1942

Az ötheti betegágy igazi pihentetője, hogy semmi hír a világból, a politikából, irodalomból.

A pletykákkal, mendemondákkal azelőtt is úgy voltam, hogy előbb csak restelkedve épp jelen voltam elmondásuknál, később ingerülten pislantgattam a hírhozóra: honnan a bátorsága, hogy mindezt elém tálalja, ezt a moslékot? Öt hét múltán ismét úgy láttam az irodalmi életet, mint gimnazista koromban, oly szűzi fehéren. Itt Kolozsváron kapom arcba az eseményeket. Karácsonykor vagy tizenöt jelentékeny könyv jelent meg. Nem erről hallok. Hanem Móricz esetéről a Petőfi-előadással, amit itt „affér”-nak neveznek. Erdélyi és Kodolányi összekülönbözéséről, amely ugyancsak affér. Affér, vagyis ügy Németh darabja, Szentkuthy bírálata. Művek és alkotások helyett csupa ügy veri a fülem, mint valami vívóterem vagy tiszti becsületbíróság előcsarnokában. Végtelenül untat, akár azok a sivár fecsegések, midőn párbajsegédségre kényszerültem. Ezekkel vannak tele a lapok, a folyóiratok is. Ez a magyar irodalmi élet, a Pestről ömlő.

 

*

 

Tavaly karácsonykor jártam életemben először Kolozsváron. Semmi dolgom sem volt itt. Igazánból talán csak azért jöttem, mert diákkorom óta be nem vallott vonzódást érzek a városok iránt, amelyek végén a t ma is még helyragot is jelent – nem soká, hisz már én sem merem kimondani. Megszálltam egy kis tisztazöld szállodában, senki ismerőst nem kerestem föl. Ha volna valami rangom, úgy mondhatnám, három napig rangrejtve jártam a várost, félcipőben, térdig érő hóban. Egy életre ott tudtam volna maradni. Elbűvölt, hogy nincs benne villamos.

Pehelyhullásban, szánon hajtattam be most is az állomásról. A durva és sürgető csengőverés helyett finoman, szinte álomba illően csengett-bongott a hófehér város. Egy év óta azon szűzi tisztán és karácsonyfa-zajosan őrizte magát. Attól tartok, egész életemben Erdélyt már ilyen fehéren, hóba öltözötten fogom látni. Mátyás vasszobrán gyönyörű hermelinpalást lobog.

Egész éjszakai utazás után kora reggel érkeztem. Nem volt türelmem lefeküdni, az álmosság amúgy is egyre kiröppent a szememből. Épp csak megborotválkoztam, megmosdottam. Okos magyar kifejezés: nyakába veszi a várost. Elindultam hazulról. Testhezálló egy város, gondoltam. Úgy mozogtam benne, mint meghitt ruhadarabban; úgy szedtem magamra. Eleget szedhettem, mert nyílegyenesen Tamási lakására indulva a második saroknál végérvényesen eltévedtem. Bedugtam nyakamat egy utcai trafik kis ablakán, tájékozódni akartam. Egy torzonborz, nagy szakállú, nagy hajú, hatalmas öregember ült benne, s fölvilágosítás után jó törkölyszagú hangon keresetlenül „drágá”-nak nevezett, mint valami idegen testbe varázsolt tündér. „Köszönöm, drága”, volt már a számon a felelet, mert igyekszem mindenütt elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, de még időben elröstelltem magam: nem leszek csempész. Hordta a szél a havat, öt lépésre sem lehetett látni. Báthori Zsigmond szánkós menete minden pillanatban elővágtathatott volna a Monostori úton, ha ugyan az volt a Monostori út.

Alig láttam valamit belőle, de éreztem a várost. Nem tagadom, egy kicsit meseszerűnek éreztem. Megálltam egy sarkon, hófúvás, akár egy hatalmas függöny egy pillanatra félrecsapódott a székesegyházról. Ilyesmit utoljára Párizsban és Kölnben láttam, és… egyszóval magyar szemem hozzászokott már, hogy ilyet, tüneménynek is jó templomot, csak ott lássak, ahol fülem ízelítőnek sem kap magyar szót. Legalább ezer kilométerrel nyugatabbra éreztem magam hazámtól. A sarkon túl az utcán fát vágtak, a kerek fűrész visítva ette a hasábokat, egy legény egyenletes gyorsasággal sulykolta szét a tuskókat. Ez már egy darab Andersen volt nekem, a messziről jöttnek ott a hóban. Aztán két tehén tűnt föl s tűnt el azonmód a hóban. Közben közel és messze állandóan szóltak a csengők, állandóan és varázslatosan; nem lepődöm meg, ha a hóesésben fölöttem valóban elszáll végre az angyal, akit gyermekkoromban annyit lestem, kezében az üde zöld fenyőbokorral.

Városban éreztem magam, s próbáltam megtalálni ennek a titkát. Pesten csak rettentő háztömeget érzek magam körül, kővel és malterral mérföldhosszat meg-megsértett természetet. Itt könnyűséget, nyugalmat és rendet éreztem. Mert tere van a városnak? Azt hiszem, mert tere van és rajta egy pontosan odaillő székesegyház. A történelem ilyesmivel rajzszögez le Európa térképére egy-egy tervet, szándékot, föladatot; egy várost. Nem biztonság, nem otthon, nem város az, aminek legalább fele nem szemmel látható múlt. Amerikában nincsenek városok, gondolom, mikor Tamási keresésében harmadszor is a főtérre lukadok ki. Ilyen a jó központ, vonz, gondolom, s harag nélkül folytatom a fölfedező utat. A városok úgy keletkeztek, magyarázza Ortega, hogy az emberek féket vetettek az alaktalan űrnek s újrateremtették. A természet végtelen, kaotikus teréből embernek való teret vágtak ki, szinte megszelídítették. Ez van annyi, mint egy műalkotás: egy jó szobor vagy jó dráma; ember kell hozzá, sőt emberek. Pestet annak idején egy raj újgazdag gyúrta föl, a maga lelkületére. Kolozsváron igazánból öt-hat évszázad férfiainak s asszonyainak lelkét érzem; tiszteletre méltónak és méltóságosnak érzem őket szerénységükben is, csak azért, mert múltjuk van; hadd mondjam is úgy, hogy Kolozsvárott.

 

*

 

A harmadrangú tehetséget Pesten a jólértesültség, az alkalom, egyszóval a jelenlét másodrangúvá csiszolja, nemegyszer elsőrangú helyre juttatja. Vidéken az elsőrangú tehetség is csak küszködve bontakozhat, kibontakozva is csak másodrangúvá törik. A bírálat teljesen Pest, a Pesten lakók kezében van. Így lesz egy ország feje előbb csak aránytalanul nagy, később vízfejű. Látta ezt minden szerkesztő, de mit tehetett ellene? Ez ellen semmit sem lehet tenni. Reménytelenül kezdek itt is abba, ami ezt a pihenő utazást egy kis föladattal ojtotta be, hogy az itteni fiatal írókat valami csöndes államcsínyre biztassam, törjenek be erejükhöz méltóan Pest irodalmába, hisz – nem kell bizonygatni – az az ország irodalma is. Ha erősnek vélik a falat, itt a faló is; én kínálom a falovat. A lelkesülés természetesen lángot vet. S természetesen nem lesz belőle semmi. Egy sorral sem fognak több helyet szerezni maguknak, mint eddig, a tagokból nem szökken föl a vér a szívbe és a fejbe. A fej a maga sajátos törvénye szerint dagad tovább.

Mi volna hát mégis a teendő? A hosszú s végül elbágyasztó vitából hazaballagva eszmélek rá, hogy a megoldás itt is pontosan csak az lehet, amit néhány éve egy parasztgyűlésen ajánlottam: előbb a főváros értékeinek szétszivárgása az országba, aztán a főváros új megszállása; újrateremtése, már az ország hasonlóságára.

Másnap: a munkásírók kis csoportjában este szinte betű szerint mondja valaki szemembe ezt a tanácsot. Egyik legjobb szocialista teoretikusunk attól várna új korszakot az irodalomban, ha a népiesek Németh Lászlótól Kodolányiig összeállnának egy olyasfajta szövetkezésbe, mint a 47-es tizenkettek. Meglepődve nézek rá. Álmomat olvassa föladatként rám. Álmom egy darabját. Öt percnyi eszmeváltás után tisztázódik, hogy őneki is mindaz „népies”, aki az irodalmat, nem csupán az irodalmaskodásért űzi, vagyis mindenki, aki az igazságot is szolgálja. De melyik író nem szolgálja azt? Ha a munkásság nép – márpedig miért nem volna az? –, akkor minden dolgozó is nép, akkor az ország minden hasznos tagja is nép. Aki ezekről ír, népies.

 

*

 

Az én nemzedékem szívében Pest eljátszotta a dolgát, fölösleges már a titkolódzás. A népiesek – a törzsgárda – olyasféleképp nézik, mint Kemál nézte Konstantinápolyt: szépen ragyogsz, de kinek? Nem sok kell, hogy Németh Lászlóék Ankara–Debrecen ötletéből egyenesen repülő vágy legyen: az ifjabb irodalomban megvan a dac is, a sértődöttség is, hogy az ország székhelyét a detronizáló Nagytemplom árnyékába tegye át. Végveszély volna: a Dunántúl menne rá. Pest, szegény, még semmit nem tud a dologról, könnyeztető naivitással illeg, az öreg színésznők jámborságával hiszi s hirdeti nélkülözhetetlennek magát. A tragikus, hogy minden, csak épp nem nélkülözhetetlen. Évtizedekig ő volt meg az ország nélkül: itt most az ára. S ez még csak a kezdet.

Ifjú íróink valóságos fővároskereső utakat végeznek az országban. Nem követem őket, mert úgyis csak Pestre kanyarodnék vissza. Csak mintanézőben tartanék velük; hogy milyenné is tegyük azt a fővárost, amelynek mégis csak a Duna-könyöknél kell feküdnie. Tapogatózó tekintetem így áll meg Kolozsváron.

 

*

 

A seb összeforradása lázzal jár s tán még több fájdalommal, mint mikor ütötték. Hát még egy már-már levágott tag visszaforrasztása! Az orvos ilyenkor némi fölénnyel hallgatja már a beteg panaszait, hiszen a gyógyulás panaszkodik. Ilyenformán hallgatom a mormogást az „anyaország” ellen. Nem tudnám megmagyarázni, miképpen is, de nem vagyok „anyaországi”. Hogy ismerem ezt is, azt az ingerültséget amiatt, hogy elmaradt a csoda. Petőfiből, magamból ismerem. Helyesebben: legingerlőbb talán az, ha csak egy csoda esik, egy, és nem egy egész sorozat; ha az első után már mindennap nem csodára ébredünk, ha a csoda megszűnik. A mennyországba nem lehet látogatóba járni: vagy örökre, vagy egy percre sem; ezt még Dante se bírta ki. Az erdélyieknek – mennyire megértem – a visszatérés nagy napja után minden áldott nap kellett volna valami. Mi is? Még több tündér-esemény, egyre több, egész a részegségig; legalább annyi boldogság, mint amennyi gyász volt. Illetve még annál is háromszorta több, mert az emberi szív csak boldogságot áhít.

