1946

Borsó a falra

Az olvasóval első az udvariasság. Ne élj vissza a türelmével; felkeltett figyelmét ne fojtsd szóáradatba. Vagyis írj oly keveset, amennyire csak képes vagy.

Nem Márai az egyetlen Goethe híres mondásának a félreértésével, hogy a tehetség nem más, mint szorgalom. A szorgalom nem a félévenként kötelező új és új könyvet jelenti. Félévi szorgalmas figyelmet jelent, egy oldalnyi szövegért. Márai a tanácsot nyilván Goethe százötven kötetének szemlélése közben értette félre. Petőfit – tudata s létösztöne alján – talán ez a százötven kötet is hőköltette Goethétől. Ha szeretettel belekezd, egész életében máshoz sem jut, a maga huszonhat évével. Van valami lusta szemérmetlenség, férfiatlan hanyagság százszámra hagyni könyvet az utókorra. Mennyivel rokonszenvesebbek, keményebbek, tisztábbak, messzebb szólóak azok az írók, akiknek hagyatékát egy ujjal kihúzhatod a kötetek sorából: Petőfi, Shelley, Rimbaud, Villon, Horatius és valamennyi latin! S Ady, Tóth, Juhász, József. Ezen a téren az egyke felé hajlok. Együtt marad a vagyon.

Megfontoltan írj, óvatosan. Nem bizonyos, hogy az írói képesség olyan, mint a zongoristáé vagy a magasugróé: minél több gyakorlat, annál nagyobb teljesítmény. Ha a tehetség nem is egészen olyan egyszeri, mint a szüzesség, sok szól amellett, hogy nem kimeríthetetlen. Jól nézd hát meg, mit röpítesz fel vele és mikor. Flaubert élete főművét, a Bovaryné-t első könyveként írta meg, harmincöt éves fővel. A következő jelentőset, az Éducation-t már csak embertelen erőfeszítés után tudta tető alá hozni. Mintha ebbe bele is rokkant volna. Alkotó ereje teljében, férfikora csúcsán, tele tudással, tapasztalattal s az annyit emlegetett gyakorlattal első könyvéhez mérten silányat alkot; azután – élete, de nem ereje végén – még a közepesbe – a Bouvard és Pécuchet-ba is – beletörik a bicskája. Vannak tehetségek, amelyeket, mint a kiköszörült kardokat, épp a jó vágás, a találat csorbít. Néha azt gondolom, életem hátralévő részét már csak felesleges mondataim kikeresésére és kihúzására kellene fordítanom: mondandóim – melyeket úgy érzem, elmondtam – lehántására és kitisztítására. Ezért a jövendő nyilván hálás lenne, még akkor is, ha végül egy mondatot sem hagynék hátra; kétséges azonban, hogy a jelen társadalma eltartana érte. Holott nemcsak az eddig végzett munkáért érdemelném ezt meg, s nem is a példáért. Közben is munkát végeznék, s nem is terméketlent, a jövendő számára; olyasfélét, mint a romeltakarítás vagy a mocsárszárítás. Sokan – írók főképp – azt hihetik, mindez tréfa, játék a szerénységgel. Meg fogom mutatni, hogy három kötetnél több nem marad utánam, választásra sem. Ez az egyik, amit kihívásul odadobok. A másik pedig az, hogy ebből kettő már úgy-ahogy megvan. A meglévők megtartásához épp annyi szünetlen munka, vigyázat és fegyelem kell, mint a hátralévő esetleges létrehozásához.

Mert mért nem lett író például az öreg V.-ből? Okos volt, tehetséges, szorgalmas. Rengeteget írt, majdnem mindent megírt. Aztán veszélyes szorgalomtól hajtva éppoly okosan és tehetségesen a leírtaknak az ellenkezőjét is megírta. Vagyis nullára írta magát.

Korunk sok nagyratörő bölcselőjéből – élükön Bendával – ezért nem lesz bölcselő. „Egy élet, egy nő” – mondta Veres Péter. Egy élet, egy démon, Péter!

Ezt a minden feladatra odahajtó szorgalmat tulajdonképpen egy kapitalista szemlélet hajtja, amit a művészet terén legtalálóbban talán lombfűrészszemléletnek nevezhetnénk. A polgár szíve szerint a művészi alkotások közt is azt becsüli legtöbbre, amelyen szemmel látható az aprólékos, gondos munka, vagyis a belefektetett munkaórák száma. A baj igazán ott kezdődik, hogy „szemmel láthatóan”. Apáim népe, kétkeziek, higgyétek el, álmomban is dolgozom. Esztendőkig inaskodom, szorgalmatoskodom, hogy egy mondatot, egy vonást könnyedén, erőfeszítés nélkül, a maltercsapó kőmíves biztonságával odavethessek, úgy, ahogy nemcsak a szem, hanem a szív is kívánja!

 

*

 

Magyar fajvédő vagyok? Nem, csak magyar fejvédő.

Esztendők óta ismerjük ezt a kedves-lelkes nénit, s most ejti el – két rossz cigaretta közt, a kályhasarokba csomósodva –, hogy látta Lenint, sőt vitába szállt vele. 1904-ben történt, a berni szociálrevolucionerek csoportja Zürichből vitára, mintegy párbajra hívta át a testvérpárt (bár éppúgy lehetne mondani: az ellenpárt) vezérét. Egy kávéház különtermében gyűltek össze, mindkét pártból vagy százötvenen. Várták Lenint. Egy kis oldalajtón lépett be. Megállt a fal mellett, arcát két tenyerébe rejtette, csaknem egy álló percig maradt így, mint aki nagy sietés végén rendezni akarja a gondolatait. Azután lépett a kis dobogóra. Az orosz mezőgazdaság szükségszerű kapitalizálódásáról beszélt. Felszólalt ez a mi fázósan kuporgó, de rendületlenül mosolygó vendégünk is: huszonkét éves volt akkor, rövid hajú diáklány, s amint akkor illett, lelkes forradalmár, menekülve kellett Oroszországot elhagynia. Számomra az egészben az élményszerű az, hogy ugyanarra a hangra figyelhetek, amelyre egykor Lenin figyelt. Azaz végül még így is beszélhetnék: Lenint nem láttam ugyan, de volt közös ismerősünk! Ennek a ma is fiatalosan eleven fejnek a gondolatait hallgatta. Meghallgatta, de nem felelt rájuk, nyilván jelentéktelennek ítélte őket, mondja a kedves ismerős fiatalos mosollyal; láthatóan még ennek is örül.

 

*

 

Röstelljem, vagy legyek büszke rá, hogy a szívem nem tűri a játékot, az elméét sem? Hogy minden ember s minden eszme felé csak egy adott szava van?

Fürst és Sallai halálraítélésének lidércnyomása ma is a mellemben van. Este a Társadalmi Szemle szerkesztőségében találkoztunk. Tiltakozó kiáltványt adunk ki, ezt határoztuk. Madzsar, Schönstein, Molnár René, Sándor Pál, Haraszti a megszövegezést kettőnkre, József Attilára és rám bízták. Abban állapodtunk meg, még az éjjel mindketten írunk egyet, s hajnalban a legjobb részeket összeolvasztjuk (reggel már nyomdába is kellett adni). Mit írjunk mégis bele? – kérdeztük. – A szörnyűséget, hogy ember embert halálba küldhet! – mondta Madzsar.

Késő éjszakáig fogalmaztam föl-alá járva, majd egy-egy mondat idejére asztalhoz ülve. Alig írtam egy-két mondatot – az élmény annyira beburkolt, oly kevéssé engedett a „tárgy” fölé emelkednem. Nem a feladatot, nem a megírandó oldalt láttam, hanem szüntelenül azt a halálra váró két embert a cellájukban. Lefeküdtem, hogy majd hajnalban folytatom. Alig félóra múlva ismét róttam fel-alá a szobát, mintha felettem lebegett volna a halál. Már túl voltam politikán, bajtársiasságon, eszmein. Már csak azt a két életet láttam, s valóban azt a szörnyűséget, hogy vannak emberek, akik el tudják tökélni, ki tudják mondani, s végre tudják hajtani annak a két életnek a kioltását.

József társaságában már nyugodtabb voltam. Az ő fogalmazványát fogadtuk el, néhány betoldással és javítással. A Nádor utcában a nyomda felé haladtunkban írtunk, meg-megállva, s a papirost a házfalra nyomva.

Hiába írtunk, Fürst és Sallai meghalt, Molnár René, a védőjük, elmondta utolsó óráikat. A rettenet azonmód maradt meg a szívemben. Semmit nem halványodott az évek során, mert a kiáltványért perbe fogtak bennünket, esztendőkig húzódtak a tárgyalások, s én minden kihallgatás alatt újraéltem az akkor belém sajdult nyomást. Mikor a kiáltványt fogalmaztuk, még csak két kommunistát akartam megmenteni. Épp mert nem tudtam megmenteni őket, azért akartam most már mindenki mást ilyen helyzetből megmenteni. Az újra és újra feltépett seb és felújult fájdalom tett a halálbüntetés elvi ellenségévé is. Az ész igazához egyszerre csak odacsatlakozott a szív is.

Az ész fordulhatott azonközben, beláthat s tán hirdethet is újabb igazságokat; a szív némán és konokon áll amellett, ahova egyszer kiállt. Iszonyú, ami itt az emberi életek oltásával történt. A bosszú, de a jogérzet is iszonyú dolgokat követelhet.

Mindezt belátom. De egy Luther tehetetlenségével állok itt: ellensége vagyok a halálbüntetésnek.

 

*

 

Elvi ellensége vagyok, de tudok felhozni „gyakorlati” szempontokat is.

Korképek

Legendák Bárdossyról. A kivégzés előtt a mellékhelyiségre kéredzkedett. A fegyőr oda is vele ment, s így vele ment az ügyvédje is. Ahogy a kis helyiségből kilépett, Bárdossy ezt mondta: Csináltassák meg a tolózárat, nem lehet becsukni.

A sortűz előtt kiáltott valamit. Ezer találgatás erre. Állítólag egy lap is megírta, hogy utolsó szava ez volt: „Istenem, mentsd meg Magyarországot ezektől a…” Még akart valamit kiáltani, de akkor már tüzet vezényeltek. Pfujozták.

A fegyőrök közül állítólag senkit sem lehetett rávenni, hogy a kivégző oszlopba lépjen. Idegen rendőröket hoztak. Sz. Klára úgy hallotta, hogy felesége belehalt az öngyilkosságba. Ez sem igaz.

Korképek

A Nemzeti Bank teherautóján (alkalmi utazás) le Ozorára. Dunaföldvár után, az első kis kapaszkodó tetején valami rövid motorhiba. Dobrovolszky valakivel beszélget, ott elöl. A ponyva fellebbentett sarkán fekete borostás, szemüveges, kelletlen arc. Ez az egyik utas, akit Dobrovolszky felvett. „Nem alkalmatlankodnánk, mondja a fekete borostás, ha… Az éjjel Csillagpusztán az oroszok agyonlőtték Kornis főszolgabíró úr fiát.” Jön a társa is; negyven körüli, jó bundás, jó külsejű férfi.

Először azt hisszük, valami hivatalos bizottság, talán a tisztiorvos s egy rendőrtiszt. „Sok még az orosz erre?” – kérdezzük. „Áh, dehogy kérem”, mondja élénk szóval, bőbeszédűségre készen a jóbundás. „Alig néhány. Oroszok!” – mondja, jelentős hangsúllyal s kezét felemelve s hirtelen leejtve. „Most mindent azokra tesznek!” S ismét legyint. „Oroszok – de hát nem beszélhetek, kérem!” Megindulunk, rögtön elhagyunk egy bricskát. A bundás int a kocsisnak, hogy csak utánunk. Tehát arról szálltak át.

Egy kis idő múlva: „Szomorú! Szomorú!” mondja a bundás, miközben jól beleburkolódzik a prémes takarókba, s hagyja hogy borostás társa a lábainál elrendezze a takarókat.

– Hogy történt? – teszi fel valamelyikünk a szabványos kérdést.

A bundás nem válaszol azonnal; most látom, szeme meg-megcsillan a leheletnyi könnytől. „Védte az utolsó kis maradékunkat. Hogy mindent szét ne hurcoljanak! A teheneket nem akarta engedni – hallott valami neszt, leszaladt, ellenállt. Szomorú, kérem, ha az ember így veszíti el a tizenkilenc esztendős fiát.”

Most már magától is beszél. „Bejön az intézőm ma reggel a hírrel. Most azon a kocsin hozzuk be Földvárra azt a fiút? Mert, kérem, ott a családi sírboltunkat is feldúlták! Csupa régi ismerős. A dohányosom azt mondta nekem is: menjen el innen, mert melyik orosszal lövessem agyon? Agyonlövetett volna. Tessék nézni, itt most is a kukoricaszár. Ezeket a szép zirci földeket is így pocsékolták szét. (Előszálláson vagyunk, a zirci apátság volt negyvenezer holdján!) Ilyenkor még a kóró a földön. Mintabirtok volt ez is!” Szóval nem oroszok lőtték agyon a fiút.

Egy ideig elhallgat. Keresztes később körvadászatot lát a földeken. „Ott a hajtók – ott a puskások.” Az országúton egy puskás parasztembert, majdnem rongyosat hagyunk el.

„Puskás!” – mondja a lemondás keserű gúnyjával a férfi. Aztán ő érdeklődik, kik-mik vagyunk. „Ah, a Nemzeti Bank!” Igazak azok a hírek, hogy most mégis jön a tallér és a duna? Itt, Földváron a múlt héten már az adópénztár sem fogadott el befizetést – újabb lepecsételés készül, újabb dézsma.

Horog, a bank új altisztje, aki még nyomdász korából ismeri a nevem, át-átpislant hozzám, hogy ehhez mit tetszik szólni.

Nem tudom levenni a szemem erről a férfias arcú apáról, akinek az éjjel agyonlőtték a legidősebb fiát. A fájdalom tette ilyen fecsegővé? Vagy így kell a férfiúnak a fájdalmat viselnie? Ahogy osztályelfogultsága nem enged fel!

Mikor megtudja, hogy Keresztes és Dobrovolszky Szekszárdig megy, már üzenetet küld. „Majd megírom a levelet, ha leszálláskor megáll a kocsi.”

S azon aggódik, megáll-e majd kellő helyen a kocsi, Cece előtt a hármas kőnél. Majd kikopogunk a vezetőnek és Dobrovolszkynak.

Szót ejt végre ismét a fiáról. Szorgalmas volt, szívós, hogy megmentette, amit még lehet. „Úgy dolgozott, mint egy utolsó ember.”

„Ilyen ez a világ – sóhajtja –. De hisz az urak többet tudhatnak róla, mint mi. Most erről az új botrányról. Ami Kerék Mihály ellen indult” – mondja magyarázatul.

Itt van végre a Cece előtti hármas kő, átkopogunk a vezetőhöz. A férfi mégsem ír. Csak üzen. „Mohay alügyész úrnak, csak azt, hogy dr. Kornis István főszolgabírónak és birtokosnak a fiát az éjjel agyonlőtték.”

Összeszedik a sok takarót, prémes lábzsákot, leszállnak.

„Egy fekete kalapom sem maradt”, mutat barna kucsmájára a férfi; „kölcsönbe kell kérnem egy feketét meg egy kabátot – ha ugyan kapok!” – mondja, s fájdalma őszinte.

A takarókat, hasára ölelve, az intéző viszi; a szép arcú férfi egy kis kézitáskát s egy plédet visz, ahogy bekanyarodnak a Csillagpuszta felé vivő dűlőútra.

S nekem most jut csak eszembe, jártam én Csillagon, Pordányék, illetve Pordányék veje, Csilléry bérelt ott kétszáz holdat; napszámba jártunk oda unokatestvéremmel, Ferenczy Sanyival. Tizenöt évesek voltunk, szöllőt kötöztünk, a tizennyolc éves Pordány Zsófi volt a felügyelőnk, de maga is együtt dolgozott s tréfált velünk, egy kicsit megilletődve attól, hogy két diák napszámosuk is van, két Kállay unoka (ők majdnem írástudatlan parasztok voltak); tán észrevette azt is, hogy mindketten eleget meregettük rá kamasz szemünket.

Csupa vád, panasz, siralom. A Parasztpárt helyi vezetője (Blázsovits István, Lajos bácsi hajdani udvarosa) állítólag arról mondta első nagy beszédét, hogy a foglyok még a moslékot sem érdemlik meg, dögöljenek meg ott, ahol vannak, miért harcoltak a németek oldalán, mért nem adták meg magukat? A logikai képtelenséget (hogy miképp lettek foglyok, ha nem adták meg magukat), a heves szóáradatban észre sem veszik. Csak a düh, csak a harag, s hogy mindezt mért rendeztem így, szinte személy szerint én!

S a cselédek ellen! Valóban: itt a gyönyörű uradalmi góré szétdőlt kőtalapzata, amelyet a léc miatt összerontottak, itt a villanytelep értelmetlenül széthordott alkatrészeinek a roncsa, itt az ebek harmincadjára vetett sok drága gép, a szelemenfáiktól megfosztott, berogyó tetejű istállók, s itt a mi kirablott házunk is, a cselédek hordták szét az alatt a háromnapos távollét alatt. Reggel kemény összekapás testvérnénémmel, akinek ugyan egy négyszögölnyi siratni való földje sincs, de már a földre is érdemetleneknek mondaná ezeket a mihasznákat, akik borért adták el a magtárakból elrabolt búzát (s így maguknak megint csak nincs), s a szántókat épp csak megkaparják a színén, úgyhogy még a gaz is csak isten kegyelméből nő majd ki azon.

El vagyok zárva, hogy a változás nyilvánvalóan jó oldalait közvetlenül tapasztalhassam. A család épp ezelőtt tíz évvel került el az ősi Gyántról, ahol mindenkinek nemcsak rólunk, hanem már nagyapánkról megvolt a testvéri emléke, s ahol ez a változás társadalmilag is otthon talált volna bennünket (nem úgy, mint ezen az idegen Tóti-pusztán, ahova az Ödön-pusztai hat év után négy éve, hogy idevetődött a család). S azután nagyapánk személyében épp utolsó fél évszázad emelte ki a családot az ősi cselédsors közös szintjéről.

Tétovázok, bemenjek-e a cselédházakba, akik lakóiról testvérnéném csak keserűséggel tud szót ejteni, s akik közül, mondom, én senkit sem ismerek. Itt ténfergek az óriási tisztilak szétlőtt folyosóján és szobáiban – a ház, fejedelmi kilátással, Ozorával szemközt, egy magaslaton áll, állt pompás célpontul az ágyúknak. A cselédek közül azt látom, aki be-bejön. Elegen jönnek. Tegnap egy szíves szavú asszony jókora tányér disznókóstolóval állított be, szaporán kérve, csak fogadjuk el. Távozása után kérdőn nézek testvérnénémre. „Ó, mondja, kivételek azért vannak!” Ma a mi disznónkat vágják, a pörzsöléshez odaszegődik egy nagy bajszú magyar, szalmavonóval, gyufával, tanáccsal hasznosítja magát. Igen, ez is kivétel. De kivétel Pőcz bácsi és a fia és a veje is. Kivétel ez a Mári is, és nyilván bent Mányoki néni is. Egy Sodoma megmentésére elég igaz azért bőven találtatik, ha egyszer önmaguktól – ilyen időben – felfedik magukat. Gyánton olyanok közt lettünk volna, akik századokra visszamenően fölfedték már magukat, szinte családi hagyományainknak is.

Föl, a hegyre menet (Klárikával) a mélyút kopasz akácáin át a havas dombok feledhetetlen, édes, szinte szívbe markoló vonalai egymás mögött, egymásból oldódóan, mint holmi zenei futamok. Ezek formáltak? Mint anyám szavai s dalai? Fájnak, hogy meghalok, s ezek itt maradnak; de ugyanakkor csendes vigasz is.

Sötétedés előtt le hármasban Bélával a hegyről, a rendes (de most fagyott és csúszós) mélyút helyett (a Stadler-hegyen át) végig a szöllőtőkék és bakhátak között, a pincehelyi útra; mindegyikünk kezében egy demizson. A mi hajdani szöllőnk alatt a hóban mereven egy férfi: „Kántor úr! tudja, hogy máma ünnep? Este ünnepelünk! Köztársaság lettünk, kántor úr! Isten éltesse, öcsém!” Bemutatkozáskor, öt centiről az arcába nézve látom, hogy tökrészeg. A volt sáripusztai gépész. A bankosok a nagykocsmában várnak. Béla s Klári is bejön – hátha mégse megyek át Vörösékhez.

Béla az ozorai nagykocsma hajdani úri ivójában őszen, szikáran, ráncai közt még feketébben, mint valaha, s a délutáni pinceszer után már egy kicsit kapatosan, ami azonban csak azon látszik meg, hogy elég sűrűn feláll, s egész az ajtóig tartva az élénk beszéd fonalát, ki-kimegy az udvari árnyékszék facsatornájához. A régi bútorzatnak persze nyoma sem, a régi embereknek sem. Én hallgatok. Fülöp bácsi (apám hajdani segédje, aki ötéves korom óta most látott először) Fülöp Gyula, az új kocsmáros (lekötelezettem az engedély miatt), Keresztes és még egy nemzeti bankos, akit Béla most ismert meg. De ezek közt is hajdani formájában van. Tréfál, nem fogadja el a kocsmáros rossz borát, a magunkéból akar tölteni, már lép is az ajtónál ácsorgó demizsonokért. Gyula (Fülöp bácsi fia, akinek nagyszülei a mieinkkel valami komaságban voltak, s innen elég bizalmas köztünk a hang a társadalmi osztálykülönbség ellenére is) kitesz magáért, maga megy le a pincébe. Béla nyalogatja az új töltetű bort, s kortyonként közelébb találgatja, kinek a termése. Valóban nem a Fölszegről való, nem is a Tükörcsösről, hanem a Koppányból, Dölles Lőrinctől. „De feliből töltötték össze, nem bontatlan hordó!” Látni való, hogy az alkohol enyhe szellőcsapására egy kicsit produkáltatja magát előttünk, ő, aki valaha egy fél járásnak volt hangulatcsinálója, a tréfáival, háborús és vadásztörténeteivel, a hangjával, a dali termetéhez annyira illő tánclépésekkel. Megindító, mint egy megöregedett nagy színész; ami különben – ma is meggyőződésem – még könnyebben lehetett volna, mint feleannyi képességgel én író. Élvezi, hogy változatlanul ő a központ.

„Magának az arcáról megmondom (ezúttal sem téved), hogy tiszt volt, tipikus tiszt”, mondja az egyik autósnak. De ez csak arra volt bevezető (mert öntudatlan szerkezettel vezeti a szót, akár egy színdarabszerző), hogy mellékesen megemlítse a maga szolgálatait, s végül megmutassa a nemzeti színekbe keretezett leszerelő igazolványt, amelyet már a mostani Nemzeti Hadseregtől kapott a németek elleni háborúban századosi minőségében szerzett érdemeiért. (Ozorán még állt a harc, amikor őt már behívták Szekszárdra, csak azért, hogy húszéves kora óta, amikor csak behívás volt, őt mindig s azonnal behívták.) A többiek bólogatva, mosolyogva s valóban látható élvezettel hallgatták.

Csak nekem, noha élvezem én is előadó tehetségét, csak nekem olyan az egész, mint egy hatalmas regényfolyam lezáró fejezete. Emlékezem, kik hallgatták egykor Bélát. Ez a jelenet csak arra jó, hogy felidézze, kik ültek ebben a szobában tizenöt éve vagy húsz éve; vagy ötven éve, kik ballagtak le akkor a demizsonokkal a téli szöllőhegyről. Még tíz éve is ilyen januári vasárnap este a piros kályha mellett ebben a szobában a pusztákról beszakadt rokonok verték a blattot, a kerek asztalnál Úrhegyi, Somogyi, Kositzky, Markos, Hamar bácsi, Sommer, az orvos… A falon, itt, felettem üvegre festett páros kép: valami képzeletbeli német kastély decemberben és januárban. A szemközti falon két vadászkép, ugyancsak ilyen páros tárgyú: a kocavadászok, egy sereg leterített kacsa, csirke, kecske, sőt egy tehén s üvöltöző parasztok között aztán igazi vadászok, igazi vadászzsákmány dús terítéke előtt. Középütt: Az aradi mártírok megdicsőülésének ötvenedik évfordulójára kiadott hatalmas rajzos emléklap Posner Károly bécsi intézetéből. S egy kakukkos óra még nagyapánk gyánti házából, mert akkor még az egész kocsma a mienk volt. S aztán még előbb, amikor még nagyapánk is ide-idekocogott engedelmes szürkéjével… S aztán: amidőn ezt a szép épületet, a vár mentén a falu legpatinásabb házát, a hajdani uradalmi tiszti széket az Esterházyaktól a mi családunk részére juttatták Esterházy egyik juhász számadójának forintjai… Sem a képekből, sem a hajdani bútorokból egy darab sem. A falon gránátnyom, a hibás padlaton ládákból összeütött székek. A hősök csaknem kivétel nélkül fönt a hegyi temetőben. Hogy nézhet bennünket az új tulajdonos, miközben igaz vendégszeretettel tukmálná most nem kocsmárosként, hanem régi ismerősként és házigazdaként nemcsak belénk az ingyenborát, hanem a velünk együtt érkezettekbe is? Éppolyan kerek fejű, éppolyan emelt szemöldökű, akár mi; az idő arcra sem venné észre a cserét.

Béla Ozora ostroma alatt. Legalább tíz helyen lakott, parasztoknál. Csaracky Vendeléknél, „aki még öregapánkhoz járt Gyántra aratni”. A putrikban külön putrikat ástak, a bejárat az egyik ágy alatt volt – ide rejtették a lányokat. Béndekolából a „Zsíros Mári, a falu kurvája” kimarta őket; rájuk küldte a katonákat, szerezzenek „úri kurvákat is”. A falut akkor is kiürítették. Ők Béndekolából (ez a falu egyik távolibb, völgy közötti része) nagy kerülővel a dombok és szöllők közt botladoztak Pincehely felé, kötésig érő hóban. Az egyik völgytorokban elhagyott pincére bukkantak, volt benne egy rossz tűzhely is; a szomszéd pincében meg húsz mázsa krumpli! A közelben szöllőkarók. Két hétig robinzoni életet éltek itt: kint az állandó hófúvás, egy perc alatt elfödte a lábnyomot, elkavarta a füstöt. Csak egyszer bukkant be hozzájuk tíz orosz (mégis a füst után). Vilmát, a lányukat bedugták a szalmába. Egy olyan kirgiz állított be elsőnek, akinek az orra valósággal belelapult a két pofacsontjába. Megitták a tejet (amit éjjel csempészett egy parasztházból Béla), dolgoztatták egy keveset (ott volt a tüzérállás és ők méréseket végeztek dúcveréssel), aztán elmentek.

 

*

 

Keresztes volt az, aki Cece előtt a Csillagpusztai birtokost, gyásza ellenére is, elmarasztalta azért a szaváért, hogy a fia „úgy dolgozott, mint egy utolsó ember”. „Ennek úgy látszik – mondta helyes észrevétellel Keresztes – csak az utolsó ember dolgozik igazán. Vagyis szerinte dolgozni utolsó embernek való.”

 

*

 

Este – Flóra, Szmik s én olvasunk – Söveges jóakaratú, de ízléstelen adomája. Két karaván a sivatagban. Az egyik vezetője kérdi a másiktól: Kik vagytok, mit visztek, hova mentek? A másik felel: Ha nem volnánk azok, amik vagyunk, nem vihetnénk azt, amit viszünk. Nem tudom megfejteni, de kérem, mondja meg, mert a kíváncsiságot sem bírom. Eunuchok voltak, háremhölgyeket vittek. Flóra udvariasan nevet, őszintén: bizony ezt nehéz lett volna kitalálni. Vagyis nem értette a dolog sikamlósságát.

Ferivel vadászatra a cselédházak között. „Ne, tala, ne” – hallom az istálló felől. Harmincévnyi mélységből emelkedik ki bennem a szó értelme. Üszőnél is fiatalabb tehenet jelent.

Kora délutántól estig a havas határban, eredménytelenül. Visszafelé az egyik szakadék mélyén lövések, Feri megismeri, hogy katonafegyver. „Ki jár ott? Kik lövöldöznek itt golyóspuskával?” „Senkik! Emberek!” Ferit úgy kell visszatartani. Lent nyolc ember libasorban – bruegheli kép. „Hagyd őket.” Mindenki orvvadász. A vad rengeteg, de mert egész nap űzik őket, oly félénkek, hogy száz méterről megszaladnak.

Bélával, Prajdával vadászat, kocsin. A gyümölcsös fennsíkján hatalmas félkörben megyünk. Később a szeszgyár felett a gazosból legalább száz fácánt verünk át a nádasba. Óvatosan a jégen – egy helyen víz, itt messze bekerülök a jégre. A parton egy helyt olvadás, forrás vize szivárog a hó alól. Amikor a…

 

*

 

Döbrönte pusztán – azt beszélik – egy német kapitány összefogta személyesen a fiatal legényeket. Agyba-főbe verte őket, aztán géppisztollyal sorban agyonlőtte őket, hetet. Aztán tréfálkozva bement a tanítónőhöz. Az észrevette, hogy a keze véres. Megkérdezte tőle, mitől, de egy velük járó civil figyelmeztette, ne kérdezgessen ilyesmiket.

 

*

 

Hangász pusztára mindössze egy ment be. El akarta kapni az egyik kocsis feleségét, de az beszaladt a házba, berántotta, s maga mögött bezárta az ajtót, s aztán kiugrott a túlsó ablakon. A német erre dühödten lövöldözni kezdett; az egyik béres épp fűrészelt az udvaron, lelőtte azt is.

