1944

Szeptember bizakodással végződött. A Szabadság kávéházba, a hármas találkozóra Haraszti is, Erdei is tele reménnyel érkezett.

Az Ellenállási Bizottság tárgyalásai már a fegyverszünet előkészítéséig nyúltak. – Bizakodással kezdődött október is. Az ismerősök mentesítési ügyekben szaladgáltak. Otthon is aludhattunk volna. Éjszakára inkább a bombázások elől mentem el hazulról, ki a Törökvészre, Némethékhez.

Tizedike táján hozta az újabb vészhírt Némethné. A dunántúli német páncélos csapatokat Pest köré vonták; kidobják újra a hálót a „megbízhatatlanokra”: fogják újra össze őket. Némethnek volt egy ismerőse valami központi helyen, az megígérte, hogy a mi veszélyeztetésünk esetén hírt ad. Tizenkettedikén Némethné kipirult arccal tért meg a városból. Az értesítés megjött: László hagyja el azonnal a lakást.

Rám ez kétszeresen is vonatkozott. Flóra lement a városba, s hamarosan ugyanezzel a hírrel jött meg Gy.-től, a mi eseménytudó ismerősünktől. Őszerinte rövidesen a német katonai parancsnokság veszi át az uralmat. Külpolitikai szempontból ezt most sem tartottuk – ebben a helyzetben – kedvezőtlennek. Most belpolitikailag sem: a tétovázók, a kormányzói udvar döntésre kényszerül. S a döntés így mi lehet? Szembe a nyilasokkal, vagyis a németekkel.

Estefelé jött az újabb hír: a nyilasok alakítanak majd kormányt. Ezt végzetesnek tartottuk. Aztán persze a magunk ügyére fordult a szó. A német katonai uralom a „magyar vonalon” állókra látszott veszélyesebbnek, köztük elsősorban Némethre; a nyilasok uralma rám; ha már márciusban is felvettek a feketelistájukra. Az Ellenállás titkos számát – egy papírkereskedését – már késő volt felhívni. Most hívtam volna először. Az asszonyok döntése volt, hogy mi ketten mindenesetre menjünk le ezúttal Keviczkyékhoz aludni. S akármilyen is a helyzet, forduljunk vissza megint vidékre.

A Déli-vasút tájékán ért el bennünket a légiriadó első jelzése, a kocsit elsötétítették. A peronon voltunk, a homályban csak jó sokára ismertem fel egy katonatisztet, aki mellém került. Arcába hajoltam, nem tévedek-e. Boldizsár volt. Suttogva és franciául erősítette meg a hírt: a németek valóban megrohanják a várost, erre készülnek, de a magyar főhadiszálláson új, németellenes kormány alakul. Együtt szálltunk le a Horthy körtérnél. Szűkszavúan, kölcsönösen közönyt tettetve váltunk el. Egy szóval nem említettük, mennyire fölkészületlenek vagyunk, milyen tájékozatlanul megyünk az illegalitásba.

Napközben Keviczkyék ránk zárták a lakást, a házbeliek sem tudták, hogy ott vagyunk. Másnap reggel Flóra jött; az értesítés – az eseménytudók részéről – most már utasítás volt: menjünk el azonnal Pestről! Ezt én túlzottnak éreztem, s egy kicsit nyeglének. Hisz vidéken is éppúgy megtalálhatnak bennünket, megfelelő hely ott sem volt előkészítve. Elhatároztuk mégis, hogy Némethék rokonságához megyünk, Földvárra. Én ott nem mondom meg a nevem. Kettőnk közül valószínűleg engem fognak előbb keresni. Ebben az esetben azonnal hírt kapunk, s még akkor is lesz egy-két napi előnyünk biztonságos helyre húzódni. Erre az első útra Flóra is velünk jön, de fordul is majd rögtön vissza, hogy az összeköttetést fenntartsa.

Nagy késéssel éjfél után érkeztünk meg Földvárra. Másnap reggel a szántódi kompon én átmentem Flórával Tihanyba; a kislányunk a nagyszülőkkel ott volt; a bombázások miatt télire is ott akartuk hagyni; az ozoraiak teletömték a házat élelemmel. Németh majd a délutáni komppal jön értem. Ha netán valami baj van, a bal ablak zsalugáterét behajtjuk, messziről megláthatja, a ház magasan a hegyen áll.

Felhőtlen délelőtt volt, kék ég, kék Balaton, barnavörös fák még teljes lombozatban.

Déltájban szaladt be valaki a Horthy-kiáltvány hírével a ház elé. A parton – Flóra kétszer is lent volt – reggel óta folyt a tanácskozás a bombázások miatt még mindig itt-tartózkodó nyaralók közt – vasárnap lévén, a férfiak is lent voltak –, hogy itt maradjanak-e, vagy térjenek-e vissza pesti otthonukba, ott várva meg az eseményeket. Az oroszok napok múlva elérik a Dunát, úgy látszott.

Észrevétlenül, kerülő úton jöttem be reggel a házba. Minek titkolództam volna tovább. Leszaladtam a parti tanácskozók közé. Tíz-húsz ember értesüléséből csak kiszűrhető valami tárgyszerűen igaz bizonyosság.

Volt köztük egy alezredes. Honvédségi autóval jött le előző este; az autójában rádió is volt. Épp akkor babrálta a készüléket, hogy saját fülével hallja a hírt. Képtelenségnek tartotta. Bizonyosságot akart ő is. A készülék végre megreccsent.

Elhangzott a kiáltvány, Horthyé, a fegyverszünetkérésről. A tiszt kilépett a kocsiból.

A kormányzót egyszerre öregúrnak nevezte. Aztán: elment az esze az öregúrnak! Aztán: ha ez igaz, nincs többé Magyarország!

A telep mindössze tíz-tizenkét ház, a révtől másfél kilométerre a halászcsárda körül. Nők, férfiak most már minden lakó ott áll az autónál.

Mind középosztályiak voltak. A férfiak legtöbbje mérnök vagy tanár, egy fővárosi tisztviselő. Az alezredes kivételével régi jó barátai egymásnak, még az egyetemről. Közösben is alapították ezt a telepet. Szepességiek, gimnazista fejjel hazafias érzésből menekültek át Magyarországra. Van aztán még egy idősebb nyugalmazott ellenőr. S egy nyugalmazott magasabb rangú bíró, aki egyetlen ítéletet nem hozott attól fogva, hogy kezdő korában tagja volt egy tanácsnak, amely egy gyilkos pincért halálra ítélt. Ez olyan ellenségévé tette a halálbüntetésnek, hogy a bíróságon adminisztratív munkára osztatta be magát, a könyvtárba.

Mindnyájan némán álltak, jóllehet felindult állapotban. Vége a háborúnak! A bombázásoknak! – a szemek boldogan ezt csillogtatták. De a homlokon máris ott volt a kétely: s ha valóban vége Magyarországnak is, azaz a közepes, de biztos pozíciónak, az egy-két szobás nyaralónak, a nyugdíjnak? Bejönnek az oroszok?

A sors már döntött. A lelkek előtt már csak az állt, hogyan vessék alá magukat ennek a döntésnek.

A többség az öröm, a felszabadultság felé hajolt. Hasonlóan ahhoz, ahogy a jégtörő orra két részre dob egy jégmezőt, a csoport kétfelé vált, ténylegesen is. Egynéhányan arrébb húzódtunk. Egyre több mosoly gyúlt, s közben ilyen mondatok röpködtek: – Nem leszünk harctér! Kiszabadultunk a német gyűrűből! Most már az angolok is megindulnak. Valami mégis megmentődik a becsületből!

A pesti zsidó ismerősökről esett szó. Elmúlt róluk a nyomás! Megkönnyebbülés volt itt nekünk is. Kiderült, ennek is, annak is volt bújtatottja vagy segélyezettje. Megszűnt a gond, a veszély.

A másik csoportban az alezredes rakta frissen a kocsiját, neki azonnal jelentkeznie kell valahol. Dohogott, de csak úgy, ahogy a gyík levágott farka ver még egyet-kettőt. S ezt is vajon nem csak rosszul felfogott harciasságból tette-e? Hűségből a mesterséghez?