Hadd jegyezzek le valamit, egy megfigyelést magamról, egyelőre minden magyarázat vagy állásfoglalás nélkül. A társaságban valaki panaszkodik: ez se megy, az se, itt is baj van, ott is, a falvak zúgolódnak. Tudom, hogy a falvak nem ilyen fülek által hallhatóan szoktak „zúgolódni”. Együttérzéssel kellene hallgatnom, hisz magam se teszek mást, mint folyton a nép bajairól számolok be, de nem hallgatom együttérzéssel. Türelmetlenség lep meg. „Nagyobbról van szó”, gondolom, nem arról, hogy jól működik-e a sókiosztás. „Feljebb nézz”, gondolom a panaszkodóra tekintve. S hirtelen kitörök: Kérlek, tégy róla; odahaza vagy, a saját hazádban. Magyar vagy, kérlek, nyisd ki a szád ott, ahol kell, mi is azt tettük, még a bíróság előtt is. Ezzel vizsgáztunk magyarságból.

 

*

 

Dés következik, hallottam a folyosó végéről. A vonat tömve volt, a folyosó végén álltam, épp az ellenkező oldalon, ahol az állomás és a város elénk szaladt. Elvergődtem az egyik fülke ajtaja elé. Ha a fejemet behajtottam a fülke üvegajtaján, a túlsó ablakon elfoghattam valamit a tájból. Az állomás elmaradt, kietlen havas hegy surrant a tekintet elé. És a város? akartam épp kérdeni, amikor megjelent. Hogy írjam le ezt a varázslatot? Egy hó, egy fehérség volt a vidék. Hó borította a házak tetejét, a tornyokat is. Délután volt, négy-öt óra felé, a nap már lebukóban. A patyolatfehér város mögött bukott le, sugarai onnan hatoltak felénk, kápráztatva és vakítva. A tetők szélén szikrázott a hó. A fényben száz és száz kék füstfonál emelkedett egyenesen, rebbenés nélkül az égre. Ebben a városban született és nevelkedett Orosz Anna, mennyi kín és nyomor közepette! Az ő húsz év előtti meséiből ismerem a várost, szántszándékkal írom, hogy meséiből, Párizsban mesélt, miközben a Belleville-ből leereszkedtünk a Bastille mögé, az asztalosok negyedébe, ott lakott. Aztán továbbrántott a vonat.

 

*

 

Marosvásárhely is egy szánkócsengés. Este a kis halomról széttekintek: a hóhullásban egy torony kivilágított óralapja fénylik, mint egy ráadáshold. Dombon állok, egy vonalban a kis holddal, szinte karnyújtásnyira tőle. Most indulok le, a városból még semmit sem láttam. Olyan érzés lep meg, mintha a gyermekkor valamelyik esztendejének boldog völgyébe indulnék. Hát ennek a városnak meg mi a titka? Arcmardosó hidegben lépegetünk Áronnal, óriási kucsmánkat majdnem az orrig lehúzva. Boldog ő is, a járása mutatja. Minek örül? Tudom, hogy hasztalan kérdezném. Az utókor, remélem, nem fogja érteni ezt a mondatot, nem lesz újdonság már neki ez az érzelem, hanem megszokott lesz: megyünk és örülünk Erdélynek, mintha személyes tulajdonunk volna.

 

*

 

Az ország tágult s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyergyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik ezt a nyelvet. A többi mind ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.

Soviniszta vagyok? Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának. A színmagyar Gyergyószentmiklóson, a főtéren tegnap az autóbuszba egy csapat román paraszt tódul be, Gyilkos-tónál van átszállásuk Békás felé. Otthonosan, hangosan beszélnek románul: távolról sincsenek többségben, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, nagy szóval újságjait kínálja; elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe – hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már! A lárma oly egyszeriben eláll, mint zápor szűntével a mély útban a víz. A rikkancs hangjában némi fölénnyel – most románul kiált egy mondatot. Nyilván az előbbieket ismétli. Kínos csönd, a magyarok is hallgatnak. A rikkancs újra megszólal, hangjában a fölény most már szinte a kárörömé. A csönd még kínosabb.

Iszonyodom a föltűnéstől. Gyermekkoromban rengeteg pofon rekedt meg a tenyeremben csak azért, mert a csattanás egyben látványossággá is ütötte volna ügyemet. Egy puszta mezőn megmérkőzni, csak az Isten szeme előtt, az más. A kínos csöndben jól érzem, hogy kellene valakinek valamit csinálnia; de miért éppen nekem? Fordulok az ablak felé, kaparom a jeget, kandikálnék ki az estébe; eléggé elöl ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom, hogy megszólalok.

Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem: ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.

Másfél óránként szoktunk Tamásival egy-egy mondatot váltani. Már jól fent járhattunk a Pongrácz-tető felé, amikor megszólalt:

– Jól tetted.

Valami még fúrhatta, mert alig fél óra múlva még ezt fűzte hozzá:

– Annál inkább, mert huszonkét évig egyszer sem volt részem ilyesmiben.

Emlékein tűnődhetett, köztük kutathatott, amíg ismét meg nem szólalt.

– Elégszer elhallgattattak bennünket. De hogy közülük valaha egy is pártunkat fogta volna, nem, abban nem volt soha részem. Tán azért is esik most ez olyan jól.

 

*

 

Ha az ember vasat érint, odatapad az ujja, odafagy, nagyobb lélegzésnél összefagy az orr is; az ablak előtt a hőmérő higanya napok óta a mínusz húsz-harminc között járja a lépcsőket. A táj szinte puffad a hótól, mint a teletömött vánkos. A tó – a Gyilkos-tó – körüli üdülőkben és villákban jóformán csak ketten vagyunk vendégek. De a táj mégsem üres. Akármerre is tekintsen ki az ember az ablakon, nincs hegyoldal vagy meredély, amelyen ne cammogjon lustán fölfelé, vagy ne iramodjon lefelé lélegzetszakító sebességgel és fordulókkal egy-egy síelő. Nevetés, boldog kiáltás kíséri a sikeresebb siklásokat, a tízméteres bukfenceket. Konyítok annyit a dologhoz, hogy tisztelettel nézzem ezt is, azt is. A vidám kiáltozók pompásan értik a fogásokat, olyan krisztiániák porzanak, hogy még az én derekam és vállam is belefrissül. Csak másnap délután ébredtem rá, mi tette számomra ezt a boldogan kiáltozó tájat még szívderítőbbé. A nevetések és tréfás biztatások parasztos öblösítéssel, jóízű alföldi kiejtéssel hangzottak. Alföldivel? Dörrent abba palócos és ormánysági is. De vegyült bele néhány argot és fejhang a pesti külvárosokból. A kísérteties ügyességű síelők paraszt és munkás származékok voltak. Oktatók tanácsai szerint gyakorolták magukat. A sportszállóból rajzottak szét, vagy másfél százan. Hogy ne feszítsem tovább a várakozást, egy síelőképző tanfolyam tagjai voltak, a finomkodó „gyakorolták magukat” helyett jó magyarsággal tehát csak gyakorlatoztak. Élvezetükön, jó dolgukon nyilvánvalóan ez semmit sem csökkentett. Néha kirándulásokra mentek a csúcsokra, farkasétvággyal tértek meg, s a dermesztő hidegben messze párolgó gulyásból belakni is úgy belaktak, akár a farkasok, ugyancsak harsány és vidám biztatgatások közepette, mert „a kondícióra is gondolni kell, komám!” Mit folytassam, bizonyára nem lesz verbuváló szöveg belőle, ha azt írom, hogy úgy éltek, mint Chamonix-ban a milliomosok, illetve még jobban, mert azok igen unalmasan élnek, a helyszínen láttam. A bakák viszont igazán úgy éltek, ebben a sors vagy véletlen adta alkalomban, mint holmi paradicsomban. A gyakorlat után önszántukból, tehát saját örömükre is gyakorlatoztak, a hóvilágította éjszakában is el-elsuhant egy guggoló alak. Ami nőszemély maradt a tájban, az mind őket bámulta.

Ennek a boldog vidéknek a közepén ültem Tamásival, és végre pihentem egyszer.

 

*

 

De miért éppen Kolozsváron jön ez ki belőlem? Irigységből. Vagy panaszképpen: lássátok, így jártunk mi a várossal. De segítsetek; fogjunk össze. Példát és ötletet adjatok: áruljatok el valamit a titokból, nektek miért sikerült.

 

*

 

Újra Marosvásárhelyen át megyünk vissza Kolozsvárra. Letelt a pihenő. „No?” – üti föl fejét kétórai vonatozás után Tamási mintegy összefoglalásul. Bólintok csak, szégyenleném kimondani, ami hirtelen a nyelvemre kívánkozik. Akinek a tüdeje gyönge, menjen a Tátrába; akiben a magyarsága gyönge, jöjjön Erdélybe.

 

*

 

Valahányszor kilépek Pestből, elárulom. Nem én vagyok a hibás. De elárulni is úgy árulom el, hogy igazánból megmenteni szeretném.

Állítsuk be magunkat, mint valami hőmérőt, csak néhány napra is egy-egy vidéki magyar város szellemi melegébe, aztán térjünk vissza Pestre. A szív és az elme a legtöbb esetben ijesztő süllyedést mutat. Állandóan bent tartózkodva, körülvesz valami langyosság, de kívülről belépve meglep a hideg, a különbség. Természetesen annál inkább, minél jobban megértettük s befogadtuk annak a vidéki városnak hőmérsékletét. Lent egyik városból a másikba könnyen átjárhatunk, az átültetett lélek könnyen gyökeret ereszt. Csodálatosképpen csak fönt tikkadoz a legtermékenyebb talajon, a legújabb városiasságban; ha szabad Pestre azt a szót alkalmazni.

Azt hiszem, nem szabad. Pestben csak az városi, hogy nagy, holott a város ismertetőjelei közt épp a nagyságuk a legkevésbé fontos. Magyar város, ha közelebbről megnézzük, még nincs; az ezrével összetorlódott házak most volnának indulóban a városiasodás felé. Az érett szellem hiányzik belőlük.

