1941

Január 1.

Boldog új esztendő – ki emlékszik boldog esztendőre? ki volt már egy álló esztendeig egyhuzamban boldog? – álljon föl, akin betelt már ez a szép kívánság, amely ezekben a napokban mindnyájunk fejére úgy hulldogál, mint a kezdődő havazás, s amelyet holnap mindnyájan hóförgetegként kapunk majd nyakunkba. Egy nap, egy óra is nagy szó belőled, boldogság, elég volna sokszor egy percnyi is. Ne csaljuk magunkat, rövid a boldogság, olyan rövid, mint az az elégedett jó összerázkódás, amikor a jégcsap bajszú utas lehajtja azt a pohárka bundapálinkát, olyan rövid, mint az a kedves elmosolyodás, amikor a fiatal lány beleszagol az ajándékul kapott ibolyacsokorba. Gyorsan fölhörpintünk, gyorsan beszippantunk, boldogság, és gyorsan megfeledkezünk rólad. Nem is emlékezetünkben élsz, hanem vágyainkban; nem mögöttünk vagy, hanem előttünk. Ezért élsz örökké, azért élünk mi, amíg hiszünk benned.

Ne csaljuk, de ne is adjuk meg magunkat. Vállaljuk büszkén, hogy íme van eset, amikor az a szép és jó és vigasztaló, hogy az ember nem okul; nem okul a saját kárán, baján, csalódásán sem.

S milyen szép, hogy legkevésbé a szegények nem okulnak, hogy épp azok makacsolják meg magukat ezekben az évezredek óta ismétlődő újesztendei jókívánságokban, akik minden óesztendőre úgy tekinthetnének vissza, mint a partot ért hajótörött a tengerre.

Tudom én, hogy van figyelem azokban a névjegyekben is, melyek sarkába a vezérigazgató úr gépírókisasszonya százszámra kopogtatja, hogy B. Ú. É. K., van kedvesség azokban a képeslapokban is, melyeket a szegény postások most mázsaszámra cipelnek degeszre tömött bőrtáskájukban. De az én emlékezetemben az igazi jókívánság és szeretet azokban a kérges tenyerekben melegszik, amelyek ilyentájt néha kilométereket vándorolnak, hogy a havas templomudvaron vagy egy-egy faluvégi tornácon végre kibukkanjanak a bekecszsebből, és egy jó szorítással adjanak nyomatékot az egyszerű szavaknak, hogy „Boldog újesztendőt, komám. – Magának is, komám. – Isten éltesse, sógorasszony. – Magát is, kedves sógorom.” A jókívánság olyan, mint a drága befőttesüveg: legjobb, ha az ember maga viszi.

A szegények úgy viszik; személyesen szeretik átadni; mint a mesterember a kész csizmát és ruhát.

Nem sajnálják a fáradságot. Ne higgyük, hogy minden lélek könnyen ontja a jókívánságot. Van, amelyik még ezt is veszteségnek érzi, fáradságnak. A nép a jókívánsággal sem takarékoskodik.

Hogy árasztja a jót, és hogy várja! S milyen szüksége van reá!

S nem várja mindig hiába. Az időtlenül régi jókívánságot meg-meghallgatja az idő. A magyar nép millióinak kívánságaira is adott már egyszer egy szép feleletet. Nekünk erre is kell emlékeznünk ezen az estén.

Száztizennyolc évvel ezelőtt éppígy virrasztva várták az emberek a nagy óraütést, mint ma. A komák és sógorok akkor is egymáshoz bandukoltak a sötét utcákon. S mikor az óra ütni kezdte a tizenkettőt, a harangok és poharak éppúgy megcsendültek, ahogy ma meg fognak csendülni, nem hiányzott az a vidám, imaszerű kiáltás sem a boldog újesztendőre. Milliók és milliók kiáltották.

Aztán elhallgattak a harangok; elhallgattak az emberek is; tán csak figyeltek, milyen is az az új esztendő, amely lábuk alá siklott. Az egész nemzet fülelt. Tán azt fülelte, jön-e hát az a boldogság. Nem hallottak semmi különöset.

Egy csecsemő felsírt.

Abban a percben született. Egy apró, nádfedeles kis házban született, Kiskőrösön.

Abban a percben kapta a magyar nép legszebb újévi ajándékát a sorstól.

Petőfi Sándor született meg, 1823. január első napján. A naptárban csak egy új év, de a magyarság életében egy új korszak nyílt ezzel a nappal.

A magyar nép lelke kapott hangot. Mintha néma szólalt volna meg. Később az a fiú mondta el legvilágosabban, mi fáj, mi kell a magyar népnek, mitől lenne boldog.

Ma este itt is a nép beszél.

Olyan évet kívánunk, amilyet Petőfi születése jelentett a magyarnak. Az ő kívánságának és eszméinek diadalát kívánjuk boldogságul a magyarnak!

Épp csak magamnak jegyzem le. Eleget hadakoztam a dolgozók ügye mellett, ért egypár nemtelen vágás, könnyen viseltem, még tájékoztatóul is vettem: a dolgozók ellenségeitől jött, kiváltságvédő tollnokoktól. Módszer dolgában mindezeken túltett, amit a munkásság lapjától kaptam. Azért jegyzem le, hogy ne kelljen eszemben tartani, hogy minél előbb elfeledjem.

Január 18.

Csattog az irodalmi harc – most látom csak, milyen rossz helyre kerültem, természetemmel mennyire ellenkezőre. Forr bennem is az a jó harci hév, hogy szinte tenyerem is bizsereg belé – úgy markolná már a fegyvert –, látom az ellenség cseleit, az enyéim szükségét, s a sors idekényszerít, pályabírónak. Milyen könnyű volna szélsőségesnek lenni, milyen boldog felelőtlenség. Milyen egész-ség, a szó mindkét értelmében. Nem gondoltam, hogy az igazi középúthoz egymagához annyi szenvedély kell, mint a két szélsőséghez: annyi szenvedély legyőzése. Könnyű volt Kossuthnak, könnyű Széchenyinek, valamilyen fajta hősiességet mindkettő remélhetett még halálában is. Deák még halálában se számíthatott rá.

Szerkesztői tapasztalatok I.

Naponta öt-hat levelet kapok. Tartalmuk egyforma. Nyolc-tíz lapnyi vers vagy novella, s mellette elbájolóan udvarias levél nagy bocsánatkéréssel, hogy drága időmet elrabolják, s igen alázatos kérelemmel, hogy azért kivételesen mégis tegyem meg azt az óriási szívességet, és írjam meg véleményemet, mentől részletesebben. Hosszabban-rövidebben minden levélre válaszoltam, nem is mindig kedvezőtlenül. Hónapokon át naponként több órát töltöttem ezzel, töltök még most is, mert csak kézzel tudok írni. Egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy az óriási szívességet valaki megköszönte.

Amikor olvasó voltam, a rossz írásműből három sort olvastam, félredobtam. A jót viszont, azt háromszor is elolvastam. Amióta szerkesztő vagyok, sietségemben a jót teszem félre az első három sor után, boldog vagyok, hogy mehet, nincs vele dolgom; a rosszat olvasom el háromszor; néha négyszer is; hogy vajon igazán olyan rossz-e. De legtöbb dolgom a se jóval, se rosszal van, a langyossal. Ezt ötször is el kell olvasni, hogy hova tartozik. Tízedszerre se tartozik sehova. Mennyire megértem Krisztus türelmetlenségét, hogy kiköpte.

Február

Szerkesztői tapasztalatok II.

„A múltban mindenkor szíves és igen szolgálatra kész barátom valál. Nem tudom mire magyarázni…” De ez már nem is érdekes, megint egy közléssürgetés. Figyelmet az első mondat érdemel. Valóban így van, B. J.-nak hosszú esztendőkön át a legkülönbözőbb szívességeket és szolgálatokat tettem, kedvem ellenére, mintegy gyávaságból. Ez az alapja, hogy újabbakat követeljen, barátjának szólítson, sőt a bizalmaskodó félmúlttal holmi pajtásának. Mondanom sem kell, hogy viszonzásul semmit sem kaptam, kivéve két szabad versbe gyömöszölt hírlapi támadást. Az egyikben undok lakájnak nevezett, mert hivatalomban (ahová állandóan kölcsönért járt be, a versek után is), főnököm valami sürgős megbízása miatt, néhány percig megvárakoztattam.

Szerkesztői tapasztalatok III.

Egy levél elejéről: „Mint a megboldogult Babits Mihály keresztfiának, a kitűnő lírikus K. A. fiacskájának, a kis M.-nek egykori nevelőféléje kérem … verseimnek a következő számban történő közlését.” Egy másik levél elejéről: „Bár a folyóirat, a lap nem szögezte le még magát pártunk mellett, feltételezem, hogy megérti az idők szavát és helyet ad az alábbi…” stb. Végül szembeállításként két levél csaknem azonos passzusa: 1. „Míg a zsidó X. Y. és Z. Y. helyet talál a lapban, én mint igaz magyar nemzeti érzésű ember…”, 2. „Nem értem, hogy kerülhetett oda a fasiszta Y. X. és Y. Z.? Önöknek nem fontosak az örök európai elvek, amelyek az örök magyar elvek is és nemzeti függetlenségünk biztosítékai?” S befejezésül: „Nem tartozom pártba, legszívesebben fajhoz és felekezethez sem tartoznám. Remélem, ez elegendő ajánlás önöknél ahhoz…” Ennek a versei voltak a legrosszabbak.

Megtévesztheti az embert: Osvát egy sereg rendkívüli tehetségbe ömlesztette át erejét: ereje nem veszett el, méltó helyen feszült remekművek teremtésére. A kép azért megtévesztő, mert Osvát erejének java mégsem tehetségek működtetésére ment el, hanem azok felfedezésére, vagy még inkább helybe állítására. Termelésüket igazánból már alig figyelte, alig élvezte, ennyire önzetlen volt. Csak működésük érdekelte, a működés zavartalansága, a rend, a tiszta helyzet, a munkára pezsdítő légkör. Van tehetségszegény kor? Nyilván van, de ha erre gondolnék, máris kibúvó volna. Bukása az igazi szerkesztőnek az is, ha nem tud elég tehetséget előállítani és működtetni.

Népünk anyagi válságánál tán még ijesztőbb erkölcsi válsága. Nem véletlen, hogy a zolai naturalizmus nálunk oly hosszú lélegzetű. Tartóssága nem megrekedés, hanem az anyag feldolgozása: Móricz ötszázadik leleplezését is izgatottan fogadjuk, hitele van, a lelkiismeretnek abban a környezetben ez az első szava.

A népi büszkeség már ritkán száll meg. Bertran de Born, a 12. századi trubadúr óprovanszálul írt: el kellett egyet-mást e nyelvből is sajátítanom, hogy feladatomnak megfelelhessek. Ezután szállt meg a fenti érzelem. Lehetek egészen őszinte? Legutoljára akkor éreztem „gyökereimet”, igen jólesőn, amikor a francia antológia megjelent. Egészen őszinte leszek. Mikor elküldettem Cs. Szabónak, Szabó Lőrincnek, Gyergyainak a maga példányát, lejövet a kiadótól egy pillanatra elém villantak a rácegresi ököristállók, azzal a képpel, ahogy küszöbüket a vasárnapozó béresek végigülik. A hiúság helyett csak az indokolatlanul jelentkező béresek jelentkeztek akkor is, amikor Németh szó közben sorát kerítette az antológiának. Vallok tovább, ha már benne vagyok. Különös elégtételt éreztem, hogy ezt a legnyugatosabb, legurbánusabb könyvet (nem volt oly nagy feladat, ahogy Németh is hiszi), éppen én készítettem el, a rácegresi ököristállók környékéről, a fecskeraj módjára kuporgók közül. Ördög tudja, de az volt az érzésem, hogy egyenest nekik csináltam úgy ahogy van D’Aubigné-val, Mallarméval, Apollinaire-ral egyetemben. Megállok egy pillanatra. Valóban nekik készítettem. De már unom újra megmagyarázni, hogy hogy is. Egész életemben ezt magyarázom, egész életem ezt magyarázza.

K. is, N. is a szellem egységét kívánja, azt, hogy az emberek minél több kérdésben egyetértsenek, közös ideált tiszteljenek. Meglepődve ütöm hát fel fejemet, midőn K. közvetlen ezután élesen kikel az ellen, hogy a jobboldaliak Adyt idézgessék, sőt magukénak vallják.

– Szóval Ady csak a baloldalé.

– Nem. Mindenkié. Az emberiségé!

– Nos?

Gyanakodva hallgatja a mondatot, hogy csak örülni lehet annak, ha legalább egy-egy költő tiszteletében ért egyet az emberiség.

Felháborodását gúnnyal vegyítve beszél Z. is a költői „sikerről”, az idézőjelet is ő érzékelteti, egy fintorral. Elmondja, hogy az 1937-es könyvnapon József Attila új kötetéből egyetlen példány sem kelt el. Egy évre rá – a költő halála után – ötezret adtak el belőle. Még megvetőbb fintor.

– Szóval úgy lett volna logikus, hogy akkor se adjanak el egyetlen példányt sem? – kérdem.

Az az öreg férfi, akiről ez a történet szól, egyszerre csak úgy kezdte érezni magát, mintha kevesebb gondja volna. Igaz, március volt már, a fűtéssel is kevesebbet kellett törődnie… A történetet igazánból abban a pillanatban kellene kezdenem, amikor ez a különös könnyebbülés először meglepte, de ezt nehezen lehetne megállapítani, hisz nyilván rengeteg előzménye volt, melyekről ő maga sem tudott. Nagyon messzire kellene visszamennünk, talán egészen a gyermekkoráig, a születéséig. Takács Ferencnek hívták – a tömérdek élményből és emlékből, melyben a világ részeltette, jószerivel csak ez maradt meg elevenen neki, legalábbis ő ezt vállalta ösztönösen is, belső meggyőződéssel is, minden körülmények között.

Évei számát például már nem vállalta olyan igaz hittel… „Hatvan …” – idáig még határozottan lobbant szájáról a szó, de a nyolcnál vagy kilencnél megingott, veszített valamit a meggyőződéséből. „Talán hetvennyolc, Ferenc?” Az öreg mosolygott, s ahogy pislantott, abban egy legyintés volt. Vállalta volna a nyolcvannyolcat is. Nem volt fontos.

Pontosan hetvenhét éves volt ennek a történetnek, annak a lelkiállapotnak, már a lelkiállapot láthatóbb jeleinek kezdetén. Az öreg húsz év óta félt az öregedéstől. Egyszerre csak nem félt. A haláltól már régebb óta nem félt, jobban mondva nem gondolt rá. Ez a szorongás épp akkortájt – úgy ötvenéves kora felé – szűnt meg, amikor az öregedés kezdte nyugtalanítani, szinte abba olvadt át. Attól tartott akkoriban, hogyha majd nem tud dolgozni, szükséget lát, éhen hal; de még az éhezésnél is jobban riasztotta, hogy tehetetlenül hentereg, s férgek másznak rá. Szerzésre gondolt, gyűjtésre, és eközben saját fedélre a feje fölé. Gyerekeire szinte illendőségből nem számított – régóta távol éltek tőle, Pesten, idegen férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel.

Jólesett volna a fűtés, de már nélküle is ki lehetett bírni, az ember egy jó topogással ültében is kirázta lábából a fagy gémberítését. Ott künn a hó meglappadt és megszürkült, a szél mintha kormot hordott volna rá itt a puszta helyeken is; talán a közeli erdők tar gallyainak száraz kérgét darálta rá. A lábnyomokban víz csillogott, víz folydogált a jegesre taposott lejtős ösvényeken is.