Mindkét csoport tompította érzéseit. Kölcsönösen tartott egymástól? Tán csak restellt olyan színben feltűnni, mintha eddig érzelmei felől félrevezette volna.

Ezenközben érkezett meg Németh.

Mi aztán szabadon osztottuk örömünket. Örömnek persze ez is csak olyan volt, mint mikor az ember azt hallja, hogy a halálos sebesültet a lába levágásával meg lehet menteni az életnek. De mégis milyen nagy szó, hogy ez is sikerült! Mi lehetett az oka, hogy Horthyék egyszer a percnyi érdekük ellen tudtak húzni? Nyilván garanciát kaptak. Talán Észak-Erdély megmarad. Az új kormányban benn lesznek a forradalmi pártok, vagyis a társadalmi újjáalakítás biztosítva van. Ez lesz a nagy kárpótlás.

Elhatároztuk, hogy visszamegyünk Pestre.

Csomagjaink Földváron voltak. Mi ketten arra kanyarodunk, de Flóra közvetlenül, még aznap megy fel. Lent volt a házban Flóra remek, diáklánykori kerékpárja. Hogy gyorsabban tegyük meg a Szántód–Földvári utat, magunkkal vittük.

A komp egy zsibongás volt. Valami nagy csónakház alkalmazottai tértek haza Siófokra, csak úgy bugyogott belőlük az eddig visszafojtott németgyűlölet. Eseteket soroltak fel, itt mit csinált a Gestapo s ott mit. Csak a szekeres parasztok aggodalmaskodtak: igaz, hogy a balatoni országúton vonul vissza a német főerő? Fegyver nélkül? Vagy fegyveresen? Mi lesz akkor itt?

A szántódi révcsárdában a csárdás épp akkor kapott telefonértesítést Siófokról: – a németek már jönnek is, az út mentén minden üzletet, kocsmát azonnal be kell zárni. A csárdás – a bortól-e, az izgalomtól-e – pirosabb és hangosabb volt, mint valaha. – De hisz csak egy is tegye ide be a lábát! A belit ontom! Felesége csitította. – Kiontom én! Hol az a balta? S valóban behozta a baltát, s fölhajtott még egy kétdecist. A túlfűtött konyhában – az ismerősök az ivó helyett itt szoktak letelepedni – iparosok, kupecfélék ültek, helyeseltek neki. Én közben Flóra kerékpárjával bajlódtam, a kormánya elferdült. Az egyik út menti szerelőműhely tulajdonosa vagy alkalmazottja segített a helyrenyomkodásban. Úton volt ő is, kerékpárral.

Hírekért jöttünk be; nem lettünk okosabbak. Nekivágtunk az útnak.

Németh felült a csomagtartóra, a lassú kerekezés közben így találgattuk a megtörténteket s festegettük a jövőt. Egyet egyformán ítéltünk meg. Úgy látszott, az uralkodó osztályok érdeke ez egyszer arrafelé szorult, ahol a nemzet érdeke van. A magyar nagybirtok, a nagybirtokos egyház, a zsidó származású tőkések, sőt a hivatali dzsentri „függetlenségét” a hitlerizmus éppúgy fenyegette, akár a magyar állam és a nép függetlenségét. Ez a történelmi egybeesés adott némi erőt a Kállay-kormánynak. Nyilván ide akart visszakanyarodni a Lakatos-kormány. Kétségtelen, hogy az átállás számukra a két rossz közül a kevésbé rossz választása volt. Amíg volt választás! De a háború nyilvánvaló elvesztésével ez a választás nekik már csak a veszett fejsze nyele. Mit remélnek még tőle a maguk számára s mit az országnak? S vajon ez az alapjában üzleti számítás képes-e olyan lendületre, ami egy ilyen történelmi s ilyen hirtelen fordulathoz kell?

Ezt találgattuk, kétellyel, de mégis tele reménnyel. Hisz elkezdték! Csinálják.

Minden azon fordul meg – most fog kiderülni – mennyi az idegen erő az országban. Nemcsak a német fegyveres erő, nemcsak a volksbundista német nemzetiség. Hanem azok a félig asszimiláltak vagy félreasszimilálódtak, akikben akkor is a „német vér”, a német érdek szólalt meg, amikor magukat a leglángolóbban hitték magyarnak. Mennyire, mekkorára erősödtek ezek a hivatalokban, a hadseregben? Ilyenkor látszik meg, mi egy egységes nemzet!

Én az efféle teremtések örök alkalmazkodó képességében bíztam; az eddig is mindig jókor megszimatoltatta velük a fazék irányát.

Rettenetes fogalmazványaik miatt a zavaros fejű nyilasvezetőket tréfásan a baloldali körökben isten mentésünkre küldött angyalainak neveztük; a gondolkodó magyar tömegeket legjobban épp ők riasztották el a nemzeti szocializmustól: ahányszor szóltak, annyiszor tették nevetségessé az „eszmét”. Az lett volna a végzetes, ha valami jó szervező, jó szónok, egy magyarul is tudó koponya lett volna a hangtölcsére ezeknek az eszméknek! De – hálistennek! – legtöbbjük nyílt klinikai eset, s ezt mindenki tudja róluk; a németek is; hisz különben márciusban mégis csak őket nyomták volna az élre. A helyzet tehát világos: az államszervezet fenntartói a saját érdekükben kénytelen-kelletlen kilépő Horthyval vannak. El lehet képzelni, hogy ebben a németekkel is megegyeztek. Hátra-hátranéztünk, mikor tűnnek fel mögöttünk a visszavonuló német páncélosok.

De az országút üres volt. Nyoma sem volt visszavonuló németeknek. Leszálltunk a gépről.

A szobában már azt találgattuk, milyen lépésre nyit utat ez a tett a nemzet számára. Bethlent hívják vissza Horthyék? Talán Zsilinszkyt. Az ő revolverlövése szimbólumnak mégis egész Európába beledörrent.

Felszabadultságunk kiűzött bennünket a szobából. Még egyre hírekre szomjaztunk, de – ősz, alkony – a fürdőhely már kihalt volt. Elfogott az aggodalom, nem volna-e jobb visszamennem rögtön Tihanyba: a német visszavonulás nyilván a másik oldalon folyik, annak zűrzavarában mit fog csinálni az a néhány nő és kisgyerek? Mert a németek ezen az oldalon csak nem jelentkeztek. Bementünk a Holovits-söntésbe. Szesztilalom volt, hárman-négyen ültek a helyiségben, a rádió kedvéért. Hiszen ez kellett éppen nekünk is.

A rádió katonai indulókat zümmögött, vége-hosszatlanul; ehhez már a márciusi fordulat is hozzászoktatott bennünket, véletlenül ezt is együtt szorongtuk végig.

– De hisz ez német induló! – kiáltottam fel. – A szövege német! – Megdöbbenve néztem a köröttünk levőkre. Bezáruló, néma arcok néztek vissza ránk.

Aztán jött még a homályos vezérkari parancs: a fegyverszüneti kérelem nem jelenti a harcok abbahagyását.

Estére már mindent tudtunk: Szálasi és egy csomó ismeretlen név. Ekkor olyan helyen voltunk, ahol nem mondhattuk ki érzésünket. Ez úgyis csak egy-egy szó lett volna. Őrület! Iszony! Árulás! Az utolsó deszkaszálról is levágták a kezünk. Vége! Magyarországot dobták oda utolsó – hiábavaló – akadálynak. A gyalázat alatt a mi földünkön fog megnyílni a föld. Mi zuhan bele belőlünk? Az egész nemzet.

Aztán – már magunkban – a tehetetlen düh a németek cinizmusa ellen: egy elmegyógyintézet is jó, ha nekik jó! És Horthyék tehetetlensége ellen: az utolsó tétet is ilyen ostobán adták ki! Jellemzően az egész huszonöt évükre!

