1945

Kiderült, hogy bátor vagyok, ezzel kell kezdenem. Az emberektől kutyául félek, de amitől az emberek félnek: a golyó, az akna hidegen hagy. S éppúgy a bomba, a repülő, a gránát és a kézigránát. De kilel a hideg a gondolatra, hogy egy dög ember kényébe kerüljek: nincs az a képzelet, ahogy a szememet vagy a belemet húzogatva meggyötörhet évekig, de már a puszta nézésével is. A golyó udvariasan egyet üt, mint a középkori lovagok; mint a sors. Éljen a golyó, általában is, de kiváltképp a puskagolyó. Sittyent, s már hamarosan arrébb is van; kopog a falon, s ha nem bocsátják be, lehull; dühében ő még csak el sem durrantja magát, mint a nála mégiscsak tagadhatatlanul közönségesebb akna vagy gránát, akik egész családot hoznak magukkal és mindent összerondítanak. Borotválkoztam például a fürdőszobában, s egyszerre csak – ssrr –, mint egy fecskesuhanás, aztán – csirr. Egy puskagolyó suhant be a ronggyal betömött ablakon, véletlenül összetört egy poharat, s már vége is volt. Megtaláltam karcsú, kecses testét; még meleg volt.

Persze a földtől is félek s a víztől is, különösen a csatornalétől. Vagyis az eltemettetéstől, a fulladástól, valami nagy pince mélyén, amiről most seregestől lehet hallani. De itt is elsősorban az emberektől tartok. Elképzelem, mit mívelhetett egymással még utoljára, búcsúzóul az a hetven ember, aki itt, a Z. utcában az összedőlt ház mélyén a csatornalében fúlt meg.

Ezért is nem mentem le a pincébe. Nem a házunk pincéjébe, mert az nálunk nincs is – csak úgynevezett alagsor van, két oldalon egy szinten a földdel –, hanem abba a Zsigmond utcai hatalmas régi török pincébe, ahova karácsony másnapján leszállítottuk a hozzánk menekült M.-ékkal, a nálunk ragadt Ardayékkal, az egész Németh családdal és az előzően hozzájuk menekült rokonokkal, kisgyerekkel, terhes fiatalasszonnyal és a bujkáló partizán feleséggel, Violával együtt a saját nagy rokon családunkat.

Ez úgy történt, hogy még októberben kerestek a nyilasok, s november óta, amióta Pest körülzárására lehetett számítani, a Zugliget környékén „bujkáltam”. Bujkáltam! Egy nyári lak erkélyéről – kívül a bombaveszélyen – távcsővel néztem Pest tüzeit és füstfellegeit.

A legnagyobb csalódás: én ezt hittem, ez a háború a pontos, nagyüzemien tiszta és gyors halál háborúja lesz. Ehelyett kontár mészárlás, piszkos vágóhíd! S technikusokból hogy előbújt az ember!

Elrobban még egy-egy időzített bomba, mintegy elnézést kérve. Háztetők csuszannak le, mégis meggondolva a dolgot. Tornyok terülnek végig az évszázadok óta odakészített terekre. Mállás, mozgás… Határozott, férfias akaratra csak a kivégző osztagok gyors géppisztolysorozatai vallanak; ritkulnak. Tél vége holnap. Péntek este.

Indul a rend – mitől is? Eső jött, s a csöppek azonnal tudták a helyük. Elolvadt, s az ügyes kis csorgások fürgébben mutatták az irányt, akár a dolgukra szaladó lakájok: a legalacsonyabb szintre gyűltek, s ha lett még alacsonyabb, hát oda. „Természetesen!” – hallom most is a házfelügyelő közbeszólását. Én is épp azt akartam még ideírni. A víz haladását a földön éppúgy nem lehet égre bámulva figyelni, akár a lábunkét.

Dehát a percek épp ekként tudták a dolgukat s helyüket, s velük minden, ami folyékony, már Herakleitosz értelmezése szerint. Hát még a fél órák, a fél napokat kívánó töprengések, tervek, az éjszakai éber álmok! Még a vágyak is, – („hisz emberek vagyunk”).

Csak kivárjuk úgy is az első szellőt. A tavasz, a tavasz, a nagy szervező.

A zsanérjából kivetett, a keretjéhez csak úgy odatámasztott ajtón behajol, majd besiet – szégyenkezve, hogy kopogtatás nélkül – a kertből a hullaszag. Oldalazva éri el az ablakot, kilép. Semmi kétség, hogy kivel állt meg egy kézfogásra kimenet, vagyis ki engedett neki utat, kívül várva meg távozását az emeleti ablak előtt.

A hólé első illata.

*

Szaporodnak az előre köszönők.

Az emberek tekintetéből látom, milyen ló került alám, van alattam: hova nyargalhatnék föl, ha csak egy kicsit is elengedném a kantárt. Tegnap S. a kezembe nyom egy százezres példányban megjelent füzetet: Révai a debreceni nemzetgyűlés színe előtt Rákóczival, Kossuthtal, Petőfivel említ egy sorban. Most megőrizni a nyugalmat és az emberséget. Még át se mentem Pestre s máris: pártvezetőségi tagság, díszképviselőség, külföldi megbízatás. A múlt héten Zilahy és Szent-Györgyi autón feljöttek a hegyre, tegnapelőtt Illés Béla és Kárpáti: az Írószövetség elnöksége.

De amitől kifakadt a könnyem: Zilahy két kiló lisztet, egy fél kiló lekvárt és tojást hozott Ikusnak, Illés egy csomag cukrot.

Mindenki azt fogja hinni: szerénység, vagy pláne – gyengeség. Minden visszatartott lépéstől itt magamban emelkedek egyet. Minden elvetett „chance” egy lépcső a legnagyobb téthez. A visszatartott ütések verik a lelket acéllá.

*

1945 márciusának derekán egy terepjáró katonai gépkocsi megállt a házunk előtt, fent a József-hegyen, ahol az ostromot töltöttem, s ahonnan a felszabadulás után sem mozdultam ki. Nem Pestre, hanem vidékre szerettem volna menni, nemcsak élelemért, hanem – a régi vágy irányában – örökre, gazdálkodni. Az autóból Zilahy és Szent-Györgyi szállt ki. A lét olyan volt akkor, mint hajótörés után egy puszta sziget. Akik összetalálkoztak, összeölelkeztek; minden élő ember ráadás volt. Harminc tojást, negyed kiló sózott szalonnát, fél kiló lekvárt, két kiló lisztet vettem át Zilahy karjaiból, kölcsönös könnyek közt. Nem csak ezt hozták. Azt a sürgető üzenetet is, hogy okvetlenül menjek át Pestre.

Másnap reggel egy hasonló gépkocsiból Kárpáti és Illés Béla szállt ki.

Harmadnap odaát voltam. A Parasztpártban Veres Péter egy levele várt, Debrecenből. Az egy esztendei hallgatás után első kinyomtatott soraim erre a levélre válaszoltak. Itt vannak előttem. Az van bennük, hogy ezzel a megszabadulással én végre írónak szeretnék felszabadulni. Épp csak a kezdet nehezétől nem állok félre.

Elfogadtam, hogy az első állványok felállításához mindenkire szükség van. S volt még egy kötelezettségem. A Nyugat-tal Babits egy kicsit a magyar irodalom egyik szárnyának gondját is rám hagyta. Esztendőkig a különböző irányba húzó írók összefogását hirdettem, egy szellemi szekértábort, az idők veszélyei ellen. Egynéhány íróval személy szerint magam is harcban álltam. Nemcsak a magam nevében, hanem arról a központi helyről is, ahova kerültem, ezektől tiszta fegyverrel való, lovagias küzdelmet követeltem. Ebben benne volt az az adott szó, hogy én mindig ilyen eszközzel harcolok, függetlenül attól, hogy lesz-e eredménye követelésemnek. Jó egypár embernél volt. A Magyar Csillag szekértáborába egyformán jöttek urbánusok és mezeiek. Nem szívesen veszem elő a zsidókérdést, nem ezt tartom próbakőnek mindenre; csak a szemléletesség kedvéért írom ide: a folyóirat – még utolsó megjelent számának is – huszonegy munkatársa közül csaknem minden harmadik volt zsidó; 1944-ben a szenvedés és halál mélységeiből e folyóirat borítólapja mutatta fel Halász, Pap, Radnóti, Sárközi, Szerb, Vas, Zelk nevét. Nem születtem szerkesztőnek. Ha ez a lapszerkesztés nem jelentett volna értékvédő palánk-szerkesztést is, ha az irodalomba nem játszik bele a férfimunka, a kényszer sem vállaltatja velem. A magamnak adott szó mondta, hogy a munka még nem fejeződött be. Mikor az idő nekünk szolgáltatott igazat és eszközt, kötelezve éreztem magam, hogy – a munka befejeztéül – amennyire tőlem telik, változatlanul a tiszta fegyverrel való, a lovagias, a szellemi harc ügyét szolgáljam. Ezzel jöttem ki a Parasztpárt helyiségéből. A folyosón egy falragaszon állt meg a szemem. A párt öt vezetőjének neve közt a magamét láttam.

Álltam néhány percig ott a folyosón, ide-oda billentve a mérleget, hogy ne menjek-e vissza, hisz épp az imént mondtam meg, nem akarok politizálni, s ezt a többiek tudomásul is vették. Láttam, milyen úton kerülhetett a közt az öt név közt az enyém is arra a falragaszra. Ezek a nevek álltak esztendők óta a régi, a még hetenként egyszer megjelenő parasztújság, a Szabad Szó homlokán. Ezek kerültek most át a napilappá vált újságra. A régi olvasóknak ez a lista jelentette a folytonosságot. Az új párt meg nyilván holmi keresztszülőknek vette őket a bemutatkozásra.

Nem mentem vissza. A Parasztpárt egy agrárszocialista mozgalom és egy írói mozgalom szerencsés találkozásából született. Fejlődését, felívelését mindnyájan úgy képzeltük, hogy útján mindvégig ez a két jó szárny viszi, a magyar nép legelnyomottabb rétegének ereje és a magyar irodalom hajdan legerősebb, mert a legbiztosabb talajról kelt lendülete. Írótársaimnak, az ötös többi négy tagjának figyelme egyelőre a gyakorlati tennivalók felé, az első szárny jó működtetése felé fordult. Hadd próbáljam én segíteni addig is a másikat. Jól társul ez azzal, amire a szekértábor kötelezettsége nógatott.

Természetesen nem úgy gondoltam, hogy a pártokba való özönlésnek abban az idejében, amely akkor megindult, én majd minden írót beveszek a Parasztpártba. Nem említettem még olyanoknak sem, akik írásaikban eladdig is a szegényparasztságért küzdöttek.

[A szöveg alatt Illyés Gyula kézírásos mondata olvasható, zárójelben: Nincs vége. – A szerk.]

[Ez után az alábbi sorrendben – oldalszámozás szerint – két följegyzéstöredék következik, külön dátumozás nélkül, egymástól pontokkal is elválasztva. – A szerk.]

*

…Nem vidámít a táj sem. Ercsitől rohanunk már délnek. Az országút mentén elhagyott, összelőtt német állások, árokba fordult gépkocsik, döglött lovak. Ez a tanyaház is üres, amaz is. A sarjadó őszi vetésekben itt is, ott is antediluviális szörnyekhez hasonló, óriás német páncélosok, feketére égve, összeroskadtan vagy a gutaütés merevségében, ahogy utolsó percükben ormányukat trombitálva az ég felé tartották. Ember sehol. Kicsavart tollammal, ölembe ejtett jegyzetfüzetemmel úgy érzek, ahogy Béla névtelen jegyzője érezhetett, amikor urával először végigment a tatár járta országon. Itt új társadalmat építeni? Amikor a kiállt szörnyűségek után a nép még ember voltát se kapta vissza?

*

. . . . . . . . . . .próbálva, de az eszmélés útján. Muca meghalt, iszonyú körülmények közt; az ostrom utolsó napján féltébolyultan kifutott a gránáttűzbe, fejsebet kapott, hetekig éhezve agonizált. Meghalt Örley; Buday Kálmánt kivégezték. Alig van család halálos áldozat nélkül. Tihanyról, Ozoráról semmit se tudok, alig várjuk, hogy lemehessünk. A többire, a sok ráadás bajra ezt a mondatot faragtam: legyünk rajta, hogy továbbra is az agyunkkal gondol-

Levél Veres Péternek Balmazújvárosba^*

Kedves Péter!

Megkaptam, köszönöm, leveled; a boríték gyűrődésén, szakadékán látom, hogy postaszekrény és postatáska hiányában hány zseben, tarisznyán, levéltárcán vándorolhatott át, amíg – majdnem a tengerbe vetett palack módjára – el nem jutott hozzám. Meghatva olvastam. Válaszoltam is volna rögtön; egy állított meg: én is ebbe a szívesség- és jóakarat-óceánba dobjam a válaszom? Nem voltam olyan bizakodó, mint te. Ezen az úton tán hamarabb elérlek.

Vigasztalnálak, s nem is ez a nyilvánosság tart tőle vissza, hanem valamiféle férfiszemérem, aminek a nyilvánosság csak segítője volna: kész és gyors formát adna neki. De ennél mégis már közelebb vagyunk egymáshoz, hogy kész formát használjunk s én a fájdalom szívpuhító résén át még közelebb szeretnék jutni hozzád. De arra nem hiszem, hogy apa kaphat emberi vigaszt, ha tizenhét éves legkedvesebb fiát megölték. Itt csak az segíthet, ha az ember egy időre feledni tudja ember voltát, s magába húzódva, szinte állati ösztönéig hátrálva őrzi a sebét, várja az idő gyógyítását. Sokan – a rossz idegzetűek – azt hiszik, a bosszú is gyógyíthat. Néha el-elkap engem is ez a szomj; örülök, hogy már a képzelet kielégít. Jólesik s nekem vigasz a te okos nyugalmad, hadd mondjam ki: bölcsességedre gondolnom, arra, hogy te nagy fájdalmadban is fölötte állsz már – nem is tudom minek: a jelennek, az embereknek, a pillanatnyi indulatoknak? Az író dolga, hogy egyéni bajából is közhasznot sajtoljon. Neked minden munkaterületen ez volt mindig a különös jó természeted: a saját fájdalmaidat ilyen emelőerővé alakítani. Ezen emelkedtél íróvá is, „közösségi emberré” is, és azzá az előbbi kettőnél is több emberré, akit csak azok ismerhetnek, akik közelről ismernek. Legyen ez a mostani fájdalom is ilyen szív- és lélekemelő erő, s akkor talán – higgyünk a természet vagy a sors jó gazdálkodásában, amely semmi anyagot s értéket nem enged elveszni – a kis Sándor sem halt meg hiába.

Mi megvagyunk. Megtépázva, megpróbálva, de az eszmélés útján, bizakodón. Sok csapás ért, de egyre mindig vigyáztam: nehogy, akár egy percre is, bőrömmel gondolkodjam az agyam helyett.

A ház felét elvitték a gránátok, élelmünk felét jó szomszédaink. A sok baj közt persze akadt vigasztaló is, igaz hogy leginkább olyan, amilyen a kis Mariskával ért bennünket (köszönjük érdeklődéstek): kigyógyult az aggasztó étvágytalanságból, nyilván gyakori ebéd előtti tanácskozásaink hatása alatt. Az élelem másik felét ő ette meg. Így mi elég vékonyan ereszkedtünk le a hegyről, most egy hete. Azóta is élvezzük a sors kárpótlását az éhkoppért: külön jó ízét a falat kenyérnek is, minden megrághatónak.