A változás első jele talán az volt, hogy az öreg mégis tüzet gyújtott. Aztán ha már begyújtott, és a tűzhely mellé készítette az egész hétre tartogatott nyaláb venyigét, föltette az egész hétre szánt krumplit is. Egyre növekvő jó hangulatban költötte el.

G. ismét könyvírásra unszol. Mit siessek?

És ha már meghaltam volna?

Meglehet, már a ráadást csinálom.

A sok könyv tolakodás. Mástól veszi el az ember a levegőt, erőszakkal varrja magát az emberek nyakába. Berzsenyit rá lehet nyomni kétszáz lapra; Petőfi, Villon, Baudelaire egy-egy kötet. Ennél több a sokköteteseknél is rendesen csak szalma. Mi történne, ha minden író várossá duzzadna, mint Balzac? Nem bánom, írjunk sokat, de legyünk udvariasak, gondoljuk meg, mit adunk az olvasó kezébe.

Kortársaim jó része az írástól nem jut a műhöz. A sok könyvtől ahhoz az egyetlenhez, amit a jövő évezred „Remekírók” sorozata vár. Ritkán indult esztendőm annyira irodalminak, mint ez az idei, de könyvet nem írok, legkevésbé a könyvnapra.

Néha szürkének érzem ezt a mai nyelvet, ízetlennek. Hajnalban ébredek, a munka elkezdése előtt még hunyt szemmel idézgetem, mennyi íz, erő volt valamikor ebben a nyelvben; hova tűnt? A beszéd és a gondolat közt szoros a kapcsolat: nyelvünkkel gondolataink is színtelenedtek, erőtlenedtek – így nyilván jellemünk is gyengült, gondolom, s aztán: hova vezet ez? Az ilyen töprengés. Egy igekötő eltévelyedésével fogom indokolni egy egész társadalom erkölcsi tévelygését? Merész ötlet, de van, aki…

Aztán minden összefüggés nélkül ráeszmélek, hogy a nyelv régi ereje lappangva is tovább él egy-két szóban, csak mi nem érezzük. A vala nem használatos többé – s bizonyos, hogy ezzel gondolatot is vesztettünk, az idő és a történés pontosabb meghatározását és árnyalását –, de benne lapul ebben a szóban, hogy valaki: egykor így mondhatták: vala, aki. Ennek megörülök. Vala, amikor; vala, amivel; vala, ha – mondogatom ízlelgetve és mosolyogva, és egy kicsit megvigasztalódom. Mára ennyi is elég. Gyerünk, föl, munkára, akárhogy is; valahogy.

Verecke híres útján háború előtti gépkocsi áll, de álltában is zakatol és rázkódik, vezetője hasztalan nógatja indulásra. Az időközben szépen kikövezett út fölfelé nem túlságosan magas hegy erdejében vész el, lefelé csinos kis patakhídon siklik át, ott olvad bele a szélesebb országútba, az „ország vérkeringésébe”. Zuhog az eső, a lejtős úton vastagon ömlik a víz. Föltekintek a tetőre. Szóval ott temették el Álmost.

Bocskoros paraszt nézi velem a gépkocsi makrancoskodását, tarka zsebkendővel letörli arcáról az esőt, elmosolyodik, aztán megy tovább fölfelé, visszanéztében a mosoly egy kis gúnyolódó diadalt villant, a kocsi nélküliek apró fölényét.

Nem élményért jöttem ide, nem interjúra. Motoszkál ugyan valami bennem: a nagy helyeken nemcsak térben, időben is közelebb érzi magát az ember a nagy hősökhöz; Mohács terein távolba fürkésző pillantásokkal haladtam át, szavaimat akaratlanul meghalkítottam. Waterloo mezején legalább egy vezető csatlakozott hozzám, öt frankért pontosan azokkal a felvilágosításokkal szolgált, amelyekért Napóleon milliókat adott volna fontban, frankban, vagy akár emberi életben, ami az ő sajátos devizája volt, ekkor épp igen magas árfolyamon. Itt senki sincs, a paraszt is távolodik, felfelé. Nem lép elő gyermekkori ábrándképem, a hajdani bevándorló, aki akkor – így álmodtatta velem Gaál Mózes – véletlenül eltévedt az erdőben és időben, itt rekedt és egyszerű faházban töltvén azóta is napjait, el-elmesélget az érdeklődőknek a nagy kalandról. De érzek valami megilletődésfélét. Szóval itt kocogott Kund és Töhötöm. A szekerek nyilván ebben a patakágyban nyikorogtak lefelé. A fatörzsből vágott kerekek nagyot döccentek az öreg köveken, a csecsemők ajkai közül kiesett az emlő. De gyermek és nő és öreg alig van, Etelközben maradtak, holtan, a bolgárok csákányai alatt. A törpe lovakon özvegy férfiak és árva legények ültek, nyilván nem énekeltek. Hideg szél fú, a meteorológiai statisztika szerint Magyarországon errefelé van a legtöbb csapadék, majdnem mindig esik valami, eső, hó vagy köd. A szűk völgyben lecsüngő vattafoszlányokban futkos egy szétzavart felhő. Meg volt akkor is az a kis tisztás azon a dombon?

Becsületesen bevallom, tisztességből jöttem ide, úgy ahogy az ember adósságot törleszt, vagy ledolgozza az előleget. Tavaly hosszabb cikket írtam Vereckéről, anélkül hogy valaha láttam volna, pusztán Ady nevezetes sorára támaszkodva. Ezt pótlom most. Nyugodtan, tárgyilagosan szemlélődöm, mert írás közben akkor az illő élményt is felvettem. Szóval igazán csak magamnak vagyok itt.

Tehát arra a tisztásra lovagoltak fel a vezérek. Árpád felállt a nyeregben, széttekintett, és megkönnyebbült sóhajjal ejtette vissza magát. A rackajuhot és a rideg fehérmirhát állítólag Ázsiából hoztuk. Meg-megbotoltak, körmük kicsorbult az éles sziklán, idegenkedve bégettek és bőgtek a fekete hegyekre. A hajtók rojtos gatyában szaladgáltak. A jelenetben semmi Feszty-körkép-szerű, semmi ünnepélyes. A batyukban csupa néprajzmúzeumi kellék, az agyakban Czuczor, Fogarasi, Bartók és Kodály anyaga. Hirtelen beválik tanáraim ígérgetése, jutalmul a könyvek fölött eltöltött órákért szinte fizikai örömet kapok: egymás után rezzentik meg fülemet a hajdan bevágott szavak, azok, amelyeket a bevonulók hoztak magukkal. Mondatokat ütök össze, melyeket Tas és Huba is megérthetett volna: igen, ez az út vezet Munkácsra, Budára, Fehérvárra, csak bátran előre; arrafelé már jobb az időjárás, kevesebb a csapadék. Ha a lerohanó víz erősebben csobogna, hangosan is elmondanám az alkalmi üdvözlőbeszédet, tanácsaimat az első ezer évre, különösképp kiemelve a település körüli gondosságot, a földmegoszlást és a gyepük ügyét. Az egész bevonulás egyszerre kísértetiesen közelinek tetszik, mintha csak tegnap történt volna. Az eső könyörtelenül zuhog. Esztendőkkel ezelőtt órákig ültem egy vidéki lakásban, amidőn megtudtam, hogy egyik legkedvesebb hozzámtartozó hajdan épp abban a lakásban szolgálóskodott, s hallomásból ismerem is azt a lakást. Ettől igen furcsán még a falak is megváltoztak. Pontosan ez az akkori érzés lett úrrá most is rajtam, ahogy szememet még egyszer körbejártatom a gőzölgő hegyeken. Sose jártam itt, de valami lényegest mindenkinél jobban ismerek. Fázom; egyre esik.

A vendéglő paraszttermének hosszú lócáin bekecses parasztok és katonák ülnek. A terem végén jóvágású idősebb úr jár föl-alá, s kezét dörzsöléssel melegítve mondja nejének, hogy legalább felöltőt kellett volna venni az útra. Tekintetünk összeakad, megértjük, hogy mindkettőnknek van valami köze a helyszínhez, hogy valami megnevezhetetlen viszonyban vagyunk. De érezzük azt is, hogy erről illendőbb hallgatni, s azért az ősöknek azóta minden érzelmi árnyalatra kicsiszolt szavai helyett csak főbiccentéssel köszöntjük egymást.

Március^*

Általában beszélek márciusról, dicsérni fogom, Őt dicsérem, a próbálgatót, az újítót, a szeszélyest – hadd szóljam le először is versenytársait. Április bejelentett programmal, szinte hivatásszerűen szeszélyeskedik, épp ezért nem lephet meg legváratlanabb ötletével sem. Március még komolyan, őszinte szívvel ugrál ide-oda a tél és a tavasz közt. Eleve senki sem tudhatja, hogy mit hoz; játszik emlékeinkkel is. Legelőször 48-at idézi. De mi ne engedjünk rögtön a bátor csábításnak sem. Tartsunk rendet, s hagyjuk a csattanót a végére.

Március 15-én iskolába gyűltünk, de szorongás, azaz felelés nélkül, a nap tehát esztendőkre vissza emlékezetes. Emlékszem egy március 15-ére, amikor az ünnepély után ingujjban longamétáztunk az iskola napos udvarán, azt hiszem, a cipőnket is levetettük. De eszemben van egy olyan március 15. is, amidőn Petőfi nagy igéivel fejünkben és szívünkben korcsolyázni mentünk, arcmardosó hóviharban. Március az igazi ízleltető, ízleltetője annak, milyen jó ajándék a tél után a tavasz. Áprilisban már el vagyunk egy kicsit kényeztetve, az el-elboruló égre ráncba boruló homlokkal tekingetünk. Márciusban még tudunk hálásak és meghatottak lenni, az ajándéknak még édes minden kis cseppje, égre fordított arcunk ilyenkor még kunyorálóan kinyújtott pohár. Március még nem bosszant, március még nevel, elsősorban szerénységre. De nevelőnek is kiismerhetetlen, tanítani sem előírás szerint tanít; ezért nem kerülünk ki sose a keze alól. Minden évben várakozással kell elébe néznünk, a tapasztalat sem segít: hol duruzsolva könnyed reménykedésre oktat, hol érdes edzéssel kemény gondra és gondolatra, esztendőnként újra kell tanulnunk. Ez a szép benne. Kényszerít élni. S ezzel hallgatólagosan is merészségre nevel. A munkát megelőző tervezés, aztán az elszánás, a nekivágás hava, vagyis a léleké. Minden hónap között a legemberibb hónap.

Minden hónap között nekem a legkedvesebb hónap, hálás vagyok neki, bevallom egy kicsit viszontszolgáltatásképp dicsérem. Mint minden kezdő vidéki költőt, ifjúkorom elején engem is ért az a megtiszteltetés, hogy beleszólhattam végre a világ, illetve az idő folyásába. Azt a kitüntető felszólítást kaptam, hogy én írjam a városka kalendáriumába a százesztendős jövendőmondó rigmusait. Januártól novemberig, sőt decemberig minden hónap csúfosan elárult, mint megannyi keblemen melengetett hűtlen eb, illetve kígyó, noha sohse emelkedtem a hivatás oly magaslatára, mint akkor; azóta sem éreztem át oly magasztosan, mit jelent gyakorlatban vátesznek lenni. Csak március nem árult el. Tizenhat évnyi tapasztalat alapján nagy hóolvadást és szelet jósoltam, helyenként napfénnyel és csapadékkal, továbbá rövidebb éjjelt, jó illatokat és tüsszentést.

Tömör és tárgyilagos versekben jövendöltem, illetve tanácsoltam a földmíveseknek a tavaszi búza márciusi csávázását, a répa, a len, a here, a zabos bükköny elvetését, lehetőleg arankamentesen, a hagyma elbújtatását, a szőlő kitakarását, a bor másodszori lefejtését, a tojósodó tyúkok gondos ültetését és a szabadság felvirradását. Az idők beteltekor egy megdicsőült próféta büszkeségével jártam a határt, mondom, március nem hagyott cserben: a szeles napfényben a lovak vidáman húzták az északi oldalak dermedt vetésén a hengert, a völgyben a földmívesek szinte parancsszavamra szórták a magvakat, tisztították a gyümölcsfákat, kénezték a hordót, vezették a méntelepre a nyihogó kancákat, a fű engedelmesen sarjadt, a nap valóban a Kos jegyébe lépett. Mint megannyi áldomáspoharat nyeltem a szeszes márciusi levegőt, ilyennek képzeltem a természetet, ilyen kezesnek; boldog voltam.

A tanító, a szilaj március szófogadóan szorgoskodott köröttem, szerettem volna, ha szemtől szembe elém áll, szerettem volna a vállára verni. – És a Szabadság? – kérdeztem. Március mosolygott. Hazai, magyar, sőt dunántúli, sőt tolnai márciusnak éreztem, merőben különbözőnek minden más tájék márciusától. Itt jókedvében és türelmetlenkedésében is munkára sürgölődött, olyan volt, mint egy fürge parasztlegény, olyan parasztian egészséges és ősi, akár abban a hajdani korban, amidőn nevét kapta, ott délen. Mint tudjuk, Mars istentől kapta, de akkor, amidőn Mars még nem a háború istene volt, hanem a földmívelésé, amikor még nem gradivusnak, hanem silvanusnak tiszteltette magát. Amikor még nem adta át a vállán hordott farkasszukabőrt Mercuriusnak. Nyilván a déli tájak gyors melege, a gyorsan nyélbe ütött dolog kaptatta a hadra. Nálunk még az eke szarvánál forgolódott.

Mindenfelé friss tevékenységben láttam, füttyével, kivillanó napfényével is ösztökélt. Sokáig szemlélhettem, napról napra a határba voltam száműzve, otthon a házban anyánk reggeltől estig takarított, súrolt, szellőztetett, férfiembernek nem volt otthon helye. De ilyen nagytakarítás folyt a határban is: a vízzel teleszívódott felhők úgy jártak az égen, mint anyánk kezében a mosórongy, úgy jártak a dombokon is, március könyökig gyürkőzve facsart, törölt, söpört, az árkok legmélyebb sarkaiból is eltüntette a piszkos hófoltokat, kupacba kaparta a kukoricaszárat, pompás léghuzatokkal szellőztette a völgyeket. Nagytakarítást nem jósoltam, de helyeslően néztem, mint értelmes szolgáló ügyeskedését, szándékom hallgatag megértését, az ember elvégre nem gondolhat mindenre. Sokféle diadalérzés van, de a legboldogítóbb – akkor volt részem benne – a győztes jósé, aki az elemeket fogja kordába. Elégedett voltam. Most is ilyeneket jósolok.