Mi marad még nekünk hátra? Szerezni egy-egy revolvert, s ha a hurok ránk szorul, öt golyót körbe ereszteni, a hatodikat a fejbe. S addig is figyelni: hol ugrik össze akármilyen kétségbeesett harcra is valami partizángóc, s maradék lehetőségünkkel odamenekülni. De lesz-e ilyen? S lesz-e lehetőségünk, hogy odajussunk? Nem volt semmi fedező, más névre szóló igazolványunk. Felém az elmúlt három évben – a Magyar Csillag kialakulása óta – szünetlenül szálltak a jobboldalról a gránátok és világító golyók; s épp az utolsó sorozat, az Új Magyarságé volt a legélesebb, a legmesszibb ropogó; a külön kiadvány, hogy mi, „földosztók”, vagyunk a legveszélyesebbek, a nyár végén jelent meg. Az első, egy kicsit is újságnéző járőr pusztán a nevem olvastán tudni fogja, hova vigyen. S lehet-e abban reménykedni, hogy ebben az új helyzetben valaki épp azért fog szemet hunyni vagy tán még segíteni is, mert ismer? Hogy fog a nép átlaga ebben az új helyzetben viselkedni? A magam sorsa így kezdett összeszövődni a nemzet sorsával.

Akaratlanul így figyeltem a magam sorsát, ahogy másnap a szembejövők magaviseletén az ország sorsát fürkészni kezdtük. Az utcán már polgári ruhás, karszalagos fegyveresek jártak. Az aggodalom Tihany felé hajtott, a kockázat vállalásával is. Ez a vállalás így leírva többet mond, mint ami a valóságban volt. Valójában a kockázat nemigen nyugtalanított. Sokkal nagyobb volt rajtam a nyomás, a tompító levertség. A veszély érzése tulajdonképpen az élet jele volt, a reményé. Jelezhetett még mást is, ahogy később ráébredtem. A bűntudat jelentkezett. A veszély vállalása (sőt később keresése) a penitencia öntudatlan vágya volt, a végzet kiengesztelésére. Most a mélyből feltekintve véltem látni, milyen gyanútlanul csúsztunk, hány lépést hittünk helytállásnak, holott már az is zuhanás volt. Hányszor megkapaszkodhattunk volna, tán szembeszállásra is. Baj ér? Legalább felold az alól a lelki szorulás alól, hogy magam büntessem magam.

De azért persze vigyáztunk, hogy baj ne érjen. Nem mentünk ki rögtön a komphoz, előbb a csárdában akartunk tájékozódni, mi hír odaátról. A csárdás most is dúlt-fúlt. Még vörösebben az indulattól vagy a bortól, a tegnapi fenyegetődzés helyett már tettekről kiáltozott. – Kidobtam! Kiszórtam mind! – Ide lőjj, kutya, mondtam neki, ide lőhetsz, de a szalonnát nem viszed, amíg én élek! – harsogta fölpattanva, mintha most is a németek előtt lett volna. – Kiröpítettem valamennyit! Menjenek Hitlernek abba a keserves… – és csúnyán elkáromkodta magát. Nyilvánvalóan csak képzelte, amit mondott. Németek nem is jártak ott akkor még.

– Jó, jó, Lajos bácsi, de most aztán már elég belőle! – állt elé ekkor egy férfi. – Így már nem lehet beszélni!

– Mért, ki vagy te itt, duglak a… – és kimondta, hová dugná.

– Én leszek a kerületi megbízott, azért!

A tegnapi szíves szerelő vagy műhelytulajdonos volt. Kelletlenül – bár kéretlenül – mondta el, hogy telefonon hívták vissza az útjáról. Ő mindig nyilas volt, eddig titkolnia kellett, de most már megmondhatja. Magyarország végre egyenesbe került, megvan az egység. A nyilaspárt leszámol az Aladárokkal, az áruló grófokkal és zsidókkal. Meglesz a becsülete a munkásnak, akár Németországban. Hitler, ha akarná, akár ma végezhetne Angliával, Oroszországgal, könyörületből nem engedi még ki az igazi csodafegyvert. Egy nap alatt egy ország megy a levegőbe attól.

Mellettem egy várpalotai meszes ült, a kompra várt ő is. Somogyból hazatérőben. Volt már benne is egy-két háromdeci. Szemöldökét magasba emelte, arcát mímelten csodálkozó hosszúra nyújtotta, hogy no ez már a Hóreb hegyén hiszi magát, rábízták a kinyilatkoztatást.

Ott voltak a tegnapi csónakháziak is, és valami strandfürdői jegyszedő. Egyszerre ezek is erősen bizonyosak lettek a csodafegyverben, az egységben. Legalábbis azzal a bólintgatásukkal, amely a poháremelés és az ivás közt szokásos.

Tegnapi szavaikra kellett gondolnom. – Értett Shakespeare a néplélekhez – mondta csendesen Németh. Valóban ugyanazoknak az embereknek ez a hirtelen véleménycseréje a shakespeare-i színváltozások csőcselékét juttatta az ember eszébe, ahogy hol Cézár mellett, hol Cézár ellen üvöltözve rontanak be a rövid lélegzetű jelenetekbe.

Így vonultak ki a komphoz. Volt ott még egy iparos külsejű férfi, ez – egykettőre bekapcsolódva a vitába – a tárgyilagosság bajnokaként amellett tüzeskedett, hogy a németeket igazán meg lehet érteni! Csak nem bolondok, hogy Horthyék kiugrásával fedezetlenül hagyják a hátukat! A parasztok némán gubbasztottak a szekereiken. – Hát úgy látszik, mégsem lesz vége – mondtam az egyiknek, amikor rám nézett. – Dögöljenek rakásra – mondta higgadtan.

A pénztár elé gördült egy apró katonai gépkocsi; sárhányóin összegöngyölt szőnyegekkel, még a tetején is csomaggal. Egy főhadnagy lépett ki belőle, szótlanul ment át a csoporton.

– Honnan, honnan? – kérdezte a hatalommá vált bicikliszakértő.

– Szekszárdról.

– Szekszárdról?! – döbbent fel egy hang.

Vagyis menekülsz? – gondolta mindenki. Már Szekszárdról is?

– Áthelyeztek – mondta röviden, hidegen a főhadnagy, és nyomta vissza magát a kocsiba a csomagok és a gyerekek közé.

Némethtel egymás kontójára szoktunk óvatoskodni. Csak ő megy át Tihanyba – most ebben állapodtunk meg; ha a zsalu nem mond veszélyt, a házban is körülnéz. Én várjak rá a csárdában. Órákig ültem a hideg teremben egyedül. Próbáltam – már csak idegnyugtatóul is – verset írni. A téma oly óriás volt, hogy a toll kivevésére sem éreztem erőt.

– Semmi baj – jött meg Németh a délután vége felé. Flóra felment Pestre: mihelyt leméri a helyzetet, jön vagy ő, vagy Ella. Addig maradjunk a szobában, Földváron, az udvarra se menjünk ki.

Erre képtelenek voltunk. Már másnap estefelé elmentünk az egyik közeli faluba; a református pap Németh jó ismerőse volt. Én kint maradtam. Egy fél óra múlva Németh – bár nem sokat várt az úttól – elégedett arccal csatlakozott hozzám. Ugyanaz a fölkelőhangulat itt is, már csak azt várják, honnan kapnak jelet, fegyvert. Megtesznek értünk is mindent. Van itt a szőlőkben egy magányos ház, kitakarítják, holnap-holnaputánra áthozzák a kulcsát. Ez szükségesnek is látszott. Már a következő este az állomásról hazatérőben – az asszonyokat vártuk, hasztalan – belebotlottunk egy polgári ruhás őrjáratba. Megúsztuk, Németh ott elég nagy tekintélyt élvező rokonaira hivatkozva, de felszólítottak bennünket, hogy a rendőri bejelentést másnap intézzük el.