Részletesen felsorolni, hogy a magyarság még mindig milyen jól járt – mennyivel sötétebb sors volt kimérve rá; régi rossz húzásai még a mostaninál is mennyivel nagyobb pusztulást kockáztattak, mennyivel nagyobb vereséget készítettek elő. Az oroszok nem gyújtogattak, télvíz idején sem. Ezt csak az tudja értékelni, aki tudja, milyen jól lehet melegedni nyílt tűznél is, egy szalmaboglya, egy kazal (s így egy ház) lángjainál. A társadalmi változás megvolt (megeshet) forradalom nélkül. A háborús emberveszteség nem akkora, mint Jugoszláviáé? De mindezt jó ellenőrizni.

 

*

A piactérről négyes sorokban egy nemzetiszínű és egy egyházi zászló alatt körülbelül háromszáz ember vonul a Cinca-hídon át föl a várdombra, a templomba. Utánuk majdnem annyi legény, de már csak egyházi zászló alatt. Ez a köztársaság kikiáltásának ünnepe Ozorán. A nagykocsma előtt állok a gyönyörű, de vakító téli napsütésben. Kihallatszik az orgonaszó. Miről beszélhet a pap? A téren a rendőrség most oszlatja szét az árujukkal gyülekező pusztai asszonyokat. Péntek a piac napja Ozorán, de ma nem lesz piac. Az asszonyok zsörtölődnek, morognak, csúszkálhatnak vissza, fejükön a kosarakkal a pusztára – a köztársaság nem jó nyitánnyal kezd.

Én az oszlatás közben is bölcsebbedek egyet. Helyi rendelkezés ugyanis, hogy ha péntekre ünnep esik, a piacot egy nappal előbb kell megtartani. Ezt valamikor a katolikus papok harcolták ki a falu ellen, összefogva a karcagi jószágigazgatósággal. (A misék ünnepiességét féltették.) Bölcsebbedésem oka: az ünnep tekintélyének védelmét, íme, most a köztársaság hivatalos ünnepe igényli magának. A köztársaság első mozdulata itt nem is a reakcióra, hanem a legsötétebb klerikalizmus egyik vívmányára támaszkodik – úgy, ahogy a történelem épül.

Flóra is zsörtölődhetnék, mert vajat szeretett volna venni a lányának, s most már egy hétig nem lesz piac. Megszólít egy pusztai asszonyt, akinél épp vaj van, már meg is alkudna vele, mikor egy kofa beavatkozik, magával húzza az asszonyt, azt vetve oda az elpiruló Flórinak: én régibb ozorai vagyok. „Az én családomnál ugyan nem régibb!”, hallom a gyerekét cipelő Flóritól. Nagymama jut eszembe, hogy állt ő ezen a piacon a véka tojása, a szőlőlevélbe takart darab vajai mögött! (Így kerül emlékben Flóra mellé.)

 

*

 

Veszekedés Ozorán az ünnep alatt. – Maga mondja nekem, hogy szemtelen? Maga meri nekem azt mondani? – Ki mondta itt magának, hogy szemtelen? Én azt mondtam magának, hogy nyalja ki a …!

 

*

 

Hamar bácsi jön ki a templomból (rá vártam a borpárlat miatt). – Ahogy ez a Béla ma is énekelt! Az ozoraiak az ő torkán át érzik meg, mi az ünnep!

 

*

 

Egy szétlőtt ház megmaradt könyvei közt halászok. Az örvény tetején, amely egy „világot” (ebben az esetben egy családot) nyelt el, a zavaros, piszkos buborékok közt parafadugók, képkeretek, szóval ami fennmarad. Mi ez a piros kötéses? Erdős Renée A nagy sikoly-a. Egy világnak kellett elmerülnie, hogy végre a híres könyv elolvasásához jussak.

Az első kötet után ámulva teszem le. Valósággal megrendít, úgy meglep az ízléstelenségnek, a hazugságnak ez a mélysége. Ezt olvasták a magyar udvarházakban? Ha ilyen bukkan fel utolsó jelként belőletek, nem sajnálhatom az elmerülésteket. S ez a kék kötéses? Herczeg Kék róká-ja. Ez legalább csillogón, simán, szikrázva forog a maga csinált világában. De kétlem, hogy ezt élvezték igazán.

 

*

 

Sógorom, Feri, egész nap szarvasagancsot reszel. A megye egyik legjobb vadásza. Vadászkéshez való csontfogantyút reszel, ökörszarvból cipőhúzót, körömtisztítót. Vadászkalapjának kis ezüstdíszéből kiesett a fő ékesség, a páros őzfog. Háromnapi ernyedetlen munkával reszelt két tökéletes utánzatú őzfogat, ugyancsak agancsból.

 

*

 

Blázsovits, a parasztpárt itteni elnöke:

– Láttam én reggel a templom előtt a képviselő urat a kis szekéren. Nézem, nézem – nem lehet, hogy szamarakat hajt, egy író!

– Hát mit hajtsak?

 

*

 

A kommunista párt helyiségén (a hajdani zsidó iskolán) a táblára így van kifestve:

Ozorai heli szervezet.

Bár mindenképp ennyire helyben volna.

 

*

 

„A mafla, az milyen betegség?” – kérdezi Mariska.

 

*

 

Vadászat a Sió-laposban Szmik úrral, fel Alsó Sári határáig. Vadkacsák, tőkések a Sió jegén. Térdelésből a flóberttel rájuk lövök, előttük vágódik le a golyó a jégbe. Haza sötéttel, meghajtva még az út menti akácosokat. A puszta előtt egy puskás; mellénk csatlakozik Godenának, a gépésznek a kamasz fia, a maga gyártotta puskával. A sötét mélyút felett hirtelen nagy rohanás, öt-hat alak körvonala fut össze a part élén, egy nagy állat kiugrik szinte közülük, éles lánggal lövés villan-dörren fel. Pusztai kamaszok, szarvast kergettek, betévedt a házak közé.

Gyertyaszentelő – ragyogó napsütés, a medve ugyancsak láthatja az árnyékát. A tető minden oldaláról csurog (a csatornát elvitte a háború), az ablak előtt tenyérnyi haragos zöld páfrány a hó alatt, a fagyos földbe lapulva. Szemben élesen a Koppány láncolata Nyék felé, az ozorai szőlőshegyek legszebb vonala.

Ötödik napja távol Pesttől. A pesti események is most kapják meg a helyes ítélethez szükséges távlatot. Milyen kicsinyek a láthatár keretében.

Először is az irodalom. A parasztság és a munkásság szövetsége történelmi szükségesség. E szövetségből kell kialakulnia az új magyarságnak. A parasztság íróiként itt volnánk mi. S a munkásság írói? Nyilván azok, akik a munkásosztály élcsapatában, a kommunista pártban vannak. Ők működni is kezdtek, Balázs (Béla) színházi lapot irányít, Gábor Andor egy élclap lelke lett. Nem hozzánk közeledtek azonban, hanem az eddig legenyhébb szóval is polgárinak nevezett írókhoz. Balázs Máraival, Heltaival kezel újra és újra a nyilvánosság előtt (sőt Herczeggel).

 

*

 

A falu nagyot változott, szemre egyelőre visszafelé. Esténként testvérnéném orsót pörget (Flóra is tanulja), kártolásról, guzsalyról beszél, olyan szavakat ejt, melyeket utoljára tán száz éve használtak errefelé. Csaknem minden házban van rokka. A csereholmival házaló pestieket egyre kevesebb kapun hívják be, a falu lassan teljesen „önellátó” lesz. Meleg fehérneművel nagyjából már maga látja el magát.

 

*

 

Feri szívrohamai, estétől éjfélutánig, fuldoklással, olyan erős fájással a bal karban, hogy jajgat. Kínos éjszaka. Karcsi biciklin visszaindul Gyönkre.

Délelőtt a nagy sárban Klárival le a kulai ártézi kúthoz a szamárfogattal. Menet két orosz lovas, jövet egy harmadik, ez mintha meg is akart volna várni bennünket az enyingi út kereszteződésénél, de aztán elvágtatott. Ugyanakkor lent szekéren három másik orosz. Bíztatjuk, verjük a két csacsit, (a Csinost és a Bohócot), két hektó víz van a kis szekéren (amely hajdan a Kositzky gyerekek kiránduló játék kocsija volt, a pónik elé; oldalát teknőből pótolták).

Délután Sommer, az orvos. Előttünk vetkőzteti derékre Ferit. A szokásos kopogtatások a kissé púpos, vékony karú fehér férfitesten. Angina pectoris – az előjel.

Sommerral már sötéttel le Ozorára, orvosságért. A sár, a gödrökbe gyűlt hólé a bakancson is átcsap, felülről folyik belé. A patika zárva, az udvarról kerülünk be. Páhy, alig öregedett. „Azért még meglátni a képviselő úr arcán a régi Gyuszi vonásait.” Véletlenül van orvosság, 91 170 pengő.

Egyedül vissza, már teljes sötéttel. A járda száraz részén részeg, daloló legények, nem térnek ki, én lépek be a sárba. Hamarék ablaka világos, látom a magas szobában Zoltán görnyedt alakját, s elszorul valami honvágytól a szívem. Az ő sorsa kellett volna nekem a sorstól. Egyetlen fiú, módos szülei mindent megtettek érte, előbb festőnek készült, aztán harmincéves kora körül orvos lett, de gyenge melle miatt hazajött, orvosi gyakorlat nélkül az irodalomnak élt, saját költségén két könyvet is kiadott, megnősült, most itthon él, minden foglalkozásként ki-kiballagva napjában egyszer a szőlőbe – melyet épp tőlünk vettek meg. Az ő helyén tán tudnék értelmes dolgot csinálni – írni, valóságos viszonyban (s nem olyanban, amilyenre a politika zülleszt) élni az itteniekkel, a parasztokkal, orvosként. Együtt gyerekeskedtünk, de semmi mondanivalónk egymáshoz. Milyen keserű-keserves volt tegnap az arca, ő meg talán az én sorsomban volna otthon? Milyen szívesen cserélnék!

Jókora tántorulat a Cinca hídján lemenet, majd egy méternyit a bal sarkamon csúszok. A Sió-hídon túl egyszerre ér el a falu és a határ minden zaja. Mögöttem két helyen is távoli ének, gajdoló magyarosan, minden rendszer nélkül, a dalt sem lehet kivenni – mintha Ázsiában üvöltené egy sámán (akkor is, ha történetesen, ami valószínű, egy pesti kuplét énekelnek). Nyék felől lövések – orvvadászok vagy oroszok, katonafegyverrel; vad kutyaugatás. Közvetlenül a part mellett (a felrobbantott hídroncs alatt) újabb megcsúszás, a víz felé. Aztán a gyaloglás a szántón. Félek? Mindenesetre azt érzem: emlékezetes éjszaka, elszámoltató egy kicsit a sorsunkról. Tán utoljára járok életemben Ozorán.

Nem Béla az a regényvégére árvult alak, hanem én. Valóban napok óta úgy benne vagyok a falu közelmúltjában, mintha valami regényt olvasnék, a Háború és béke édes szomorúságát (az idő múlásának kótyagosító fájdalmát) érzem. Jobban köröttem vannak azok, akik már fent nyugosznak a temetőkben, bátyám, apám, Károly bácsi, Bözsi néni, mint akikkel még találkozom. Minden csupa rom. Nemcsak az, amit golyó és akna talált. A valóságban rom és halál minden; a fejemben itt ragyogó rendben áll minden, itt pezseg változatlanul a hajdani élet, s kísért, hogy megörökítsem. Egész nap Flórának beszélem, hogy volt ez, hogy az, s boldog vagyok, ha jelenlétében más is belekezd: amikor Illés nagyapa kihajtotta a birkáit… Flóra emlékezete az én kéziratpapírom, amelyre a nagy regényt rovom.

Egy darab végzet. A faluba menet Dobosné (még gyánti béresasszony) állít meg. Az orvostól jön. Kulában egy csapat cigány tüzet rakott a réten. A tűz hirtelen bombaként robbant szét: hárman meghaltak, öten súlyos sebbel hevernek az istállóban. Épp egy beásott aknára raktak tüzet.

 

*

 

Mikszáth a Kortársai egyik feledhetetlen jellemrajzában, a magyar nekrológirodalom mesterdarabjában (a Horváth Boldizsárról írottban) néhány mondatnyi vágással az egész magyar liberalizmust felboncolja. „Minden ember két emberből állt” – mondja. Az egyik otthon kövéren, gőgösen és megközelíthetetlenül szívta a drága szivart, szidta a szolgáit és a romló világot, a másik apostoli megszállottsággal hirdette a fórumon a szabadelvűség szent igéit, embertársai javát. „Egy szent hazugság volt a zászló, melyet mindnyájan (a Gorovék, a Klauzálok, a Mikók) lobogtattak. De egy szent hazugság, melyben mindenki hitt.”

Egy nemzet lelki alkata nem változik egyik évtizedről a másikra. A liberalizmus kora elmúlt, anélkül hogy liberálisok lettünk volna. Ma épp így vagyunk a demokráciával. Azzal a különbséggel, hogy „ebben a szent hazugságban” nem hisznek annyian.

Este elalvás előtt magától vers:

 

Fölengedett a föld fagya (tegnap óta valóban) Sarat tol a kerék agya Bíbor a sár oly aranyló Csüdig cuppog benne a ló –

 

Próza. Nem lóval láttam ezt, hanem két szamárral, mikor lent voltam velük Kulában vízért.

Hajnalban álom. Tőben seb esett a bal mutatóujjamon, már csak a bőr tartotta. Bicsakkal levágtam, az ujjat apám régi bőr útitáskájába tettem. A seb hamar behegedt. Napok múlva jutott eszembe, le kellene vinni az ujjat Sommerhez, hogy tegye vissza, mert úgy hallottam, hosszabb idő múlva az ujj nem forr vissza. De lusta voltam lemenni ezért. Különben alig lehetett látni, hogy egy ujjam hiányzik, a középső ujj csaknem a mutatóujj helyéig jött előre. A következő nap ismét elfeledkeztem a lemenetelről, nézegettem az ujjat, jó lesz-e még. Esetleg magam tegyem vissza, bicskával fejtsem fel a hegről az odanőtt bőrt? Erre ébredtem fel. Megtapogattam a bal kezem, örültem, hogy megvan mind az öt ujjam.

Délelőtt Klárival Ozorára, szamárfogaton. Szilasiéknál. Dobrovolszky feljön ebédre hozzánk. Beszélgetés a cselédekről – a legnagyobb tolvajék Ballassáék: a Verescsagin jegyezte metszet már kint lóg a szobájuk falán. A cselédekről – mindent széthordtak, nem tudtak megegyezni a földek dolgában az ozoraiakkal. Széthordták a villanyműveket, most nincs víz.

Napok óta most szélkereket akarnak csinálni, hogy azzal szivassák a vizet. Az itteniek szerint nem fog sikerülni. Karcsi adott kölcsön egy gazdasági kézikönyvet a szélkerekekről az egyik Szolimán fiúnak, ennek alapján kezdtek munkába. (Reggel láttam is négy embert, ahogy egy igen hosszú létrát vittek.) Dobrovolszkyról kiderül, hogy bélyeggyűjteménye, versenyistállója volt, s vőtársa Jurcseknak. (Idealista volt Jurcsek, meghalt Ausztriában.) [– – –]

…-t kikísérve: már áll a szélkerék váza az istálló mögött (így talán nem dönti le a szél).

Távirat Kanyartól: menjek le Pécsre. Már nem.

Blázsovitshoz, Koppányba. Este feljön néhány parasztpártival.

Panni a díványon Flórával s kis Klárával. Az orosz megszállás alatti élményeit mondja, sok rokonszenvvel egy öregebb törökös orosz és egy ugyancsak orosz János iránt, akik sírtak, amikor elváltak.

Tegnap este Blázsovits, az ozorai Parasztpárt még öt emberével – köztük Dobos András. Először tétováztak, a Nemzeti Parasztpártban van-e a helyük. A paraszt itt száz holdon felüli gazdát, szessziós parasztot jelent. (Blázsovits: De mondják a prosztóra, az ember magaviseletére is: paraszt.) Fél tízig maradnak itt – az egyik vendégszobában ülünk. Rokonszenvesek – köztük egy sincs, aki lopott volna.

Takács (így hívják?) elmondja, miért maradt szántatlan föld. Először Miklósék huszonöt holdat osztottak, akkor ő nyolc holdat kapott. De így nem jutott mindenkinek. Erre másutt öt hold bevetett zabot. Az övé is volt épp aratásig. Akkor két holdat kapott Gyánton. De az meg a némedieknek kellett. Végre Fürgeden kapott – félve szántja meg.

Mennek sokan sváb falvakba (Apali Mátyás).

Tóti – a versengés. Kijött Veszprémből a bizottság, három napig várta a tolnait. Épp mikor elment, akkor jött meg az. Aztán megint elkerülték egymást.

 

*

 

Ugyanaz a leküzdhetetlen érzés, akár Sarkadon. Pest még mindig távol van az országtól, a földtől, a vidéktől. Fonálon magasan lebegő léggömb, még csak nem is egyenest fölöttünk lebeg, hanem oldalvást, amerre a szél fújja, keletre vagy nyugatra; épp csak hozzánk van kötve, azáltal, hogy ebből a földből él. S ha elvágnák? A veszteség csak az időben volna érzékeny, a jelenben a vidék nem érezné. Ha hirtelen, hangosan (vagyis kellő bevezető magyarázat nélkül) kimondanám, éppúgy bevernék a fejem, akár tizenkét évvel ezelőtt, a Magyarok pusztulása, a Dunántúli német veszedelem idején.

Azért most se újság se rádió? Egyrészt szivárog már újság, van egy-két rádió is. De nem ad rájuk az sem, aki el-elolvassa, meg-meghallgatja. Elképesztő rémhírek. A mai: az angolok már meg is indultak, hogy a Dunántúlt megszállják a lispei olajvezetékig. Erről és csak erről esett szó aznap, amikor a Köztársaságot kellett volna ünnepelni.

 

*

 

Tegnap fel Ozoráról. Autódefekt Tétény fölött, az egyik teherautó vontatta a másikat, de csak az Alkotás utcáig. Este kilenckor – már késő, hogy (gyerekkel) nekivágjunk a hegynek. Schwengék a közelben laknak. Jó hangulatú este után náluk alszunk.

Tíz napig bakancsban, sínadrágban jártam az ozorai határ szántóinak nehéz sarát a vad után, fáradtság nélkül, legfeljebb csak nekiéhezve a végén. Ma a Nyúl utcáig a kényelmes, a könnyű városi cipő megsántított, elszoktam az aszfalttól. Bottal járok, öreguras lassúsággal. A lélek még nehezebben szokja vissza a terepet.

A lebegő léggömb belsejében járok, ezer kilométerre a földtől, a valóságtól. Hallgatom Pest gondjait, a pesti híreket. Megérződik rajtuk, hogy körben forogtak, olyasképpen, mint sok mókus a pörgő hengerben – nem volt szabad kifutásuk egy országra, a tapasztalatgyűjtésre, a próbára. Ami itt történik, Pestért történik és Pestnek, s nem a magyarságnak. Az események útja is ez: nekifutnak fejjel a falnak, de nem hullnak vissza, hanem különös képességgel fölfutnak a falra, a mennyezetre, megkerülik a szobát, s újra neki az előbbi falnak. Ez is mozgás, vérpezsdítő is, szédítő is, s az izmoknak nyilván még nehezebb, mint a közönséges. Épp csak az út hiányzik alóla. Ámulva nézem Pestet, s szédülök.

Szédülök, elcsüggedek, s fáradtan le szeretnék telepedni valahová, biztos talajra, hogy fejemet tenyerembe hajtva nyugodtan elgondolkodhassak, mi is indította meg ezt a különös önforgást, ezt a mókuskalitka forgást. Nem a demokrácia, természetesen. Az csak annyiban gyorsította, hogy a közlekedő eszközök híján még jobban elszakadt a vidéktől.

 

*

 

Visszaértem Pestre, a lakásba. Megcsendült a telefon. Ebből tudtam meg, hogy megjavították; már hetekkel az elutazásom előtt rossz volt. Ez a telefonbeszélgetés indította meg, aminek elmondásába belekezdek.

Egy húsz év előtti jó barátom beszélt, akit azóta még csak egyszer láttam viszont – közvetlenül a mostani vidéki utam előtt. Párizsban ismerkedtünk össze. Ültünk egy asztalnál a Dôme teraszán is, de még többet a Ménilmontant-ban, a magyar munkások szervezeti helyiségeiben. Azok közé a kevesek közé tartozott, aki hallott engem nagy nyilvánosság előtt nemcsak szónokolni és szavalni, hanem énekelni, sőt harmónikázni is. Vagyis mindketten a huszadik életévünk körül tapostunk, amikor összefűzött bennünket a rokonszenv s az a hév, amivel az élet értelmét mindketten a munkások fölszabadításában láttuk. Mindezt nem holmi dicsekvésül, hanem épp egy félreértés magyarázatául mondom.

Barátom munkás volt, az a fajta, aki a gyár után kimosakodva, kezében ceruzával filozófiakönyvet olvas, vasárnap délelőtt a múzeumban első látásra megismeri a Mona Lisát és a Milói Vénuszt, s szombat esti pihenőül a fiatal költők kávéházi asztalához telepszik, s maga is részt vesz az üdítő irodalmi vitában, amelytől hajnal felé szinte egymást támogatják fel az emberek.

Húsz évig azért nem láttuk egymást, mert csaknem akkor, amikor én Pestre, Párizsból ő Moszkvába került. Nem csodálkoztam, hogy mérnökként láttam viszont. Oroszországban is gyári munkásként kezdte, de aztán közben egyetemre is járt, diplomát szerzett.

 

*

 

Szeretni mást jobban, mint önmagunk – ebben találkozik a kereszténység és a – szerelem. Az egyik csak parancsolja azt, amit a másik magától értetődően mível, mihelyt tökélyét eléri. Ha freudista volnék, innen közelíteném meg Jézust. Freudista is lennék, ha meg tudnám közelíteni.

 

*

 

Rettenetes, hogy amit a földön érdemes volt tudni, azt már hatéves koromban tudtam; vagy tudhattam volna, ha odafigyelek.

 

*

 

Aki nem fél, nem szeret.

 

*

 

Most látjuk, mily óriási különbség: megállapítani és elfogadni (azaz helyeselni). Darwin megállapította a fajok harcát, igen helyesen. Helyeselte is? Nem. Miért is helyeselte volna? Az egyik nem következik a másikból. Sőt bizonyára helytelenítette! (Ahogy az orvos a rákot.) A két területen csak a dilettáns ugrált összevissza: Chamberlain, Gobineau. És aztán: Hitler!

 

*

 

Kívánom, hogy a mi végzettel, nemzethalállal, kétségbeeséssel küzdő nemzetünkre az utánunk jövők úgy nézzenek, ahogy Kölcseyékre nézett a húszéves Bajza a maga európai magabiztosságából. De azért Kölcseynek volt igaza.

 

*

 

A nemzet nyelvében él, ez igaz. De odáig ezt mégsem lehet fokozni, hogy aki egy nép nyelvét beszéli, az már tagja is annak a népnek. Ezen az alapon én francia lehetnék. Nemzethez tartozás, ma is és örökre, az elsősorban a lélek elsajátításán fordul meg. S akkor is! A nemzetiség nem külső szín, még kevésbé festék, amelyet – ahogy Széchenyi mondta – egyszerűen magunkra lehet kennünk (vagy másokra kenhetünk), mint meszet a falra.

 

*

Nagy Ferenc. Az átmenet állapotában, mint a dinnye, mikor már sárgul. Hangja még baranyaian öblös, de hangsúlyában már ott a politikus kimért lejtése. Mozdulata még felidézi, hogy eke után is járt, de ezeken a mozdulatokon kifogástalan szabású öltöny veti ráncait. Csizma nincs. (Legfeljebb tán vasárnap.)

Bárdossy kivégzését ő nem akarta. „Veszekednem kellett, hogy úgy lőjék agyon, ami ugyan neki mindegy, de…”

– Nem mindegy.

Teljesen átengedi a szót, ezt is már a politikus ösztönéből. Bólint: igen, igen.

Tildy is mindannyiszor: „a köztársasági elnök úr”. El fogja mondani az elnök úrnak felfogásomat. Sőt közvetít, hogy magam is beszéljek vele.

Ha Imrédyt kivégzik – expiál s végül rokonszenvessé válik, tán mártírrá is. Akkor merül feledésbe, ha életben hagyják: a népgyűlölet jegecesedési pontja lesz – fejtegeti, mint egy diplomata.

 

*

 

Kereszturyhoz. Várni kell rá, épp beszédet mond valahol az épületben. Szélsebesen érkezik, a fiatal államférfiak kötelező gyorsaságával – az ösztön súgja ezt is. (Mert hisz utána félóráig csip-csup dolgokkal telik az idő.) Jön ő is Tildyhez.

A szobában Marika festményarcképe, derékon alul, életnagyságban. Dezső elemében van s vadonatúj ruhában. Közvetlen, rokonszenves – helyére került.

Némethnek a gyógypedagógia (lélektani) vizsgáló laboratórium igazgatóságát – ó, hogyne!

Utána Molnár Erikhez a budakeszi fogyatékos gyermekek otthonának megtartása (és Wallrabenstein) ügyében. Pontos, nyugodt készség, értelmes kérdések, egyenest a lényegre s a tennivalóra. Ahogy Flórából kicsap a hév, amikor a szakmáját, a „közügyet”, az intézetet kell védeni.

Még Gonda Heddához. Csaknem az egész családját kiirtották – gettó, Auschwitz. Édesanyja a múlt hónapban halt meg. S ő? Épp csak magára nem gondol. Nyugodt, csaknem derűs, mint a gyalogló, aki rettentő út után végre leül, és – testében a rettenetes fáradalommal is – boldogan pihen.

Novella. A férfi régi barátnőjénél. Barátság, nem szerelem. Nagy társaság – ebből kiragyog a nő. Közös ügy megbeszélése a másik szobában. A társaság fénye itt is ott ragyog még a nő arcán. Hajdani emlékek melegítése. Készséges. Ahogy nekikészül, kivillan alul a fekete vonás (amit Ave Maria-val mértek!), s ez vegyül – mint két egymásra fényképezett lemezen – a tiszta arccal.

 

Mint a madár a fa ágán, Úgy szól ő a családfáján… Mint a madár a faágon, Úgy szólsz te a családfádon… Fülemüle a faágon, te dalolsz a családfádon

Pesten – mondja L. – a legvéresebb nyilas terror alatt is ötvenezer zsidó bujkált. Keresztények segítségével persze. A dolog természeténél fogva egy-egy zsidót nem egy keresztény bújtatott, hanem – így lehet számítani – egy zsidó elrejtéséről, hamis igazolvánnyal való ellátásáról rendszerint egy egész család: legalább tíz keresztény gondoskodott; vagy legalábbis tudott. Csináltak erre vonatkozóan ellenőrző számításokat (állítólag a békeelőkészítő bizottság számára). Pesten eszerint mintegy ötszázezer keresztény volt valahogy részes a zsidók mentésében, vagyis a lakosságnak csaknem a fele. Hasonló számítások szerint az ország magyar népének körülbelül negyven százaléka élesen elítélte a zsidók üldözését; negyven százalék közönyösen, tíz százalék kárörvendve nézte; nyolc-tíz százalék volt, amely részt vett benne. Ezeknek nagy része középosztálybeli és – akárhogy csavarjuk is – iparos, munkás. Paraszt csak a kirendelt „keretlegények” között akadt egy-kettő, a propaganda és a durva légkör hatása alatt.

A mentés nem volt kockázat nélküli. Erősen megzavarta a zsidókérdés feloldását (amelyre az üldözések végén lett volna alkalom), hogy a sajtó és a zsidóság hivatalos szervei rögtön azt az álláspontot foglalták el, hogy a mentésért semmi hála vagy köszönet nem jár, mert az kötelesség volt. Nemcsak emberi és keresztényi, hanem honpolgári is. Ez tételesen valóban így van, de nem lélektanilag, amikor az ember köszönetet mond annak is, aki a villamosban egy terhes anyát előreenged. És tömeglélektanilag!

M. B. egész szállodát tartott pincéjében üldözött zsidó barátnőinek. Rengeteg erőfeszítésébe s gondjába került, nemcsak a veszély miatt, hanem főleg a visszahúzódó, finnyás, a forradalmársága ellenére is szinte jellegzetesen „úrasszony” természete miatt. (Apja 48-as képviselő volt.) Nagyrészt ismeretlen vendégeiért B. életét kockáztatta, de néhányuk társaságát nehezen bírta. A felszabadulás után nem látta, nem kereste őket. Kettővel végre összeakadt, az utcán. Utolérhetetlen derűvel beszélte el ezt a találkozást. Alig ismert rá a nemrég földszürke és rongyos, de most ápolt és bundás vendégekre. Azok kitörő örömmel üdvözölték. „Hogy látunk végre! Igazán felnézhetnél egyszer hozzánk. Annyiszor emlegetünk, hogy akkor milyen hercig voltál!”