Kolozsvárnak van szelleme, az első órában elárasztja és megpezsdíti a fejet. Van szelleme Debrecennek, Kassának is. Milyen üdítő s nyugtató van Marosvásárhelynek! Pécsé most alakul. Szegedé egy kicsit zavaros: Klebelsberg nehezen vegyül a halászlével, a neobarokk Tömörkénnyel s Rózsa Sándorral. Akkor inkább Makó s Hódmezővásárhely áraszt valami tiszta illatot, ha szerényet is. Pozsony egy rázkódással meg fogja találni a maga sajátos szellemét. A múlt persze sokat számít, a kövek hangosan beszélnek, ha hitet kell vallani. Székesfehérvárnak még csak helye van a szellemre, de az aztán kitűnő. Szekszárdnak mindene lehetett volna s semmije sincs, elszalasztotta a pillanatot, amit a történelem Babitscsal kínált neki; Esztergom óriási szagos mise, többet mutat, mint sugall. Nagyvárad sajnos olyan volt, mint az aesopusi: fölfútta s elpukkasztotta magát. Kaposvár, Szombathely, Sopron, Veszprém, Érsekújvár, Győr… mint ágon a még zöld gyümölcs, úgy ülnek s érnek seregestől városaink: a most következő század dönti el, íz s szellem költözik-e beléjük, kikerekednek-e, vagy féregfúrtan földre hullnak-e. Sok függ kertészkedésünktől. Milyen zamatos kereszteződést ígér Szabadka, Ungvár, Brassó, Segesvár. Ígér azért Pest is, némi nyesés után.

Legyünk tárgyilagosak: a város fő ütőerei kísértetiesen rondák, a pokolba vezető tornác lehet olyan, mint a büszkeség, a Rákóczi út; az Andrássy útról már a bennszülöttek is tudják, hogy iszonyatos gipszpanoptikum, a körutakon egy negyedórai gyaloglás után a szaharai sivárság lelkiállapotába érkezik az ember. Szép helyet még nem tettek nagyobb buzgalommal tönkre. A tündéri halmok ott a méltóságos nyugati folyam és a keleti puszta találkozójánál egy ideig készségesen barátkoztak az emberi akarattal: a kétféle táj egyforma bizalommal kínálta város alá magát. Aztán egyszerre, mintha egy iszonyú istenség végighányta volna őket; a pénz, a haszon istensége adta ki rájuk, ami a gyomrában volt. A régi városból már csak roncsok látszanak ki. A folyam s a halomsor sokáig ellenállt a sértésnek. Dacolnak ma is. De milyen város az, amelyben az a szép, ami nem emberi mű? Milyen város az, amely annál szebb, minél messzebbről látszik; annál szebb, minél kevésbé látszik, vagyis este és éjjel, sokat sejtető lámpáival? Megértjük, hogy aki teheti, rémülten menekül ki innen a pannon hegyek és bokrok közé, amelyek szerencsére lépésnyire megközelítették a reménytelen hangyabolyt. Mit is tehetnénk vele? Elmúltak a városépítő korok, ma már csak telepeket gyártanak. Toldozzuk-foldozzuk? Mint a tölgy a jó helyre ejtett magból, a város a jó helyre került térből vagy terekből keletkezik, egy-egy katedrális századokig növesztett csírájából. A városok sorsa olyasféle még az összegyúrás, sőt a sütő után is, mint a háziaszszony darafelfújtjáé: nem esik össze? Az ő összenyeklésük csak évtizedek múlva következik be. Pesté bekövetkezett. Száz tere is van, de egy se sikerült. Egész belvárosát szívesen elcserélné az ember Kolozsvár magvával, sőt gazdag ráadást is adna. Mennyit javították! Minden javítás tulajdonképpen tércsinálással, helycsinálással kísérletezik. Ilyen volt a Tabán lebontása. A jóérzésű szív izgatottan figyelte a lépést, kívánta, csak tovább, vigyék végig a kísérletet az egész Krisztina körúton, a Duna-soron, minél több az üres hely, annál szebb és jobb. De sajnos, ez is csak a szív óhaja volt. Pedig volt álmom arról, hogy a város gyomrát, a körutat, a Vilmos császár út s Üllei út határolta területet például megérdemelt bontás után egyszerűen bízzuk Istenre, azaz hagyjuk üresen, esetleg rá egy-két hortobágyi gulyát s ménest; látványosságnak sem lesz utolsó a szükséges pár gémeskút. Európa városait mostanában az úgynevezett idegenforgalmi szempontok alapján csúfítják: mi tetszik a májbajos kanadai özvegynek s a balkáni selyemfiúnak. E szempontot javunkra fordíthatnók. Nyakam rá, hogy az idegeneknek nagyon tetszenék.

Öt éve jóformán nem láttam embert (magántársaságban). Ez az elvonultság néha olyan – a lelkiismeret-furdalás perceiben –, mint a disznónak a pocsolya: melegen és biztonságban heverek benne. Néha szabad vadászterület, végtelen táj, akár az, amit sík vidéken a lebukó nap mögé képzel az ember. Ez is, az is ifjítja a lelket. Az ember elhanyagolhatja magát, akár suhanckorában. Valóban, hónapok óta egy nyakkendőt hordok, s már fájdalmas volna elszakadnom tőle. Az ember oly szemérmes lesz, mint diákkorában, de félszegség nélkül. Viszolygok, ha a lapok fényképet kérnek tőlem: az arcom is annyira a tulajdonom, a szabadságom lett; legszívesebben egy öreg angol hölgy képét küldeném el a magamé helyett. Ennek köszönhetem, hogy úgy járhatok a városban, akár egy erdőben: én mindent fölismerek, engemet senki. Számkivetés ez: a vidéki tiltakozása az idegen környezetben, a paraszt-, illetve pásztorlélek hagyományos rangrejtése. De néha mégis: „maga az?” ismer rám valaki, s elcsodálkozva vizsgál. Rendszerint jóval öregebbnek gondol mindenki. Kényelmetlenül állom a tekintetet, de kellemes bizsergéssel fiatalodom vissza a csodálkozó által hitt korból valódi koromba. „Külön világban” élek.

Második beszélgetés Némethtel. Hat év után most tíz napja találkoztunk először. Egyesíteni szeretném az egész irodalmat, mondtam neki akkor (a múltkori alkalommal), s először mindent vele akarok tisztázni: „nehogy akaratlanul is elszívjam mögüled a tábort”. Nagyjából azt mondtam el neki, amit hónapokkal ezelőtt már Cs. Szabónak, Illésnek, Halásznak, Kereszturynak, Kerecsényinek, Gellértnek. Az igazi megbeszélnivalóhoz nem tudtunk hozzáférni, annyi volt a feszélyezettség, a személyes ellentét. Most hirtelenebbül vághattunk a dologba. Beszéltem ugyanis közben feleségével is – telefonon –, tőle tudtam meg, újabb sérelmek is vannak. Kerecsényi a karácsonyi számban „hátba döfte” azzal, hogy idézett tőle egy sajtóhibát: a református papok félvilági ruháját (félig világi helyett), s hogy Keresztury nem védte meg a Cseresnyés bírálatában a kritikusok ellen.

Fél tizenkettő tájban jött ide, háromig úgy csattogott a szó s úgy feszült a figyelem, mint egy jól megszerkesztett színdarabban. Egymás után vetődött megint föl: ki vágta oda annak idején a barátságot, üldöztetési rögeszmés-e, ki kezdte a vádaskodást, hitvány-e mindenki, aki szemben áll vele, s végül: lehetséges-e ezek után az összefogás. Legalább ötször figyelmeztettem, hogy nem akarom „csapdá”-ba léptetni, nem a lapnak van szüksége rá, hanem az ügynek.

A vidéki–városi vitát, ami tulajdonképpen Pest és az ország vitája, szívem szerint azzal toldanám meg, hogy Pestben a vidékiessége nem tetszik; hogy olyan fájdalmasan provinciális. Attól, amit utánoz, amivel egy sorban tudja magát, riasztóan elmaradt. Majdnem azt írtam, hogy balkáni. Nem balkáni; jelzőjét északabbra kell keresnünk. Ha szelleme metropoliszi, olyasformán az, mint Lodzé vagy Lembergé. Blaha Lujza nagy kultúrtevékenysége óta természetesen sokat szívott föl magába az országból is, de azért még nincs annyira magyar, mint amennyire Varsó lengyel, amihez először akartam hasonlítani. Mindennek megvan a súlyos történelmi oka; megállapításunk nem elítélés, hanem csupán megállapítás. Ezt azonban meg kell tennünk, épp a javítás érdekében.

 

*

 

Emlékezetem a jelzőért nem véletlenül ugrott észak felé. Bő alkalmam volt e terület szellemi növendékeit megismernem, Párizsban sokat érintkeztem lengyel városlakókkal is. Pest szellemét akkor még nemigen ismertem, bevallom, olyanfélét őriztem szívemben róla, hogy ott volt a Pilvax, a Rákos és Duna jege Mátyás király választóival. Érintkeztem Párizsban spanyolokkal, svédekkel, balkániakkal is. Hazatérve hazám fővárosába, akármelyik nép szellemével fölismerem az itteniek rokonságát, ha van jel a rokonságra. Nem rokonságot, csaknem azonosságot fedeztem föl. A fiatalok irodalmi kávéháza, ahova először betettem lábam, csalhatatlanul lubliniak diákmenzája volt, a szerkesztőségben, ahova betévedtem, Lodz szelleme izzott, a színházi előcsarnokban Lemberg vitázott. Itt is, ott is az a szellemi réteg, amelynek művek helyett hírei vannak, tehetsége helyett értesülései, forrásai és összeköttetései. Ismétlem, ez a megállapítás sem értékítélet, tiltakoznám az ellen, ha valaki többet magyarázna bele, mint ami benne van. Szélességi körök rajza van csak benne, helymeghatározás egy szellem geográfiájában. Európai vagyok. Öt-hat példányban láthattam hazám nem egy szellemi irányítójának mását, mielőtt a honival megismerkedtem. Ki kell világosan mondanom, hogy nem zsidókra gondolok, (bármily származásúra, magyarra is). E „keleti”, „balkáni” jellegzetességűek közt ismertem meg seregestül azt a székvárosunkban is csapatosan föllelhető s valójában igen érdekes, tanulmányozásra méltó szellemi lényt, akit tán azzal lehetne jellemezni, hogy bár nem író, hivatása mégis az írás. S bár műveletlen, világa a könyv, s bár lelkiismerete már fillérekért kibérelhető, örök érve valami homályos erkölcs és még homályosabb jog. Nem tudom, körvonalazódik-e már az alakzat. Párizsban szemtanúja voltam, amidőn a kelet-európai szellem egy ilyen hódító elméjű megtestesítője Jean Paulhannak Apollinaire-ról beszélt. Nemcsak azt tudta pontosan, melyik évben ki volt Apollinaire szeretője, hanem azt is, hogy ki volt Apollinaire anyjáé. Paulhan boldogan nyitotta ki folyóiratának oldalait egy megírandó Apollinaire-tanulmány elé. Kiderült, hogy barátunk, aki magát publicistának nevezte, feneketlenül lenézte a költészetet, már nem emlékszem, vallási vagy forradalmi alapról-e. Szinte megalázónak érezte volna, hogy olyasmiről írjon, bár bizonyos vagyok benne, hogy arról épp annyit s épp oly folyékonyan, sőt szellemesen tudott volna írni, mint a világ bármely kérdéséről. J. P. – mintegy az egész francia szellem nevében – elhűlve nézett rá. Az egybevetéssel járó kérkedés nélkül mondhatom: így tekintettem körül én is hazám székhelyén. Az elhűlésben jókora adag elismerés is volt.