A kulcsot megkaptuk, s hozzá a jó akaratú ráadást, ami az egész odaköltözést a levegőbe fújta. A pap ottlétünket elmondta az apjának – az is pap, és megbízható ember! – az apa elmondta a jegyzőnek – az is megbízható, jó magyar ember – a jegyző elmondta az ő megbízható, jó magyar ismerőseinek; egy szóval itt is az lett, mint tavasszal Ozorán: egy fél nap alatt egy fél falu tudta s adta nyilván tovább, hogy a gaz németek milyen jó magyar emberek nyomát verik.

Németh magával hozta a Karenin Anna második kötetét. Oroszul már jó tíz éve tudott, most csak frissítette, rendszerezte az ismereteit. Én azt a konyhaoroszt fejlesztgettem – az ő segítségével –, melyet még 1934-ben szedtem össze. Mindkettőnk zsebe cirillbetűs cédulával volt tele. Óvatosak voltunk, de az nem jutott eszünkbe, hogy ezek a jegyzetek mindennél jobban elárulják, mit vélünk a nyilasok jövőjéről. Aztán Németh elutazott néhány napra. Pestre ment, de nem haza. Ekkor történt ugyanis, hogy Szabó Lőrinc a munkatáborból megszökött Zelk Zoltánt Ellához közvetítette, az pedig Zelket Németh dolgozójába zárta el, abban a különös logikában ringatózva, hogy a nyomozók rá se hederítenek, ha egy bujkáló helyén egy másik bujkálót találnak.

*

A vonatok negyednapi, félnapi késéssel érkeztek. Földváron a ház elhagyott helyen feküdt, messze a vasúttól; éjszaka a magányosan érkező asszonyokat várni kellett az állomáson. A váróteremben állandóan igazoltattak, a fél éjszakákat a raktárak közt meghúzódva töltöttem. A légiriadók miatt a vonatok vaksötétségben futottak be, az ember csak lépésnyi távolságból ismerhette fel, akit várt.

Azon az éjszakán a szokásosnál több utas érkezett. A sötét kijárathoz álltam.

Flóra megismert, de rögtön kanyarodott el tőlem. Ez is jel volt, köztünk. Izgatott suttogásából csak azt értettem meg; azt hiszi, követik, maradjak el tőle, figyeljem, nyomába szegődik-e itt valaki.

A sötét utcán ezt bajos volt rögtön megállapítani.

– Mi történt? – kérdeztem, amikor jóval később egy elhagyott szuroksötét utcában mellé csatlakoztam. – Kerestek! – Hol? – A budai lakáson! – Mikor? – Ma reggel! – Kik?

Két rendőr keresett, feltűzött szuronnyal, és egy civil, a vezetőjük. Négylakásos villában lakunk, egy lépcsőházban ipamék lakásával. Flóra épp szülei üres lakásában volt; a kerítéskapunál csengető jövevényeket a házmester – régi mozgalmi férfi – felesége vezette fel hozzánk. Szolgálónk nyitott ajtót, a házmesterné húga. A tavasz óta tartó bujkálás elég iskola volt nekik is az óvatosságra, de a hidegvérre is. Azt sem mondták meg, hogy a feleségem a házban van. Hol Ilus, a házmesterné, hol a még süldőlány Mariska tartotta szóval és vezetgette a lakásban a jövevényeket. A másik közben át-átsurrant észrevétlenül Flórához, beszámolt a fejleményekről s vitte tőle az utasítást, hogy mit feleljenek az erélyeskedő karszalagos civil kérdéseire.

Mindent felforgattak, kihúzták a rekamiék fiókját, fölmásztak az előszobaszekrény felső részébe. Láthatóan embert kerestek, a rendőrök elég kelletlenül, vezetőjük annál ingerültebben. A megállapodás az ilyenfajta látogatók esetleges érdeklődésére már régtől fogva az volt, hogy én azért nem vagyok otthon, mert Debrecenbe mentem Gulyás Pál családjáért még az ősz elején s nyilván ott rekedtem, azóta semmi hír rólam. A civil meghallgatta, gúnyosan nevetett:

– Több esze volt, mint nekünk! Viszi azóta a zászlót!

A nyelves, a kamaszlányok természete szerint elég paprikás szavú Mariska visszavágott, hogy a nagyságos úr – már mint én – semmiféle zászlót nem szokott cipelni.

A zászló neki még a templomi zászló volt, melyet a búcsúsok szoktak vinni.

– Fogja be a száját, mert majd magát visszük el helyette! Hol a gazdája felesége?

Erre következett az egyetlen óvatlan, rossz válasz. Mariskáék azt mondták, hogy Flóra valószínűleg Tihanyban van, a kislányánál, a szüleinél. Ezt különben az egész környék tudta. A család a nyarat húsz éve ott töltötte. De kár volt a nyomozóknak is megmondani. Fölírták Flóra munkahelyének címét is.

A civil kezében noteszféle volt. Ceruzájával kipipálta a nevem. A könyvekre – egy egész falat beborítanak – csak legyintett. Azok közt nem volt keresnivalója.

Én ezt kedvező jelnek vettem, amikor izgalmunk egy kicsit lecsillapult ott a sötét, kihalt utcán. – Ezek elhitték, hogy én Debrecenbe mentem. Az a kipipálás a noteszban nyilván azt jelenti, hogy elintéztek, mégpedig mint megtalálhatatlant.

Dehát az ember, aki egész úton Flóra nyomában volt? A vonatot az indulás előtt háromszor is kiürítették a riadók miatt s az az ismeretlen mindegyre utánament abba a kocsiba, ahova ő. Útközben a beszélgetést kezdő útitársak megkérdezték tőle, hova utazik. Előbb Siófokot mondta, de ott nem szállt ki, aztán Zalaegerszeget, Zamárdi után Flóra észrevétlenül akarta otthagyni a kocsi nagy közös termét; az ismeretlen – akinek csomagja sem volt – kifurakodott utána a lépcsőkhöz. Valószínűleg le is szállt.

Akkor ennek itt Földváron kell lennie. Be merjünk-e így menni a szállásunkra? Szobánk a penzió kis különálló épületében volt. A holmikért okvetlen be kellene menni, ha észrevétlenül megyünk el, az még feltűnőbb. Az utcán sem tanácsos maradni. Esett. A veszély és a kényelmetlenség harcában, ahogy már velem lenni szokott, lassanként már csak a pillanatnyi kényelmetlenséget éreztem. Bemegyünk, de nem fekszünk le, s hajnalban indulunk tovább. A szoba ablaka a szomszéd kertre szolgál, ha az ajtót megzörgetik, Flóra néhány mondattal késlelteti a kinyitást, én aközben kilépek a kertbe. De aztán hova? Én Pest mellett voltam. Ha ott egyszer már kerestek, másodszor nem fognak keresni. S ott tán kialakul valami. Az ismerősök, Majorék tán megvannak, s ők már az ősz elején felkínálták a lesüllyesztést a maguk épkézláb illegalitásába. De ha – egy másik terv – megint Buday Kálmánékhoz megyek, ahol a tavasz néhány hetét töltöttem egy kellemes borospincében, a túlsó partra akkor is át kell jutni. Elgyalogolunk az első komphoz. Flóra majd előre megy. Az az ember, aki Flórát követte? Tréfával ütöttem el. – Nem követtek elegen téged, mint szép asszonyt is? –

Előbb csak a csárdáig mentünk együtt – ha némi távolságra is egymástól – aztán a révig, aztán – mivel a tegnapi ismeretlent itt sem láttuk. – Utánad járt az, nem utánam! – beszálltam a kompba én is, vitázva, hogy helyes-e ez. Másnap ismét Pesten voltam; de én sem otthon.

[Befejezetlen kézirat a Napló anyagába iktatva. – A szerk.]

A komp – mely azelőtt naponta csak három-négy fordulót tett – most szünet nélkül járt. Szállította a visszaözönlő csapatokat. Rendezetlenül, meg-megcsomósodva áramlottak tova az útra úgy, ahogy a komp partra dobta őket. Estefelé a katonák bezörgettek a nyaralókba, hálóhelyet kértek. Vadonatúj német SS egyenruhát hordtak, de elvétve ha egy-egy törte közülük a németet. A nyolc-tíz házból álló telep lakói egymás nyakára küldték őket, bezárkóztak. Egész nap szemetelt az eső, most szél is kerekedett; december elseje volt. A katonák átmásztak a kerítéseken, az ajtókat, ablakokat rángatták. Izgatott vita hallatszott innen is, onnan is.

