy filozófiai gondolat, nem eléggé összefonva. De az emberbe fojtja még a tapsolhatnékot is. La putaine respectueuse. (A falragaszon csak pxxxe.) Egy napihír drámája kibontva olcsón. Este haza a Sebastón végig. Eltűntek a prostituáltak. A század eleji prostituált rajok! Azért, mert nincs idegen, s a külföldieket kiszolgáló erkölcsi [Olvashatatlan – A szerk.] a föld alatt. Az apacsok 14-ben elestek (oda küldték őket). A német hatás? Mindenütt sorban állnak, a pissotier-k előtt is. Nincsenek legyőzve, kívülről nem ismerik el, de belül levertek.
Január 13. Hétfő Esős nap: Reggel Deux Magots: Gyomai, Gara, Németh Andor, Juci; közben Gorely, az orosz író. N. Ady hibáiról. Földi R. Ebéd az újságíróknál, haza Gyomaival. Rossz hangulat: itt élt Flóra nélkülem. Hasztalan, visszamenőleges féltékenység – ilyen erős lehet. Sartre Huits clos-ja. Szép, de voulu. Este Beaumarchais Mariage de Figaró-ja. Orosz Annáról senki sem tud. Rózsi ígérte, hogy érdeklődik. Régi lakásáról elköltözött „sans laisser d’adresse.” Marguerite Dard-Cresse – orvosnő – ideadja Gara a telefonját. Ebédnél Gyomaiék Boldizsárék költekezéséről. Napi 1500 frankot vagy 5000-et kaptak? A Hôtel de Pont Royalban lakott. Károlyi az autót is visszautasította. Bold. nyilatkozata, hogy – grâce à lui – megkötötték a francia–magyar kult. egyezményt, holott csak 16-án fogják tárgyalni. Az Unescóban mint megfigyelőt is alig engedélyezték.
Január 14. Kedd Café Flore. Gyomai, Gara, Cs. – szemben Simone de Beauvoir regényt ír; mellette Gorely, még öten írnak regényt. Görög Erzsi, a Szemle lehetősége. Taxin a követségre. Nemestóthy, Stark, Haraszti (Szakasits). Semmit sem értek el az írók közt. Boldizsár sem. Jelentéktelenebbek vagyunk, mint azelőtt. A jobboldal, amely becsült, elfordult, a bal nem bízik; jobban szereti a cseheket, románokat, szlovákokat. Tharaud? – nem kell. Tíz francia napilapnak van román belső munkatársa. Egy kicsit erélyesen akarok rendszeresen beszámolót. Képtelenek rá. Autón a találkozóra Martin-Chauffier-val. Ilonka (?) a sofőrhöz: il y a là une boîte de tabac! Martin-Chauffier. Megismer. Mindenhova elmegy, csak a lengyelek közé nem. Des [?]! Kellemes, szellemes ember. Európa? Egyik oldalon kereszténység, humanizmus és kapitalizmus, a másik oldalon a szocializmus. Könyvet ír róla. Liberté és jólét, jólét és liberté! Ebéd. Az előbbiek és Breuer és Lelkes. Délután egyedül föl a Farber utcába. Elle n’avait pas l’air malhereuse! Bastille-től gyalog a Szigeten, a csatorna mellett. Az idő és a tér képtelensége. Este Lelkesékkel színház, varieté: Pagnol (most lett akadémikus) César. Siralmasan vidám darab, testre szabva. Levél – milyen vigasztaló levél – Flórától. A követségen: nincs pénz díszebédre. (Mennyit keresnek?) Geogeo a választás előtt. Jobb lett volna, ha magyar marad? Én a francia civilizációról. Ő: a Massif Central-ban babonából nem vezetik be a villanyt és a rádiót. A francia fiatalok. Pas de café! Magyar emlékei. Apja két kis malaccal hóna alatt. Nagyapja kocsin, a ló megvadul. Beállít Cs. Szabóhoz. A francia változások. Nincs malaclap stb.
Január 15. Szerda Telefon Tzarával. Rögtön megyek is hozzá, 10, rue de Condé. A 4. emelet, szűk szoba, épp csak az ágy fér el benne. Úgy vagyok, mint hajdan. Mikor is ismertük meg egymást? 23-ban! 22-ben! Milyen jellemző, miről beszélgetünk: a közép-európai konföderáció. Kezdetben igazat ad a cseheknek. A Magy. Írószövetség kiáltványa, ahogy egy híres cseh – nevét elfeledte – előhozza. Nem kellett volna. A cseh és lengyel írók, malgré Teschen. Az orosz dominiatizmus. Bretonról – valami matriarchátustól várja az üdvösséget; hogy az asszonyok kormányozzanak! Mit írt azóta? Nem akarom, hogy fordítsanak! Mégis egy példányt. Telefon Aragonnal. Szegény Éluard, – épp vele ebédel. Nem jön el szombaton? Elhozza. Ebéd. Alvás. Az à la Source-ban. Az új ifjúság. Egészségesebbek, szebbek. A pincér keményen összeszid egyet közülök. Lelkeséknél vacsora: Gyomai, Cs. Az intézet feladatai, Lelkes tervei: compte-rendu aux Français. Este haza. Álmatlan éjszaka, a fekete miatt.
Január 16. Csütörtök Lelkes telefon: levél hazulról. Oda. Flóra, Válasz, Bassola, Lajti(?) volt az N. R. F.-nél. A Puszták népé-ből csak tíz példány maradt? Telefon Sauvageot-val, Membréval, aztán Aragonnal. Aragon. A Bibliothèque Française. A chaque hongrois j’ai demandé de vos nouvelles. Fiatalabb, mint valaha. Udvariaskodás. „Viszem magammal.” Indiába kellene mennie. Az Író Szöv. összeomlana nélküle: csak ők csináltak valamirevaló tisztogatást. Itt kell maradnia. De Tito is hívta személyesen: ha odajut, hozzánk is eljön. Bassola levele: el kell menni az itteni Népi Művelődési Intézetbe. Találkozás Lelkeséknél: Sauvageot, Wanier stb. Nem maradhatok: Geogeo vár. Együtt ki Neuillybe „chez son oncle”. A francia kispolgárok. Juliette; a mama. Auriolt azért választották meg, mert középszerű: „egy nagy elnök volt csak, Poincaré”. Ha De Gaulle nem olyan nagy egyéniség, ő lett volna az elnök. De így már történelmi piedesztálja van, az pedig veszélyes, hogy ilyen helyen az ember még elevenen mozogjon. A spekuláció, nyomor. Van cig., de mégis jegyre adják.
Január 17. Péntek Deux Magots. Gyomai, Szekeres: a Szabad Nép-ben Horváth Márton írt rólam. A cikk otthon, elmegyek vele (emigráns lélektan: csak a hazai hír érdekes), a csehek ügyéről. Ismét elvesztik Közép-Európát: Horváth Márton és Bóka bírálata. Vissza a Magots-ba. Németh Andor: a magyar irodalom érdekesebb, mint a francia. Mit írhatna? Koestlerről: boldogtalan, feldúlt ember, üldöztetési mániás. Ebéd otthon. Föl a Montparnasse felé, előbb Jani Pistával a Sorbonne Secretariátusán. A Rotonde – chantant! A Dôme – üres. Egy-két lármázó fiatalember. Ninive. Dard, orvos lett, Wesselyékről. A franciák egészséges közvetlensége.
Január 18. Szombat Reggel Deux Magots. Gara a regényről. Szalay – nem bolond, nagyon is művelt, csak indulati rövidzárlattal. Kifejezése: „igen, kenyerem javát már mások megették”. „Radnóti versei csinálmányok. Élményhiány.” Délután – levertség, szomorúság – találkozás a 2 Magotsban. Németh Andor, Gyomai, Sorger Klári, Szabó, Lelkes. A Comité National des Ecrivains. Tzara. Ça va?! Stb. Éluard. Milyen szomorú lett. De tárgyilagos. Igen, Ceux de Pouchta! Meghívás. Odalép Moussinac. A fiatalságról, a megváltozott Párizsról. Az első háború után révolte. Most – törés. Szomorúak. M. azt tanítja, legyetek vidámak. Aragon. Eljön előadást tartani az Institut-be. A meglepetés: ezek nem is kérdeznek semmit az idegentől, nekem kellene vagy orromat beleütni az ő ügyükbe, vagy rájuk tukmálni a magyar bajokat. Raymond Queneau, az N. R. F. Szintén a Puszták népéről. Triolet, mennyi baj! Üdvözli Illés Bélát. (Még itt is összetéveszt vele valaki.) Állunk. Marcenac a fiatal költők gondjairól. A résistance után most a széntermelés fontosságáról? Félreülök Jean-Richard Bloch-kal (felesége). Őt hallgattam a moszkvai rádióban. Egyenruha. Mint egy elkeseredett cigány, húzom a fülébe a magyar ügyet. Nyíri Éva és Faragó lakodalma. A rengeteg magyar, francia. Utána Cocteau La Belle et la bête-je. Sorger Klára, francia főhadnagy, hosszú elbeszélései, hármasban.
Január 19. Vasárnap Louvre. Rembrandt: Bethsabée. Az olasz galéria. Délután Dauphin. Elza a forradalmi múltról. Tout perdu? Európa: nevelés. A neveltség merev formái Angliában. Ez őriz? Ő teljesen európai. Este Lelkes, Nagel, én, Cs. a Cochon au lait-ban. Boldog-e a hatalomra törekvő ember? Ellentétei az itteni magyarokkal. Gyermekes kérkedései. (Mindig megmondja, ki hírességet ismer, kit hogyan segített, kinek milyen tanácsot adott.) Séta a városban éjjel. Éluard-nak nem tetszett, hogy eltűntek az obszcén újságok. stb. Álmatlanság. Mély szomorúság a rue Royer Collard-ban, itt lakott Flóra? Nem lehet megmérkőzni a múlttal. Vagy hogyan legyőzni? A féltékenység ellenszere a becsületesség. Állandó szívdobogás. Jobb egyedül? Vagy vele még kínosabb volna?
Január 20. Hétfő Place du Carroussel. Megszólítok egy idősebb nőt, szervusz Anna. Je ne vous ai pas connu, Monsieur. Késés. Egy „cliente.” A Louvre-ral szemben egy kávéház. Grog, őszinteség. Férjhez ment, egy kisfiú. Sokat kell dolgozni – otthon. 5000 fr. A férjét ő tartja el. Kölcsönösen a fénykép a gyerekekről. Bolgár tanító. Neki adhatom-e a könyvet? Szeretném, ha elutazásom előtt elolvasnád. Hogy visszaadjam? Neked adom. Mennyibe kerül? (Azt hiszi, meg kellene vennie.) Azért, nem bánt-e. A nevem? A többi átváltoztatva, de a tied a valódi. Férje haza készül Bulgáriába. Honvágyam lesz (Párizs után). Újra és újra fiára tér vissza. Bagore, Oagor, Tagore: tisztán maradj meg, mindig megmaradsz – mindig, erre gondoltam. Olvastad? (Én nem.) Sokszor eszembe jutottál. Például mosom a tejesüveget, nem is rég. Egyszer te kérdezted, hogy kell tisztára mosni egy ilyen üveget. Én sem tudtam akkor még, azt mondtam, újságpapírral, pedig van egy lúgos oldat erre. Lenéztetek. Sentiment d’infériorité. Franciás kifejezések: elmentem keresni a ruhát. Te voltál a hibás, hogy az életem elromlott – nem úgy! Veled talán sikerült volna. Én hosszan Flóráról, boldogan, hogy ilyen tisztán s egyszerűen beszélhetek, s Anna megérti. Szeretném ismerni. Ő a férjéről. Szerelmi házasság volt – börtönből, német táborból jött a férfi, papír nélkül. Mért nem vehettem el. Semmi állásom nem volt. „Tudtam, nem vagyok hozzád való, ezért nem engedtem, que tu te sentes en obligation envers moi.” Én meg nem akartam felelősségtelenül beleavatkozni az életedbe. A régi mozgalom s a mostani. Mindig hiszem, hogy jobb lesz lassankint. Nem imponál neki most sem semmi. Föl-alá a Quai Voltaire-en. Ebéd Cs.-vel, beszélgetés Genfről, a protestantizmus francia voltáról. Fogadás a követségen: Mauriac, Lacretelle, Aragon, Triolet, Membré, Tzara, Jouve, Scherer, Vercors, Cl. Morgan, Loÿs Masson, Clara Malraux. Martin-Chauffier. Beszélgetés Vercors-ral: ők csak saját személyükben nem kollaborálnak velük. Beszélgetés Mauriackal, anélkül hogy tudtam volna, ki [?]. Elizien [?] Régence. Este Nagel és Cs. Színház Les Hommes et les Souris. Lefordíthatatlan magyarra, mert a nép igazi nyelve még irodalomképtelen. Itt csak úgy csobog a merde, con, cul stb.