 

*

 

Végső feladatul egyet érzek: visszaszerezni az irodalomnak azt a tekintélyt, amelyet a múlt század negyvenes éveiben a magyar irodalom élvezett.

Bemenni tudunk, mondta nekem még Kozma. Semmi mást nem tudunk, mint bemenni egy terembe, ez a titkunk. A németeket ezzel fegyverezzük le.

Németországban nem engedték bemutatni Horthy kieli látogatásán készített mozgóképeket. Hitler alulról fölfelé tekintgetve kegykereső kiskutyaként keringett Horthy körül, aki valóban épp csak ment, emelt fővel és határozott léptekkel, és beleegyezett, hogy a tenger ott legyen, ahol volt, és – bár szemöldökét összevonta – kegyesen eltűrte, hogy a szél szembefújjon vele.

A költők dolga, hogy beszédre, hogy nyelvre tanítsák a nemzetet, a lélek nyelvére és szavaira. Izgalmas olvasmány annak adattára, hogy egy nép hogyan tanul meg érezni, azaz művészien beszélni, azaz írni, majd olvasni, azaz önzetlenül megérteni mások érzéseit. Mintha gyermekkori gagyogásunkat volna módunk viszonthallani, bár a népek nyelvének fejlődését nem lehet az emberéhez hasonlítani; a maga korában minden nyelv befejezett. De még izgalmasabb a tudatosodás korát követni, a kamaszságét, majd az érettségét. Mert itt már példázódhatunk az emberrel: valóban vannak gyermek és felnőtt népek, érettek és éretlenek; épp csak öregek nincsenek, lévén minden nemzetnek – ha csak agyon nem csapják – főnixsorsa.

 

*

 

A francia Helmeczyek és Szarvas Gáborok a mi Bornemisza Péterünk kortársai voltak; az utolsó francia nyelvújítás Mohács évszázadában zajlott le. Azóta a francia irodalmi nyelv alig változott. Ekkor érte el az öröklétnek azt a formáját, amelyet nénje, a latin, elért a még élő Rómában: csak remekművekben akart élni, csak azokat akarta szolgálni. Így lett legszebb virágkorában „halott” nyelv, irodalom, amelyet azóta sem beszél egyetlen népréteg sem, hanem csak ír, a világosságnak és a pontosságnak olyan áhítatával, a nyelv törvényeinek olyasféle tiszteletével, aminőt más nép fiai csak a templomban és a törvényházban ismernek. A mi nyelvünk szinte évtizedenként visszahajlik a néphez, anélkül elsatnyul. A francia nyelv megélne már a francia nép nélkül is: hozzá már úgysem nyúlhat senki, fiain is uralkodik számunkra már-már érthetetlen szigorral. Franciaországban elképzelhetetlen, ami mindenütt másutt elég gyakori, hogy valaki nyelvtani hibákkal és hanyag stílussal jelentős író lehessen. Irigyeljük ezt a népet, ezt az irodalmat? Nincs még egy olyan jellegzetesen nemzeti irodalom, mint a francia, de gyökerei – mint némely délszaki növényé – igazánból a levegőből táplálkoznak. Abból a tapinthatatlan s csak lélekzettel érezhető valamiből, ami Európa. Egy irodalom, amely ahelyett, hogy tápláló erőt kérne az anyaföldtől, maga ad neki.

Fontosabb nekik a valóságnál az eszme, az élménynél a megfogalmazás: a szobor fontosabb, mint a kő. A múzsák hálája, hogy mégis ők fogtak meg legtöbbet a valóságból.

 

*

 

A szerző halála után bizonyos idő múlva az írói jogvédelem megszűnik, a halott író könyvét bárki kiadhatja; az író munkája közkincs.

Találomra mondom, de azt hiszem, nem tévedek sokat azzal, hogy Berzsenyi utódai kapnának évente vagy tízezer pengőt a könyvek eladási árából, versei előadási díjából.

De nem kapnak semmit.

Helyeslem. Sőt szeretném kitapintani ezt az elvet. Ha Berzsenyi annak idején nem egy páratlan költői mű megalkotására áldozza életét, hanem gyárat alapít vagy bányát szerez: a gyár és a bánya ma jövedelmez az utódoknak, azt nem vették volna el tőlük. Ami a szellemi termékekre áll, álljon az anyagiakra is, ez az indítványom.

Jászok, kúnok, besenyők^*

Ilyeneket olvasok – egy pillanatnyi meghökkenéssel – a Jász-vidék most megindult folyóiratában: „méltóan a jász hagyományokhoz…”, „igaz jász őszinteséggel…”, „igaz jászai akarunk lenni ennek a magyar hazának”. A lap rendületlen jász öntudatra nevel. Irigykedve hallgatom, mert sajnos nem vagyok jász. A sorokból olyasfélét érzek ki, hogy jásznak lenni valami ráadás magyar büszkeség. A magyarnál is magyarabb egy fokkal az, akit jásznak teremtett az ég.

És kellemes mosolygás lep meg. Gondolhatni, nem azért vetem mindezt papírra, hogy a végén valami szörnyű nemzeti szétszakadás veszélyére mutassak rá. Hogy mi fog történni, ha a jászok után a besenyők, a kúnok, a palócok, a hajdúk, sőt a göcsejiek is öntudatra ébrednek!

Nyilvánvaló, hogy semmi sem fog történni. A magyarság attól nem darabolódik szét. Sőt ellenkezőleg, magyar mivoltában inkább megerősödik; hisz, ahogy mondtam, ezek a törzsek mind annak bizonyságául emlegetik származásukat, hogy ők a magyarságon az, ami a tejen a föl.

Hogy tévednek?

Épp erről akarok beszélni, változatlanul meleg mosolygással a számon.

Tréfás ötletként már esztendőkkel ezelőtt eszembe jutott, hogy erre a magyarnál is magyarabb mivoltra, erre a kunsági meg jászsági eredetre épp azok a törzsek olyan büszkék, akik csak jóval később, szinte legutoljára olvadtak bele a magyarságba. Szóval, akik szinte jövevények köztünk, minden jelző nélkül való, egyszerű magyarok között. A kunok is, a jászok is a 13. században álltak be magyarnak; amikor az addigi magyarok egy egész sor katedrálist felépítettek. A hajdúkat meg pláne – Arany János büszke hajdú őseit – a 16–17. században hordta össze a szél, nem kis részben a közeli keletről s a Balkánról.

Hogy lettek mégis épp ezekből a legkeményebb magyarok, úgy értve, hogy a legkevésbé oldódók bármily idegen befolyásra? Mert hogyha kultúrában nem is, de nyakasságban és megbízhatóságban ez a Tisza-Duna közi és tiszántúli réteg a legszilárdabb magyar, azt épp én, a dunántúli észlelem. Bevallom, nemegyszer riadozom is tőlük, attól az acélpenge tekintetüktől, tiszta arcuktól, asztalra zuhanó öklüktől. Kecskeméten egyszer valami irodalmi bankett negyven-ötven ilyen fekete üstökkel zárt össze egy terembe. Mintha medveölők közt töltöttem volna, úgy emlékszem arra a lármás és ölelgetéseivel is életveszélyes éjszakára. Mondom, idegzetemben riadozom tőlük, de idegzetemben közben pontosan érzem azt is, hogy ha a sors még egyszer valami Rákóczi-kort zúdítana a nyakunkba, ezek a párductekintetek kapnának először lóra. S úgy sejtem, nemzeti függetlenségünk köszönhet valamit annak is, hogy ezt a veszélyes készséget nem csak én érzem idegzetemben. Amitől persze csak annál jobban megmelegszik irányukban bennem a vér.

De hát mi is magyarázza ezt az ő fékezhetetlen, „korpázd az bestyét”-szerű magyarságukat? Erről tűnődök; íróként persze, azaz szabadon.

Nem hiszem, hogy afféle neofita láz ez. Mert ha az volna, akkor a még később beolvadt nemzetiségeknek még náluk is buzogányosabb, fokososabb magyarnak kellene lenniök. Márpedig nem azok.

Nem akarok holmi ködös fajteóriába sem betévedni. De mégis csak arra kell gondolnom, hogy ezt a különösen heveny magyarságot bizonyára az okozza, hogy ezek a törzsek már eredetileg is egytől-egyig szoros rokonságban voltak a magyarsággal. A legújabb vizsgálatokból tudjuk például, hogy a kunok tőlünk függetlenül is éppúgy hunszármazékok, akár mi. Ilyenek a jászok és besenyők, valamennyi törökös nép is. Szóval az összeolvadásnál tulajdonképpen rég elszakadt testvér talált a testvérre.

Csakhogy ők három-négyszáz évvel később jöttek ki az ősi jellemformáló telepekről. „Egy kicsit lekéstünk a honfoglalásról”, mondta egyszer Györffy, a kunok utolsó szellemi fejedelme. Ha a magyarság emlékezést jelent, ők három-négyszáz évvel eredendőbb magyarok.

És ha a magyarsággá vegyült két nagy népet: azt a hajdani törököst és ugorost apához és anyához hasonlítom, fokozza ezeknek a négyszáz évvel közelibb magyaroknak a hatását, hogy mind jelleg dolgában erősebb hatású részhez, a törököshöz tartoznak.

Szerintem hát innen ez az iránszag rajtuk, ez az egyszerre oly lehűtő és szívforrósító szittyaság. Szabad még egy személyeset szólnom? Úgy nézek rájuk, ahogy hajdanában testvérbátyámra néztem. Én jártam iskolát, ő nem, szellemiek – már tanulással megszerezhető szellemiek – dolgában tehát alattam kellett volna tudnom, de mégis fölfelé néztem rá: ő volt a nagyobb; a család dolgaiban súlyosabb szavú; már apánk életében is afféle apahelyettes. Különben – most emlékezem csak rá – véletlenül szintén olyan villogó szemű, sudár termetű volt, olyan igazi besenyő.

Mert hisz – erre is csak most emlékezem – mi is besenyő vidékről vagyunk!

Ezzel már fejezném is be. Ha nem volna bennem még egy kis lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy – ha csak néhány karcsapásnyira is – én is úsztam az árral: ilyen faji dolgokról beszéltem. Ezt a művelt nyugati helyteleníti bennem. Ha már a barbár keletinek megadtam, ami a barbár keleti, hadd adjam meg a nyugatinak is a magáét. Jóformán egy mondattal megadhatom. Épp egy különös nyugati szokásra való hivatkozással. Mint annyiszor már, ismét sikerült megcsinálnom, hogy miközben látszólag a keleti árral úsztam, frissességemet onnan kaptam, hogy közben a nyugati ár is vitt: tulajdonképpen mind a kettővel úsztam. A két ár egy irányban folyik, vannak ilyen csodák. Mindig is egy irányban folyt. Sőt a nyugati jóval előbb indult, mint a keleti.