– Unter – hallatszott a felső útról. Szopkóék cselédlánya magyarázott egy kisebb csoportnak.

A csapat tódult is már le a kis ösvényen.

– Hier nicht – hallatszott megint –, aber dort…

A következő házban a katonákat Miklósék nyaralója felé irányították. Ott csak a két öreg lakik, hely ellenben bőven van: konyha, szoba, veranda. A zaj valóban nemsokára Miklósék felől hallatszott. A katonák nyilván átmásztak a kerítésen, mert már a lakás ablakait verték. De az áradat csak tartott tovább.

Az első csoportot K.-ék is továbbküldték. Fölös helyük valóban nem volt. Máris ott volt újabb kettő vagy három.

– Szervusz mamka – mondták a család asszony leányának, aki épp akkor lépett ki a házból.

Újra megindult valami vita. Kenyeret, szalonnát szívesen adnak – magyarázták, mutogatták a sötétben is a háziak, de bebocsátani senkit sem tudnak. Ki tudja, miféle népek – mondták egymás közt.

Tatárok voltak, krímiek.

A vő vette ki belőlük a maga három-négyszónyi orosz tudásával.

Ő ajánlotta, hogy ezt a kettőt mégis fogadják be. Így veszik meg legjobban az éjszakai nyugalmat: ezzel a kettővel elhárítják a többit. A verandán telepítik le őket.

A sógornő azon aggódott, nem tetvesek-e.

– Lozs – fordult nevetve a vő a tatárokhoz, miután értésükre adta, hogy itt hálhatnak –, u vasz nyet?

– Nyet, nyet – mondta a két tatár. Nemrég fertőtlenítették őket. Elhálnak a kövön is, csak tető legyen felettük.

Bevezették őket a szűk kis konyhába, ahol az elsötétítés alatt is éghetett a lámpa. Itt derült ki, hogy a rengeteg köpeny, puska, ásó és szíj alatt két gyerek lakozott. Az egyik huszonegy éves volt, a másik huszonhárom. Fekete, ferde szemű, kerek képű mindkettő.

– I vesa… professzia? – gyártotta találomra a szavakat a vő.

Talált.

– Bjugalter – mondta a fiatalabb tatár.

Hosszas mutogatás után világosult meg, hogy Buchhalter, könyvelő. A másik gépkocsivezető volt: safer.

Tabnál láttak utoljára ellenséget, Kaposvár elesett.

Ettek, ittak, lehevertek a veranda kövére terített szőnyegekre, már aludtak is. Nagyon jól aludtak, mondták másnap reggel. Ismét ettek és ittak, bor helyett ezúttal forró tejet, megsimogatták a vő kislányának arcát, majd az apa büszkélkedő megjegyzésére kis tatárká-nak nevezték, s mutatták, hogy szívesen magukkal viszik, valóban hasonlít az ő apróságaikra. Aztán szívélyesen elbúcsúztak.

– És a puska! – szaladt hirtelen a konyhába a kis szolgáló. Az este ott rakták le, ott is feledték volna.

– Daszvidanyie! – kiabáltak fel a kert aljából, a partról.

– No ha a többi is ilyen volna, akkor nem kellene nagyon ijedezni – mondta az anya.

Közben a láthatár apró szünetekkel folyton korgott, olyanformán, mint az üres has, mélyről, tompán.

A nyaraló jól a hegy derekában épült, ajtajából sokáig szemmel követhették a távozókat. A part üres volt, a komp egyáltalában nem közlekedett.

A telep lakói előbúttak, egymáshoz átkiabálva tárgyalták az éjjeli kalandot. Miklósék azt hitték, már partizánokkal van dolguk.

Délelőtt tíz óra felé széles karéjban Szántód és Zamárdi felől egy sereg telezsúfolt csónak tűnt fel, mint valami látványos csónakünnepély. A bent ülők versenyt eveztek. A tó közepének egy pontján – mintha csak találkozójuk lett volna – összegyülekeztek, megálltak.

Óriási dörej rázta meg a levegőt. A fákról – végig a hegyoldalon – lekerengtek az utolsó, gyér levelek. A dörejt egy másik követte, egy harmadik. Nem messze a parttól a tóból magas vízoszlop szökkent fel.

– Kézigránáttal ölik a büdösök a halat – mondta valaki a nyaraló fölött vivő úton.

Nehezen lehetett is mást képzelni. Megszűnt az erős dörej is – a távoli korgásnak engedve át a füleket. Ez már szinte csendnek hatott. Épp csak a csónakok igyekeztek nyugtalanító sebességgel a part felé ebben a különös csendben.

A vő végre lement a partra, a műútra. A tavat szegélyező alacsony kőpárkányon épp akkor mászott át néhány borotválatlan katona, az egyik csónak utasai. A többi jobbra-balra apróbb csoportokban álldogált.

– Mi újság odaát? – kérdezte a vő.

– Oroszok – mondta jóakaratú vigyorral az egyik katona.

Vasárnap volt. A vőn kívül még két férj jött le a telepre, egy mérnök és egy tengerészkapitány, aki most a kereskedelmi minisztériumban dolgozott. De kivételesen lejött lányaihoz Preszler, a Hangya-raktárnok is.

– Maradunk – mondta Korbuly, a tengerészkapitány. Fiatal ember volt. Sötét, örmény arcbőre egy árnyalattal világosabb volt, megfogyatkozott alatta a vér.

– Nincs is már vonat – mondta Szopkó, a mérnök.

– Nekem pedig akárhogy is vissza kell mennem – mondta Preszler.

Ott hagyták a tanácstalanul fülelő katonákat, Pettendi villája felé indultak, ott gyülekeztek az asszonyok.

Az alezredes – a gépkocsivezető társaságában – most is a járművével bajlódott. Személyautója ezúttal kétkerekű pótteherkocsival érkezett. Ezt a fourgon-t kellett még jobban a kocsihoz erősíteni.

Sajnos, hely már senkinek sem került. Még a sofőr családját is fel kellett venni, s a csomagoknak is kellett a hely.

– Most mi lesz? – kérdezte tőle gyors beszédmodorával a tengerész.

– Mi lesz, mi lesz! – pattogott katonásan Pettendi. – Először is hagyjatok pihenni egyet. Alig állok a lábamon. Először is megebédelek, az lesz!

Menésén is látszott, hogy ingerült. A halászcsárda felé sietett el.

Az asszonyok hangulata nem volt nyomott. Ez a veszély annyi volt még, mint a részegségben a kezdeti kapatosság, az enyhe spicc. Szemük csillogott, tréfálódtak.

– No a Géza majd megmondja. Itt a Géza!

– Hol? – Itt, itt.

A katonák felől valami fiatal alhadnagy közeledett. Bőrujjasán itt is, ott is ezüst rangjelzés villogott.

– Hogy állunk? Hogy állunk?

– Mindjárt megmondom – mondta nevetve és körbetekintve a katona –, csak előbb bemegyek az első civil házba, hogy megkérdezzem. Ez a metódusom, de csalhatatlan! Tegnapelőtt a tamási parasztasszonyok már hajnalban tudták, hogy estére elmegyünk. Mi ugyan más rendelkezést kaptunk, de estére mégiscsak elmentünk.

– De velünk mi lesz?

– Erre csak egyet mondhatok! Ne féljenek, míg minket látnak. Mert ha baj lesz, minket aztán úgyse látnak! Elsőnek mi megyünk el, innen is.

A vőt felháborította ez a beszéd. Nevettek.

Dél lett, délután. A csónakok – változatlan gyönyörű karéjban – egyre jöttek a túlsó part felől. Oly szép látvány volt, hogy a lelket akaratlanul is megnyugtatta. A korgás csitult. A veszély egyre jobban rémhírnek tetszett. A nap is előbújt.