Már fönt is volt benne részünk: hasznosítottam mezőgazdasági és külföldi tapasztalataimat. Ahogy zöldülni kezdett a domb, mindent megízleltünk, amiről emlékezetem valami jót súgott. Párizsban azzal ringattuk magunkat, hogy a franciák kedvenc salátájukként eszik a gyermekláncfű fiatal hajtását. Reggelinek is kitűnő. Jó nagyanyám pusztai konyháját a nyúlfülből készült főzelék idézte föl; igazán ízletesebb, mint a paraj, pláne egy kis sóslóriummal (amit még tavaly mutogattál, hogy a libák hogy szeretik. Mi is megszerettük). Már figyeltük a csalánt (amiből szintén paraj lehet), vártuk az akácbimbót (amely zöldborsóként csúszhat el), az akácvirágot, amely kirántva is, nyers csemegeként is kitűnő, amikor lejöttünk.

Már akkor azzal a szándékkal, hogy mihelyt lehet, tovább is megyünk a régi, elmoshatatlan ábránd irányában: gazdálkodni, úgy ahogy gyermekkorom óta szeretnék valahol, tíz holdon, lehetőleg gyümölcsösben, lehetőleg Tolnában. Ez most már úgy alakult, hogy lehetőleg közösben mással s lehetőleg Pesthez közel, hogy legalább hetenként egyszer bejöhessek. De hol, mikor már? A tervezett egyszerű jelentkezésből, hogy itt vagyok, nem állok félre a nehezétől, épp csak íróként akarok élni s kedvem szerintiként, munka, munka és munka lett, azaz tanácskozás, tanácskozás és tanácskozás, ahogy az már törvényszerű ilyen időkben.

Örülnék, ha szád körül mosoly próbálkoznék, a régi szabásúakból való. Mint ínyencnek a kenyér íze, szívemnek külön jólesik pusztán az is, hogy élsz.

Feleségem köszöni üdvözlésed; feleségeddel együtt szeretettel köszöntünk.

I. Gy.

Levél vidékre – Munkába rögtön!^*

A magyar nép sorsának új fordulója előtt áll, ezt érezzük mindnyájan, ezt hangoztatjuk. De ne hitegessük magunkat: amit kaptunk, nem a mi érdemünkből kaptuk.

Nem kaptunk mást, mint lehetőséget. S az annyit ér majd, hogyan élünk vele. A legnagyobb, amire ma lehetőségünk van: a földkérdés megoldása. Innen is, onnan is elcsüggedt hangokat hall mégis az ember. Mit érünk a földdel, mondják ezek a hangok, ha nem tudjuk megdolgozni? Nincs iga, nincs szerszám, nincs vetőmag. A saját földünkön is az éhínség fenyeget bennünket. Igaz. Az állatállománynak jó, ha egy tizede megvan. Sok helyen még annyi sincs. Ismerek községet, ahol a tavalyi ötszáz tehénből mindössze hármat hagyott meg a háború, a nyolcszáznyi lóból pedig egyetlen egy kivénhedtet. Velük veszett a szekér, a kocsi is. Itt-ott egy ember kimegy a határba, beleszúrja ásóját a földbe – de mikor lesz abból szántott és boronált föld, mikor kerül abba búza? Egy ember jó, ha negyven-ötven négyszögölet fölás naponta. Mire egy holddal elkészül már el is múlt a vetés ideje. Legtöbbje ettől csüggeszti le a fejét, s még azt az ásóval való babrálást is abbahagyja. Jöjjön hát az éhínség? Jöjjön hát a földreform újabb csődje? Így bizonyosan az jön. És vele az egész ország, az egész nép romlása.

*

De valóban annak kell-e jönnie? Valóban nincs kivezető út? Van még megoldás: van most az utolsó pillanatban is. Nem könnyű a megoldás; nem valami csodaszer vagy csodás ötlet, ami egyszeriben ölünkbe hullatja az eredményt. Dolgoznunk kell, kínos keservesen, rögtön, valamennyiünknek. Szenvedve, nélkülözve, rengeteget kell dolgoznunk, ha ki akarunk jutni a bajból.

Azzal kezdtem, nem a mi érdemünk, hogy ilyen közel jutottunk a földkérdés megoldásához. Ezzel a munkával, ezzel az áldozattal szolgálunk majd rá a földre. Ez lesz az igazi ára és bére. Ez lesz a vizsgája is. Ezzel mutatják meg, amit a régi urak annyiszor kétségbevontak, hogy méltók vagyunk-e rá.

– Dolgozni, de hogyan? – vetheti közbe valaki. – Hisz az előbb mondtuk, hogy nincs állat, nincs iga. Mit beszél összevissza ez az ember? Eke nélkül, ez egyszer iga nélkül fogjuk megdolgozni a magyar földet! Épp ezt akarom sorjában elmondani, ezért fogtam kézbe ezt a romtörmeléktől még poros tollat. Sok lesz a nehézség, de így is lehet, ha másképpen nem megy. Azt kell mondanunk, hogy ez a sok nagy nehézség még könnyebbség is lesz sok dologban. Így mindjárt azok kiválogatásában, hogy kiknek kell elsősorban földet adni. A sors maga magától elénk adja, hogy mindenkinek annyi föld jár, amit maga meg tud művelni.

*

Mi hát végül is a megoldás, a kivezető út? Igen egyszerű. Vetni nem csak frissen szántott földbe lehet. A kapás növényeket nagyon jól be lehet tenni olyan földbe, amelyet csak tavaly járt eke. A kukorica, krumpli, bab, borsó, tök, répa és napraforgó kitűnően megnő, ha a földet tulajdonképpen csak az első kapálással kezdjük forgatni és puhítani. Ezeknek egyelőre elég a fészek is. Kukoricából még így is elrak két ember egy holdnyit egy nap alatt. Krumpliból számítsunk két napot egy holdra. A legtöbb gondon, az elvetésen ezzel túlestünk. A kapálást már jobban be tudjuk osztani, arra már szinte hónapok maradnak. Nagy gond persze a szemes. A búzával, a rozzsal már nem sok reményünk lehet. Fehér kenyerünk nemigen lesz. De – azt kérdem újra – mit jelent ez akkor, amikor az éhenhalásról vagy az életben maradásról van szó? Aki a szegénység sorában húzta ki ezt a telet, az tudja, milyen áldás a kukoricakenyér is, ha legalább az van!

De lehet emellett köles is – azt ráérünk még augusztus első felében is vetni. Addigra meg csak sikerül föltörni valami földet. A búzát a kukorica pótolja, a zsírt meg a napraforgó! Erre kell hát figyelmünket vetnünk. Nehézség, mondom lesz, de nem legyőzhetetlen. Bevallom, én mint legnagyobb nehézségtől a magyar népnek egy kicsit nagy hagyománytiszteletétől félek. Idegenkedünk a még kipróbálatlan dolgoktól, a rendkívülitől. De erre is csak az a válasz: a halál még rendkívülibb, azt igazán csak egyszer próbálhatja az ember. De nem csak az egyes ember sorsa van ezen a kockán. Hanem az egész jövendő magyarságé. Ezért kell vasakaratúnak, szívósnak és tárgyilagosnak lennünk. Nagy szavak, nagy lelkendezés helyett ezért beszéltem én is a legelső alkalommal ilyen köznapi, egyszerű dolgokról: életről és halálról.

Emke, két cigaretta, gyomorfájás, nehezen a riport folytatása. Pp. Joci: nyitott ajtó mögül elutasít egy alföldi képviselőjelöltet, az elrohan. Fóton kimértek néhány holdat, megszántották, várnak bennünket. Ebéd. Fáy ott van, Molnár S.-tól ebédjegyet kap, elfog az indulat, aztán elszégyenlem magam, nyilván éhes, felesége kint várja. Gachot Klári, a franciákat szétoszlatták. Fl.-t el a Föld. Minisztériumig, vissza. Royal. Félig. Tortaszelet: 20 p. Sanyi beszámolója Tiszaszöllősről: beszéd a parasztokhoz, hogy ő olyan nekik, mint az orvos, az állatorvos – a földek orvosa. Megszavazzák neki a rizstermelést. Az orosz őrnagy – mihelyt látja, hogy nem „fasiszta”, egy elveszett helyett három motort szerez neki. Most kölcsön után jár. Fl. Budán.

Jani Pista: a lovait a kispesti rendőrök el akarják venni; fiának állást? Ő is földet akar. Emke. Gellért a Csillag ügyében Gergelynél: az főmunkatársi listát ajánl, köztük magát s Gábort is. Csak teljesen függetlenül vállalnám a szerkesztést, nem az Írószövetség nevében. Pp. Sajtóértekezlet, négyig, Veres, Kovács, Darvas. Otthon Flórával.

Emke: Zilahy: ígéret Vorosilovéktól, enyhül a helyzet. (Tegnap Szegi Margó). Zilahy: az oroszokkal kell ápolni az összeköttetést. Egy heti s egy havi folyóiratot tervez az orosz–magyar szövetség kiadásában. Szerkesztő: Illés Endre? Én mást akarok csinálni. Négy orosz katona (repülők), a villásreggeliért hatszáz pengőt fizetnek, de mikor a fizető az ezrest nehezen akarja elfogadni (csak nyolcszázban), ott hagyják neki az egészet. Pp., Basch, Veres.

Hajnalban felvonuló magyar katonák (fele civilben) menetelőéneke. Emke. Oroszok magyar foglyokat kísérnek. Parasztp. Joci: gyorsan nekrológot Gyuriról – megvárja. Nem várta meg. Keresztury: vállaljam a kultusztárcát, hozzám eljönne államtitkárnak, de máshoz – Szabóhoz például – „stílustalannak” érezné. Zuhogó esőben a Szabad Nép-hez. (Felszólítottak: törlesszem, hogy autót kaphattam Ozorára.) Vita Révaival, hogy nem Szekfű körül csoportosul az igazi magyar szellem, hanem Németh körül. A végén: egy világ választ el tőled, mondja. „Lesz miről beszélgetnünk legalább.”

Kovács Imrével, Flórával Alcsútra, Göböly járásra, K. I. szülőhelyére. Rokonszenves arcok, a segélyt kérő gazdatiszt. „Puha ember, mondja a Pp. elnöke, a volt tehenes gazda, nem tett rendet, ha egy kis erély kellett volna.” Gyűlés az iskolateremben. Aztán Alcsúton. K. I. édesanyja. A táj.

Fl. riportja? Vers, Boldizsár: miért névtelenül?, Pp. Zelk, együtt Andrássy úton végig, Munkácsy M. utca. Gerőné és környezete: ki nem kap holnap ebédjegyet, állatkert jegyet. Magyar őstörténet orosz kutatói. Előszó a Hősökhöz. Este Katja.

Sárközi György^*

Már bizonyos a hír: Sárközi György, a költő, a Válasz egykori szerkesztője, embertelen nélkülözés és szenvedés után meghalt, 1945. március 8-án Balfon a németek fogságában. A költő előtt meghajlik az irodalom. Tudja, mit vesztett benne. És tisztelegve fordítja arcát a távoli sír felé a felszabadulás útján menetelő parasztság. Írói mozgalmunk egyik legelső, legönzetlenebb és legszívósabb harcosát és szervezőjét gyászoljuk. Csak a gondolatbénultak számára volt kérdés, mi vezette ezt a rendkívüli tehetségű, rendkívüli erkölcsi érzékenységű, finom és fegyelmezett költőt a népért küzdők soraiba. Épp rendkívüli tehetsége, rendkívüli érzékenysége az igazság iránt. Az elismerés fényében állt, a jólét, a békés pálya még ragyogóbb állomásai előtt, amikor csendesen elfordult erről az útról s lényéhez méltó nyugalommal és fegyelmezettséggel lassan megindult a mi zajló és háborgó, nem veszélytelen táborunkba. A harcok korszaka volt ez, nemcsak kifelé, hanem befelé is. A tábor nemcsak az országot erjesztette, hanem maga is erjedt; bontotta és tisztította a nemzet tudatát, s közben maga is bontakozott és tisztult. Épp annak voltunk híjával, amit Sárközi hozott. A türelmet, a belső fegyelmezettséget, a csendes szívósságot tudta fegyverré kovácsolni. Ezzel került hamarosan az első sorba.

Emlékszem az éjszakába nyúló, drámai tanácskozásokra, amelyet most visszanézve a mozgalom első nagy fordulójának kell látnunk. A sokfelől összegyűlt, de össze nem állt, mert változatlanul sokfelé húzó tábor a válság csúcsára jutott. Ha a Válasz-t a mozgalom harci kocsijának nevezem, ezt a szekeret már kerekeire szedtük, s úgy látszott, nem lesz, aki még egyszer összerakja, nem akad többé, aki vállalni meri a szerkesztő idegnyűvő posztját. Már indulóban voltunk, kezünkben a búcsúzó kézfogás helyett is – a lefogás helyett is – a leakasztott kalap. Utolsó kísérletül neki dobtuk oda a szekérroncsot. Összerakta, ezzel jártuk meg a következő, a legnehezebb s legeredményesebb útszakaszt. Ennek a szakasznak a végét az a másik drámai éjszaka jelzi, amikor – már az ő lakásán – megfogalmaztuk a mozgalomnak azt a kiáltványát, amelyet azután a bíróság előtt kellett tisztáznunk és vállalnunk, módot adva köztünk kinek-kinek az elhatározás és a végső cél tisztázására is.

Akkor Ő, az Angyalok Harcá-nak egykori finom szavú költője, már Dózsa című drámáját írta, azokban a rövid órákban, amelyet a közös ügyért végzett önzetlen munka meghagyott neki.

Egyre kevesebb ilyen órája maradt, egyre több munkát vállalt. Ha türelmet, szívósságot, megbízhatóságot kívánó munka kínálkozott – lázas forradalmi időkben pedig ilyen kínálkozik legtöbb –, először mindig rá gondoltunk.

Önzően – az ügy önzésében – azért gondoltunk rá olyan sokszor akkor is, amikor még azt hittük, hogy él, amikor még visszavártuk. Erre a posztra is Ő lett volna a legjobb, arra is. Még tegnap is, amikor a szellemi front legfontosabb helyére kerestük az embert, kibukott valaki száján:

– Gyuri…

Ha közöttünk lehetne.

Közöttünk akart lenni, utolsó percéig. Ahogy visszatért társai beszélik, egy pillanatra sem veszítette el hitét. „Élni kell – mondta –, most lesz érdemes élni.” Egyik oldalán Halász Gábor haldoklott, a másikon Szerb Antal. Ő bírta a legtovább, noha már előzően súlyos beteg volt, kórházból hurcolták el. Két héttel a felszabadulás előtt halt meg.

Helye mindörökre üres lesz köztünk – ezt akartam mondani, de hány helyet is be tudna tölteni, hányra ő volna a legjobb.

Több marad belőle, mint a mű és az emlék.

Példakép lett, most látjuk. A versenyben, hogy ki kapott legtöbb és legfájdalmasabb támadást az ügyért, a fájdalmasság dolgában tán ő áll elöl. Nemcsak azok vágták, akikkel sorainkban szemben állt, hanem azok is, akiktől hozzánk állt. Ha van fájdalommal szerzett magyarság, az övé az volt. Köztünk ezt az első időben megszerezte; bámulattal néztük, milyen türelemmel és emelkedettséggel viselte a csapásokat, amikor azok – mi tudtuk – már a magyar mivolt érdemjeleit vágták rá.

A szellem embereinek, akik felénk közelednek, ezért mondjuk: Sárközi György útját kövessétek.

Ezért tekintjük őt Dózsa vitézei méltó unokájának.