Hol voltak a keletiek az eredetkutatástól, amidőn a nemzetileg olyan egynek látszó népek, mint például a franciák vagy angolok kínosan számon tartják származásukat? Üssön fel az ember akárhol egy francia irodalomtörténetet, vagy versgyűjteményt: az ötsornyi életrajzban is ott van, hogy a szerző breton-e vagy provanszi, vagy picard, vagy hugenotta-e (mert ott már az is fajta). Sőt ott van pontosan az is, ha az apa véletlenül auvergne-i, vagy az anya gascogne-i (burgund, savoyard) volt. Ott ragyog még a dédapa külön normandsága is. Ez ellen a lelkes gyökérásás ellen hajdanában Gide lelkesen síkraszállt, a híres „jegenyepör” során. (Egy elírásból keletkezett, hogy a jegenyét nem szabad átültetni.) Közben alig győzte emlegetni protestáns őseinek már-már hálószerű szövevényét. Hogy ő hányféle törzsből származik, s mégis ő az igazi francia, s nem az az egyágú Barrès! Hogy minél több a gyökér, annál biztosabban áll a fa; csak a föld legyen ugyanaz!

Pontosan erről beszéltem én is.

Író bírálhatja az írót, támadhatja is. Támadhatja persze a kritikus is. Zavar akkor keletkezik, ha az irodalom dolgába olyan beszél bele, aki se nem író, se nem kritikus. (Mert az olvasó, az csak szavaz.) Vannak helyek és korok, amikor szinte más se beszél bele, amikor a közönség és a betűüzlet sajátos társulása csak ilyeneknek ad szót. Ilyen hely Magyarország, ilyen kor a mienk, körülbelül Arany halála óta. (A közönség, az olvasók, vagyis a tömeg, vagyis a köztudat felé egy Hatvanynak, Zsolt Bélának, Nyisztornak, Banghának mindig eredményesebb volt a szava, mint Adynak, Tóthnak, Juhásznak, Babitsnak.)

Mit lehet itt tenni? Hogy szerezhetjük vissza az irodalom tekintélyét, hogy marasztalhatjuk le a falkát a karaván mellől? Állítsunk vizsgát arra, hogy ki író, s ki nem? Kérjük mi is a közösség, az állam védelmét, illetve beavatkozását? Mindez felesleges. Az idegen anyagot mi is kizárhatjuk. Épp csak egymást kell tudnunk megbecsülni.

 

*

 

Mivel mérjem, hogy egy társadalom jó-e vagy rossz? Hadd találok ki egy új valutát: munkaörömnek hívnám. Először azt szeretném vele kifejezni, mennyi egy-egy ember életében az örömmel, a jókedvű füttyel, a faragás vagy reszelés kéjétől felvont szemöldökkel, fog közé dugott nyelvvel, a megelégedettség kézdörgölésével végzett munkaóra. Nem az akárhogy rááldozott munkaidővel, hanem némileg kiegészítve Marxot, csakis az ilyen jókedvűen eltöltött munkaidővel mérném a termelvények értékét. Aztán azt mérném – s ez volna a döntő –, mi idézi elő az örömet, vagyis munka közben ki milyen ösztönét elégíti ki. Ehhez kellene igazodni a társadalomnak.

Munka közben a szobafestő fütyül, a bankigazgató nem fütyül. Legfeljebb füttyent, de isten őrizzen ettől a füttytől: aki hallott ilyet, tudja, pontos mása a gyanús külvárosokban fel-felhangzó jeladásnak. Világos bizonyítéka ez annak, hogy munka közben a szobafestő nemes ösztönt elégít ki, a bankigazgató nemtelent. Ha minden rendben, éppígy fütyöl vagy sziszeg dallamosan rajztáblája fölé hajolva a mérnök, üvegcséjét emelgetve a vegyész, ólombetűket válogatva a nyomdász, továbbá az utcakövező, a szabó, az órás, a hentes és a kalapvasaló. A Hova lettél édes völgyünk szerzője szerint munka közben még a bányászok is fütyülnek, ha különben minden jól vág. Ezek tehát értékes munkát végeznek, örömük a teremtés öröme s az értelemé. Semmiképpen nem fütyülnek munka közben: a lakáj, a kettőskönyv-vezető, a bíró, a miniszter titkára referálás közben, a kereskedő, a parlamenti szónok, a nyilatkozatra kért államfő, a besurranó tolvaj, az egészséges elméjű hóhér. Felesleges volna titkolnom, hogy kedvező előjelnek veszem, hogy e sorok írása közben orromon át dallamos mormolást hallatok. A munka társadalmi mineműségére lényegbe vágó ismertetőjel, hogy a szépen kizöldült, kapálnivaló kukoricatábla előtt a napszámos néha dúdolást, a hozzájuk érkező ispán dohogást, az ő hegyébe is érkező gróf pedig csaknem mindig különös krákogást hallat, az erély fészkéből, a torok aljából. Összefoglalva tehát: a munkában is csak a jó és nemes ösztönnek adható érvényesülésre alkalom. Q. e. d.

Szemkáprázva lépünk ki a templomból, nemcsak a hirtelen nekibátorult márciusi fény miatt: a középkorból lépünk ki, Magyarország legszebb középkori épületéből. A varázslat kint még fokozódik. Bal kéz felől lent a völgyben egy pajta magas s féloldalt csaknem földig érő zsúpteteje, amilyet utoljára Brueghel festett. A templomdomb peremén állunk, a hajdani cinteremben, a kis falu – melyet jámbor földmívesek és gelencsérek laknak – félénken lapul a hegy lábához. Jobb kézről az apátúr hibátlan tisztaságú és tekintélyű háza. A pillantás mérföldekre száll az enyhe táj felett. Mi hiányzik még a középkorból? Ebben a pillanatban egy csizmás férfi szalad föl a dombra, a dombról a toronyba, és félreveri a harangokat. Tűz van.

A félrevert harang kedves csengése dallamos, inkább megnyugtató hang, de a falu, Ják – egyszerre megpezsdül. Így magasból nézve egy filmrendező se nyújthatna tökéletesebb képet a megbolydulásról: kapuk csapódnak, emberek, asszonyok, gyermekek futnak – – –

[A kézirat megszakad. – A szerk.]

Magyarország olyan lehetőség előtt áll, mint a középkor óta sohasem. Ha a keleti és nyugati erő, a szláv és a germán egyszer nem a mi hátunkon-mellünkön át nyomakszik egymásnak, hanem a fejünk fölött… Ha a rókafogta csuka, csukafogta róka módjára évtizedekig lefogják egymást… Váratlanul mekkorát emelkedhetünk. S ha Japán és Amerika is ilyen csuka-róka viszonyba keveredik, s Anglia visszaszorul Európába. Micsoda egyensúly, a kis népek milyen felnyúlása. E kis népek közül ki van most talpon? Köröttünk a cseh, szerb, román, szlovák, horvát kuglibaba halomban fekszik, ott fekszik a lengyel is. Mennyi alkalom, ha talpon ér bennünket az a pillanat, amidőn az lesz az élelmes, a telhetetlen Amerikának, ami egykor Rómának Görögország volt! Lélegzetünket visszafojtva kell élnünk.

K. vallomása: a többi divatos szörnyű kacattal, korunk tévedéseivel együtt a pizsamát is ki kell hajítani az ablakon. Valami nyugalom akkor költözik az ember szívébe, amikor túl a negyvenen lába minden érzékiség nélkül keveredik el asszonyi lábbal a közös nagy ágyban és közben a bölcsőből vagy gyerekkocsiból még csecsszopó ivadékai lélegzését hallgatja. Ekkor kezd némi bátorságra kapni e földön.

Mentsük meg elkallódó pusztai tehetségeinket!^*

Amit nemzedékek elmulasztottak, azt akarja most néhány lelkes ember pótolni. Az ő sorukba állnék be én is ezzel a pár sorral. Annak a nemes mozgalomnak az ügyét szeretném segíteni, amely a tehetséges, de szegény pusztai fiúk taníttatását tűzte ki célul.

Rengeteg ilyen tehetség van.

Restelkedve hozakodom elő a magam példájával. Népi írónak számítok, népi tehetségnek. Pályámat valóban az indította meg, hogy már a tanyai iskolában felkeltettem egy-két ember figyelmét.

De az én figyelmemet is felkeltették egypáran. Társaim, akikkel egy padban ültem, ott a dobogó alatt. – Azok a társaim, akik – határozottan emlékszem – minden tekintetben fölöttem voltak, jóval „tehetségesebbek” voltak nálam. Isten tudja, miért nem figyeltek fel rájuk azok, akik engem észrevettek.

És ezekből semmi sem lett. Illetve az egyikből első béres lett, a másikból igáskocsis, a harmadik a vincellérségig vitte. Az nem lett belőlük, amire tehetségük rendelte őket.

Lelkiismeret-furdalással gondolok rájuk.

Először azért: miért én, s miért nem ők? Aztán: mit vesztett bennük a társadalom! Olyan ez, mint ezer s ezer hold vetetlenül hagyott televény. Mint Brazília tengerbe hányt híres kávéhalmai.

Szívemből üdvözlöm azokat, akik most Dombóváron is felkarolják ezt a mozgalmat, amennyire tudják, gátat vetnek ennek az őrült pazarlásnak.

Az én lelkiismeretemen könnyítenek. – Rengeteget írtam életemben. Első alkalom, hogy szülőföldemnek írok. Boldog vagyok, hogy e sorokon át először is e mozgalom híveinek nyújthatok kezet. Fogadják baráti kézszorítással is, de úgy is, mintha maga a láthatatlan nép nyújtana hálás jobbot feléjök, s mondana előre is köszönetet.

A Szabad Szó értekezlete arról, hogy belépjünk-e a Parasztszövetségbe, s ha igen: külön földmunkás-szakosztályt alakítsunk-e. Nagy vita. Első eset, hogy a parasztkiküldöttek közt lányok is vannak. Elég éles ütközet után Suba Mihály segítségével a mi álláspontunkat fogadják el: külön földmunkás-szakosztály lesz. Holmi elnökként végül én vezettem a vitát. A szünetben kaptam a legmeghatóbb bejelentést. Az egyik felvidéki megbízott közölte, hogy hozott két kiló grízes lisztet, két kiló kenyérlisztet és valamicske krumplit a népi íróknak.

Itt volt Nagy Imre, a költő (apró kis ember), folyton a lányokat nézte, különösen Kutrica Gizellát (szemüveg, krokodilbőr cipő, kézitáska, szép okos arc – napszámoslány). A szünetben Túróczival beszélgettem (ha ősmagyart faragnának, őt mintázhatnák). Ő emlékeztet, milyen beszédet mondtam tavaly ilyenkor. (Mindig a Mezőgazdasági Kiállításkor van a gyűlés, az olcsó vasút miatt.) A szünet után Nagy Ferenc beszélt. Mennyit tisztult.

Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. Legfeljebb kapcsolódásuk foglalkoztat néha, illetve mosolyogtat meg. Az, amit már én keverek ki belőlük. Tegnapelőtt este F. azzal jött meg: A. férje biztos forrásból tudja, hogy figyelnek engem, figyelnek mindenkit, aki valaha Oroszországban járt. A politikai rendőrség figyel! A kémelhárító osztály! A hírt azon nyomban elfeledtem; az „esemény” (Flóra aggódása s küszködése, amíg megmondta a hírt) ma délben merült fel bennem, már bájos emlékké finomodva.

Buday ugyanis-régebbi ígérete szerint – hozott csopaki gyümölcsösükből vagy harminc mandulafát (csemetét), jó kétmétereseket; azt hoztam el tőlük s vittem haza. Nagy takaróba voltak bugyolálva a fák, jókora tere volt. Persze csak szemre, mert ezek a csemeték nem nehezek, de szemre aztán igazán sokat mutatott. Gyalog, a vállamra vetve vittem végig a Lánchíd utcán, az Alagúton. Akkora volt, mintha egy öles termetű mészárost cipeltem volna abban a zsákban ott a vállamon. Az emberek csodálkozva néztek rám, s tértek ki utamból.

Ha az embert „figyelik”, az azt jelenti, hogy követik az utcán is, mindenütt nyomában járnak. Az óriás csomaggal a vállamon ekkor ötlött szembe: mit szólná ehhez, aki követésemmel van megbízva, s mit jelentene erről? De aztán ezt is elfeledtem; az a gondolatsor kapott el: „úriember” létükre kiknek szabad ma ilyen terhet cipelniök az utcán? Nekem nyilván költői hírem ad jogot erre: enélkül tán hivatalnoki állásomból is elbocsátanának; e joggal (hogy a művész, az „más”) bizonyára Baranyai is megértő mosollyal nézné küszködésemet ezzel a halom fával; olyasfélét érezne, mint egy vers olvasása után: bohémpacsulit és zseni-szentszagot. Holott a fát igazán csak azért vittem vállon, mert nem volt más megoldás.

Még nincs vége az eseménykrisztallizációnak. Ma délben felhívott Kovács Imre. Behívták; mint tavaly is, nekem akarja átadni a Szabad Szó szerkesztését: találkoznunk kell. Most a múlt héten Gyümölcsoltó Boldogasszony napján az idei paraszt-összejövetelen megbeszéltük ezt a lehetőséget is. Rögtön találkoztunk, eljött Farkas Ferenc is. A részletkérdések megbeszélése közben egyszerre valami mosolygási inger környékezett. Később – már hazafelé menet – eszméltem rá, mi is volt. Szó esett az óvatosságról is; erről beszélvén eszembe kellett volna jutnia annak, amit Flóra oly aggodalommal közölt (hogy figyelnek). Ugrással a gondolatsorban az jutott eszembe, milyen üdítően humoros jelenet lett volna: én vállamon a takaróba pólyált gyümölcsfákkal, s mögöttem valami hivatalos személyiség, amint éppen néz. Ez a hivatalos személyiség azonban akkorra Quandt lett, Baranyai helyettese.

Hogy lehet egy írót „kisajátítani”? Politikai pártjaink vetik egymás szemére, tehát nyilván végzik is, vagy legalább szándékolják. A jobboldal évtizedekig Ady „kisajátításával” vádolta a balt; a baloldal pedig szintén ezzel vádolta a jobbot. Ilyen különös harc kezdődik most József Attila körül.

A költő művét lehet magyarázni, lehet boncolni is még rejlő titkaiért. Ez nemes feladat. Lehet védeni is, méltatlan támadói vagy bemocskolói ellen. Bár ezt maga a mű is elvégzi, sajátos fegyverével, az idővel.

De a költőt leginkább tisztelni és élvezni lehet, pártra és osztályra való tekintet nélkül. Mint a holdra, a napra, az égre, a költőre mindenki föltekinthet, hogy megnemesedjék tőlük. A költők olyanformán oszthatók és felezhetők, mint a Göncöl vagy a Fiastyúk.

Pekár esztendőkig sajátítgatta, ülte meg Petőfit a hasonló nevű társaság elnöki székében. Ártott ez Petőfinek? Ijesztő volna csak elgondolni is, hogy Petőfi olyan gyenge lábon áll.

A pártok kisajátítgatása és a kisajátítás ellen való heves tiltakozása azt rejti magában – azt az önteltséget –, hogy egy költő bármiben is rájuk szorulhat.

Kitartok az ellentétek összeegyeztetése, az ellenfelek összebékítése mellett, már csak azért is, mert emiatt kapom a legtöbb támadást. A dicséret ebben a társadalomban engem inkább zavar, utamat téveszteti… A legtöbb irányt – hogy hol is vagyok, s merre kell mennem – ütésből és gáncsból szereztem. S biztatót is, sőt segítséget is. Olyanféleképp, mint a pisztráng és lazac, amely élete nagy célja felé a sodrással szemben halad.

Vagy mint a vitorlás repülőgép: széllel szemben, elegánsan. (Vagyis zivatarral szemben már nem? Akkor inkább félreállni? Az irodalomban a „vihar” mindig – így van – olyan, mint a túlerős színpadi égzengés, ripacsszerű. A szellem és a dörgés két külön világ. A szellem világába – nem véletlen – rendszerint kívülről dörögnek be. A szellem ilyenkor valóban kimegy a másik oldalon. Gyávaságból? Jó ízlésből.)

 

*

 

Író vagyok, nehéz a föladatom. A léleknek, tanultam, az Úr színe előtt számot kell adnia egész lenti, földi életéről. Hogy tudja megcsinálni, honnan kap elég erőt és tehetséget a pontos emlékezetre, a még pontosabb megfogalmazásra, vagyis mindarra, amit gyűjtőnéven írnitudásnak nevezünk, mióta az ihlet szót szégyelljük? A föladatom már itt a földön ilyen számot adás mindarról, amit láttam és tapasztaltam. A népről is, amelynek életemet, anyanyelvemet, gondolataimat köszönhetem, csak úgy tudnék számot adni, mint egy csodálatos, de azért valóságos utazásról: tárgyilagosan.

A külvilág eseményei, a szinte kézzelfoghatók folynak ki leghamarább ujjaim közül. Türelmem nincs feljegyzésükre. Nem azért, mert lebecsülném őket. Azért, mert a puszta külsőség följegyzésével tulajdonképpen semmit sem jegyeznék föl. Mily kevés idő már egy hét, a legzsúfoltabb történésű is! Erőltetnem kell a fejemet, hogy csak fölidézzem is, ami velem esett meg. Holott ezek az események önmagukban fontosak voltak, sőt érdekesek is. A léleknek nem volt hozzájuk köze? Volt, de másképp… nem azon át, ami följegyezhető. Hétfőn Kállayval, a miniszterelnökkel beszéltem (Cs. Szabót is magammal vive, legyen tanúm, mi mindenről s hogyan beszélek miniszterelnökkel; a Csillag-ról beszéltünk). Szerdán a Margit körúti katonai fogházban Kovács Imrét látogattam meg (beszéltem ügyében Máraival is, igen szépen viselkedett), láttam Bálint Györgyöt s Cserépfalvit is. Csütörtökön Oláh Györggyel találkoztam Kovács Imre ügyében: közbenjárásra kértem őt is. Igen készséges volt; „értelmes ember” állapítottam meg, miután meghúztuk a határvonalat, amely örökre elválaszt bennünket egymástól. Tegnap Kereszturyval találkozó a Nemzetiben, már a lap ügyében. Beszéltem Németh Lászlóval s Máraival is. De megragadok mindebből valamit azáltal, ha följegyzem? Nem őrzi hívebben a lényeget a lélek a maga titkos és csak az ihlet teremtő visszaemlékezésében olvasható írásával? S mi az ilyen események hierarchiája? Csütörtökön különben új könyvem is megjelent, egész délelőtt azon kellett gondolkodnom, kinek küldessek belőle.

 

*

 

Milyen kevés maradna meg abból a sok kedvességből, tréfából, ami Marika (Ika) körül történik, ha papírra akarnám rögzíteni.

Nem látja a fáktól az erdőt – ez a német közmondás, német észrevétel. Te, szegény magyar ezt a három fát is erdőnek nézed.

A szocializmus kölcsönképp kivett néhány gerendát Nietzsche épületéből. Erre az egész összedűlt.

A kereszténységből mindent elhordhatnak, két ágasfán is megáll (a tennivalón s a jutalmon): Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat… és: az én országom nem e világból való.

 

*

 

Ebben az emberben az a kellemetlen, ami a bolhában: száz helyen érzi az ember, amikor már rég nem mozog.

Utazás Kolozsvárra. Reggel hatkor Márainál. Beteg. Lola tartóztatná, de jön mégis. Taxi. Az előcsarnokban Gulácsy Irén két vadászruhába öltözött inasa, elöl. A vonathoz mentünkben mögöttünk. Keresztury, Cs. Szabó, Márai s én egy fülkében, aztán Lőrinc, Klára, Simonffy Margot és a minisztériumiak, Kozocsa, Eszterhás. Igen kellemes utazás, sok tréfa. Nagy István, Sinka, Tersánszky a vonaton. Átmentem hozzájuk, soha ilyen jól nem értettük meg egymást. Három óra felé Kolozsvár. New York, mosakodás. Cs. Szabóval, Kereszturyval a Farkas utcában, a Kollégium, a Bástya. Tréfálkozás a csupa híres házról. A Ferences zárda, már Máraival. Séta. Este Bagolyvár.

A könyvnap megnyitása. Séta. Ferences kolostor. Ebéd a Központiban. Szombathelyiék bevonulása. Márai üdvözli. Távozáskor a segédtiszt utánunk jön, hol van a mi sátrunk. Nincs. A székesegyház előtt.

Kora délután a Fő téren fölállított könyvsátornál álltunk. A téren át katonatisztek csupa arany és csupa nikkel csillogású csapata jött felénk, elöl néhány magasabb rangú, hátrább – érezhető rangsor szerint – a kíséret. A vezérkar volt, Szombathelyivel az élén.

Márai elébe ment, őt már régebbről ismerte. Szombathelyi is kilép: középkori seregek találkozása. Bemutatkozás. Magas, feszes, tekintélyt tartó, de szellemi hódításra is törekvő embernek mutatkozott Szombathelyi az alatt a néhány perc alatt. Nyílt arcú, művelt fej.

Mindnyájunkhoz volt szava. Vizsgázott is, kitüntetést is osztott: jártas az irodalomban.

Nekem a kimértnél is jóval többet mondott. Igen fontos tünetnek mondta a falukutató mozgalmat, a népfőiskolákat. Föl kell tárni a nép helyzetét; bele kell emelni a népet a nemzet életébe. Még a Puszták népé-re is volt egy elismerő bólintása.