Becsülöm is, bámulom is a tárgyilagosságot, amely a pillanat és körülmény hullámverése közt is megőrzi magasságát. Az üldöztetés legkegyetlenebb napjaiban Zelk megszökött a munkaszázadból. Pusztán ezért halál várt rá. Minden papír nélkül (Szabó Lőrinc közvetítésével) Németh László házába menekült, aki maga is bujkált, épp velem. Az asszonyok rejtegették Zelket, nehéz körülmények között, mert a kislányok mindent kifecseghettek. S házkutató bandák járták a környéket. Flóra volt a posta; fel-felsurrant a lezárt és „üres”, a lehúzott redőnyű dolgozószobába, az aggodalomban és cigarettaszomjban vergődő költőhöz. Vele élte át azt a félórát, amikor a nyilas házkutatók már az udvarba is bementek, és csak a sors vagy Ella jó nyelvének szerencséjére kerültek hátra a kertbe, kihagyva a villát. „Hogy tölti különben az időt?” – kérdezte Flóra a fellélegező, a dohányhoz jutott Zelket. „Olvasom a házigazda műveit. Így belemélyedve látni, terheli felelősség őt is azért, ami most itt folyik.” Flóra másnap nálunk volt, a Dunántúl közepén. Föl kellett nevetnem az elbeszélésére. Feledve veszélyt, halált és politikát, kedvem lett volna nyomban Zelkhez jutni, tisztázni vele ezt az irodalmi kijelentést. Maga tisztázta.

 

*

 

Sanyiéknál Zugligetben. Kiástuk a még a németek alatt az erdőben elkapart holmit: lekvárt, mézet, lisztet, gyermektápszert, babot, rizst – mind literes üvegekbe dugaszolva, összesen huszonegybe. Vita: lehet-e sváb házat-kertet elfogadni. (Sanyinak most semmi megélhetése, és kertészkedni próbál.) S ha a svábot lassan kártalanítanák, akár ott, Németországban? Vagy az utódait? Inkább vétel. De pénzt honnan?

Sz. (az, aki a nyilasok alatt ellenállási igazolványokat szállított, s akit a Szanatóriumban, mint a „Tass Iroda munkatársát” s mozgalmi embert a jövő biztosítására tartottak) most autón jár – Sanyit is ő viszi le Szöllösre. A Tőzsdén csak a napokban is fél kiló aranyat nyert. Szőnyegeket vesz szűkölködő tisztviselőktől, s azonnal eladja. Ezüstje egy tonna van! Nyilván képtelenség. Erdődyvel „dolgozik”: az vett egy képet húsz dollárért, s azonnal tovább adta ötszázért – a múzeumnak! De honnan volna a múzeumnak ötszáz dollárja?

Hátizsákban, esőben, vaksötétben hozzuk haza az üvegeket, tréfásan emlegetve, hogy tegnap éjjel is hét embert öltek meg az utcai rablók.

Szent-Györgyinél Kodállyal, Kosáryval, Ferenczy Bénivel. Lista a segélyezendő művészekről.

 

*

 

Irodalmunk sokkal kisebb s szűkebb, hogysem a bírálatot bírná! A legkisebb mozdulattal embert érsz. Ütni csak érdemest kell. (Nem az ütésre, hanem az arra érdemest, vagyis aki értékénél fogva érdemli meg.) De teheted ezt nyugodtan, amikor simogatást és méltó dícséretet épp az érdemesek nem kapnak? Így végül mindenkit elpusztítasz magad mellől. S az értékek körét még kisebbé és szűkebbé teszed.

Laci (Flóra fivére) szemben velem felfele jövet a József-hegyi utcában: Mit hallok! Meg akartak verni a villamosban, mert nem vetted le a kalapod, mikor az Internacionálét játszották? Tegnap!

A hivatalában hallotta.

Három nap óta kint sem voltam a házból.

Reizmann (eddig szocdem, de újabban kommunista) elvtárs beszélte neki.

Először éreztem – némi zavarral, azaz magam sem tudom, hogy kellemetlenül vagy kellemesen-e, hogy személyem külön is él tőlem. Milyen lehet? Fognék kezet vele?

 

*

 

Németh legélesebben minden „ellenfele” közt Szekfűt támadta. (A Három nemzedék-et olvasom.) S nem volt senkihez sem közelebb. Két sarjhajtás ugyanannak a derékba tört gyümölcsfának a gyökérnyakáról. Melyik hoz gyümölcsöt? A kérdés inkább: melyiken ered meg az ojtás? Ha lesz még kertész.

Egész nap ez a csacsiság kísért. Legegyszerűbben úgy szabadulok meg tőle, ha leírom:

A hajdani, távoli ősmagyarok ici-pici népek voltak. Az Ob környékén első látásra még szemmel is alig lehetett észrevenni őket a gyepes síkságon. Ki sem tűntek a fű alól. Vagy a cobolyafenyők alól? A fenyők is picik voltak; akkorák, mint a fűszálak. Az ősmagyarok csak a Volga-könyöknél nőttek akkorára, hogy a veréb nagyságát elérték. Nyugat jót tett nekik. A Don mentén arasznyiak. Itt már arcuk is kivehető. Igen fürge, nyüzsgő-forgó rajnak látszanak. Szüntelenül kavarognak és áramlanak, már lovuk is van, ugyancsak pici, hozzájuk mért. A kankalinok és sóslórium közt meg-megpillantják és űzőbe veszik a kazárokat, a bolgárokat, az oroszokat, akik (mi ki nem derül) éppoly picinyek, akár ők. Este hazatérnek a lapulevelek alá, bár néhánynak van már fűszálakból állítgatott csinos kis háza is. S még egy felfedezés: valamennyien – frissességük ellenére is – öregek! (De nem törpék.) A csecsemőknek is szép arányos aggastyán alakja és arca van.

S mennyi ismerős! A tábor egyik szélén Illés nagyapa hasznosítja magát, kezében egy vödörrel, a másik szélén Kállay nagyapa tevékenykedik; fogalmuk sincs, hogy össze fognak találkozni annyira, hogy egyszerűen majd egymásba olvadnak. Az ősmagyarok még gondtalanok.

Hogy történhetett, hogy a Kárpátokig óriásokká nőttek? Egyetlen lépéssel lépik át az iszonyatos hegyeket. A csoda az, hogy aztán fokonként akkorák lettek, mint mi. Ha Mátyás nem is, Rákóczi már nyugodtan utazhatott volna villamoson.

Sárközi Márta, tizenkettőtől szürkületig. Alvatlan, egész éjjel Jocit őrizte – vérzés, majdnem elvetélés. Vitája közben Erdeivel. Ő (Erdei) fogja szerkeszteni a Válasz-t! „Megmondhatod Illyésnek…” stb. Mintha én akarnám szerkeszteni!

Így egyőnk se fogja. Ő azért, mert ember híján nem tudja. Én meg emiatt a kijelentése miatt. (Mely felment a jóravaló restség bűne alól.)

Aztán: Ignotus, a kicsi. Csak két hétre jött haza – vissza tehát a bátorságának készített koszorúm. Künt szörnyű hírek rólunk, az oroszokról. Az országúton defekt. Ignotusban meghűl a vér az első orosz autó közeledtére. Különben? „Semmit nem változott.” A nagy időkben az emberek nagyot is nőhetnek, de csak a régi irányukban.

Véleményei és értesülései Némethről, Kereszturyról, Erdeiről, Kovácsról, Veresről – tővel-heggyel állnak egymásnak. Ezért reménytelen minden. S irodalom? – Tehetség nincs.

Közben levelek. A kis Hadfy Béla fogoly – Rennes-ben. Értesítés, hogy csomagom érkezett New Yorkból! Ki küldhette s mit?

Aztán: kik s hogyan rejtegették Mártát. Matyiért egy feketéző kofaféle jött fel, akiről Márta csak azt tudta, hogy Rozi, valahonnan a Dunántúlról. Tejfelt, tojást hordott neki. S ennél a Rozinál (úgy kellett kinyomozni, hogy Kilitiben) Matyin kívül még két lengyel s egy orosz bújt meg a padláson.

Mártáért egy rég elfeledt házmesterpár jelentkezett. De végül Balkányiék szakácsnéja vitte ki a csillagos házból le Lellére, mint a húgát, Annát, aki a zsidótörvények miatt kiesett a zsidók szolgálatából, s akinek a vőlegénye a fronton volt. Erdei Sanyi küldött vőlegényi zöld kártyákat.

A jó alkotás (akár egy jó tétel, egy kerek gondolat) olyan, mint egy élő, talpon járó, meztelen ember. Ennek legyőzésére lovagiasan csak egy éppilyen teljes élőlényt lehetne megindítani: birkózzanak. A legtöbb kritika azonban csak egy szempont dárdájával döfi le. S a nézők ezt tartják ügyességnek, hősiességnek, az igazság diadalának!

 

*

 

Rengeteg az „igazságtalanság”. Ez is, az is közbenjárásra kér fel. Készséges vagyok, hónapok óta minden időnk erre megy. A kérelmezők készségem láttán kiöntik szívüket: meg- és fölmelegedve földig gyalázzák azt, amiért egész életemben küzdöttem (még a földosztást is) s ráadásul helyeslésem várják. Vagyis azt várják, hogy eláruljam és eldobjam azt az erőt, amellyel segíthetem őket. A kezdő mondat ez: „Te aki oszlopos tagja vagy ennek a…” S a befejező: „Mert ez az egész hitvány…” Aztán kezet nyújtanak. S én mosolygok, mint egy fia Jézus…?

 

*

 

Olvasmány dolgában elég rossz az emlékezőtehetségem. Tíz, illetve tizenöt év után harmadszor olvasom Babits tanulmányait. Nemcsak az előadás szépségét élvezem. Seregestül van adat és eszme, amely az első két olvasással nem ragadt meg agyamban, nem lett tulajdonom. De miért restellem újraolvasni azt, amit tizenöt éve én magam írtam, amelyet közben elfeledtem, s amelyben szintén lehet néhány elsajátításra méltó adat és eszme? A stílust még úgy-ahogy élvezném, bár ez is emlékeztet valami önfertőzésfélére. Az eszméktől, gondolatfűzésektől azonban legyőzhetetlenül viszolygok. Nem, önmagamtól nem tanulhatok. A saját kísértetem nem termékenyíthet meg.

 

*

 

A Három nemzedék-ben Szekfű szép magyar borulatainak felhői – milyen megindítók volnának Bethlen mögöttük bújkáló napja, a Habsburgok ki-kikacsintó holdja nélkül.

Légy belül bonyolult, érzékeny, szertelen, egyszóval romantikus; de mindezt egyszerűen, hűvösen rendbe szorítva fejezd ki, azaz klasszikusan. Itt a titok.

A romantikus manapság: a belső keveset szavakkal kint óriásira fújni; a klasszikus: a belső rengeteget előttem kevésbé sűríteni.

Gide gondolata volt: a nagy író banalitásra törekedjék. S ha valóban sikerül neki? Akkor nem volt nagy.

S Cocteau: a stílus nem azt jelenti, hogy sok szép szót rakjunk a kevés köré; épp fordítva: kevés szóval mondjuk ki a sokat.

Mindez azonban hasztalan lecke. Korunk egyetlen nagy magyar klasszikusa – a módszer tekintetében: Móricz. Romantikusa: Szabó Dezső. Első klasszikusaink viszont – Berzsenyitől Vörösmartyig – egytől egyig romantikus lobogásúak. Első romantikus lelkű, de klasszikus hangú költőnk Petőfi. Módszerben Arany párja. S lélekben az a legmerevebb ellentéte. S így hogy állítsuk párba a romantikus Adyt és a klasszikus Babitsot?

 

*

 

Akik csak azért írnak, hogy egy népet vagy osztályt felserkentsenek, talpra állítsanak, azaz írásaikban csak orvosságot raknak, azok elkészülhetnek arra, hogy a talpra állt, a felgyógyult beteg elfeledi őket. Az egészséges ember kiköpi az orvosságot. Akiben – népben, osztályban is – egészség van, abba már nem fér hála. S így? Gyógybort csinálj, ami az időtől csak nemesül. Hol vannak Petőfi cseppjei! Szesze hat, egyre erősebben.

 

*

 

Költői gondok. Egész nap ez az átkozott füstölés. Az Ozorán levágott malac (mindössze nyolcvan kiló volt) szalonnáját már nem füstölhettük meg ott, Kláriéknál – a rekvirálók azt hihették volna, hogy az övék. De itt hol csinálhattunk volna füstölőhelyet? Kínálkozott egy hentes, de ki mer ma hentesre húst bízni, s aztán a költség is! Végre az előszobából nyíló kis helyiséget szemeltük ki (nem használjuk, mert a fürdőszobában van a csésze). A teljes délelőtt azzal telt, hogy a szalonnatáblákat két rúdon valahogy a mennyezet alá tudjam szerelni – kétszer a nyakamba estek. Aztán hol lánggal ég a tűz, hol elalszik. De közben szerencsésen átírtam a Széchenyi-t.

Még a Nouvelle Revue de Hongrie-ban tanulmányt közöltünk, benne azzal a közhellyel, hogy a Mátyás-templomba annak idején a törökök bekötötték a lovaikat stb. Másnap jajduló átirat a török követségtől a külügyminisztériumba: hogy ők, a civilizáció terjesztői! Akik felszabadították Magyarországot (az osztrák zsarnokságtól), ők a lovagias török nemzet!

Nemcsak helyreigazítást, elégtételt is kértek. Épp valami vasúti elszámolásban voltunk velük – végül is két, állítólag hibás mozdony ki nem fizetett árának az elengedésével csitult el az ügy.

Attól kezdve vigyázott Balogh (tőle tudom a dolog kanyarjait), ahogy előttünk vigyázott már egész Európa. A törökök érzékenyek voltak, a szúnyogcsípésre is felszisszentek, s harsogva követelték az írt.

Az igazság hallása hájkenegetés a fülnek. Boldogan olvasom az Incidences-ban Gide útinaplója remek horogütéseit a törökök állába (amikből Loti is kap egy hanyattejtetőt). „Gyülevész, hitvány, testileg-lelkileg egyformán ronda népség. S Konstantinápoly! Piszkos, hordalékváros. Ami figyelemre méltó benne, az görög, örmény és – albán alkotás.” Élvezem magamban a mérleg játékát, az egyensúly végleges helyrebillenését.

Takáts Sándor pompás korrajzú novellái után – s legutóbb a fajtestvérség legendájának hatása alatt – már magyar is volt seregestül, akik a törökökben holmi jótevőinket látták s a Mohács–Buda közti másfél századot tán népünk („népi”) fénykoraként is emlegették.

Gide után – összehasonlításul – Lamartine Voyage en Orient-ja. A kor regényes mondatszövevényein át egy igaz vonást sem lát meg. A nép elragadó, a táj ugyancsak elragadó, a szultán nemes szívű nagyúr, a Márvány-tenger márványosan villog, a rabszolgalányok ingres-i kartartással állnak, kutya – kóbor kutya – egyetlen sincs a láthatáron.

Átmegyek a költővel Drinápolyba, Szófiába, Belgrádba – majd Zimonyba. Hogy ezt még nem fedeztük fel: Lamartine álló tíz napot töltött Magyarországon, 1833 nyarán. (Azt hiszem, erre is utazhatott haza, bár erről nem ír, naplója Zimonyban zárul.)

Szégyenem, hogy tőle olvasok végre valamit az újabb kori Szerbiáról. Stílusa változatlanul elragad, sajátos fordulataival. A szerbek – les serviens – szintén angyalian elragadó, erkölcsös, nemes és tiszta népek. Közben csak úgy mellékesen döfik hátba, és koncolják fel egymást. Vezérük, Kara György öt teljes oldalon makulátlan hős, és csak úgy, a sorok közt lövi le az apját, akasztatja fel a testvérét, igaz, hogy egy szűz megbecstelenítése miatt. Egy kanálnyi ízelítő ez a stílus az egész poszt-romantika megítélésére. A Kara Gyorgyevicsek családi neve eredetileg Petroni.

 

*

 

Ami letűnőben van, azt lehet jól ábrázolni, annak volt alakja, tömörsége, van – ha csak emlékben is – kontúrja. (Az alakuló az forrong – ezért van csak pillanatfelvétel a jelenről, s csak líra a jövőről; ezért kell rendkívüli képesség a „proletárirodalom”-hoz.)

 

*

 

Milyen is volt a régi Magyarország? Árnyoldalait eleget rajzoltam. Fel-feltűnik, ami mosolyogtató volt rajta. A könyvespolcomon van egy kis szoborfej. Ez mosolyogtat most meg.

Bementem egy vidéki városka múzeumába. Két hatalmas ládában márvány akantuszlevelek, oszlopok, ablakrozetták törmelékei, egy-egy arasznyi gótikus ív. – Ezek micsodák?

– Az x-i ásatásokból! – mondta lelkesen a múzeumigazgató. A 18. századi templom mellett volt ott még egy régibb is. Annak az ásatásaiból! Parancsolj választani belőlük, kérlek.

Találomra kivettem belőle egy öklömnyi szoborfejet. Ez áll most Babits versei előtt.

 

*

 

Sándor Klára (beszéli Flóra) pszichológiai felvételeket, Rorschach-ot, Szondi-tesztet csinált Bárdossyn, Zöldin, Szálasin, Imrédyn, Kiss Ferencen, s hosszan elbeszélgetett velük – ahogy már a felvétel s az ő természete is kívánja. Bárdossy „Kitűnő szellemi képet” adott; s elmondta: nem tudta, hogy a hadüzenetet a parlamentnek kell megszavaznia. Ő évtizedekig külföldön volt, közben hozták ezt a törvényt. Különben: mindent meggyőződésből csinált, az orosz veszélyt nagyobbnak látta mindig a németnél. De a háborút tulajdonképpen Horthy akarta, bízva, hogy angol–német szövetség lesz belőle: egész Európa összefogása a bolsevizmus ellen. – Miért nem mondta ezt a tárgyaláson is? – Az én fejem már úgyis elveszett. Nem akartam Horthyt terhelni.

Klára szerint Endre László paranoiás, ma is éppúgy viselkednék – semmit sem bán. Zöldi vizsgálásánál kiderült: már gyermekkorában alig tudott uralkodni a született szadizmusán s később homoszex hajlamain.

 

*

 

Az amerikai (kétkilós) ajándékcsomagból az első vacsora: egy csésze kakaó. Közben a rádió „hangképei” a Szálasi tárgyalásról. Lélektanilag teljesen elhibázott. Szálasi bonyolult közhelyeket mond, tagoltan, a „történelmi helyzet”-hez mérten. A magyarázó mondatonként közbevágó megjegyzései nem vágnak rá. Beregffy, Vajna menti magát – Kemény, Csia férfias megbánást mutat – Szöllősi majdnem ünnepélyesen. A magyar nyilasok valamennyien: hittünk a német győzelemben, a németek szavának. A németek: nem hittünk, de teljesítettük – nem a parancsot – a kötelességet. Aztán a hírek közt – Tildy elutasította Imrédy kegyelmi kérvényét. Holnap kivégzik. Az üres csészék ott állnak a kis asztalon.

Most van a siralomházban. Valóban vallásos? A halálra – megpróbálom magam is – képtelen központosítani az ember a gondolatait; mintha egy ismeretlen nyelv szövegét, egy felsőmatematikai képletet kellene megoldani. De hova csap – mellécsapva is – a gondolat? Belenyugvás, vak remény? Kétségbeesés, vágy a teljes megnyugvásra? Majd egy óráig némán ülünk. Kit érezhet maga mellett, s jelent-e ez valamit?

Komlós estefelé – vállaljam el mégis az áldozatul esett írók antológiáját. De ha nem fogadja is el, megérti érvem: a tapasztaltak után jöhetne még ezért is támadás, zsidó barátaink sírjára állva akarok kitűnni. S ez az ügynek is árthatna. Csaknem nyolcvan névből álló listát mutat; egy percre belenémulunk. „Sok listát láttam, de az enyém a legnagyobb.”

Szerinte a zsidóság és magyarság teljesen szétvált. Minden zsidó kivándorlásra gondol. De ő marad.

A kérdés megoldhatatlan. De vannak megoldatlan kérdések is.

Szondival volt együtt a deportálásban, aztán Svájcban. Flóra megjön – már csak Szondiról folyik a szó. „Eleganciával” viselte az éhezést.

 

*

 

Kevés író van, aki annyi szívóssággal, értesültséggel, tudással, sőt szinte ösztönnel jött volna mindig rá, hogy tehetség birtokában hosszan nem szabad írni.

 

*

 

Major Tamás telefonálás után kijön. A kért tervet a szokott lelkességgel fogadja: mutassa be (15-én) ne csak Petőfi költészetét, hanem egy kicsit a kort is. Szavalja el a Királyokhoz-t, aztán Mező Dániel erre írt Petőfi-gyalázó zengeményét, Rosenthal Mór Petőfit és Ferdinándot összebékítő klapanciáját, majd Petőfi válaszát, A gyáva faj, a törpe lelkek-et. Örömmel fogadja, rögtön előadatja Krleža Glembayak-ját, amelynek lefordítását épp ma írta meg Dudásné.

 

*

 

Szeretem ellenségeimet. Nem úgy, mint a keresztények. Szeretek küzdeni. Mennyi tűz s lendület rekedt bennem, gondolom néha, hogy sohasem küzdhettem kedvem szerint. Méltó ellenfelet nem adott a sors. Gúny, megvető pillantás – ez lehetett a legtöbb, részemről, aki érzékeny gyermekségem ünnepnapjait minden üveg alkatrészükkel csattogó és csörömpölő kocsmák előtt állongtam végig, származván véletlenül oly faluból, ahol (már Vas Gereben feljegyzései óta) mise nélkül inkább telhetett el vasárnap, mint legalább egy fejbetörés nélkül. S most? A legyőzöttek már nem az én dolgom; oda nem kard kell, nem bajviadal.

 

*

 

Ez a szürrealizmus, a kereszténység! Szeressétek ellenségeiteket! Credo quia absurdum! Ilyen szellemi bukfencre, ilyen érzelmi képtelenségre a Dada sem merészkedett. A Dada Krisztus. (Ki érti még ezt?) Most kezd a tan imponálni, hogy a túlsók közelednek feléje, az egész világ megkerülése után.

 

*

 

A Csizma az asztalon gombhoz varrt kabát volt. Hálából írtam meg, úgy megörültem, olyan jót mosolyogtam a puszta címnek. A Borsó a falra és a Mennykő a csalánba már utánérzés volt. Még egy jó könyvcím, ez: Kitaláltam. Mit találhatnék ki hozzá?

 

*

 

A feminizmus, ifjúkorom lelkes amazonja! Észrevétlenül öregedett meg, mint egy vidékre költözött nagynéni. Tegnap véletlenül találkoztunk; behúzott fejjel ódalogtam el, nehogy behívjon még valahová!

Mariska:

– Émamám, szabad volt két mandulát megennem?

 

*

 

Első alkotásom, amelyet valaki betéve tud:

 

Elefánt, Ha nem bántod, ő se bánt.

 

A mű nem hosszú, s tudója elég közel áll hozzám.

Lóc kapott a hivatalában hat mázsa hasábfát – de a Vágány utcából kell felhúznunk kiskocsin holnap. Telefon este Veres Péterhez: Meglesz-e az az ötös baráti beszélgetés? Színházban van, utána pártköri értekezlet. Joci jobban van.

Éjfél felé Péter. A „rémhírek”-ből csak annyi az igaz, hogy a feszültség a koalícióban sose volt ilyen erős. Tán szakadás lesz. Ez már a válság, de erről nemigen lehet beszélni csak így, telefonon. Aztán ennél sokkal lelkesebben, milyen volt a ma esti táncbemutató. Végre valami hitelesen paraszti. Nem dekorum, hanem élet! Muhorayék első szép eredménye stb.

Egész nap a telefonértesítést várva, mikor kell lemennem a fahozáshoz. Nincs fa.

 

*

 

Le a kalappal minden mesterteljesítmény előtt. Szabó Lőrincbe elsőnek R. vágott bele – ahogy mondják – a Vezér című vers miatt, hogy Hitlerhez szólt, 1928-ban! Az indíttatás freudian egyszerű: Vezérhez, Mussolinihez R. írt – 1935-ben egy zagyva Ad Ducem-et. Valaki végre – Zelk – rá is olvassa. Megrendülten néztem a döfést, ez után nem áll fel. Felállt. Négyhasábnyi makarónimondat után: az Ad Ducem épp gyalázta a Vezért! Forradalmi vers volt! „Szavalták is titkon eleget.” És senki sem kérdi: mért nem szavaltatná el most egyszer nyíltan? A lenyűgöző művészi ösztönt bámulom: hazudni csak olyat szabad, amitől a csillagok is lehullnak.

Veres, Kovács, Darvas, Erdei, Farkas Ferenc: tanácskozás délelőtt Farkas lakásán, délután Kovácsén. A pártkongresszusi mondanivalók előkészítése, összeegyeztetése, az Erdei–Kovács ellentét miatt. Kovács a béke érdekében hajlandó visszavonulni a főtitkárságtól, ha nem Erdei kéri magának. Erdei – nem mert személyi ambíció, hanem mert pártügy – igényt tart rá. Tíz perc múlva, ahol októberben abbahagyták. Aztán emelkedés. Kovács elképzel egy személybe tömött nemzeti tudatot is – Zsilinszky például, amikor az egész magyarság hallgatott. Darvas előttünk küszködik, mi neki az első: a nemzet felszabadulása-e vagy a népe! Végtelen körforgás ekörül, mint mikor a lemezen a vonal végére jutott tűt vissza rakják az elejére. Péter közben a falon függő Hufnageleket nézdegéli.

Délután kerül sor arra, amit reggel megemlítettem. A Szabad Szó-ba írt első cikkemben leírtam, s aztán többször megemlítettem: addig maradok a politika közelében, amíg úgy érzem, mulasztást követnék el. Betegségem és húzódozásom a debatterkedéstől hónapok óta távol tartott. Az alkotmányozó kongresszust látom annak a pontnak, amikor a pártból kiléphetek, a képviselőségről lemondhatok. A pillanatnyi politikai feszültség miatt várhatok ezzel valamelyest, a lépést félremagyaráznák. De elvben már most véglegesíteni akarom az elhatározásom. Az első két válasz:

Darvasé – a mandátumodról is lemondsz?!

Erdeié – miből élsz meg?

A párt elvesztette teljesen az írói, a szellemi szárnyat (ahogy már a nyáron, sőt tavasszal Boldizsárral, a Szabad Szó miatt való összetűzésemkor megjósoltam). Ha az ellentét nem szűnik meg, a párt tovább bomlik, vagy tovább topog egy helyben. Legjobb volna, ha Kovács is, Erdei is teljesen visszalépne, sőt ha mindkettőt kizárnánk: ha Péter irányítaná szinte teljhatalommal a pártot. Azért lépek ki, hogy az ügyet, a régi célt valaki tovább őrizhesse; hogy az esetleges bomlás után is találkozópont legyen; arbitraire az ellentétek közt. A mozgalom vesztene? Nyerne. Nekem a pártnál fontosabb maga a parasztság, a nép, a magyarság. Megoldásul ezt: írok néhány sort, s a vezetőség ezt olyan hangon venné tudtul a lapban, hogy senki sem gondolhasson rosszat.

Aztán újra az ellentét eszmei része. S persze utána törvényszerűen a személyes. Erdeiék egyik embere, a szegedi titkár, H. hivatalos előadásban Kovácsot részegesnek, nősülésével a kapitalistákba, zsidókba olvadónak s tudj ördög még minek mondta – jegyzőkönyv van róla. Kovács a pártbíróságnak ezért H. kizárását terjeszti elő. Erdei hosszú érvelése, hogy álljon el ettől. Péter újságot olvas, sőt szó szerint szundít egyet. Fél nyolcig forog a lemez. A pillanatnyi feloldódás után is, hogy (Darvas indítványára) Péter vegye át teljesen az irányítást, szüntessék meg a főtitkárságot, Erdei és Kovács alelnökökként csak adminisztratív ügyeket intézzenek.

A laptudósítások és mendemondák szerint Imrédy így halt meg:

Délután négykor hirdették ki előtte a kegyelem elutasítását. Visszajövet megbotlott a folyosón, a fogházőrök karonfogva vezették a siralomházba. Este felkereste húga és unokahúga. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, pap volt vele. „Mindent másképp csinálnék” – mondta. Reggel feketekávét ivott; nyolc helyett kilenckor vezették ki az udvarra. „Gyilkos! Gyilkos!” – kiáltozta a közönség. (Az újságok szerint nem voltak nők, a szóbeszéd szerint főképp azok voltak.) Imrédy hajadonfőtt volt, barna kabátban, térdnadrágban, bakancsban. Megnyúlt falfehér arcán a ráncokban állandóan gyöngyözött a verejték, bele-belefolyt a szájába. Botladozott, az ítélet kihirdetésére csak fejjel bólintott. Fogházőrök vezették a fal előtt fölrakott homokzsákok elé; rogyadozva lépdelt, itt is alig tudott talpon állni. Kétszer megcsókolta a papot. Gyorsan bekötötték a szemét. Alföldy László alezredes (akit a tárgyaláson láttam) tüzet vezényelt. Négy fegyőr lőtt rá. A közönség nagy éljenzésben tört ki; a demokráciát és a köztársaságot éltették. Kimenet ilyen hangok voltak: „Egész megkönnyebbültem! Az ember szabadabban szívja a levegőt! Na, ugye, megérte, hogy eljöttünk?” A holttestet kiadták a családnak.

A család – unokahúga – így mondta el:

Teljesen nyugodt volt. Mikor a kegyelem elutasítását kihirdették előtte, Zimányi pátert kérte, a lelkiatyját. Meggyónt, megáldozott. Este 11-ig húgával és unokahúgával beszélgetett, még tréfált is. Gondolkodott, mit mondjon az utolsó pillanatban. Erre készült: Éljen Mária országa! – mert azokban a hetekben nagy Mária-kultuszba merült. Erről azonban a védő lebeszélte. Nem vett fel meleg ruhát, kalapot, hogy azok megmaradjanak a hozzátartozóinak. Örökül hagyta, hogy nevét semmi politikai tüntetésre ne használják fel. Kilépett az udvarra, legfeljebb a hidegtől didergett. Csak egy-két becsmérlő kiáltás hangzott fel. Eltökélte, hogy semmi szokástól eltérőt nem cselekszik. Mikor a szemét bekötötték: Jézus, Jézus, Jézus! – mondta, az újságírók erről írták azt, hogy motyogott valamit. A holttestet nem adták ki a családnak.