És mozgalmunk és pártunk halottjának.

*

Bobula Ida reggel héttől kilencig, mert nem biztos az állása a minisztériumban és sógorát nem igazolták le – vegyek részt a nőnevelés-ankétban, s nem érti meg, hogy nem akarom. Pp.

Reggel a körúton a felvonulók: Flórával az Andrássy úton. Szabó Zoltán. Ki a Hősök terére. Fénykép. Erdeiéknél ebéd. Utána vagy húszan a ligetbe. Egy pohár sör. Az angolparkban, Marshall. A leégett műszínkörben rögtönzött előadás. Este énekszóval haza.

A Pp. indulója. Pp. ebédnél Joci, Keviczky, Csécsy. Simplon: Újvári elmondja az utóbbi fél évét. József Attila-társaságot. Átköltözés az udvari szobába. Sanyi – hogy győzte meg a szöllősi parasztokat.

N. Bank. Oltványi; Büky, elmondja – mikor tűkön ülök – gondolatait a mai helyzetről óriási kitérésekkel. Kiindulás: a Parasztpárt – de igen bő részlet végül Hull és Eckhardt viszonyáról is.

Gyalog haza Budára. Ika – most éreztem csak, hogy milyen kedves lányom van. Ugrált, szaladgált, sikongatott, ahogy meglátott, nyakamat ölelgette, beszélt. Laci – csomag nélkül elment Tihanyba –, ahol a ház félig rom. Le Sz. Lőrincékhez, megvigasztalni, hogy nem veszélyes, hogy rajta van a „háborús bűnösök” listáján. Tőlem tudták meg a hírt. Lőrinc testi kimerültsége és lelki keménysége. Irodalmi végrendelkezése. Egy kotyogó liba náluk: B.-né – akadályozza a nyugodt beszélgetést. Sz. Zoltán este.

Haza Pestre, Szabó Z. motor-háromkerekűjén, az újságkötegek tetején. Fényképezés a várban. Parasztpárt. Simplonban Gellért, Keresztury, Vas – az utóbbi elfogultsága Szabó Lőrinccel szemben (noha mestere), majd fokozatos véleményváltoztatása. Délután Erdeiéknél: Kodály, Pátzay, Veres Sándor, Szabolcsi, Berény, Bernáth stb. – a művészet szabadságáért; Kovács a harmadik oldalról. Este: mit csináljak, ha Sz. L.-t vagy Némethet, vagy Tamásit meghurcolják? Gondolatban ezt fogalmaztam Kovács Imréhez: Kedves Barátom. Az utóbbi események (Sz. L. esete) annyira szembe állította bennem az írót s a politikust, hogy nyugodt lelkiismerettel azt tovább nem győzhetem. A tiszta irodalom szempontjait nem érvényesíthettem a politikában s a politikáét viszont nem akarom érvényesíteni az irodalomban. Mint író nem osztozhatom abban, hogy Magyarország legnagyobb élő költőjét a nemzet eltaszítsa. Író akarok maradni, de eszméimmel s magatartásommal tehertétel sem lehetek a pártban. Lelkiismeretem így azt kívánja, hogy a Nemzeti Parasztpárt vezetőségi tagságáról lemondjak.

Lemondok a Szabad Szó s a Képes Világ szerkesztőbizottsági tagságáról is. Ha van érdemem a parasztság előbbre jutása körül, és további segítésében módot remélhetek (s az ezentúl is számít rám), azt kérem a nemzettől, juttasson engem is ahhoz, ami most a legegyszerűbb földmívesnek kijár: annyi földhöz, amelyen két kezem munkájával eltarthatom a bennem lakó költőt.

Simplon. Nagy Lajosék. A Népszavá-ban Horváth Zoltán cikke többek közt arról a „nagy költőről, aki a jobb- és a baloldal közt ingadozva most a baloldal mellett kötött ki”. Harasztiéknál – a Bánk bán – vissza Molnár.

Markos Böske a hírrel: Sz. Lőrincet elfogták. Közös beadvány? Simplon. Zilahy: ő aláírja. A Szabadság-nál: Haraszti, Gergely, Gábor s még egy ismeretlen munkatárs, nagy vita. Először tisztázás: a Vezér-t 1927-ben írta. Riportja. Én: ha érték, pusztán ezért más elbírálás kell. Nem lehet egy malmot csak azért felrobbantani, mert tavaly is őrölt. A balta jó az erdő ellen, de ha órához nyúlsz vele, összetöröd. Nagyobb tehetség, nagyobb felelősség? De a nagyobb büntetés nem százszoros-e egy finomabb idegzetre? Ne csináljanak új Lavoisier-t, Chénier-t az ország legnagyobb költőjéből. A valóság mégis az, hogy egy újsággengszter azért, hogy néhány ezerrel több példányt adjon el, leírja a nevét – s a rendőrség letartóztatja. Ők nem állhatnak mellé, de helyeslik az én álláspontomat mint íróét. Mint politikusét nem. Új vérvád lesz belőle? Jó munkás lesz tovább is. Az író mondja ki titkos gondolatait – most lecsapnak rá, hogy kimondta.

De nem is akarom megvédeni őket. Arra kérem, hogy legyőzhessem mind. De csak szellemi fegyverrel. Cikkírás?

Délben Jocival – tiltakozó közös irat, vagy én egyedül? Nemzeti Bank, Judik igazolása, az én tanúskodásom. Keviczkyéknél. Utána Erdeiéknél, Erdei mindent megígér. Vacsora, utána az Andrássy út 60-ba, hogy ha Lőrincet odavinnék, bánjanak jól vele. Kint az utcán tüntetés: vége van a háborúnak. Haza. – Cikkírás Lőrinc érdekében, illetve minden érték érdekében. Éjfélkor lefekvés.

Schrikker egy diákja hajnalban (mert csak akkor vagyok itthon) bibliográfiát kér tőlem az orosz mezőgazdaságról! Simplonban befejezem a cikket – Zilahy, később Gellért, jelenlétükben írtam a végét. Párt. Joci elviszi Révaihoz, jó volna, ha ők közölnék, a súly nagyobb, a támadás kevesebb lenne. Németh Imre, Örleyné s még öt-hat kérelmező. Fáradtan haza, ötpercnyi fekvés, át Zilahy lakásába – az Írószövetségről felesleges szószaporítás. Beállít Lőrinc, kiengedték az Andrássy útról. Fontos volna, hogy a cikk holnap megjelenjék, mert délután lesz L. igazoltatása. Át a Szabad N.-hez, a szerkesztők tüntetésre mentek. Vissza Zilahyhoz, beszélgetés Tamásival, Gergellyel, Gellérttel, Szabó Zoltánnal, Lőrinccel a világhelyzetről. Az orosz–angolszász ellentét nem lehet komoly. Lőrinccel a Baross utcába Korzáti Erzsébethez (Vékes Ödönné), én megyek fel postillon d’amourként, nincs otthon. Visszafelé L. elbeszéli az egész történetet. Hihetetlen fáradtsággal kilenckor itthon. Kilépni a pártból?

Reggel: Bobula, Lőrinc, Illés E.; a Simplonba Gellért – Baloghhoz a M. Csillag ügyében. „Szívesen, kell az irodalom, itt Schönfeld, az amerikai követ, három hét múlva itt az am. sajtó – az Andr. 60 külügy is lehet”, – mondja. Délben Pp: Joci – a cikk körül baj van, Rákosi akar beszélni velem nyolc órakor. Délután Lőrinc „igazoltatása”. Vallomását olvassa, szégyenlem, hogy annyi odaadással – ügyésze Bródy László eltiltást kívánt. El kell mennem, a párt a Britannia elé kért. Kéthly, nagy tömeg ünnepli, de rám semmi különös szükség, nem megyek fel az emelvényre, hanem vissza Lőrinc tárgyalására. Tanúvallomásom, aztán Zilahyé, Gellérté és Gergelyé, aki – bár semmit nem tud – elvet fejt ki, hogy a nagyobb tehetség nagyobb büntetést érdemel! Hosszú várakozás. Döntés: beszerzik a hírlapi cikkeit is. Bemegyek, nagy vita a „bírákkal”, riportok miatt marasztalnak el egy költőt? Veszekedés, L. sír, kitör. A zsűri enged, láthatóan jóakaratú, de meddig? Ha felmentést hoznak, a „következmény” (néhány szennyes, polgári lap) őket is elsöpri.

Este Rákosi, Gerő, Révai. A cikkem sokat ártana külpolitikailag, azt lehetne kiolvasni belőle, itt ölik, üldözik az értéket. Hát nem? Ők nem! Akkor máris elértem a célom, nem ragaszkodom a közléshez. Tehát: sem Szabónak, sem Némethnek nem eshet baja, Tamásinak, Kodolányinak, Féjának sem (utóbbit ők mondták). De egyelőre ne írjanak, gusztustalan lenne az „átállásuk” ilyen hirtelen. Második: írókat nem igazolnak, maguk az írók döntsék el, hogy kit akarnak rövidebb-hosszabb időre kirekeszteni maguk közül. Szabó? Németh? S a megélhetés? Rákosi: „Arról valahogy gondoskodni kell.” A Csillag ügye – tömeglap? Nem.

Simplon, Gellért; ott van Horváth Zoltán (vasárnap megtámadott a Népszavá-ban), felém int, nem válaszolok. J. Lajos itt volt. A Földváry fiú megjött Szombathelyről, még egy ajánló levél. Munka. Fl. igen rosszkedvűen Budára. Ebéd itthon egyedül. Délután csüggedt mászkálás – színház? Nincs jegy. Wessely néni, Andrássy úti kávéház, egy orosz sörért be – székeket dönt, mert nincs.

Du. Erdeiéknél Kodály, Szőnyi, Bernáth, Berény, Veres stb. A Pp. képzőművészeti kiállítása a Dózsa-szobor javára, – értelmes – első – tanácskozás. Ők se fogadják el a külső igazoltatást. Pátzay. Autón Budára – Mariska (Ika) a kapunál. Az egész társaság a kertben, egész elszoktam a kapálástól. Paradicsomot palántáztunk.

Séta Ikával a budai utcákon. Gyalog be. Pp. Simplon: Zelk, Tolnai, Keresztury. Este Nyigriné levele: férje háborúslistán. Este Schweng, rokonszenves vívódása, elfogadja-e a pénzügyi államtitkárságot.

Cegléd, a Dózsa-ünnep. Hideg, megsértett város. „Itt mindent a k.-k csinálnak, ezt az ünnepélyt is – a parasztok nem fognak eljönni.” Szekereken jönnek. Rekkenő hőség, a nap épp az emelvény elé tűz. Szavaljak? Van itt egy színész fiú, majd az. A fogolytáboros emberek asszony hozzátartozóinak felvonulása – még jó, hogy megengedték – némán, maga a kétségbeesés kígyója, ahogy végigmegy a téren. A gyűlés legnagyobb sikerű mondata: „1350 foglyot kedden elbocsátanak.” Péter feljön velünk a hegyre, séta fel a kilátóhoz vele és Ikával. Itt is alszik. Beszélgetés: érdemes volt a pártot bármily körülmények közt is megteremteni, történelmet csinálhatunk, ha sikerül a parasztok igazi öntudatosítása.

Pétert lekísérve – Markosék háza előtt – Markos megjött. Gyalog át a Ferenc József hídon (mert a Margit hidat megint lezárták). Az Erzsébet híd után a lezuhant ív örvényeiben hason fekve egy fehér – vállain feketére barnult –, meztelen hulla kereng, feneke ömlését mutatva; arrébb egy mellkas. Nemzeti Bank – ezért jöttem, de nem tudom megvárni Keviczky igazoltatását. Erzsébet krt. A Népszava fenyegető cikke azok ellen, akik Sz. L.-t menteni igyekszenek. „A fasisztamentőket internálni kell.” Otthon Sz. L. levele. Még nem tudja, hogy nincs már író-igazolás. Fodor ízléstelen cikke emiatt. Sz. L. járművén haza. (Vers pontosan tíz perc alatt; Buda, 1945.)

Ikával le a Zsigmond utcába a borotváért. Egész úton pipacsot keres. „Az anyja pipacs, nézd, hogy áll ott!” – mondom. Ettől fogva minden pipacshoz ezzel szalad: „az anyja pipacs!”

Tíz órakor le Lőrinchez. Egy órát kell várnom rá. Elolvassa a holnapi tárgyalásra készített védekezést. Eddig magam is úgy próbáltam mellé állni s védeni, hogy egy kicsit felelőtlen gyereknek ábrázoltam. Most érzem, hogy lelke mélyéig őszinte volt, s a maga álláspontján igaza is lehetett: teljesen apolitikusnak nevelte magát, milyen gyötrődéssel! Szenvedélyei ragadták el? Nem, szenvedélyes „tárgyilagossága”. Mondott nekem is már olyanokat: legjobb volna, ha Klára meghalna! Márta azt nem bocsátja meg, hogy neki is az öngyilkosságot ajánlotta. Elképzelem: épp csak azt felejtette hozzátenni nekik, hogy nietzschei magaslatról tanácsol ilyesmit.

Délután Markos Böske – intézkedik, egy perc alatt lefoglaltak egy lakást a Demokratikus Nőknek, igen komolyan végzi feladatát. Bámulva nézem: hol lakott eddig ez a tiszta s ilyen megbecsülendő erő benne? De azért már ő is rajzolni szeretne!

Lőrinc esetlensége, amikor udvariasságnak [– – –] akarja tekinteni, hogy őt – védelme közben – mindenütt a legnagyobb élő magyar költőnek neveztem. Szeretne mintegy feloldani ez alól az állítás alól itt magunk közt, de közben gyermekes tárgyilagosságával is küzd. Megható, s épp ezzel igazolja, hogy tárgyilagosságának van igaza.

Tífusz elleni ojtás; este láz, hidegrázás, rossz éjszaka.

Fekvéssel az egész napot. Proust.

Mariska nyűgösen ébred, előbb érthetően panaszkodik: a kezem fáj, tojkom fáj, lábam fáj, fájadt vagyok, hogy sírásának okát adja, aztán – hangosan sírva – érhetetlen s értelmetlen szöveget mond – halandzsát.

De. gyalog be Pestre. Ebéd. A Képes Világ – rossz, szégyen, hogy benne van a versem. Este Tiszazug – épp olyan rossz; ilyen szavak: Mi az hogy, nem létezik, s folyton: kacska-láb (a láb, az gacsos); de [– – –] óriási siker; ahogy Ortutay ragyogó arccal dicséri mindenkinek, s nevetve visszakozik véleményem előtt. Este négy verssor. Haraszti kéziratot sürget.

De. befejezve a tegnapi négy sor verse: áll a világ. Haraszti be – rögtön le is másolom. A tegnapi Világ-ban Kemény István tisztogatást követelő cikke, nyilván Lőrincre s rám célozva. Ő volt, aki 1931-ben bíróság elé idézett, mert egy Gorkij-gyalázó cikkét visszavertem a Társadalmi Szemlé-ben.

Tegnap délután óta itthon. A Képes Világ-ról goromba véleményem Szabó Zoltánnak: Braun úr pocsék rajzai, a Délvidék szoborfelirata s az összevissza hányt tördelés miatt. Ha ilyen a lap, nem adom bele a versemet, amely különben szintén sajtóhibával tele jelent meg. Proust. Horváth Zoltán, holnap megy Szilasra. Cseh Géza és Pista felesége. Cser Laci, Dombóvárról jövet Dorogra. Egy vers: Hidak.

Sz. Lőrinc reggeltől négyig – nemigen látja Fodor kétszínűségét, csak – buta. Proust.