Január 21. Kedd Reggel telefon, Dandin [?]. De. Régence. Levélírás. Du. Brice Parain, Queneau: Gallimard. A Puszták népé-ből 5700 pl. jelent meg, alig van. A honorárium rám eső részét is felvette Régnier – s most Lisszabonban van. Parain azt mondja: úgy egyeztünk meg. Queneau-val: a francia nők reális érzéke: semmi metafizika. Éjjel 1-kor a Vaugirard-on: egy lélek sem. Rendőrök igazoltatnak a metró előtt egy csapat fiatalembert. Taxin haza.
Január 22. Szerda Brassai fényképei Párizsról. Rajzai. Pillanatfelvételei prózában. Interjú Claude Mauriackal az Agence de Presse külpolitikai tudósítójával. Kérdez, aztán én: s önöknél itt? A politika megakadályozza a munka kifejlődését. Eddig rengeteget állítottak helyre. Milyen boldog, amikor Franciaország grande puissance d’esprit-jéről beszélek. Mikor volt nagy Franciaország? Amikor szellemeinek tudományával s nem politikával vagy fegyverrel száguldott végig Európán. Az igazi diadaloszlopok Racine-nak és Descartes-nak, s nem Napóleonnak és Lajosnak járnak. Novella: az öregedő papról, aki megszállottan – szenilisen? – az igazat prédikálja ki, de csak temetésen. Mert ő is meg fog halni, s Isten felelősségre vonja. Fogadás az Institut-ben. Adorján Marie Louise Levinsonról, Claude Severac-ról s Pierre Léviről, aki regényt írt róla, megemlékezve arról a költőnek készülő magyar diákról, Ill’is-ről, akiről Claude neki is beszélt. Bay, a Stock kiadója, a magyar könyvekről. Clara Malraux. Leipnik – Maráról. Négy gyermeke van, fényképész. Rengeteg francia. Utána vacsora Garáéknál, később Lucille és Dard, Dauphinről. Németh A. a Hunok-ról.
Január 23. Csütörtök Az à la Source-ban. Tegnap Leipnik: a hatalmat kétféleképpen lehet megszerezni: eszmei agitációval s még inkább annak alapján, hogyha egy osztálynak jól megy, az előbb-utóbb uralomra jut. Most ebben a periódusban vagyunk. Minél több pozíciót meg kell hát keríteni. Délután Deux Magots – Benda cikke. Gara, már jönnek könyvére a kritikák. Együtt Somogy editeurhöz. Nem saját könyvünkért, hanem általában a magyar könyvekért. A helyzet nem nehéz. Egy bizottságféle, Gara. Vállalja a lektorságot. Bd Brune, Vaugirard – erős hidegben. Hó, fagy. A francia tárgyilagosság.
Január 24. Péntek Petit-Palais-ban a francia festők. Le Nain. Somlyóval a francia költészetről: csak a mienk az igazi. Lelkeséknél; szemgyulladás, a patika (fütyülő öregúr, itt vettem valaha patikamérlegen mért mákot). Nagel és irodája. Este Erősnél a francia újságíróknak a tiszteletünkre adott estélyén. Egyetlen fr. újságíró sincs. (Csak Jouve, a szoc. képviselő, de azt még Pestről ismerjük.) Németh, Szakasits (vele Orosz Anna ügyéről). Szekeres – Fejtő. Megismer? Nem. F! – Szervusz, akkor is. Épp fr.-ul folyik a társalgás Jouve-val – Németh L.-ról és annak a hibájáról. Talán igaza volt, de nem jó időben mondta. Én visszavonultan éltem mindig is – erről szólva F.-nek keményen véleményemet a hajdani cikke miatt. Nem ellenem, a címet Pesten adták. Sajnálja, de… mi a polgárság ellen vonultunk fel, ők a polgárban csak a zsidót látták. De akkor minden polgári erőt össze kellett volna gyűjteni. De a főellenség a nagybirtok volt, a polgárság szövetségese. Ő ma már belátja a harc áldatlanságát, legutóbb Pesten a Szép Szó körében is erről beszélt. Németh hazajön. Jouve-né – hogy én a nép fia! A kellemetlen érzés – miért is? Haza taxin. A kommunista a rend pártja. Kalandja a választókerületében. Ő volt a felforgató.
25. Szombat Mauriac, 38 rue Théophile Gautier, 5. emelet, lépcső fel, aztán le, mint holmi hágón. Szép dolgozószoba. Rekedt, megöregedett. Nemezpapucsban, szvetterben, elegáns ruhában. De fázik, folyton kezét dörzsöli. Átadjuk a könyveket. Tapogatódzás, nem akar kényes kérdést feltenni. Nem vagyok reménytelen F.o. jövője iránt. A kétféle nagyhatalom. A kommunistákkal jól volt az ellenállásban. Az egyház hibája a spanyol háborúban. A pápai udvar csupa diplomata, nincs közük a valósághoz. Az előző pápa egyszerűbb volt, de szélesebb látókörű. A mostani „nekem intelligensnek tetszik. Il me l’est pas trop.” Előzően is ismerte. „Il n’est pas bête, mais enfin, il n’est pas très int. C’est un homme qui tend vers la sainteté!” Nincs pap, curé, igaz, hogy az életük igen nehéz. A paroisse holmi administration lett – semmi élet benne. Csak a szerzetesek, a dominikánusok például. (Tüzes ember, rekedtsége ellenére is piheg indulatában, öklével térdét veri.) A belga katolikusokról: une bonell [?] de jeunes noceurs! Ha de Gaulle ügyesebb politikus lett volna, az egész országot s talán Európát maga mellé állítja. A comm? Obéissants. Sikerük titka? C’est le parti du peuple. A szocialisták után. Praktikus kérdésekkel foglalkoznak. Újságjuk mindenhova elér, szervezetük kitűnő. A parasztok közt? A paraszt nem foglalkozik ideológiával – neki gyakorlati megoldás kell. Ő szemben áll velük. Fo. teljes függetlensége mindenfelé. Hogyan? Az atlanti chartával. Tehát az angolokkal. Thorez. [Olvashatatlan – A szerk.] egy új [?] lenne – talán! Az ifjúság? Mindent tud (Koestler, katonaság), mégis a kommunistákkal van, mert az emelkedő ár, hódít és visz. Fölkelünk. Én Közép-Európáról, Benešről. Kikkel tudnának együtt lenni? Kik az ellenségeik? A csehek most maguk alatt vágják a fát, a szerbek állnak legközelebb hozzánk. Ismert szerb parasztokat, az első háborúban Szalonikiban volt. Olyanok, mint a franciák. Ha hall Mo.-ról így ítéljen. Egy tökéletesen sikerült rajz. Egy órát voltunk nála. Jó hangulatban el. Át a Mirabeau-hídon, balra az Eiffel-torony. Iszonyú hideg. A Dupont-nál ebéd, borral 200 fr. Dauphin. A francia ellenállás. Az amerikaiak elmebajos háborús hangulata. Óriási változás a kap. körökben. Moussat remek franciasága. A két kisgyerek: Frédi és Dominique. Hála a cigányoknak. Jó hírünket nekik köszönhetjük. A Prince de Zilah [?] csak jó megfigyelők voltak, amikor hegedűvel és vállat verő hajjal ábrázoltak bennünket. A magyar ünnep a Salle Pleyelben. Amit a dzsentri levetett, azt mi felvegyük? A cigányromantika. A felénél otthagytuk.
Január 26. Vasárnap Gara [?] kritika a New York Herald Tribune-ban. Geogeo. Louvre: az egyiptomiak. Ebéd itthon. Morgan.
Január 27. Hétfő Hiába – iszonyú hidegben – a rue de la Boétie-ban, Picasso. Ebéd Loÿs Massonnal, Claude Morgannal. Igen barátságos hangulat. Giono anarchista volt, de dolgozott németbarát lapban. Hiú. A szegénységet hirdette, s a legjobb szállodában lakott. Masson, a kommunista katolikus. Csé magyar szavakra tanítja: con, merde, à la votre. A Maurice szigetekről való, 31 éves. Mindketten szívesen eljönnek Pestre. A Lettres Françaises szerkesztőségében. A régi lappéldányok az illegalitás idejéből. Hideg. Fáradtság, álmosság, szomorúság. Egy vers csaknem kész a fejben, nem írom le.
Január 28. Kedd Van Gogh-kiállítás. Utána Picasso. Összehasonlítás. V. Gogh akarata ellenére nagy. P. – keresett. Marad-e nagy dolog belőle? Két nő – Aragonról, Éluard-ról beszélt – visszakísért bennünket. Cs. Szabó. Az egyik román (?). [Olvashatatlan név – A szerk.] Dicséri és irigyli a magyarok politikáját, [Olvashatatlan név – A szerk.] Du. Bateau Ivre, M. Eber, Adorján, Gara, Jouve, a képviselő, a lift majdnem megáll, (egy sereg könyv). Chauffier, magyarok: Jacques Madaule, az M. R. P.-ről, „a latin és keleti konzílium szükséges [?] szintéziséről”. Madaule Claudelról. st. Régi keménygallér, nagy nyakkendő: igazi békebeli fr.: Mazziniről, Kossuthról. Történetek.
Január 29. Szerda Iszonyú hideg, fűtetlen szoba. Gyomai: Képviselőcsoport, minden pártból kettő; Madeleine Braun, képviselőház alelnöknője (K); egy festőcsoport nyárra, festeni. Szalay: Egy Trebics nevű magyarul tudó cseh a csehek tervéről: a csallóközieket idetelepíteni bányászoknak, mert még a német hadifoglyokat is le akarják telepíteni, annyira hiányzik az ember (2 millió munkás). Az SS az idegenlégióba felvehető, állítólag rengeteg van ott, a reakció jóvoltából. Most, hogy kom. a hadügyminiszter, megváltozik. Cikk Politzerről a Flore-ban. Mellettem egy fekete, borotválatlan, kopaszodó úr hányja a betűt. Felöltője kopott. Telefonhoz Audiberti urat. Ő kel fel. Nincs töltőtolla, de quoi écrire-rel ír. Les natures du Bordelais. Verset másol, bal kezét zsebébe süllyesztve, mert hideg van. Kabátja is foszladozik. De három nő is leül (sorjában) mellé. Távozáskor a szűk asztal közt kifurakodva kabátom széle megérinti kéziratát. Szekeres: a békét 10-én írják alá, jön Gyöngyösi. Horváth Márton Londonba menet itt is megáll. Láz, didergés. Alvás a magyar intézetben. A Magyar Házban Pór Bertalan bevezetője után egy vers. Bodorné (Mária) ma is egyszerű varrónő, férje beteg. A folyosón munkások, régiek. Egy régi fényképen, ha nem ismert volna meg. A szememről ismert meg. Taxivadászat a [?]-téren. A Pen Club fogadó estje. Jacques Bertrand (Auschwitzból jött meg, fia ott maradt), a legjobb emlékeit írta erről, csak morális megújulás segít, a kereszténység. Vercors helyesel. Háború tán mégsem lesz, mert most nincs nép, amely mindenképpen követelné. Dormándi, a magyar irodalom elterjesztése: az állam alapítson itt kiadót (vagy állapodjon meg eggyel), s adjon ki évente 10–20 könyvet. A metróban: elfeledtem elmenni a Régence-ba, a találkozóra Annával!