Jósolom azonkívül még az utak megszikkadását, a nyitnikék nevű madár megjelenését s utána még több madárét, akik saját maguk fognak bemutatkozni, mindegyik a maga anyanyelvén. Jósolok továbbá még a bokrok aljába ibolyát, az ágakra és a kamaszok homlokára apró pattanásokat, a hajadonok orrtöve köré néhány szeplőt, az asszonyok arcára lemoshatatlan pirosítót, általában szépülést jósolok minden nőnek, kivétel nélkül. Ezt belső megifjulások fogja okozni. Igen, szabadságot is jósolok, rendületlenül. Mert március, mint az eddigi jelekből jól láthattuk, az ifjúság idénye: korra és nemre való tekintet nélkül. A tettrekészségen és kötekedhetnékségen kívül a hasonló forrásból eredő szerelemé és szellemé. A téli olvasmányok márciusban kezdenek hatni, erre a világ minden népének történelméből bő bizonyítékot sorakoztathatunk: az irodalom ekkor találkozik és olvad össze az élettel. Márciusban kevés verset olvasunk, de annál többet mondogatunk, hangosan, magányos ballagásunkban és a közterek dobogóin. Március a költőké, nemcsak azért, mert ősidők óta ekkor van világszerte a versszüret, amely a jelentések szerint mindig mindenütt igen bőséges. Önmagában is a legköltőibb hónap, költői érzelmeket sugall a bankigazgatónak is. A legköltőibb költők évszaka, tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem; különös tiszteletből hagytam legutoljára: március a lírikusok hava.

Nálunk a legnagyobb lírikus sajátította ki magának, aki tán valaha élt a földön. A Kos, a Rák, a Bika, az állatöv jegyei fölé minden hónap fölé odaírhatnók egy-egy költő nevét is: augusztus például egész bizonyosan Aranyé, szeptember Berzsenyié, november, különösen második felében, mikor a szélbe már hó is keveredik, Vörösmartyé; bizonyos, hogy Kölcsey a lába alatt recsegő jegű decemberben lelt leginkább magára. Március – mondanom sem kell – Petőfi magántulajdona. Nem azért, mert ettől a hónaptól kapta a legnagyobb ajándékot, a legnagyobb sikert. A Talpra magyar nélkül is az övé volna. Csak azért, mert ezt szabták rá, ez az egyszerre játékos és tragikus, nevető és forradalmi éghajlat felelt meg leginkább a természetének, legotthonosabban ebben mozgott, pontosan a hónap végéig, mert a csak játékos és köhögve is füttyös április persze már Csokonaié. Nem tudom pontosan, milyen más országokban március arca. Olaszországban, úgy láttam, a munka verejtékétől piros. Nálunk attól a láztól, amely Petőfi arcát tüzesítette, a remény és a szabadság szeleitől. Petőfinek köszönheti, hogy nálunk a szabadság hava immár mindörökre. Ezt már nem jóslom, hanem remélem, tudom, bizonyos vagyok benne. Ha nem így volna, egy szót sem érdemelne. De ezt nem teheti, az ember elvégre nem hiába kap halhatatlantól irányítást a viselkedésre, az örök időkre, sőt minden időre szólót.

Mátyás király

Se szeri, se száma azoknak a legendáknak, melyeket népünk minden felszólítás vagy buzdítás nélkül Mátyás királyról még ma is terjeszt. Ezen több ok miatt elcsodálkozhatunk. Fél ezredéve, hogy Mátyás megszületett. Hogy tudta megőrizni a nép ezt a rengeteg tanulságos és példaadó történetet oly hosszú ideig? Bámulatos hűséggel őrizte meg. Azóta is volt nagy uralkodónk, de a jó szemű, a tréfacsináló Mátyás alakja frissebben él a nép képzeletében, mint akár Ferenc Józsefé. Valljuk meg, hozzánk is közelebb áll. A nép a maga egyéni, különleges módján méri az időt is. Ismerjük az egy kicsit szomorúan hangzó közmondást: Meghalt Mátyás, oda az igazság. Vigaszunkra szolgálhat, hogy a nép lelkében Mátyás ma sem halt meg; így tán az igazság állapota sem fordult véglegesen oly rosszra. Ha Mátyás királyról a történelemírás egy sort sem jegyzett volna fel, személyiségét akkor is ismernők. Ilyet kevés uralkodóról mondhatnánk el. A különös az, hogy a népi mesékből személyiségének épp legfontosabb vonásait ismernénk, lelkületének azt a lényegét, amely a történelem alakításában is a legjellegzetesebb volt. Nem véletlen hát, hogy a nép oly konokan éppen az ő alakjához ragaszkodott, épp az ő szellemét mentette a pusztulástól, épp azt akarta, hogy úgy mondjuk, érvényben tartani mindörökre. Mátyás rászolgált erre a ragaszkodásra.

Igazságos volt. Az oknyomozó történetírás ezt azzal magyarázza, hogy azért segítette és pártolta az addig embertelenül kiuzsorázott népet, mert a nép megerősítésével vélte legjobban meggyöngíteni a hatalmaskodó kiskirály főurak hatalmát. A nép nem törődik ilyen esetleges okkal vagy magyarázattal, melyhez hasonlót mellesleg minden kor minden uralkodója ötöt is lelhetne, ha a népet és az igazságot akarja szolgálni. A nép a tényt nézte, és hálából Mátyást a maga módján ő is megkoronázta: meséinek hősei sorába emelte.

Mátyás sorsa valóban úgy alakul, akár a mesebeli szegény özvegyasszony legkisebb fiáé, aki rengeteg szenvedés és próba után végre csoda révén királyságot nyer. Méltatlanul üldözött özvegy az ő anyja is, prágai fogságában kiállja ő is a megaláztatás hét próbáját, amíg egyszerre csak szinte gyerekfővel királlyá koronázzák a Duna jegén. Negyvenezernyi nép választotta meg. A népi származású Hunyadi János fiát választották meg, azét a Hunyadi Jánosét, aki maga is mesebeli hirtelenséggel emelkedett ki az ismeretlenségből, s aki tetteivel, magaviseletével mindig hű maradt a néphez, értett a nép nyelvén: botos parasztokkal verte vissza a törököt. A nép szeretetére és megbecsülésére nevelhette gyermekét is.

Sok történetet őriz a néphagyomány már Mátyás gyermekkoráról is. Ezekben a történetekben parasztfiúkkal hancúrozik, öreg szántóvetőkkel beszélget, szegényeken segít. Mindnyájan ismerjük azt a szép történetet, melyet Erdélyi János versbe is foglalt „Mátyás a szántó” címmel:

– Még iskolás fiú korában

Mátyás egy könyvvel tarsolyában

A háztól elszökött,

Suhancnak öltözött.

Már szántogattak a mezőben

A szép tavaszra vált időben,

S a Szent-Gellért megett

Épp egy öreg szántót talála,

Kinek sehogyse folyt munkája –

Az ostoros bérest a barázda végén a hideg rázza, Mátyás vállalja helyette a munkát, egész nap keményen dolgozik, de este a keresetét odaadja az ostorosnak, és kioktatja a gazdát, hogy jól bánjon a szegény béresekkel.

Példabeszédek című könyvében Dugonics András is feljegyez a maga kedvesen döcögő nyelvén egy régi történetet a gyermek Mátyásról.

„Mátyás király még kisded korában királyosdit játszván a gyermekekkel, mivel magáért mindenkor kitett, a többitől királynak tétetett. Ezt nem jó szívvel vevén a játékmester, ki a gyermekek között legéltesebb volt és maga vágyott a királyság után, maga ült a királyi székbe, Mátyást pedig egy alacsonyabb székbe maga mellé ültette. Erre Mátyás föl nem háborodott, hanem csendességgel csak azt mondotta, hogy:

– Ő magáért mindenkor meg fogna felelni, meg is mutatni azt, hogy nem a hely teszi az embert naggyá, hanem a nagyra menendőtől veszi minden becsületét a hely is.”

A mesehős vágyálom és példakép. A királyságra jutott árva fiú harcában mindig a nép igazsága győz. A mesebeli király tetteivel pedig azt fejezi ki a nép, hogy miképp képzeli ő el az igazi urat és királyt. Mintegy használati utasítást ad a fejedelmeknek, hogyan viselkedjenek, ha meg akarják szerezni a nép szeretetét és azáltal – mint láttuk – a halhatatlanságot.

A Mátyásról szóló történetek legnagyobb része ilyen egyszerű, de annál megszívlelendőbb útmutató. Az ország és a nép mindenfajta vezetői számára külön-külön sorozatot lehetne összeállítani, külön a papoknak, bíráknak, katonáknak, főuraknak. A nép Mátyása valamennyiüknek példát adott.

Elég tán csak megemlíteni a gömöri bájos és tanulságos esetet, midőn a szőlőhegyen mulató díszruhás országnagyokat egyszerre csak kapálásra fogja, a kapásokat meg odaülteti az árnyékos asztalokhoz, hadd ízleljék meg kölcsönösen egymás sorsát.

A városbíráknak Kolozsvárott adott példát, ezúttal már egy kicsit keményebbet. Ezt a történetet Heltai Gáspár már négyszáz évvel ezelőtt így meséli el:

„Mátyás király Erdélybe bémenvén, Hunyadon elorozkodék a seregtől és Kolozsvárra bémenvén mind alá s fel kerengett a városban. Azután a mészárszékbe ment, és ott ülvén, úgy lógatta a mészárszéken a lábát. Egy bíró lakott ott ellenébe a mészárszéknek, ki a jobbágyokkal nagy sok tűzre való fát hozatott volt, és kolozsvári szegény néppel azt felvágatta volt. Annakutánna a poroszlókkal mind a fa mellé kergeté a szegény népeket a piacról, hogy a fát behordanák a bírónak az udvarba és asztagba raknák. Úgy talála az egyik poroszló Mátyás királyra is, és monda neki:

– Jere te sima orrú, hordj fát.

Mondja Mátyás király:

– Hány pénzt adsz?

És monda a poroszló:

– Ebet adok.

És jót rándíta egyet a válla között a bottal, és úgy hajtó őtet a ház elébe a vágott fa mellé. Hogy oda juta a király, tehát a bíró fekszik a könyöklőn.

Mondá Mátyás király:

– Mit adsz, hogy be segítsem a fát vinni?

Monda a bíró:

– Co el kutyafülű! Hordjad, mert ezennel úgy kékül meg a hátad. És szegény Mátyás királynak váltig kelle hordani. A behordásba pedig három hasáb fára megírta volt Mátyás király az ő nevét veres krétával. Azonban elorozkodék onnét, és Gyaluba ment fel a sereg közibe. Harmadnapra alájő Kolozsvárra. Mikoron egynehány nap mulatott volna, szembe hívatá a kolozsvári bírót és a tanácsot. Hogy szembe volnának, megkérdi a bírót, mint volna a város? épülne-é vagy nem? volna-é a szegénységnek valaki nyomorítására, avagy nem?

Felele a bíró:

– Felséges urunk, a te felséged oltalma alatt jó békességben vagyunk: nincsen a szegénységnek semmi nyomorúsága.

Monda a király szolgáinak:

– Menjenek drabantok el, és hányják meg a bíró udvarában az új asztag fát, a fa között ott megtaláltok három hasáb fát, melyeken az én nevem vagyon megírva veres krétával, hozzátok azokat ide. És fogjátok meg a bíró poroszlóit, és hozzátok azokat is ide.

És fordulván az egyik poroszlóra és monda neki:

– Lator! Nézzed a’ orromat, ha sima? Lator! most is tüzel a hátam a te ütésed miatt.

És monda az uraknak:

– Lássátok a nagy kegyetlenséget!

És megbeszéllé nékik az egész históriát.”

Aztán a bírót ott helyben felakaszttatta, de a poroszlót, aki csak urának engedelmeskedett, csupán pellengérre és száműzetésre ítélte.

A fölfuvalkodott gazdagoknak is küldött figyelmeztetést. Ezt Fridvalszky János jegyezte fel:

„Offenbányán egy kamarás meggazdagodva, olyan kevély lett, hogy röstellett már a földre lépni is. Tizenkét aranycsészét készíttetett hát, s mikor valahova ment, inasai lába elé rakdosták az aranyedényeket, hogy rájok tapodjon.

Mátyás királynak fülébe jutott ez a bolondság. Elment Offenbányára. Beszállt egy szegény emberhez, és megleste az ablakból, mikor vasárnap a kamarás arra sétált el az aranycsészéken. És mikor elment, ezt írta a ház falára: „Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást, és látta az aranycsészéken templomba menni a kamarást.” Mások szerint azonban csak ezt írta a falra: „Hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.” De ez épp elég volt a fölfuvalkodott embernek. Ijedtében úgy elbujdosott, hogy a hírét sem hallották többé.”

A katonáknak nemcsak bátorságból adott példát azzal, hogy viadalra hívta ki a cseh Holubárt, hanem éleseszűségből, sőt ravaszságból is. Saját maga szokott belopózni az ellenség táborába, egy kis tájékozódás végett. Heltai szerint egyszer egy egész nap közvetlenül a török császár sátra körül tájékozódott és közben árpát árult. Heltai egy másik feljegyzését Jókai is feldolgozta.

„Mátyásnak meglehetős nagy orra volt, ami nagyon jól van, „ha akar, legyen” azt mondja a kecskeméti ember. Egyszer azonban szinte vesztére szolgált ez a tekintélyes orra.

Valami nagy várost ostromolván, hogy annak gyöngéit kiismerhesse, maga álruhában belopódzott oda. Azonban valaki ráismert s rögtön parancsot adtak a város kapuinál levő őröknek, hogy vigyázzanak és ki ne bocsássák.

Mátyás megtudta ezt, s hirtelen egy szekeres tót öltözetét vevé magára, elkezdett egy szekérkereket hajtani maga előtt a kapun kifelé.

A kapuőr látva, hogy mint siet a tót a futó kerék után, nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson nevetve:

– Te szotyák! Akkora orrod van, mint Mátyás királynak – s azzal egy jót húzott a hátára.

A király tűrte a tréfát s csak akkor nevetett ő is, mikor már a kapun kívül volt.

Kereshették aztán odabenn Mátyás királyt.”

Így kémlelte és tanulmányozta saját országát is. Álruhában járta a falvakat, ő volt az első magyar faluvizsgáló. Az udvaroncok hízelkedésénél százszorta jobban szerette a nép egyenes feleleteit és fortélyos észjárását. Rengeteg történet szól erről is.

„A gazdag főurak minden lépten-nyomon unszolták Mátyás királyt, ki megürült jószágért, ki hivatalért. Egyszer kivitte őket magával a szántóföldek közé, s amint ott járkálnak, szemébe tűnik egy öreg paraszt, aki négy ökörrel szántogatott csendesen. Mátyás megismerte a pórt, egykori hű katonája volt ifjú korában s furfangos ötleteire még a táborból emlékezett. Megszólította szíves leereszkedéssel.

– Hát jó öreg, messzi van-e még a messzi?

– Bizony nagyságos uram, csak az ökröm szarváig.

– Hát aztán hány még a harminckettő?

– Bizony már csak tizenkettő.

– De azért meg tudnál még most is fejni három vén bakkecskét?

– Meg bíz én, nagyságos uram.

Mikor a királyi várba visszakerültek, azt mondta a három főúrnak:

– No, ha azt akarjátok, hogy kívánataitokat teljesítsem, hát fejtsétek meg nekem azt a három kérdést, válaszával együtt; addig ne is alkalmatlankodjatok kérelmeitekkel.

A három főúrnak nem volt előbbrevaló gondja, mint hogy felkeressék az öreget s körülfogják, hogy mondja meg: mit jelentett az az első kérdés:

– Megmondom bíz én száz aranyért. – Hát uraim, amíg fiatal voltam, az volt a messzi, amíg elláttam a szememmel: most az ökreim szarváig látok, tehát csak odáig terjed a messzi.

– Mit jelent a második kérdés?

– Azt is megmondhatom, de csak kétszáz aranyért.

A főurak lefizették a nagy bírságot.