Egész héten itthon a hegyen, húsz oldal folytatás a Hunok-hoz – de jó-e? Komor Gizinél. Egy hónapja a kórházban. Kozmáéknál: az aláírást csak elővigyázatból kérnék. A tegnapi Népszava ismét támadta Lőrincet és „védőit”, nem olvastam. Du. a Ceglédi film – mit tud egy jó lencse!

Ismét itthon, tegnap is, ma is: közepes versek, jobb ki sem adni.

A Nemzeti Bank teája, Oltványi beszél. Előzőleg Haraszti: a vers megjelent. Pp: ebéd. Galántaiak: a Délvidéken harmincezer magyart megöltek, Pozsonyból tizenkétezret kiutasítottak, a Csallóközt is ürítik. Beszéd Péterrel: valamit kell tenni, mi vagyunk a Nemzeti párt. Hívjuk össze az ötös tanácsot.

Budakeszin Baschsal, egy liter tej Ikának.

Itthon; rossz a Képes Világ, – miért nem Illés Endrével? Egy közepes vers, egy befejezetlen. (Tegnapelőtt Cs. Szabónál: pincelakásban, eszkábált könyvespolc, angol metszetek alatt tökéletes eleganciában ír. Vele Komornéhoz.)

A tegnapi tífuszoltás hatásaképp csüggedtség, enyhe láz – nem megy a munka.

De. Szabó Zoltánnal a Képes Világ-ról – kétli, hogy irodalmat lehetne vinni bele. Ő hozza a meghívót. Du. át a hídon; nagy tömeg, gazdag ellátás. Zilahy, Bajor Gizi – őt elkísérem a Wesselényi utcáig. A szombati megbeszélés elmarad.

Szabadság kávéház – Majoros. Textilüzletet szervez, csöpp gyárat, de X.-szel is tárgyal, felesége fontos kom. állásban, – „gratulálok, bár sokan szidnak, én csak azt tudom mondani, hogy te a »faible«-m vagy.” Elítéli Lőrincet, aztán elnéző. Szikra: Steiner Seres Géza. Bank. Pp. Sanyi, Bibsi, Panni. Szöllősön rengeteg a baj: a parasztok eladják a lopott rizst, negyvenezer pengőjük is van, nem akarnak napszámba járni, csak ötven százalékuk tartja meg a földet. Mozi együtt: Rettenetes Iván, Eizenstein operadíszletre szerelt filmje.

Flóri, Marici: Fót. Én N. B. Keviczky, Jármay, Büky, Oltványi. Munkaköröm: kultúrpolitika, külföld felé: hetilap három nyelven, az orosz–magy. műv. társaság útján is: befelé a különböző szervekben. Pp. Illés Béla. Simplon: Zelk. Haraszti leadta a verset, de a tördelő nem osztotta be. Rákosinál értekezlet: Kodály, Szekfű, Szladits, Füst, Domanovszky, Lóczy(?), Kemény Gábor, Bernyák(?), Rusznyák, Kozáry(?) stb. Megannyi szemeszternyitó vagy előszó, vagy curriculum vitae. Rákosi, Révai megnyugtató, világos beszédei a jelenről, a jövőről. Révai: hétfőn du. háromtól négyig. Kocsin haza.

Itthon. Versgépelés – mind közepes. Harasztiék – noha Flórával megbeszélték – nem jönnek. Flóra egész délelőtt miattuk dolgozott – sütött, tálalt – háromszáz pengőt kiadott. A szótartás új formája? Fanyar ráeszmélés, kiábrándultság. Estefele tíz perc alatt alkalmi vers a [?]-ról.

Ellának a csomagját le a városba. Tíz vers a Sz. Sz.-nak, – Boldizsár épp diktál, ezért nem kapja meg, amit érdemelne a Képes Világ s a Sz. Sz. cikkeiért. Pp. vidékiek értekezlete. Farkas: még nem volt Szentendrén. Illés (Béla) – megy vissza rövidesen Moszkvába. Losonczynak gorombán, miért nem jöttek ki, ha megígérték.

Cikkírás a Duna-parton – általánosságok. Pp. Autóval Erdeiék új lakásába, Benczúr u. 44., Romanelli volt villája. Elegáns bútorok (különálló villa) szinte zsúfolva perzsaszőnyeggel, a végük elég darabon egymáson van, ami – a szabály szerint – ízléstelen. A bútorok alatt is, két darab legalább ötször öt méter. Mindez végtelenül leverő – hogyan beszéljünk itt puritánságról? Kovács is, Darvas is tréfálkozva: majd viszek belőle! Joci: nem kaptok. Nánásinak lakásgondja van. A Pp. se lesz más, mint a többi párt – de tán épp ez a helyes? A tervezett kemény hang helyett igen leverten kezdek az előadásba a magyarság helyzetéről: negyvenezer embert a Délvidéken megöltek, Pozsonyban tizennégyezret internáltak, a Kárpátalján alig van már magyar stb. – alig van visszhangjuk, nem lehet semmit csinálni. Végre Erdei elfogadja: ahány magyart a tótok áttesznek a határon, annyi tótot mi is. De végrehajtja-e? Kovács felolvassa Benes pozsonyi beszédét: kiűzik a magyarokat. Részletes vita: egyre szerencsésebb, békülékenyebb hangon – Kovács és Erdei között. Főpont: függetlenség a k. párttól, vagy fiókszerű együttműködés? Az előbbi. Uzsonna. Utána a sajtóról. Csak két nem magyar van a szerkesztőségben – Vass L. tehát félrevezetett? Haza, Kováccsal, Farkassal a kis Topolinón –, leverten, hogy megbuktam: a hatás nem az lett, amire számítottam.

Flórával, Baschsal Budakeszire. A székelyek a földosztó bizottságban, hogy olvadnak fel percenként jobban. Gyalog haza. Itt volt Némethné, elhozta a cipőt: nem az, amit Adri s Marici gondolt. Miért merték megsérteni, a mi vendégeink voltak.

Csüggedtség, álmosság; ojtás.

Otthon, fekvés, betegség. Ma betegen be, mert Waldapfel elküldte Fülep levelét: „megfullad” ott lent, még Pécsre se nevezték ki tanárnak. Ezt vittem el Révainak. Azonnal írt a pécsi főispánnak is, Fülepnek is. (Én nem írtam.) Vita az irodalomról. Megmutatja Horváth Zoltán levelét: bejelenti, hogy felmondják a k.-kal való egyezséget s megtámadják a „fasisztarejtőket”, mert 1. Szabó Lőrinc a mellékelt „vallomást” terjeszti; 2. Féja bent dolgozik; 3. Püskit a Pp. kiküldötte igazolta stb. Ott van Horváth Márton is: összeszidtam cikke miatt. Erős fájdalmak között haza, útközben le kellett ülnöm.

Gellértnél, a Szabadságban Gáborral, Balázzsal: velük is összekapás, mert szerintem „tételesek”. Zelk cikke. Pp.

Farkassal Szt. Endrén. Este Szegi.

Távirat Ozoráról: Jancsi táviratozott Miskolcról, kórházban van, látogasd meg, adj hírt Klárika.

Pp. Farkas: holnapra lesz autó. Kovács, igazolványok, Dózsa zászlóalj behívója. Révai telefon, aztán személyesen, levelet ad Nógrádihoz. Erdei, Jani Lajos.

Megbeszélés ellenére Farkas nem küldi fel a kocsit. Izgatottan le a Pp: – nem is rendelkeztek. Veszekedés Fl.-val. Indulás fél tizenegykor. Miskolc. A Vereskereszt ruháiban. Jancsi egyszerű elbeszélése. Újlaki tbgy. Sáriból viszik el. Csősznél rögtön bevetés (jan. 24). Egy magaslat. Három magy. század ott várt. Egy pusztára mennek vissza. A németek páncélosból lövik őket. (Két halott.)

Haza.

Ozora, Jancsi mutatja a tájat. Épp bíróválasztás, Magnusz István. Nincs fiatal ember – eltűntek. Hadfy Béla, két Illés fiú, Révi Laci, két [?], a parádéskocsis, intelligens, gyülekezés a konyhában, Gáspár és három fia. Iszonyú vérveszteség. Tóti és Ozora viszálya. Szőlő. Ebéd, jönnek hírért. Kiveszek ötven pengőt. József és István, összetévesztem.

*

Sz. L.-nél véletlenül Tüdős Klárával és férjével. Végre egy szemtanú a március 19-i eseményekről. „Hívnak éjfél után a minisztertanácsba. Vágni lehet a füstöt, mindenfelé feketekávés csészék. Álmos, megnyűtt civilek, tanácstalanul érkező és távozó tisztek, – mindenki intézkedést vár. Kállaytól? Az is csak vár. Láttam, hogy itt nem sül ki semmi, hazamentem. »S a kormányzó? « »Reggel végre megérkezett – már a németekkel.« Bámultam, hogy – hetvenöt éves ember! – milyen pontos emlékezéssel, milyen tárgyilagosan mondta el, néha-néha a gúnnyal sem takarékoskodva, mit akart tőle Hitler.”

Beszéd közben én Horthyt Horthynak nevezem, mint mindig. De ő kormányzó urat mond; elejtett egy őfőméltóságát is. Bírálja, de nem hitvány szolga módján.

*

Horthy felelőssége. A susztertől nem várom, hogy hős legyen, nem ez a szerződése a társadalommal. De aki huszonöt évig felveszi, hogy trombitáljanak a kocsija előtt, s megérkezésekor az emberek felállva a himnuszt énekeljék? Aki negyedszázadig arra szedi az előleget, hogy az adott pillanatban történelmileg fog viselkedni, hősként, egy nemzetszemélyként? Nem kívánom, hogy áldozza fel magát, de…

De amikor a nemzet (s főleg ők) a susztertől is elvárja, hogy hős legyen!

*

Zsindely válasza erre: Horthytól mindent meg lehet tagadni, csak azt nem, hogy nem volt bátor. Oly természetesen volt az, hogy eszébe se jutott, hogy bizonyítékot adjon bátorságból és önfeláldozásból.

Vagyis ezért nem adott példát sem. Vagyis jó, ha a legfőbb polcra is közönséges idegzetű ember áll. Az tudta volna a tennivalót.

*

Itt fél hold pipacs, ott két hold pipacs s amott az a rengeteg kék? Öt hold szarkaláb? Na annyi mégsincs, vegyük a vigasztalóbb felénél. Jövőre ennyi jó ugar várja a települőket. Húsz kilométert tettünk már meg, s a falunak még csak híre-tornya sincs. Ott a völgyhajlatban majd jó helye lesz egynek.

Annak a vesztét sem kívánom, aki az én vesztemet kívánta. Tőlem:

*

Pipacs és pipacs a tavalyról itt maradt, megfeketült, összevissza dőlt hatalmas kukoricatáblában is. Térdig érő vérben százezer akasztófa.

*

Soha ilyen szüretreménység. Bordói lé, szénkéneg nélkül a haragoszöld tőkéken még a karók tetejénél is fürt és fürt. Sógorommal megbecsülünk egy közepest: ha semmi sem történik, csak egy tőkén legalább huszonöt kiló szőlő. Ha semmi nem történik, a sors dugig itat bennünket borral; hogy feledjük azt, ami megtörtént?

Flórával le, aztán Tihanyba. Várpalotán találkozás a hajmáskériekkel. Egy fiú meglöki barátságosan a kocsit, egy másik botot emelve sürgeti. A lakás: a két felső szoba tele papírhulladékkal, köztük J. A. s az én leveleimmel F.-hoz. Segítek neki a keresésben. Aztán barackszedés. Egy lány mogorva arccal le a lépcsőn, mintha tolvajok volnánk. Gábrisék és Kötélék megható becsületessége. Az ifjú Kötélnek nem kellett föld: sok a vesződség. Le a szénagyűjtőkhöz. Tóth néni a vendéglőről. Visszamegy tojásért – már nincs. Berekné beárulja Berdánékat – Berdánné. Örülünk, hogy a lisztet és a mézet ők ették meg – hat apátlan árva! A házakat először magyar katonák fosztották ki: Korbuly ruháit az egyik azzal vitte át Berekékhez, hogy majd érte jön, címét is megadta! Vissza. A kériek Fehérváron. (Reggel oda egy bankbeli hölgy: A. Irén?)

*

A Pp. Ernszt-kiállításán leszólása Boldizsárnak a Szabad Szó denunciáló rossz hangja, nívótlansága miatt. Intézőbizottsági ülés Erdeiéknél. Kovács ingerültsége. Farkas egyenessége. Sipos. Erdei: nem állhat a tiszta jog alapján. Kovács: makulátlan módszerrel nem lehet pártot vezetni. Bent maradhatok még ezek után? De nem az-e a gyávaság, ha kilépek? Darvas a romániai helyzetről.

A hazafiságról^*

Az eszmék be tudnak úgy fülledni és dohosodni, mint garmadában a magvak, ha nem kapnak kellő levegőt. Mi az egész európai műveltségkör vajon, ha nem egy ilyen jó levegőjárás a sarjadó és begyűjtött eszmékre? Zárj ki egy népet ebből a légkeringésből, s ez maga elég, hogy hátravesd. Meglévő, a tegnap még tiszta értékei is mára megáporodnak s szagot kapnak – holnapra már használhatatlanok. Ne tartsd frissen a fogalmakat csak egy napig, s már mást jelentenek; valójukban is mások: megromlottak vagy tovább erjedtek.

Ahogy nyílik egy-két ablak, most láthatjuk, hány eszménkre ráfért a szellőztetés, a forgatás. Nem azokról beszélek, amelyek eredendően rosszak, sőt mérgesek, melyeket csak a rossz ízlés érzett élvezhetőnek; ezekkel nincs más dolog, mint kiszórni őket. Azokról beszélek, amelyeknek minden hibája, hogy elmaradtunk velük, be voltunk velük zárva (néha nem is képletesen); amelyeket csak meg kell forgatnunk, de azt aztán minél előbb, ha ismét bele akarunk fonódni abba a műveltségkörbe; ha igazán szabad levegőt akarunk szívni.

Emlékszem, még tavaly is milyen vita kerekedett egy társaságban az internacionalizmusról annak kapcsán, hogy tizenkilencben néhány század a vörös zászló gombjaira nemzetiszín pántlikát akart kötni. Ma olyan százévesnek tűnik föl ez a vita, akár nagyapáinké arról az ellentétről, amelyet ők Petőfi patriótasága és világpolgársága között láttak, amelyet még Aranynak is magyaráznia kellett, de amely a Pesten is párizsi levegőt szívó Petőfinek – oly magától értetődően s oly példaadóan – eszébe se jutott. És ami az új „népi” írók örök nagy gondja, hogy a magyar dolgozó népet védve meddig mehetünk el Magyarország védelmében! Doha van így ennek is.

Író vagyok, az ablakot rám két versfüzet nyitotta. Két hazafias versgyűjtemény. Mindkettő Moszkvában jelent meg, magyarul, Balázs Béla munkái.

Ezek voltak az elsők, amik az ottani kiadványokból kezembe kerültek, merő véletlen folytán. Merő véletlen, hogy a gondolatsort, amit itt gombolyítani kezdenék, épp ezek indították meg bennem. A többiből, amelyekhez később juthattam, ugyanez csapott felém, már általánossá fokozva azt, amit először csak jelenségnek vettem.