Január 30. Csütörtök Dolgozás, Régence, Anna, ¾ órára. Épp csak beszalad, vásárolnia kell. Mit vehetnék a jegyekkel a feleségednek? Illetve milyen ruhajegyet adhatna át, hogy vegyek valamit Flórának. Elkéri még egyszer Ika fényképét. A sok munka. Abrutissant, fatigant – az ember ideges lesz, és a türelmetlenség a házasság átka. A régi mozgalmiak s közben: nem lehet húst és vajat kapni, az asszonyok filet de hareng-ért állnak sort. Férje kérdezte, nincs otthon paradicsom? De hát ő csak a ruhaszállítás közben ér rá bevásárolni! Egy diplomata feleségének csinál most egy kabátot. Az asszony hosszúnak rendelte, de a férj – amikor már kész volt – a rövid mellett döntött. Át kellett dolgozni, felfejteni az egészet. Lelkeséknél: Beregi, Ady-fordítás. Clara Malraux: Ponge, az Action kommunista szerkesztője, Tardos Tibor, Németh A.-ék, Somlyó. Ponge az új költészet és a marxizmus viszonyáról. Egyéniség nincs, az éppoly kháosz, akár a természet vagy a társadalom. Kiemelni és ábrázolni a mélység elemeit, ezzel meggyorsítjuk a fejlődést. De megváltoztatni? Ez magától megtörténik, automatikusan. A saját költészete. Magam!
Január 31. Péntek Nagelnél Pfeiffer; 10-en voltak testvérek, 6 elpusztult az üldözések alatt. Gyomaival, Lelkessel Lefèvre-nél a Nouvelles Littéraires szerkesztőségében, (egy piszkos kis udvar első emeletén két egyszerű szoba). Ebéd a rue Choiseuli magy. vendéglőben Lefèvre-rel és egy belga kiadóval. Földes I. előadása a Gloire des femmes-ről, amikor megnyerte a lassú pipázás első díját. Belemelegedés a beszédbe. A magyar nyelvről. A dunai összebékülésről és a csehekről. Havazás, 5 cm hó. A párizsiak esetlensége, nem tudnak hóban járni, mint a [?] a parketten, gyors mozgásukban úgy vágódnak úton-útfélen hanyatt. Gyalog a rue de Martignacban. Nincs sv. vízum. Deux Magots. Lefèvre is: Egyetlen tőkést, atlanticfal-építőt nem lőttek agyon, sőt egyetlen tábornokot sem, de írót, azt igen. A svájciak is őrültek a vízummal. Nincs még Európa. François Porché: Le lever du soleil – gyermekesen együgyű, de a francia beszéd! Odéon. A Chahut. Papírmasé bordélyházak (69) keresztre feszített meztelen putaine lejjebb? (olvashatatlan – A szerk.) fallosszal falat törő férfiak. „Bordel, bordel!”-tiltakozás a bordélyok bezárása ellen. „Baisare humanum est.” Árnykép, meztelen nő alsó testét törölgeti. Tűzijáték, latyak. Az anyák felemelik gyermekeiket, hogy jobban lássanak. Még Anna, csütörtöki: nem halat vett, mert azt sosem szerette, hanem pommes frites-et.
Február 1. Szombat Gyomaival interjú, [?], enyhébb idő, latyak. Svájci követség. Nagel – könyvek. A magyar házban. A Párizs környéki titkárok összejövetele. Az eddigi legszebb élmény: ahogy kérdeznek a hazai viszonyok felől, s én a hajdani szakszervezeti tanítólázzal elmondom a földreform ügyét, az új kialakulást, az itteni tapasztalatot a magyar hírnév megváltozásáról, aminek a magyar ellenállási mozgalom az egyik oka. Ott volt Orosz Anna is. Utána a vaugirard-i vendéglő. Vers Párizsról?
Február 2. vasárnap Reggel Tzarával a Puszták népe. Kávéház. Hazai hírek az újságírók között. Ebéd Geogeoéknál; egyszerű szegényes szoba, de Helène buzgalmából milyen „repas”! Osztriga, göngyölt sonka, nyúlpástétom, egybe sült tyúk, szarvasgomba, saláta, alma, körte, datolya, narancs, feketekávé. Beszélgetés otthonról, apjáról. Elkísér az Invalides-ig. Versailles. [?] Esik az eső. Magamban, kávéház, csendes órák.
Február 3. Hétfő A Peuple et Culture-nél, a fr. művelődési intézetnél. (14. rue Monsieur Le Prince.) Éppoly primitív, mint a mienk. Fáznak, hidegben ülnek mégis. De a falon Picasso, Léger plakátjai. Joseph Rovan: ők már a kommerciált kultúra ellen harcolhatnak. Mikor a mi bajainkat elmondom: mennyire hátra vagyunk! A parasztok közt ők is. Szekeres, zuhog az eső, fejfájás. Ebéd Raymond Queneau, Sauvageot, Gara, Lelkes, Cs. Sauvageot első magyar benyomásairól. Dépaysé. De aztán annyian hívták – még a tudományos megbeszélések végén is –, hogy tíz év után Párizsban volt dépaysé. Gyalog a Gallimard-hoz. A P. N.-ből csak 8 példány van, megvettem. Robert Aron – fiatalkori verseim. Franciaországban a baloldal mindig erősödik a társadalmi bajok alatt.
Február 4. Kedd Reggel Bartha, Gyomai. A France-Hongrie ügye. Milyen fontos volna! Flore. Telefonálás, hiába, könyvekért. Délben Adorján: Paul Lévy akar okvetlenül látni: Claude Severac. Regénye. „Illitsch.” Du. parlament: erdőkitermelésről hosszú vita, Herriot a régi közvetlenséggel az elnöki székben. Lelkeséknél, vita a forradalmár tudatosságáról. Vacsora Szalay, Somlyó, Bartha, Cs., Lelkesék. Vita. Bar Vert. Tremutsa: a cseh kultúrattasé meg akar ismerkedni velünk. Mi csak az egész nemzet érintkezésének tagjai lehetünk: külön nem. – C’est une ville, pourtant. C’est la ville! Gara fordítása. Fl. levele. Parlament: kifestett néger nők. Néger kommunista képviselő, néger katolikus pap. A marokkói (talán), aki a kezét emelgeti, majd föl az emelvényre.
Február 5. Szerda Paul Lévy üzenetei. Régence – vásárolni Flórának, kész ruhát Ikának? séta a rue François Miron-ban, a Szigeten. Ebéd. Olvasás.
Február 6. Csütörtök Gyomai cikke (véletlenül a 2 Magots előtt). Au Bar Vert. Nagel: most jött Zürichből, Lukács üdvözletét küldi. Tanulmányt Koestler ellen. S a Hegel-könyv. Nagel: okvetlenül kiadja a Hunokat. Holnap elutazik Skandináviába, de bármelyik nap felmegyek, ott a szerződés.
Február 7. Péntek Ebéd: Altmann György, a Franc-Tireurs szerkesztője; Manouville, a Libération főszerkesztője, Jacques Copeau fia, Pascal, a Ce Soir főszerkesztője (a ? volt szerkesztője), úgy tud németül, mint egy német, ilyen szolgálata is volt (ő háborúról). Előzően a követségen, Auer. Paul Lévy, az Aux Écoutes-ról Marie-Louise-ról, könnyezve. A Gallimard-nál, könyv alig. A svájciaknál reggel a vízum. Lelkesék. Színház: Comédie Fr. Marivaux: Les surprises de l’amour.
Február 8. Szombat Deux Magots, Szalay lerajzol. Bencze, könyvek. Követség, amerikai átutazás még nincs meg. Erős, ahogy megvárakoztat. Ebéd a 40 rue d’Enghienben, a Danube Bleu-ben. Éluard, Aragon, Triolet, Tzara, Masson, Morgan, Lelkesék, Gyomai – kitűnő hangulat. Aragon: Révaiékról, [?] Gionót publikálták – én fordítottam. „Én is kitűnő dolgokat írtam Gionóról.” Éluard: 20 év előtt fordított Adyt. Tzara vállalkozik (Éluard is) fordításra. Aragon bájos és kemény: Desmoulins. Este Magyar Ház, újságírók – Pestről a Szomorú vasárnap szerzője a szerzői jogokról, Kiss Józsefről. Az angol nyelvű magyar írók. A magyar tudat, a magyar ellenállás: Sós. Fénykép. Morgan. Aragon a magyarokról: a baszkok rokonai, azok is táncolnak. Vitám Tzarával a csehekről. Éluard nemessége.
Február 9. Vasárnap Reggel Geogeo és Helène (Jani Pista) együtt előbb a rue Vaugirard-ba, majd egy házmesterrel a Métro Anatole France-hoz, Levallois: lakás kínálkozik. Évi bér 1000 fr, lelépés (vacak bútorért): 50 000. Nem felel meg. Onnan gyalog Neuillybe – ragyogó nap – Puteaux-ba. Csónakázók. Mme Jeanne hogy fogadja Helène-t. „Ma fiancée.” Rögtön munka, majd mikor jönnek ebédre. Át a világot járt borbélyhoz. Ebéd Geogeoékkal a szállóban. Van Gogh – a rengeteg nép. Tolakszanak, hogy minél előbb túljussanak a képen, amelynél máskor tán órákig állnak. Végig a quai-n, a St. Germain-de-Près-ig, Morgannal. Brasserie: Sauvageot a békedelegációról. Azt kellett volna bizonyítani, hogy Horthyt külföldi alakulat kényszerítette a magyar népre, így az nem felelős. Együtt Mme Guyot-hoz (és Mme André Fribourg). Lebos [?] tábornok, Lille védőjének lányai. Az Haute bourgeoisie. Mme ifj. Nitti. A cseh ügyről. Károlyi Mihályért Mme Guyot ment el Raguzába. A fáradtság: reggel óta csak franciául, elválunk, hogy lélegezzünk egyet magyarul. Vaugirard. Telítettség, ill. kimerültség a francia nyelvvel. Reggel 8-tól csak franciák közt. Izomláz. Cs. már „section de chef”, „air de courant”. Pihenésül el Sauv.-tól. Csak magyarul, hogy az állkapocs pihenjen. Vaugirard, jellememről. Tüntetés a Nationtól a République-ig.