Hirtelen azt éreztem: ajtó nyitható; rendkívüli alkalom kínálkozik; bántani fog – mert majd gyávaságnak érzem –, ha nem élek vele.

Megköszöntem az érdeklődést, de rögtön a többi „népi”-ek nevében is. Munkájuk sok küzdelemmel jár, veszéllyel is. Közülük a legfiatalabb, egy igen nagy tehetség súlyos helyzetben van. Épp a vezérkar börtönében. Kovács Imrének hívják. Azt kérjük: vizsgáltassa fölül gyorsan az ügyét: az az ember jóhiszemű, csak félreértés keverhette vád alá.

Komoran nézett rám Szombathelyi, de nem szakított félbe.

Aztán a többi írón jártatta meg a tekintetét, kérdő várakozással.

Hitelesítő főbólintásokat kapott. Cs. Szabótól, Szabó Lőrinctől még néhány kiegészítő szót is.

 

*

 

[Ide írom utólag a folytatást: Alig két hét múlva Pesten küldönc hozta levél hívott a Várba, a vezérkari épületbe. Szombathelyi fogadott, jó fél órára. Átnézte Kovács Imre iratait. Felelősséggel merem-e állítani, hogy – ezután is jóhiszemű lesz? A következő hét egyik délelőttjén Kovács Imre lépett be déli munkahelyemre, a Szabadság téri Florenc kávéházba. S még egy adat. Mikor Szombathelyit háborús bűnösként népbíróság elé állították, tanúvallomásra jelentkeztem, s szóltam Kovács Imrének, csatlakozzon hozzám. „Politikai félremagyarázásra vezetne” – mondta. De azt megígérte, hogy szavaimat – ha engem miattuk támadnának (ami az addig tapasztaltak után várható volt) nem fogja megcáfolni. Ért támadás – még a Ludas Matyi-ban is, karikatúra formájában (elöl én és Zilahy – ő is ott volt tanúként –, mögöttünk síró özvegyek) – de cáfolni mégsem kellett. Szombathelyit nem ítélték halálra (csak tízévi börtönre). Később mégis kiadták a jugoszlávoknak, azok végezték ki, állítólag igen kegyetlenül, Újvidék retorziójaként.]

Délelőtt a város nézése. Cs. Szabó édesanyjánál. A református templom, a Farkas utcai, belülről. A különbség az erdélyi és a dunántúli protestánsság közt. Találkozó az Erdélyi Körben. László Dezső. Vita Sándor és Veres szerencsétlen felszólalásairól. Márai vet a kínos ülésnek véget. Legalább negyvenen voltunk, sör, pogácsa. Népiesek, urbánusok vegyest. Féja Cs. Szabó mellett, én Márai és Nagy István közt.

Az előadás.

Bankett. Meglépés a New Yorkba. Féja, Harsányi. Tamásiékhoz. Reggel háromnegyed négykor gyalog a sétatéren át.

A Házsongárdi temető. A románok kitették az első sorokból, a főútvonalakról a magyarokat, és a saját halottjaikat tették oda. Teleki Józsefné sírján szép szobor: olvasó nő. A híres erdélyi furfangról és életrevalóságról kérdezősködnék Cs. Szabótól: éppen a temetőben: a környezet nekem ilyen gondolatokat sugall. Az egyik kripta bejáratán szabályszerű ügyvédi táblát látok, szokásos zománcosat; látszik, hogy a városi lakás kapujáról szerelték át ide. Így hát nem kérdezősködöm. Aztán nézzük Bölöni Farkas síremlékét, csak a karcsú, magas oszlopot, mert a tetején levő mellszobor benyúlik a fák lombja közé, a levelekkel becézteti magát; tán ez a legszebb síremlék, amit eddig láttam. Aztán már lefelé menet egy kis tűnődés az igazi, hamisítatlan balkániasságon, azon, ahogy a város átmeneti urai a főútvonalakon eltávolították a régi százesztendős sírokat, és a maguk hangos síremlékét rakták oda. Megindító, mint minden félresikerült, ízléstelenségbe csúszott naiv erőfeszítés. Mennyire megmutatja az embert. Szegény Laforgue tollára való parvenü halottak. Majdnem könnyet ejtek értük: ott sincs pihenés?

 

*

 

A Farkas utcából kiindulva már harmadszor járjuk be Cs. Szabóval, Máraival, Kereszturyval a várost. Igen, meg van ez érve, mint egy szép tajtékpipa.

 

*

 

Író vagyok, szégyenkezem.

Majdnem hogy vezekelni szeretnék. A mesterségek azzal vizsgáznak, hogy elmélyednek föladatuk terveiben. A jövő terhe üres frázis, de a gond, amelyet egyre több mérnök, orvos, közgazdász mostanában lelkén visel, napjaink vigasztaló valósága. Ha melléjük állok, egy kicsit gúnyosan is, fölényesen is néznek rám, majd hogy végig nem mérnek. Szemükben az a kíváncsiság ül, hogy eszelős üvöltéssel mikor harapok már én is valamelyik társam lábikrájába, mikor denunciálom tegnapi fegyvertársamat az olvasók és a hatóság előtt kommunistának, mikor követelem pályatársaim csontjait trónusnak alám? Irodalmunk ma ezt míveli. Kiigazítom: irodalmunk egy része.

 

*

 

Tehessek még egy vallomást. Húzódom a sikertől, e kor elismerésétől. Aki elismer, az képviseletet ad, képét adja hordani. Nem kívánom e kor képét hordani. Annál már mégis hiúbb vagyok, hogy ilyen tűnő fényért fáradjak.

 

*

 

Őszi borult ég. Mintha a nap teljes erejével ennek a hatalmas fának sárgapiros lombjaiból sütne ki.

 

*

 

Az író sokkal falánkabb ördögöt hordoz magában, hogysem valaha is nyugta lehessen. Nem irodalomból élek. Legkevésbé abban „pihenek”, amidőn kenyérkeresetem szabadságra enged: szinte rohammal pótolnám ilyenkor az írói függetlenség fejében odadobott esztendőt, a balatoni csónakba fektetve is zakatol a fejem.

 

*

 

Irodalmunk bírja már a kritikát, de a rágalmat még nem. Szellemi életben a rágalom úgy röpül a fül mellett, mint a nagyvárosok egyéb útszéli szennye. A mi falusi szellemi életünkben, ahol előbb-utóbb mindenki ismeri a másikát, a rágalom megülepszik a lélekben, családi bosszúféle lesz. Az inasok és háziszolgák szájalásából nemzedékek háborúsága válik. A rend kívánja hát, hogy ezeket a kietlen segédhadakat eltiltsuk a bajokozástól, a felelőtlen perpatvarkodót visszaparancsoljuk az alsó udvarba. Magyarán: az ilyenfajta újságírót kiparancsoljuk az irodalomból.

 

*

 

A kelet-európai fül a Marseillaise csattogásából, ha francia zenekar játssza, a menüettet hallja ki, valami finom táncolhatnékot. Hogy mi van ebben a dalban, azt csak az tudja, aki hallotta már tüntető dorozsmai földmunkások ajkán. Vontatottabban, egy kicsit szinte sántán lejt, de minden üteme egy apróbb kazánrobbanásnyi hangot vet a levegőbe. Hogy énekelhette ezt a dalt egy vágtató burját-mongol lovas különítmény, vagy egy arab szabadcsapat? S milyen szövegre? Éneklik a dalt dél-amerikai kávéültetvényeken dolgozók és munkanélküli ausztráliai gyémántbányászok. Ha a múlt század végén egy francia admirális kikötött Hongkongban, az ünnepi zene hangjaira a távoli teherhajók fenekén a kínai dokkmunkások karjában megrándult az izom: azt hitték, Marat vagy Cabet érkezett meg: a szabadság, ha százéves késessel is. A franciák gyönyörű népjelleg-antológiát készíthetnének, ha összegyűjtenék s egybevetnék, hogy a világ különböző népei hol nyomtak egy kicsit Rouget de l’Isle dallamán, hogy idomították fülükhöz – temperamentumuk legérzékenyebb szervéhez – ezt a különös éneket.

Azt már láttam – tréfálódzott Osvát –, hogy az egyik szép nő a másik nőről is elismerte, hogy szép. Láttam – ritkábban – költőket is elismerni egymást. De hogy az egyik szocialista a másikáról elismerte volna, hogy az is igazi szocialista, azt még nem láttam. Pedig szemmel tartottam őket is.

– Természetes, feleltem. Az emberiséget megváltani sugallat dolga, isteni küldetés vagy felbiztatás. Elképzelhető, hogy egyszerre két prófétának súgjon valamit az Úr? Az talán még igen. De hogy mindkettőnek szó szerint ugyanazt súgja? Mellesleg felesleges is volna.

Természetesen ez is csak tréfa volt. Másképp, mint tréfálkozva nem nézhetném azt a tünetet sem, hogy a magyarság új taglalóinak jó része is ilyesfajta sugallat hatására beszél, prófétáskodik, s irtaná – a hamis és gonosz irtásának ürügyén – elsősorban egymást. Én nem vagyok magyar? Isten látja lelkem, senkire sem haragszom. Származásomban nyilván ez a leggyanútkeltőbb.

Át Földvárra, uzsonna Némethéknél, Flóra vissza, Cs. Szabó, majd Ella távozása után séta Szárszóig. N.-nél alszom.

Reggel hatkor indulás. Lepsény. Újból vonatra Kiscséri pusztáig. Onnan egy kilométernyi út végén emberlóréval Felsőtarnócáig, fél tizenegykor. Gyalog Alsótarnócán, Jánosmajoron épp délre Ődönpuszta. Kata néni, Feri, a kert. Ebéd után előbb a puszta, aztán cséplés, szántóeke. Este túrósgombóc (Némethnek).

Dég. Balogh János. A nyolcszáz holdas park. Du. Szilas, Németh Péterék; Mili a Zarubay Teri nénin, Babayékon, Kállayékon át rokon. Bejártuk a falut. Farmkeresés.

Autón Simontornyára, Pethes Józseffel. Kiss doktor. A vár. Gyűjtemény, könyv. Botanika. Du. vissza gyalog. Ozora nem. Vita: az „[olvashatatlan – A szerk.] tágítás vagy önálló érlelődés”. Este pap, jegyző.

Középbogárd, tizenegyre. Keserű Béla, Ferenczy Pista. (Ozorai szőlőhegyen szüret.) Dég. Lóré, a talált kisgyerek, a színészfeleség. Szotyola fröcsög-nyüszög). Enying, Földvár. Tihany.

Freud óta nincs számottevő lélektani fejlődés, immár negyven éve. Oly hatalmas volt ő, illetve a lépése? Ő nem, a lépés igen, így mondhatnám. Marx és társai óta mi történt a szociológiában? Elméletileg alig valami (a gyalulatot, a tapasztalatot meg a történelem adta). Hogy lejjebb ugorjak, elképzelhető további fejlődés az európai zsurnalizmusban, a 19. és 20. század nagy műfajában? Csak visszafordulás lehet, az egészségesebb alapok felé. Megállt – az izmusok nagy spekulációi után – a festészet is.