Még csak a vasúti forgalom megbénulása aggasztott. Nyilván rémhír ez is. Preszler kitartott amellett, hogy mindenképpen útnak indul – legfeljebb visszatér Füredről.

A család asszony leánya elhatározta, hogy vele tart. A hét végén már volt kilátása valami autóbuszra – máson nemigen lehetett volna elszállítani ezt a tehetetlen nagy családot –, ezt most okvetlenül megszerzi; holnap, legkésőbb holnapután már itt is lesz vele. Addig nem történhet semmi. Férje – a vő – vigyáz a családra. Neki nem tanácsos sem az utazás, sem a mutatkozás.

Néhányan elkísérték egy darabon a vállalkozókat. A félsziget sarkánál, az „orr”-nál vadul vágtató gépkocsi hagyta el őket. Tele volt tömve csomaggal, de Korbuly megismerte a vezetőt. Rapaich vezérezredes volt, az aki egy nyári délután a földvári kikötőben oly kínos hangosan kimondta a haza nevét (amelyet a vő szerint kettesben is csak halkan volna szabad kiejteni), s aki épp a nyáron fejezte be szép villájának építését a rév fölött.

– A katonák sietnek – mondta valaki.

A vő igazságtalannak érezte a megjegyzést. Nyilván posztjukra siettek! S különben is, mit tehettek volna egymagukban? A veszély számukra a legnagyobb. Fitogtatásból vállalják?

Elérték, elhagyták a kikötőt: hajó már valóban nem közlekedett. Be kell tehát Füredre gyalogolni.

A móló végén egy kis termetű katona állt, kínosan, feszesen, előrevetett lábbal. Épp tán ez az egyenes, kimért tartás mutatta olyan kicsinek. Fegyverét úgy lógatta keresztben a hátán, ahogy a vadászok a dupla puskát. A vő hirtelen megismerte. Egy kezdő költő, többször is járt nála a verseivel, legutoljára – mikor már egy kicsit túlozta a szívességkérést (még azt is tőle tudakolta, hol lehet egy könyvet megvásárolni) – elég udvariatlanul utasította el a telefonálást a hivatalban. Hirtelen a neve is eszébe jutott. S az, hogy Mónus védence volt, különben rokonszenves, törekvő fiatalember. A saját erejéből magánúton rakta le a gimnáziumot, miközben dolgozott.

– Bogoly … Bagoly úr?

A kis katona még feszesebb, még szigorúbb lett, erélyesen kapta fel a fejét. Szemöldöke még ráncban volt, amikor már arcát pír öntötte el. Ennek nyomán kisgyermekes zavarodottság. Ő is megismerte a borostás, a bakancsba, viharkabátba, baszksipkába öltözött vőt.

– Mit tudnak? Mi újság? Hol vannak az oroszok?

– Siófok esett el tegnap… azt mondják. Mi csak itt álljuk az őrséget a semminek estig. Este megyünk tovább.

Visszajövet a vő majd felkeresi az őrhelyen, a kikötő várócsarnokában. Addigra tán lesz valami hír.

S azzal a vő már futott is felesége és Preszlerék után.

A remetebarlangok alatt parasztszekér vágtatott szembe velük. Borsos ugrott le róla, a szobrász. Épp hozzájuk tartott, megmondani, hogy ők mennek.

Be se fejezte igen mondandóját, amidőn Preszlerék integetésére megállt valami jármű. Egy autóbusz, Fehérvárig! Preszlerék már benne is voltak; [Flóra] szaladva érte el. Alig tudtak elbúcsúzkodni. A vő utána lódította a csomagot, jó adag szomorúsággal maradt ott az úton a szürkületben.

Borsosék házába mentek, ott voltak a közelében. Felesége csomagolt: a váratlan alkalom, egy református pap – jelenleg százados – autója másnap hajnalban indul.

– Épp csak a külső ajtót zárjuk be. Minek a többit, hogy feltörjék? – mondta a férfi.

Megállapodtak, hogy a kulcsot az eresz alá teszik. A vő – ha itt biztonságosabb lenne – nyugodtan beköltözhet, szívességet tesz vele. Borsos különben is visszatér néhány nap múlva. Talán el sem megy.

– Az óvóhelyre vermeltük el a krumplit. Senki sem találhatja meg. Használd egészséggel – mondta Borsos.

A kikötőig elkísérte a vőt, hogy ő is hallja, mit tudott meg a kis költőjelölt. De már nem találták meg. A váróteremben egy más ezred katonái aludtak. A délutániak még alkonyatkor elvonultak.

– És maguk?

– Bár már mink is mehetnénk.

A kikötőtől a révig nem volt vidám az út. Elvétve puskalövés rezzentette meg a vaksötét éjszakát. A vőn az az ostoba szorongás kezdett elúrhodni, hogy utoljára látta a feleségét. Ezt az érzést kellett visszanyomnia. „Ha meghal, azonnal meg kell halni nekem is, mihelyt a hírt megkapom. Nem várni, hogy még ezt, azt elintézzem.” Ez egyszerűvé tette a dolgot, némileg megnyugtatta.

Az út lenti fordulójánál, az „orrnál”, hirtelen megállt, később úgy emlékezett erre, hogy a teste szinte magától állt meg; egyszeriben úgy lecövekelődött, mint a menetelő katonák az „állj!” vezényszóra. Valóban ez a szó hangzott el a vaksötétségben.

– Állj! Ki vagy?

– Magyar – mondta ugyancsak szinte önmagától a vő szája. A szó gyámoltalanul, esetlenül fordult ki a szájából, olyan volt, mintha nem is tudott volna felrepülni, ott maradt a sűrű levegőben.

– Hova megy? – kérdezte egy másik hang a katonák felől.

A vő megmagyarázta. „El lehet odáig menni?”

– Odáig igen, de onnan már csak hason – mondta ezúttal egy harmadik hang, oktatóan, fentebbről; vezetői hang volt.

– Csak odáig akarok menni.

A part fordulójánál a kőkerítés kerek pihenőjében gépfegyverfészek volt ásva – most már ki lehetett venni. A töltények ott voltak felhalmozva azon a padon, ahol azelőtt a szerelmesek üldögéltek.

– Siófokról várják őket? – kérdezte a vő.

– Csak ne mögülünk jöjjenek.

Végre hazaért. Azzal fogadták, hogy délután, alig néhány perccel a távozásuk után, itt járt Füredről autón Dienes. Okvetlenül, halaszthatatlan ügyben kell beszélnie a vővel. Holnap délig várja a füredi csendőrüdülőben. Akkor ő is elutazik.

A vő az emeleti szobában aludt. A szorongás egy percre megint elfogta. Vegye magához a kislányát? Csak magát nyugtatná meg. De annál jobban megijesztené napát és ipát.

Amitől tartott, éjfél után következett be. Félkörben Siófoktól Szemesig vad zenebonával megkezdődött az ágyúzás. Egyre közelebbről hangzott, mintha rohanó seregek lábdobaja lett volna: erre igyekeztek, mintha már itt is álltak volna a ház körül.

Rögtön felébredt, de nem kelt ki az ágyból. Mozdulatlanul, a sötétben a mennyezetre szegzett szemmel feküdt reggelig. Ez a próbák éje, a courage de trois heures du matin-é, gondolta, mikor ujja a száraz ajkára, a nyirkos homlokára tévedt. Azon emésztődött; elér-e a felesége Pestre, és vissza tud-e jönni? Itt maradhatnak-e addig? S ha már holnap megkezdik a félsziget kiürítését? Hova viszi, hogyan mozdítja meg ezt a nagy családot? Egyre bizonyosabban és nyomasztóbban érezte, hogy ráhárul majd a döntés, a vezetés, a felelősség.

Hajnal felé mintha egy-egy golyó ott robbant volna az ablak előtt. S mögéjük az az állandó – s állandóan közeledő – egyenletes korgás. De aztán hirtelen ennek is, annak is vége szakadt.