Február 10. Hétfő Nagel, Pfeiffer. 2 Magots. Kint [?] – Dessaignes – kopasz, tisztítatlan cipő. Ifj. Aranyossy – nem tud magyarul. Leipnik Lászlóval: bouquiniste-ek, Szent Lajos, föl a Combatra (ma place du Colonel Fabien). Mathurin Moreau. Sambre et [Mause (első világháborús ismert katonadal)]: ez is kisebb, holott akkor is a mai termetű voltam. Szóval az emlékezet tágítja a helyeket. Place de la Rèpublique-en a koszorúk a szobron. Üres tér. A Paris-Presse cikke a 25 nép békéjéről: La Roumanie s’estime heureuse de récuperer la Transjordanie. Otthon ebéd, Somlyó: [?] a demokratáknak a fegyveres nacionalizmussal szemben? Fabrication de magyar poupée bourrée. Az órateremben. Oroszok. Angol. Egyesült Államok. Nagy, fehér márványrúd, zöld stráf. Észak-Amerika saját [?] Ausztrália. Nagy, fehér papírtömb, vörös szalag, Belorusszia. Piros spanyolviasz pecsét: Kanada – bottal (?). Cseh (4). Aláhúzza a nevét (követ) még egy [?]. India. Fekete(?). Új-Zéland, Ukrajna. Dél-Afrika. Bidault jelentést olvas. Jugoszlávia. Szemüveget tesz, kopasz, még egy magyar, két kéz mutatja, villámfény a combok között, az egész [?]. Auer, Szakasits, Sebestyén. Az aranysárga és a vörös függöny. A jupiterlámpák: mint egy operációs teremben. (A műtét senkinek sem fáj?) Az újságírók és fényképészek (szinte a cirádákon), mint a majmok a fán. Az én munkásruhám, kék ingem. Az oroszok rokonszenves, kemény egyforma arca. A Claridge az [?] küldöttség: nincs jegy. Egy autó: Farkas. Erős: nem küldtek kocsit értünk a franciák. „Ha egy szürke kisöreg jelentkeznék, hogy ő a magyar küldöttség?” Végig a Champs-Elysées-n, az Obeliszk. A hídon át a téli felhők vörösében a nap és a ködök fölött lengő Eiffel, ahogy [Olvashatatlan – A szerk.]. Igazoltatás. Át a kordonon. Ig. [?] nélkül. Tűzoltócsákókban díszőrség, kivont karddal. Vörös szőnyeg. Ruhatár – én munkásruhában. Utána gyalog. 25 perc. Nem a dekadencia öli ki őket, hanem az ész; van ilyen is. Jól élnek, reálisak (a fr.-ák). Sokan hittek Pétainben, de a parasztok nem; igen okosak. Az ész villámcsapásai. Se tegnap, se holnap (ami az idegbajosok mániája), hanem a jelen. Az ellenállás. 41–42-ben hittek P.-ben. Lassan, lassan kapták a csapásokat, tehát mindent külön éreztek, s volt idejük föleszmélni. Nálunk egyszerre volt a zuhanás. Este Rózsiéknál: a magyar demokrácia nehézségeiről. Az én regényem: csak kívülről ábrázolja a m. mozgalmat. Regény: Amikor Fürst érezte, hogy lebukik, elment N.-hez, átadta neki a titkárságot, noha az csak akkor jött ki a börtönből, de épp azért volt megbízható. Elvállalta, noha a másik frakció, feketesége miatt, eltiltotta az ill. munkától. Első gond: új röpirat, hogy a tömegek lássák: él a párt, nem igaz, hogy a nyomdát felfedezték. Hajsza nyomda és pénz után. Egy temetkezési vállalat fiához, a vállalat házi nyomdáját. De azt el kell szállítani. A fiú bejelenti, hogy rossz a gép, elviszik. Hova? Gödre, egy sátor alá. Egy nap alatt az egész. Katonai fegyelem, katonai parancs, szigor, teljes munka. Társadalmi kép közben. Még Soós a Magy. Házban. A magy. írók feladata küzdeni a magy. imperializmus ellen, hogy így legyenek az utódállamokban is olyan írók, mint Maeterlinck Belgiumban, noha vallon volt, mégis fr. lett. A Szomorú Vasárnap szerzője a szerzői díjakról. A békekötés: a másik teremben a fakerítés körül a tömeg, mint a vurstliban a bolhacirkusz vagy a céllövölde. Két könyök és felhúzott térd szorosán át nézem. A terem, arany, bíbor, 45 terítékes asztal, felállított kis papírok, mint a díszebédeken. A protokollbeliek finom mosolya és járása, szinte tánclépés, ebben a pillanatban épp csak a rokokó zene hiányzik. Este: Silvio, Németh A., Ernő.
Február 11. Kedd Anna, 11 órakor, ebéd együtt Elzával, Cs.-val. A. tárgyilagossága: milyen emléket viszek Párizsból? Mindenki lelki élményre gondol, csak ő ajándékra. 3-kor Marius, nincs otthon. Este Ernő, a hajdani mozgalomról. A két frakció: újra sejt, pr. dik. (K) vagy fokozatos nevelés, erőgyűjtés a meglevő szervezeteken át, Landler. Eredmény kevés, de aztán véletlenül szept. 1. Mindenki a mozgalom javára írta holott más ok is volt. Több nem, túlzás; fordítás is? Ő a versek közt.
Február 12. Szerda Szélpállal előbb Seghershez, aztán Nagelhez, aztán gyalog a követségre és vissza. Fáradtság; csüggedtség – bár már otthon. Flóri – most látszik meg, mennyire minden ő. A lelki együvé tartozás és a testi. Délután otthon. Köd.
Február 13. Csütörtök Tzara. A csehekről. Megérti, sőt elfogadja érvelésemet. (Dunai konf, a csehek maguk alatt vágják a fát.) De más az ideológia s a tört. szükségesség. A csehek most „rendbe teszik” ezt a kérdést, aztán majd beszélnek a kibékülésről szívesen. (Lelövöm a gyermeket, hogy aztán elvegyem az anyját.) „Emberségesen bánnak a kitelepítettekkel.” Mit mondjon Prágában? Nem lehet semmit tenni, mondja el az én álláspontomat. Megvetnek bennünket? Nem, épp erősnek tartanak. Ebéd Auernél. (Lelkesék, Ernőék, Auer unokahúga, Cs., Arany evőszer?) Utána megint a cseh ügy. (Előbb: amerikaiak csak kom. ellenesek, de nem akarnak háborút. De agitálnak az oroszok ellen, s az nem oda vezet?) Kertész: Masaryk szégyenli. Spiszbürgerek. Én a cseh és a magyar demokrácia jövőjéről. A csehek (Clementis) nem demokrata Magyarországot akarnak. Angol vélemény: magy. terület, viszont München után nem lehet visszaadni, de a csehek határmenti magyarságot sem tűrhetnek, tehát – ezért. „Hát akkor hagyják az egész ügyet a régiben.” Tzarától jövet Lelkes elmondja Zsolt támadását ellenem. Könyvvásárlás, Gallimard.
Február 14. Péntek Beregi az itteni intrikákról. Anna férjéről. Ebéd. „Triste et accablé, oh rien ne m’allège.” Csomagolás. Nagelhez a koffer könyv. Rue Soufflot és St. Michel sarkán a kávéházban a csupa fiatal között – öregség? Zavar. Tele „költői” hangulattal, de semmi nem jön ki belőle. Telefonsztrájk.
Február 15. Szombat Nincs újság, telefonsztrájk. Reggel Deux Magots, fényképek: Gyomai, Leipnik, Szekeres, Gara. Földivel követség, igazolvány. Itthon Georges. Együtt ebéd a sarki vendéglőben a diákok (?) közt, aztán bevásárlás, együtt hosszú beszélgetés a szobában a családról. Prudhommeaux hiába várt.
Február 16. Vasárnap Reggel Gara, séta, Deux Magots, Szekeres, Gyomai, a többiek. Ney Laci a Hunokról, nincs benne az abszurdum. Amikor a mozgólépcsőn, a Denfert Metró mozgólépcsein lefelé mentünk. Menczer Sándor névjegyével, amit Weszely a breton nőnek prezentál. „Vous avez couchée avec un ministre de la guerre.” A kalapok, a cipők a francia racionalizmus legyőzésére. Ebéd. Búcsú. Elseék, Dominique, Frédi. Vaugirard, búcsú. Alkohol. Haza a hotelbe. Geogeo, Héléne, Geogeo taxiért. Telefon – nem működik. Ki az állomásra, remek jó hangulatban, végre haza! Geogeo is jönne azonnal. Ő veszi fel Nageltől a 7500-t, átadom neki a maradék 5000-t. A hálófülkében. Alvás.
Február 17. Hétfő Ébredés Bázel előtt. Zürichben Gyergyai, [?]; Hubay Buchsig. A szomszéd fülkében Gyöngyösiék. Napos, szép idő. A kettészakítottság. Pest is, Párizs is. De egyesíteni fogom. Innsbruck iránya helyett München felé. A német határon lezárják az ajtókat. Utazás, Gyöngyösivel a párizsi benyomásokról. Este München. A sínek épek, áll az állomás nagy csarnoka is. Csak itt-ott néhány lebombázott ház. Este 9. Éjjel 1/2 3-kor az Enns. Kedves, jóakaratú fiatal orosz, de az igazolvány nem jó! Vita, három szóval: nyet gut, zurück, packet. Haraso dokument. Végre elfogadja. Viszont a cigarettát úgy kell zsebébe erőszakolni. Gyöngyösiék, csak az asszony tud oroszul. Bécs előtt [olvashatatlan – A szerk.] Alpinista plakátok, de köztük: Wer weiss näheres Oberleutnant stb., fénykép. Havas táj. Félóra múlva Bécs. Havas táj, gyönyörű napsütés. A hegyek mögött hogy emelkedik mesévé Párizs, már nem is igaz, és az ifjúság sem. De az igaz, s nem az öregség s reménytelenség. Orosz katonák a vagonfolyosón, énekelnek, dünnyögnek sorban, mint egy falusi piacon a kút körül.