Igazság. Nem ábrándít ki Rousseau-ból, hogy alapelve, a bon sauvage gyermekes tévedés. Nincs kisebb hatással rám, amiért tulajdonképpen egy természettudományi és bölcseleti képtelenségért buzog. Ettől szememben még tudósnak s bölcselőnek sem kisebb. Elméje, szíve, nemes lendülete, a nyilvánvalóan rossz irányban is mennyire előreviszi az igazság felé. S mennyire helyben topognak ellenfelei, akiknek (tehetség és bátorság helyett is) igazságuk volt, csak igazságuk!

Németh László ellen a fő kifogás (és az utolsó is), hogy „zavart” kelt. Mit keltsen egy eredeti gondolkodó (sőt akár eredeti gondolatok híján is egy nagy tehetség), ha elsősorban is nem zavart? Megnyugvást keltsen, elmerenyheséget, vagyis konzervatizmust? Azt nézd: erjeszt-e, előbbre visz-e? Jó élesztő-e a jövőre? Köszönd meg annak, aki felpezsdít, útra lendít.

A jó vadember ostobaság, mert a vadember – mint kiderült – aljas, gyáva, a legbonyolultabban gonosz és kártékony. De végül még ennek a felfedezése is Rousseau érdeme. Hány keserű, sőt mérges mag növeszt édes gyümölcsöt, kocsiderékszámra!

 

*

 

Platón említ egy tudományt – a pszihagógiá-t. Ez a lelkek vezetésének a tudománya. Hogy ebből nem fejlődött külön szaktudomány. Holott Platón az alapkövet is lehelyezte. A szónoklás ez. A propaganda – hivatalok, a sajtóirodák, a közvélemény – kutatók és irányítók után elképzelem a doktorált és műszerekkel felszerelt pszihagógusok korát.

 

*

 

A kaméleon minden színt felvesz, csak fehéret nem.

Paraszt kongresszus. Kimegy egy olyan apróka ember, mint egy bibircsók, alig éri fel az előadói polcot. A második mondattal akkora hangot ereszt ki, mint egy oroszlán. Az arcok a meglepetés vidámságával fordulnak felé. Komoly fejtegetését is az akaratlan mosoly szívja magába. A disszonancia zavar? Itt az segíti a diadalt.

A szilasi kiküldött. Üvölt, veri az asztalt, hízeleg „Veres Péter kedves elnökünk”-nek, az „édes magyar testvérek”-nek, a „diadalmas demokrácia nagy vezérei”-nek. Erősen dógunk, óma, de hirtelen egy mögteremtés! Kálmán Sándor. Ez az a volt bérlőfi, akiről Szilason beszéltek? Péter egykettőre letessékeli.

Megrendezett tapsok? Egy közbekiáltás feldobja a vádat.

A kálozdi kiküldött a papok ellen. Az első „forradalmi hang” – ne nektek, tiszántúliak! Befejezésül: „És mi akár meghalunk ezért! A hősi szobron az van: pro pátria, a hazáért. A mi sírunkon majd ez lesz: pro pátria, a parasztságért!”

 

*

 

Szatmári: „Úgy nálunk Majsán, mint vidéken.” „Csak kapával vagy kaszával ha kitehetnek bennünket a földről!” Az óriási taps közben szerényen meghajtja magát.

ifj. Csatáry Ferenc, Mezőtúr: „A tanítók nem tanítanak.”

 

*

 

Jövet – Kereszturyval – nagy csapat a Markó előtt: Rajniss kivégzését akarják látni. Jó részük nő, jellegzetesen jómódú, városi. Zsidó is? – távolról nem látni. Kiengesztelődik ettől az indulat, vagy növekszik? Mint szomjúhozónak a sós víz.

 

*

 

„Amikor a parasztasszonyoknak nincs cipőjük, az embereknek meg bakancsuk – én, paraszttestvéreim, a bilgeri csizmát reakciós viseletnek tartom!”

Egy intellektuel (úgy mondja: csinyálni, módust találnyi a gazdasági síkon): azt akarjuk, hogy a parasztság maga vágja zsebre a munkájának a gyümölcsét.

 

*

 

Várnagy – egy hívő végre; noha pap. Pap volt, most Budakeszin epilepsziás otthont vezet. (Hat-hét éve voltunk ott Flórával.) „Nem cserélnék se a hercegprímással, se Raffayval, se Ravasszal. Azt mondja az a humanista: »tarpéji szikla!« Én meg a Bibliával: a repedt nád és a kormos mécskanóc, az az igazság!”

Alacsony termet, térdig érő fekete kabát, fényes kihajtóval, mint a szmokingon; csinált nyakkendő, elnyűtt keménygallér; apró szem a piros, rokonszenves arcon.

„Őrült”?, – végre pozitív irányú; bár minden ember ilyen volna.

 

*

 

A mai Világosság riportja „Szálasiék a siralomházban”. „Beszélgetés Rajnissal.” Amihez újságíró nyúl, elrontja. Hogy utálta őket az ország októberben. Valóban hazaárulók. De most a levegőben mégis az érződik: nem tanul esetükből a magyarság. Nem a bűn kapott hangsúlyt, hanem a megtorlás.

Regényrészlet

Az idei március 15-re a falragasz Petőfi és Kossuth együttes képe, kardosan, korabeli magyar díszruhában. Ma közvetlen szomszédságunkban új falragaszok voltak: „Bratia Slováci!” meg a többi ilyen rajzos felhívás a tótokhoz, térjenek haza (egy-egy ottani magyar áttoloncoltatása árán). Kossuth s Petőfi nemesen oldalt fordított fővel ezeket a képeket és szövegeket nézi. Visszatérnének?

Mégis ide kell írnom a pointe-t, hátha magam sem kapcsolnám később. Véletlenül mindkettejük eredetre – slováci!

Még a legszínesebb plakát rajzolójának nevén akadt meg a szemem: Richter.

 

*

 

Ilyen gondolatokkal Pilászy Gyuri temetésére. Harmincnyolc éves volt – tüdőbaj. Csak az utóbbi esztendőben ismertem meg, azután, hogy saját szándékából közbenjárt Bellatininál, hogy ne tegyenek ki a bankból. Le akart menni Temesváryhoz is. Mint magyar tartott megmentendőnek, bár ő jobboldali volt. A magyar-rajongása vitte jobbra. De hisz ő is szlovák eredet volt!

 

*

 

Természetes, hogy ha az emberiség nem kapja meg átoknak a betegségeket, soha nincs orvostudomány – minden tudományok őse és megindítója. Minden felfedezés tehát egy-egy átok elhárítására történt? Micsoda nyomorúság, hogy a saját fülemmel nem hallok New Yorkig, hogy a két karom nem visz fel a levegőbe! De most már ott tartunk, hogy utólag ébredünk rá nyomorékságunkra, a felfedezések arányában. Vagyis a legnagyobb átokkal híres elménk van megverve. Bújhatunk a föld alá szégyenletünkben, hogy nem tudunk átjárni a Marsba, a túlvilágba! Az Istenhez.

 

*

 

Mialatt Miszlai (sárszentlőrinci földim) itt van, cseng a telefon. „Szűcs János úr kéreti szóra az író urat!” Aztán: Szűcs János, főügyész… Nem vállalnád a népügyészi tisztet Hóman ellen?” Nem.

 

*

 

Később Bözsike, (?) negyedórára, Kaposvárról, egy kifestett liba társaságában. Egy képeslapot nézeget (a liba), amelynek címlapján Szálasi a bitófa alatt. „Rém érdekes! Itt még él? Vagy már akasztás után?” „Hát ez meg is érdemli a kötelet” – így Erzsike. Jól vannak.

 

 

 

 

Farkas Ferencnél. Az elnöki tanács tudomásul vette a lemondást, de tiszteletbeli tagságot ajánl fel s díszmandátumot.

Hóman-tárgyalás. Kalapok a fejeken. A szünetben az elnök, a bírói székben maradva rágyújt. Erre az egész terem.

Az egyik bíró, nő; erősen kifestve. Vonásai pontosan, mint Varjas Jankáé.

Bassola vallomása. Nem is az a fontos, amit mond, hanem ahogy mondja.

Egy 78 éves öreg – Wertheimer? – a zsidó egyház valami vezetője. Úgy ismerkedett meg Hómannal, hogy Hóman mint a múzeum igazgatója pénzt kért pesti mecénásoktól, hogy megvásároljanak egy történelmileg fontos gyűjteményt a bolsevizmus koráról.

Erre az egyik bíró:

– S milyen célzattal vásárolta meg, a bolsevizmus ellen, vagy mellett?

– Nem értem, kérem.

– Nem azért szereztette meg, hogy a bolsevizmus ellen használja fel?

 

 

Hain-tárgyalás. Weisz József tanú elmondja, hogyan vitték a Majestic pincéjéből a Városmajor utcai nyilasházba, onnan a Lánchíd alá. Péter Andrással volt összekötözve. „Agyonlőnek bennünket” – mondta Péter. Weisznek sikerült kioldani a kötelet, elszaladt, elrejtőzött egy szemétgödörben, onnan hallotta, amint a többire sortüzet adnak.

Valaki rosszul lesz a teremben.

Előttem egy asszony (a hallgatóság nagy része nő) feljajdul, elfordítja, de aztán felnyújtja a fejét. „Hangosabban – mondja – semmit sem hallani!” Mellette Kosztolányi fia.

Koltai sorsa eldőlt. Az egyik rendőrtanú szerint kiadott foglyokat nem rendőri közegeknek is.

A vádlottak egy szót sem takarítanak meg a védelmükre. Haint újra és újra az elnök szakítja félbe.

Koltai: A mulatozásokban nem vettem részt.

– Maga akkor gyászban volt, hogy nem ment el? – kérdi az ügyész.

Nagy nevetés.

Előzően:

– Mondja, Koltai, maga sváb-hegyi magyar Himler.

A szünet alatt a kitóduló közönségből egy idősebb asszony a vádlottakhoz:

– Akasztófa-jelöltek! Itt kellene mindet agyonverni.

Az elnök: A nagyszámú közönség végett a tárgyalást a törvényszéki díszteremben folytatjuk.

Taps.

Schlachta Margit beszélget Koltaival. Mindketten mosolyognak.

Elnök: – Mondja szemébe Hain Péternek, hogy nem mond igazat.

Koltai: – Hain Péter nem mond igazat.

Óriási lárma. A két vádlott egymást túlkiabálva magyaráz az elnöknek.

Kelemen főorvos, a csepeli zsidótábor volt parancsnoka: A bombázás után Koltai kijött: „Mennyi zsidó dögölt meg?” ez volt az első szava. Mondtam, csak épületkár esett. „Kár” – felelte.

Koltai: – Épületben sem esett kár.

Megint nagy lárma. Elnök: – Maga ezt enyhítő körülménynek mondja?

Koltai: – …hogy oda bomba sem esett, és így… Nem hallani.

Kelemen emelt hangon magától mondja az eskü szövegét.

 

*

 

Nem engedik be a tömeget a Markóba. „Ó, pardon, képviselőket igen” – mondja a rendőr. „Miért van zárlat?” „Kivégzés.”

Sietek a folyosón; az ablakokon csüngnek az emberek. Nem fogok kinézni. „Most vallatják az asszonyt!” – hallom. Aztán: „feljelentett egy zsidókat rejtegető főhadnagyot; hét ember halálát okozta, hogy rabolhasson.”

Nem tudom megállni, egy percre mégis letekintek. Töpörödött asszony áll egy leterítetlen asztal előtt; az asztal mögött két férfi; az egyik olvas, előtte még öt ív. Azt mind elolvassa? A három akasztófa egyikén ponyvával sarkig letakart emberi test függ. Az asszonyt két fegyőr karonfogva tartja, ahogy a temetéseken az özvegyet szokás. Már fordítják is hátra. A hóhér megkötözi a kezét, felvezetik a zsámolyra. Ott kötelet csavarnak egész testére, a bokájáig. A hóhér létrán felmegy, a hurkot a cölöp kampójára akasztja, aztán az asszony nyakába veti. Három másodperc? Annyi sem, ameddig ezt a mondatot leírtam. A test megráng. A pribékek már állnak is félre (addig az asszony lábát fogták), s a hóhér kendőt vet a fejre. Aztán lejön, kifújja az orrát. Vége. A közönség tódul ki. Egy ferencrendi szerzetes és egy fekete taláros protestáns pap közeledik távolról egymás felé. Kezet fognak. Együtt mennek ki. (A kivégzett férfi: Jakity Károly volt nyilas pártszolgálatos, az asszony Stregova Lajosné sz. Szabó Erzsébet. Vitéz Rimahidy Vilmos századost és még hat embert öltek meg.)

 

*

 

Egy tárgyalás. (A Korkép-tanulmányokhoz).

– A védőtanúk később! – a közönség már az előző tárgyaláson megpfujolta az elnöknek ezeket a szavait.

Schlachta Margitra vonatkoztak.

Ma szólítják – a pfujolás rögtön felharsan. De Schlachta még nincs itt. „Maradjon otthon!” Aztán meg kéretlenül lép be. Kiküldik. De mikor hívnák, megint csak nincs itt.

Végre nem hiába szólítják.

De mielőtt belép, feláll az ügyész. Délelőtt Schlachta engedélyt kért tőle, hogy főtt tojást, kenyeret, szalonnát adjon át Koltainak. Ezt kötelessége jelenteni, a tanú elfogultságának jellemzéséül.

Zúg a felháborodás.

– Na, itt van! Mellé kell ültetni! – Melléakasztani!

Schlachta valami ápolónői ruhafélében van. Egy hasonló öltözetű nő követi. Mindketten leülnek a vádlottak padjára.

– Ide álljon. Ne a hallgatóság felé. Szemben a bírósággal!

Nevetés.

Körülményesen leveti kabátját; mosolyogva elrendezi a vékony kis selyem nyakbavetőjét.

Hatvanegy éves. Képviselő, valami nőszervezet főnöknője.

– Ismeri Koltait?

– Nem.

– Hát akkor miért jött ide?

– Csak kétszer láttam. Bizony nem ismertem volna meg.

Mosolyogva hátra-hátrafordul, a pisszegés, a kiáltozás irányába. Nagyothall?

Hívő katolikus, belső parancsra jelentkezett tanúnak.

Koltai olyan jót tett vele, hogy azt el kell mondania.

1944 novemberében a rendházba betörtek a nyilasok, mert megtudták, hogy oda mindenféle vendéget befogadtak.

Hosszas kérdezgetés után derül ki, hogy ezek a vendégek halálra keresett zsidók voltak, az utcáról menekültek be.

– Kitért üldözöttek?

– Volt köztük nem kitért is.

– Milyen társadalmi állásúak?

Valaki közbekiáltja: – Akik jól lepénzeltek!

– Volt ott koldus is. „Mert Krisztus előtt…” – Tiszta éneklő hang.

– A nyilasok negyven embert bezsúfoltak egy szobába, őrt állítottak, amíg majd elvihetik őket. Másnap valaki értesítette Koltait. Mindenféle ürüggyel húsz embert rögtön kiengedtek az őrizetből. A másik húszat felvitték a Sváb-hegyre, de mikor ő másnap felment Koltaihoz az érdekükben, már azokat is elbocsátották.

Az egyik bíró: – S tudja ön, mi ez ahhoz képest, akiket nem bocsátottak el?

S kérdések: – Bántották-e ezt a negyven embert? – Nem. – Látta-e ő ott fenn a kínzásokat? – Nem. – Miért nem mentett meg több embert?

Aztán az ügyész: – Miért pártfogolja ön annyira ezt az embert? Tudja, mit csinált ez? – S jellemzi.

Ő nem pártfogolja. A törvény úgyis megteszi a maga dolgát, de ő az emberi könyörület nevében…

Az egyik bíró: – Nem pártfogolja? Hisz itt hallottuk, hogy még itt is csomagot akart átadni neki. Tojást, sonkát.

A nő eszelős?, – vagy ez a vallási megszállottság? Gyermekes örvendezéssel felel.

– De hisz engedélyt kértem. A tízóraimat adtam át volna…

Hálás, nagy nevetés.

Az elnök: – Ki szólította önt fel a közbelépésre? S hogy ezt a levelet megírja?

Megint az a báva mosoly.

– Senki, kérem. Amikor olvastam az újságban, hogy Koltait hazahozták, krisztusi kötelességemnek éreztem…

Az egyik bíró közbevág:

– Hogy a gyilkost mentse!

De a hallgatóság már néma.

Az elnök leinti a bírót, aztán az ügyésszel kap össze. Az ügyész most a nő mellé áll. „Mindenki tudja, mit tett Schlachta Margit a németek bevonulása pillanatától élete kockáztatásával…” – bő, zengő szavak.

– Ne tessék itt kommentálni! Kérdezni tessék!

Aztán Koltai kérdez:

– Mi történt volna azzal a negyven emberrel, ha én nem mentem meg őket?

Az egyik bíró: – Ami azokkal, akiket nem „mentett meg”!

Schlachta szavát nem hallani.

Még előbb az ügyész:

– Álljon fel, Koltai! A maga felesége zsidó volt. Horovitz Margit. Maga életveszélyes fenyegetést írt neki, ha nem válik.

– Figyelmeztetem – mondja az elnök –, családi vonatkozásúra nem kell felelnie.

– Nem igaz! Családi ügyeim nem tartoznak ide.

– Majd csatolom azt a levelet!

Mi derült ki eddig? Hogy az emberek mégsem bántottak eléggé ahhoz, hogy hasonlóvá tegyenek magukhoz, hogy gyűlölni tudjam őket.

Mikor visszavonulok az emberektől, igazában magamtól vonulok még vissza. Tisztáznom kell valamit a csendben? Igen, de igazánból nem magamban, hanem az emberek világában. Ezzel a világgal vonulok vissza, hogy nyugodtabban szót cserélhessünk.

Megmentenék egy gyilkost is? Ha hozzám fordulna segítségért… De ha megmenekedve is csak a gyilkolást folytatná? Viszont megjavulásának is előfeltétele, hogy megmeneküljön.

Nem az én ügyem… Tudtom nélkül vétkezett, vagyis passzív voltam a bűnnél, legyek tehát passzív a büntetésnél is, ne vegyem tudtul a megtorlást… forduljak el. De a jóra való restség? (S nemcsak azért, mert a hét főbűnök egyike.) De az én mentésem már cselekvés! Néha nem is veszélytelen. Ez a veszély, ez az eddig idegen elem zavar meg. Végül gyávasággal vádolom magam.

Visszavonulva térek igazán az emberekhez vissza. Azért vonulok vissza, mert nincs bennem bosszúérzet. Vagyis szeretem a világot.

 

*

 

Baudelaire spleenje és világmegvetése! Senki sincs benne úgy a világban, mint az, aki unatkozik. Ez a spleen a legkínzóbb valóságérzés volt – Baudelaire-t is halálra fojtogatta!

 

*

 

Bejön Pikler, tíz éve nem láttam; tíz éve tartóztatták le. Egyenesen az íróasztal mögé kerül, betelepszik a karosszékbe. A „mi újság”? úgy hangzik, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára.

Kevésbé barna. „Semmit sem változott.” Beszédesebb, mint akkortájt – így még fiatalabbnak érzi az ember.

Nincs különb dolgunk, mint annak az útnak a részletes felidézése, amikor a Dunán és a Sión feleveztünk Ozoráig. Hol is háltunk meg? Ercsiben, Agárdon, Udinán, Pálfán – persze Précsényiék! Hogy felsültünk az atyafisággal. De aztán az ozorai három nap! Panni, Kati, Sári mongol szeme! S a szöllőhegy? Béla le akart itatni. – De nem ittam!

– Nehéz volt a börtön?

– Elmúlt. – S nevet.

– Mennyire is ítéltek?

– Tizenhét év.

– Meglepődtem, mikor elfogtak. Jóakaratú, haladó polgárnak hittelek – még én akartalak egyről-másról meggyőzni. Azt hittem, szívességből kezelted a mozgalom vagyonát…

– Már harminckettőben pártutasításra jöttem meg Triesztből. – Mi lesz a világgal? – Volt feudalizmus, lett kapitalizmus; szocializmus lesz – a dolognak ez a része a legvilágosabb.

A legnagyobb eredmény itt: meghalni tudni. De micsoda nemtelen játék velünk, hogy ennek az elérése nem olyan, mint ahogy az ember végre feljut egy csúcsra, s tagjaiban a fáradtság léleküdítő fájdalmával letelepszik, és csak szemlélget maga köré… Hányszor készen voltam (vagy már-már készen) a méltó halálra; hányszor közelítgettem a csúcsot! Volt, hogy már üldögéltem is egy-egy percre azon a magaslaton, s a fáradtság fájdalma a pihenésben sosem érzett derűvel s a testinél is magasabb emelkedettséggel ajándékozta meg a lelket. S aztán megint lekerültem a hegyről. Ízleltem a szép halál lehetőségét. De attól még úgy lehet, a legnyomorultabban s leggyávábban, pondróként végezhetem az életet.

Hátralévő napjaim távolról oly idillien szép birkanyája napról napra fogy. Mindennap kényelmesen, jó étvággyal megeszek egy birkát. S közben halálos veríték ver ki: mi lesz, ha egy nap elfogy a nyáj? Micsoda kétszínűség: siránkozva azt sajnálom, aminek én vagyok a hóhéra.

A megoldás (legalább logikailag): ne zabálj. Légy mértékletes. Tapasztalhattad, minél inkább megtöltöd tartalommal a napjaidat, annál tovább tartanak, a nyáj – aránylag – annál lassabban fogy.

Az idő dolgozik. Ha másért nem is: dolgozz azért, hogy az idő munkáját lassítsd benned. Erővel csak erőt lehet szembeállítani. Épp a henyék élete – panaszolják is – egy pillanat. Ingyen senki sem ad semmit, az isten se.

 

*

 

Százszor inkább a rák, mint az akasztófa, természetesen. Isten vagy a sors akaratát (kezét) még eltűröm rajtam, de – emberét?!

Rádióból este az UNO (a United Nations Organization) megnyitó ülésének közvetítése. A jövő „legláthatóbb reménysége”. Az amerikai elnök, Truman üdvözlő levele. „Büszkén üdvözöljük földünkön” stb. New York polgármesterének üdvözlő szavai (ha jól hallottam) ugyanilyen stílusban. Nem ünnepélyesebben, mint egy iparosegylet megnyitója Ozorán. Ez az egész mesterség? Csak ennyit tudnak ők is a szavakkal teremteni? Sőt Ozorán a szavak még többet teremtettek volna.

Nagy nap. Mariska végre ki tudja ejteni az r-t. Magától kezdte el, reggel az ágyban, hogy drch, trch. Egymagában az r helyett még j-t mond, de összetételben már sikerül, igaz, csak a szavak elején: drépa, dretek, drigó. Az első értelmes szó: drót, aztán tréfa. Vagyis a szláv szókezdő mássalhangzó-torlódás is, amelytől a magyar úgy idegenkedik, tulajdonképpen könnyebbség. „Mondd azt, hogy róka.” – „Jóka.” – „Mondd, hogy zdrásztye.” – „Zdrásztye.”

 

*

 

Elnyűtt villamosalkalmazott ruhában, húsz év körüli fiatalember. Egy barátja helyett jött fel, mert az igen szégyenlős – költő. Megmutathatja-e a verseit? Kérem. Nincs itt nála belőlük, de egyet tud kívülről. Ahogy mondja, látom, ő maga a költő. Rokonszenves, szerény, intelligens, a rossz verssel is.

A szokásos tanács. De cipője sincs. Munkája sem – még mindig a barátjának. Tanulni szeretne, négy polgárija már van. Örömmel, amiben csak segítségére lehetek. De lakásuk sincs, özvegy anyjával (akit rajongva szeret) egyelőre vidéki rokonoknál húzzák meg magukat, mert a pesti egy-szoba konyhát szétvitte a bomba. Az anyja vici a Városmajor u. 22. alatt.

Rokonszenves fiú – nem vehetnénk ide házmesternek, ha Pistáék valóban elmennek? Úgy látszik, a sors küldte ide.

Jó, hozza fel a „barátját”. De előbb a verseit szeretné megmutatni. Jó, az is. Hozhatja rögtön?

Egy félóra múlva, amikor már ábrándban el is helyeztem őket, sőt már íróvá is neveltem, a fiú hangja a bezárt kerítésen kívül: Jó napot! Flóra nagyothalló édesapját szólongatja, aki a kertben nyesi a rózsákat. Jó napot! Hé! Öregem! Fater, nem hall! Fater! Hütty! És füttyentget. – Nem szólok, halljam végig a szerénységet. – Na végre! Kinyitni, kinyitni! – és mutatja kézzel is a kulcsforgatást.

 

*

 

Püski. Lacitól jön: már jobban van, nagy levélben válaszol Péternek. A harmadik drámán dolgozik. Együttes megbeszélésre feljönne Tamásival, Veressel, velem, Kodolányival.

Szombathelyi-tárgyalás. ½9-kor még senki. A sötét kis előszobában egy Don Quijote és egy Sancho Pansa: Szombathelyi a fegyőrrel. A raglánban még magasabbnak látszik. – Szervusz, – int felém, holott sose tegeződtünk. A kis fegyőr köztünk, mint egy haragos kis puli: – Kérem! Tilos beszélni! Arrébb, kérem!

A tábornokok civilben; ezeké volt a sorsunk?

Se Kovács, se Márai – akik pedig legtöbbet tudnak róla.

Elmondom pontosan, ahogy történt: – esküt kell tennie rá! 1942. májusában a kolozsvári főtéren a könyvnapon, mikor hozzánk lépett, rögtön a börtönében lévő Kovácsról kezdtem beszélni. Milyen kínos csend támadt akkor! S később a lillafüredi írótalálkozó. Nagy István, Darvas, Veres beszélt (S Zilahy s Márai; én nem). Erdeinek is valami büntetés-elengedést kellett kérni, „bujtogatásért” volt elítélve.

Az ügyész: – S mi történt Kovács Imrével?

– Kiengedték.

– De milyen feltétellel! Nem írhatott; elnémították!

Azt nem tudom. – Kijövet jutott eszembe: akkor szerződött a Magyar Nemzet-hez.

A folyosón Zilahy, az atombombáról, a világ átalakulásáról, az ipari találmányokról. Minden évhez megvan a maga eugenetikája. S Platthy; nem győz helyeselni.

Zsolt nagy támadása Veres ellen. A feltámadt új antiszemitizmust pusztán Veres izgatása okozza. Pontosan, mint az ellenforradalmi sajtó szerint a szocialista mozgalmakat az a néhány „uszító”.

 

*

 

Reggelente két nap óta Mariskával a Kalevalá-t. [forgatjuk.] Könnyebben emlegeti Vejnemöjnent, Kavet, Ajnót mint én. S a kis kacsa tojása, amelyből a föld és az ég lesz! Kész előtte a világteremtés! Hogy helyezik majd bele a tanítónénik Jézust?

A Köznevelési tanácsban a tanítóképzésről. Beszéd közben ébredek rá magam is, mennyit tudok róla.

Este Kereszturyéknál Favre (a francia követ), Gachoték, Boldizsárék, Szent-Györgyiék.

Tohonya gránátos, monoklival: szemre ez a követ.

Novella

A változást Szekeresné szemében legjobban a telefonkönyv mutatta. Az ostrom alatt szétlőtték a huzalokat. De a készülékeket már előzően elszállították sok lakásból; a zsidók nem tarthattak telefont. A nyugatra menekültek lakásából meg a zűrzavar sodorta el a készülékeket. Az 1944-es ezeroldalas telefonkönyv helyett 45 őszén nyolcvanoldalas kis füzetet bocsátott ki a posta; alakra az is jó, ha fele volt a régebbinek.

S ebben csupa új név volt. S micsoda nevek és címszavak! A Kommunista párt csaknem másfél hasábot foglalt el. Az ember hosszas keresés után bukkant egy-egy ismerős névre. Árva fűszálak a romokon kezdődő új sarjadozásban.

Gellért, új versei kefelevonatával; a régi Sztambul kávéházban (a Margit-híd feljárójánál – most teljesen néptelen). Hosszú vita, miért nem fogadok el sváb birtokot. (A kormány 15 írónak kínált fel.) Ugyan! Ebbe nem lehet elveket keverni! Kassák aláírta a svábok kitelepítése ellen tiltakozó közös nyilatkozatot, s másnap már járta Buda környékét, már ki is költözött Békásmegyerre!

 

*

 

Mi volt nálunk a költészet? Hogy mondandójuk fogytán a szónokok és újságírók befejező szavukat szép másliba csavarintották: ember küzdj, és bízva bízzál, szabadság, te szülj nekem rendet!

A szobában olvasok. Közben Mariska az erkélyről már harmadszor le a kertbe:

– Ha tudnád, Pötyi, milyen vastag ez a cipő, elájulnál!

 

*

 

Ferenczy Laci és Bandi. Milyen nemes anyag, tiszta jellem Laci! Egyre nemesebbre érik. Teljesen megérti az oroszokat. Ha felesége életét valakinek a megölése árán tudná csak megmenteni, azt hiszi (most legalább), akkor sem ölne.

Ha a gyilkos kivégzésével elveszítjük a jogunkat a gyilkosság elleni tiltakozásra? Hiszen mi is gyilkolunk!?