A család meglepő nyugodtan ébredt. A nyolcvanhárom éves, makkegészséges apa a jó idegzetű nagyothallók tekintetének csillogó kíváncsiságával nézett el jobbra is, balra is a tó felett. (A ház jóval a hegy dereka fölött, kiugró helyen állt.) Számára semmi változás nem volt, nem is készült a tájban: keveset hallott, s úgy látszik, megmondani sem mondtak meg neki semmit. Negyven éve volt nagyothalló. Mintha ez tartotta volna meg. Arcán az ötven-hatvan évesek pirossága (s nem az aggastyánoké), hajában – mely idős korára vált szőkéből feketére – csak a halánték táján csillogott néhány ősz szál. Léptei az évek teltével még gyorsabbak lettek, legfeljebb egy kicsit megrövidültek. Gyönyörű nap ígérkezett. A tiszta kék víz kékké tette a tó felett terjengő ködöt is; ebből kelt ki óriási vörös golyóként a napkorong. A ház élete a szokott zajjal kezdődött: Marici, az idősebb leány édesanyját korholta, amiért megint járni kezdett, maga végzett valamit. Fájós lábát állandó kenegetéssel és pihentetéssel kellett volna gyógyítania, egy éve már. Itt tartózkodott a kisebbik fiú – Laci – is, a feleségével és a kislányával. Ők még aludtak. Szerencse volt, mert a feleség volt a legijedősebb a családban; az a fajta rémüldöző, aki félelmének szüntelenül hangot is ad. Kislányuk csaknem egyidős volt a másik unokával. Nyilván most pótolják az éjszakai virrasztást, ha ugyan a dörej nem riasztotta fel őket is. A tizenhét éves, de korához képest igen alacsony kis szolgáló azon tépelődött, el merjen-e indulni a faluba a szokásos napi tejért. A vő kitolta a verandáról a kerékpárt, felpumpálta. Úgy döntött, hogy gyorsan bekerekezik Füredre, úgy hogy kilenc-féltízre már itthon is legyen – húsz-huszonkét kilométer az egész. Elbúcsúzott. Ez az érthetetlen ellágyulás, amikor kislányát magához szorította, megcsókolta!

Egy-két ágyú ismét megdördült a túlsó oldalon, nem is hagyták abba.

– Nagyon vigyázz, fiam – mondta az anya. Fájós lábán megbiccenve a vőhöz lépett, a kézcsókot félszeg öleléssel viszonozta. Szégyellte érzelmeit kimutatni.

A nehéz kerékpár most remekül gördült. A katonák a félsziget orrában már egész jól elrendezték a gépfegyverfészket, gallyal is körülrakták. Hatan, heten voltak, néhány a hegy tövéhez állított guliba-tehergépkocsiból dugta ki a fejét. Az őrszem ugyanis újból álljt kiáltott.

– Én vagyok az – mondta a vő –, aki tegnap éjjel is itt jártam. Mi újság?

Az éjjel az oroszok megkísérelték az átkelést Siófok és Füred közt, vagy száz csónakjuk volt. Visszaverték őket.

A főherceg villája fölött a magas parti úton német katonaszállító kocsik álltak. A kikötő előtt szintén.

A füredi út ellenben teljesen puszta volt. Csak az a tavasz óta ott piszmogó zalaegerszegi útkaparó gyűjtögette most is kényelmesen az útszélről a sarat a leütött jelzőtáblája mögül. A vő a nyár elején tőle is tudakozódott lakás után, s azóta köszönőviszonyban voltak.

– Most lesz lakás – kiáltotta oda a sebesen haladó vőnek. Mire az felelhetett volna, már messze járt.

Már bent is járt Füreden. De előbb még egy kis rögeszméjének kellett engednie. Akkoriban már eljutott annyira az orosztanulásban, hogy két kis füzetet teleírt ismeretlen orosz szóval. Maga készítette tenyérnyi kis füzetek voltak, egy-egy gombostű tartotta össze őket a gerincüknél. Otthon hagyja, magával vigye őket? – nem egy indulásánál volt ez az utolsó gondja. Útközben sokszor tanulhatott, például ha várakoznia kellett, amíg felesége valamelyik hivatalban vagy boltban tartózkodott, de épp útközben veszélyt is hozhattak rá ezek a füzetek egy netán való igazoltatás, vagy kivált motozás esetén: nem bizonyítják-e döntően orosz érdeklődését s rokonszenvét? A mostani útra indulásnál csak a sietség küszöbölte ki a tétovázás e szokásos perceit: a füzetek zsebében maradtak. Annál nagyobb erővel jelentkezett az aggodalom: mi történik, ha mégis megtalálják őket nála? Sose volt oly valószínű s oly veszélyes az igazoltatás, mint most, a front közeledtével. Végre is összetépte s eldobta a füzeteket, azonnal megbánva, hogy így cselekedett. De néhány száz méterrel odébb már a megbánáshoz újabb aggodalom társult: eléggé összetépte-e az esetleges áruló bűnjeleket, s elég jól szétszórta-e őket? Az állomásra vezető út kereszteződésénél, ahol a tábori csendőrök minden gépkocsit megállítottak, most is nagy tömeg várakozott, hogy Pest felé valami alkalmatosságot kapjon.

Hajnal óta egyetlen kocsi sem érkezett lentről, Tihany vagy Aszófő felől.

– Vonat? – kiáltotta oda a vő.

Egy férfi nevetve legyintett.

– A százados úr nemrég ment el – mondta a csendőrüdülőben a portás. A vő nagyot lélegezve tolta hátra verejtékes homlokáról a kucsmát.

– A százados úr most ment fel a szobájába – mondta a portás mögül egy női hang.

– Az ebédlőben van – mondta az emelet folyosóján a szobaasszony.

– S az ebédlő?

– Majd a kislány levezeti.

A fűtetlen ebédlő három-négy vendége közül egy harminc-harmincöt év körüli, nyúlánk, lengyelbundás férfi állt fel a reggelije mellől a vő fürkésző körülpillantására. Kezet fogtak.

A vő egy pillanatra kiábrándultságot érzett. Mit várhat ettől az embertől? Feje tetején korán kopaszodó, koromfekete hajú, vastag szemöldökű férfi volt, az 1840-es évek székelyes szépségideálja, amilyen a fiatal Wesselényi, a fiatal Széchenyi lehetett. Vékony bajusza alatt és fölött sötét borosta – azt a bajuszt a borbély faragta olyan kackiás vékonyra. A fej is Wesselényies tartással egyenesedett a nyakon. A szemöldök összevonódott, a helyzet komolyságát jelezte. (Mindennek kisfiús kedvességét csak jóval később fedezte föl a vő.)

A százados azzal kezdte, miért próbált beleavatkozni oly állhatatosan újra s újra, már a tavasz óta a vő sorsába. (Ő volt, aki márciusban egyenruhásan s fegyveresen megjelent a szerkesztőségben, a hivatalban, a Pajor szanatóriumban, majd a lakáson, mindenütt elsősorban is méltó és érthető riadalmat keltve.) „Egyetlen példány vagy, kérlek, mondta halkan, de nyakát még egyenesebbre igazítva. Olyan értéke vagy a magyarságnak, mint a lispei forrás vagy a Mátra, vagy a… Az ilyen értékre vigyázni közkötelesség!”

Kettőjük közt a távolság ettől még nagyobbra nőtt, a vő szinte emelt magán egyet kényelmetlenségében.

Sikerült azt is tökéletesen elintéznie, amire a vő a felesége útján megkérte. „Mert először is azt kell eldöntened, hogy Ilonkáékhoz mégy-e vagy sem” – mondta. Hosszasan fejtegette mindkét eshetőség mibenlétét. Vagyis kiderült, hogy lényegében semmi sem intéződött el?

A jóakarat, a megnyugtató férfias segítővágy csak úgy sugárzott róla. Ez áramlott az egy másodperccel tovább tartó meleg kézfogásából is. Elbúcsúztak.