A Moszkvába került magyar íróknak érdekes tapasztalat és feladat jutott osztályrészül. Tanulságos lesz egyénenként is látni, hogy a tapasztalattal ki mire vitte, a feladattal ki hogy kelt birokra. Tanulságos lenne megmutatni, hogy az a posztszimbolista, az a maeterlincki mélységekre hajló fiatal költő is, akinek a magyar olvasók negyedszázada Balázs Bélát távozóban ismerték, mint végzi a forradalmi, majd idősülvén, a szocialista költőnek azokat a vágásait, amelyeknek szükségszerűen a felszínen is át kell hatolniok, sőt elsősorban azt kell érinteniök: ott kell célba találniok.

De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, amin ezekben a füzetekben szinte a szemem állt meg, az elmének szánt közvetítés elvégzése előtt is. Egy vers így kezdődött: „Gyakran emészt a honvágy fulladásig.” Aztán: „Te mindenütt a hazádért verekszel.” Egy másik verskezdet: „Hazám, hazám! – Oh jaj, hogy most kimondom.” És csaknem minden oldalon ilyen mondandó: „Mert az a nép ott él a Tisza partján, – Hol édesanyám világra hozott.” Aztán egy egész vers arról, hogy a költő fájóan, örök-elszakíthatatlanul úgy lebeg szülőföldje – dehogy: szülőhazája! – fölött, mint a gyerekek játék sárkánya.

Az eleve látható szándék a versben engem is kiábrándít. A könyvben láttam néhány szándékot, de sehol sem a „hazafias” versekben. Ezeknek hinnem kellett. Valamikor az aranyi epikai hitel nyomán én írtam le először azt, hogy lírai hitel. Ezek ezt lehelték.

Ilyen hangot csak szándékból nem tud torok adni. Aztán egy szép gondolatú, jó egységű vers arról, hogy a költő postagalambokként vitte idegenbe a magyar szavakat, s így eregeti haza.

Van, ami a mondandónál is jobban leleplezi a költőt. A ritmusa, a szavajárása. Olyan még nem volt, aki ezzel csalni tudott. A szándékosság az előbb vádolt! Itt az is támogat.

Ennek a költőnek a székely balladák lejtése van a fülében. (Ezt vitte már távoztában is). S újabb mondandójához milyen szójárást keresett az idegenben az ezernyi idegen hatás közepett? A magyar népdalokét.

Aztán ismét csak: Tisza-part, Szeged, a névelő magyaros megtakarítása, és a legtávolibb tárgyból is egy-egy hirtelen nyilallás: Magyarország felé. A bujdosó lovas nyakában mindvégig egy a gond: Magyarország. Mondom, ez jellemzi a többit is. A legszélsőbb forradalmár végletben is; erre tán Gábor mondta ki a legjellemzőbbet, még húszban:

Itthoni, újabb verseiken is a hazának ez az állandó jelenvalósága üt át. Ezektől a hazatérő íróktól az ember valami nemzetköziséget vagy nemzetfölöttiséget várt. A legváratlanabbat hozták a nagyvilágból: a hazafiság valami új formáját. Itt két irányt is vehet az elmélkedés.

Az egyik az, hogy miért nem volt meg ez a hang az itthoni írókban? Hogy mindjárt magamat nyújtsam a kísérleti vizsgára, én ilyen fokú lángolásra képtelen voltam. Hazafiság dolgában ma is tartózkodó vagyok: magamban már az érzelmet is gyanakodva nézem, az ilyen fajút. Magyarországnak csak hibáit mutogattam. A tájban csak gyerekkori emléket láttam, valami gyermeki kötöttséget, amelyet tán egy igazi lélekbúvár ki is elemezhet belőlem, új haza foglalására adva képességet. Nem győztem emlegetni, hogy a magyar néphez csak az fűz, hogy véletlenül ennek a nyelvét és lelkét értem legjobban, ezt tudom legjobban megközelíteni, itt van tehát legkönnyebb alkalmam az igazság szolgálására. Tavaly a rejtőzés némi idejét s aztán az ostromét Németh László társaságában töltöttem. Legtöbbre becsült szellemi vívótársam volt, de most egyetértettem vele, amikor reménytelenségéből épp az serkentette munkakedvre, hogy a nemzetiségi lázba eső Európa-szögletben milyen szép hivatásunk lehet átvenni vagy megőrizni a nemzetfölöttiségnek valami tolsztojian békés örökét. Láttam a hazafiság veszélyeit. Ma is látom.

Az eszmélés másik iránya ezzel épp ellentétes volt. Része volt ebben nyilván a pillanatnak is. Ismerkedésem ezzel az új hazafisággal abban az időben esett, amikor a volt magyar kormányok bűneinek ismertetését a frissen megindult lapokban egy-egy rosszul fogalmazó toll már-már az egész magyarság legyalázásáig tolta. Ilyen mondatokat olvashattunk: a magyarok akkor hadat üzentek: a magyarok, látva, hogy veszve a konc: a magyarok, megrendezve Újvidéket. Ez sértett. Én nem üzentem hadat, én nem rendeztem semmi szörnyűséget, én nem lestem koncra s velem az a magyar nép sem, amelynek jogáért és igazságáért minden nemzetieskedő gondolat nélkül harcban álltam. Egy másik pesti újság azt, hogy Kassa nem a magyar nemzeté, ilyen – akaratlanul is diadalmaskodó – című cikkben tudatta: Benes hazatért. A sértés, a tapintatlanság, a lapítás, más kis népek szolgai kiszolgálása nyomott tagnak a magyarok még kisebb nemzetébe.

Jólesett ennek az új hazafiságnak a hazavállalása; bátorságnak, kiállásnak hatott: a magyar nemzeti közösséget is illetheti becsület és tisztelet! Olyan mélyen voltunk. De vajon nem épp ez volt-e a veszély? Nem épp ez – ez a lelki körülmény – a csapda? Fölvehetjük-e a hazafiság mezét bár páncélként is, bár megsértett önérzetből is? Nem kötjük úgy is magunkat?

Mi – új népiek – csak egy sor jelző után mertük kimondani a hazát: a szó kompromittálva volt. Gyakorlatian voltunk hazafiak, rögtön a tennivalót mondtuk, a dolgozó magyar nép felszabadítását, felemelését. Nem írtam le idejekorán: a külföldről megtért írók szava mélyén is ez van. De ők a szót pusztán is kimondhatták, nem kellett esetenként a határvonalat meghúzniok. Mondhatjuk már mi is?

A téma nagyobb, hogysem ennyivel csomót köthetnék rá. Célom amúgy sem az volt, hogy megoldást adjak, hanem csak beszámolót. Kifelé én már merném mondani. Befelé – a hazát soha nem ismerő magyarok felé – azonban el-elakadna mindaddig a számon, amíg nem váltjuk be mindazt, amit a magyar dolgozóknak ígértünk. Amíg valóságban is nem adtunk nekik hazát. A megérkezők többet mondhatnak. Nekik ez a haza is – hazatérés.

Befelé csak ezt mondhatjuk: a haza olyan lesz, amilyenné képesek leszünk tenni. Ez mindnyájunk közös ügye, ebből mindenki egyformán kiveheti a részét.

A haza gondjából azt hiszem, a legnagyobb rész a Nemzeti Parasztpártra esik. Ezt nem hazabeszélés mondatja velem, hanem egyszerűen az, hogy a múltban is ezt a gondot és ezt a feladatot a parasztok és írók vették magukra. A párt nevében a nemzeti azt jelenti, hogy végre a parasztság is látható nemzet akar lenni.

De mit ért más a hazán? S ki mit vár tőle? Azzal kezdtem: ma már egy sereg fogalomnak más színe, íze van, mint azelőtt. Örök kifogás volt, hogy ebben az országban mindig csak beszéltek a hazáról, ahelyett hogy cselekedtek volna érte. Most hasznos volna a beszéd a hazáról, mert a cselekvést tisztázná: amely már folyik.

*

Szocialista realizmus. Vagyis az igazság kibontása az alól a látszólagos valóság alól is, amelynek nyers ábrázolásával a naturalizmus még beérte. Vagyis néven nevezni azt, ami valójában van (ami a dolgok alján igazán igazgat). Nem könnyű dolog. Itt a tehetséget valóban meg kell toldani szemlélettel, helyes társadalmival. Nem könnyű ez sem. Nem elég csak megtanulni ezt a szemléletet. Majdnem azt mondanám, hogy ezzel is születni kell, az ilyen világszemléletűség is nascitur, akár a poeta. Aminek a legjobb bizonyítéka, hogy világszemléletét mindenki cserélheti, csak a költő nem. Ami a politikusnál – így is vehetem – okos taktikai kanyar, az a költőnél egy pálya törése. Vérét kellene kiömlesztenie és kicserélnie. Természet dolga. A helyes látáson kívül egyéni erőt és egyéni bátorságot kíván.

Micsoda erő, micsoda bátorság kell csak a szemmel látható dolgok költői megnevezéséhez is, ahhoz, hogy egy még friss fogalom nevét először bevigyük a költészetbe! A marxizmus előttünk volt csaknem száz éve, amíg akadt egy költő (azt hiszem, az egész világon), aki – a társadalmi elégedetlenség, a hangulat után – a tételt is rímbe tudta fogni: József Attilának hívták. (S hol van még az új lélektan, az új fizika, mindaz, ami a szellem területén már évtizedek óta – új!) Érthető: a költészet maga a hagyomány. Igaz, hogy ezért épp az lesz benne különös érték (vagyis különös szépség is), amit az akadályok ellenére is sikerül belevinni.

Most eszmélek rá, miért tetszett, miért adott nekem mindig különös esztétikai gyönyört Fazekasnak ez a néhány sora (már jó egypárszor idéztem):

A börze üzelmeiről írni Csokonai korában! Elképzelem, mennyire „költőietlen” volt ez a magyar rokokó idején, hogy félrehúzhatta tőle a száját Kazinczy! Mint tudjuk, félre is húzta. S ma épp ez él, olyan légkörrel, hogy én a csizmás cívis kalmárokat is látom, amint a beborult eget kémlelgetik fejcsóválva ott a Nagytemplom körül.

Amihez kettő a hozzátenni való. Az első, hogy ez a szocialista realizmus megvolt természetesen a marxizmus előtt is, ahogy a marxi tények igazsága is megvolt, csak épp Marx mondta ki. A másik pedig, hogy ha már mindenben előfutárt keresünk, a szocialista realizmus első képviselője Fazekas volt. Az első vérbeli forradalmár. Elképzelem, milyen egészséges gúnnyal ment át a dohogó kalmárok s arrébb a derülő „sínlődők” csoportján a templom előtt, a csöpörgő esőben.

*

*

*

Kezdő író koromban, amikor szentül hittem, hogy ami problémát az emberi elme fölvet, arra azon nyomban képes megoldást is találni, nagy tanulmányba kezdtem a művészet lényegéről. A bölcsészeti és társadalomtudományi idézetekkel teli, hosszú és bonyolult elmefuttatás végén körülbelül az az egyszerű megállapítás maradt a rostán, hogy a művészet – minden művészet – célja és feladata, hogy az embereket megtanítsa beszélni. Vagyis olyan érzéseknek adjon hangot, (vagy színt, vagy dallamot), amikre eddig senki sem ébresztette rá az embereket, amiket eddig senki sem tudott az értelem fegyverévé tenni. A művészet tehát örök hódítás, örök gazdagodás; örök harc a mindig elsikló valóság, a mindig elrejtező igazság megragadására. Ezt a tételt vallom ma is. A saját küzdelmem, a saját „gyakorlatom” erősített meg benne.

Ennek a beszédtanításnak aztán ezer területe és módja van! Becsülöm egy Scève vagy egy Mallarmé erőfeszítését, akik a lélek már-már szóba foghatatlan sejtelmeinek akartak hangot adni, kiválasztott „értők” számára. De éppígy becsülöm egy Petőfi vagy egy Hugó vállalkozását, akik az emberiség örök (de el-elfelejtett) nagy érzéseire rázták fel újra és újra a milliókat. Magam kezdetben a kísérletezők laboratóriumi hősiessége felé hajoltam. Ma tisztelem a „népszerűsítés” nagy munkásait is. Csak a haszonlesőket, csak a pusztán érvényesülni akaró kisajátítókat vetem meg, ezen a területen is.

S volt még egy tapasztalatom. Az, hogy ezt a beszédtanulást és beszédtanítást minden nép csak külön-külön, a maga erejéből tudja elvégezni. Ez majdnem olyan tragikus, mint az, hogy minden nép a maga anyanyelvébe van bezárva. Valamikor azzal a lapos számítással mentem ki Párizsba, hogy ha néhány évig a francia kultúrán nevelődöm, magyarul is, a néhány évszázados magyar műveltség eszközeivel is ott folytathatom tovább, fölfelé az utat, ahova a franciák húszszázados erőfeszítés után feljutottak: sorsom olyan lehet, mint a sas szárnyai alól felcsapó ökörszemé. Elfeledtem, hogy ehhez levegő is kellett volna. Bizonyos, hogy a népek kicserélhetik értékeiket, tanulhatnak is egymástól. De szellemi kultúrát nem lehet csak a puszta lemásolással átvenni, ahogy a villanyvilágítást vagy az aszpirint. Szinte fogcsikorogva kellett megállapítanom, hogy bárhogy tudtam is már franciául, képtelen voltam a „legújabbak”, mondjuk egy Apollinaire jó hatását jól átvenni. (Amit átvettem, hamis volt, mindvégig az övé.) A Notre-Dame tövében is egészséggel csak magyar verseket emészthettem, az utat csak Petőfi nyomán folytathattam volna, azon a legnagyobb emelkedésen, ahova a magyar irodalom mindmáig feljutott. „Hatással” a francia versek közül is igazán csak azok voltak rám, amelyeket méltó magyar tolmácsolásban olvashattam, akkor egy Tóth, egy Babits fordításában. Be voltam zárva a nyelvbe, nyelvi hatásról beszélek. Mindezt nem a magam kisebbítésére mondom. Magyar Shakespeare-ünk már Arany korában tökéletes volt. Ha kultúrát könnyen át lehetne ültetni, akkor a század elején nekünk is Shaw-jainknak kellett volna lenni. Molnárjaink és Herczegeink voltak, Szigligeti vonalának egyenes folytatói.

Amikor az előbb levegőt mondtam, tömeget mondtam, művészetértő, kultúrát osztó tömeget. Visszaesés: reakció volna szellemi életünk eddigi eredményeinek feladása. Tömegeinket kell felemelnünk. Védenünk kell kísérletezőinket is, de támogatnunk kell a nemes népszerűsítést is. A kultúra területén is úgy állunk, mint a mezőgazdaság vagy a vasútépítés dolgában. Annyi lesz, amennyit a magunk erejéből megszerzünk és megteremtünk. S ez nem kevés.

Ennyi rideg, már-már leverő tárgyilagosság után hadd mondjam a biztatót is. Nemrégiben egyik politikai pártunk vezetőjével beszéltem, elég sötét lélekállapotban: szegénységünket, megnyomorítottságunkat, a nehéz jövőt emlegettem. „Ugyan, mondta ő, Európa egyik leggazdagabb országa vagyunk.” És elsorolta: van olajunk, négyszerese annak, ami kell, van benzinünk, bauxitunk, országnyi, kertre jó földünk – mit csinálnának mindezzel, mondjuk a norvégok! Már én tettem hozzá: s van szívós dolgos parasztságunk, szakmáját remekül értő munkásságunk.