* JelentésMiniszter Úr! Néhány magyar íróval és művésszel együtt a múlt év novemberében meghívást kaptam a Genfben működő Comité International pour le Placement des Intellectuels Réfugiés című szervezettől, hogy a szervezet vendégeként három hónapot üdüléssel Svájcban töltsek. Elutazásom előtt egy-két nappal Miniszter Úr felszólított, hogy ha mód adódik rá, ezt az utazást használjam fel Magyarország külföldi kulturális kapcsolatainak megerősítésére is, illetve oly irányú tájékozódásra, hogy mik a lehetőségei, és mik lennének teendői e téren a demokratikus Magyarországnak. Három hónapot tartózkodtam külföldön. Engedelmével erről az alábbiakban számolok be. 1. Svájc. A fent említett Comité International pour le Placement des Intellectuels Réfugiés-nak, amely a svájci származású írók, sőt láthatóan a hivatalos kulturális szervek támogatásával működik, szintén célja volt, hogy az üdülésre meghívott vendégeket – magyar részről Czóbel Bélát, Ferenczy Bénit, Márai Sándort, Pátzay Pált, Cs. Szabó Lászlót, Szőnyi Istvánt, Szűcs Lászlót és személyemet, majd az utánunk érkezőket is – összeismertesse a svájci szellemi élet vezetőivel. Ez vállalt munkámat igen megkönnyítette. Megkönnyítette a munkát az a körülmény is, hogy Hubay Miklós, a genfi magyar könyvtár vezetője – aki a magyar ügyekben a fenti Comité egyik tanácsadója volt, ugyancsak feladatának tekintette külföldi szellemi kapcsolataink megteremtését, és e téren hosszabb idő óta közismert buzgósággal szorgoskodott. Ennek köszönhető, hogy igen rövid idő alatt igen sok neves személyiséggel ismerkedtünk össze. Részt vettünk több fogadáson – így a lengyel művészi csoporttal való megismerkedés után november 30-án az Association Suisse des Écrivains, december 30-án pedig a genfi Cercle de la Presse et des Amitiés adott megismertetésünkre ötórai teát, illetve estélyt. Ez alkalmakkor különösen az alábbiakkal folytattam olyan beszélgetést, amelynek a jövőben látható eredménye lehet: Charles Fournet (l’ auréat de l’Académie Française), aki a genfi egyetem tanszékén mint privát docens ad elő, és aki kijelentése szerint egy meghívás esetén szívesen eljönne Budapestre előadást tartani; Marcel Raymond, az ismert irodalomtörténész, a genfi egyetem irodalmi tanszékének tanára, készséggel együttműködnék bármely magyar irodalmi vállalkozásban; Henri de Ziegler, aki az Association Suisse des Écrivains elnöke, aki járt már Magyarországon, és népünk őszinte barátja, szintén hajlandó lenne hazánkba ellátogatni; Robert de Traz az ismert író, a Journal de Genéve irodalmi kritikusa, s aki Szabó László könyvéről írván melegen emlékezett meg Magyarországról; André Prudhommeaux, a kitűnő, nyilván a legkitűnőbb francia versfordító, aki Shakespeare szonettjeinek formahű átültetése és kiadása után Ady és József Attila költeményeit fordította eddig nem tapasztalt sikerrel; Gilbert Trolliet svájci költő, a mellékelt Présence című folyóirat főszerkesztője és kiadója, aki lapjában eddig is helyet adott a magyar irodalomnak és élénk érdeklődést mutat a közép-európai szellemi élet iránt. Vele folytatott tárgyalások eredményéről, mivel az a közvetlen megvalósítások körébe tartozik, az összefoglalóban szólok bővebben. Genfben ismerkedtem meg Umberto Campagnole-lal, a páduai egyetem politikatudomány tanárával, aki az „európai federalizmus” híveként szinte maga kérte, hogy eszméiről hazánkban előadást tarthasson. Itt kell megemlékeznem Svájcban élő két kitűnő hazánkfiáról, akik tudományos működésükkel európai nevet szereztek maguknak, s akik megfelelő poszt felkínálása esetén készséggel térnének haza Magyarországra. Az egyik dr. Szondi Lipót, a Magyar Állami Gyógypedagógiai Laboratórium volt igazgatója, az ösztönvizsgálat legismertebb tekintélye; a másik dr. Szilasi Vilmos, a freiburgi egyetem tanára, a filozófia-történet nemzetközileg megbecsült tudósa. Mindkettő származása miatt volt kénytelen hazáját elhagyni. Mivel mindkettőhöz személyes barátság fűz, összeférhetetlennek érzem, hogy ügyükben határozott javaslatot tegyek, s csupán arra szorítkozhatom, hogy megnyerésük nemzetközi viszonylatban is nagy nyereség lenne. 2. Olaszország. November 30-án hagytam el Svájcot azzal az érzéssel, hogy a magyar szellemi élet bármily vállalkozása ott nyitott kapukat talált. Hasonló kedvező légkört tapasztaltam Olaszországban is. Kardos Tibor, a római Accademia d’Ungheria igazgatója, aki az intézet talpraállításával értékes munkát végzett, a szellemi kapcsolatok dolgában is eredményes munkát fejt ki. Az ő összeköttetéseinek köszönhettük, hogy Cs. Szabó Lászlóval egyetemben, aki a képzőművészet terén kapott az enyémhez hasonló megbízást, rövid idő alatt összeköttetésbe kerülhettünk Róma irodalmi és képzőművészeti vezetőivel. Ott is több fogadásban volt részünk. Olaszország egyetlen irodalmi hetilapjának, a Fiera Letteraria-nak szerkesztősége és munkatársi gárdája bemutatásunkra baráti vacsorát adott. Január 3-án részt vettünk és felléptünk az Accademia d’Ungheria hivatalos megnyitásán, amelyen Róma művészi életének igen sok kitűnősége is megjelent. E találkozásokon és a következő alkalmakkor különösen az alábbiakkal sikerült magyar vonatkozásban szorosabb kapcsolatot teremteni: G. B. Angioletti, a Fiera Letteraria főszerkesztője, Alvaro, Moravia, Piovene, Savinio, Sinisgalli, Bigiaretti, Bizzari, Fulchignoni, De Concini írókkal és különösen az olasz költészet legnagyobb alakjával, G. Ungaretti egyetemi tanárral, aki ígéretet tett, hogy szívesen enged annak a meghívásnak, hogy eljöjjön előadást tartani hazánkba, ahonnan – mint a beszélgetések során többször megemlítette, és amely körülménynek érzelmi részét nem lehet figyelmen kívül hagyni – ősei az Anjouk korában elszármaztak. A Fiera Letteraria 1947. évi január hó 2-ki csatolt száma fényképpel ellátott, hosszabb cikkben emlékezett meg az olasz írókkal történt találkozásunkról. Az elért és elérhető eredményekről Kardos Tibor nyújthat részletesebb felvilágosítást, mivel célunk itt is az volt, hogy a magyar hivatalos szervek látogatásunkat a kapcsolatok szorosabbra fűzésére később is felhasználhassák. Hasonló szívélyes kapcsolatot sikerült teremteni az olasz kommunista párt hivatalos lapjának, az Unità-nak irodalmi vezetőjével, Franco Rossi-val, aki az Unità 1947. évi január hó 25-i, csatolt számában közölt hosszabb cikket a magyar irodalmi helyzetről. 3. Franciaország. Bázelen át, ahol a legutóbbi magyar képkiállítás sikeréről győződhettünk meg, február 11-én utaztunk el Párizsba. Közvetlen megérkezésünk után felkerestem Louis Aragon, Paul Éluard és Tristan Tzara írókat, akikhez még diákkorom idején fűzött szorosabb ismeretség, és akikkel a későbbi idők során is szoros összeköttetésben voltam. Készséggel tettek eleget kérésemnek, hogy a francia-magyar szellemi kapcsolatok megújításában segítségemre legyenek. Elsősorban nekik köszönhető, hogy ez várakozáson felül sikerült. Része van az eredményben annak is, hogy a francia szellemi élet magatartása a külfölddel és így Magyarországgal szemben is az utóbbi években gyökeresen megváltozott. Nyomát sem láthatni az az előtti elzárkózottságnak. A francia szellemi élet igen nagy érdeklődéssel tekint a külföldi irodalmak felé, egymás után jelennek meg külföldi írók könyvei, ami sohasem tapasztalt lehetőséget nyújt magyar művek kiadására is. Fokozza ezenkívül a franciák Magyarország iránti érdeklődését az a körülmény is, hogy annak idején a magyarság a francia hadifoglyokat szívesen fogadta, s erről széles körben tudnak, és hogy a franciaországi magyarok jelentős szerepet játszottak az ellenállásban. Így történt, hogy igen rövid idő alatt a francia irodalmi élet egész sor kitűnőségével, írókkal, szerkesztőkkel és kiadókkal léphettünk ismeretségbe. Hosszú volna elsorolni mindazokat, akik – párizsi szokás szerint – ebédre vendégül láttak bennünket, és akiket mi rendre visszahívtunk, egyiket-másikat többször is. A legjelentékenyebbek az így megismertek közül a már említett Aragonon, Tzarán, Éluard-on kívül a következők: Jacques Lacretelle író, a Francia Akadémia tagja, Louis Martin-Chauffier, esztétikus, publicista, François Mauriac író, a Francia Akadémia tagja, Claude Morgan, a Lettres Françaises igazgatója, Loÿs Masson, a Lettres Françaises szerkesztője, Elsa Triolet, regényíró (Louis Aragon felesége), Raymond Queneau, költő, a Gallimard és a Nouvelles Revue Françaises igazgatója, Robert Aron, az Arche igazgatója, Aurélien Sauvageot, a Keleti Nyelvek Főiskolájának tanára, M. Membré, a Pen Club elnöke, L. Jouve, a képviselőház szoc. tagja, Vercors, az ellenállás neves írója, az Éditions de Minuit igazgatója, Clara Malraux regényíró, publicista, Paul Lévi, az Aux Écoles főszerkesztője és tulajdonosa, G. Ribemont-Dessaignes, költő, kritikus, Jacques Madaule történész, a képviselőház tagja, Georges Altman, a Franc-Tireurs főszerkesztője, Raymond Lefèvre, a Nouvelles Litteraires főszerkesztője, Pascal Copeau, a Ce Soir szerkesztője. Ezenkívül hosszabban tárgyaltam J. Rovan úrral, a mi Népi Művelődési Intézetünknek megfelelő francia intézmény, a Peuple et Culture igazgatójával, akitől az értékes felvilágosításokon kívül jelentős dokumentációs anyagot kaptam, valamint ígéretet a szorosabb együttműködésre. Látogatásunk kapcsán több írói és művészi találkozás volt itt is. Így január 18-án az Aragon és Éluard irányításával működő Comité National des Écrivains, a francia baloldali írók szövetsége tartott bemutatásunkra összejövetelt. Január 31-én a magyar követség adott ugyancsak bemutatásunkra ötórai teát, amelyet jelenlétével többek között Mauriac, Aragon, Triolet, Lacretelle, Tzara, Jouve, Vercors, Morgan, Masson és Clara Malraux is megtisztelt, első ízben fordulván meg a magyar követségen. A párizsi magyar intézet január 22-én hívta egybe a francia-magyar fordítások ügyének megbeszélésére a kérdés szakértőit. Erős János, a párizsi magyar követség sajtóattaséja január 24-én rendezett ismertetőestet a francia újságírókkal. Január 28-án J. Jouve hívott egybe lakásán népesebb társaságot a megismertetésünkre és a magyar helyzetről való tájékoztatásra. Január 29-én este a Pen Club rendezett tiszteletünkre hivatalos fogadást. Párizsban élő honfitársainknak két ízben – január 3-én és 8-án – tartottam előadást a Magyar Házban. Ott-tartózkodásunkról és működésünkről több lap is megemlékezett. A csatolt példányok tanúsága szerint az Opera című hetilap február 5-i, a Marseillaise című hetilap február 11-i száma közölt hosszabb ismertetést, illetve interjút. A Lettres Françaises és a Nouvelles Littéraires hasonló cikkei elutazásunk után jelentek meg. A francia írókkal való találkozást is arra használtuk fel, hogy az ottani hivatalos magyar szerveknek alkalmat adjunk a szorosabb kapcsolatok megteremtésére és a későbbi együttműködésre. Így csaknem minden alkalommal magunkkal kértük a párizsi magyar intézet igazgatóját, Lelkes Istvánt és a követség sajtóattaséját, Erős Jánost, valamint az ott élő magyar írókat, akik közül különösen Gyomai Imre, Gara László és Németh Andor támogatott minket munkánkban. Előkészítő lépést tettem itt is az irányban, hogy néhány francia írót Magyarországra hívjunk. Határozott ígéretet kaptam e tekintetben Louis Aragon, Paul Éluard, Claude Morgan, L. Masson és különösen Louis Martin-Chauffier-től. Az utóbbi meghívása azért is sürgős és fontos, mert március első napjait a cseh kormány meghívására Prágában tölti, és elhatározott szándéka, hogy mint a France-Hongrie elnöke Magyarországba is ellátogat. Alkalmam volt közelebbről megismerni a magyar intézet és a France-Hongrie társaság ügyeit. A párizsi magyar intézet igazgatója, Lelkes István rátermett emberként végzi feladatát. Megindította a tudományos dokumentáció terén tervezett munkát, amelynek első részleteképpen elküldte a görög irodalommal foglalkozó francia tudósoknak a magyarországi tudósok idevágó kiadványait. Tervbe vette egy kéthetenkint megjelenő, sokszorosító géppel előállítandó bulletin kiadását, amelyre megítélésem szerint is Párizsban igen nagy szükség van. Megkezdte, hogy a francia könyvek magyarországi kritikáját