– Nohát a második kérdés azt jelenti, hogy hajdan harminckét fogam volt: és most hány van meg belőle? Bizony már csak tizenkettő.

– Hogy oldja meg, hogy fej meg őkelme három bakkecskét? – kérdezték a paraszttól.

– Megmondom ezt is, de már csak háromszáz aranyért.

A főurak elszörnyedtek, de minthogy az öreg nem hagyott alkudni magával, megfizették a háromszáz aranyat.

– Hát uraim, mondja az öreg, így fejem meg a három bakkecskét, ahogy az imént megfejtem kegyelmeteket. Ezt értette a király úr ő nagysága.

Vajon elmondták-e aztán a királynak, mi volt az értelme a három kérdésnek, azt már nem tudni.”

Nem bánta a király azt sem, ha éppen ő maradt alul az ilyen tréfás szójátékokban.

„Volt egyszer egy nagyon okos leány; olyan okos volt, hogy a híre eljutott még Mátyás királyhoz is. Eszébe ötlött egyszer, hogy kipróbálja a leány okosságát. Felhívatta hát magához Budára, és azt mondta neki:

– Édes lányom, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj belőle nekem aranyfonalat.

– Van az én édesapámnak százesztendős sövénykertje; abból csináltasson nekem aranyorsót, akkor majd fonok aranyfonalat.

– Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd be őket.

– Elébb fordíttassa ki a korsókat, aztán majd vetek rájuk foltot.

– Hozz is, meg ne is; legyen is, meg ne is!

Hozott az okos leány két szita között letakarva egy galambot.

Mikor aztán a király nem tudta, mi van a két szita közt, és meg akarta nézni, hát a galamb tüstént elrepült: volt is, meg nem is.

Mátyás királynak igen megtetszett az okos leány, és gazdagon kiházasította őtet.”

Napszámra sorolhatnánk az ízesebbnél ízesebb történeteket, melyekben valóban mindig az igazság: a szegények joga győz. Mátyásnak csak egy-két igazságos tettet kellett a valóságban elkövetnie, épp csak lelkületét kellett megmutatnia, hogy a hálás nép számlálatlanul ruházza az ő személyére a világ minden igazságos cselekedetét. Ráruházta álmait is: mindazt, amiben igazságot várt.

Nemcsak a magyar nép rakta rá mesebeli kincseit. Mátyás nagy hódító volt a politika és a háború eszközeivel, de legnagyobb hódítását a szívekben hajtotta végre. Sokat beszélünk ma a Duna-medence népeinek összefogásáról, sürgető egységéről. Nos ez az egység Mátyás személyében ma is eleven valóság. A legmagyarfalóbb külföldi tudósok is kénytelenek megállapítani, hogy Közép-Európa egyetlen közös népi hőse ő. A politika félreértésén, ellentétén, sőt viszályán túl a szlovák paraszt mondáiban éppúgy a mi Mátyásunk testesíti meg az igazságot, a bölcsességet, a nép jogát a szabad és jókedvű életre, akár a szerb, a ruszin, a horvát vagy a vend népmesékben.

A szlovének egyik legszebb népi dala szerint Kralj Matjaz megígérte a népnek, hogy nem hal meg soha, hanem csak pihenni tér egy barlangba, csak aludni fog. De újra eljön majd, kihúzza kardját, talpra serkenti a vitéz cserna vojszhát, a fekete sereget, s kivívja megint a Boldogságot, a Békét és az Igazságot.

Ha van vonzó magyar birodalmi gondolat, azt a leghatásosabban ez a legendabeli Mátyás király hirdeti. A népnek vigaszt és reményt hirdet, az uraknak pedig azt, hogy íme érdemes a népet pártolni: ez a lélek halhatatlanságának, az üdvösségnek útja, itt e földön is.

[Valószínűleg rádióelőadásnak készült. – A szerk.]

Magyarság … Micsoda szemérem tart vissza, hogy épp erről restelljek szinte egy szót is írni, amelyről pedig, ha szívemen a zsilipeket valami felnyílásra kényszerítené, e perctől fogva halálomig ömölne belőlem a szó és a betű, mint életem egyetlen mondandójáról. Volt, hogy kétségbe vonták mesterségemet, volt, hogy gúnyolták. Úgy voltam ilyenkor, mintha valakinek meghalt anyja iránti szeretetét gúnyolnák. A gúny és támadás, amelyet különben nyugodtan viseltem, nem elmémre hatott, hanem rögtön szinte az ökölizmaimra. A fajt, a somogyi bicskást eléggé benőtte bennem az esztéta, de ilyenkor magam is riadtan néztem, hogy áll félre sápadtan bennem az esztéta, s ad utat valami „korpázd az bestyét”-szerű dózsai indulatnak, egy fokossal őrjöngő Jávorkának, az „én nem vagyok magyar?” új kurucának. Embernek kellett lennem a gáton, hogy lecsillapodjam. Még csak akkor voltam úgy, mikor e magyarság nekem legmelegítőbb rétegei, a szegényparasztság és a szabad szellem iránt való hűségemet vonták kétségbe.

Június 24.

Írni egy könyvet – akár esztendőkig, akár egy életen át – egy ember életéről, de életének csak apró, jellegzetes mozzanatairól. Apró, rövid fejezetek. Egy-egy kép, csattanó helyett egy pillanatnyi fénycsóvával a lélek, a jelen, a társadalom mélységébe. Nem önéletrajz. A főhős nem mindig a főszereplő, de a mellékalakok vissza-visszatérnek. A hangsúly: a fénycsóva és a művészi egyszerűség, tárgyilagosság; az igazság megközelítése a jó stílus fúrójával. Inkább Jules Renard (sőt Kosztolányi Esti Kornél-ja), mint Márai vagy Kodolányi vagy Sinka. (Az utóbbi egy vonal.) A lényegre, az eltitkoltra menni, a kifejezhetetlenre. A társadalmat, a családot, az urakat lelepleztük már. Saját magunkat ebben még nem eléggé. Saját életünkből minél kevesebbet, hogy az önmutatás kínja (vagy kéje) se legyen akadály. De mégis személyesen, hitelesen egy alak életét mondani. Az emberi hitványság, jóság, kegyetlenség egy-egy fényképét adni. Ha a darabok jók, a kéziratanyag magától áll össze művé. (Nem anekdoták!)

Nincs különb dolgom, mint azon füstölögni, vajon Levédiában a maradás vagy a továbbindulás mellett szavaztam volna.

Irodalmi életünkből hiányzik a fesztelenség. Meghittség helyett pajtáskodás, nyíltság helyett útszéliség, az ösztönök elszabadítása. Közvetlenségünk olyanfajta, ahogy egy kocsmai verekedés is közvetlen. Érthető az ellenhatás: a merevség, a póz, a bizalmatlanság, gyakran ugyanabban a lélekben. Mitől félnek íróink? Elbámulnának, ha megtudnák, hogy igazában csak egymástól tartanak. Holott egy sincs köztük félelmes.

Mindez azért ártalmas, mert az írásműre is átragad. Kritikánk mutatja, hányfelé kell tekintettel lennie annak, aki egy őszinte szót akar kimondani. A bírálatok mondatai vagy arcot paskolgatnak, vagy torkot markolásznak.

Magyar nyár

Péter-Pál napján megcsendül a kasza, illetve Péter-Pál másnapján, hogy pontosak legyünk, mert hisz Péter-Pál maga ünnep. De az ünnepet követő hajnalon évszázadok óta valóban percnyi pontossággal megcsendül, hibátlanul, úgy ahogy a költemények mondják. A gazda megáll a harmatos fűben, a zizegő sárga kalásztenger előtt, melyben riadt fürj pityplatyol; a lányok bokor alá rakják mezei cókmókjukat, földbe ássák a csecsszájú korsót, zsuppkötelet csavarnak, aztán kézbe veszik a sarlót… Az aratók bal lábukat előre helyezve jobbfelé hirtelen lendületet vesznek, majd felső testüket félkörben hirtelen előredobják, miközben jobb lábukkal is lépnek egyet. Pontosan most csendül meg a kasza a rozs kiszáradt szárán, most kezdődik a díszes előadás, a nagy ünnep, az aratás, az élet boldog versenye, mely nap mint nap, látástól vakulásig két hónapon át fog tartani. Erre fölkel a nap is, természetesen bíborban és a láthatár szélén. Vidám nevetés tölti be a határt, a szárnyaló dana, pajzán incselkedés…

Merengve gondolok, bevallom, kicsit meghatottan is e tündéri napokra, a gyönyörű képre. Míg egyszerre lelkemben feszélyező, kínos hasadást észlelek. Emlékeim hegy-völgyein különös harc indul meg az irodalom s néhány konok, kipusztíthatatlan élmény között. A zengő róna, melyet elsősorban népszínművek, novellák, regényrészletek és hangulatos vezércikkek zengtek oly vidám zajjal fülembe, kelletlenül engedik át a teret valami sötét szorongásnak. Ó, az aratás! – idézem rajongva és lecsukom szemem. És elhűl bennem a vér a gondolatra: ha kaszát nyomnának a kezembe, ha például a most kezdődő nyarat aratással kellene töltenem! Tudniillik volt már módom benne.

Oldalpillantással, lopva még egyszer az irodalom hatalmára gondolok, ámulnom kell és szorongás úrhódik el rajtam, vaj’ szembeszállhatok-e vele, követhetek-é el egy kis árulást, a valóság javára?

A sors különös kedvezése folytán, mint sejtettem, alkalmam nyílt hosszú éveken át, már legzsengébb gyermekkoromtól fogva közvetlenül tapasztalatokat gyűjteni a nép életéről. De mit ér a tapasztalás, mit ér akár a származás is? Ha a földmívesek életére gondolok, először, mondjuk, a „családi kör” gyönyörű életképe merül föl bennem s nem ifjúkoromé, mely kevésbé volt gyönyörű. Látom és szaglom is a paprikás csirke finom páráját; gyermekei közt ott ül a gazda s egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek. A kicsinyek már előzően megvacsoráltak. Ha tehát még most is jut nekik egy-egy comb és szárny, az röviden azt jelenti, hogy az a paprikás legalábbis három-négy csirkéből készült. Nem megvetendő vacsora. Arany János bizonyára a vágyát írta le, olyat kívánt a földmíveseknek, mikor mesteri kézzel ezt a szép jelenetet festegette. Legtöbb ember képzeletében ma is így él a földmívesek sorsa.

Sajnos, a földmívesek nem így élnek. A magyar nyár nem dínomdánom, nem csapongó hejehuja, nem is ünnep. Aratókat aratás közben énekelni csak hangosfilmen hallottam; igaz, akkor oly hatást tett rám, hogy hű nőm, akinek nem volt még része aratásban, csak türelmes csitításokkal érte el, ha már kimegyünk is a teremből, lehetőleg érzelmeink hangos kifejezése nélkül tegyük azt. Az aratás kemény hétköznap, verejtékes harc. Két hónapra kinyúló egyetlen megfeszített dolognap, a legmegerőltetőbb testi munka, amelyre az embert a természet kényszeríti.

Hajnali kettőtől este kilencig egy-két órai pihenéssel hajlongani, öt-hatkilónyi nyalábokat egyetlen suhintással földre dönteni, aztán azokat tíz-tizenkét kilónként emelgetni, összekötni a rekkenő kánikulában, porban és fakíroknak való szögén a tarlónak – nem, ez nem vigalom. Nem is egészséges. Megszokni sem lehet, ezzel se vigasztaljuk magunkat. A tüske az aratók lábába is behatol, a túlságba vitt hajlongás a tizenhat éves marokszedő lányoknak is megárt, a napszúrás a gereblyézőkre is érvényes. Mégis boldogan aratnak.

Boldogok, hogy ők vághatják le a termést, és nem azok, akiknek ennyi sem jutott ki és főleg nem az aratógépek, melyek éppoly jól levágnák. Boldogok és valóban vidáman állnak sorba Péter-Pál másodnapján a dűlők végében. Ami előttük hullámzik és finom pengést hallat a nyári szellőben, az valóban maga az élet, amelyből most nekik is kerül. Egész évben erre vártak. S az aratás után az egész télen újra csak erről fognak ábrándozni. Az egész esztendő értelme nyílik meg most előttük. És hajnaltól estig valóban lankadatlan kedvvel dolgoznak; tűrik a hőséget, a legyek és szúnyogok dandárjait, a környékező ájulást, azután a cséplés sűrű polyvafelhőit és a törek gáztámadását; még vidámmá is teszi őket a remény, a fizetség, amit kapni fognak. A Dunántúlon a hónapos vagy sommás, azaz egész idényre szerződő munkás kap havonta átlag két pengő készpénzt, száz kiló búzát és százhuszonöt kiló rozsot, aminek értéke bolettával együtt körülbelül húsz pengő. Az aratók a gabona tíz-tizenegyed részét kapják. Egy nyár alatt néha megkeresnek hetven pengő értékű gabonát is. Vannak persze, akik a magukét aratják, de az igazi aratók nem a magukét aratják. Az ország lakóinak körülbelül egyharmadát teszik ők, a magyar nyár hősei.

Akik a valóságban nagyobb hősök, mint a regényekben.

A munka dicsőségéről már eleget összeírtak. Írtak a szépségről, írtak a lenyűgöző látványról is, melyet nyújt. Erre a munkára minden dicséret, minden jelző kevés. Akik végzik, emberfeletti dolgot végeznek. Megérdemlik a szemlélő meghatottságát, egy kortynyi lelkifurdalást is. Mert még egy balhiedelmet kell eloszlatnunk, ha már belekezdtünk, hogy a népszínművek tulipános-muskátlis díszletei helyett az új tárgyilagosság fényképeivel próbáljunk ízelítőt adni életükről.

Ezek az aratók ugyanis nem vasgyúrók. Napbarnítottnak eléggé napbarnítottak, de csak elenyésző kis számban olyan tőrőlmetszett, pirospozsgás, romlatlan daliás őserők, aminőknek a romantikus népiesség vágyálmában ábrázolta őket, s aminőknek valóban lenniök kellene, hogy ezt a munkát úgy végezhessék, ahogy munkát végezni kell, vagyis könnyen. A petrencerudat nem tartják ki fél karral. Szóval Toldi Miklós kevés akad köztük. A Duna-parti homokon több az izmos kar, a tág mellkas, a hibátlan szív, mint az ő soraikban. Húsz-huszonöt éves korukig még valóban vállasak vagy sudár termetűek, de aztán… Belenéztek már közelről egy harmincéves aratómunkás arcába?

Nekem ezek az arcok jutnak eszembe, ha már magamba mélyedve a magyar nyárra gondolok. Ezekből a behúzódó tekintetekből sugárzik felém a nyár értelme; az erőfeszítés nagysága és hősiessége. Bennük látom a természettel harcoló ember világát, bennük a kenyérért való küzdelmet, az akarat szívósságát, az emberfeletti erőt és azt is, hogy bízni kell a földben. Hogy a nyár nem vigalom; sokkal több ennél.

A szénbányászok munkáját nem glorifikálta az irodalom, nem emelte oly eszményi magaslatra, hogy már-már irigységgel nézzék azok, akiket a sors elütött attól, hogy kalapáccsal és csákánnyal a föld mélyébe szálljanak. Az aratók munkája sem veszít nagyságából és jelentőségéből, ha a maga valóságában ismerjük meg, ha lehántjuk egyszer róla az ósdi sallangokat. Ha egyszer nem abban a pillanatban világítjuk meg, mikor a marokszedő lányok átadják a fölpántlikázott kalászkoszorút a földbirtokosnak, hogy utána boldog táncot ropjanak. Ez is hozzá tartozik az aratáshoz; ez a vége.