És szellemi színvonalunk, jutott még eszembe. Képzőművészetünk – akkor jöttem a Parasztpárt kiállításáról – Párizsban is helytállna. Épp a külföldön szerzett tárgyilagosság alapján mondhatom, hogy költészetünket bármelyik nagy nép is büszkén vállalhatná. Zenénket dicsérni európai közhely. Ha közepes regény- és színdarab-irodalmunkkal exportot csináltunk, mit csinálhatunk a nemessel. S aztán valami levegőnk is van! Vidéki középosztályunkban s a parasztság jelentékeny részében a jó olvasmányok gócai élnek. Pestre épp a munkásság vitte be az irodalmi múltunk nemes hagyományait. Kritikusaink igényesek. Igényünk magas.

Igazán csak a további jó munka van hátra, hogy ki tudjuk mondani, amit a jövő diktál.

Zsolt Béla első cikke a Magyar Nemzet-ben. Az egész arra az egyszerű tételre épül: én sötét fasiszta vagyok, mert 1940. február 21-én helyeseltem a parasztság elnyomását, lemészároltatását, helyeseltem a háborút, a németség terjeszkedését, magát a poklot. Mindezt pedig azzal, hogy 1940 elején a Székely Szó egyik munkatársának azt mondtam: a magyar kormány jót akar Erdélyben, csak intézkedéseit nem hajtják végre.

Sem a Székely Szó-ra, sem a munkatársára, sem ezekre a szavakra nem emlékszem. Író vagyok, állásfoglalásomról annak van tanúi hitelessége, amit leírok, s legkevésbé annak, amit egy újságíró állítólagos hallomás után leír. Magyarázzam meg ezt Zsolt Bélának, épp neki, akiben összeolvad az írói és az újságírói elem, mint valami vegyületben, azaz először is egymás értékeinek kölcsönös megsemmisítésével? „Ezt a rágalmat igazán nem tűrheted magadon!” – mondja X, aki a vezércikket a kezembe nyomta. Zsolt soha az életben nem fogja megérteni, hogy valami iránta való halvány emberi megbecsülésből nem vettem fel ezt a kipellengérezésre oly alkalmas kesztyűt. Cikke elején meggyilkolt édesanyja sírhalmára lépett fel. Nem ez állított meg. Az az esendőség, ahogy ezt a sírhalmot ilyen lényegében kis ügyben is rögtön szószékül használta. A sírhantra az író emlékezett; rá az újságíró hágott, nyomban össze is taposva. Erre céloztam a két elem egymást pusztító hatásával.

Cikkére tulajdonképpen ez volt az észrevételem, s így ez lehetett volna igazi mondandóm is. Ez azonban, épp azért, mert merőben írói észrevétel, a vitában, s a lapban személyeskedés lett volna. Ahogyan személyeskedés lett volna ez is: ha ő engem (állandóan s következmények nélkül) magyar fajvédőnek mond, annak rám nézve megbecstelenítő zöngéje van; ha én mondom s tartom őt és társait zsidó fajvédőnek (ahogy valóban annak tartom), azért megint csak énrám hullik valami elítélés.

Holott én a magyar faj irányában igazán csak fejvédő vagyok.

*

A hatalom csapdája. Azt hiszed, minél feljebb kerülsz, annál több ember engedelmeskedik neked? Annál több vágy, panasz, kívánság, fenyegetés omlik rád – annál több embernek engedelmeskedsz te! Még álmodban is belenyilallik: hogy elégíted ki azt, hogy amazt. Szolgád annál több van, értékeddel minél lentebb maradsz, minél több ember marad fölötted, mintegy könnyűnek találtatván. A hadvezér vagy a népvezér éppúgy a te kegyed keresi, ahogy a villamoskalauz neked csenget, s a püspök nem istenhez, hanem hozzád imádkozik. Értéket: érdemet kaparints hát – ez a titok –, s ne hatalmat. A miniszter magyarul szolgát jelent, nem ártott volna lefordítani így: az igazságügy szolgája, az igaz ügy szolgája, a vallás és a közoktatásügy szolgája. S nem ártana fokozni a ranglétra arányában. Ha a miniszter szolga, a miniszterek elnöke csomagkihordó, az állam elnöke kutyapecér és pöcegödör-tisztító. S a legfőbb hatalom én vagyok, aki mindezt bólogatva és mosolyogva elgondolom.

*

[Szeptember 5-től 13-ig ülésezik az Ideiglenes Nemzetgyűlés, amelynek tagja Illyés Gyula is. – A szerk.]

A ház folyosójáról – a híres folyosóról, ahol most járok először – épp az épülő új hídra látni. A pillér már valamennyi áll, most rakják rájuk a hatalmas, piros vázszerkezetet. Munkások lovagolnak a magas rudakon, szegecselnek, a felvonó csigát hajtják, itt lent három – talpig rongyban – valami nehéz gerendanégyszöggel vesződik; akár a hangyák. Felhallatszik a hórukkozás, a nyüzsgés, a kopácsolás zaja. S innen fentről milyen munkazaj fog oda lehallatszani?

*

Másodszori belépésre az ülésterem még nyomasztóbb, zavarba ejtőbb, azaz stílustalanabb és rondább, mint az elsőre. A török gőzfürdő és valami dél-amerikai gótika keveréke. A legnagyobb szellemi szegénység: a dúsgazdag ízléstelenség uralkodik benne; mentől cifrább, annál sivárabb. A magyar jellemtől építménylelke alig esett messzebb. Adynak a sok közt egyik jó telitalálata: ékes kövekbe felburkolt hazugság. Márványon arany. „Legalább az aranyszalagokat hagyták volna meg gipsznek” – bólint szavamra Farkas. Hazugság, minden vonás hazugság – az ember szinte elképzelhetetlennek érzi, hogy ebben a teremben – egy süllyedő és pusztuló ország közepén – más hangozhatott volna, mint álprobléma, álpátosz, nyakatekert döntés. Az ember a falusi tanácskozótermek meszelt falainak nyugalmára és világosságára gondol. Mennyivel komolyabb, hozzánk illőbb volt még a Sándor utcai régi országház is. S a közönség ott a fejünk fölött, mint valami bolhacirkuszban. Szinte féltem a felszólalókat.

A középiskolákban még esztendőn át tanítják a retorikát – a szónoklástant –, éppoly kevés eredménnyel, akár a költészettant. Szónokolni éppoly kevés ember tanul meg, akár verset írni. Alig egy-két felszólalásban veszi észre az ember a műgondot, a felkészülést. A nyilvános beszéd – Kossuth és Jaurès műfaja – a hétköznapi vezércikk felé züllik. Unalommal hallgatom, szeretném továbblapozni, erre azonban nincs módom, s így lassan nekiingerlődöm. Türelmetlenné tesz, hogy valaki, akinek egy régi szokás jogot ad, hogy engem óraszámra ebbe a padba kössön, nem tartja meg azt a régi szokást, hogy a figyelmemet is lekösse. Ez annál inkább bosszant, minél fontosabb dologról beszél. Irodalomban ezt így mondják: tönkreteszi az anyagot.

Nemcsak nekem és magának árt, hanem árt az ügynek, az intézménynek, a parlamentarizmusnak is. A forma magával rántja a tartalmat. Megjegyzések, közbekiáltások hangzanak el, már tartalmukban is olyan színvonalon, amilyenen a szónoklat formája biceg. Nincs, ami a hallgatók szellemét tiszteletre keltse és fegyelemben tartsa. A lazulásban nincs határ. Már személyeskednek, már szellemeskednek. Az országos gond iránt a felelősség már ott jár, akár egy bulvárlap hasábjain.

Ez a beszéd homoksivatag volt, ez a másik kásahegy, a harmadikat a szónok nem ide szánta, hanem a falakon túl, valami országos népgyűlésnek. Az eszmecsere, a tanácskozás méltósága mindinkább szertefoszlik. A lámpalázat hiányolom, azt a megilletődöttséget, amely még Kossuthnak is szorítva hatott le keblére. Végre egy, aki nemcsak úgy készült, hogy papírra vetette mondandóját, hanem a feladatot, sőt a hivatást is átérezte. És én – s velem az egész terem – rögtön megérzem, hogy nem csak szavakat mond. Boldog vagyok, hogy végre figyelhetek. Ez sem „élvezetes”, ne is legyen az! Azért vagyok hálás neki, hogy zsibbadó testem egy részének munkát ad, megerőltethetem végre az eszem. Mert ide is dolgozni jöttem.

S úgy érzem, számot is kell adnom róla.

*

*

Petőfi

Kétféle tanulság

A költő örökké az eszményt követi

A politikus megalkuszik – nem az eszménnyel, hanem a körülménnyel

Tartsunk ki? Alkalmazkodjunk?

[…]

Ellentétben voltak, s mégis nehéz őket ellentétbe állítani. Mindkettőnek igaza volt. Kossuth – későn jött rá? Petőfi – nem alkalmazkodott.

*

Miért hallgatunk?

Milyen rossz logikájú, rossz mondatú és rosszmájú, minden szellemi küzdelemtől (vagyis az írástól is) elriasztó cikkek vonják felelősségre megint az írókat. Mindből kilóg a lóláb, a káröröm: csak hallgassanak – most jön talán a mi időnk! Végre egy lendületes, jól megírt cikk, H… M…-é. Szófűzése röpül, épp csak igazsága sántít. Mért hallgattok, mondja, s rögtön fejére üt azoknak, akik már megszólaltak. Lendülete végül addig a bátorságig ragadja, hogy: merjetek rosszat írni.

*

Magyarország – személyemben is érzem – ahhoz a fulladó emberhez hasonlít, akit épp most húztak ki a vízből. Megmentője a hasára térdel, kemény öklözéssel szorítja ki belőle a vizet, a végén – ahogy az orvosok is szokták – arcon csapkodja, hogy magához térítse. A megmentett ezekre a csapásokra eszmél, csak ezekre emlékszik.

Erdélyi út

Rádióbeszéd Bukarestben, 1945. VIII. 6-án

A fogalmak tisztázása

A betegség és barátság kanyarjaival a véletlen olyan helyre kormányzott, amit ezen a télen mindenkinek szívből kívánhatnék Magyarországon. A falusi ház ablakából hóval födött kis udvarra látok, amelynek színével most szinte egybeolvad a szomszéd ház fehér hátfala, azzal pedig a szürkésfehér végtelen alföldi ég. A szobámban együtt duruzsol egy becsületes, kötelességtudó kályha és egy varrógép. Az elém vont kéziratpapírt közösben fogyasztja az én tollam és kislányom mindent összenyíró ollója. Napokig nem lépek ki a házból. Így történhetik, hogy noha testestől-lelkestől itt vagyok, a helyet, a falut változatlanul pesti szemlélettel az ország egyik legistenháta-mögöttibb zugának érzékelem: itt vagyok, s mintha magamtól is száz és száz kilométerre volnék. Bihar egyik legtávolabbi sarkában ülök, név szerint is Sarkadon.

Hóesésben, lassan fehéredő sík tájakon jöttünk, s most mintha ennek a végtelen fehérségnek az alján, valami tenger fenekén ülnék. Vonat nem jár. Az újságok, homlokukon egy-egy „Elég volt!” vagy „Betelt a pohár!” komorsággal találomra, kéthetes késéssel szállingóznak asztalunkra már olyan fajta súlyvesztéssel, mint a kő, „mit kegyes kéz a mély vízbe vetett”. Kislányom ollója előtt gyorsan elolvasom a betelt poharat, amelyben változatlanul az elég, hogy íróink meddig beszélnek még arról, hogy hallgatnak, aztán a házigazdával kiballagunk a fészerbe, fűrészelünk egyet, s már be is alkonyodott. Aztán végül kiballagunk a házból is. A metsző szélben, a síkos úton elevickélünk a Parasztpártba.

Ez itt nem mai keletű; megelőzte korát. Meg volt már a nagy világháború, sőt az első, a békebeli világháború előtt, akkor épp csak olvasó- illetve népkörnek hívták. A falu szegény és gerinces részének, a Zsarónak volt örök ellenzéki fellegvára. Eszmeileg valamikor a negyvennyolcasság fészkelt benne, aztán az agrárszociálizmus. A történelmi forduló után a kör a patak természetességével folyt bele a Parasztpártba.

A fellegvár az utca szintjénél is valamivel alacsonyabban fekszik, két parasztszoba az egész. Az egyik döngölt földjén őskori biliárdasztal. (Podmaniczky még hetyke Görgey-huszár korában látott erre inges-gatyás biliárdozókat.) Itt a fiatalok tanyáznak. A másik szobában a hosszú padokon kucsma kucsma mellett (s a kucsmák alatt pedig azok a szelíden lenyúló nagy ősz bajszok, amelyekről már Bocskai ismerte föl erre a kálvinistát és a magyart). A falon az öreg Kossuth kegyeletesen megsárgult, korabeli acélmetszete. Egy öreg kéz, türelmes, nyugodt mozdulattal elkattantja a rádió csábosan búgó dalát, hogy „Ne közeledjék hozzám, drága, leigáz a forró vágya”, s a kucsmák felemelkednek.

Egy kézfogás: Veres Benedek, egy másik: Oláh János, egy harmadik: Vas Gábor, egy negyedik: Kupai Lajos. Ahogy leülök, szemben velem a második padon egy arc az öregségnek olyan tiszta derűjét emeli a mennyezet felé, hogy a szem akaratlanul is megpihen rajta. Egy vak; a térde közé vett bot s azon a galambként nyugvó kéz is mutatja. Tőlem itt politikai beszámolót várnak.

Nem először ülök ezen a helyen. De nem azért érzem ismerősnek magamat. Anyai nagyapám sor alá menő sihederként szakadt el erről a vidékről (a közeli Gyulaváriból), s ebből a rétegből, de a dunántúli messzi idegenségben is ezeknek az ősz fejeknek párját érlelte meg, lényéhez illő becsületességgel és nyíltszívűséggel. A karszti bujkáló patakok tréfájával az ő arca annak a mindent összenyíró kislánynak a fején bukkant elő. Én abban a korban vagyok, amikor az arcon az ősök jegyeit a gond vonásaival összezagyválja az élet mestersége. Rajtam ezek a nyugodt szemek majd csak azt láthatják, na ez is többet volt tető alatt, mint kint, köztünk a tarlón. Úgy érzem, holmi igazoló iratképpen azt a kislányt kellene ide magam elé tennem az asztalra. Az még elkeverednék az ő unokáik közt, úgy, mint dió a dióval.

De én látom a családi vonásokat, s így a családban érzem magam, s így baj kerülgeti a politikai beszámolót.

Politikai beszámolót, igazit, vagyis ékeset utoljára itt Berki Gyula képviselő úr tartott, de olyan ékeset, hogy a hallgatók még ma sem okoskodták ki, hogy mit is hallottak.

Fog még a tollam? Szinte szeretném kihegyezni, megélesíteni, akár a nagyapám a bicskáját mielőtt botfaragásba fogott; már a pontosság a fő gondom.

A pontosság vagyis a bátorság. Múlik rólam a líra kora. Nem bánt. Micsoda zűrzavarban éltem, amíg „befelé néztem”! Mintha fülledt, takarítatlan szobából csípős reggeli tájba lépnék ki. Most érkezem csak csillagra. Most kezdődik a valóság, a férfimunka. Betöltöttem a negyvenharmadikat. Hogy ki vagyok, az fogja ábrázolni, amit a valóságból ábrázolni tudok. A tényekbe szeretném belevésni azt, ami bennem van; izgalmas kettős munka. Nemcsak a mindig rejtező tényeket leplezi le; én is ebből tudom meg, mivé lettem, ki is vagyok. Igazán szókimondó, igazán író-e?

Igazán bátor-e?