rendszeresen eljuttassa az érdekelt francia szerzőknek. Munkáját akadályozta, hogy hazulról nem kapja rendszeresen a folyóiratokat és könyveket. A Magyar Intézet mellett a France-Hongrie Társaság fejthet ki legeredményesebb tevékenységet a magyar-francia kapcsolatok terén. Nagy nyereség, hogy az elnökséget Louis Martin-Chauffier vállalta el, aki nemcsak ismert kritikus és író, hanem kitűnő és tevékeny publicista is. A nagyra hivatott társaság eddig azért nem tudott megfelelő munkát folytatni, mert hiányzott a kellő adminisztráció és anyagi alap. Tartózkodásunk alatt vállalta el a társaság titkárságát Gyomai Imre, aki – tekintve kiterjedt francia ismeretségi körét – bizonyára eredményes munkát fog végezni. Szükséges volna azonban, hogy a társaság eddigi havi 20.000 frankos budge-jét jelentősen felemeljék, mert ebből helyiség és a legkisebb igényű személyzet fenntartása sem futja. Gyöngyösi külügyminiszter úrral és Auer követ úrral folytatott megbeszélésem alapján remény van arra, hogy a France-Hongrie költségvetéséhez a Külügyminisztérium és a Tájékoztatásügyi Minisztérium is hozzájárul. Mindezekből láthatja, Miniszter Úr, hogy vállalt feladatomnak erőmhöz képest igyekeztem megfelelni. Az eddig elmondottak csak emlékeztetőnek tekinthetők; az egyes pontokra vonatkozóan készségesen adok részletesebb szóbeli felvilágosítást. Legyen szabad ezek után észrevételeimre, illetve ajánlataimra áttérnem. ÖsszefoglalásMint az eddigiekben megemlítettem, mind a három országban csaknem nyitott kapukat találtam. „Rossz hírünk a világban” tapasztalatom szerint örvendetesen megváltozott. Minden azon fordul meg, hogy a nyitott vagy könnyen kinyitható kapukon át most milyen értékkel lépünk be. Feladatunkat két részre oszthatjuk. Az egyik a magyar szellemi életnek külföldre való kisugárzása, a másik a külföldi lehetőségek helyben való felhasználása. Pontosabban: a magyar könyveknek a külföldi piacon való elhelyezése és valami magyar szempontot szolgáló, állandó irodalmi szócső megteremtése. Kívánatos volna, hogy mindkét téren a Kultuszminisztériumnak külügyi osztálya és a Külügyminisztérium kulturális osztálya erősebben működjék együtt. A francia kiadók igen nagy érdeklődést mutatnak a magyar könyvek iránt. Nagy akadály azonban, hogy nyelvünk elzártsága miatt nincs módjuk a kiadás előtt a könyvek közt választani. Merő véletlenen fordul meg, hogy lektoraik esetenkint egy-egy magyar könyvet egyéni véleményük alapján kiadásra terjesztenek be. Ez az akadály úgy volna elhárítható, ha valamely magyar szerv évente bizonyos számú magyar könyvet már jól lefordított állapotban tudna a kiadóknak felkínálni. Ajánlatom tehát az volna, alakuljon részben Párizsban, részben Magyarországon élő magyar írókból egy bizottság, amely évente legalább 8–10, francia kiadásra alkalmas magyar könyvet kiválasztana, annak megfelelő irodalmi fordításáról gondoskodna és a fordításokat a francia kiadóknak felkínálná. Bizonyos vagyok benne, hogy az így felkínált könyvek jelentős részét azonnal is el lehetne helyezni, de ha még egy időre azok nem kapnának kiadót, akkor is évek során összegyűlne egy bizonyos számú jól lefordított magyar kézirat, amely egyrészt az érdeklődők rendelkezésére állana, másrészt később bizonnyal találna kiadót. Semmi kétség aziránt, hogy a fordítás költsége az állam részéről csak befektetés volna, amely azonban utóbb megtérülne. Ez irányú érdeklődésem alapján a Párizsban élő magyar írók közül Gara Lászlót, Gyomai Imrét, Németh Andort, Fejtő Ferencet és Lelkes Istvánt tartom alkalmasnak e bizottság tagjaiul. A Nouvelle Revue de Hongrie megszűnése, illetve betiltása óta állandó gond, hogy magyar szempontokat szolgáló francia nyelvű folyóirat alakuljon. Már a Nouvelle Revue de Hongrie munkájának nagy akadálya volt az, hogy Magyarországon jelent meg, és így a külföldi olvasó előtt az elfogultság látszatától nem tudott szabadulni. Eredményesebb volna tehát egy ilyen vagy ehhez hasonló irodalmi folyóiratot Magyarországon kívül jelentetni meg. Erre legalkalmasabb helynek Genf látszik. Mint említettem, több alkalommal beszélgetést folytattam Gilbert Trolliet úrral, a Présence című genfi folyóirat főszerkesztőjével és kiadójával. A lap, amely Svájc egyetlen francia nyelvű irodalmi folyóirata, jelenleg nehézségekkel küzd, és a kiadó szívesen elfogadna magyar támogatást. Ebben az esetben erős befolyással lehetnénk a lapra, amelynek azonban semmiképpen sem volna szabad feltűnő magyar irányzatot követni, hanem meg kellene elégednünk azzal, hogy szabad teret kapunk értékeink bemutatására és igazságunk tárgyilagos feltárására. Ezt csak segítené a főszerkesztőnek az az őszinte állásfoglalása, hogy európai érdeklődésű folyóiratot szeretne talpra állítani, együttműködésben különösen a dunavölgyi népek íróival. A megoldás – tekintve a dolog bizalmas voltát – leghelyesebben az volna, ha delegáltatnék valami svájci kulturális posztra egy olyan magyar író, aki munkáját és jövedelmének egy részét is erre áldozná. A folyóirat kiadási helyéül Genf azért kínálkozik alkalmasnak, mert központi fekvésénél fogva Európa csaknem minden országát innen lehet elérni; egy Párizsban megjelenő hasonló folyóirat elveszne a száz és száz francia folyóirat között. Megköszönöm Miniszter Úr bizalmát, s kérem, fogadja őszinte nagyrabecsülésemet.
Budapest, 1947. évi február hó 24. napján.
Illyés Gyula s. k. Akarat és belenyugvás[Keltezés nélkül. – A szerk.] Mindenkinek a háború a gondja, ahogy már a többé-kevésbé hiteles adatok is mutatják. A világ csaknem minden országában működik már közvéleménykutató intézet. Ezek – nyilván közös elhatározás alapján – megvizsgálták, hogy a különböző országokban az emberek hány százaléka tart lehetségesnek egy újabb világháborút tíz év leforgása előtt. Érdemesnek tartom lemásolni az adatokat.
*
Mindenki a háborúról beszél, de olyanformán, mint a hirtelen feltűnő nagy egyéniségekről szokás. Tárgyilagos megítélés helyett a szenvedély bizonyossága. A háborút magát természetesen mindenki elítéli. Elkerülhetetlensége fölött oszlanak meg összeegyeztethetetlenül a vélemények. „Lehetetlen, hogy kitörjön!”, mondja az egyik rész. – Miért? „Mert őrültség volna! A két legutóbbi háború a civilizációt fenyegette; ez magát az emberi faj létét, a bolygót fenyegeti!” „Elkerülhetetlen!” – mondja a másik rész. – Miért? „Mert elkerülhetetlen okozat; az okot pedig emberi erő már nem tudja megszüntetni. Az ellentét történelmi következmény!” S a szenvedély már csak akörül csapong, hogy az elkerülhetetlen esemény mikor következik be, egy negyed év múlva, vagy egy év múlva. Továbbá: ha már úgyis be kell következnie, mikor „kívánatosabb”, hogy bekövetkezzék. Azok közé tartozom, akik őrültségnek tartanák, ha bekövetkeznék. De vagyok már annyira józan, hogy tudjam: vajmi kevés történelmi esemény bekövetkezését akadályozta meg a puszta tény, hogy őrültségnek látszott, őrültségnek bizonyult. Az egyén úgy-ahogy képes számot adni hosszabb távlatra is tettei ésszerű következményeivel. Felelőssége éppen azon mérődik, milyen messzeségre és milyen pontossággal, milyen árnyalatossággal tudja meghúzni a határvonalat az ésszerűség és a kiszámíthatatlanság között, érzékletesebb kifejezéssel: a „beszámíthatóság” és a „beszámíthatatlanság” között. Vagyis mennyire tudja kiterjeszteni elméje rendszereinek birodalmát akár a természet anarchiájának (azaz más rendszerének) birodalmával szemben, akár a „sorsnak” azzal az elmebajával szemben, amelyet eddig még a görögök neveztek el legtapintatosabban, tragédiának. Természetes, hogy ez az egyéni felelősség az érdektársak szaporodásával könnyül. Innen van az, hogy népösszességek hamarabb sodródnak a kiszámíthatóság, illetve a beszámíthatatlanság mesgyéjére. Ami Le Bon tömeglélektanából helytálló, az nagyjából igaz a történelmi tömegek, a népek magatartására is. Azzal, hogy részszerepet fogadok el egy összességben, elvárom, hogy akik az összesség nevében beszélnek, akik az élen állnak, messzebb lássanak, épp azért, mert az élen állnak. Képletesen szólva: ha igényt tartanak valamennyiönk nyelvére, vállalniok kell valamennyiönk szemét is. Alku nélkül szokták vállalni. Vállalják azt a roppant felelősséget is, amely valóban azért roppantóan súlyos, mert hallgatólagosan az egyéni felelősségek összessége. Ám rendszerint nem a felelősség, hanem az „események súlya” alatt szoktak összeroppanni. Mentegetőzésük ilyenkor mindig ez: ki láthatta azokat előre. Filozófiailag, logikailag nézve ez pontosan Bodóné viselkedése: a más területre vágó válasz nem válasz. Háború megindítása két esetben nem súrolja ennek az elmebajnak, ennek a beszámíthatatlanságnak a határát. Az egyik a szabadságharc, amidőn végül egy erkölcsi elv esik latba s vet véget a mérlegelgetésnek. A „szabadság vagy halál!” valóságos tétel, s nemcsak az összességek számára. Ilyet külön-külön minden egyén is fölvethet magának. A másik eset, amidőn a legkisebb kockázat sincs akörül, hogy a háború nyereséggel végződik, értve ezen nemcsak a győzelem megnyerését, hanem azt is, hogy az egyének összessége érdekeiben megerősödve kerül ki belőle. A legtöbb háború ilyen „meggondolás” – ilyen gazdasági számítás vagy kényszer alapján tör ki. De „eredményt” az egyének összességéből hánynak hoz? A felének már azért sem, mert hisz a háborút az egyik fél rendszerint mégiscsak elveszti. A józan számítás szerint valóban nem lehet üzlet a háború a győztesnek sem: a vállalkozás túlságosan nagy áldozattal jár. Ésszerűen, vagyis felelősséggel ilyen háborút sem lehet üzenni. Alig van gusztustalanabb látvány, mint amikor biztos várból vitézkedik valaki. A történelem folyamán csaknem minden háború kitörésének közvetlen oka a gyávaság volt, mégpedig a magát erősebbnek hívő fél gyávasága. Ahhoz, hogy lelkesen, zavartalan vérszomjjal elsőnek harcba induljunk, az a jóleső hiedelem szükséges, hogy nem hagyjuk ott a fogunkat, de még a kisujjunkat sem; vagyis hogy az ellenségnek kezében nem sül el a puska. Minden valamirevaló imperialista izgatás ebből merít: a hőst hagyományosan visszatértében, homlokán babérral ábrázolja, s nem ottragadtában, a haslövés förtelmei közt. A történelem vizsgálója számára, aki már tudja, hogy az egyik fél mégis otthagyta a fogát, alig van nevetségesebb látvány annál, mint amikor ez a fogadkozás kölcsönös. Most az atombomba látszik annak a biztonságos várnak, amely mögött kockázat nélkül lehet vitézkedni. Kik vitézkednek leginkább? Még Párizsban találkoztam egy világot járó közíróval. Jó ösztönű felháborodással festett le egy előkelő szalont. Finoman ápolt nagyvilági hölgyek méltatlankodtak, de oly izgatottan, hogy szép ujjuk közt megremegett a teáscsésze, hogy meddig kell még várakozniok azoknak a híres bombáknak a ledobására. Ha egyszer megvannak! A háborút, illetve a háború megnyerését úgy képzelték el, hogy csak egy gombot kell megnyomni, olyasfélét, aminővel az ember a személyzetet becsengeti, s a világ negyedrésze – valahol távol – a levegőbe repül, s ezáltal, bármily furcsán hangzik is, minden rendbe jön, a háztartás nyugodt menetéből egyszerre kiküszöbölődik minden zavaró körülmény. Igazán meglepő, hogy a leglogikusabb következmények számba nem vevése, ez a társadalmi elmebaj milyen mértékben tud elharapódzni. Valóban a végét járjuk annak a történelem előtti kornak, amelyet a materialista dialektika emleget? Nos, úgy látszik, hogy ebben a korszakban sose volt olyan kevés szerepe az emberi tudatnak, mint éppen a vége felé. Az eldologiasodás tökéletes. Mintha az emberek fejében már a szerves agy helyett is valami szervetlen anyag működnék. Az erkölcsi elvek valaha legalább korlátoknak látszottak. Most még a látszat is arra megy, hogy ezekből a korlátokból ki hogyan tud tetszetősebb dárdákat faragni. Az élen állók mégsem teljesítik azonnal a szalonbeli hölgyek kívánságát? Nem az erkölcsi felelősség tartja vissza őket. Hanem annak a közvetlenebb egyéni felelősségnek, illetve felelősségre vonhatóságnak egy olyan alakulása, amelyet – noha történelmileg visszaesésnek kellene mondanunk – a népösszességek nevében némi elégedettséggel üdvözölhetünk.