Megállapodtunk Lacival, hogy a nagy bűnözőket szénbányában kell dolgoztatni.

Tehát: vagy gyilkolni, vagy tiltakozni.

Bandi két hete jött meg Hannoverből, angol fogságból. Egy este egy angol a kimenő ideje vége felé az utcán megkérdezte egy hazatérő magyartól, mit kószál még, nem tudja, hány óra? Aztán szépen lecsatolta a karóráját.

Mikor elmentek: egyik szebb fiú, mint a másik. A Kállay-vér! Ez mindenütt szerencsésen üt ki. S a három Kállay lány? Lajos bácsiéi, akiket alig ismerek, csak egyikről tudom, hogy anyám hasonmása. Milyen rokonszenves és jellemző, hogy a famíliából épp ők nem jelentkeztek semmiféle kéréssel; egyáltalán nem jelentkeztek.

Anatole France: Az istenek szomjaznak. Mi volt ezen valaha a hús? Nekünk csak a csontja maradt meg? A férc. A végén még mintha emelkedne. De hova? Hugo legfáradtabb lapjaiig. A másik rejtély: hogy ez valaha a forradalmároknak tetszett! (Bölöni fordította, méltón.) A forradalom legnyálasabb legyalázása, bután, műveletlenül (dialektikátlanul, az olvasottság fitogtatásával). Édes bosszú: Anatole France Zsiga bácsinak pontosan a tyúkszeméig ért. (Ez is magasság.)

Vacsora Oltványiéknál (Molnár Erik rokonszenves komorsága, Jékely, Jánossy.)

 

*

 

Szép Ernő könyve munkatábori napjairól, a düh vagy bosszú legkisebb nyoma nélkül. Sehol egyetlen kifakadás az írótól. Épp ezért fog el engem, az olvasót harag és keserűség. Végre egy író, aki nem a nyers indulatot próbálja átadni, hanem a tényt. Az első „élmény” azoknak, akik nem részesültek közvetlenül abban az élményben. S a humor örök ereje! A tornyokat (a szellem területén) még inkább egy ujjal lehet felpöccinteni. Ő mosolyogva beszél, s én könnyel küzdve hallgatom.

 

*

 

A Szabad Nép, a Lúdas Matyi után a harmadik támadás a Szombathelyi tárgyalásán tett vallomás miatt. „Menti a háborús bűnöst, (sőt itt már: megmentette), a kötéltől!” Különös és veszélyes érvelés. Én mentettem meg, énrám volt bízva az ítélet? Egy tényt közöltem. Ha Szombathelyinek valóban kötél járt volna, a helyes érvelés: e tény, e jó „pont” ellenére is halált érdemel – ezért és ezért! Támadás legfeljebb a bírónak járhatna (ha igazságtalanul ítélt), de nem a tanúnak, akit a törvény kötelez az igazmondásra. S ha még azt a tényt cáfolnák, amit (kötelességből, férfiassági és törvény szabta kötelességből) elmondtam! De a tanút vádolni, s ezzel a jövendő tanúkat megfélemlíteni? Ezt a demokráciát nem értem. Erre nem térhetek le arról az útról, amelyre – Sallaiért és Fürstért tett „mentő kísérlettel” léptem.

 

*

 

Majd bolond vagyok mindent megírni, kifosztani magam!

Csak lassan azzal a kifosztottsággal. Inkább: csak meg ne dohosodjak, mint a bezárt liszt. Hisz éppen azzal gazdagodnék (belül is), ha írnék.

Veres Péterrel, Flórával, Borsos Sándorral Tihanyba. A ház – még züllöttebben, mint azelőtt. A kilincseket, az ablaktáblákat (a szakmai nyomok után ítélve) mesteremberek távolították el. A földön heverő papíralomban én szedegetem fel Flórával J. A. leveleit. Két becsületes házaspár, akikért kegyelem Sodomának: Gábris bácsiék, Kötél bácsiék. Az utolsó gombostűig mindent megőriztek. De egymást mégis mártanák be a többiekkel együtt. Gábris néni szerint Kötél néni azt mondta Szabadiéknak: ők felesben tartogatják csak a holmit… Kötél bácsi: Tessék vigyázni, mert ha az öreg Gábris oda kukoricát ültet, a fák elmaradnak… (Előző nap ő mondta, hogy már ültetett is.)

Miklósék, a faluban. Ahogy egymást túlüvöltve (a férfi egy aknától megsüketült) elmondják veszteségeiket. Miklósné sopánkodásába Miklós bácsi (78 éves) harsogva olvassa a 8 oldalas listát: 20 db 1–4 literes befőtt, mind tele, 40 db paradicsomos üveg, mind tele, 8 db 1–5 literes málnás üveg, mind tele, 1 kg gyertya, ½ kg csokoládé, ½ kg tea, Batávia…

A nappali ajtaján kék ceruzás felirat így: it jártak az igazi Hon védok Kiknek már nem juttott semi. Üveg alá ezt azonmód, fölébe keresztbe fektetett mozsarakat, alája babérágat.

Este a túl rövid ágyban. Másnap széket állítottam az ágy mellé, hogy időnként kinyújthassam egy kicsit meggémberedett lábam.

De ez az a táj, ahol legszívesebben élnék. Kék tó, kék ég – minden gyümölcsfa virágban.

Az élelem legnagyobb részét a halászfelügyelőék vitték el – akiknek Flóra magától odaadott egy zsák lisztet és ötven kiló mézet (Klárikáékét). A holmi java a parti vendéglősék, B.-ék kezén ment át – az ágyukat is átalakították a mi sodronyaink méretére. Mindezt meglehetős derűvel idézem fel, ahogy szemtől szembe ülünk velük (borral kínálnak), s ki-kimondják: az emberi gonoszság, senkiben sem lehet bízni.

Hétfőn hajnalban a Tapolcáról megérkező Péterrel a faluban, a parasztok között. „Elnök úr”, „tisztelt Vörös úr”. – „Nem rokona annak a füredi Vörösnek?” Péter, mint egy mosolygó törzsfőnök, tele bölcsességgel, egyszerűséggel és – elnézéssel; eleve látja a hibáikat is.

Rákosi. Ő kínál cigarettával. S mivel rögtön a forradalmárokra kötelező puritánsággal esem neki (délelőtti mászkálásom a Zsidókórház környékén, a Szabolcs utcában, a Bajza utcában), elővesz egy másik dobozt is. Ezt láttad? Tildy elnökségének ünnepére gyártott finom cigaretta, arany pálmával s ezekkel a vörösbe nyomott betűkkel, így: Tildy president Respublicae Hungariae. Vagyis a négy szóban hány hiba is? Csak a presidentben kettő, ahhoz, hogy praesidens legyen. A respublica genitivusban egyeztetve reipublicae. S a rex hungarorum mintájára itt is nem inkább hungarorum? Vagy melléknév?

Az én lelkiismeretem. Furdal, furdal, de sehol semmit nem fúr át – forrást nem fakaszt.

 

*

 

„Láttam volt menni”, „lázadás okán” – ezek a stílusbeli monoklik!

 

*

 

Ha sajnáljuk, hogy egy költő vagy tudós – méltánytalanul – nem a mi korunkban élt, az azt jelenti, hogy épp a maga korában élt jó időben.

 

*

 

A szegénység s az irodalom, az örök jó cinkosok, hiába; mindig minden körülmények között!

 

*

 

Végzetes hiba – gyávaság –: írás közben nagyobb tekintettel voltam a barmokra és az ellenségre, mint az értőkre s a jóakarókra.

 

*

 

Mondor: Vie de Mallarmé-ja. Egy fecsegő a szfinx körül. De az igazi út mégis Stéphane-é. Épp csak: hova vezet? Csúcs, de mit lelek rajta? A másik oldalon indulhatok máris lefelé: se ház, se fa, se jövő. Ha egy termékeny Amerikába vezetne! De hát a csúcshoz hozzá jár a kietlenség; minél magasabb, annál inkább. Annál szebb? Távolról?

Lajos örök igazságai egy kicsit a közhely biztonságával. Egy igazság nemcsak győzelmével veszítheti el igazságát, hanem az ismétléssel is.

Farkas Ferenc. Ő, becsületes. A bőre olyan, hogy nem tapad meg rajta a piszok, ha nyúlkál is benne. Mint a kacsa tollán a sár.

Isten mentsen meg egy költőt attól, hogy kedvező korban haljon meg. Örökre eltemetik. Exhumálás nélkül költő nem él meg. A költészet minden lehet, csak költői nem. A puskapor önmagában nem robban, hanem bűzölögve lustán elég. Mint minden revelációhoz, a robbanáshoz is fojtás kell. A legnagyobb költő, aki a legkisebb mennyiségű „költői anyaggal” a legnagyobb sziklát vetteti szét.

Farkas ismerőseinél, Geieréknál disznóölés. A levágásra szánt kocákat elkülönítették valami pincébe. Ott egy hordó kimustrált bor állt. A disznók kiütötték az akonát, sárrá taposták a bort, benne hemperegtek, dugig vedelték, és szó szerint dalolva mentek a halálba. Ez egy darabnyi puszta tény. G. K. beszélte, a kár miatt (kb. 3 milliárd pengő). Van benne valahol egy gramm költészet, robbantásra alkalmas.

 

*

 

A költészetnek nincs törvénytára, nincs geometriája, nincs geográfiája. Minden jó költő új terra incognita. Ezért lehet – nagy ritkán – értelme egy-egy kritikusnak. Először lép partra.

Költőnek csak felfedezetlennek, legfeljebb félreismertnek érdemes lenni. Az élvezni tudó versolvasóban ott lappang mindig egy kis szadizmus vagy legalább egy kis féltékenység. Legjobb a felkötött költő verse! Aki a divat sodrában olvas, az már nem a verset olvassa. A népszerűség fényében pedig rádiumsugárzás; kellő elővigyázat híján megöli a termékenységet.

 

*

 

Károlyi a képviselőházban. Meg van hatva, sápadt; kezében reszket a papír, ahogy a válaszra feláll. Magas, karcsú; botjával is megragadó jelenség. Ahogy beszélni kezd, s beszél, beszél, raccsolva, alig érthetően s pongyolán: látszik, mindenkit kiábrándít. Nem engem. Egész ember ez. Be van zárva az arisztokratizmusába, de épp ezáltal hiteles forradalmisága is. Lámpaláza is van, nagy dolgot is akar csinálni (érezve a történelmi pillanatot), de menthetetlenül alacsonyabbrendűnek néz bennünket; igen emberszabású, rokonszenves, értelmes, a felszabadításra mindenképpen jogosult valakik vagyunk neki, nem az eszével persze, hanem az ösztönrendszerével.

Sorra megemlékezik meghalt bajtársairól; mindegyik kap egy-egy szép, körmondatnak szánt, kusza rögtönzést. Garami, Fényes, Kunfi, Lovászy után a szokásosnál is hosszabb időre elakad.

– Meg kell még említenem… kit is írtam még ide fel? Fölírtam erre a papírosra. Igen, meg kell még emlékeznem Batthyány Tivadarról…

Az egész ország előtt (mert ott a mikrofon) meghatottságában is úgy beszél, olyan fesztelenül, mint lakájai előtt. Zavarban van, de nem előttünk. Sorsa előtt?

A miniszteri székek ott sorakoznak fél méterre tőle. Rámutat ujjal Nagy Ferencre.

– Tisza István – mondja, s szinte Nagy Ferenc arcát érinti rezgő, hosszú mutatóujjával –, Tisza István. Ebben a székben ült Tisza István, innen kelt föl, és mondta ki…

Már abba is hagyja a Tiszáról való emlékezést. Látszik, hogy véletlenül ötlik eszébe, amit még mondani fog.

És elmondja nagy tisztelgését Tisza emléke előtt. Mindenki érzi, ez a történelemé. De mindenki más napokig sétált volna azzal, kimondja-e ezeket a szavakat, amelyeket vele végül is ez az ösztönösség mondatott ki olyan természetesen és – történelmien.

Sorsukba zárt emberek – ezek tömörek. A pufogó köszöntő beszédek közt Veres Péteré ad még ilyenről ízelítőt.

– Köszönjük Elnök úrnak, hogy elkezdte a földosztást a maga földjén. Mi befejezzük a másokén is.

Ezt se mondhatta volna senki más sem másképp.

A hírnévvel szemben csak egy kötelességünk lehet. Minél hamarabb lerontani. Ezt kívánja a közönség is: igazán csak a rossz hírt élvezi.

 

*

 

Képzeljük, hogy Ady Wassermann-kúrák helyett gyónni járt volna. A polgárolvasó szemében a legszebb költőhalál Villoné volt, az akasztófa.

Ha ugyan valóban felakasztották. Az eddigi irodalomtörténeti adatok szerint épp csak a fa alá állították. A kötelet az első Villon-hívek szomjas képzelete rántotta meg.

 

*

 

Költészetben az első babérkoszorú az első nagy figyelmeztetés az örvényre. Kevesen vannak, akik mentőövül tudták felhasználni. De a visszautasítás is életveszély. Óvatosan kell, köpeny alatt kell kivinni az istállóba. Satie muzsikus volt, de értette a csíziót: A művészet nem az, hogy utasítsuk vissza a Becsületrendet, hanem hogyan ne érdemeljük meg.

 

*

 

Tél után megint kánikula. S hiába magyarázom a magyaroknak, hogy még sohasem láttak tavaszt (őszt sem), hogy nem ismerik az átmenetet. Lelkükben sem. Dupla vagy semmi! – a szívük ezt harsogja. S így mindig a semmit kapják.

 

*

 

Aki a költészetet megérti, az már forradalmár.

 

*

 

Révai téved. Petőfi nem azért volt jó költő, mert jó forradalmár volt. Azért volt szükségszerűen jó forradalmár, mert megronthatatlanul jó költő volt.

 

*

 

Babits mélyen megsértődött, amikor Németh azt írta róla: úgy virágzik és terem, ha van karó, amire felfuthat. Tölgy szeretett volna lenni? A német erdők lebegtek előtte? Holott a legnemesebb gyümölcs, a szöllő, és legnemesebb szellemek sora így, felfuttatva érik. Isten mentsen meg a magára hagyott tőkéktől és szellemektől! A német szellemi élet ilyen elvadult gyümölcsös. Életem tragédiája, hogy fele erőm dúcaim hegyezésére és leverésére pazarlódott. Mert csak korhadt dúcra ne fussunk.

Gyöngyösi a nyilvánosság kizárását kéri. Varga, az elnök: „A zárt ülést megnyitom.”

A csehek magyarellenes kegyetlenkedését tárgyaló ülés Beneš dicséretével végződött. (Gyöngyösi ajkairól. Előzően Kertész Miklós dicsérte Beneš humanizmusát, emelkedettségét, és – rokonszenvét a magyarok iránt.)

 

*

 

Kovács beszédébe Buchinger állandóan belekiabál: „Mért nem Jarossnak mondta ezt?!” Kovács a Csallóközi magyarok embertelen üldözéséről beszél. Buchinger, most már szinte magánkívül: „Mért nem Jarossnak mondta?!” Közvetlenül előttem ül. Elhagy a béketűrés. Odafordulok hozzá: „Jarossnak is megmondta!” Egy villanásban ez a gondolatsor fut az agyamon: Jarosst az embertelen üldözések miatt kivégezték. Buchinger álláspontja szerint tehát az embertelen üldözések miatt Benešt is ki kellene végezni. De hát akkor mért nem ezt mondja? Dohogásban fortyog ki belőlem a felháborodás a logikátlanság miatt.

 

*

 

A tárgy a felvidéki magyarok élete. De ez csak csont itt. Ürügy, hogy a képviselők ráncigálhassanak egymás szájából valamit. „Odavágások” röppennek. Nagy Vince hangját hallom: „Miért adnak ilyen jó ziccert?!”

 

*

 

Marosán: „Ezt az egész nemzetieskedő ügyet a szocializmus diadala fogja megoldani!” Egy másik hang, ugyanonnan: „A határok rövidesen úgysem számítanak!” De akkor miért számítanak a románoknak és cseheknek?

December óta most vagyok először a képviselőházban. Csüggedten, ezzel a gondolattal ballagok haza: soha többé.

Ne csodálkozzatok, hogy nem látom a valóságot, ha fekete. Akkor látom, ha ragyogó fehéren villan elém; ha elkápráztat. Igen, optimista vagyok.

 

*

 

A pártérdek és a haza érdeke. A nürnbergi perben felolvasták Ciano naplóját: Teleki a németek vereségére készül fel, Csáky Európa-veszélyes őrültnek mondja Hitlert. A német főhadiszálláson az asztal körül kergetik a magyar kiküldötteket, amíg egy szál katonát adnak; ugyanakkor, amidőn a románok és szlovákok versengve vonulnak keletre a koncért. Ennek emlegetése azonban – ez igaz – kisebbítené a múlt rezsim bűnét. Fontosabb tehát a múlt ledöfése, mint a jövő megnyerése? Fontosabb a párt, mint a haza? Éppen csak haza nélkül párt sem lesz. A demokráciát végeredményben a semminek nyerjük meg.

Délelőtt Keserüéknél, a nagy diófa alatt, amely nem korával idézi a múlt századot, hanem hangulatával. A fa – a berzsenyies hangulat – kedvéért ülünk itt: Kassák, Csorba, Kanyar, Borsos, egy percre Csaba (bonyhádi iskolatársam) s még néhány pécsi. Bor, sonka. Berda a szokásos csámcsogással és cuppintással zajosan dicséri az evés, az ivás és (halkabban csak a férfiak felé) a bélgázeregetés kéjeit. Unom; sőt ingerel ez a már színésziesnek ható „természetesség” a kamasz beteges visszamaradása ebben a negyvennégy éves lomha testben. Weörest vallatjuk: „érthetetlen” versei magváról. Nagy pilláju szemét maga elé meresztve, folyamatosan mondja elveit és illusztrációképp a verssorokat: panyigai panyigai panyigai ü; panyigai panyigai panyigai ü – és így tovább. Ő meghat. Tiszta lélek süt ki a vékony, borostás arcból. Maga a megtestesült ártatlanság és hit. Shelley lehetett ilyen? Zsenialitása egyre jobban angyallá érleli zsírfoltos nyári kabátja, piszkos inge alatt. Őszül. Az ő gyermekessége nem megmerevedettség – érlelődés. A szívbe az a félelem koppan, hogy az elmebaj felé. Kassák támadóan vitázik vele, a tiszta patakkal a belehányt kő.

Fél egyre Littkeyékhez várnak kettőnket, mondja Kassák; Keresztury üzenteti. Kelletlenül megyek – mi dolgom egy pezsgőgyárban? Berda is velünk tart. A téren még egy szócsere: csak kettőnket hívtak, a többit, Weörest például nem?

Elsőnek érkezünk, Berda kitartott.

Ami negyvennyolcból jó lett, azt az irodalom készítette elő. Március után azonban az irodalom nem dicsőítette a hivatalos negyvennyolcat. Petőfi a kutyáját se bízta volna rá, Arany Csórit látta meg benne. Ez nem igazság vagy igazságtalanság, méltányosság vagy méltánytalanság kérdése. Pusztán az irodalom működésének egy tünete. A költők általában több verset áldoznak gyermeknemzésre kiszemelt ideáljuknak, mint a nemzett gyermeknek: az „eredmény”-nek. Ekkor már más „eredmény” csábítja őket. Az többek között, hogy az „eredmény” is eszményi legyen. Kínos házasság, mint a legtöbb házasság.

 

*

 

Nincs eset, hogy a babérkoszorúnak legalább egy levele ne lógjon le a homlokról a szembe, mármint a szem elé.

 

*

 

Vae victoribus?

Debreceni „íróhét”.

Vita Németh László értékéről, este a közös hálóban a Klinikán.

– Mégiscsak ő Móricz után a legnagyobb regényíró. A legnagyobb élő magyar prózaíró.

Mire Déry, a mélyebbik hangján:

– A múltkor elolvastam a nagyregényemet. S a Tengerparti gyár-amat.

S nagy, fekete tekintete mondja, hogy ő ezeket tartja a jelen irodalom tetejének.

Aragon. Kiteljesült, kinyílt, az összefoglalás francia szóval s’est épanoui. Et s’est montré vide!

 

*

 

Megcsíptél. S magad most büszkén méhnek nézed. Mérged az van, igen. De hol a mézed?

Élő kortársaimra gondolva, még fiatalnak érzem magam. A halottakkal szemben aggastyán vagyok, már az emlékírás bölcs esztendeit taposom. A visszatekintés öregít? Egy sereg emlékem konokan megállt annál a határnál, ahol barátaim élete határt kapott. Külön világban élnek, kimozdíthatatlanul. De tán épp azért annál elevenebben, tisztábban; vagyis ábrázolásra készebben.

Kosztolányi és Karinthy között lépdeltem egyszer egy halottas menetben. Az esztendőt és a napot is pontosan meg lehet állapítani: Fenyő Miksa első feleségét kísértük utolsó útjára, szelíd napsütésben, délután, négy óra felé a Farkasréti temetőben. A fekete ruha, az ünnepélyesre merevített arc mögött Karinthyban és Kosztolányiban tobzódott a tréfálhatnék, kamaszos jókedv – tán épp a gyász, a kötelező szomorúság kényszere miatt. Jobbról-balról belém karoltak.

– Azt tudod – mondta egyikük halkan s az atyai tanácsadás hangján –, hogyan kell ezeknél a szabadkőműveseknél kifejezni a részvétet? Nyújtsd ide csak észrevétlenül a kezed, majd megmutatom.

Odanyújtottam.

– Megszorítod a kezét – mondta, már nem emlékszem, melyikük – mélyen a szemébe nézel, de nem szólsz. Hanem közben háromszor – de csak háromszor – ezt csinálod.

És mutatóujja hegyével finoman megcsiklandozta a tenyeremet.

Szóval azon voltak, hogy ott, tíz méterre a koszorúval telerakott koporsó mögött elnevessem magam.

Egyik képtelen ötletet a másik után eszelték ki, komor arccal, a fájdalomtól lehorgasztott fővel, zsebkendőjüket néha szemükhöz emelve, hogy közben – hangtalanul s a zokogás utánzásaképpen – kivihoghassák magukat.

Még egyre emlékszem. Ezt Karinthy mondta.

– Ezt kellene megpróbálni: Odamennék Fenyőhöz, bizalmasan fülébe súgva félrevonnám a gyászmenet éléről. „Csak egy pillanatra, Maxikám. Bocsáss meg, de nekem most már el kell sietnem. Nem volnál szíves ötvenet kölcsönözni, csak elsejéig?”

Ritkán mulattam olyan jól, mint ezen a délutánon. Ajkamat fájóra haraptam, hogy ki ne robbanjon belőlem a jókedv. Nem robbant ki, visszafojtottam. Ezért él ma is bennem s robbangat szüntelenül belőlem valahányszor erre a két – nem sokkal azután szintén meghalt – íróra emlékezem.

Egy sort kénytelen voltam átírni: Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz mindig a győztes – helyett: a buta győztes.

 

*

 

Mondor pofonjai (a Vie de Mallarmé-ban) Catulle Mendès képére. Mendès – hiszen ez Hatvany! Nem, legalább életükben kíméljük őket!

S Ernest La Jeunesse, akit Szini a század nagyjai közt mutatott be! Még ő járt jobban. Legalább a harapást megtakarítja az, aki után a kutya sem ugat.

 

*

 

Írói felelősség. Ördög vinné, ez megvan. Mert nem általános tetszésre, elismerésre, érvényre törekszik a szépség? S nem lesz így általános érvényű a szépségbe burkolt mondandó is? Aki pedig véleményt csinál, az törvényt csinál – a törvényhozó meg felel. A feneség, hogy ezt az elején sose tudja az ember.

Ostromtörténet

A férj ifjú férj. Szerelemből nősült, s ráadásul legkedvesebb tanárának lányát vette el: mintha királyi családba házasodott volna be; ő a botosispán fia.

Óvóhelyszomszédja pedig, a hetvenéves postatiszt:

– Becsület! Tisztesség! Mi tagadás, üres szavak voltak nekem is, csinált virágok! Persze ott voltak folyton a számon nekem is, tündöklően, divatosan, akár nyakamon a fehér gallér, öklömnél a mandzsetta. No, szépen csapdába estem!

Nevetett, elégedetten. Fejével felesége felé bökött.

– Udvaroltam – neki! A becsületességre fényesedik meg a szeme, az igazmondásra. Meg hogy a férfi erejét az mutatja, milyen gyengéd a védtelenekkel?! Nyújtogattam neki a szép mondatokat, akár a virágcsokrokat. Ha csak ez kell! Ez kerül még a legkevesebbe. Mikor aztán már esztendős házasok voltunk – füllentek egyet. Rájön – fehéredik, mint a fal, a szeme meg úgy gömbölyödik a megdöbbenéstől: maga, maga hazudik? Aztán adódott volna egy kis suskus, valami egész pici, tíz-tizenöt forintos. Hát azzal ugyan nem dicsekedhetek én el otthon, akkor meg mire jó? Aztán: sajnálja azt a rossz nadrágot a vicitől? Meg: maga szeret csalni a villamoson? Csak pislantgatok: kit vettem én el? Így történt, ahogy mondom: beletört a tisztességbe, ahogy más asszony az urát a papucs alá. Nem lehettem én még álmomban se bosszúálló; az, aki különben tán hajlamommal lettem volna. Az ilyen persze végül szaglik az emberről. Ha tiszta kezű ember kellett valamire a hivatalban, csak jöttek hozzám. Úgyhogy már majdnem nevetnem kellett. Pedig tudja, mi volt ennek az asszonynak az apja? Tőzsdebizományos!

Az ifjú férj is nevetett:

– És ha most megszabadulna a zsarnokság alól?

– Késő! Ötven évig büntetlenül tisztességes sem lehet az ember. Minden más, életrevaló szervem elsatnyult. Belenyugodtam ebbe én már régen! Szegények maradtunk, de egye fene. Így éltünk s – élünk!

A ház ebben a percben ismét tengeri orkánba került. Iszonyú dördülés hallatszott. Mintha hajó lett volna a ház, és hullám csapott volna át rajta, úgy megrázkódott. De most folyt, ömölt, görgött is róla valami.

– Ez belénk esett!

De már kitapasztalták, hogy az ilyen eszeveszett dördülés mindig kívülről való. Úgy is történt. A bomba a közös udvarra faroló iskola tetejét vágta szét, annak a cserepei, téglái, ablaküvegei folytak végig a házon. Az asszonyok már ismét a tűzhelynél voltak, a bejárat mellett. A tűzhely csöve ott vezetett ki az egyik pinceablakon.

Bélista

Az önzéssel legelőször így találkoztam. Rácegresen történt, még nem jártam iskolába. A gyerekekkel – mind szegényebb volt, mint én – a határban kószáltunk. Egyszerre: botokat akartunk vágni. Az egyik gyerek már metszett is magának. Kése azonban csak neki volt.

– Add csak ide – mondta neki valamelyikünk, amikor pálcáját az már le is gallyazta.

Nem adta oda, egyikünknek sem. Azzal az indokkal, hogy ha sokat vágnak vele, a kés éle hamar elkopik!

Elámultam. (Annyira, hogy ma is tisztán emlékszem rá.) Nekem ilyen nem jutott volna eszembe. Mai ámulatom, hogy ezt a kifogást akkor tökéletesen meg tudtam érteni; épp azért, mert annyira meglepett?

A szerkezet (az írói alkotásé), ha akarom, a mű lelke, ha akarom, ürügy. Életem fő művét megírhatnám úgy is, hogy előveszek egy szótárat, s szép sorjában, ahogy következnek, minden szóról leírnám épp csak első emlékemet. Ablak, abrak, abroncs… húsz oldalt tudnék írni ebben az ültő helyemben rácegresi házunk két apró szobaablakáról, aztán az üveges konyhaajtó ablakáról, amelyhez olyan fokozatosan nőttem fel, mint egy virág, amíg végre kiláthattam rajta. S mikor az a szó következne: apa, anya! És: abrosz! És: adni s arany s akác, adós, alsónadrág, Amerika, akarat, avar, alma, alom, agyar, apostol, aratás! És a tíz Antal, akit ismertem! S mindez még ötéves korom előtt! S csak akkor jönne a java Adyn át Angoulême-ig, Apollinaire-ig, Aragonig! A bordeaux-i Association des anarchistes maga öt kötet – többre mennék vele, mint az időrenddel. A jó hasításhoz csak a késnek kell újnak lennie.

Kiáltvány^*

ÍRTA: ILLYÉS GYULA

 

PARASZTOK! MAGYAROK!

Saját ügyetekben és az ország jövőjének ügyében fordulunk hozzátok.

Elvész az a nép, amely nem szerzi meg a tudás fegyvereit. Mert arra még nem volt példa a földön, hogy az okosabb – akár emberről, akár néprétegről, akár nemzetről essék szó – ki ne forgassa a butábbat, ha a lélek már ráviszi. Akinek esze van, igaza van, tartja helyesen a mondás, mert végül is az kerül felül. S a magyar falusi iskolákban épp csak lézengenek a gyerekek; a magyar gimnáziumokban kevesebb a parasztszármazék, mint valaha; a magyar egyetemekről az idén csaknem kétezer vidéki diákot kergetett vissza falujába a nélkülözés. S nem él a parasztság a művelődés új alkalmaival sem.

 

MI TÖRTÉNT?