Ez engem mindig csábított, de nem csak dac volt-e? Bátorság nélkül nincs író – de nem csak rövidnek érzett tehetségemet akartam-e én meg-megtoldani ezzel a bátorsággal?, ezzel a veszélykereséssel? Batsányit bebörtönözték, D’Aubigné-t, Dosztojevszkijt halálra ítélték, Petőfit leszúrták. Szorongva álltam a bírói pulpitusok előtt, de a lélek alján tán nem minden hiúság nélkül. Elhangzott az ítélet, s most visszagondolva azzal vádolom magam, vajon abban az ítéletben nem hallottam-e egy kicsit művészeti ítéletet is tehetségem és jelentőségem mellett, legalább ezzel hasonulván a nagyokhoz? Melyik fiatal költő nem vállalna néhány esztendei börtönt a halhatatlanságért? Vajon nem könnyebb végén akartam-e csak megfogni a dolgot?

Most válik el.

A világ öregszik, és egyre kényesebb. Minden korszak a valóság újabb vonásait követeli az írótól, a rosszakat is, de egyik sem veszi szívesen, akár az öregedő nő, ha a ráncairól beszélsz. Ez természetes és törvényszerű. Az igazat mondjam, ne csak a valót? De az igazság csak összeg a valóság számoszlopai alatt, s az összegezéshez előbb a számokat kell felírnom. Lépj elém, világ, hogy számba vegyelek. Erre hegyezem a tollam. Sérteni elsősorban magamat sértem vele, magamat alakítom. Mert „nem az énekes szüli a dalt – a dal szüli énekesét!”

*

Ez a világ – a mai valóság – még csak úgy az enyém, mint a szobrásznak a kőtömb. A benne rejlő szobor az enyém. Nem csak a magamé; a művet másokkal együtt kell kibontanom, mindazokkal, akik ismerik a tervet, de ismerik a kő sajátságait is.

*

A dolog könnyebbik vége most is csábítana. Egy életen át megszoktam, hogy az igazság és jogtalanság egy. Nem kis tehertétel, hogy egy életen át az igazságot az üldözöttek körül találtam. A léleknek amúgy is van valami eredendő macskaragaszkodása a helyekhez. Elemis koromban a simontornyai Szentháromság-szobor tövében a gaz közt egy tízfillérest találtam. Hetekig levándoroltam a Sió másik partjáról, újra és újra széthajtogattam a gaz szúrós szálait, hogy legalább még egy tízfilléresre bukkanjak.

*

Mióta X. hatalmon van, illetve közel a hatalomhoz, maga is azt véli, hogy az igazság az igazságszolgáltatás terméke.

*

Zilahy nagy embergyűrű közepén Illés Bélával. Félrehívom.

Bárdossy a barátja volt. Mit gondol most róla?

– Semmit! Őrült!

Aztán majdnem mentegetődzve.

– Mennyit vitáztam vele. Éjszakákon át! Kimutatott a ház előtt álló fára. Látod? Erre fognak felakasztani.

Tudom.

– Felakasztják? Most?

– Neki volna jobb, ha minél előbb. Kiadják az amerikaiaknak, de aztán visszahozzák. Tán negyed évig is várhatja egyik napról a másikra a halált.

Az Imrédy-tárgyalás második napja. Horváth: Miért nem állt ki az Oktogonra a zsidók védelmére. S megkapta-e az ortodox hitközség jegyzőkönyvét az auschwitzi gázkamrákról? – Nem. Pásztor Béla, a filmes: – De igen, megküldtük neki! Cikkeit olvassák: mindennél rútabb a becstelen halál. Lehunyt szemmel hallgatja. A közönség nagykabátban. A fényképészek szabadon járkálnak, fényképeznek. Egyik közölök fűzős csizmában, szétvetett kabátja alatt, ingje fölött készülékével. Zsolt és társai az újságírók közt. Kifestett, divatos nők. Kaszinóznak. Zúgás, pisszegés, a munkaszolgálatosok szenvedéseinek hallatán. I.: „Kizártnak tartom, hogy bármily kapcsolat lett légyen a két tény között.” (1943-as vacsora és a német megszállás.) Távcső. Intenek egymásnak. „Sem testemnek, sem lelkemnek nem kell.” „Ha a kormányzó úr őfőméltósága olyan indokokat tudott volna felhozni…” A lépcsőn ülnek. Egyik bíró: ez a vacsora azzal a céllal lett összehíva és ön erre meghíva.

– Szerződéseik betartása tekintetében ellenük kifogás fel nem merült. Nevetés: – Hallgatta az angol rádiót? Nem. Mit hallgatott? Zenét. Újabb nevetés. Milyen alapon olvasta a Mein Kampf-ot? Nevetés. A kormányzó úr nem azért nevezett ki min. elnöknek, hogy olvastam-e a M. K.-t. Sulyok: Elhiszem, én 5× is elolvastam, mégsem nevezett ki. Nagy nevetés. Villany. A függönyök résén nappali fény. Ha szükség adódik, hogy intézkedések tétessenek. A Horthy-kézirat (a ház feloszlatásáról) az újságírók között, Zsolt, Palásti, a költő. Sulyok hurokvetése a bécsi döntéssel: mért nem kérte Imrédy abba az angolokat s franciákat is? I. rossz védekezése. Nem azt mondja, hogy nem jöttek volna el úgysem, hanem Kányára hivatkozik, aki szerint désinteressement-t jelentettek be. Werth naiv jelentése – egy házmester értesülései. Hajdú-Hönig gomblyukában a KP-jelvény. Bejön az újságírók közé Rónai M. A. […] Az ügyész – minden bíró kioktat – a tények birtokában.

Káldy a védő. Az „Aladárok” és Fellner vallomása a szesz kisajátításáról. Utána találkozás – én Flórával megyek – Déryvel, Zsuzsával. Délután telefonálás Rákosinak. Kocsit küld értem. Be a pártházukba. Jó meleg. Elmondom, amivel megbíztak.

*

Nem árulok el párttitkot, ha elmondom, hogy a Parasztpárt kebelében erős ellentét dúl. Mivel én próbáltam ezt megszüntetni, az intézőbizottság engem kért meg, hogy erről magukkal szót értsek. Az ellentétben ugyanis akaratlanul helyet kapott a Pp. viszonya a Kp.-hoz.

A választásokon ért kudarc egyik fő oka ugyanis az volt, hogy a kisgazdák azt hirdették, mi a Kp. fiókvállalata vagyunk. Ezt – épp a Pp. megerősödése érdekében – meg kellett szüntetnünk. Belsőleg el kellett magunkat határolnunk a Kp.-tól épp azért, hogy adott esetben erőteljesen tudjunk a Kp.-tal együttműködni a forradalmi vívmányokért. Ezt némelyek tagadásba vették, sőt ellenezték. Így akaratlanul az a helyzet adódott, hogy akik a nagy eredmény érdekében a Pp. függetlenségét akarták, olyan színbe keveredtek, mintha magával a Kp.-tal szemben foglaltak volna állást. Az a hamis helyzet adódott, mintha a Pp. vezetőségében volna egy K.-párti és egy K.-ellenes irányzat.

Kölcsönös vádak merültek fel. Az egyik rész azt vetette szemére a másiknak, hogy az magánúton is érintkezik a Kom.-párttal, s annak taktikai lépéseit követi anélkül, hogy ezt nyíltan bevallaná. A másik rész ugyanezt mondta az előbbiekről, de kisgazdapárti vonatkozásban.

A helyzetet bonyolítja, hogy köztünk valóban vannak marxisták, s vannak olyan nem marxisták is, akik forradalmiak. Bonyolította a helyzetet némelyek személyi barátkozása.

Rákosi előbb elismeri, hogy a választási kudarc oka a kommunista-fiókvállalat híre volt. De a Parasztpártban is felüti fejét a reakció, s ez ellen mi nem küzdünk, meg se látjuk! Dicséri Farkas puritánságát, Kovács tehetségét – a megtestesült homo politicus –, az én írói jelentőségemet, sőt politikai éleslátásom.

Igazat ad, hogy a reakció málló agyagszobraiba tulajdonképpen a demokrácia lehelt lelket azzal, hogy Horthyékat, Kállayékat támadja – holott ezek tekintélyével az idő is végezett volna. Bárdossy. Imrédy pere! „Ezeket nem fogják felakasztani, visszamennek az amerikaiak kezére.” Fellnerék nemzeti hőssé ütése ellen. Az Imrédy-tárgyalásról.

Öccse együtt lakott velem Párizsban? A végén össze akarom foglalni. Ekkor nem ismeri el a kudarc okául a komm. fiókságot – az ok, hogy nem voltunk eléggé baloldaliak. A félreértést közös tanácskozással lehet eloszlatni.

Onnan a Fészekbe. Ilja Ehrenburg. Gábor Andor lengyel felesége, akit még Moszkvából ismerek. Vita Lukács Györggyel, Zilahyval. Felköszöntő: Illés Béla, Gergely, Gábor Andor, Heltai a magyar nép nevében üdvözlik a nagy orosz nép íróját, aki megtanította a világot a németgyűlöletre.

Fájdalmak. Tegnap Ika kétszer is felvette a telefont, megmondta, hogy ő beszél, Illyés Ika, s hogy Flóra is, én is a városban vagyunk, s csak este jövünk meg. Ferenczy Sanyiék: kiásták a tejport. Délután Kereszturyval Farkashoz, Kováccsal. Hogyan viselkedjék Dezső a hercegprímással, mert onnan ahhoz megy tisztelgésre.

*

Nem vagyok politikusnak való. Amíg az elnyomottakért kellett küzdenem, frissen, egyenesen ment minden. De amidőn az elnyomottak felülkerülnek a harcban, vagyis szükségszerűen ők nyomnak le mást, természetem – születésemnél fogva, vagy tán a beidegződés következtében – most is csak a lent lévőkhöz húz?

Ez a tárgyalás a huszonöt év előtti tárgyalásokat idézi fel bennem, amikor Varjasért, a népbiztosokért szorongtam? Vagy csak a környezet hasonlít. De a lényeg mennyire más!

Az ügyvéd bevitt a fogházba, a Markóba. K. volt velem. Az ügyész rögtön K. protekcióját kérte valami kineveztetése ügyében. Aztán felhozatta a foglyot.

Az oly természetesen lépett a szobába, mintha látogatóba jött volna. Szívélyesen lekezelt. Mire emlékszem még?

Rövid lódenkabát. „Mögöttem az élet kapuja bezárult.”. K. vigasztaló szavai de úgy, hogy a kivégzés szót ne kelljen kimondania. A „végső esetben” is lesz remény kegyelemre. Ez politikai per; valójában tehát a politika állása dönti el. Emberi méltóság. Kérjen kegyelmet, ha halálra ítélik? „Nyugodt vagyok.” „Mire volna szüksége?” „Cigarettára! És egy kis nyers sárgarépára!” (Gyümölcs helyett, mert az drága. )

Népgyűlés. Éreztem, hogy nem csalódom önben. K. szavai Varjashoz: Világnézet dolgában így állhatunk (s két mutatóujját egymásnak szegezi), de a férfi ilyen esetben sem feledi el, aki iránt hálát érez. Sőt ilyenkor nem! V.: Az isten áldja, az isten áldja meg. Irma (Kemény) külföldön, tolmács. Az ügyész is beleszól, Kosztolányit támogatva. A terem nem az ország véleménye.

Nem bántották. „Énhozzám senki sem nyúlt”, mondja szinte büszkélkedve. A kommunistáknál van meggyőződés!

Imrédy-tárgyalás!

Csia, Gera, – színtelen, fedezetet les. Gél Csaba, öreges arc; konok, nem árulja el gazdáit.

Szálasi belép. „Disznó! Akasztófára való! Gazember!” Nyugodtnak játszott, emelt fő. Homloka magas, fénylő, arca a megszállté. Nem mond semmi „rögvalóságot” s „talajgyökeret”. Mondatai pontosak, jól hangsúlyozottak, nyugodtak. De eszelős.

– Foglalkozása?

– Nemzetvezető.

Erre nagy felzúdulás. Az elnök rendreutasítja.

– S azelőtt?

– Rendfokozat nélküli honvéd.

– S azelőtt?

– Vezérkari őrnagy.

– De lefokozták.

– Igen, lefokoztak.

A kihallgatás végén, az elnök, miközben feláll:

– Megesketjük. Figyelmeztetem…

– Csak akkor esküszöm, ha keresztet látok! Kérem, tétessenek előbb egy feszületet az asztalra!

Az elnök erélyesen megmagyarázza neki, hogy a bíróság mindig feszület nélkül esket.

– Én meg csak a mindenható jelképe előtt…

– Figyelmeztetem, olyan módokhoz nyúlhatok, amelyek kényszeríteni fogják önt az engedelmességre.

Szálasi erre megesküszik.

Mikor kifelé megy, újra felcsap a düh. Az erkélyről nézem, ahogy kivezetik. Szája körül színészi lebecsülő mosoly.

*

A szünetben beszélgetés Szalaival. Helytelen volt a pörök sorrendje. „Vagy legelöl kellett volna kezdeni – Horthyval, mondja ő – vagy a legvégén, Bakyval, Endrével.” Szalai meg van elégedve vádbeszédével – két órát tartott.

A védő.

Basch védekezik, tagad. Utána az Imrédy kívánta cikkeket és nyilatkozatokat olvassák fel. A terem erre csaknem teljesen kiürül. Vagyis a közönségnek színház kell.

Winckelmann; vallomása közben – a halál előtt – otthoniasan meg-megvakarja a fülét. Jobb kezén arany karikagyűrű.

Weesenmayer. Kegyetlenül hideg. A hideg valóságot mondja. Ő veszti el Imrédyt, a tárgyilagosságával. Ez vezet a legjobban félre.

Egy homoszexuális [?] az első sorban: bolyhos, talpig érő bársony nagykabát, piros-sárga selyem nyakbavető.

Valaki mögöttem szipogva szívogatja ki foga közül az odaragadt tízórait.

Füst Milán, Hermann Lipót. Ők is pisszegnek, hangot adnak felháborodásuknak s méltatlankodásuknak. Tehát ők is „tömeg”? A tömeg tehát nem becsülhető le.

Justus Pált egy rendőr kivezeti a teremből. Justus mosolyogva megy a rendőr előtt.

Weesenmayer rossz arcrándulása – fogait féloldalt kimutatva –, amikor mentegetőzve mosolyogni próbál. Profilból „Szász Detre”-arc; szemben sémi. Ujján gyűrű.

Haraszti, Gobbi Hilda. Egy amerikai egyenruhába öltözött pesti arc.

A tolmács egyszer akad meg. Nem tudja lefordítani ezt a szót: hercegprímás.

Az igazgatói páholyokban hét amerikai katona, pesti arccal.

Kolozsvári–Borcsa. Legyalázza a Színházi Élet-et. A közönség a lap mellett tüntet.

*

Villamosban, közhangulat.

– Azt a P[– – –]t is megnézném az utolsó szerepében!

– Túlzás, amit ezekkel csinálnak! A színész nem mondhatja a magáét? Én küldeném vissza a színpadra. Mondja, amit most kell!

– Hát nekem ő a legkedvesebb színészem. Pláne a magyar filmekben.

Esztendőkig a Phőnix nevű nagy biztosítótársaságnál voltam olyan fajta kistisztviselő, aki harmincéves kora után is épp csak megközelíti a nevezetes havi kétszázat. 1936-ban a társaság váratlanul tönkrement. Úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm Ozorára; Gyánton vagy valamelyik más pusztán szerettem volna valamilyen éppily egyszerű állást, esetleg egy kis kertészetet. Ősz felé itt kaptam Zsilinszky baráti társaságának egyik tagjától – Németh Imrétől vagy K. L.-től – levelet, hogy ők szereznek Pesten is olyan állást, amelyben megőrizhetem írói függetlenségemet. A következő levél már arról értesített, hogy térjek vissza Pestre, keressem fel Imrédy Bélát, a Nemzeti Bank elnökét.