*
Nem minden erőfeszítés nélkül, de mindennek ellenére is rendületlenül tartom magam ahhoz a felfogáshoz, amely szerint a legelvetemültebb gyilkosság sem indokolja erkölcsileg az emberi élet elvevését. Mióta eszemet tudom, képtelen voltam helyeselni bárminemű halálos ítéletet, hosszú volna itt elmondanom, hogy miért. Nincs egyéni bűn, hanem csak társadalmi – számomra a modern szocializmus tanításai közt is ez volt a leglelkesítőbb: az eredendő bűn bibliai legendáját fújta a semmibe. Szempontom természetesen nem a gyilkosok védelme volt.
Április 30. Mariska reggelizés után. – Az émamák hunnan tudják, hogy kisgyereket fognak szülni? Egy percnyi csönd. Túl van a gólyamese korszakon, anélkül, hogy a gólyáról valaha is tudott volna. – Megérzik, kedvesem. – A testükön? – Igen, a testükön. – A kisgyerek a testükben van? – Igen. Kiszalad az erkélyre, s lekiabál az unokatestvérének, hogy várjanak rá a játékkal.
*
A magyar irodalmat s vele a képzőművészetet, zeneművészetet, tudományt, az egész szellemi életünket nyomasztó s egyben lelkesítő feladat várja; a köröttünk élő népek a múlt század folyamán, a keleti népek, mondhatni, szemünk előtt kezdtek egészséges nemzeti egységbe forrni; nálunk ez nem történt meg. Nem kis részben annak az illúziónak a hatása alatt, hogy nemzeti életünk ezer év óta töretlen. Holott széttörhetőségünk, majd széttöretésünk tragikus élményét valamennyien szinte bőrünkön is megszenvedtük. A németség felsőbbrendűségét, vagyis a többi népek alacsonyrendűségét hirdető elméletek döféseire szellemi életünk bőrrezdülése az asszimiláció kérdésének erőtlen, mert ötfelé is óvatoskodó fölvetése volt. A kiáltó valóságnak halk elmormolása, hogy a főképp német, szláv és zsidó rétegekből az elmúlt száz év alatt megmagyarosodott igen jelentős tömegek nem forrtak még elszakíthatatlanul vagy kiszakíthatatlanul össze azzal a magyar nyelvű – számra tán nem is nagyobb – réteggel, amelynek tagjait voltaképpen csak azért lett szokás autochtonabb magyarnak tekinteni, mert eredetre nem lehetett más néphez sorozni, amely tehát igazánból csak azért látszott magyarabb gyökérzetűnek, mert gyökérzeténél fogva nem lehetett más felé húzni, azaz leszakítani a magyar törzsről. Az asszimiláció első felvetői – Szekfű Gyula és Szabó Dezső – épp csak a kezdeti tüneteket ábrázolták. A jövőről csak jóslataik voltak. Azt, ami elkövetkezett, legkomorabb jóslataik sem közelítették meg. A német anyanyelvűek nagy része nemzeti kisebbséggé alakult, a zsidó származásúak nemzeti kisebbségbe kényszerültek, s a magyar állam a kormányzást is, a védelmet is elveszítette fölöttük. A magyarság mint nemzet nem működött, fölvetve a kérdést: működött-e valaha? A következményt ismerjük. A német nemzetiség megszűnt, falvainkból eltűnt a zsidóság; a magyarságot emberi életben s anyagiakban olyan veszteség érte, amilyen a török háborúk óta sem. S a kérdés ma is izzik: van-e hát már magyar nemzet, egészségesen működő, vagyis olyan, amelynek minden magyar anyanyelvű számíthat a védelmére, amelyben mindnyájan érezni tudjuk azt a tágabb családi összetartozást, amelyet az egészséges nemzetek tagjai éreznek?
Május Az első ízelítőt már Belgrádban megkapja az ember. Vonatot kell cserélnünk, bolgár kocsiba szállunk. Második osztályon utazunk, mert az út körülbelül harmincöt-negyven órát tart. Nyugaton az első s második osztályú fülkéket általában külön kocsiban találja az ember. Itt az első, a második és harmadik osztályú fülkék egymás mellett, ugyanabban a kocsiban váltakoznak. A kényelmet megkapod a pénzedért, de az olcsó fensőbbségnek és elkülönültségnek azt a pacsuli levegőjét már nem, amely az első osztályú fülkéket általában belengi. A rohanó vonaton a fapados fülkék bocskoros népe dülöng el, ott állong a vörös és kék bársonyos fülkék előtt. A nyitott ajtókon nyugodtan bebámulhat a felsőbb világba. Nyilván épp azért bámul be, mert bebámulhat.
*
Ez még Jugoszlávia. Mit lehet így vonatablakon át elkapni egy nép életéből? A csordában, nyájban való legeltetést nem ismerik, vagy tán a terület nem alkalmas rá. Az utak mentén, a sziklás kapaszkodókon, ahány tehén, annyi pásztor, az egy nyáj, egy pásztor helyett. Még egy-egy juhász is csak nyolc-tíz birka mögött támasztja a botját. A krumpli, kukorica óriási hantok közül üti föl fejét, kapás alá tehát nem fogasoznak, nem boronálnak. Mindenütt épp kapálás folyik, a kapák nyomán a szürke felszín sötétebb színnel fordítja ki belét, itt tehát volt eső. Asszony lépdel egy mezei úton, s közben baljával magasra tartva a kézi guzsalyt, szüntelenül fon. Itt az állomás előtt is fon két asszony, egymással szemben állva és beszélgetve. Vagyis a szorgalom itt afféle népszokás is. Falvaik a termékeny területeken sűrűn váltakoznak, kicsinyek. A házak nem az országút hosszán, nem szellősen, tágasan sorakoznak, mint a magyar falvak házai, amelyek ezáltal – most eszmélek rá – úgy hatnak, mintha lakóik csak vándorúti pihenésül, egy éjszakára tanyáztak volna le; falvaik tömöttek, kerekek, mintha mélyebben belegyökereztek volna a tájba. A kerítéseken öles betűkkel odameszelt hosszú feliratok. A férfiakon mind térdig bő, térdtől bokáig pedig feszes sötétbarna háziszövésű nadrág; háziszövésű mellény; fölkunkorodó orrú bocskor, többnyire már gumiból: mintha az egész parasztság egyenruhában járna. Az udvarok szűkek, tiszták. Legtöbb parasztház emeletes; alul – francia módra – az istálló, fent a lakószoba; a fal – ahogy a le-lehullott meszelés mutatja – paticsrakás: dúcok közé font ágakra vert agyag. A tető mind cserép, mégpedig félkör alakú zsindely, amelyet nálunk csak az élre raknak. A gyárakon, a nagyobb műhelyeken, a vasúti raktárépületeken az oromzat fölé szerelve hatalmas vörös csillag, alatta kétoldalt Sztálin és Tito képmása.
Október Végigültem a genfi Nemzetközi Találkozók kéthetes értekezletét. A vita tárgya a legizgalmasabb volt, amit ismerek: a technikai és erkölcsi fejlődés jövője és viszonya. Legalább ötvenen ábrázolták, fejtegették, Európa legkitűnőbb gondolkodói és bölcselői, sőt egy hindu, egy igazi hindu szerzetes, aki kanárisárga talárban jelent meg, és bevezetőül vagy isteni segélykérésül elénekelt egy szanszkrit zsoltárt éles torokhangon, behunyt szemmel, égre tárt karral a genfi egyetem aulájának díszemelvényén, megdöbbentő sikerrel. Mi derült ki a vitából, a jobbról-balról felhozott, szinte felgurított súlyos érvek összeméréséből? Az egymásnak nyomott érvek, épp azért mert mindkét részén egyformán súlyosak voltak, megálltak a középen, kölcsönösen megbénították egymást. Igen, az erkölcs iránytűje vagy fékje nélkül a rohamost fejlődő technika szakadékba rohan… A technika fejlődésétől elzárkózó erkölcs viszont máris benne van a szakadékban: kiesett az életből. Az ötven kitűnő szellem a végén pontosan annyit sütött ki az egyetem és az Athénée dísztermében, amennyit ötven favágó kisütött volna egy vacsora utáni szabadtűz körül. Ez volna jó, az volna jó… Jó volna, ha a világot több értelem, az embert több becsület vezetné.
Október 11. Mariska édesatyja ott ül íróasztalánál, s azt végzi, amit – belenyugodva a háznép és a világ szóhasználatába – már ő is dolgozásnak nevez. A félig teleírt papírlap fölött gondosan megtisztítja öngyújtóját, gondosan ledörgöli ujjáról a benzint és a kormot, nagy ügybuzgalommal megkeres az asztalon púpozódó könyvek közt egy bizonyos könyvet, amelyre ugyan most semmi szüksége, meghegyezi az asztalon lelhető valamennyi ceruzát, majd elhatározza, hogy végre rendet teremt levéltárcájában. Ám mégsem teremt rendet, hanem az ujjába ütköző töltőtollat emeli ki, s tárcájának kis füzetébe, ahova sürgős elintéznivalóit szokta bejegyezni, némi töprengés után ezt jegyzi be:
Mariska az asztal előtt ül és csendesen két fadarabbal foglalatoskodik. Némasági fogadalmat tett, s így csak suttogásából derül ki, hogy az egyik fadarab most falja fel a másikat, tekintve, hogy az egyik medve, a másik pedig farkas. A rettenetes vérengzés fegyelmezett csöndben folyik le. Mariska feláll. Mariska édesatyja ránéz Mariskára, s hátrahőköl székében. – Ülj csak le megint oda a földre. Mariska leül. – Most állj csak megint föl. – Hova nősz te? Most itt ültödben is nőttél legalább két centimétert. Mariska csak mosolyog. Hóna alá veszi a farkast, majd utána a medvét, amelyet a farkas az imént szőröstől-bőröstől elfogyasztott. Kifelé indul. – Állj csak oda az ajtó elé. Mariska odaáll a kilincs alá. Fekete hajzatából fölmered egy fürt. A zárban benne van a kulcs, és az a fekete felágaskodó tincs pontosan a kulcsot súrolja. – Jól van, kedvesem, kimehetsz. Csukd be magad után az ajtót. Mariska kimegy. Az ajtót már rég nem úgy csukja be, hogy egyszerűen becsapja. Felnyújtott karral már egészen jól kezeli a kilincset. De azért egy kis dörrenés is hallik. Mariska édesatyja visszamerül munkájába. Hosszú percekig vizsgálja, hogy az egyik levélen a bélyegre ütött bélyegző dátuma valóban 3-as-e, s nem inkább 8-as-e. Még hosszasabban szemügyre veszi könyvespolcát, nincs-e valami ott, amit halaszthatatlanul át kéne tanulmányoznia? Nincs. Kitöltötte már a Balatonvidéki Gyümölcsnemesítő Mozgalom múlt héten érkezett belépő nyilatkozatát is. Végre ráfanyalodik, hogy elolvassa, mint leghalaszthatatlanabb tennivalót, az előtte fekvő papírlap már feketére kapart részét. Bizony ez siralmas; csak úgy tátongnak benne a hibák. Egész élete kompromittálódik, ha valami ok miatt sürgősen nem javíthatná ki, ha például ebben a pillanatban megütné a guta. Ez végre kezébe adja az írószerszámot. No de előbb még csavar egy cigarettát. Füléhez emeli zsebóráját. Sajnos jár, semmi ok akár az üveg, akár a hátsó lap lefeszegetésére. Lefújja a papírlapról a dohányt, az előbbi öngyújtójavítás szemetét, a papírlap fölé hajol, de – anélkül hogy észrevenné – az eltökélt javítás helyett az arcpirító hibák seregét növeli, jobb keze a kompromittálódást folytatja a papírlap további telekaparásával, miközben bal keze ütemesen simogatja az előrehajolt fejet, olyanformán, ahogy bajlátott gyerekek fejét szokás csitításul vagy vigasztalásul simogatni, hogy semmiség, kisfiam, mire katona leszel, kinövöd. Persze az ajtó megint csak kinyílik. Mariska édesatyja úgy üti fel fejét, mint akit álmából oldalba rúgással serkentenek föl. Ám mégsem bosszús. Nem azok közé az emberek közé tartozik, akik felingerlődnek, ha tevékenységüket abba kell hagyniuk. Arca inkább derűs. Szokásos mozdulataihoz képest feltűnő gyors mozdulattal teszi le a tollat. Székében ezúttal is hátrahajlik. – Állj csak oda az ajtóhoz! Tudniillik ismét Mariskát láthatjuk. Mariska odaáll az ajtó elé. Kezében most fedelével lefelé egy cukrosdobozból készült valóságos erdei lakot tart tele emberrel, vadállattal, sőt az egész ozorai rokonsággal, ahogy gyorsan elmondja. – Te már megint nőttél! Ijesztőt növekedett. – Állj szorosan a kilincs alá! A fekete fej már egészen eltakarja a kulcsot. Egy ujjnyi választja el a kilincstől. Mariska édesatyja bólogatva, mintegy a végzetbe megnyugodva (abba, hogy „múlik az élet!”) bámul maga elé. A papirosról ráüvölt egy halálosan kompromittáló hiba, szinte segítséget kérve. Mariska atyja bűnbánó alázattal nyúl a szerszám után, hogy egy vonással eltüntesse hivatatlanságának áruló jelét. De mit tegyen helyébe? A szerszám ott van hüvelyk-, mutató és nagyujja között. Így csak gyűrűs ujjával és kisujjával legyint, istenre bízva a dolgot s a hibák irtása helyett folytatja, ahol abbahagyta. Néha kitekint az ablakon. Mi az, esik az eső? Nem, most már megint a hó esik, valamelyes szünet után. A kertből ismerős hangok, tegnap hallott kiáltások hallatszanak: – Mennyi lepke, mennyi lepke! – Ez az első hó, kedvesem – magyaráz valaki jól értesült hangon, a felnőttek tudástól büszke hangján. De mi történt a kerttel? A csupasz bokrok megkisebbedtek, a kerítés megtörpült, az egész udvar mintha valamelyest összement volna. Mariska atyja kinyitja az ablakot. – Oda a kapuhoz! Állj csak oda egy kicsit a kapuhoz! Mariska odaáll, s Mariska atyja felsóhajt. Elmosolyodik, s karját tehetetlen mozdulatra emelve ezt a mosolyát küldi az ég felé! Ahogy szemét visszafordítja a földre, megdöbben; ereiben valósággal meghűl a vér. De nem, a kétméteres kapu tetejét csak azért hagyja el Mariska feje, mert Mariska felmászott rá. – Jössz le onnan azonnal! – változik riadttá az előbbi mindentudó hang. S Mariska két kitárt karba ejti be magát.