„Hiába tettem meg ezt az utat” gondolta a vő, s már állt is fel búcsúzkodni. Most pattant ki az egyetlen realitás. Van még egy hely a teherautón, amellyel a százados egy óra múlva Pestre indul. „Nem az enyém a kocsi, de egy jó pajtásom rendelkezik vele. Okvetlenül velünk kell jönnöd!” „A család nélkül nem mehetek”, mondta a vő. „A kislányodnak majd szorítunk valahogy helyet.” „De azonkívül még ott van az ipam, napam, a sógornőm, a sógorom, annak a felesége és a kislánya, meg a szolgálónk, mind beteg vagy tehetetlen.” A százados azzal állhatatoskodott, hogy a vőnek tárgyilagosan kell néznie és kezelnie a beléhelyezett magyar értéket. A kapuban megállapodtak, hogy amint felér, segítéségére lesz Flórának a tehergépkocsi megszerzésében, azonnal jelentkezik nála.

„Teljesen hiába jártam” gondolta visszakerekeztében a vő. Hátszelet kapott, egyre vadabbul igyekezett előre. Az aszófői útkanyar előtt néhány száz méterre, ott, ahol – – –

*

A város oly kiáltóan hasonlított a háborús filmek nyüzsgő-bomló front mögötti városához, hogy az utcák hirtelen elhajlásaiban, a sarkok fordulóinál azt hitte az ember, hogy kulisszák mögé kanyarodik, vödröket, létrákat lát, s majd vetítőlámpákat, felgyűrt ingujjú producereket, ennek a bolond zűrzavarnak az igazgatóit. A teherautó hirtelen rést talált az előtte vánszorgó igáskocsik között, s szinte paripaszökkenéssel egy szűk kis utcán át kivágtatott a Fő térre. Még az utcák is olyan keskenyek, zegzugosak és szutykosak voltak, mint az amerikai filmek normandiai kisvároskáiban. Összeszűkültek? A természet ilyen akarnoksággal utánozza a művészetet, a gép- és pacsuliszagút is? A vő nem ilyen emléket őrzött Veszprémről. Lekászálódott a sárhányóról, de a vastag csergét a vállán tartotta, be-bevágott ide is a kemény éles bakonyi szél. Kiszállt a vezető mellől Becski is. Elment, de már jött is vissza.

– Hát lesz valami nehézség… – még többet is mondott.

„Most kezdődik”, gondolta már ennyi után is a vő. Szorongás fogta el, valamiféle émely. Egy hatásvadászó, ezerszer látott, rossz film kezdődik körülötte, amelyből – akárhogy is viszolyog tőle az ízlése – nem tud kilépni. „Itt fognak hagyni”, gondolta az előérzetnek azon a fokán, amely már egyrangú a tudomással. Két repülőgép szállt, szinte futott el a város felett, hirtelen olyan alacsonyra ereszkedve, hogy mindenki megérezte: menekülnek. Még lejjebb szálltak, mintha valamelyik padláson akartak volna megbújni. Itt hagynak az egész családdal, gondolta válla közé húzott fejével a gépek felé fordulva a vő. Annyira tudta, hogy ott fogják hagyni azzal a tehetetlen hét lélekkel az idegen város közepén, hogy már tudomásul is vette, nem is tiltakozott ellene. Talán ezért is volt sikertelen a könyörgése. Tudta ezt is, s csak olyasféleképp fogott újra és újra a szóba, ahogy a szolga újra és újra elmegy ura parancsára valami kölcsönért, noha maga tudja jól, hogy hasztalan.

– Az ipam nyolcvannégy éves, az anyósom hetven… – kezdte szinte gépiesen, aztán fél óra múlva:

– Csak a két kisgyereket vigyék el s a két öreget.

– Tessék kiszállni – mondta a tiszticsizmás férfi; Veszprémtől fogva ő rendelkezett a teherautóval; Becski szerint neki kellett volna már egy hete Pesten lennie. Még a bútorait se szállította el. Azért kellett lerakodni, hogy először az ő holmiját rakják be. A vezető (szakaszvezetői rangban) és a kocsikísérő őrmester már el is kezdték cipelni a ládákat egy mélyebben fekvő meredek utcából, ahova az autó nem mehetett le, mert fölfele nem bírt volna kivergődni.

Véletlenül elég sok rezzenetére emlékszem annak a harminc év előtti karácsonyestnek. Azaz nem is véletlenül. A fenyőfagyertyák nem lobbannak el a fejünkben, évtizedek távolában is megvilágítják, kik voltak akkor, mik történtek körülöttünk.

De más is röpíti annak a napnak az élményeit. Mert ugyancsak változatos volt, ugyancsak szélsőséges az érzelem és esemény, amit akkor a gyermekkori kriszkindlik folytatásaként kaptam. A félelem és a remény, ez volt a tűz és víz, amiben fürödnie kellett a szívemnek, az idegzetemnek.

Még nem sokkal a Szálasi-falka szabadon eresztése után történt, hogy fegyveres nyilasok budai lakásunkban – ebben, ahol most ülünk –, házkutatást tartottak. Ez arra késztetett, hogy az addigi, csak így-úgy betartott illegalitást komolyabban vegyük.

Ferenczy Sándor, a zugligeti végállomásnál, a Révész Szanatórium mellett, jó hely volt. Felgyői gazdatiszt és ott volt a hivatalosan kiürített Sarkadról a jegyző Arday Miklós.

De volt, ami ismét arra ösztönzött, hogy könnyebben vegyem a rejtőzködést.

Egyrészt azt hihettem, hogy a nyilasok lemondanak rólam.

A jó nyelvű kis cselédleány. Megsértődött, hogy bűnözőnek néznek, „keresnek.” – Hol a gazdád? – Ahol neki tetszik. – Jó, tudjuk, hogy már Debrecenben viszi a zászlót. A debreceni barátaim valóban emlegettek.

*

Aztán a fejetlenség. Rablás. Elhatároztam, ha csak a gyertagyújtásra is, megnézem kislányom arcát a Mennyből az angyal alatt.

Elég jó papírom volt. Illés Endre és Szabó Lőrinc baráti elmeműködése folytán.

Lemenet a Gábor Áron utcán, menekülök. Sokat láttunk már ilyet. Lepke utcánál tovább nem – német előőrsök. Átmentünk.

Villamoscsengés. Nem mentek. De tankok. Vissza. Be Némethékhez. Stratégia:

Magdi, Judit, Ágnes velünk, s reggel majd vissza. Szilasi rokonok. Egy menekült fekete hajú, riadt szemű nő. Viola.

A József-hegyi kilátótól a város körben. Torkolattüzek. Sztálingyertyák. Baljós és reményt keltő karácsonyi ajándék jelzők.

Kettősség.

Itthon lefektettük a kislányokat. Aggódás: mi történhetett unokatestvéreméknél.

Az egyik gyermekien nagy okos kislánynak támadt az ötlete: – Mért nem tetszik telefonálni nekik?

A telefon varázsa. Az abszurd és mégis valóságos helyzet.

Itt errefelé dörögtek a tankok. És ott?

– Most mennek befelé az orosz harckocsik. Egy muszka épp most megy át a kerten…

Másnap – vissza Némethékhez.

Már a Törökvész úti keresztnél magyar sebesült. Vérzett. Ketten támogatták.

Elöl Flóra, aztán jó távolságra – ha akna vagy bomba ér, ne mindnyájan haljunk – Ella, egyik kezében a kocsiban fekvő Csilla, a másikban az ünnepre készített töltöttkáposztás-fazék.

Jobbról-balról Németh László és én, némi takarókkal. Amennyi egy éjszakára kell.

De aznap már bevágta egy gránát olyan darabon a gyermekszoba falát, hogy egy ló bejöhetett. A hegyet naponta fölváltva lőtte a német és a szovjet tüzérség aszerint, hogy melyik várta ezen át a másik támadását a völgybe. Hamarosan lerepült a tető. S nem volt óvópince.

Nekünk, férfiaknak, ez jót is jelentett. Ilyen erős tűzvonalba nem jött civil – azaz nyilas – igazoltatás. De a nők s gyermekek lementek a Lajos utcai lányintézet száz méteres török pincéjébe, és ott maradtak keserves hat hétre. –

1974