Nézzük egyszer, hogy mi van addig. Lépjünk egyszer rá a szúró tarlóra, álljunk az asztag alá, melyen villás férfi dobálja a kévét, próbáljuk ki a forró nyárban a cséplőgép külön forróságát. Így értjük meg igazán a magyar nyarat, a magyar népet, a magyar munkát. Így ismerjük meg mindennek igazi szépségét. S ha a hőségben levesszük kalapunkat, legyen abban egy kis tiszteletadás is. Megilletődött tisztelgés Szisziphosz előtt.

Falusi gyerekek^*

Augusztus

Gyakran hallom, de sohasem csodálkozás nélkül, hogy ez is, az is városban pillantotta meg a napvilágot, sőt ott is nőtt emberré. Hogyan csinálta? Hogy sikerült neki?

Életének első négy esztendejében az ember többet tanul, mint az egyetemi négy év alatt. Többet, mint valamennyi iskolában, amit csak kijár. A legzsengébb gyermekkor a legnagyobb szellemi erőfeszítés, a legnagyobb tanulmányok időszaka. Gondoljuk csak meg.

Ez alatt az idő alatt először is mindenki tökéletesen elsajátít egy külföldi nyelvet – az újszülöttnek az egész föld külföld – s ezt legtöbb esetben oly hibátlan kiejtéssel sajátítja el, aminőre később a leggondosabb iskolában sem tehetne szert. Éppily óriási mennyiségű ismeretet szerez a természetrajz, a vegytan és az élettan terén. Ezer és ezer növény és fa nevét, alakját s tulajdonságát jegyzi meg. Kitapasztalja a méz édességét, a tüske szúrósságát, az asztalról lepöckölt tányér törékenységét. Ezeket a leckéket sohasem feledi el. Hogy az ember ötvenéves korában nem fogja meg a tüzes kályhát és nem nyeli le a keze ügyébe kerülő gombostűt, azt tulajdonképpen az egy-két éves korában végzett figyelmes tanulmányainak köszönheti. Az ibolya illatát gyermekkorunk óta mindnyájan betéve tudjuk s esztendőnyi távolságból is felismerjük.

A későbbi tananyag – az enyém-tied, a jó-rossz, vagyis a jog és erkölcstan törvénytára valamivel könnyebb, tán ezért sem ragad meg oly hibátlanul az elmében, mint például az a fizikai törvény, hogy aki a padlásajtóból a lépcső helyett a levegőbe lép, az a földre esik és megüti magát. Mire az ember az elemi iskolába jut, addigra jószerivel már csak a részletezéssel, a magyarázattal és rendszerezéssel van dolga. Szóval minél fiatalabb az ember, annál keményebb vizsga várja. Nehezen is úszná meg, ha nem kapna annyi kitűnő tanítót. Szerencsére maga a természet oktatja, a legbölcsebb módszerrel, a legújabb neveléstan elvei szerint szemléletesen, gyakorlatian és tapasztalati alapon, néha játékosan. Lépésről lépésre csalja az ismeretek területei felé.

A gyermekkor a hódítások kora, a világ meghódításáé. Ehhez a hódításhoz éppúgy szabad terület, éppúgy határtalanság kell, akár Dzsingisz kán vállalkozásához. Sőt még annál is több kell. Dzsingisz kán csak a kínai faltól a Dunáig lakó népeket akarta fegyvere alá hajtani: az ember elméjének az egész világ kell, sőt azon túl még a csillagok. Mindezt képzeletével futja be. De a képzelet éppúgy csak szilárd talajról tud útra indulni, akár a repülőgép.

Ilyen képzeletindító jó talajt, ilyen gyakorlati nevelést igazánból csak vidéken talál az ember. A természet kitűnő mester, de csak a maga tantermében, a maga végtelenül gazdag természetrajzi és fizikai szertárában.

A város felnőtteknek való; afféle műhely az, egy kicsit sötét, egy kicsit veszélyes, tele géppel, füsttel, zajjal, gyárdudával, mindenfajta felügyelővel és irányítóval. Csak azoknak van keresnivalójuk benne, akik már kitanultak valamit, akiknek már kész a sorsuk és útjuk; akik már nem szabadok.

Az ember érett ésszel menjen a városba, ha már a szükség mindenképp oda viszi. Vidéken tölteni a gyermekkort és az ifjúságot, a végső megállapodás előtt, ezt elsősorban illendőnek tartom, mint a régi céhek a vándorlegénykedést. Ha volna hatalmam hozzá, kötelezővé tenném.

Természetesen nem egészségügyi szempontból. A csenevész városi fiúcska éppúgy legenda, mint az a jó falusi levegő, amely mindenkit Toldi Miklóssá érlel. Nekem rejtély, hol nőnek fel a városban a gyermekek, mert mióta én városban élek, azóta köröttem csak komor felnőtteket és csecsemőket látok, s az utca közepén, az Isten szabad ege alatt játszó gyermekcsapatot legfeljebb csak a külvárosban, vagyis már a vidék határán. De bizonyos, hogy a városi gyermekek, akik az iskolákból kitódulva úgy eltűnnek, mint a víz a homokon, gyakran egészségesebb kamaszokká nőnek fel, mint a falusiak. Testre inkább a vidékiek s a vidék határain élő gyermekek a csenevészebbek. A falu a lelket neveli.

Nem tudom, járja-e még ez a kifejezés: „Meglátszik, hogy nem volt gyermekszobája”. Enyhe sértésszámba megy, olyasfélét jelent, hogy az, akire mondják, zsenge korában nélkülözte egy német vagy egy francia kisasszony erkölcsi és jó magaviseleti intelmeit, vagyis faragatlan maradt, vadon nőtt fel, mintegy a tehenek, csalánbokrok és fűzfák között. Bevallom, nehezen tudnék ennél buzgóbb gyermeknevelő társaságot, ennél jobb gyermekszobát képzelni. Tapasztalatból mondom.

A szülők iránti köteles engedelmességre például engem egy közönséges, kert alatti árok vize, illetve jege oktatott ki, akkor, amidőn anyám tiltó szavával dacolva korcsolyámmal harmadszor is rámerészkedtem, s persze harmadszor is beleszakadtam, de ezúttal már mégsem volt bátorságom hazaszaladni, hanem estig ott kóboroltam a határban, és páncéllá fagyott öltönyömben csak a sötétség leple alatt surrantam be a szobába. Ma már hálával gondolok arra az illemtani leckére is, amelyben egyik lovunk részesített, amidőn a széna közt bogáncsot nyújtottam neki: előbb csak a fejét rázta, majd kaján unszolásomra jóságos pofájával szabályszerűen nyakon teremtett. Majdnem szó szerint hasonló módon véste emlékezetembe a kisdedek és a gyengék megbecsülését egyik tehenünk, amidőn – annyi falusi gyermek után – nekem is eszembe jutott, hogy ha a szopó borjút naponta kétszer felemelem, bika korában is fel tudom emelni, és én leszek a világ legerősebb embere. Sok mindenre kioktattak az állatok. Tudományos értekezésekből értesültem, mily lelki megrázkódtatást okoz legtöbb serdülő lelkében, midőn egyszerre csak ráébred az emberi faj szaporodásának örök törvényeire. A falusi gyermekek ettől ritkán rendülnek meg, jómagam legalább semmi megrázkódtatásra, sőt még elcsodálkodásra sem emlékszem. Nyilván azért, mert a jelenséget apránkint vettem tudtul, előbb láttam, mint értettem, hála az ártatlan tyúkok, galambok, sőt egyszer két mezei nyúl szemléletes bemutatásának. Gyermekszobám az egész mező volt, s mestereim reggeltől estig foglalkoztak velem.

Nemcsak erkölcsi leckét adtak. Felkeltették bennem az életrevalóságot is, s ezért különösen nagy hálát érzek, mert elég tájékozatlan, teddide-teddoda lélekkel jöttem a világra. Élelmességre ösztökélő mestereim közül örökre feledhetetlen marad az az áprilisi szélvihar, amely nyolcéves koromban odisszeuszi feladat elé állított azzal, hogy egy tiltott korai fürdőzésem közben világgá szórta partra hányt ruhámat, és csak a csizmákat hagyta meg. A próba, hogy világos nappal feltűnés nélkül hazakerüljek, kínos volt és bonyolult; képzeljük magunkat Simontornya és Sárszentlőrinc közt a Sió partjára, minden öltönyül egy pár csizmával. Megoldottam, mozgó kukoricaszár-kéve gyanánt értem el a falut, aztán a kerteken át a házunkat, minden gyanús neszre óvatosan meg-megállva. Nehéz helyzetben gyakran eszembe jut, azóta tartok kevésbé az élettől, azóta féltem kevésbé magam. De nemcsak az elemek és a négylábúak próbáltak és világosítgattak.

Az ember e földön igazánból a társadalomra, a társas vállalkozásra képződik, lelkét egyenesre a vele egyenrangúak nevelik. Már akkor, amikor e földön még csak mászni tudtam, velem egyenrangúak társadalmában és vállalkozásaiban kellett helytállnom: nálunk az a szokás, hogy a kapálni induló asszonyok egy udvarba hordják össze kisdedeiket, valami öreg néne felügyelete alá. Itt kezdtem elsajátítgatni, mi a kölcsönös segítség, a férfias összefogás, a szótartás, a becsület és a lovagiasság. A női nem védelmében először kétéves koromban törték be a fejemet egy sárgarépával. Itt ízleltem meg, mit jelent kiáradó életkedvünkkel másoknak is örömet szerezni, vagyis mit jelent igazán játszani. Emlékszem, lenéztük, nyilván önzőnek tartottuk azokat, akik magukba vonulva halott holmikkal, játékszerekkel játszottak, vagyis örömüket egyedül maguk élték föl, nem feleskedtek. Ott támadt először az az érzésem, hogy a legjobb játékszer az ember; tisztességes alapon persze, vagyis úgy, hogy mi is átadjuk magunkat. E mellett azóta is kitartok. Társaimmal naponta százféle játékot, ugrálást és táncot találtunk ki, apróbb részleteiket elfeledtem, csak az alapszabályra emlékszem: mindenki úgy álljon helyt, hogy maga is, a többi is mulasson. Így készültünk az életre. Így történhetett, hogy bár a rabló-pandúrban szívvel-lélekkel a felnőtteknél százszorta őszintébb rablók és pandúrok voltunk, a végén mégsem csaptunk egymás karjába, összeölelkeztünk s ráadásul még egy kis „száll az angyal”-t játszottunk. Akármilyen kegyetlen volt is ez a szabad iskola, azt hiszem, elsősorban szeretetet tanultunk és önfeláldozást. Így történhetett az is, hogy tizenkét éves koromban egyik barátom gondolkodás nélkül utánam ugrott a megáradt folyóba, bár nem tudott úszni, s végül nekem kellett őt is kimentenem.

A vidék ezenkívül számolatlanul önti a tényeket, az adatokat, a későbbi kiválogatásra és felhasználásra is. Bölcs előrelátással egyszerűen a valóságra oktat; erre használja már a nyelv- és szótanítást is.

Kosztolányi Dezső a nyelv titkáról és varázsáról töprengve egy helyütt azt fejtegeti, hogy a világ dolgait igazánból csak anyanyelvén hiszi el az ember. Hiába tanuljuk meg például, hogy a francia cheval, vagy a német Pferd szó éppúgy azt a négylábú háziállatot jelenti, mint a magyar ló szavunk, egy sereg francia vagy német esetleges konok cáfolata végül megingathatna bennünket ebben a meggyőződésünkben, mert ezek az idegen szavak csak árnyképek gyanánt vándorolnak képzeletünk tájain. A magyar szó jelentésében senki sem tudna megingatni bennünket. A magyar ló képzeletünkben éppúgy hús-vér alakzat, akár a valóságban; ezernyi emlékünk és élményünk tapad hozzá; nemcsak fülünkkel, hanem szemünkkel, orrunkkal, izmainkkal is ismerjük.

Egy kedves városi ismerősöm épp nemrégiben mosolyogva vallotta meg nekem, hogy sokáig abban a hiszemben élt, hogy a tinó valami fiatal pásztort, holmi kezdő bojtárt jelent. A „tanulj tinó, ökör lesz belőled” szólásmondás alapján hitte ezt, homályosan is jól érezve, hogy a tinó ott valami emberi lényre vonatkozik. „Hát sose látott tinót?” – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, illetve újabb pironkodó mosollyal adta tudtomra, hogy tán ma sem ismerné fel egész bizonyosan ezt a nyájas kérődzőt a csordában, mondjuk egy sereg üsző és nagyobbacska borjú társaságában.

Egyik, ugyancsak városi származású író barátom szép könyvben a vágtató csikós ügyességét azzal jellemezte, hogy „csak úgy szőrmentében ülte meg a lovat”. Fiatal városi költők jelenlétemben vizsgáztatták egyszer egymást arról, hány magyar szó jelentését nem tudják pontosan. Megálltak már ezeknél: kisafa, csőnk, hóka, ösztöke, verőce. Az irombát valamennyien összetévesztették az otrombával s a padmalyt a padlóval.

Vidékieket ritkán fenyeget ilyen veszedelem. Biztosabb alapokon mozognak, nemcsak a szavak és fogalmak, hanem a jelenségek világában is. Van egy pont a földön, ahol megvethetik lábukat, ahova mindvégig visszavágyódnak. Régen elkerültem szülőföldemről, tán sose térek vissza, de úgy gondolok rá, ahogy a Duna gondolhat a Fekete-erdőre: semmi volnék nélküle. Máskor meg azt érzem, hogy azt a hajdani kedves Tolnát varázslóként tartom ma is kezemben azáltal, hogy tudom, mit jelentenek ezek az elbűvölő tájszavak: poszka, szodé, böszme és szösztőn. Váltakozó ürüggyel esztendőkön át szinte naponta megszólítottam itt Pesten egy rendőrt csak azért, hogy a milyent millennek mondhassam és a királyt királnak halljam. A vidékiek összetartanak, elárulom; társaságban majdnem cinkosként villan egymásra tekintetük, mihelyt felismerik egymást. Üdvözlik a más vidékieket is. Meghatottan kaptam fel fejemet, amidőn egy Békés megyei ismerősöm önfeledten hosszú ú-val cúkornak ejtette a cukrot, illetve cúkort. Mintha valami titkot fedeztem volna fel. Csokonai is így ejtette. Rögtön közelebbinek éreztem. Az egész ország vidék.

A falu leckéje néha kíméletlen, fenyítése nemegyszer túlságosan kemény, sőt veszélyes, de épp azért alapos. Úgy nevel, mint Spárta, nem titkolja, hogy az élet küzdelem. De a küzdelemre is elsősorban a jellem erősítésével készít elő.

Esztendők óta alkalmam van közelebbről figyelemmel kísérni egy igen érdekes tudományos vizsgálatot. Egyik kitűnő egészségügyi vezetőnknek támadt az a szép gondolata, hogy egy alföldi község szegény sorsú iskolás gyermekei közül kiválasztott százötvenet. Ezeket egész gyermekségük alatt úgy táplálják, oly szakszerűen és oly bőségesen, ahogy a legszigorúbb gyermektáplálási elv előírja. A gyermekeket évenkint megvizsgálják, s összehasonlítják őket a többi hasonló sorsban élő gyermekkel. Az eredmény, a jól táplált gyermekek testi fejlődése meglepő. De nem erről akarok beszélni. Megvizsgálták s állandóan vizsgálják a falu gyermekeinek szellemi-lelki állapotát és fejlődését is. Én ebben a munkában vettem részt.