 

*

 

Van valami szomorú anakronizmus abban, ha egy forradalmár megőszül. Ha a pimasz jövő így becsapja. Ilyen láthatóan felszarvazza.

 

*

 

Azt hiszem, még Móricz mondta nekem egyszer a villamoson: L’art pour l’art? Én is azt űzöm. Vettem egy lovat, alaposan becsaptak vele. Még aznap megírtam, és megkerestem, amennyivel becsaptak.

Mindenesetre mondhatta volna: művészi fogásként élvezte s honorálta a szenvedés és szenvedély műfogásait.

Hősök és janicsárok^*

A Szabad Szó írói és hozzászóló olvasói tán nem is sejtik, milyen mélyre nyúltak együnk-másunk lelkében, amikor újból fölvetették a régi gondot: taníttassa-e legértékesebb gyermekeit a parasztság, neveljen-e urakat, de idegent belőlük, vagy pedig tartsa meg saját soraiban, de a régi nívón őket. Azokról beszélek, akiket már taníttattak, akik már kikerültek. Azokról, akik hívek akarnak mindenütt maradni, akik hallani is restellik, hogy „kikerültek”.

A parasztságnak ez a gondja egy nagy közösség tragédiája. Ez könnyebben elviselhető, de a népre természetesen végzetes lehet. A kikerültek helyzete épp ily tragikus. De tragikusságában – sőt tán épp abban – hasznára lehet a közösségnek.

Emlékszem Gárdonyinak egy szép novellájára. A falusi tanító rendkívüli tehetséget lát egyik tanítványában, azon gondolkodik, hogy beszélje rá az apját: ne hagyja ezt a fejet parlagon. Aztán elképzeli, milyen sors is vár a fiúra is, az apára is, ha a vállalkozás sikerül: látja a paraszti apa esetlenségét a fiú úri barátai közt (a feléje kínált tárcából kimarkolja az összes szivart), látja a fiú pirulását apja akaratlan modortalansága miatt; szóval látja azt a rengeteg ellentétet, bajt, keserűséget, amelyet nem a fiú „árulása”, hanem pusztán a kétféle életforma különbözősége okoz; épp ezért lemond arról, hogy rábeszélje az apát: elrabolná tőle a fiát, úgy érzi. Igen helyesen.

Az irodalom, vagyis az érzés általában azt tanácsolja: otthon maradni. Erdélyi József visszasírja a gyermekkori Gyepést, úgy érzi, ott jobb élete lett volna: sírban pihenni is ottan vágyik. Bevallom, az én tollamra is, ha szabadjára eresztem, folyton ez a „jobb lett volna” érzelemvilág tolul, pedig magam is világosan tudom, hogy 1. nekem sem lett volna jobb (mert akkor visszamehettem volna minden percben), 2. az otthon maradtaknak sem jobb így otthon, ahogy van (mert ők is minden percben eljönnének). Holott ráadásul nekem aránylag még elég jó volt: apám már kovács volt, a „nép”-be vissza mindig a juhász és zsellér nagyapákon át űzött visszatérésre a vágy – vagy valami bűntudatféle lelkiismeret-furdalás.

Igaz az érzés valósága is, és ahogy szokott – s ami semmit sem von le érvényéből –, abban különbözik némileg az élet vaskosabb valóságától. Ilyen összeütközésekből is származik az, amit már említettem – tragédia.

Minden „felkerült” fiú helyzete tragikus. Nem is lehet más. Gondunk csak az lehet, hogy ez a tragédia ne a nép számára legyen végzetes. Hanem még az egyén tragédiája is segítse – bátorító vagy elriasztó példával – a népet.

Nem akadályozhatjuk meg, hogy ha mód kínálkozik, a parasztság ne küldje felsőbb rétegbe gyermekeit. Csak azt próbálhatjuk elérni, hogy ezek a felkerült fiúk ne janicsárok legyenek, ne árulók, ne önnön testvéreik sanyargatói.

Ez a súlyosabb és gyötrelmesebb feladat. Mert hisz a janicsárok sem maguk felelhetnek árulásukért. A parasztságból kikerült és elpártolt fiúk sem szörnyszülöttek. Éppen csak nem hősök.

Hisz apjuk, anyjuk kívánja, hogy minél igazibb úr legyen belőlük. Hisz a társadalom megköveteli, hogy olyanok legyenek, amilyenek nagyrészt valóban lesznek is.

Hogy mégis mások legyenek; konokul kitartsanak, azt csak olyan eszményi fogalmak kívánják, mint becsület, hűség, igazságérzet. Az egész népiíró-mozgalom alapja ezeken a fogalmakon nyugszik, különben csak nagyarányú klikk vagy zsákmányra való szövetkezés volna.

Tennivalónk csak egy lehet: úgy ereszteni el fiainkat, hogy ezeket a fogalmakat kövessék. Hogy tudják állni a sarat – a lelkük egyenességéért. Hogy inkább pusztuljanak el, hogysem árulók legyenek.

Így következhet be, amiről ma annyit hallunk, hogy a nép megfrissíti az egész társadalmat. Mert hogy frissítheti meg? A vérével, az izomerejével, az egészségével?

Mindezek szavak, s ilyenre nincs is szüksége a megjavítandó rétegeknek. Társadalomjavításhoz elsősorban erkölcsi felsőbbrendűség kellett minden időkben.

A Magyar Csillag és a régi Nyugat nevében mondok búcsúszót, mesterünk, Móricz Zsigmond, kedves Zsiga bátyánk. A régi küzdőtársak és az új követők tisztelgését közvetítve teszem le koszorúnkat, mint harci kitüntetést, elébed. A lankadatlan harcost, akit a valóság, maga a föld kényszerít és erősít a küzdelemre; a meg nem alkuvó vezért, a magyarság hadszínterének nagy ismerőjét gyászoljuk benned; útmutatónkat és legfőbb erősségünket. Úgy siratunk, mint hajdan a kurucok Vak Bottyánt siratták: olyan vezér voltál, aki a hadat is magad teremtetted. Túri Danitól Nyilas Misiig és Joó Györgyig légiónyi azoknak az eleven lelkeknek a száma, akiket te hívtál a világra. (Míg mások, akiknek a „te magyarságod” is kevés volt, fogyni és futni engedték a népet). Te így növesztetted a magyarok számát, ilyen sohasem múló, valóságosnál is valóságosabb teremtményekkel. Ez a sereg mindörökre él és elevenen viszi magával parancsolóját. Ady, Babits, Kaffka, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Osvát, Krúdy: társaid, a Nyugat fényes serege nyomában. Korán mentél el tőlünk, Zsiga bátyánk; még mindig nagyon kevesen vagyunk, még mindig sok új alkotásodra lett volna szüksége ennek az országnak, amely most lép történelmének egyik legnehezebb fordulójára.

Szomjasan kutattad a lélek átváltódásának, a szellem síron túli sorsának titkát. Mi, akik lelkünk jó részével szintén a teremtményeid vagyunk, arra kérünk, újulj meg bennünk; hited, bátorságod és erőd maradjon meg bennünk e földön is, ne hagyj el minket.

 

*

 

Ha azzal vádolnának, ha azzal az alaptalan váddal akarnának tönkretenni, hogy mondjuk tavaly, pünkösdkor Kanizsán egy fúróval agyonszúrtam egy levélhordót, az első gondolataim ezek volnának: Miért épp Pünkösdkor? S miért Kanizsán, miért fúróval s miért levélhordót? Honnan veszi a rágalom a valószínűségnek ezeket az adatait? Milyen elemekből s milyen erők nyomására ugrik össze egy hazugság? Olyan titok, akár az alkotásé.

Egy könyvkereskedő figyelmességéből belelapozhattam ma E. József új könyvébe. Az egyik lapon, nyilván becsületemnek a hatóságok előtt való öregbítésére közli, hogy Párizsban Károlyi gyermekeinek nevelője voltam, bizonyára igen bejáratos a hazaárulásért elítélt politikus otthonába.

Bár a keresztény alázatosság és javulhatnék, azaz penitenciatartás nógat rá, lusta vagyok ide másolni E. támadását. A lélek védelme meg ide kívánná az én cikkemet, amely a támadást kihívta. Majd azt a néhány mondatot, amit élőszóval a támadásra feleltem. (Egy zavaros passzus leszámításával kivételesen elég hű; „a Magyar Csillag előtt a magyar szót cserélgetni vörössel vagy zsidóval, ez olcsó szójáték”.) Mit mondhatok E.-ről? […] Nyugodt vagyok, tárgyilagosan olyasmit gondolok: tehetség ritkán szorult […] szűkebb lélekbe. […]

De azért mégsem jutok könnyen túl rajta, hiába tagadnám. Lillafüredre menet, ahogy a zsúfolt kocsin végignyomakszom, Dallos szinte a kondoleálás hangján próbál vigasztalni. Hallja ezt D. is, ültéből felszólal.

– Nekem is súlyos neheztelnivalóm van. – Ellened –, teszi hozzá, ahogy ránézek.

Bent a szállóban aztán kisül, mit juttatott eszébe, amikor E. támadását olvasta. Hogy miért hagytam ki őt a Dekameron első két kötetéből, amelyben pedig minden kortársa benne van? Mellesleg ő is benne van, csak a Csillag közölt hibás hirdetést. De erről nem szóltam. […]

Eddig csak az öregedésről tudtam, hogy kiugratja rajtunk a fajta jegyeit. A betegség is dédapánkká varázsol. Az ápolók fájdalmas arcáról látom, mennyit kellene szenvednem. Úgy tűröm – ez a szó rá –, akár egy paraszt. Most kezdem felfedezni képességeimet. Hetek óta fekszem. Magam is meglepődöm, milyen félelmetesen tudok lemondani, elviselni, beleegyezni. Most tudom, mi is rejlik e mögött az ijesztő szó mögött: passzív rezisztencia. Érzem, üvöltenem kellene – valóban, szinte illenék – a fájdalomtól, de szégyenlem. Viszont mihelyt elmúlik, azon nyomban elfeledem. A halálra sem félelemmel gondolok, hanem utálattal. Viszolygok tőle, ocsmánynak érzem, férfiatlannak: jellegzetesen asszonyoknak való dolognak. Úgy érzem, ha már rám kényszerítik, megvetés keltette némasággal fogom elviselni, férfiasan. Vigasztalódva gondolok apámra: ha mást nem is, meghalni azt tudott. Sose adott a külsőségre. De akkor mindent előkészítve és megbeszélve oly szertartásos külsőségek közt végezte dolgát, akár egy fejedelem: intett, hogy nyissák ki az ablakot, körülnézett, keresztet vetett, s egyszerűen, de épp azért végtelenül nemesen meghalt.

Dobozon