Őszintén és világosan beszélünk. A magyar demokrácia egyik első gondja volt, hogy a munkásokat és parasztokat hozzájuttassa a sorsuk irányítását segítő műveltséghez. Utat nyitott nekik az értelmi emelkedéshez, utat nyitott számukra az értelmiség soraiba. Seregestől létesültek népművelő intézmények. Létesült egy újfajta középiskola is. Aki, felhasználva a gyors vizsgázhatást, már felnőtt korban ezt az iskolát – a Dolgozók Iskoláját – elvégzi, hamarosan jegyző, tanító, tiszt vagy tiszviselő lehet. Ezren és ezren keresték fel ezeket az iskolákat. A parasztság azonban ezekből is teljesen kimaradt. És semmi remény, hogy jelentkezik beléjük.

 

MIÉRT?

Egyszerűen azért, mert ezek az iskolák a dolog természeténél fogva csak városokban létesülhettek. Csak ott van elég tanterem, elég tanár és elég – tanítvány. A tanulni vágyó munkások napi munkájuk után is elvillamosozhattak ezekbe az esti gimnáziumokba és polgárikba. De hogy juthattak volna el az éppoly nagy kedvvel tanulni vágyó parasztfiúk és parasztemberek estéről estére az ilyen iskolába, amely a legközelebbi városban is tőlük 40–50 km-re esett? S hogy juthatott volna el, ami nekünk a legégetőbb gondunk, a legnagyobb tömegű volt zsellérség és cselédség, amely ma is épp csak hogy megkeresi a kenyérrevalót? Hova legyenek ezek a városban? Mert az képtelen kívánság, hogy az állam minden faluban ilyen középfokú iskolát állítson fel. Ledőlt iskoláinkat sem tudjuk felrakni. Minderről a legmegrázóbb képet maga a közoktatásügyi miniszter tárta az ország elé, legutóbbi debreceni beszédében is. Erről adott hangot a Győrffy Kollégium évzáró jelentése. A szépíthetetlen valóság az, hogy mint annyiszor és annyifelé a parasztságot pusztán letelepülési módja, a különben oly lélek- és jellemnevelő foglalkozása most és nálunk is megköti a felemelkedésben; a tág határokhoz láncolva leláncolja a tegnapi állapotokhoz; mostohatestvérré teszi szabad testvérei között. Mert nem lehet még ott felszabadulásról beszélni, ahol a dolgozóknak csak egy része is szellemi szolgaságban senyved. Ha nem segítünk, akkor a falvakban és tanyákon élő magyarság csaknem egészében továbbra is szellemi szolgaságban senyved.

Percenként és léptenként tapasztaljuk olyan emberek hiányát, akikben a jó szándékhoz és képzettséghez a parasztság érzésvilágának ismerete társulna. Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni, hanem a tapasztalatok, emlékek és élmények birtokában csak képviselni. Nincs ilyen parasztismerő magyar diplomata; tudós, pénzügyi szakértő, újságíró is alig van. Számához képest a parasztság alig tud vágyának közvetlenül hangot adni ott, ahol az érveket és érzéseket számba veszik. Ez nemcsak a parasztság kára. Kára a nemzetnek is, amely így csak sántítva és tévelyegve haladhat, akár az olyan ember, akinek rosszul működik a lábából az agyába vezető idegszála.

Egy nép felszabadulása valóságos csak akkor lesz, ha minden tagja külön-külön is élni tud ezzel a szabadsággal. Szabadságukat csak szabad emberek védhetik és használhatják. E nélkül még az eredmény is olyan, mint a megért vetés, amelyhez végül is hiányzik a kasza. Nézhetjük, de csak szívünk fájdul bele. Elpereg a szem, vagy más hordja el.

 

MI A SZABADSÁG?

Csak a művelt ember szabad. Nem igaz, hogy a kezdetleges, az ősállapotú ember szabad. Babona és vak hit rémíti; tapasztalat és eszköz híján, pihenés nélkül napestig csak a test éhe hajtja. De amikor mindenki más halad a világgal, százszoros szolga az elmaradt ember. Hova jut ma az, aki első pillantásra nem veszi észre a szövetben a hamis papírfonalat, az emeletnyi magas összeadásban a csalást, a nagyhangú fogadkozásban a hazugságot, a nyúlfarknyi újságcikkben vagy vége nincs szónoklatban az ügyes jellemtelenséget? Egy távirat, egy fellebbezés, egy beadvány vagy akár egy újságcikk megírása, egy népgyűlési vagy tanácsbeli beszéd talpraesett elmondása ma éppoly közszükséglet, akár a gyufa. Már nem taplóba ütünk tüzet. Külföldön mindenütt óriás léptekkel halad előre a parasztság, szinte regeszerű, amit hallunk róla. De hova jut az a magyar falu, ahol nem akad egyetlen paraszt, hogy egy helyi cséplőgép-szövetkezet könyvelését elvégezze? S öt másik, hogy ellenőrizze?

 

A MÚLT A JELENBEN

Minket még mindig a múlt kísért és fenyeget. Mert akinek kezefeje ma tehetetlenül tartja a tollat, semmiképp sem különbözik ősapjától, akinek keze fejét kalodába zárták. Aki az ország bármely fórumán nem tudja értelmes szóra nyitni száját, azonos azzal az ősével, akinek kivágták a nyelvét. A néma népnek épp az anyja, a nemzet nem érti a szavát – annyi felé kell figyelnie. Pedig volna mit mondanunk, volna mit képviselnünk az ország előtt is, a világ előtt is! Ha a szabadság felé az első lépés a harcos öntudat, öntudatban nálunk sem volt hiány. De semmit sem ér az öntudat, ha nincs kellő eszköz az érvényesítésére.

A tudás ez az eszköz.

 

A TUDÁS TITKA

Ennek a fogását, kezelését elsajátítani – ez a tanulás. Ahhoz, hogy a világ dolgaihoz hozzányúljunk, ismernünk kell e dolgok természetét, törvényeit, történetét. Vagyis történelmet, természettant, mértant, számtant, embertant kell tanulnunk; s hogy eredményesen megértessük magunkat, helyes gondolkodási és érvelési módot, helyes beszédet és helyes írást. És még sok egyebet. Mindez nem boszorkányság. Megszerzéséhez alig kell másfajta fáradság, mint amivel egy borjú vagy egy szekér árát összekínlódja, összespekulálja az ember. Törekvés és szívósság kell hozzá. A parasztság azonban még idáig sem juthatott el.

 

KI SEGÍTHET?

A kérdés kemény, a felelet nehéz. Akaratunkat, hogy mégse hagyjuk ennyiben a dolgot, csak az indíthatja meg, hogy a tönköt csak mi emelhetjük ki: tartósan csak mi segíthetünk magunkon. Már itt elmondhatjuk, milyen megható készséggel álltak mellénk a munkások az első szavakra is, melyeket bajainkról ejtettünk. De a megoldást nekünk kell meglelnünk, mi ismerjük magunkat. S itt akkora s olyan természetű erőfeszítésre van szükség, amilyet az ember helyett a testvére vagy szülője sem végezhet el. Állami életünk a szörnyű csapás után csak most eszmél, annak ereje sem futja még erre. Tudás és tanulás dolgában olyan helyzetben vagyunk, mint abban az ősrégi időben, amikor még állam sem volt, s az emberek egyenként álltak össze a közös munkára, a közös védekezésre, a közös otthon, a jövendő haza megteremtésére. A legkisebb résznél kezdve, alulról kell tehát a tennivalóba fognunk. A kínálkozó követelődzés helyett, hogy mikor jön már felülről segítség, ezért is fordulunk hozzátok mi, akik soraitokból kerültünk ki. Valamikor a munkások is így kezdték. A népet csak a nép emelheti fel.

 

MI SEGÍTHET?

Nemcsak a szegényparasztság, hanem az egész vidék közoktatását a háború legalább száz esztendővel lökte vissza. Azokra az évszázadokra kell emlékeznünk, amikor a vándortanítóknak még a gyerekek hordták az ételt, amikor egy-egy jófejű jobbágyfiút a falu közösen taníttatott ki papnak, amikor a távoli kollégiumok apró kirajzásaképpen nem egy faluban a mester, egy-két tudományértő ember, sőt világot járt mesterember jóvoltából előkészítő tanfolyamok, fiókkollégiumok, úgynevezett partikulák működtek, igen szép eredménnyel, a magasabb műveltség szerteágazó gyökereiként! A magyar parasztság messzire tekintő okosságának, az igazi magyar betűértők és igeterjesztők önfeláldozásának hősi ideje, aztán az ipari munkásság önmívelő szívósságának és önfeláldozásának éppoly hősi korszaka jut eszünkbe, amikor azt latolgatjuk, hogyan is lehetne azonnal, a mai körülmények közt is megoldani a magyar földmívelő szegénység kiművelésének, a magyar értelmiségi réteg megnövelésének és fölfrissítésének sürgős és örök kérdését. Vagyis, már részekre bontva és pontokba foglalva a kérdést, hogyan lehetne:

1. A parasztság számára ma elérhetetlen középiskolát és a Dolgozók Iskoláját a régi partikulák mintájára kivinni a falvakba;

2. A parasztok erejéből a szegény parasztfiúk számára a városokban minél több középiskolás tanulóotthont létesíteni, testvéri együttműködésben a főiskolások népi kollégiumaival;

3. Minél több középfokú mezőgazdasági iskolát szervezni;

4. A népfőiskolákat és népegyetemeket állandóan és fokozottabban működtetni;

5. A tehetséges parasztfiúkat kellő időben kellő körülmények közé juttatni, hogy tanulhassanak, képezhessék magukat;

6. Rövid egyetemi tanfolyamokat szervezni, hogy a parasztság minél hamarabb megkapja a neki való új tanítókat, közigazgatási és szövetkezeti tisztviselőket, újságírókat és közéleti férfiakat;

7. A művelődést, az önképzést, a művészetet megszerettetni a falvakban.

Folytathatnánk a felsorolást, kész tervből idézünk. De egy lépéssel sem akarunk feljebb lépni attól, amibe azonnal belefogtunk, ami valóságos alapon nyugszik.

Attól, ami emberi elhatározástól függ.

Mindez rajtatok nyugszik, a ti akaratotoktól függ, mindez megvalósítható.

 

PARASZTOK! MAGYAROK!

Van pillanat, amikor a megértett szó többet ér a fejben, mint a zsebben a marék arany. Van pillanat, amikor a puszta emberi elhatározás valóságosabb dolog, mint egy lábon álló ház. Először is elhatározástokra, akaratotokra van szükség. Éljetek a már meglévő alkalommal.

Nem nyeritek meg a magatok és hazátok harcát, ha nem indultok meg, és ha nem indítjátok meg a gyermekeiteket a művelődés felé. A legsúlyosabbat még nem is mondtuk ki. Művelhetitek a most megszerzett földet, az elmaradtság szolgáiként tengődtök rajta, ha magatok nem művelődtök ki! A föld is csak annyit ér – s mindinkább annyit fog érni – amennyi tudással nyúlnak hozzá! Ügyeljetek tehát, hogy egyetlen gyermek ne maradjon ki az elemi iskolából. Legyen gondotok, hogy az iskolában szakszerűen, otthon pedig nyugodtan tanulhassanak. Támogassátok a tanítókat szellemileg, de – amíg a helyzet nem javul – anyagilag is, hogy munkájukat odaadással és eredménnyel végezhessék.

De ez csak az első lépés.

 

ÚJ KORSZAK

Már az ősztől fogva új korszaknak kell nyílnia a magyar parasztság művelődésében, bármily szerény kezdettel is. Nem üres szavakkal akarunk felverni benneteket. Nemcsak terveket akarunk megbeszélni veletek s mindazokkal, akik veletek éreznek, hanem azonnali lehetőségeket is. Rajtunk, mindnyájunkon fordul meg, mit érünk el belőlük.

Addig is, amíg a tennivalók híre elérkezik hozzátok, készüljetek föl, már most készítsétek az összefogást, hogy a falu eszes gyermekei felsőbb iskolába kerülhessenek. Figyeljétek, válasszátok ki őket. Tekintsétek a falu nagy családja gyermekeinek. Vállaljátok majd, ha úgy fordul, azt a csekély községi terhet, amellyel tanulásuk alatt közösben eltarthatjátok őket. A nagyobb falvakban nézzétek a módot, hogy a hajdani fiókkollégiumok mintájára a Dolgozók Iskolája már tíz-tizenöt hallgatóval is vidékszerte megkezdhesse működését. Minderről majd bővebben szólunk.

 

LEGÉNYEK! LÁNYOK!

Asszonyok, férfiak, mind, akik felnőtt korban, akár ősz hajjal is tanulni vágytok: tanulni sohasem késő! Figyeljétek munkánkat. Ahogy az akadályok legyőzése engedi, köztetek leszünk. Addig is keressétek meg egymást, értsetek szót. Adjatok magatokról hírt, ha együtt vagytok. Tíz-tizenöttel közületek is már meg lehet kezdeni azokat az iskolákat, amelyek elvégzése után belőletek is lehet óvónő, tanító vagy bármiféle tisztviselő; egyetemre is felkerülhettek. Vegyétek cselekvő felszólításnak ezt az írást. Olyanok küldik, akik közül nem egy a ti helyzetetekből indult el. Olyanok, akiket a közös múlt és közös jövő fűz hozzátok, emlék és eszme állít mellétek, pártállásra való tekintet nélkül. Merő véletlen, hol kerülnek elétek ezek a sorok. Csak a cél egyesítsen benneteket: ledönteni azt a falat, amellyel a hamis írástudók őrizték önzően a műveltség fegyverházát és magtárait. Vannak – s ezekkel fogtok egyesülni – akik belülről bontják elétek a falat.

 

PARASZTDIÁKOK! MUNKÁSIFJAK! MUNKÁSDIÁKOK!

Biztassátok sorstársaitokat; könnyítsétek meg első lépésüket a falvakban, egyengessétek útjukat a városokban. Segítsetek lebontani azt az éppoly átkos – és ugyanabból az anyagból rakott – falat, amely a várost és a falut, a kétkezi és a szellemi munkást, a külön-külön hazáját elválasztja. Döntsétek le az osztályfalakat! Nem akarjuk, hogy műveltségre nevelődve bárki is úrrá nevelődjék.

 

SZELLEMI MUNKÁSOK! FALUSI ÉS VÁROSI BETŰÉRTŐK!

Tudjuk, sok hiszi ma közületek: kiváltságot veszít. Csak szolgaságát veszti. Tudjuk, sokan eltévedtek az új szavak közt, s nem látják helyüket a népben. Nem szavakkal akarjuk érzékeltetni, mi a demokrácia. Azt kérjük: próbáljátok meg a gyakorlatban, alkalom kínálkozik rá. Támogassátok a tanulni vágyókat. Helyet kínálunk a szervezésben, a tanításban. A világ s a jövendő csak az előtt folyik össze, akinek nincs biztos öntudata. Adjátok át tárgyi tudástokat a népnek, s cserébe észrevétlenül is megkapjátok a dolgozók öntudatát. Így váltok lélekben is azzá, ami a valóságban mindig is voltatok, a dolgozók sorstársaivá. Így érzitek át, mi az igazi közösség, mi az igazi haza.

 

MEGÚJULT MAGYARORSZÁG

Csak az a méltó haza, amely a népé. A hazát – s vele a világot – csak az újítja meg, ami a népet megújítja. A magyar szegényparasztság forradalom nélkül juthatott egy forradalmi vívmányhoz: a szabad földhöz. Szellemi szabadságához csak a maga forradalmi lendületével juthat el: lelket nem lehet kölcsönözni.

Célunk nem kevesebb, mint felébreszteni a magyar parasztság lelkét. Csak így vehet méltó részt országunk felépítésében. Hűségével a nyelvhez, a szabadsághoz, az emberiességhez a parasztság volt mindig a támasztó erő a nemzet nehéz pillanataiban. Cserébe ezt várjuk ma is tőle. Így leszünk már mindnyájan méltók a szabadságra, arra a szabad és emberi hazára, amelynek képét nagyjaink elibénk írták.

Ehhez kérjük a figyelmet, a tanácsot, a társas munkát, amidőn bejelentjük a

 

MAGYAR NÉPI MŰVELŐDÉSI INTÉZET

 

megalakulását. Ez az új intézet a ti kiművelésetek megkönnyítésére, előkészítésére alakult. Szerető gondossággal fordul felétek, vállalkozik érdeketekben a szervezésre, irányításra, segítségre, és ha kell, a harcra is. Forduljatok hozzá bizalommal. Aki előbb jelentkezik, az hamarabb célhoz ér, több eredményhez juthat, annak a faluja hamarabb kiszabadul a szellemi szolgaságból, s a magyar demokrácia nyújtotta iskolázási lehetőségeken át hamarabb beléphet művelt, a szabad magyar közösségbe. Várjuk a kérő, hívó szót. Minél több helyről és minél hamarabb várjuk.

Nemzedékek ragadtak meg az éretlenségben abban a pillanatban, amidőn érettségi bizonyítványukra rátekintve elhitték, hogy érettek. Ennek továbbvitele: aki a bölcsesség kövét megleli, bombát talál: bölcsessége abban a pillanatban szétdurran. A tudásnak egy biztos alapja van: a bizonytalanság.

 

*

 

De ha már benne vagyunk: a másik, a könyvespolcai bástyái közé szorult művelt Csé! De őt hogy élvezem a szabad mezőn! Milyen üde ilyenkor, milyen megnyerő és – egészséges! A kisportolt, jól nevelt, nyílt szemű úri fiú a dűlőúton, az ismeretlen – tehát titokzatos – kutyatej, csalán és káposzta szemlélése közben!

Németh mondta ki a legjobb meghatározást az urbánusok és népiesek pörében. Népies a „gyűjtő”, a parasztian „szerző”. Szabó Lőrinc volt a példa. Éppígy itt állhatna Márai és Cs. Szabó is, ezen az alapon.

 

*

 

Szentendrén Farkassal. Vacsora után éjfélig az „ambituson” – csak a tajtékpipa hiányzott a száz év előtti hangulathoz.

Reggel együtt vissza Pestre.

Itthon közben a legfontosabb esemény. Rika homlokán jó borsónagyságú (és mélységű) seb. Leszaladt a kerítés előtti töltés magas és meredek partján, a házajtó előtt, megbotlott a járdán, s teljes zuhanással fejét bevágta a fal alját övező terméskő sarkába. Csak úgy csorgott a vér végig az arcán – beszéli Flóra, még mindig a történtek hatása alatt. Orvoshoz akarta vinni, hogy varrják be a sebet, mert hátha nyoma marad? De már késő volt, nemigen lehetett volna összevarrni. Flóri kötözte be, nyírta le Rikus homlokáról a hajat. Ezt, ami itt van.

Nem hiszek istenben s túlvilágban, de mért kétkednék kimondani: keresztény vagyok. Holott a kereszténységből sem ismerek sokkal többet, mint amennyi a gyermekkoromban unalommal bedarált Katekizmus révén, néhány szajkószájú műveletlen pap és néhány eszelősen babonás vénasszony révén eljutott hozzám, s bennem úgy-ahogy – az alvó mag módjára – megragadt. A Bibliát mindannyiszor kiábrándultan tettem vissza: micsoda galimatias! Az egyházatyákat már első mondatuk után abbahagytam, mert épp ezt az első mondatot, a dogmát nem érthettem. A kereszténységet óriás vargabetűvel a magam tapasztalatából s a magam kárán ismertem meg. Mint Kolumbus, keletre indulva fedeztem fel nyugatot.

Vagyis a megbocsátást, a türelmet, a hatalom visszautasítását, az alázatot, az alázat üdvösségét, én, a gőgös… és hogy inkább áldozat legyek, mint áldozó, vagyis hóhér. És hogy a tetté váltható gondolat legfelsőbb foka: ellenségeiteket is – szeressétek.

A kétely, ami mindezek kimondásában még ma is megállít, ez: micsoda ronda malmokra hajtanák a vizet változatlanul félreérthető szavakkal. De ha csak egy jó malmot is megindíthatnék…

Jobb szeretném, ha azoknak volna igaza, akik szerint Jézus sohasem is élt, hanem személye, éppúgy, mint eszméje puszta legenda és kitalálás. Vagyis emberi elme és vágy századokig hozott szüleménye, olyasféleképp, mint egy-egy népdal vagy mese, amely szájról szájra szállva csiszolódik és tökéletesül. Így volna ő valóban az Ember Fia, s mégis az istenség fogantottja. De sajnos, a népdal legelső szövegét is egyvalaki találta ki. Bár az értéket itt is a hozzájárulás adja.

 

*

 

A hatásos, de ostoba mondatok uralma, csak azért, mert jól kifejeznek egy vágyat (egy igazság helyett).

A szuronyokra igenis rá lehet ülni. Csak legalább ezret kell a hegyével pontosan összeilleszteni. S esetleg egy vánkost a tetejébe.

 

*

 

A szép emberi hiedelem, hogy mihelyst egy kérdést felfedezünk, azt hisszük, a megoldásához is eljutottunk. S mindnyájan megoldatlan kérdésként hordjuk magunkban a halált, a legképtelenebb ellentmondást, s közben attól még vidáman élünk.

S hány ilyen „megoldatlan” kérdést örököltünk, amelyet már nem is érzünk, úgy beléjük nyugodtunk.

 

*

 

Ez a század már tengerapály lesz, a múlt század dagályával szemben. Mik bukkannak ki az elöntött partból s a tengerfenékről? Az elsöpört istenek? De azután megint csak dagály jön.

Európa – s vele a világ ötven évig cseppfolyós lesz, nincs az a békeokmány, amely a papiroson rótt határokat (és vágyakat) a valóságban is meg tudná rögzíteni. Így a most készülő békeszerződések se aggaszthatnak túlságosan – nemcsak azok aggaszthatnak bennünket. A népek (és osztályok) szüntelen háborognak tovább, miközben – magukba fordulnak. A jövő egy fénysugara azé, aki mégsem húzódik magába, hanem felkészül az új tengerdagályra. De kibírjuk-e addig mi, magyarok? Mert az okosság is, a kényszer is azt mondja, hogy az európaiaságnak, az emberiességnek erre az új áramára készüljünk.

Ünnep^*

A Szentföld című lap legutóbbi számában (ilyen is van, Flóra édesapjának jár) a szerkesztői üzenetek közt, amelyeket „A szentföldi biztos üzeni”: „Szentmisére egyesek olyan keveset küldenek be, hogy néha még a kézbesítési díjat se födözi. Tisztelettel közöljük, hogy nem fogadhattuk el az ilyen küldeményeket misepénznek, és így értük a szt. misék végzését se vállalhattuk.”

Aztán a mai tarifa, majd:

„Ha azonban anyagiakat kapunk ilyen célra, jobban örülünk.”

S egy másik üzenet, még előbb:

„Hálásan köszönjük terjesztőinknek és jótevőinknek nagylelkű küldeményeiket: az élelmiszereket. Isten fizesse meg! Mindent pontosan megkaptunk. A zsákokat, kosarakat, ládákat mindig visszaküldtük.”

S alatta:

„Az egész ország területéről lehet hozzánk postacsomagot küldeni, és sohasem hiányzik belőlük semmi. A természetben kapott adomány ma különösen értékes, mert itt fenn súlyosak a viszonyok.”

Ezzel a fent-tel egy pillanatra ez úgy hangzik, mintha a mennyországból íródnék. Az itt fent Pestet jelenti, a Hűvösvölgyet. A Szentföld célja, hogy ott „felépítse a Szentföldet”, Jézus szülőhazájának korabeli épületeit.

 

*

 

Az Írószövetség társelnöke voltam (Gergellyel, Kárpátival), de egyetlen ülésre sem mentem el. Most ismét társelnökség. Az elnökség első ülésére sürgető levél. Legalább erre.

Vége-hosszatlan fecsegés, jelentéktelen dolgok körül (hogy három debreceni írót s Weörest rögtön beválasszák-e, vagy csak a tagfelvételi bizottság ajánlása útján, melynek tagjai mellesleg szintén jelen vannak, s akik csak az ittlevőknek ajánlhatnak valakit tagságra).

Tagfelvétel.

Elmondom lelkiismeret-furdalásom. Szabó Lőrinc, Kodolányi, Sinka nem kaphatnak állást, lakásmentességet, kiadót, amíg nem tagjai a Szövetségnek. Ez túlságos erős büntetés. Állandóan közmunkára viszik őket, mint henyélőket.

A többség hajlik rá, hogy vegyük tekintetbe a szociális szempontokat.

D.:

– De akkor írhatnak!

V. azt fejtegeti, mi mindent követtek el az üldözöttek ellen. Ők annak idején nem gondoltak ránk.

– De szabad ugyanazzal az eszközzel visszaütni? Akkor tulajdonképpen az ő álláspontjukat fogadjuk el, s igazoljuk.

F.:

– Más ártatlanok ellen fellépni, s más bűnösöket üldözni.

– Csak gondomat akarom átadni – így én –, s nem véleményemet. Nem, nem.

– Van politikai szempont. Később esetleg már ők nem jönnek ide. S a vidék tele van rémhírekkel.

D.:

– Az nem szempont!

De V. és F. szinte egyszerre:

– Az más.

Eljövet Illés Endrével az Andrássy úton. Vas Zoltán jön szembe, gyalog. Elmondja a gazdasági helyzetet, miközben lesétálunk a millenniumi emlékig.

– Rettenetes recsegés lesz. A kereskedők ezrével fognak tönkremenni a magas üzletbér miatt. Régi törvény: szanálni csak a dolgozók kárára lehet.

Elmondom gondolatomat a logikai ellentmondásról: kommunista vezetéssel kapitalista rendszert építeni fel?

– Ez éppen a mi dialektikánk teljesítménye: lehetetlen helyzeteket megoldani!

A magyarok szívósságáról:

„Hódmezővásárhely október 4-én esett el. Egy ló nem maradt. A környékén még folyt a harc. Harmadnapra dolgom volt a határban. A városon kívül egyetlen emberrel találkoztam, egy paraszttal; hátán zsák, vállán kapa. – Hova? – A Páléba. (Ez egy határrész, magam sem tudom, mit jelent.) – S mi végett? – Elkapálom ezt a búzát.

A szántatlan őszi kukoricaföldön egyszerűen elszórta a vetőmagot, s aztán kézzel bekapálta.

Szerettem volna megölelni. Majdnem kijött szememből a könny.

Fiatalkoromban hallottam, hogy egy könyvet elkoboztak. Nem volt nyugtom, amíg meg nem szereztem. A Szanyin volt. Végigfaltam, bár nem tetszett, rossz könyv volt ez. De máig is őrzöm. Amikor meg börtönben ültem, cigarettáztam, pedig nem vagyok dohányos.

Nem kívántam semmi állást, de a párt engem jelölt a Hangya vezérigazgatójának. De aztán még a szemembe is mondták, nem lehet nekem üzleti érzékem. (Pedig van.) Láttam, azoknak mit jelent ez az üzleti érzék. Na de most nem engedek. Az asztalra csaptam, megmondtam Szakasitsnak, hogy most már elég, nem adhatjuk meg magunkat ezeknek.”

Elmosolyodik.

„Engedtem, egye fene.

Az egyik percben mindent gyönyörűnek látok, aztán meg szinte elvesztem a fejem.”

Akaratlanul a fejét nézem. Szép, fekete, kun arc, tele azzal a mintázni való nemességgel, amelyet az öregedés is csak jobban kidomborít.

Felém fordul.

– „Hogy megmondtad negyvenkettőben, mi fog történni. Sokszor gondolok rá.”

Életem legfontosabb eseményeit nincs időm feljegyezni, azokat annyira „élem”. Egyheti láz és roham után megalakult a Népi Művelődési Intézet.

A férfias, nagy jelenet Dezsővel. Már állt volna fel, hogy lemondó levelét megírja – elismeri, semmit sem ért el.

Aztán hosszú beszélgetés Kováccsal, Farkassal, Veressel. Aztán Dezsővel. Majd újból az előbbiekkel. Megint Dezsővel – egy utolsó kísérlet, legalább nyoma maradjon, hogy a parasztság emelte miniszterré. A rendelet fogalmazása (mert közben Dezső – Marika inkább – egyheti nyaralásra szánta magát, erőgyűjtés végett). Aztán a Kiáltvány. Laci tervei. Erdei, Darvas, Márta aggodalmai. Szathmáry feltűnése, visszavonulása. Harsányi. És Gombos, aki az egész Intézet irattárát még ma is állandóan a bal belső zsebében hordja.

 

*

 

A Hungária-szálló, amely a Duna-parton állt, eltűnt a föld színéről. Lebombázták, aztán leégett, aztán lehordták az alapokig, a helyét pedig elsimították.

Egyik szobájában egy olyan jelenet folyt le, amelyről csak én tudok. Mindössze tán húsz percig tartott. Hallomásból ismerem. Ha én tovább nem adom, örökre feledésbe merül az időnek ez a húsz perce.

Izgat ez a különös tulajdon, ez a jelenet, amely olyan helyen ment végbe, ahova ember ma nem léphet, mert hisz most a puszta levegőben lebeg, s csak trigonometriai számítással volna meghatározható. Izgat az a csöppnyi idő is, amely menthetetlenül a semmi végtelen óceánjában keveredik, mihelyt az én agyam kiejti.

A jelenet 1919 nyarán folyt le egy levegőtlen, aszfaltolvasztó délután.

Az egyik hőse Pap Károly volt, az ismert kitűnő író. A későbbi író, csak akkor még eszébe sem volt, hogy író lesz, hisz esztendők múlva is előbb mint színész, majd mint operaénekes vélt utat adni a benne mozgó művészi erőnek.

Ebben az időben társadalmi állapota az volt, hogy tizenkilenc éves volt, tele hittel és erkölcsi fölismeréssel és ebből következő kötelességérzéssel. A háborúba önként – korosztálya behívása előtt – jelentkezett, az intellektuelek elszántságával helytállt, gyerekfővel tiszt lett. [A kézirat itt megszakad. – A szerk.]