Ezeket az adatokat is sokféle összehasonlításra használtuk fel. Így többek között összevetettük a falusi és városi gyermekek lelki képét. Az eredmény itt még meglepőbb volt.

Értelmi képesség dolgában a városi gyermekek felülmúlták a falusiakat.

De az érzelmek, a jó és rossz indulatok terén a falusiak kerültek első helyre. A városiaknak több hajlamuk volt a számoláshoz, az elvont összefüggések felismeréséhez, a logikus következtetéshez. De mihelyt olyan fogalmakhoz értünk, mint önzetlenség, hűség, hála vagy merészség, a falusiak rögtön messze előreugrottak. A csordás kisfia fél óráig kaparta fejét a kezdetleges mértani feladat előtt, de rögtön feltalálta magát a legbonyolultabb lélektani kísérlet előtt, mely különböző rejtett kérdésekkel arról vallatta, mit csinálna, ha falat kenyerét meg kellene feleznie, vagy szeme előtt valaki szakadékba zuhanna, vagy édesanyját bántalom érné. A bankigazgató szorzócsoda kisfia e feladatok előtt tétovázott.

Azzal végzem, amivel kezdtem: igyekezzünk mindenkit legalább gyermekkorára vidékivé tenni. Részesítsük ebben az ajándékban. Viszonzásul a falusiak csak azt kérik: részesüljenek az ő gyermekeik is olyan testi gondozásban, ápolásban és táplálásban, aminőhöz az átlag városi gyermekek jutnak. Így teremtődik helyes egyensúly a test és lélek, a város és falu között.

Iza, augusztus 18.

Felkerestük Mihaikót, még Ungvárott beszélte róla Vakarov és Burger, hogy ő „mindent tud.” Nyílt arcú, igen értelmes ember, ujjnyi vastag szemüveget visel; magyarul elég jó kiejtéssel beszél, csak ilyen szavak előtt akad el, hogy „párbér”, s megint helyett mond állandóan megintlent, megintelent. Kocsmája és – a cégtábla helyesírása szerint – wegyes kereskedése van. Az üzlet az ünnep miatt zárva van, a kocsma épp az ünnep miatt annyira zsúfolt, hogy még Mihaiko magánlakása is tele van. Épp itt ülünk le, kérünk helyet öt magyar mellett az asztalnál. Ezek előtt kezd beszélni Mihaiko.

A csehek által hatszor volt letartóztatva, Volosin alatt átszökött a családjával együtt az anyaországba, majd az első szabadcsapatokkal, harcolva tért vissza. Mindenről férfias egyenességgel beszél, ott az asztalnyi magyar előtt.

Ilyen egyenesen szeretnék írni most, legelőször is összefoglalásul arról, hogy szívesen lennék ruszin vagy rutén, vagy magyarorosz, vagy kárpátorosz (hogy e kis nép valamennyi nevét felsoroljam; Mihaiko a legutóbbi nevet vállalja, igen hevesen elutasítva a többit). A népekhez igazuk és szenvedésük, a rajtuk esett igazságtalanságok arányában vonzódom.

Egyik kiadónk felszólított egy francia antológia szerkesztésére. Dehogyis kiadónk. Egyik kitűnő, szavát ritkán, de annál tisztábban hallató lírai költőnknek, aki véletlenül egyik legnagyobb kiadónk szolgálatában áll, annak jutott eszébe az a szép terv, amit a haldokló Babits Mihály hagyott szinte örökségül reánk: elkészíteni mindegyik nagy irodalmi nép antológiáját a legrégibb időktől a mai napig. Vagyis szemelvényekben bemutatni a költőket, regényírókat, filozófusokat, moralistákat s történészeket is. Természetesen magyarul. Afféle gyűjteményre gondolt, csak nagyobb, tekintélyesebb terjedelemben, amit a franciák „morceaux choisis”-nak, mi magyarok „olvasókönyv”-nek hívunk, s amelyet a diákok tankönyvül is használnak. Baráti megegyezés döntött a munka felosztásáról. Nekem jutott a francia. Örömmel vállaltam.

Azzal az örömmel, amelyet az ilyen tanári szakba vágó megbízatáskor azok az írófélék éreznek, akiknek tanításhoz, pedagógiához soha semmi közük nem volt – nem lehetett. Most készítendő könyvemet az első pillanatban valami emelkedettebb, nemesebb fajta tankönyvnek képzeltem el. Az egész francia szellemet bemutatni hazám legjobbjainak, ez háramlott rám. Nagyot lélegeztem. Társaim, az angol, a német, az olasz, az orosz gyűjtemény vállalói ha irodalmárok is, de egytől egyig tanártestből kisarjadt írók voltak. Sohasem volt bennem versenyzési hajlam, szatócsszerűnek, piacinak érzem én ezt. Ez a tanári társaság valami ünnepélyességgel töltött el: méltónak kell lennem a bizalomra. Még két érzésről adhatok számot.

Az egyik a boldog házigazdáé, aki örömét leli a vendéglátásban, vendégei szíves barátkozásában. Kedvenceimet, mestereimet és oktatóimat, a legtündöklőbb francia szellemeket mutathatom be Ruteboeuftől Lafargue-ig azoknak, akik valami titokzatos kapcsolat révén a legjobb barátaimnál is többek tudnak lenni: a véreimnek, a nyelvtestvéreimnek, amit a magyar a tejtestvérhez hasonlóan úgy fejez ki: nyelvtestvéreimnek. Olyan volt ez, mint midőn egyszer néhány francia barátomat valóban levittem családom körébe szülőfalumba, s mosolygó arccal nézhettem, hogy a szívem egyik és másik feléhez tartozó emberek, akik egymás beszédéből egy hangot sem értettek, mint ölelgetik egymást, már fent a szőlőhegyi présház előtt.

A másik érzés a hatalom érzése volt. Catulle Mendès nem lesz benne, döntöttem el valami titkos kielégüléssel rögtön az első pillanatban. És Verlaine? Nem is hatalmi érzés volt ez, hanem hatalmi szédület. A zsarnokok érezhetnek ilyesfajta mámort. Gondolják el: Sainte Eulalie Kantiléná-jának szerzőjétől a Mirabeau-híd szerzőjéig mindenki a kezemben volt. Ha akarom, Nerval húsz oldalt kap, és Corneille öt sort. De aztán a felelősség érzése szállt meg, majd az az egyszerre súlyos és felemelő érzés, amellyel a bírósági elnökök széküket elfoglalják.

Munkámat könnyűnek gondoltam. Ismerni véltem jól a francia irodalomból legalább azt, amit az irodalomtörténetek első helyre tesznek. Seregestül vannak francia antológiák is. Ki kell jelölnöm a jellegzetes darabokat, az minden tennivalóm, gondoltam. Két-három hét alatt elkészülök vele, mert mivel is kell elkészülnöm? Ízlésem ellenőrzésével: azzal, hogy ismét mindent elolvasok. Másfél év múlva is csak erőszakkal tudtam kievickélni az olvasásból. Mintha hínárba keveredtem volna; minden mozdulattal lejjebb kerültem. A Roland-ének – aminek egy fél délutánt szántam –, az rántott le, csak ő, három hétre. Mondjam, hogy végül éjszakákon át óprovanszál nyelvtanokat bújtam? Szellemi területre, ilyen veszélyesen csábítóra s marasztalóra soha nem tévedtem. Honfitársaimnak már beszámoltam tapasztalataimról. Hadd számolok be egy különös köszönőlevélben a vendéglátó népnek is.

Azzal tán nem árulok el titkot – már Mme De Staël is pengette –, hogy külföldiek körében a francia költészetnek csak tekintélye van, népszerűsége alig. Mit tagadjuk, így van ez napjainkban Franciaországban is, a franciák körében is. A párizsi utcasarkokon összegyűl a nép az utcai énekesek körül, együtt fújja velük a verseket. Nem Mallarmé vagy Valéry versei ezek, annyira nem, hogy a franciák a gondolatától is meglepődnének annak, hogy azok lehetnének. De miért elképzelhetetlen Baudelaire-ról szólva az, ami Goethéről szólva nagyon is elképzelhető: hogy verseit vasárnapi kirándulók citera hangjára zengjék bele az édes tájba? De nem itt akartam kezdeni.

Az idegennek, aki végigutazza a francia irodalom tíz évszázadát, az első gondolata: milyen pazarló nemzet ez.

Vagy milyen kényelmes? A francia olvasó irodalmának kezdetét szíve mélyén attól a kortól számítja, amely mai szemmel is olvasható szöveget nyújt neki. Corneille, legtávolibban Ronsard korától. Ne tagadjuk: Rabelais-nak, Villonnak inkább híre van, mint olvasója, inkább kommentátora, mint közvetlen élvezője. Nyelvük múltját az átlagfrancia még nem tanulta meg szeretni. A szöveget, amely hasonlít mai szójárásukra, némi ingerültséggel hallgatják, olyanformán, mint a frissen érkezett dél-amerikait, aki csak most küszködik a nazális hangokkal.

A külföldinek – nekem például, aki számára Colin Muset és Valéry nyelve teljesen egyforma, mert mindkettő egyformán csak megtanult – sokkal könnyebb a dolga. A külföldi – mint például ismét csak én, aki szemérmességében háromszor is meggondolja, hogy nyelvére vegyen egy eleven francia szót, de aki annál szabadabban szedi a szemén át magába őket – semmivel sem áldoz több fáradságot Bertran de Born megközelítésére, mint Gide-re. Könnyebben elnézi e régi szerzők nyelvi furcsaságait, sőt botlásait is. Véletlen vajon, hogy a francia középkor irodalmi kincseit nem franciák, hanem külföldiek kezdték kézbe venni, s a világosság felé emelgetni? A franciák oly gazdagnak hitték magukat, s valóban gazdagok voltak azokkal a művekkel is, amelyekhez nem kellett külön kulcs. Gazdagok voltak a mindenkori jelenükkel is. Méltán könnyelműsködhettek s kérkedhettek. Az ember legfeljebb azzal mosolyoghatta le e kérkedést: hátha még azt is tudnák, hogy azontúl mily gazdagok! Ha nem sajnálnák a fáradságot, s mennének a pincei kincsesházba!

Ha francia vagyok, azt hiszem, én is – legfeljebb – Villonnal kezdtem volna a gyűjteményt. Kezdetnek ott is kezdtem. Ismertem természetesen az előbbi korokat is, de csak a belföldiek módján. Puszta kíváncsiságból kezdtem itt-ott a felderítésébe azzal a hagyományos magyar módszerrel, amely számunkra különösen lehetővé teszi idegen irodalmak átnézését, s így élvezését. Jellegzetes fordítómódszerünk ez. Már előbb kellett volna szólnom róla.

Restelkednék itt a francia irodalom és nyelv árnyékában a mi kis irodalmunk szép iskolázottságával, a mi kisded nyelvünk kifejezőerejével előhozakodni. Foglalhassam a legszükségesebb mondandót csak annyiban össze, hogy nyelvünk különös hajlékonysága folytán – a görög s latin ütemeket éppúgy megzendíti e nyelv, mint akármelyik mai nyugati vagy keleti népét – szabály nálunk, hogy minden idegen verset az eredeti versmértékben s rímelhelyezésben fordítsunk. Egy francia, aki csak franciául tud, sose nyerhet fogalmat arról, mi lehetett Shakespeare vagy Horatius, vagy Petrarca. Sose hallhatja eredeti zengésüket. Mi erre a zengésre törünk. Mondom, azért tesszük, mert módunk van rá; azért vállaljuk e nem mindennapi nehézséget, mert meg is tudjuk oldani. A fordítás nálunk tehát valójában átköltés, s mint ilyennek, külön megbecsült, igen nagyra becsült helye van irodalmunkban. Több ez, mint a németek Übersetzungjai és Nachdichtungjai. Költőinknek az eredeti költői ihletet is meg kell jeleníteniök. Ha mi a magunk teljes Baudelaire-éről, a magyar Baudelaire-ről, Dantéról vagy Puskinról beszélünk, ezeken már olyasfajta – kívánalmak szerint az eredetivel egyenrangú – műveket kell érteni, amilyennek Marie de France a maga „Chievrefeuil”-ét az angol „Gotelef” mellé szánta, vagy ahogy nyilván egymás mellé lehetett állítani a Tristan-legenda egy-egy jelenetének francia, breton vagy germán változatát. Nekünk minden idegen versből azt kell csinálnunk, amit Desportes csinált Sannazzero Icare-jából. Némi megilletődöttséggel, de ezzel az újrateremtő, vagyis a megismerésre oly alkalmas módszerrel közelítettem a Villon előtti francia irodalomhoz. Könyvem Szent Eulália Kantiléná-jától Apollinaire-ig terjed. Pontosan egynegyede esett a Ronsard előtti korra. Csak Ruteboeuf hat, album alakú nagy oldalt kapott, kétszer annyit, mint Musset, magam is meglepetten hökkentem rá. Ilyen arányban merült fel D’Aubigné, Scève, Charles d’Orléans s a Roland-ének is. Egy új Franciaországot fedeztem fel.

Illetve két Franciaország világosult meg előttem. Az egyiket ilyen szavakkal jellemezhetném: küszködő, gyűjtő, építő, ez áll nemcsak hozzánk közelebb, de minden külföldi országhoz is; a másikra a szavak: bizonyos, harcos, fölényes, bőkezű, önfeláldozó; a mai franciákra ez néz a tükörből. Kell mondanom, hogy az egyik az érzelmekhez szól, a másik az észhez? Hogy egyik János országáért akar meghalni, a másik a szabadság országáért? Hogy a kettő együtt valóban azt a folyamatot adja, amit a világosság történetének nevezhetünk, abban az értelemben, ahogy Rivarol használta e szót?

Micsoda pazarlás, mondtam. A világosság történelméhez hozzá lehetne fűzni annak történelmét, mi mindenről mond le, hányféle lehetőséget vet el önként a francia irodalom. Ezt is csak a külföldi látja, aki ezeken a lemondásokon és pazarlásokon tudja mérni, mi választja el népe irodalmát a franciákétól.

A mérték valóban az: alig van külföldi költő, aki Franciaországban karriert csinált volna. Scève-et a tárgyilagos néző nem látja kisebbnek Donne-nál: Scève-ben igazi Donne-t kaptak a franciák; vallják meg, mit míveltek vele. De mit míveltek volna Shelleyvel, Byronnal, Lermontovval, a mi Petőfinkkel is, ha véletlenül franciául szólal meg? Bárkivel, aki, híven a költő szó európai értelmezéséhez, meg akarja hatni őket, érzelmeket mond el az érzelmek eszközeivel. Megmosolyogják. Elsőnek az érzelmeket dobták el. Annyira félnek az érzelgősségtől? Egyedül állnak a világban különös magatartásukkal, mely keménység és büszkeség.