A következő év januárjában vagy februárjában került erre sor. Az elnöki szoba asztalától szikár, majdnem görnyedt, de nem beteges, hanem aszkéta soványságú, belső erőt árasztó férfi kelt fel s jött fogadásomra. Jó benyomást tett.

Épp kimértsége s zárkózottsága révén. S még valamivel. Társasági modort külföldön tanultam; minden alkalommal megpöccintett az a balkáni bratyizhatnék, ahogy a magyar úri világ a bemutatkozó kézfogást nyomban a tegeződés (valami pajtáskodó szövetség) alapjának veszi. – Parancsoljon – kínált hellyel Imrédy.

Az ismerkedés párbajában az író mindig lemarad. Róla eleve mindent tudnak; neki nem lehet fenntartása, rejtett aduja, új vágása. Imrédy ismerte írásaimat, ismerte hát politikai felfogásomat, oroszországi utamat, a pöröket, származásomat. Mindezt épp csak annyira érintette, hogy megtudja, történt-e felfogásomban változás. Hivatalnoki főbiccentéssel nyugtázta szavaimat, hogy változás e téren az állás esetleges elfoglalása után sem történhet, mert hisz épp az írói függetlenség érdekében igyekszem én kenyeremet mindig az irodalmon kívül megkeresni. Megmondtam azt is, hogy ateista vagyok; épp azért mondtam meg, mert tudtam, hogy ő meg hivő katolikus. Erről cseréltünk néhány mondatot. Volt egy szép válasza.

– Éppen Ön, a bankár, az anyag értője! – mondtam. – Hogy találta meg istent?

– A számokban – mondta.

A francia újkatolikusok kételyeivel s fogyatékosságaival próbáltam fölébe kerekedni. Kiderült, hogy ezeket is jól ismeri. Ismerte Maritaint is.

Úgy beszélgettünk, mintha Párizsban ültünk volna. Elfoglaltam az állást, nem mint státusbeli, nem is mint szerződéses tisztviselő, hanem mint havidíjas. A bank külföldre szánt közleményeit kellett franciára fordítanom. A munkának erősen szinekúra íze volt. Egy-két hónap múlva bejelentettem magam Imrédynél. Nem így gondoltam, mondtam neki; a lélek függetlenségét ilyesmi is aláássa. A hazai és külföldi lapok fontosabb híreiből naponta készült rövid összefoglaló, afféle gépen sokszorosított házi újság a vezetőség tagjai számára. Fő részét egy Szász nevű öreg újságíró csinálta. Egy szobában dolgoztunk, addig is segítettem neki. Most meghalt. Az ő munkáját kértem. Hálát éreztem Imrédy iránt, hogy – nem is a kérést, hanem a lelkiállapotot – egy-két szóból megértette. A szokásosnál erősebb kézszorítása jelezte, hogy ismerkedésünk tulajdonképpen most kezdődhetett volna.

De elkerült a banktól, miniszter lett. Magántársaságban láttam viszont, a bank egyik vezetőjének vacsoráján. Ekkor már erősen németpárti híre volt. Nem tudtam összeegyeztetni ezt azzal a nyugatos, angolos képpel, amit róla őriztem. Régi szokásom, egyenest vágok a kínos kérdésekbe.

– Hallom, árulja a hazát. Jó ára van?

Tréfának szántam; tűzzel vágott vissza:

– Épp én tudom megvédeni a németektől! Én ismerem őket. S ők is tudják, én ki vagyok!

Meglepett az enyhén izgatott hang. Valakivel enyhén összekülönböztem azon, miért vagyunk mi „nyugatosok” még most is oly elfogultan Párizs-imádók; Imrédy beleszólt:

– A művészek csak tartsanak ki Párizs és London mellett!

Egy részével még mindig odahúzott? Földi Mihály 1938 januárjában Gellértnek újra s újra felkínálta a Pesti Napló szerkesztését – a lap megmentését! Végre elkapott a terv: irodalmi napilapot csinálni, egy minden reggel megjelenő Nyugat-ot. Tudni kell azonban, engedélyezi-e a miniszterelnökség. Földiék a Lánchíd-kávéházban vártak, amíg felmentem Imrédyhez.

– Irodalmi napilap? Én leszek az első előfizetője!

– De a lap kormányellenes lesz. Németellenes!

– Én is kormányellenes vagyok – mondta jellegzetes mosolyával. Aztán arról beszélt, amiről én is, az eszmék küzdelméről, az ellenfél megbecsüléséről.

Azóta élőszóval nem beszéltem vele, csak gondolatban. Nem egyedül voltam ilyen vitatársa. Hogy érkezett el annak az útnak a kanyarjaira, amelyre ő a nyugati műveltség emelkedéseiről lépett? Mi vitte rá? Hatalomvágy, idegbaj, sokat emlegetett származásának valami freudian bonyolult emléke? Nem az az ember vagyok, aki megtagadja hajdani érzéseit. Én ez iránt az ember iránt hálára vagyok kötelezve.

Most itt áll előttem a színpadon, a legsúlyosabb felelősség alatt.

*

Imrédy-tárgyalás. Sulyok beszéde hűvös, tartózkodó és aprólékos: múlt századbeli; ahogy ő a klasszikust elképzeli.

Horváthban a pattogó közbeszólásai után egy Saint-Justöt vártam. Ismételt, kapkodott, az érvek helyett a hangját emelte. S a felkészültsége: mint tegnapelőtt, Esterházynak ma is háromszázhúszezer holdat ajándékozott.

Imrédy ma sem érzi a „levegőt”: egész élete melléfogásainak végső példájaként. Tud ünnepiességet teremteni, de a szinte statisztikai aprólékossággal hamarosan elszürkíti. De a teremmel mindvégig érezteti: itt egy sors kanyarodik le a mélybe… lelkét szinte istennek ajánlja. De a hangja változatlanul a bankelnöké. Azt hiányolom, amiért tán lebecsülném: a demagógiát, azt a keveset, amely még líra.

*

Kimenet a tömeg Sulyok mellé sodor. „Szeretnék egyszer elbeszélgetni veled.” „Majd a képviselőházban lesz alkalom” – mondom, s rögtön utána: „Halál?” – „Igen, az ítéletben, de nem végzik ki.” „Mi erre az alap?” – „Ki kell adnunk az amerikaiaknak.”

*

Átélés! Az ostrom szörnyűségei csak átmentek rajtam, még mindig nem éltem át őket. Úgy vannak a tudatomban, mint valami raktárban: még nem nyúlok hozzájuk, még nem vagyok elég erős az elviselésükhöz… Még csak tudom őket; őrzésük hasonlít a vadállatok őrzéséhez, vagy egy láda dinamitéhoz: magam is őrizkedtem tőlük. Tudom, hogy Muca meghalt… Tegnap a villamos azon a téren vitt át, ahol a gránátszilánkot kapta. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen beleképzelnem a térbe azt a jelenetet, amelynek részleteit ma sem tudom. Félek a tavalyi évtől. Úgy félek tőle, mintha előttem állna.

*

Jó regény ebből a vegyületből lesz: mindennapi lélek, rendkívüli körülmények közt, vagy rendkívüli lélek mindennapi körülmények közt. Mindennapi lélek mindennapi körülmények közt, ez nekem már csak rajz. Rendkívüli lélek rendkívüli helyzetben? Ez a romantika.

*

Ha volna bennem elég szorgalom (és tehetség és őszinteség), napról napra minden eseményt aprólékosan leírni, pusztán ezzel rendkívülit alkotnék, az idő segítségével.

*

Imrédy-tárgyalás. A díszpáholyban a hét amerikai katona közömbösen gumicukrot rág. Lent a színpadon élet-halálról folyik a játék. Fél óra múlva szemem ismét a páholyra téved; az amerikaiak még egyre rágnak. Egy óra múlva még mindig jár gépiesen az állkapcsuk. Egy óra múlva még mindig. Most érzem meg, mi az a másik földrész. Mintha a páholy ketrecében egy más emberfaj, egy más élőlényfajta gubbasztana, s nézné a mi világunkat.

*

Kiss Ferenc tárgyalása. Színészek szöveg és rendező nélkül. Esetlenebbek a színpadon, mint a legtapasztalatlanabb civil. Megannyi vágott szárnyú albatrosz. Tartalom nélküli üveg. Dadognak, botladoznak, még a legmindennapibb színészi fegyvert is rosszul kezelik. Makay Margit a lámpaláztól gondolkodni sem tud; ügyész, védő arra rántja, amerre akarja. Pethes olyan, mint egy elemis. Kiss Ferenc a legkisebb rokonszenvet sem tudja maga iránt felkelteni, semmit nem érez sem a terem hangulatából, a színpad törvényéből, a dráma levegőjéből. Egyszer veszi elő képességét, akkor követi el a legnagyobb gaffe-ot. „Utolsó szó! Nem tudom, nem most élhetek-e valóságosan is az utolsó szó jogával. Én vállalok mindent, tekintetes Népbíróság, de azt az egyet soha nem vállalhatom, hogy besúgó voltam. Mert tévedhettem, de besúgó az nem voltam!” Hangja úgy rezgett, mint a leghatásosabb Shakespeare-jelenetben, majd könnyesen elcsuklott, úgy hogy a hallgatóknak is nyelniök kellett. S akkor – egy pillanatnyi szünet nélkül – feltette a szemüveget, s: „a további vádpontokra pedig”, folytatta száraz civil hangon. S ekkor az embernek már arra kellett gondolnia: itt a rendező beiktatott volna némi pauzát, a hatás érzékeltetésére. Így járt a mesterségbeli eszközökkel a sokkal körültekintőbb Nagy Adorján, a politikai népügyész is. Vádbeszédje majdnem tökéletes volt, egy tökéletes shakespeare-i vádbeszéd mintájára. De ő épp itt lépte túl a határt. Vádra emelt mutatóujja pontosan úgy döfött és rezgett a levegőben, ahogy a klasszikus színiiskolában tanítják. Teste akaratlanul is gondosan betartotta azt a színpadi szabályt, hogy ha valakire indulattal rámutatunk, a kinyújtott kar egyenes vonalban álljon a vállal, lehetőleg fél fordulatban a közönség felé, hogy a mozdulat méltósága szoborszerűen érvényesüljön. Valamennyien láthatóan hiányolták a súgót.

Rajniss tárgyalása. Egy késve érkező hölgy mellém telepszik le. Felém susog: „Imrédy most jön?” Nemet intek. „Imrédy már megvolt?” Bólintok. „Hogy én erről is lekéstem! Most ki a tanú?” Reményi-Schneller. „Na hálisten, ez is valami!” S tette szeme elé a táskájából izgatottan előkapart nyeles szemüveget.

Mit remél Rajniss, munkatársa, Dövényi Nagy elítélése után? Jegyez, részleteket védelmez, rá-rábólint az elnök szavára, mosolyog is. Elfeledi a halált, amely szinte láthatóan áll a feje felett? „Amit elkövettem, férfiasan állom; csak azért nem vállalok felelősséget, amit nem követtem el!”

Dosztojevszkij szavaira kell gondolnom, ahogy újra s újra leírja az orosz köznép szánalmát az elítéltek, a „szenvedésre szántak”, az egykori gyilkosok iránt. Az utcán egy-egy kopejkát csúsztattak a markukba. Ilyesmi ébredez bennem is? Ellenfelem, de készségesen adnék neki egy cigarettát. Kegyelmet is? Itt vál el a politikustól a költő.

Karácsony második ünnepe, János napja. Az orvos három szobája tele vendéggel: az állatorvosék, a tanítóék, a főjegyző, a közigazgatási jegyző, a falu egyik nemesi családjának nyolcvanöt éves, eleven matrónája, akinek földjét azonban meghagyták, mert a meghalt fiú még a fogságban orosz nőt vett feleségül, az pedig két lányával később visszament Oroszországba, s így a föld örökösei – a két unoka (az egyik a leningrádi opera prímabalerinája) – külföldiek. Néhány fiatalember és lány. A Kommunista Párt egyik vezetője. És három katolikus pap, reverendában. Az intelligencia.

A legidősebb pap mellém ül, mentegetődzik.

– Fáj kérem, de irodalmilag el vagyunk maradva! Megfizethetetlenek ezek a szakkönyvek. Semmi tehetőségünk rá! Mit kérhetek ma én egy esküvőért? Adjon, amit szán érte. Idead, kérem, kétezer pengőt, én pedig szépen megköszönöm. Amikor egy szakkönyv százezer pengő! Van ötvenegy hold egyházi föld, bérbe adtuk, úgy, ahogy kérték. Én nem alkuszom kérem, mert a tapasztalatom, hogy a paraszt eltűri még az italos, még a szakácsnés papot is, azzal, hogy hát benne van abban is az emberi természet; egyet nem vesz be, a fukar papot! Hát én engedek nekik, egyetlenegyszer nem voltam kint a tanyán, amióta kiadtam. És mégse csalódok. Mert az ünnep előtt behoz az ember tizennyolc kiló cukrot: ez a főtisztelendő úré. Nem is tudtam, hogy répaföldem is volt! Másfél zsák holmival jöttem ide (mert az elődöm elmenekült), de segélyeznek, kérem. Semmim sem maradt. S az első hetekben már kaptam kilenc frakkinget: te el tudod hordani a reverendád alatt, nekem meg mikor kell majd frakking? – mondják.

Az idősebbik, a vezető pap (még nem nevezték ki plébánosnak) negyvenkét éves. Őszülő, göndör haj; szemre boruló, sűrű, szőke szemöldök; nyirkos, sápadt arcbőr; két erős vonás a száj szélén. Egy sovány Giesswein-fej.

A másik pap kerek, sötétbarna magyar arc. Huszonhét éves. „Egy tiszta lélek – mondja róla az idősebbik –, egy szent; olyan ez ma is, ahogy az anyja megszülte. Csak irul-pirul, ha néha tréfából nőkkel ugratom.”

A harmadik reverendás még kispap, látogatóban van itthon. Az állatorvos zsidó feleségének az öccse. Tavaly, a zsidóüldözések alatt az egész család katolizált, a fiú a szemináriumba iratkozott, akkor tette le az érettségit. Ennek ellenére mindannyiukat gettóba vitték. Apja, anyja nem élte túl, a fiú megmenekült. A szabadulás után visszatért a szemináriumba.

A község ős református település. Csak a leszármazottak katolikusok: a volt uradalmi cselédek, a cukorgyári munkások, szóval a szegénység.

Ezek persze a kommunisták is, szemben a módos reformátusság kisgazdapárti seregével és az ugyancsak református törpebirtokosság nemzeti parasztjaival.

*

A nagy nemzetek olyan könnyen vethetik alá magukat a forradalomnak, mint az egészséges szívű ember holmi mandulaműtéteknek: akárhogy fordul is, nem pusztulnak bele. A kis nemzetek belepusztulhatnak. A szomszédok legalábbis megnyomorgatják őket. Közép-Európában a forradalmak útszegője az, hogy a szomszédok lesben állnak.

*

Az erdélyi és felvidéki szellem válaszaiban nem csak az irodalom szavára fülelünk. Az országrészek elszakadása és visszatérése (mindkettő a történelem játéka volt) nem csak az írókat vizsgáztatja. Tegyünk egy lépést előbbre: az egész nemzet vizsgázik; vizsgája még nem fejeződött be.

Magyarságból legjobban a nép vizsgázott.