Mariska szünetlen kérdezősködéseivel tőlünk tanulja a nyelvet; én a nyelvszegénységet tanulom tőle, hogy milyen kevés a szavunk. – Ez mi? – kérdi. – Vízcsap. – És ez mi? – A vízcsap lukja. – És ez mi? – A vízcsap fordítója. (Amivel nyitni és zárni lehet a víz ömlését.) És ez mi?

Azt már én sem tudom, abból az egyszerű okból, mert arra a köznyelvben már nincs kifejezés. A csap begörbült részét (talán a nyakát) mutatja, aztán azt a csavarmenetes részt, amelyre az öntözőcső ugyancsak csavarmenetes nem tudom micsodáját rá lehet szorítani. Aztán a csapnak azt a részét, ahol az előbb fordítónak nevezett rész kiszélesedik. Aztán ahol a falba illesztődik. Nagyítón nézi a világot, de engem szemrehányó szemmel. Nem azt gondolja, hogy vak vagyok, hanem azt, hogy titkolódzó. Kiveszi a kezemből a kalapácsot, s csak azon tizenkilenc rész külön nevét akarja tudni.

Tanulási módszere pontosan az, amivel én a latin szavakat magoltam: ciha, ciha, ciha ciha; hétfő, hétfő, hétfő, hétfő.

Fülep, a Válasz-együttesben. Még mindig csak a magyar nyelvhelyesség! Félbeszakítja a bevezető cikk olvasását is (amelynek minden szava élen táncol), – s a vélt germanizmust lefordítja németre. Ami németre fordítható: mind germanizmus.

Csak öregembert érdemes segíteni. Már nem szolgáltathatják vissza. Így legalább érzik a hálát.

 

 

„Kultúrbotrány!”^*

A Haladás augusztus 8-i száma „Kultúrbotrány!” címmel terjedelmesebben foglalkozik a Népi Művelődési Intézettel, amelynek célja parasztságunk kulturális felemelése, s amelynek elnökségét én vállaltam. Évek során megszoktam – megszokva hozzá az alázatos némaságot is –, hogy a legingerültebb arculköpések akkor érnek, amikor a magyar szegénység érdekében fognék eredményesnek ígérkező munkába. Nem fogunk felelni az Intézet felé sújtó alaptalan támadásokra sem, mert munkánk nem a hírlapi csetepaté Budapesten, hanem a műveltség terjedése a vidéki dolgozók közt. De ismerve a hatást, amelyet a legrosszabb sajtó a legjobb lelkekre is gyakorolhat, kötelességemnek érzem, hogy ha személyem védelmében nem is, a vezetésemmel induló intézmény védelmében legalább egyszer éljek a szóval, nem a támadók felé, hanem a parasztság és minden jó szándékú ember, vagyis a megtámadottak felé fordulva. Röviden s egyszer s mindenkorra azt kérem ezektől, ne adjanak hitelt az Intézetet illető vádaknak, a vádak milliomodrészének sem mindaddig, amíg azok indítékáról s alaposságáról meg nem győződtek. Pusztán ízelítőül említem meg tehát, hogy a Haladás-nak az Intézetre vonatkozó állításai és gyanúsításai közül, amelyek az Intézetet nyilvánvaló szándékkal a reakció, a fasizmus és a zsidóellenesség hírébe akarják keverni, egyetlenegy sem igaz, még a szapora szófűzés véletlenségéből sem. Pusztán példaképpen nevezem tehát – ízlésem ellenére s merőben a hivatalos igazságszolgáltatás idebocsátása érdekében – a Haladás-nak az Intézetre vonatkozó minden állítását hitvány hazugságnak, elvárva a cikkírótól, hogy becsülete és vádjai igazolására ezért bíróság elé állít. Ha pedig ezt mégsem tenné, őt magát – ugyancsak ízlésem ellenére, de ugyancsak a demokrácia és az igazság szolgálatában – afféle betűcsibésznek mondom, már kartársait szólítva fel, hogy – ha adnak tisztaságukra – közösítsék ki őt maguk közül.

Sajnálom, hogy a magyar nép megmaradásáért folyó külső-belső rettenetes küzdelemben az olvasó figyelme s az én erőm ilyenre is megy. Sajnálom, hogy a csaknem nyolcszáz kilométernyi, faluról falura, tanyáról tanyára való vándorlás néhány órás szünetében ilyen az első hír arról a munkánkról, amelyet népünk felemelése érdekében tán a legfontosabbnak tartok. Hadd fordítsam még ezt is az ügy hasznára. Borsodi, zempléni, szabolcsi, hajdúsági, bihari, békési, csongrádi parasztok és önfeláldozó nevelők, akik ezekben a napokban az aszályba sült mezők közepén a földes szobákban és pusztakollégiumokban újra és újra meghallgattatok, e véletlen – s mégsem véletlen – példából is láthatjátok, milyen sürgető az értelem és tudás terjedése, a gyanakvó indulat, az üres szavakba burkolt elfogultság, a szellemi analfabétizmus visszaszorítása, a nemzeti és faji rosszakarat feloldása és – amiről legtöbbet beszéltem – a műveltségben való egyenlőség és egyesülés. Építsétek fel iskoláitokat, és minden zavaró szándék ellenében is, művelődési intézményeiteket. Parasztok, akik közt csak ezután fogunk megjelenni, készüljetek a népi gimnáziumokba, a Dolgozók Iskoláiba! Készüljetek fel arra, hogy párban a munkásokkal, megkapjátok méltó helyeteket az ország szellemi hatalmában! Bármit hoz a külső döntés, ezen fordul meg, milyenek leszünk mi, minden népnél nagyobb próba előtt álló maradék magyarok.

Egyre éreztem volna hajlamot a közéletről szólva. Hogy én képviseljem Magyarországot a békeszerződésen – vagy legalább ott legyek, azok közt, akik védeni fogják. Azt hittem: fegyverem is lesz egy-kettő, s lelek segítő társra hajdani francia ismerőseim közt is. (Duhamel már Zsebőknél érdeklődik irántam stb.) Volt egy délelőtt, amikor minden szándékomat s álmomat így átélhettem, mintha már valóságosan is benne volnék.

A mai délelőtt volt ez. Az éjszakát Szentendrén töltöttem. Reggel csak egy percre futottam haza. Flóra kapkodva mondja (mert Tamási és Farkas a kapuban várt), hogy az éjjel fél kettőkor ide telefonáltak: Tildy ma tíz órára vár Leányfalun, a békeértekezlet ügyében; rosszul áll!

„Nyilván, ki akarnak küldeni” – mondja Farkas. Kapkodás autó után, aztán bent a hivatalban, hogy a napi munkának legalább egy részével elkészüljek. Végre elkésve – ½ 11-kor kiértem Leányfalura. Az elnök Pestre ment! Talán Flóra hallotta az éjjel rosszul az értesítést. Vissza Pestre, 11-re Tildy a köztársasági palotából is elment. Nem várt meg? Telefonálások.

Az éjszakai telefonálás – ez derült ki végre – telefontréfa volt. Ki tehette? Ki akart most rám vágni?

Tegnapelőtt jelent meg válaszom a parasztok taníttatásának védelmében a Haladás cikkére, amelyet Antal Gábor írt.

 

*

 

Nem vagyok népszónok. Először ilyen tömeg előtt igen. Épp azért mást mondhatok, mint általában a szónokok. Azok a sérelmeket hánytorgatják. Én az eredményeket.

Magyarországnak jobban fordult a sorsa, ahogy ki volt rá szabva.

Ma egy éve –

Választás – nem polgárháború

Békekötés – nem anarchia

Kiút: fegyelem; belső; becsület.

Két veszély,

1. Aki demokrata – az elárulja a hazát? aki a hazához ragaszkodik – elárulja a demokráciát?

Ezt a kettőt egyesíti a parasztpárt.

Mindkettőben a legtöbbet. A legnagyobb demokráciát és a legnagyobb magyar függetlenséget.

A parasztpárt: az, amit a parasztok akarnak.

Nehéz belépni.

Mi a különbség a Független Kisgazda, a Polgári Földmunkáspárt és a Parasztpárt közt?

Itt semmi. Másutt is csak annyi, amennyi a Kisgazdapártban a kisgazdák és a földmunkások és – a polgárok közt van.

Petőfi a kapitalizmusért halt meg.

Meghökkentésül fogalmazom így meg, mélyebbre akarok vágni. Nem a kapitalizmusért lelkesedett. Az a feszítő erő, amely őt az élre lökte, s a közvetlen küzdelemben oly nagy feladatra rendelte, a társadalom mélyében az az erő azonban a feudalizmussal mérkőző kapitalizmus volt.

Ahogy ez az erő adott szerepet Petőfi mintaképének: Desmoulins-nak, Dantonnak, sőt Shelleynek, sőt Béranger-nek is.

A gyors csónakokat, amelyekben ők olyan hősiesen szép testtartással, olyan igazán regényesen – romantikusan – szép bátorsággal álltak, lantot verve és zászlót lobogtatva, ez az ár hozta, a csónakok oldalát ennek az árnak a tajtéka és szennye mosta.

Megtorpantak volna, ha látják, hova kanyarítja őket az az ár, s hol állna meg velük? Mindnyájan messzebb éreztek. Végigharcolták a történelem örök folyamának azt a korszakát, amelyre szakasznyi életük esett, mert csak erre volt előretörés a felé a távolibb cél felé, amelyhez ösztönük vitte őket. Hogy nézték az előttük lévő útszakaszt? Rávetítették arra is annak a távoli célnak bűvölő képét. Így tudtak haladni rajta. Mindnyájan romantikusok voltak.

 

*

 

Milyen szép gyűlöletben lobogott Desmoulins a zsarnokok ellen. Shelley az egyházak ellen. S a királyok ellen Petőfi! Szentül hitte, elég egy-egy koronás főt lenyisszantani, hogy a szolgaságba görnyedt gerincek felegyenesedjenek, hogy minden alattvaló (hogy gyűlölte magát a szót is) nőjön egy fejjel. Milyen üde képe volt csak a puszta szónak is: egyenlőség!

Nem utolsó okként azért léptem hátrább a politikától, hogy az irodalom távolából az irodalom hangján, vagyis elfogulatlanul megmondhassam véleményemet a politikusokról.

Egy adósság kényszerít, hogy ezt Veres Péteren kezdjem. Lassan évtizedekre visszamenő barátságunk során volt egy pillanat – 1941 elején –, amidőn páros haladásunkban talán túlságosan erős hirtelenséggel ragadtam meg a karját, a balt, hogy elrántsam valahonnan, amit ő nyilván átléphető pocsolyának látott, de én örvénynek éreztem. A tán fájdalmat is keltő rántás után minden ok meglett volna, hogy – a közös úton is – eltávolodjunk egymástól. Különösképpen kezünk ezután fonódott csak egymásba. A következő évek próbáinak útján szorosabban haladtunk, mint valaha. A buktatókon most már nemegyszer ő segített. Hogy legdühösebb széljáratokban a Magyar Csillag körül tett kísérlet a magyar irodalomnak azzá a lángőrző szép vállalkozásává sikerült, amivé sikerült, abban ő volt egyik legjobb támaszom.

 

*

 

Regény arról, hogy valakit úgy üldöz a tisztátlan szerencse (ő úgy vonzza azt), mint mást a baj. Valaki azáltal lesz hibás, hogy elfogadja (nem tudja visszautasítani) az aljas sors kedvezéseit. S így zsákutcába kerül, mert lelke nemes. Lelkifurdalása támad. Visszadobja ezeket az ajándékokat.

 

*

 

Mint valami pincérrel, aki rendelés nélkül megsejti a törzsvendég kívánságát, s már hozza is nyáron a jeges fröccsöt, két külön kockadarabkával, télen pedig a forró teát dupla rummal. Sándor olyan viszonyban volt a lelkével.

Az idő kérdései^*

Aurélien vagy a francia patriotizmus^*

Ivan Goran Kovacsics^*

– Mit csinálsz?

– Játszok.

– De hiszen rajzolsz meg irkálsz!

– Az is játék.

 

*

 

A vendégeknek minden alkalommal újra és újra meg kell nyerniök Mariska bizalmát. Hátrahúzódik, anyja szoknyája mögül figyeli őket.

– De hisz mi már régóta jóban vagyunk, Mariska! Nem emlékszel, hogy összebarátkoztunk? Itt ültél az ölemben!

Mariska emlékszik, de gyanakvása nehezen enged. Édesatyja nem helyteleníti a magatartását. Csak csínján a jó barátokkal és jó barátnőkkel, azokkal is, akiknek tegnapelőtt még ölében ültünk! Az idő változatlanul gyorsan telik, ami azt jelenti, hogy az események és emberek változatlanul gyorsan alakulnak.

Ezzel a vendéghölggyel azonban Mariska hamar föleleveníti a jó viszonyt. Ölébe telepszik. Már ereszkedik is le. A hölgyet ugyanis ő külön is vendégül látja. Főz neki.

Vagyis odaszalad az édesatyja fekvőhelye előtt álló törpe asztalkához, amelynek felső lapján a hamutartó körül fehér lapok és papírlapok, alsó lapján pedig különböző alakú könyvek hevernek. Az alsó deszkalap a tűzhely lukja lesz, ahol a láng lobog, a felső a tűzhely vaslapja, ahol a lábasok sorakoznak. Aragon Lajos és Sartre János-Pál művei a fahasábok; egy friss kézmozdulat a fenti fehér papírlapokat gyűri alájuk begyújtónak.

Bablevest főzök neked – mondja Mariska, s fürgén az egyik szék mögé szalad. Az ott a kamra. Kis tenyereit összetartva hozza a képzeletbeli babot, s teszi a képzeletbeli tűzhelyen rotyogó képzeletbeli fazékba.

– Egy szemet elejtettél! – kötekedik vele édesatyja, hogy egy pillanatra felüdítse a nem könnyű tárgyú beszélgetést, amelyet a vendéghölgy férjével folytat.

Mariska aggódva hátrafordul.

– Nem ejtettem le semmit!

Írói öröm^*

Sokat utaztam, de soha nem szerettem utazni. Ha nem visznek, vagy nem kényszerítenek, már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt nekem már a falu. Ozora is. „Csak tapasztald ki azokat a kathólikusokat”, mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek.

A legnagyobb úti távolság természetesen ma is a Rácegres–Ozora közötti. Ennek szédületéből kapok ízelítőt, valahányszor a körülmények végül mégis útra kényszerítenek.

Úgy álltam rá erre az útra, hogy nem hittem benne. A rom-Pestből (és a rom pusztából) még egyszer Zürich. Genf, Párizs? A rom jelenből még egyszer vissza a lebombázhatatlan ifjúságba? Amikor a lehetőség híre eljutott hozzám, azzal, hogy adjak rögtön nyolc igazolvány-fényképet, első gondolatom az volt: mindebből csak a fényképésznek lesz haszna, ha ugyan az egész nem valamelyik munkátlan fényképész ügyes ötlete. A svájciak szíves meghívását azért fogadtam el, mert nem hittem benne, s ez volt a legegyszerűbb, hogy elvessem a gondját. Már az elhatározás gondját is, hogy menjek-e, vagy ne menjek, ami már az utazás szorongó érzéseihez tartozik. Útlevél, vízum, négyféle átutazási engedély – mindebben egy lépést sem kellett tennem, nem is tettem volna. Minden meglepő gyorsan elkészült, s engem kötött a szavam. Komoly elhatározás most már a visszalépéshez kellett volna. De miért lépjek vissza? Legyen meg a körülmények akarata. Csip-csup dolgokban dönteni, ez már a veszéllyel határos; elhatározó erőkészletét a férfi a nagy ügyekre tartogassa. Egyszóval ezúttal is úgy mentem, hogy tulajdonképpen vittek. Ez a legjobb lelkiállapot a megfigyelésre, az úti szemlélődésre.

A búcsú persze a két-háromszáz év előtti búcsúzásokra emlékeztetett, azokra, amidőn a csutorával, fustéllyal és tarisznyával fölszerelt gazdát veszélyes erdők és ingoványok, bizonytalan révek és hidak, kiszámíthatatlan indulatú városbírák, várurak és másnapok várták. Háznépem – szemében könnyel és bátorságomnak szóló áhítattal egy álló hétig készítette elemózsiámat és iszákomat. Bár nem írásban, de megtettem végrendelkezésemet. Nem egyedül keltem útra. Indulni kész kocsink előtt a hitvesek egész karéja szorongott szemükben a könnynek és áhítatnak ugyanazzal a csillogásával. A kulacsokon és batyukon és a különböző takaró alkalmatosságokon átlépve, szokásom ellenére magam is az ablakba álltam, fustélytalanul ugyan, de melegen a meghatottságtól. Amidőn az indóházat elhagytuk: ki tudja, mennyi időre (milyen terra incogniták és Óperenciák felé! „Vigyázzatok egymásra” – kiáltották még utoljára a nők, igen helyesen föltételezve, hogy azok, akik itthon egymás nyakát is elharapták volna, ott kinn életüket is odaadják egymásért. Nyolcan voltunk. Ennyien talán már Bulcsu korában is nekivágtak magyarok.

Nyugtalanság csak egyszer fogott el bennünket: éjfél felé a nyílt pályán megállt, és hosszan vesztegelt a vonat, egy frissen összetákolt hadi hídon, épp az Óperencia, az Ober Enns fölött! Ez az amerikai zóna kezdete vagy vége. A vizsgálat azonban itt sem volt más, mint másutt: őszintén szólva itt is a formaság formasága volt. A katonák láthatóan unják már Európa-szerte a hivatalok fontoskodását. Rengeteg papírunkba, amely keblünket valóságosan is, képletesen is duzzasztotta, utoljára az osztrák határ előtt nézett bele tüzetesebben egy üdítően udvarias, de mégis megközelíthetetlenül kimért magyar tisztviselő. A többiek, a különféle hadseregek egyenruhásai? Hovatovább szinte sértő volt, hogy nagy hírű igazolványainkat, pecsétjeinket és ide-oda ragasztott bélyegeinket még csak kíváncsiságra sem méltatták „Yes!” Da! Gut! Oui!” – mondták legyintve, ahogy villanylámpáik fényére papírkötegeinket előmarkolásztuk. Akár egy mázsa briliánsot, akár egy élő süldőt kivihettünk volna. Még iszákjainkat sem kellett kibontanunk. A vonathoz, amelybe a kalandos magyarok elszántságával léptünk be, étkezőkocsit is csatoltak, s a svájci vendégszeretet ebéd- és vacsorajegyről is gondoskodott. Kint eső és hó, késő ősz és kora tél váltakozott aszerint, milyen magasságra emelkedtünk. Gondunk emiatt, hogy milyen mértékben szellőztessük a túlfűtött fülkét. Életemben nem utaztam ilyen kényelmesen nyugatra.

Amíg a világ hozzá nem ér, az ember a saját hazája légkörében utazik, abban az esendő kis szappanbuborékban. A kis fülke, melyet színültig a mi csomagjaink töltenek meg, még a Brenner tövében is egy darab Magyarország, egy hosszabbra nyúlt vitaéjszaka valamelyikünk lakásán vagy valamelyik hazai szervezetben. Vagy a régi Centrálban… Azzal a különbséggel, hogy bármennyire nekiélesedik az eszmecsere, itt senki sem ugorhat fel az asztaltól (ami otthon nemegyszer megesett), hogy kalapját s mintegy vélt igazát is felkapva, kirohanjon az éjszakába. Az urbánus és népies vitát (mert a szappanbuborékban is ez forog) persze egy harminchat órás vitaéjszaka sem dönti el. Az sem, hogy egyedül vagyok, akibe a népiességnek szánt minden nyilat bele lehet lőni. Ahogy ilyenkor történni szokott, már nemcsak magamért kell felelnem, hanem mindazokért s mindazok minden szaváért és cselekedetéért, akiknek hacsak egy gondolata is (a célja!) azonos az enyémmel. Hol Veressel, hol Kováccsal, hol Némethtel, hol Erdeivel gyúratok össze egy célbabává. Tetszik ez a szimultán sakkjátszma, ez a hatványra emelt Szentháromság, amelynek most ajkammal kellene nyilatkoznia Valéryről és a búza áráról, a lánckereskedelemről és a középkori céhekről, elevenekről és holtakról. Így – mégiscsak nyilatkozva – látom magam is legvilágosabban, miben különbözöm én a többiektől, s miben különböznek azok egymástól. A játszma nem könnyű. Márai ül velem szemben, olyan remek kibicek gyűrűjében, mint Ferenczy Béni, Pátzay, Czóbel, Cs. Szabó, Szücs, Szőnyi… S mégis milyen könnyű volna a játszma, ha csak érvek és tények hűvös játékszabályain futhatna, indulat és szenvedély, vagyis személyes rész (mondjuk, személyes tapasztalat) nélkül! De így gondolatok és eszmék helyett emlékek és remények csatáznak, egy-két sivárrá taposott közhely porondján. S e porondról, amely már cirkuszi körnek is ócska, nincs kitörés, talán épp a hallgatóság sűrű gyűrűsora miatt, amely tud hatni és zárni láthatatlanul is. Befejezte-e hivatását a polgárság? De mi egyáltalában a polgárság? Jogos-e a polgárság létalapja, mondjuk, a kereskedői haszon? Már hogyne volna jogos, ha tisztes! Már hogy volna jogos! Valamikor majdnem a katona kockázatáért járt: karddal és találékonysággal kellett meghozni Kínából a selymet, a Hortobágyról a barmot! Hol a kockázat ma ott, ahol már csak puszta árukiosztásról vagy elosztásról lehet szó? S különben is, milyen tisztes az a haszon, amikor egy putriország fölé egy vékony réteg életét párizsi, sőt londoni szintre tudta (s szeretné) emelni, amely ugyan szemre szép csillogós, valójában azonban dermesztő jégpáncél? Hol van itt az élet egészséges kerengtetése, amelyről egy-egy vezető osztály megismerszik? Ez a történelmi emelkedés útja! A kultúra megvédése és továbbadása! Emelni népet csak alulról lehet! Ami pedig azt a kultúrát illeti!… Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását (a személyi részt) annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak képzelete alkotta – várfokán, mialatt a falak alján a képzelete nemesítette táborban zajosan folyik már nem is az áru-, hanem a lélekcsere, de az is a láncolás legvigasztalanabb szabályai szerint. A konokság elcsüggeszt. De minden hűség megindít: saját hűségemre sarkall. A közhelyek kártyacsattogtatásaival semmit sem oldunk meg, de valamit mégis nyerünk, méghozzá – úgy érzem – mind a ketten. Oldódik a feszültség, amely az utóbbi években őt régi ismerőseivel szemben is megmerevítette. Ha írói ellentétig oldódik, akkor már valami elkerülhetetlen együttműködést is jelent. Jó műre törve a jó író csak jó útra érhet. Akarata ellenére is, mondják a marxisták. Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve az – Egy polgár vallomásai? Én. A szavak kemények, de a hangulat már-már annak a hajdani erdélyi útnak levegőjére emlékeztet, amelynek Cs. Szabó szegődött jegyző diákjává. Tolja homlokára szemüvegét, és jegyezget most is, biztatóan kaján pillantást lövellve orráig emelt füzetecskéje mögül. Ha valóban ezt jegyzi, van mit jegyeznie. Pátzayval, Szőnyivel is lezajlik egy játszma, képzőművészetünk jellegének magyarosságáról vagy nemzetköziségéről, s általában a népek szépségeszményképéről. Valahogy az ördög tudja, hogy – a Parasztpártot ezért is terheli felelősség. Húzódhattam vissza a politikától, megvíva kísértésével még a pusztában is, a politika – akár a görög elé a halál – elémbe áll, mintegy találkozóra vár mindenütt: mindenben politika rejtezik. Hogy lehet mégis parancsát követni, amelyben a legnyomósabb hangsúly az, hogy: erkölcsi parancs is? Úgy, hogy megmaradsz mindvégig annak, ami a politika előtt voltál, annak, ami épp a politika felé kényszerített; úgy, hogy csak politikus, vagyis „igazi” politikus mégsem leszel. Úgy, hogy megőrzöd eszményeidet, tisztán, karnyújtásnyira. Úgy, hogy épp a legnehezebb birkózásra újra és újra be tudd kenni magad ezzel a tiszta olajjal. S úgy, hogy legyen hova visszalépned minden percben a politikától; ne a porond éltesse a lelkedet; még kevésbé testedet, persze: mert a porond végül a legjobb gladiátort is bohócnak szerződteti. S a visszavonulási hely? Nem Antonius nagybirtoka persze, nem is Venizelosz bankbetétje. Az, ami Cincinnatusnak a szántó, Montaigne-nak a könyvtárszoba, Petőfinek a költészet. Van választék, kinek-kinek képessége szerint. Ha pedig holmi istenként, a politika mindenütt jelen van, ezek a helyek az ő szentélyei: akkor érzed, ha ismét kilépsz belőlük. Ezeket gondolom, miközben vitatársaim erélyes lábdobbantására magam is szorgalmasan taposom az utolsó fűszálat is a közhelyen, amelyet pedig – emlékezve a kifejezés eredeti jelentésére – holmi falusi közrétként nemcsak üdén sarjadónak, hanem még virágosnak is szeretnék. De hol vagyunk még mi (a magyar társadalom) az árnyalatok jogától, azaz megint csak a demokráciától! Mosolyogva figyelem, amint ahelyett, hogy a magam nevében beszéljek a parasztság ügyében, odaszorulok, hogy a magam mondandóját is a parasztság nevében mondjam, azaz mégiscsak ajakává szegődjek annak a tán ezredik hatványra emelt Szentháromságnak, amelyben pedig az én részemet csak – mindig is így kívántam – a legbonyolultabb köbgyökvonással lehetne meghatározni. Már-már valóban „nyilatkozom”, de úgy, hogy nemcsak Cs. Szabó jegyezhetné – fényképész-pillantásával szeme elé emelt füzetkészüléke mögül –, hanem egy újságíró is. A parasztság nem ellensége a kultúrának és a civilizáció terén is arányos elosztást – mintegy szellemi földosztást – óhajt. Operaházunkban csizmás és papucsos látogatóval ugyan nemigen találkozhatni; ám – hogy csak e példával éljünk – ennek ellenére sem kívánjuk e neves intézet s a hozzá hasonlók megszüntetését, jóllehet azok költségvetésének nagyrészt a parasztok zsebéből folyó évi tizenhárommillió forintja valamivel megelőzi népművelésünkét is. Parasztságunk e téren is csak némi arányt óhajt, mondjuk a zsöllyeárak felemelését a bakancsárak emelése helyett. Ha pedig ez másképp nem megy, mivel hogy ez Londonban is így van, parasztságunk azt feleli, hogy azok, akik a mezítlábasok földjén is rögtön londoni szintre tartanak igényt, húzódjanak az arányosítás rövid évtizedeire Londonba.

Így visszük a magyar világot, szinte a szardíniásdobozok légmentességével egész Innsbruckig. Egyórás veszteglés, gémberedésoldó séta a vonat hosszán. Borostás, földarcú kis ember merül föl szinte a földből; szeme, mozgása mint az egéré. Magyar. „Hova megy ez a vonat, hol a határ, milyen a vizsgálat?” Mocskos keze fázósan hajtogatja alvatlan arca mellé bundája kopott prémjét. De ujja tele aranygyűrűvel, csuklóján is arany az óra és a karkötő. Mégis külföldön vagyunk, itt már sért az ilyen magyar. A szomszédos fülke ablakából veszprémi tájszólás bugyog ki. Egy kisebb törzsnyi család, útban Amerikába, az értük jött családfő vezetésével. A Keletin még holmi irigység övezte őket, itt már a szánalom: örökre elmennek, ennyivel is kevesebb a magyar.

Az első komoly élmény, amin rajtakapom magam. Szégyenkezem. Itt ezek közt a kevert genfiek közt igazán nekiengedhetném a francia szavakat még az én barbár garatomnak is, de kerülöm a szót. Restellném, ha megtudnák, hogy idegen vagyok. Szeretnék észrevétlenül belelapulni a bennszülöttek közé, vagy ha egyedül vagyok, hát a fák törzsébe, a falakba. Dolgozom ebben a Canonica nevű szörnyű kávéházban, s a pincérlány siettében elkiáltja a zsúfolt asztalok fölött, franciául persze:

– A telefonhoz hívják… hogy is csak…

És kimond valami szógörgeteget, amely csak az én nevem lehet, már úgy, ahogy hallomás után egy csicsergő kis francia száj elismételheti.

Nem jelentkezem, sőt pirulva fejem is lehajtom; szó szerint lesülne képemről a bőr, ha a kíváncsian emelkedő tekintetek előtt nekem kellene azonosulnom a külföldivel, a gyanús jöttmenttel, az „idegen”-nel! Nem vagyok azonos vele. A pirulás nem a svájciaknak szól, hanem Európának. Abban a hiszemben vagyok, hogy a hajdani Európa egy kis csücskén ülök, azon a képzeletbeli Araráton, amelyen már nem fajták, hanem emberek éltek, s ha mégis volt fajtájuk, arra csak ez a szó illett: európai. Nem azt restellem, hogy magyar vagyok, hanem azt, hogy idegen, még mindig, vagy újra; idegenje annak az araráttá zsugorodott hajdani birodalomnak. E pillanatban minden fajtát karikatúrának érzek. Lapos szemem és rettenetes vogul állkapcsaim helyén éppúgy rejteném szomszédom germán lófejét, vagy amott annak a csehnek a turcsi orrát, vagy annak a románnak cigány barnaságát, vagy – amiből legtöbb látható itten – a szomorúság vastagította zsidó szemhéjakat és cimpákat, az olaszok brillantinos bodrosságát. Alkotónk, gyúrj már össze bennünket újra, de lelkestül!