Az embernek úgy tűnik föl, hogy a franciák az érzelmeket csak a középkorig ismerték. Azóta csak az értelmet ismerik. Amit M. Thierry Maulnier mond kitűnő Introduction à la Poésie française-ában, csak az idegen költészet vezérelveivel való összevetés után válik igazán lefegyverzővé. Az ember mosolyogva is, meghatottan is nézi, hogy dobták ki a franciák „méltó” költői mondandóik közül az anyai vagy fiúi szeretetet, a családot, a hitvesi hűség megkövetelését, egy jó sörözést. Minden valamirevaló francia vers jószerivel csak vagy a testi szerelemről szól, vagy arról, mi lesz velünk, ha a kukacok rágni kezdenek bennünket ott lent a sír alatt. Melyik verset választanám a francia költészet legjellegzetesebb darabjául, amelyben sűrítetten minden benne van, ami a többiben csak részleteivel hat? Nyilván a korszaknyitó Sonnet pour Hélène-t. Igen, ebben benne van a tapintható hús is, a sajnálkozás is, hogy mégsem tapintható, a tér is, a kajánság is, az egészség is, és – ami a legfontosabb – az igazság is. A franciák bizonyára elcsodálkoznának, hallván, hogy ezt a verset csak franciául lehetett ily egy-darab-remekül megírni: minden más nyelvben a sokféle elem alkataira vágta volna szét a verset. Ahogyan nyilván azon is mélyen elcsodálkoznának, hogy egy nemzet legnagyobb versei arról szóljanak például, hogy egy parasztcsalád nyolc-tíz versszakon át békésen megvacsorázik, és örvend, hogy semmi sem történik, vagy hogy egy öregasszony a szobában tartja egyetlen tyúkját. Mit kerülgessem. Az embernek az az érzése, hogy a franciák a középkor óta egy kicsit el vannak zárva a világtól.

Nem azért mondom, hogy erről gondolatban is eltérítsem őket. Szántszándékkal zárták el magukat, mint ama első nagy tervező, aki halála percében is csak köreit féltette a barbártól. Az értelem s az érzelem világa között a határok szigorú meghúzásának hasznát látták ők is, a világ is. Saját nyereségüket ők maguk is tudják.

Hogy a világ mit kapott tőlük, azt számomra egy magyar író fogalmazta meg legérzékletesebben, Kosztolányi Dezső: „Ha ki akarjuk bújatni a szöget a zsákból, a hátsógondolatot a ravasz szövegből, ha meg akarjuk mérni, hogy egy fellengzős beszédben mi a zagyvaság és mi az igaz, kérjük meg a szónokot, fordítsa le szavait franciára.”

A nekünk oly kedves középkor értékeinek elmaradásáért ez kárpótolja a külföldit, ez a merész haladás az értelem felé. Ruteboeuf, Charles d’Orléans, Villon világának letűnte után ennek a világnak a felmerülése lelkesíti fel az idegent. Ez az új világ Montaigne-nyal kezdődik. Következő nagy alakja az idegen szemében természetesen Voltaire. S az azután következő? Voltaire, mint tudjuk, az emberi szellem elérhető legnagyobb csúcsának XIV. Lajos korát tartotta. Szabad megkockáztatnom, hogy nem vagyok bizonyos benne, hogy nem volt-e igaza? Aki a Pélerinage de Charlemagne-nál repíti fel s hordozza meg tekintetét, annak szemében nemcsak a francia irodalom, hanem az egész világ szellemisége lényegében áll. Megrendítő és felemelő érzés: magasan, tündökletesen áll. Jutalmul ezt az érzést kaptam munkámért. Hogy magasba pillanthattam, végtelen magasba, anélkül hogy megvakultam volna, az értelem magasába. Ehhez a tekintethez, ehhez az érzéshez próbáltam hozzásegíteni honfitársaimat.

Kápolnásnyék és Pettend közt mezítlábas napszámosok a balatoni műút makadámján, amely oly makulátlanul tiszta fényes, mintha a mennyországba vezetne.

Pinceszer

A pinceszer a tél örömei közé tartozik.

Férfimulatság, a testedzés különböző válfajait egyesíti magában, hadd mondom el szabályait.

Rendszerint délután űzik, délután két órától kezdve, ki meddig bírja.

Szükséges hozzá egy pince fönt a falu felett, valahol a hegyek között.

És a hegyeken hó, mert a pinceszer csak hóban az igazi.

Amikor már a szőlőhegyeken lapuló kis borospincékben tulajdonképpen nincs semmi komoly dolog. A must már kiforrta hevét s a fejtés még messze van. A szüret után már kitakarítottak, az ásók, kapák, csákányok megtisztítva támasztják valamelyik sarokban a falat, a permetezőgép egyetlen kék folt nélkül ragyog a mestergerendán, a sajtárok, vödrök, puttonyok arcra borulva sorakoznak a hordók után a hosszú szarufákon. A hordókat is most csak kopogtatni lehet, elégedett szívvel élvezve a tompa, száraz kongást, melyet a behajtott mutatóujj ütögetésére hallatnak, mint megannyi magába zárkózott lakó, aki barátságtalan dörmögéssel válaszol a zavarásra. És mégis, soha sincs a pincéknek annyi látogatója, mint ilyenkor. Óh, kamaszkorom boldog pinceszerei, mikor már engem is bevettek e hősi kirándulásokba! Az egyetlen sportba, melynek környezetem férfi tagjai hódoltak.

A síkos úton, a havas buktatókon és a hókészítette farkasvermeken át a pince megközelítése fölért egy várostrommal. Mért kerekedtünk föl mégis nap mint nap a veszélyes útra? Amint a szerény ebédet bekebeleztük, s az asszonyok az edényeket leszedték, s a konyhából szivárogni kezdett a mosogatás kiábrándító illata, mintha ez az illat s a hozzá tartozó fojtott csörömpölés a köznapi élet szörnyű unalmát, a baudelaire-i fásító spleent és szívmarkoló ennui-t terjesztette volna: a hidegülő házban nosztalgia lepett meg bennünket, titkos elvágyakozás, amilyenről a költők beszélnek. Letöröltük a kis ablakokról a párát és kinéztünk. A havas hegyek hívogatóan integettek. Vettük a pincekulcsot, a bekecset, a kucsmát. Ismerik a falusi téli délutánok nehéz egyhangúságát? Ebből léptünk ki, mikor kiléptünk a házból.

A pince a mesebeli vár volt, a jókedv, a szabadság kacsalábon forgó kastélya.

Mily vidám volt már a felkapaszkodás is! Testes gazdák és tekintélyes tiszteletesek hemperegtek a hóban. A kampós botokat összeakasztottuk, úgy segítettük egymást. Kiizzadva, zihálva és pirosan értünk a csúcsra, a pincéhez, ennyi erőfeszítés kellett, hogy a lenti szürke világot lerázzuk magunkról.

Fönt a férfiak gyermekekké változtak – vagy akkor váltak igazán férfiakká? A görög istenek élhettek úgy az Olimposzon, ahogy egy-egy férficsoport élt ott fent pár óráig a fehér táj tetején.

Asszony nélkül, a tenger gond közepette is gond nélkül, a barátság, a szellemesség és a dal meleg légkörében.

Mert a pinceszer nemcsak testi torna volt, hanem lelki is. A férfiak ott vitatták meg az országos ügyeket, ott ástak ki emlékezetükből egy-egy régi szép dalt, ott mérték össze tréfás ötleteiket… ott voltak emberek.

Szerte a fehér halmokon egymás után eregették a félig eltemetett kis kémények vékony kék füstszalagjukat az ég felé. Az égő venyige finom illata lebegte be a tájat – nekem még ma is ez a szabadság illata. A présházak kis szobácskáit pattogva, szinte lelkesítő beszédeket szavalva melegítette be az apró tűzhely. A szíveket a tisztuló bor melegítette be, melyet óvatosan csorgatott a hosszú lopókból a kancsóba a gazda.

Az egyik pincéből citeraszó hallatszott, ott a zenekedvelők gyülekeztek. A leheletfinom távoli pengetésbe, mely annyira illett a téli tájhoz, hirtelen, hogy szinte beléhökkent a némán borongó vidék, kemény férfikórus zendült. Bikatorkú családapák fújtak valami kesergőt. A bezárt pincéből úgy szállt ki a dal, úgy lebegett a ködbe burkolódzó völgyek és dombok felett, mintha évszázadok mélyéből hangzott volna; eltemetett korok panaszát küldte a késő unokáknak, akik asztalra könyökölve hallgatták és helyeslően bólogattak rája.

A panasz, sajnos, nem lehetett oly ősi, hogy ne legyen mindig időszerű.

Haj, a mohi hegy borának

húsz forint az ára!

Ha a magyar bankó folyna

annyit adnék rája.

Ha én megválthatnám

a Kossuth bankóját,

mindjárt átölelném

galambom derekát –

Ezt küldték világgá a citerázók, a Bach-korszak szomorú devalvációs nótáját. Mennyire illett az új időkhöz! Keletkezett azóta is dal, mely hívebben kifejezte azt a sóhajtozó busongást, melyet egy infláció okoz? Méghozzá népdal és ilyen pontos és szemléltető? A második szakasz már három-négy pincében is fölcsendült. A szívek találva érezték magukat:

Haj, eladtam magyar pénzen

virágszarvú ökröm!

Szántani kén, de nincsen mit:

szép lelkem, örököm.

Se ökör, se bankó,

hallod-e, te Jankó,

igen sok pénz sem jó!

Pallag a rozs-talló…

Biz, a pénzzel, ha volt, ha nem, mindig baj volt, mint az asszonyokkal, a borral, mint általában mindennel, a földön, ott lent a völgyben, a faluban. Micsoda boldogság, hogy itt a hegyen már dalolni lehetett róluk; feledni egy kicsikét, hogy az ember méltóbb gondoknak ereszthette fejét.

Valamelyik pincéből a dombháton tompa, de szapora asztaldöngetés foszlányait hozta a csípős szél: ott a kormány tevékenységét méltatták. Egy másik présházból a kártyalapok energikus, kemény csattanásait…

A kaptatón az egyik pincének már a külseje is borongó elkülönülést és világfájdalmat árult el. A nyugalmazott főjegyző olvasta abban Berzsenyit, gyertyafénynél, magányosan és nemes búba merülve, ahogy az már Berzsenyihez és a köznapi hitvány világban egy papucs alatt nyögő nyugalmazott főjegyzőhöz illik.

Az út másik oldalán lapuló házacskában a kántor járt föl-alá; bal kezében pohárral, jobbjában ceruzával a másnapi búcsúztatón forgatta elméjét.

És itt volt még Németh bácsi pincéje, aki már nyolcadik éve nem jött le a hegyről.

Mi Csók Lekszi bácsival paprikást főztünk. Lekszi bácsi öregségére jóízűen csak a maga főztjét tudta enni és azt is csak a présházban. És megfelelő társaságban, mert öregségére azt is megszerette. Zsugoriságáról azonban öregségére sem tudott letenni, sőt a vénség még csak fokozta azt, ha a tökélyt egyáltalában fokozni lehet. De nap mint nap mégis negyed kiló hússal vánszorogtunk föl a hegyre, és társas lakomát csaptunk. A mindig egyforma lakomához szükséges burgonyát és paprikát Lekszi bácsi a nyáron maga megtermelte.

Alighogy megérkeztünk, Lekszi bácsi máris serényen forgott a tűzhely körül és várta a barátait, Bordács bácsit, aki valaha molnár volt, Czeke bácsit, aki dohányt hozott és Lökős bácsit, azt, akinek az apja 49-ben Debrecenben odakiáltotta Kossuthnak: „Légy te a Lajos!”, meg a Kiss uraságot, akinek már az ükapja végzett a birtokkal, de nem a család tekintélyével; mindenkit, aki még föl tudott kapaszkodni a hegyre. Ez volt az életrevalóság próbája.

Nekem a jó szemem miatt volt helyem a társaságban.

Az ajtóban álltam és egy sas tekintetével figyeltem a völgyet. Ha valakit felfedeztem a hozzánk igyekvők közül, rögtön jelentettem Lekszi bácsinak, aki, sajnos, az orrán túl már épp csak a pohárig látott. Egy centiméter közelről kavargatta a finom pörköltet, amelybe annyi kanál paprikát tett, ahány vendéget jeleztem. „Jön még a Saraczky bácsi is!” – kiáltottam, s Lekszi bácsi erre még egy kanál paprikát szórt az ételbe, mely addig is olyan vörös volt, mint a gőzölgő bikavér. Jöhetett volna akár egy egész ezred, bátran vendégül láttuk volna, paprika volt bőven. Ha húst ettek is volna többet a vendégek, paprikából egy kanálnyinál egyik sem bírt nagyobb adagot.

Ez volt Lekszi bácsi receptje, a megyeszerte híres.

Volt, aki másfél kiló kenyeret is elfogyasztott hozzá, de hát a kenyeret ki-ki maga hozta.

Mikor nyögve, verejtékezve, de az ősz bajszok alatt diadalmas mosollyal már mindenki megérkezett, Lekszi bácsi föltálalta az ételt, mely most már egy jobbfajta boszorkánykonyha díszére is válhatott volna. Aztán leballagott a hátsó pincébe, teleeresztette a „vászonkancsót”, a baráti rossznyelvek szerint minden cseppet gondosan megszámlálva.

Körülültük a lábast, és mártogattunk, mártogattunk sziszegve, óvatosan; az étel nehezen fogyott, nemegyszer újra meg kellett melegíteni.

Így telt az este.

Közben ittuk a bort, óvatosan azt is, cseppenként és csak a végső szükségben, mint az orvosságot.

Keserű, savanyú, de csodálatra méltóan mégis ízetlen volt; tán épp ezért kellemesen hűsítette a paprikától parázsló nyeldeklőt.

Hallgattuk a halkan zümmögő hegyvidéket, a kinti nagy némaság ezer apró zaját; mindegyikről tudtuk, honnan jő és mit jelent. Ültünk, mint Grál vitézei a kerek asztal körül és élveztük az életet, a telet, mely csak itt volt szép a hegy tetején. Lent a faluban, valahol mélyen, egy ismeretlen, elsüllyedt világban, harangoztak.

Ki törődött ezzel? A jelen varázslatosan múlttá vált, a hús-vér feleségek a képzeletben, ha egyáltalában fölmerültek, mint emlékképek merültek fel, jó vagy rossz emlékek halvány képei. Az apró zajok, mint megannyi rejtelmes magvacska, duzzadni kezdtek, kicsíráztak, szárba szökkentek; dallal, citeraszóval, vidám kiáltásokkal susogott a táj, mint valami vetés.

Végül az öregek is dúdolni kezdtek. Varázshegyen ültünk.

Holdvilággal kerültünk haza. Ha nem volt holdvilág, alapos horzsolásokkal, havasan és sárosan, mert a hegyről lefelé mi is rendszerint nadrágfékkel utaztunk, mint általában a téli sportok kedvelői.

Október

Sose volt rádióm, a múlt héten Örley István kölcsönadta a magáét, hogy rákapasson. Két napja már ez is szótlanul áll. Este van, végigsiklatom a kis jelzővonalat a világ városai fölött, akár sebek fölött egy orvosi ujjat. Egyik fölhördül, a másik pillanatnyi hegedűszót lehel, a harmadik azt mondja: ssst, de a legtöbb prüszköl, köp, fogát csikorítja rám, és egy Breton-parti hullámrohamot okádna rám. Abbahagyom a keresgélést, mi is kellene. Fél éjszakán át ozorai kutyaugatás, egresi békabrekegés a Sió szigetnek nevezett kanyarja felől.