*
– Óh, gyönyörű gyerek ez! Így Mariska édesanyja. – Csak a szeme! – mondja Mariska édesatyja. – Mintha most megint ferdébb volna. Valóban így van. Délelőtt Mariska még rendes európai arcot viselt. Este, amikor sapkásan, télikabátosan beállít, mosolygó arcában a fekete szem úgy csillog, akár egy kínaié. Mintha rövid eltűnései közben az Altáj mögé szakadna vissza-vissza, ott megmártódna isten tudja, milyen fürdőben, s annak nyomaival térne meg. A nyoma a családi körben hamar leolvad róla. – De ferde ennek még most is a szeme. – Inkább csak akkor, ha nevet. Igaz ez is. Mariska leginkább akkor válik kínaivá, amikor jókedvű. Mintha ott az Altáj mögött a boldogság tengere ringana. – Amikor alszik, akkor nagyon szép. Az alvás leleplezi annyira a lelket, mint a részegség.
*
– Miért olyan vidámak a szentek? – Miféle szentek? – A könyvben az van, hogy mindig nevetnek. – Hol? Mutasd. Itt.
*
Mariska édesatyja végre belemerül a munkába, a tehetsége és őseitől örökölt képessége szerint valóba. Fát vág. Az elégedettség boldogságával dolgozik – ennek a napnak reggel óta értelme volt! Megcsinálta a kályhát, fölvert két pár cipőre összesen nyolc sarok- és orrvédő vasat, szétszedett és szerencsésen összerakott egy írógépet. Ahogy feje fölött a fejsze fokát a fejszére tapadt fával újra és újra odacsapja a tuskóra, ezt megannyi üdvözlésként hallhatja a hóba borult környék s elsősorban a ház, amelynek „alagsorában” Mariska atyja dolgozik, s amelynek két lakásában minden csapás után megrezzennek az ablakok, az asztalfiók kései odakoccannak a villákhoz, a poharak öngyilkos szándékkal közelednek a polc széléhez, a nők idegesen összerántják pillájukat s karosszékében Mariska nagyothalló nagyatyja érdeklődve emeli fel fejét újságkivágásainak gyűjteményéből. Mariska boldogan zubog le a lépcsőn. – Maradj csak ott a falnál, angyalom. Mariska tud a mennyországról, az angyalokról. Két napja tud róluk. De létezésükön csak most vidul fel, ahogy tudását továbbadhatja. – Fönt sétálnak a felhőkön! Sétálnak és ahol luk van – zsuppsz! Leesnek a levegőbe. Pötyi, az unokatestvére csodálkozás nélkül hallgatja. – Mert megcsúsztak! – magyarázza Mariska. Pötyi végre elneveti magát. Mariska édesatyja a szobájából, a nyitott erkélyajtón át hallja a beszámolót. Délután maga elé állítja Mariskát. – És azok a leesett angyalok? Hova esnek a felhők lukjain át? Mariska durcásan elfordítja arcát, és kimegy.
*
A magyar kedvéért le kell mondania arról, hogy új nyelvvel ajándékozza meg a világot? Amit lehet, az üdvösség nyelvéből, átmenti fajának nyelvébe. Üsd el a lelket, hogy világot és nyelvet teremtsen. Legalább újítani akar, világot is, nyelvet is. A növésben maradt költők társadalmi reformnak és nyelvtisztítónak még mindig óriások. Az emlékezet a legdrágább rejtelmünk, de a legnagyobb is. A Provence-on túl az édenre emlékeznek, azt akarják szóval előhívni. Ki oldja meg a rejtelmet, hogy Borsányi Suzanne és Kazinczy József gyermeke, az oly hosszú sor kuruc Andrások és Sámuelek Ferenc ivadéka olyan habókos biztonsággal tudta, ahogyan már-már csak emlékezni lehet, hogy miképp kell finomítani a magyar szólást, hogy mihez kell alakítani s nyugatosítani? Első buzdítója s erjesztője, aki mintája, mint tudjuk, nem a német, hanem a francia nyelv volt. Az a francia, amit Cap-Martin de Chaupy elcsapott és tekergő párizsi tiszttől Sárospatakon három hónap alatt elsajátított. Egy kertész és egy zenész buzgalmát párosítván magában ennek alapján nyesett és dallamosított: sarjaztatta a szót, és komponálta a mondatot. Mariska atyja az ő elveit, az ő nyelvészeti ösztönét véli viszontlátni, nem kis meglepetéssel Mariska módszerében is. Bizonyítékául annak, hogy az ész uralmát annyit emlegető nagy purista is valójában a szívével és fülével dolgozott. Ahogy Mariska elhagyja a nyelvészet passzív területét, vagyis azt az időt, amikor még csak ért – felszólításra egymás után akár ötször is kiveszi édesatyja zsebéből a zsebkendőt, s megtörli vele édesatyja orrát – vagyis ahogy átlép az aktív nyelvészetre, azaz már élni kíván ő is a fogalmak közhasználatú jegyeivel, a hivatásra rendelt lelkek áltudatosságával rögtön újít is. Nyelvészeti beavatkozását a szavak elmetszésével kezdi, azúttal Helmeczyt igazolva. Ahogy már az ilyesfajta forradalmárokkal történni szokott, merészsége ifjúságával állt egyenes arányban, minél fiatalabb volt, annál bátrabb. Kezdetül még a gomb szó egy szótagját is sokallta: egy szótag, de négy hang. Pontosan egyéves és ötnapos korában nyújtott – némi előgyakorlat után – egymás után öt megoldást is a rövidítésre. Ezek, keletkezésük ugyancsak pontos időrendjében: bo, mb, mbo, omb, ubő. Csaknem félórai gyakorlati próbálgatás, mintegy ízlelgetés után a bo mellett állapodott meg, kiderített s kiderítésre váró összefüggések dandárját igazolva ezzel is. A csecsemőnyelv figyelmesebb fülelése nélkül az ember sose érthetné meg a szlávokat. Sem különös hajlamukat a mássalhangzó halmozására, arra a torok-, állkapocs- és fogtornára, ahogy krulzsjt-eket és vzspluj-eket gyakorolják, sem azt a képességet, amellyel e hangokat több-kevesebb sikerrel valóban ki is ejtik. Nyelvi pályafutásának legelső felében Mariska is kedvelte az effajta torlódásokat, és egy kezdeti prth-flümm-mm után akár félméternyit is kiejtett belőlük, bámulatos könnyedséggel. A Provence-ból ekkor még a Visztulához is elmehetett volna. Hogy a gombból végül mégsem a mássalhangzókat vette ki, s ágyazta további zengzetes mássalhangzók közé, itt dőlt el a mérleg. Hogy a gomb hangjainak végtelen permutációjából a bo-t, sőt a bo-o-t választotta, az volt olyan döntő lépés, mint amikor az a hang mellett szavazott. Ha finn nemzet fültanúja a próbálkozásnak, bizonyára boldog fellélegzéssel hallja ezt a sorsdöntő bo-o-t. Mariska ezzel hozzájuk csatlakozott, az öntudatos magánhangzóhalmozókhoz. Persze túlzásba víve rögtön ezt is, ahogy már az ifjú vérmérséklet sugallja.
*
A világ – tehát a jövendő is – rég a hivatalnokoké. Gyermek azonban egyetlenegy sem óhajt kereskedelmi osztálytanácsos lenni. Ők változatlanul arról álmodnak, hogy mozdonyt fognak vezetni, ökröt hajtanak, óriási pöröllyel rettenetes vasat vernek, csalafinta gépeket szednek szét, és állítanak össze, szikes földbe ekét és ásót nyomnak, igazi nagyot, vagy addig is egy picikét. A gyermekek a dolgozókat szeretik. Még a szakácsnőt is elsősorban a munkája miatt szeretik, s csak azután az édességért, amelyet kaphatnak tőle. Szeretik még a katonákat és a rendőröket is. Elképzelem, hogy ezeket is azért az elvétve hasznos hivatásért, amelyet egy eszményi társadalom osztana ki rájuk. Mindezt igen leleplezőnek tartom. A gyermekekben bujkál a jó értelem. Miképp sikerül ezt végül is kiölnünk belőlük? Sajnos nem tudok eszmét cserélni velük erről, noha ebben a pillanatban is sivalkodik kettő lábam körül. Üvöltve hirdetik világgá gondolataikat és vágyaikat. Ez azonban mind megannyi kinyilatkoztatás. Ilyeneket közölnek: – Megfőzök! Aztán megetetem a lányaimmal. Mindjárt itt lesznek. Tizennyolc meg kilenc meg harminc lányom lesz, húsz férjem meg még húsz férjem és ezer villanytűzhelyem. Ez Mariska nevű négy és fél éves kislányom programja legközelebbi óráira, vagyis az életére. Négyéves unokatestvére rádupláz: Nekem is lesznek férjeim, többek mint neked és főzök, főzök. |