 

*

 

Zürich: Béke, bőség, fény, udvariasság; tömött könyvesboltok, a világ minden részéről való könyvekkel, üres villamosok, jó ruhák; az élelmiszeres boltok is tömöttek, a világ minden részéből való gyümölccsel és gyártmánnyal.

Mi vidít fel? Nem a gazdagság. Úgy érzem, mintha az időben utaztam volna előre. A húsz év utáni Pesten képzelem magam.

 

*

 

Csupa ép híd, csupa ép tető, csupa fényes, hibátlan ablak. Egy félóra alatt megszokom. Ha tíz év alatt tesszük is rendbe a csúnyácska hazát, öt perc alatt természetesnek fogjuk találni.

 

*

 

Este színház; az Antoine-ban Sartre két darabja: a kétfelvonásos Temetetlen holtak és az egyfelvonásos Tisztességtudó  . Ez a fekete vonal itt nem nyomdahiba; a falragaszokon is így látható. A cemende, a ringyó közhasználatúbb rokonszavát takarja, melyet már csak emiatt is én sem írok ki. A földalatti vasút hirdető osztálya boríttatta le ezzel a sötét fátyollal, amelyet persze lelkében mindenki azonnal fellebbent. A színházügynökség kapva kapott az ötleten, s az utcai falragaszokat, a színlapot is így nyomatta. Maga a darab – amelyet valójában címe emelt magasra – egy napihír összezsúfolt, egy kicsit összehányt, mindenképpen elsietett feldolgozása. Egy ártatlanul megvádolt amerikai néger meglincselését bonyolítja izgalmas üldözéssel, térdre rogyással, revolverlövéssel, a jenki álszenteskedés leleplezésével (az idézett   leplezi le), két jó és öt-hat közepes színésszel. Három felvonásra bontva tán megfeszült volna benne valami drámaiság; így inkább csak a rendőrségi anyag feszül benne.

Sokkal jobb a kevésbé jó címmel ellátott kétfelvonásos. A temetetlen holtak a pétaini börtön halál előtt álló forradalmárait jelentik: a darab utolsó napjukat mondja el, revolverlövés helyett nyíltszíni emberfojtással és inkvizíció korabeli kínzással, amelyek hatása alatt az első előadásokon néhány néző elájult, de – az igazi belső drámaiság helyett – legalább egy lelkiállapot drámaiságának, mély hősiességének megmutatásával és egytől egyig kitűnő színészekkel. Egy meglehetősen elvont filozófiai gondolat fonódik össze benne túlságosan is tapasztalati naturalizmussal. Nem természetükkel fonódnak össze, hanem csak egy erős tehetség jó kemény rántásai és csavarásai alatt. S mondom, a színészek teljesítményével. A nevezetes nagy kínzási jelenet elsülhetett volna egy nagy guignol-nak is. Az áldozatára boruló, a szadizmus kéjét nyelő milicista ábrázolója a legocsmányabb erotikát a legtisztább eszközökkel eleveníti meg: művészetet nyújt, nedűként itatja a mocskot.

Jó politikai érzékem óv attól, hogy ne politizáljak mindaddig, amíg eszményeimet csak politikai játékkal szolgálhatom. Azok nem játéktárgyak.

 

*

 

Prudhommeaux felolvassa szép József Attila-fordításait. Az Ódá-nak még csak felével készült el. A francia nyelv új hangszerelésében új élményként zeng az a mély emberi kétségbeesés… Milyen kéjjel élvezzük ezt a fájdalmat. Ezt a jól meghasogatott, nagy emberi szívet!

Bólogva, elégedetten néztünk össze a szellemi lakoma alatt. Pontosan, mint az emberevők a tűz körül. Ez az esztétikai élvezet, az eredendő, az ősi. A mentség: bárki közülünk megsüttetné magát ilyen eredményért. Sőt süttetgeti magát eredmény nélkül is.

 

*

 

Legingerlőbbek az események. Mivel törnek be a kávéházba és a vendéglőbe a rikkancsok? Mi rikolt araszos betűkkel az újságosbódékra függesztett színes papíríveken? Kisiklott egy vonat! Szerencsére egy kocsi sem borult fel. Egy turista lecsúszott egy hegy tetejéről! Szerencsére csak eszméletét és hátizsákját vesztette el. Tűz egy papucsgyárban; általános sztrájk egy óragyárban: a munkások – mind a harmincegy – kivonultak az utcára. A tűz természetesen még a tűzoltók kivonulása előtt elaludt, s a munkások délután már visszatértek a gyárba, fele-fele megegyezéssel. Mindebből a szenzációból tulajdonképpen az önzés harsog világgá. Akaratlan és így megróhatatlan ez az önzés – mert mért ne a maga háztája legyen mindenkinek a gondja – de csak annál megdöbbentőbb. A szomszédban országok siklanak ki, gyúlnak föl és csúsznak le a csúcsról – mindez az ablakot ostromló darázs zümmögésével hatol csak be ebbe a kifogástalanul tiszta lakásba és – már magam is észlelhetem – a háborítatlan lelkekbe.

Helios-strasse, Jupiter-strasse… bolygókról és csillagokról elkeresztelt kis utcákon cikázik a gépkocsi fölfelé a dombon, a tisztaságtól és jóléttől ragyogó negyed apró villái és házai közt. Valóban, mintha intermundiális világba emelkednénk, Buda törmelékei, Magyarország siralomvölgye után. Az alacsony szobában csillagvilági rend és nyugalom. Az ablak – november végén is – tárva, a kilátás gyermekjátékszerű tetőcskékre, erkélyecskékre nyílik. Itt él, szájában régi pipájával, szemében régi derűjével Szondi, a sorskutató.

Még csak ereszkedem a székbe, de már benne vagyunk a vitában, pontosan ott, ahol három éve abbahagytuk.

A csoda mentette meg. Az már természetes ráadás volt, hogy külföldre jutva rögtön eljutott személyében is arra a polcra, ahol eladdig csak tudósi neve állt. Azok közé a menekültek közé tartozott, akiknek szakadt köntösét a határon nem egy jó köntössel, hanem bíborpalásttal illik kicserélni. Könyveit angolul és németül tette közzé. Svájcba érve, a kirakatokban egyik azon melegen megjelent művét láthatta; ezt is a sors elemzéséről írta. Ilyen nemes játékossággal fizette meg a sors azért a kísérleti játékért, amelyet ő a sors nagy kérdéseivel űz, s amelyet én hajdani vitánkban oly veszélyesnek véltem.

Az a vita nem olyan volt, amelyet az idő eldönthet, vagy amelybe az idő beleszólhat. A lélektannak, amely Freud óta oly sajnálatosan, ha nem is egy helyben, de egy területen topog, Szondi tudott új utat nyitni. S ráadásul – szemben Jungék transzcendens s már-már istenkereső irányzatával – a társadalmi valóság, sőt a társadalmi hasznosság irányában. Felfedezése nem kevesebb, mint hogy lelki hajlamainkat, ösztöneinket a végehosszatlan lélekanalízis helyett puszta tárgyi vizsgálattal, a csaknem műszerként használható tesztekkel egykettőre meg tudja állapítani. Célja, amelyet sok vonatkozásban már el is ért, hogy a kellő időben leleplezett ösztönöket még kellő időben nevelni és alakítani tudja. Vagyis, ahogy irányzatának neve is mondja, lelked helyett magát a sorsodat elemezze és gyógyítsa. Hadd idézzem az egyik klasszikus példát. Esztendőkig tartó vizsgálataiból és kísérleteiből azt az eredményt kétségbevonhatatlan aranypornak mosta ki, hogy például a gyújtogató és a tűzoltó ösztöneinek alján ugyanazok a piromániás hajlamok rejtőznek. Ennek megállapítására szolgál a válogatásra eléd rakott teszt fényképsorozata; ellenőrzésére pedig a családfa lelki ágbogainak kikutatása: mindenki ősei ösztöneinek hordozója. A virág vagy termés, amivé életeddel a világra nyíltál, kitéphetetlenül a múltból táplálkozik, ezer és ezer elődöd hajlamának eredője! S ez az eredő szinte mértanian pontos törvények szerint alakul, mert az ösztönök és hajlamok végzetesen vonzzák egymást. Nem véletlen, hogy nagyapád nagyanyádat választotta, te pedig a feleségedet. Vagyis, a similis simile igazán a vérben, a gének közt gaudet, a sors könyvében minden előre meg van írva, a házasságok az ösztönökben köttetnek, és a bűneid hetedíziglen büntettetnek. Üdvösség helyett legfeljebb a gyógyászatban bízhatsz. Ösztöneidet ugyan az sem tudja megváltoztatni, de egyet tán még megpróbálhat: megpróbálhatja terelni, jobbra vagy balra, azaz társadalmi értelemben pozitív vagy negatív irányba. A pirománia azonos terhével, illetve adottságával – mert értékről még ne beszéljünk – kellő pillanatban egyformán lehetsz gyújtogató vagy tűzoltó. Az orvostudor kezében van, hogy Napóleon, a hasfelmetsző Jack vagy egy vágóhídi igazgató útján indult-e meg, mert a kéjgyilkos, a hős és a mészáros istentől kapott alapösztönei is meglepő hasonlatosságot mutatnak. Ezeket fürkészte ki Szondi, s ezek alapján kezdte el munkáját: belenyúlni a sorsba. Nem az emberek, vagyis az emberiség sorsába, amelybe már épp elegen belenyúltak, hanem külön-külön egy-egy ember sorsába, ami az előbbinél csodálatosképpen ezerszerte nagyobb és merészebb feladat. Ez a munka szó szerint istenkísértő: ez eddig az isteneknek és az Istennek volt fönntartva.

Aki kapott ízelítőt, főképp ha saját életén át is, a görög tragédiák levegőjéből, az csillanó szemmel hallgathatja ezt is, akár hajdan Freud lángelméjű színházi magyarázatait. De a keresztény, az igazi, aki élete nagy élményeképp a szabad akarat tanát is megkapta, az mindezt prüszkölve hallgatja. Nincs-e vajon az egész tan magva bent már a Ószövetségben? Lelkesen helyeslek minden kutatást. Még lelkesebben minden gyógyító szándékot. Már nemcsak szüleimnek csecsemőkoromban észlelt helytelen mozdulataiért kell felelnem, hanem dédszüleimért is? A keresztény – már a freudizmussal is ezt szögezhette szembe: az ember épp ott kezdődik, ahol a lélek mély förtelmei fölött, sőt azokban letekintve is megáll a talpán, ahol gyeplőként marokra fogja ösztöneit, mert van hova fölfelé is tekintenie, s így még bukása sem ödipuszi, mert hisz ő már tud megbocsátásról és feloldozásról is! Itt válik el a két világ; két emberi világ: két emberi természet. A mi nyelvünkön szólva, itt válik el a két tudomány: a lélektan és az erkölcstan. Igaz, nagyon is hatásosak; épp ezért kell hatásaikra nagyon is vigyázni. Ami itt jó, az épp amiatt amott lehet rossz. Szakmai tapasztalatból tudom, milyen zavart idéz elő csak a műfajok keveredése is.

A vita körülbelül itt szakadt meg, amikor végre felálltunk a Csejtei utcai ház kályhasarkából. Épp talán a véleménykülönbség, a világnézeti ellentét fűzött bennünket össze; a magáéval mindkettőnk egyet akart elérni, egy ifjúi álmot: az emberi faj megjavítását. – Megmentését – mondta Szondi. Mivel járulhattak ehhez a vitához a világ eseményei? Csak személyes, csak lélektani mozzanatokkal.

Nem leptek meg a hírek, amelyeket Szondi hazatért fogolytársaitól hallottam, a gyűjtőtáborban tanúsított nemes magatartásáról, példás lélekjelenlétéről. Ő volt a táborban az egyetlen orvos, aki minden pillanatban, minden körülmény között, esküjéhez híven, minden szenvedőnek orvosa, minden szenvedtetőnek pedig, tudományos megszállottságához híven, tárgyilagos megfigyelője maradt. Szóval, egyhuzamban ügyeleten volt.

Igen, látott egypár dolgot. A legmegrázóbb az volt, amikor egy apa éjszaka ellopta saját kisgyermeke kenyéradagját.

Vagyis a lélektan világában áll ő ma is. Vagy én állok mereven a magamén? Kínzás, gyilkosság emlékét vártam: igazság és törvény elleni szörnytettek példáit.

Ezekre ő – a szadizmus tanulmányozója – eleve fel volt készülve. De mégis: a következmény? Összefoglalásul ilyeneket mond:

– Volt egy puhány, egy nőies humanizmus. Ez megbukott. Kik a humanizmus – a nevelés, a belső irányítás – vezetői? A papok, bírák és oktatók. Ezekben nem volt elég erő férfiasan is fellépni a férfiasság külsőségeiben tetszelgő barbárság ellen. Mi lett volna, ha az embertelenség első tüneteire ők is fegyvereikhez nyúlnak, vagy csak sztrájkba lépnek? Ha a tanító megjelöli, a bíró elítéli, a pap kiátkozza a gonoszt?

De hisz ez az én utcám. Gyerünk csak beljebb. A lélektani irányzatok fogyatékossága az én szememben vajon nem épp az volt-e, hogy emberileg megértve a bűnt, nagyon is könnyen ki merték mondani a legilletéktelenebb, a legveszélyesebb: az emberi megbocsátást? Tulajdonképpen ez bukott meg, de már régen. Mi most tehát a teendő?

Átköltözés az Elisa penzióból a Victoria Szállóba, ahol Márai is lakik. Végre fűtött szoba, lámpa az ágy fölött, meleg takaró. Benyelek egy csomó orvosságot, és lefekszem. Máraitól kölcsönbe Gide naplója.

 

*

 

A szobámban előttem valami nő lakhatott. Bent tartózkodva nem érzem itt felejtett illatát, csak akkor, amikor belépek. Ez kellemes – valami kellemes várakozás – de aztán elszomorít. Mint mikor gyerekkoromban úri szalonba vezettek, s bennem épp attól támadt fel az otthoni istállók bűze.

Kis szoba, ajtó – s az ajtó elé tolt komód – választja el a mellette lévőtől. Ott egy angol – hallottam telefonálását – hortyog (s ereget) fájdalmasan dallamosakat, mihelyt felébred.

Csak a szegények evése nem nevetséges. De ezek a méltóságos magatartású előkelő ebédelők ebben a hatalmas, keresett egyszerűségű finom teremben! Esznek – illetve étkeznek, illetve táplálkoznak – de minden mozdulatukkal azt kell fitogtatniok, hogy mindezt mellékesen végzik; legszebben az étkezik közülök, aki azt is érzékeltetni tudja, hogy mintegy kedve ellen eszik. A humor alapja a leplezett, de mégis nyilvánvaló ellentmondás. Ha nem akarnak enni, akkor miért szorgalmatoskodnak mégis oly kitartóan a hatféle villákkal, késekkel és kanalakkal? Ez nevetségességük alapja. Aki éhes, az lásson hozzá. Számomra olyan ez, mintha valaki a szeretett lény megcsókolása közben is fontoskodnék: tartaná magát a formákhoz! Képzeljük hozzá, hogy a szeretett lény is így viselkedik, s kész a bohózati jelenet.

Mi sem faltunk otthon a családi asztalnál. Megvolt a szertartása az evésnek ott is. De abban a fő elem épp az volt, hogy mutasd ki egészségesen az étvágyad, merítsd jól tele a kanalad, hörpintsd be egyre, s szemed hunyorgásával vagy egy jó bólintással épp azt jelezd, hogy ez aztán döfi. Kényeskedni, mint ezek az egyenes derekú dámák és urak? Az etikett épp az volt, hogy – udvarias áldozatként a háziasszony iránt – még akkor is egyél, ha véletlenül nem volnál éhes. Enni: az egyszerre jog, életszükséglet, szentség. Ezekkel pedig nem lehet komédiát játszani.

Flórának többek között az tetszett Veres Péter természetességében (ami annak a legnagyobb erőssége), hogy ebéd közben a kínálást így hárította el: nem kell több, vagy még egyszerűbben: nem köll. Semmi; „köszönöm, nem kérek többet”. Mi ebben valóban népiesen hiteles? Annak a szemléletnek a kiütközése megint csak, hogy az evés nem ajándék, nem játékosság, nem is kitüntetés. Az evés kijár. Azért nem köszönöm meg, mert természetesnek veszem, hogy megadod, amire szükségem és jogom van. A köszönet az a hallgatólagos egyezség, hogy ezt én is éppígy megadom majd neked. Egy nőt, hajdan, halálra sértettem azzal, hogy megköszöntem az ölelését. Helyes ösztöne ebből vette észre, hogy nem őt szerettem, hanem csak azt, amit kaptam tőle. Ki köszöni meg a csókot? Aki érzi, hogy nem jogosan, nem természetes dologként kapta; aki érzi, hogy „ingyen” volt.

 

*

 

A bevezető nem rossz. A római vonat menetrend szerint három órát áll Milánóban: Bolognáig minden híd fel van robbantva, a közlekedés csak cseppekben folyik. Vacsoraidő van, néhányan leszállnak vacsorázni. Félóra múlva a vonat megrázkódik, hol előre, hol hátra döccen, mint mikor a tétovázó ember egyik lábáról a másikra áll. Végre elszánja magát, s megindul visszafelé. A városon kívül már tökéletes az elhatározása, férfias iramban robogunk Genova felé. Az utasok összenéznek és mosolyognak. Genova felé hamarabb elkészült egy híd? Vagy a mozdonyvezetőnek van találkozója arrafelé? A fülkét a kaland friss levegője árasztja el. A cél Róma, s minden út Rómába vezet.

 

*

 

Como – itt halt meg Mussolini. Önteltsége áldozata volt, utolsó pillanatában is. Német tisztnek öltözve egy német gépkocsiosztag emberei közé vegyülve menekült. Csak kilométerekre volt a határtól. A határőr partizánoknak nem volt erejük feltartóztatni az osztagot, épp csak átfutották, nincs-e olasz benne. A partizántisztnek gyanús volt a fekete arcú német, erősen emlékeztette egy fényképre. De nem volt bizonyos a dolgában: azok a fényképek telt arcúbb, büszkébb férfit ábrázoltak. Mégis odalépett hozzá. Halkan megszólította.

Színpadi jelenet következett.

– Duce, azért vagyunk itt, hogy a legbiztosabb helyre vezessük. Kövessen.

Mussolini kilépett a kocsiból. Vezéri léptekkel haladt a tiszt nyomában, a partizánok sorfala közt.

Az első sziklafalig lépdelhetett. Megszólaltak a géppisztolyok.

Így beszélik itt, a fülkében.

 

*

 

Chiasso előtt egy pillanatra kitágul a táj, szinte lélegzethez jut a nyomasztó hegyek után. Mint Ady Párizsába az ősz, a komor vadregénybe beszökik egy darab Olaszország. Csak egy tenyérnyi, mert aztán a hegyek megint összeugranak. De micsoda megkönnyebbülés ez is.

Nem nehéz megjósolni: ez az egész vízeséses, örökhavas vadregény előbb-utóbb ki fog menni a divatból. Már csak azért is, mert hisz divatba is úgy jött, alig két százada. Goethe előtt az utasok még szemüket takarva, hányingerüket fojtva keltek át az eget verő hágókon, Észak és Dél víz- és szemléletválasztóján; az isteni tájat egyszerűen pokolnak érezték. Búzamezőket kerestek, s ez – igen helyesen – eltakarta előlük a gleccserek szépségét.

 

*

 

Kivel szemezek az étteremben? Egy ötéves kislánnyal. Nagyanyja és nevelőnője között ül mereven, akár egy satupad két pofája közt. Minden mozdulatát kettős pillantás kíséri; most szerelik és reszelik hölggyé. Megérti pillantásom, lopva vissza-visszatekint rám. Fekete szemű, fekete hajú, feje tetején piros szalagcsokor. Elfordulok tőle. Mért lep meg valamiféle bűntudat. Igen, az én kislányomra emlékeztet. Rá emlékeztet, vagyis félrevezetve érzelmeimet, pótolni akarja: hűtlenné akar tenni. Azt nem. Túl vagyunk mindenfajta kicsapongás és félrelépés korán.

 

*

 

Mi az igazi „élmény”? Megyek Genf legelőkelőbb épületének díszlépcsein lefelé, tenyérnyi vastag szőnyegen, pálmák között. A lépcsőforduló mennyezetig-földig érő tükrében a környezet hivatalos előkelőségéhez mért előkelőségek közt hirtelen apám termetét pillantom meg, apám jellegzetes járását, ahogy a tüskepusztai cselédház istállójából a bokáig érő sáron és trágyán át a konyhaajtó felé lépdelt.

 

*

 

Előrelátásból zsebkésemet (hogy soká tartson) indulás előtt úgy megélesítettem, mint egy borotvát. Közben elfeledkeztem róla, s már harmadszor sebzem meg vele az ujjam. Könyvet is csak a legnagyobb óvatossággal tudok vágni vele: rögtön beleszalad a lapba. Épp azért nem használhatom, mert túlságosan tökéletessé tettem.

Mi lesz Európa sorsa – lesz még egyáltalán? Vannak még európaiak? Sz. Á. ismer személyesen egy példányt: Milánóból épp most van útban Párizsba, egy napra megáll Genfben, este találkozhatunk vele. Sz. Á. beszélt neki rólunk; ő is keresi a találkozást. Helyesebben: híveket keres, hisz ezért is utazik folyton, olyanformán kerengve Európában, mint valami erdőben, a szülőhely felégetése után. Európa egyesítésének eszméjével ügynököl, s örül, hogy a véletlen olyan vidékről vet elébe embereket, ahová egyelőre nem juthat el. Umberto Campagnolónak hívják; Mussolini uralmát emigrációban töltötte; most a padovai egyetem tanára.

Még fiatalos. Azok közül a kopaszok közül, akiknek láttán az ember nem bánja hajhullását. Semmi olaszos rajta, hacsak nem a szemében és a szája sarkában villódzó csipkelődhetnék. Vagyis pompás vitázó. Meglepő sokat tud rólunk, múltunkról is.

– A maguk sorsa egészen különleges. Majdnem rejtelmes (énigmatique). Alig illeszthető az európai népek hivatásának rendszerébe. Távoli nyelv, távoli eredet… s mégsem árulták el soha Európát.

– Köszönjük. Szerény véleményünk szerint mindenki elárulta Európát. Elsősorban az európaiak.

Negyedóra, míg megállapodunk a szóhasználatban: Európa egy bizonyos erkölcs rendszerét jelentette. Ettől azonban kormányok és mozgalmak mindinkább eltávolodtak egy bizonyos formális logika irányában.

A falragaszok szerint a hét két nagy eseménye: az államtanácsi pótválasztás és a „Bal 1900” Polgárok, Szavazzatok Deluche-ra! Polgártársak, Szavazzatok Teina-ra! S mellette: Gyertek el mindannyian a város legnagyobb jelmezbáljára. „Bajusz kötelező!” S a végén még egyszer: Moustache de rigueur!

Elio Vittorini „modoros”, de mégis lenyűgöző regénye az Uomini e no – épp keresettségével ér el hatást, sőt valamiféle valóságot, társadalmit és lelkit egyaránt. Folyton ismétlődő párbeszédek. Tán csak a mi fülünknek vontatottak, mert hisz az olaszok nyelve ötszörte gyorsabban pörög, mint a miénk. A könyv utószava: „Erről a könyvről nem azért kell hinni, hogy kommunista, mert én – mint köztudomású – gyakorló kommunista vagyok. Egész más dolog kutatni az emberiség fejlődését a művészetben, mint harcolni ezért a fejlődésért a politika és a társadalom területén. A művészetben semmit sem számít az elhatározás, nem számít semmit a puszta tudat sem, ahogy a meggyőzés racionalista eszközei sem számítanak; itt minden az ember lelki világához kapcsolódik, és semminek sincs új ereje, ami nem tiszta és egyszerű emberi felfedezés. Az a tény, hogy a Kommunista Párthoz tartozom, azt mutatja, mi akarok lenni; könyvem viszont csak azt mutathatja, hogy ténylegesen mi vagyok. Könyvem egyik alakja hitének szolgálatába állítja emberi kétségbeesésének erejét. Kommunistának nevezhetjük? Ez a kérdés súlyosul az én írói eredményemre is. Ítélje meg az olvasó, tekintetbe véve, hogy csak egy könyv érdemei következnek abból, ami nem kommunista. A többi emberi gyengeségem származéka. Mint író, e tekintetben semmi ígéretet nem tehetek. Mint az utolsó szakasz egyik munkáshőse, csak azt tehetem hozzá: „Majd jobban megtanulom.”

 

*

 

Az irodalom divatja már nem Sartre és az egzisztencializmus, vagyis érthetőbben a létezésiesség, hanem, Miller és a gáttalanság, világosabban a szabadszájúság. Az ember nem tudja, hogy Miller Henrik neve után milyen sorrendben is helyezze el ezt a három szót: amerikai, író, ügyes. Író, amerikai, aki ügyesen él azzal a tapasztalattal, mit jelent, ha egy-egy Amerikában elkobzott könyvet, mondjuk, Angliában jelentetnek meg. S mit, ha azt a könyvet Angliában sem engedélyezik, hanem csak Franciaországban. A nem éppen csendes hírverés szerint Millerünknek eddig hét könyvét nem engedélyezték angol nyelvterületen. Elképzelhetjük – ahogy nyilván ő maga is elképzelte – mennyi fogyott a Párizsban megjelentekből. S mennyi tinta folyt róla az írás szabadságáról szólván; ezzel kapcsolatban Flaubert-ral, Baudelaire-ral, Joyce-szal került egy sorba, tekintve, hogy azok könyvét is elkobozták. Magam is balkáni sietséggel vásároltam meg a kirakatok legdíszesebb helyére tett műveit. Hármat mondhatok sajátomnak: A Ráktérítő-t, a Fekete tavasz-t és a Baktérítő-t. Ő az az író, aki a világirodalom története folyamán eleddig legjobban megszabadult a morál kötelékeitől; ő a legamorálisabb író; a legszabadabb – olvastam róla oldalas ismertetésekben. Ez lelkesített fel. Ebben az a fosztóképzőben itt valami dac is van.

Őt magát olvasva, lelkesedésem lanyhult. Írói képessége dolgában Miller Henrik nem sorakozik Flaubert mellé, még Sade márki mellé sem. Kiemelkedését más természeti képességeinek köszönheti.

Tiszteletre méltó férfiúi képességének köszönheti, majd annak a már kevésbé férfiúi erénynek, ahogy a képességével szerzett élményeit a világ elé tárja aprólékosan, egy mozzanatot sem feledve ki. Újítása, hogy nem köntörfalaz. Meghitt ismerőseit éppúgy néven nevezi, akár saját meghitt testrészeit és ismerőseinek kapcsolatos testrészeit, e kapcsolatok hosszadalmas és gyakorta bonyolult lefolyásának mozzanatait. Mindezekre a legnépiesebb kifejezéseket használja; népszerűséget persze ezzel nem a nép körében szerez, amelynek mindez nem újdonság, hanem – helyesen sejtette – az úgynevezett „értők”, vagyis a „connaisseur”-ök közt, akik ezt is a maguk módján tudják értelmezni. Irályát némelyek laktanyairálynak értelmezik. Meg kell védenünk a laktanyákat: bizonyára vannak pillanatok, amidőn ott más hang és más gond is felmerül. Miller irálya tán inkább egy eszményien tökéletes mély lélektani elemző óra hangjára emlékeztet (csak felteszem, mert nem volt benne részem), amidőn a lánglelkű gyógyásznak már sikerült minden gátlást legyőznie betege lelkületében és szótárában. Miller Henrik emlékezéseiben egy porszemnyi gátlás sincs. Gazdag szótárából nyolc sűrű oldal telik egy olyan esemény bemutatására, amelyet a gyáva regényírók eladdig csak három ponttal érzékeltettek. Az olvasó tehát megkapja, amit kíván, megnyugodhat. Miller azonban nem nyugszik. Az említett leírás után például csak egy félórára pihen le egy napsütéses réten. Rövid alvás után írói képessége ismét felébred; szerzőnk a homlokára csap, elsiet egy hölgy lakására, akinek az előző este véletlenül bemutatták, s már az előszobaajtaja mögött tizenöt oldalnyi tevékenységbe fog. Nem vagyok semmi jó elrontója, de az olvasóra ez már csüggesztően hat. Ugyanannak az estének huszonkét oldalnyi olvasása közben már nem fojthatunk el egy röpke ásítást. A következő fejezetet gyanakodva lapozzuk előre. Ebben is csak ez lesz? Abban is csak ez van. Elvétve – egy-egy mellékmondatban – értesülünk ugyan néhány más természetű jelenségről is, mint például az amerikai munkások társadalmi mozgolódásáról, amit szerzőnk gátlástalanul hülyeségnek bélyegez, a színesek született élvetegségéről, a jenkik antiszemitizmusáról, de a következő mondatban már munkások, kapitalisták, jenkik és zsidók mind bebújnak az ágyba, néha valamennyien egy ágyba, és a cselekmény visszazökken a megszokott mederbe. A Fekete tavasz-ból hetven oldalt olvastam el, a Ráktérítő-ből negyvenet; a Baktérítő-nek harmincnyolcadik oldalánál kattantottam el a villanyt, s fordultam nyomott lélekkel, de jótékony álmossággal a falnak. Derülten, bizsergő vérrel ébredtem. Nyilván azt az izgalmas álmot álmodtam, hogy göndör szőrű fehér bárányokat legeltettem egy csörgedező csermely partján, édes-bús nótát furulyázva szűzi és távoli kedvesem felé.