Az arisztokrácia, a renyhe közigazgatás, az álmos dzsentri, a felső klérus, a nagykapitalizmus – mit átkoztunk még, mit vakartunk volna a nemzet testéről? A gyáva kispolgárság, a latifundium, a rablóerkölcsű kereskedelem: a kosz véd ezúttal bennünket, a szenny keményedik páncéllá rajtunk. A keféletlen tehénen a rászáradt trágya is ruha a hideg ellen. Körülbelül így védjük nemzeti függetlenségünket.

November

Hogy hova züllesztette szellemi életünket a hírlapírás, az úgynevezett „újságfejedelmek” kora, azt igazán csak most tapasztalom. Nem tudom, az olvasónak van-e még ösztöne, hogy megítélje a jeleket. M. szerényen, de mégis izgatottan szememre veti, miért nem „írattam” melegebb hangon könyvéről a Magyar Csillag-ban. Mikor megmondom, hogy én nem íratok, hanem munkatársaimat épp önállóságra és felelősségre biztatom, tekintete ezt mondja: különb kifogást nem tudsz? Ugyanaznap egy ifjú – de kezdőnél már több – bírálói cikkel keres fel. A cikk hangja ügyes, csillogó, majdnem szellemes, de ítélete vakon elfogult, homlokegyenest ellenkezik, nem az enyémmel, hanem az igazsággal. Kifogásomra a válasz: szóval írjam át? – Tudná? kérdem merő kíváncsiságból. – Rögtön, itt az előcsarnokban, negyed óra az egész! Úgy elröstelltem magam, hogy az erélyesebb kidobásra sem maradt erőm.

A Csizmá-t felháborodás fogadja. Legjobban azokat a részeket, ahol a könyv külön-külön, egyénenként is szabadságra biztatja az embereket, ahol külön-külön mindenkinek feladja a kérdést: mit hajlandó a saját szakállára vállalni a szabadságért. Riadtan nézem, hányan hátrálnak ennek még csak a gondolatától is. Nem, csak semmi egyéni kiállás, vállalás, semmi egyéni felelősség és kockázat, azaz függetlenség! Rögtön anyagiakról beszélnek, kényelemről. Megfeledkeznek arról, hogy jólét és szolgaság elég gyakran összefér, például a kutyaólban is. Aztán eszükbe sem jut, hogy az egyformán gondolkodó egyének végül szükségszerűen egymásra találnak, sőt épkézláb összefogás csak így keletkezhet. Ma a szabadságharcosok, a legegyénibb szabadság harcosai is rettegnek attól, hogy egyedül maradjanak. Gyengeségüktől rettegnek? A szabadságra vezető úton is irányítás, vezetés, vagyis parancs kell nekik, vagyis engedelmesség; a legegyénibbnek is tömeg. Ez a különbség a mi századunk és az elmúlt századok szabadságmozgalmai között. Nem bírálatul mondom, hanem csupán a tünet megvilágosításául.

December

Az nem elég, hogy az embert a még ma is úgynevezett jobb- és baloldal pontosan egyforma adagolással rágalmazza, hogy mondjuk a napilapból, amely magát liberálisnak, s a folyóiratból, amely magát fajvédőnek álmodja, szinte ugyanazokkal a szavakkal fröccsenjen a sár. Mindez épp ezért nem elegendő (a jobb ügy üdvösségéhez), mert rágalom: a támadás innen is, onnan is alaptalan, csak sejtésre, szimatra horgad. A rágalomnak alapot, a szennyezőkedvnek világos célpontot kell adni. Nem könnyű.

Egyszerűbb volna persze ide is, oda is lecsördíteni egyet, hadd járjon a mérleg két tányérja. De szálljak vitába olyan lapokkal, amelyek azért sütik rám a fajmagyarság elárulójának bélyegét, mert Tamási Áronnak helyet adtam a Babits-emlékkönyvben? Ez már az elmebajt súrolja. A tisztaságérzés is valami. A negyven felé járok, azt hiszem, nem kell már fogadkoznom, hogy életművem a dolgozók és a szegények ügyét szolgálja, mert valóságosan már annyit szolgálta, hogy ha akarnám sem másíthatnám meg ezt az irányát.

Az eszköz, csakis az eszköz szentesíti a célt. A forma s tartalom viszonyának nevezetes kérdése ez, igazán csak versértők érthetik. S mily vigasz, hogy fel is fedi!

A könyvégetés ijedelme egyelőre furán ütött be: kirakataink sohasem voltak így zsúfolva friss szemelnivalóval. Kiadóink valóságos hajtást és „zsákot” vonultatnak az írók befogására, nem hiszem, hogy van még író-vad, akinek az erdő bizonytalansága helyett ne kínáltak volna etetővályút az erdészlak mellett, évi agancsainak figyelmes beszolgáltatása mellett, hogy kivágjam magam a hasonlatból. Az írói termést nem akadályozza az, amire öt-hat éve gondolunk. A cenzúra legfeljebb témák száját tömi be, s nem vérbeli írókét, akikben egyszerre száz téma is keresi a kijutást.

Közönségünk egy kicsit el van kényeztetve. Pedzettem már egypárszor, de még most sem tudom elképzelni, milyen királyi jogokat tulajdonít önmagának, s milyen minden dologra rögvest kiparancsolható szolgának véli néhány olvasó az írót attól a pillanattól fogva, hogy egy-két sorát elolvasta. Lélegzetelállító a merészség, arcpirító a természetesség, ahogy egy s másra felszólítják az írót, főleg a kedvencet. Most nem arról beszélek, midőn az „elefántcsonttorony-ból” „lövészárokba” küldenék. Néhány éve egy vidéki tanár arra szólított fel – még csak nem is udvarias levélben –, folyamodjam és járjam ki a moszkvai földművelésügyi népbiztosságnál, hogy küldjenek neki ötszázat abból a fagytűrő barackcsemetéből, amelynek kinemesítéséről ő sokat hallott; de gyorsan, mert az ültetésig már csak három hete van. Elmebeteg volt? Legalábbis bizonyos mértékig az: valami különös félreértés folytán azt hiszi, hogy az író neki lekötelezettje. Jellemző, hogy mihelyt más művét olvassák, attól a gyakorló írók sem mentesek. Rettegve gondoltam a pillanatra, amidőn igazán lőtávolába kerülök ennek is, annak is: a szertartásra. Tudniillik udvarias, minden hangra készségesen megálló és választ adó ember vagyok, s hozzá eléggé lelkiismeretes is. Kimentettem magam a barackostanár előtt is, hogy amit kér, az inkább a diplomácia vagy a faiskolák dolga, esetleg az övé.

Az irodalom dolga

Vannak az embernek ötletei, melyek úgy csellengnek körötte, mint ragaszkodó kiskutyák, előtte szaladnak, bárhova indul útnak. Ilyen nekem az a régi ötlet, hogy az író is hallgatag mindenese a társadalomnak: mihelyt valahol, akár a birtokrendezés, a szabadságjogok vagy a bérrendezés körül krónikus baj támad, a társadalom végül őfelé emeli felelősségre vonó tekintetét: mi az, miért tartunk? A hálószobájában rémülten vacogó debreceni vagy londoni polgár a világ legtermészetesebb dolgának véli, hogy Petőfi vagy Byron meghaljon érte. Nem vagyok se Petőfi, se Byron. De mostanában újra egyre többször elfog az a finom nyugtalanság, az a félszeg érzés, mint amikor hátulról nézik az embert. Így érzi magán az ember egy társadalom tekintetét.

Kényelmetlen érzés, hasonlít a lelkiismeret-furdaláshoz is. Egy kicsit ingerlő is, mert hisz a magam dolgát szeretném végezni. Miért nem végzi el más is a magáét? Mért kelljen nekem helyettesítenem? Negyven körül járok, abba már beletörődtem, hogy amióta élek, pásztori, elmélyedésre hajló természetemmel egy hiányzó szabadsághős teendőit kell ellátnom, oda-oda lépve néha arra a helyre is, ahol egy agrárpolitikusnak, a földnélküli parasztság nagy társadalmi ügyvivőjének kellene állnia a sarat. De – ne mosolyogjanak rajta – nyilallt belém már olyan gondolat is: és ha Lamartine sorsára degradálnának? Arra, amely a „ministre aux affaires étrangères” mellé megteremtette – egyedüli eredményként – ezt a politikai szólamot: „ministre étranger aux affaires?” A végzet kiszámíthatatlan. Ma még mosolyogva beszélhetünk róla. Addig beszéljünk; addig van értelme.

A képlet világos: az írók akkor kényszerülnek otthagyni a helyüket, amikor előzően mások is otthagyták a magukét. Ez annál veszélyesebb tünet, mert az írók lelkifurdalása ragadós, az ő helyükbe is akad azonnal jelentkező: a felbuzdult politikai önjelöltek sose rezegtetik úgy az érzelmek skáláit, mint ilyenkor. Mi a rendetlenség? Helycsere. Hogyan lehet ezt a különös körforgást megállítani? Hogyan lehet elérni, hogy meg se induljon?

Vannak területek, ahol egyelőre nincs remény a segítségre, a hiány olyan régi, a szakember oly kevés. Ily példával számot vetettem, hogy az említett, az alaptermészetemmel oly ellentétes szabadsághős türelmetlen és heves embrióját napjaim fogytáig magamban kell hordoznom.

A divat végén, a munka előtt^*

December 28.

A parasztdivat napjai meg vannak számlálva. A lelkendezés, a szép vásár még zajlik, de a jó ösztönű ember érzi, hogy az egész vége felé jár, a portéka java elkelt, a zengő rikácsolás már nem a szívből jön. Az érdeklődők másfelé tolulnak; s onnan másfajta hangokat hoz a szél. A fül egyelőre csak mormogást észlel. Mi volt ez: máris „büdös paraszt”? Nem, még csak „önző paraszt” volt. De egy perc alatt felzenghet az új kórus. Nem árt, ha felkészülünk rá. Ijedelemre nincs okunk, sőt bevallom, hogy én némi reménnyel nézek a fordulás elé. Olyasfajta dolgot várok tőle, amit ezúttal is az „eszmék tisztázásának” nevezhetnénk, ha nem fejezhetnénk ki ugyanezt szemléletesebben azzal, hogy csak az a bizonyos valami fog elválni a májától. Magunkra maradunk, az bizonyos.

Máris magunkra maradtunk, csak egy okos pillantást kell vetnünk a jelekre: a meglevőkre és a bontakozókra.

A parasztdivat, a népiesség – mint minden társadalmi tünet – először az irodalomban jelentkezett. Nos az irodalom ma új jeleket mutat. A kezdő költők beszüntették himnuszaikat a paraszti szfinxhez s verseiket a bokorugróan pattogó magyar ütem helyett nagyrészt a régi görögök bonyolult mértékeire szedik. Az új költemények a kedves népi nagyanyák meztelen lábbütykei helyett színes madarakról, halkan csónakázó félholdról, kéményen guggoló boszorkányról szólnak, vagy arról, hogy költőnk nem ülhet pálmafák alatt. Csiszolódnak úgynevezett őstehetségeink is. Népdalt hovatovább csak Erdélyi József ír, meg én, mert én már nem igen értek máshoz. Ne legyintsünk, hogy ezek csak versek. A vers fürge tartalma éppúgy megmutat valamit, akár a hőmérőé.

Éppígy finomodnak s alakulnak prózaíróink is. A kemény vád még egyre harsog, hogy falukutatóink miért nem mentették meg a hazát, de az ember egyre hasztalanabbul keresi, hogy kire is vonatkozik a vád. Vannak még falukutatók? Tavalyelőtt még seregnyi volt belőlük. Alig merek utánuk nézni, mert ha megolvasom, legfeljebb kettő-három maradt. Emlékszünk arra a különös összetételű dicséretre, amellyel a haladó polgárság, de még a munkásság hivatalos közleményei a falukutatók munkáját méltatták: a hangszálak trillái közé fogcsikorgatás vegyült. Mindenki érezte a gyanús dühkeltette csikorgást, de kinek volt bátorsága leleplezni és szembeszállni vele? Már csak a csikorgatás hallatszik, egyre türelmetlenebbül. Szabó Zoltánt fizetségül a zsidóbérencség vádjába nyomták, Erdei azért áll, mert félreértésből várospártinak hiszik, Veresnek csak egy rossz mozdulatot kell tennie, hogy az ingerültség kiröpítse az irodalomból, abból, amit a közélet előcsarnokának gondol, Kovács helye csak a Szabad Szó-ban biztos. Ősmagyarjaink gondja a vérképlet, s hogy minél pontosabban utánozzák Szabó Dezső mondatfűzése után most már Németh Lászlóét. Humanistáink szív szerinti egységfrontja nem a Vatha-szagú parasztság, hanem a nemes konszolidáció: Bethlen és a zsidó bárók felé húzódik. A parasztság, ha józan szemmel körülnéz, úgy áll mint az ujjam.

S mindez alá a régi keletű indulat alá odatol a történelem egy hamis, de csak nehezen leleplezhető alapfélét.

A szükségszerű élelmiszerkorlátozások a műveletlen polgári tömegekben bizonyosan azt a hiedelmet fogják felébreszteni, hogy az őstermelő parasztság bőviben van az élelmiszernek – miért nem ad többet? Ki magyarázza meg e tömegnek, hogy a mezőre ballagó tehéncsordához vagy disznócsürhéhez a falu nagy részének semmivel sincs több köze, mint a pesti Frangepán utca portájának? Én nem hiszem, hogy olyan batyuzásra sor kerülhet, mint az 1914–18-as háború s aztán a forradalmak alatt: a szervezettség most pontosabb. De ki magyarázza meg a való igazságot még a munkásságnak is, ha valóban lesz ilyen tünet, vagy legalább szándék arra? Nagy Istvántól tudom, hogy a Kolozsvár környéki „parasztok” máris hamisított s ráadásul méregdrága tejet csempésznek a városba, épp a proletár külnegyedekbe: a tej rossz, a gyerekek megbetegednek tőle, a káromkodás a parasztokra vág, válogatás nélkül. Ki világítja meg, hogy micsoda ősi igazságtalanság utójátéka az ilyesmi, ki mutat rá az igazi bajra és ellenségre? Akkor, amidőn egy indulat, az elején jellemzett, már amúgy is ugrásra kész?

Ne áltassuk magunkat. Mindnyájunknak szívből kell kívánnunk a parasztság és munkásság testvéri összefogását, de ne áltassuk magunkat azzal sem, hogy ez is csak érzelem és kimondás dolga. Súlyos és bonyolult kérdés ez, mint minden, amit már nemcsak a gondolat, hanem a változó valóság is alakít.

Épp az egyezség érdekében kell számot vetnünk azzal, hogy magunk vagyunk, s még inkább magunkban leszünk. Fel kell készülnünk tennivalónkra: a mi ügyünket csak mi oldhatjuk meg, saját területünkön. Ha valaha lehet, most lesz szükségünk igaz helyzetismeretre, éleslátásra: paraszti öntudatra!

Nem lepődnék meg, ha valaki azt mondaná, hogy túlságosan sötét képet festettem a parasztság mai helyzetéről. Szántszándékkal nem voltam kíméletes – a ködképekkel nekünk kell végeznünk. De hová kell tennem, hogy társadalmunk minden rétege ilyen helyzetben van. Erőnek a jele tehát, ha elsőnek épp mi tisztázzuk a helyzetet. Előbb a magunkét, s aztán a másokkal közöset. A divat véget ért, s holnap épp visszájára fordulhat. Addigra minden utat világosan kell látnunk. Az lesz erősebb, aki messzebb lát. De erről majd máskor.