1940

Esős hideg, már szürkül, mire kiérünk a Teleki térre. Az ószeresek csarnoka mögött a rendőrök tíz percenként szétoszlatják az engedély nélküli árusokat; néhány perc múlva ismét összeverődnek. Az egyik néhány rossz harisnyát árul, a másik zsebórát, a harmadik fél marék pogácsát. Orrunk elé kell emelni, amit meg akarunk nézni. Végre lelünk egy nekünk való nyakbavető kendőt. Egy pengő. „Üzletben három” – mondja a tulajdonos, nyári kiskabátban, s rögtön panaszkodni kezd. Szégyellünk alkudni, megvesszük. Találunk egy pár elég jó állapotban levő női cipőt. Hét pengő. Ennek a tulajdonosa is panasszal vezeti be az eladást, csak a talpalás egy ötven volt. Négyet ígérek, a tulajdonos (munkanélküli munkásféle) hatra enged, s megint siránkozik. Flóra a tulajdonos mellé áll, a cipő szerinte is megér hatot. „Öt ötven.” „Na tessék elvinni.”.

Bent a csarnokban már csomagolnak. Mese, hogy gyermekkabátot lehet hét pengőért kapni, a legolcsóbb: tíz. Le kell tennünk arról, hogy húszat vegyünk. Az egyik ószeres „nagyobb tétel esetén” hajlandó nyolcért adni darabját, de oly öntelten fölényeskedik, hogy otthagyjuk. A sarokban egy kövér, kofaszerű asszonyságnál találunk öt szép darabot, hosszú alku után ideadja darabját hét pengőért. Flóra vett még egy bársony gyermeknadrágot is K. M. Péternek, aztán még egy nadrágot. Elvisszük a csomagot a Keleti ruhatárába. Elvillamosozunk még két helyre, ahol ígértek használt ruhát, meg is kapjuk. (Délelőtt B.-vel a „Magyar Larousse”-ról, ismét: „okvetlenül meg kellene csinálni”, vállalkozva a filológusokkal való harcra.)

Öt nagy csomagunk van, a vonatban mindenki vásáros zsibárusoknak néz bennünket. A négyórai gyorsvonatozás után Csabán még négy órát kellene várni a dobozi autóbuszra. Az állomáson gépkocsit veszünk – rövid alku, tíz pengő. Délben már Dobozon vagyunk, a gyerekek mindkettőnket rögtön megismernek. A helyzet szomorúbb, mint gondoltuk. Nem tíz, hanem száz kabát is kevés volna, valamirevaló kabátja alig egy-kettőnek van.

 

*

 

1940. január 16-án érkeztem meg a Békés megyei Doboz községbe. Délután a helybelieknél is ellenőriztem adataimat a kiszemelt családokról. Másnap átmentem a 12 km-re eső Gyulaváriba. Itt azonban nem volt módom olyan összeköttetésekre szert tenni, amelyek a kiválasztást minden szempontból megbízhatóvá tették volna. Még aznap visszatértem Dobozra, és este, valamint másnap folytattam az ellenőrzést és az érdeklődést. Szerencsére a falu kitűnő főjegyzőjében, Elekes Sándorban jó segítőtársra találtam. Megkérdeztem a bíró és a két esküdt véleményét is a kiszemelt családokról. (Mindezek a tervről természetesen semmit sem tudnak.)

A kiszemelt családok:

1.) Buzi Gábor, szül. 1901., felesége Szatmári Zsuzsa, szül. 1902., 6 gyermeke van, 5 fiú és 1 lány, a legidősebb gyermek 15, a legfiatalabb 1 éves. Törekvő, szorgalmas és értelmes ember, teljesen vagyontalan; két nyarat töltött Németországban mint hónapszámos. Keresetét megtakarítva hazahozta, kerékpárt szerzett, úgy-ahogy még németül is megtanult. Ifjúkorában mint béres nagygazdáknál szolgált, és így ért az önálló gazdálkodáshoz.

2.) Szatmári László, szül. 1905., felesége Köteles Rozália, szül. 1909., 6 gyermeke van, a legidősebb 13 éves, a legkisebb 3 hónapos. Teljesen vagyontalan, tanulékony, de sorsába beletörődött ember.

3.) Komlósi Ferenc, szül. 1905., felesége Jakab Sára, szül. 1909., 5 gyermeke van, 3 fiú, 2 lány, mind aprók. Teljesen vagyontalan, napszámos és arató, önálló sohasem volt. Tájékozatlan, vezetésre szorul.

4.) Tobai János, szül. 1903., felesége Köteles Julianna, szül. 1905. 8 gyermeke van, 7 leány és egy 5 hónapos kisfiú. A legidősebb lány 14 éves. Igen nagy nyomorban, testi-lelki elhagyatottságban él, egyetlen, kegyelemből átengedett szobácskában. Élhetetlen, tájékozatlan, jóindulatúan naiv (az érdemrendet, melyet felesége mint sokgyermekes anya kapott, kabátja alatt ő viseli). Önálló sohasem volt, a nélkülözés mindenképpen megviselte.

A legalkalmasabb terv az volna, hogy két értelmest és két vezetésre szorulót válasszunk ki. Mindegyik közül az egyik vezetés alatt gazdálkodna, a másik a maga feje szerint; az összehasonlítás így volna a legvilágosabb. (E családok helyett természetesen bevehetnénk más vidékről valókat is.)

Dobozon és egész Békés megyében a föld ára, sajnos, rendkívülien magas. Ennek igen figyelemre méltó oka az, hogy néhány éve a Földhitelintézet átvette gróf Wenckheim László tarhos-pusztai 3000 holdas birtokát oly magas áron, amely az egész megyében megütközést keltett. (Volt terület, amelynek holdjáért 1800 pengőt számítottak.) A Földhitelintézet ezen az áron kínálja továbbadásra a birtokot, eladni természetesen még parcellákban sem tudja, de a földárakat igen magasra szöktette fel és azon a szinten is tartja.

Földet tehát másutt kell keresni. Január 18-án elutaztam Dobozról, s visszautaztam Budapestre. Levelezés útján nyert értesülésem szerint megfelelő kisgazdaságot lehetne vásárolni a Hortobágyon, Sarkadon és a Fejér megyei Kálóz mellett. Ugyanitt helybeli családokat is lehetne találni. A föld megvásárlása, illetve megtekintése céljából ezekre a helyekre is le kellene utaznom, végleges jelentéstétel végett. Az üzemterv szerint egy tízholdas kisgazdaság teljes felszereléssel 15 000 pengő.

 

*

 

A nemzettől életemben egyszer kértem valamit. Most húsvétkor Rómában jártam, jóformán csak annyi pénzzel, amennyibe az utazás került; az olcsó szállástól függött, hogy két napot tölthetek-e Rómában, vagy egy hetet. A pályaudvarról egyenest a Collegium Hungaricumba mentem, a fogyatékos olasz tudás okozta tévelygés, a meleg – takarékosságból csomagom egy részét is rögtön magammal cipeltem – eléggé kifárasztott. Bemutatkoztam, sőt névjegyemet is átadtam. Jó fél óra tellett, míg sor került kérésem elintézésére. Ilyen kereken kevés helyről tették ki a szűrömet. „Az Intézet – hallatta megbízottján át szavát a nemzet – magyar tehetségeknek van fenntartva; nem szálloda.” Ezek után nem kell bizonyítgatnom, hogy a kapuban tulajdonképpen megkönnyebbülést éreztem, olyasfélét, mintha valami fenyegető természetfölötti jelenséget úsztam volna meg ép bőrrel, s lelkemben nyugodtan, majdnem vidáman tekintettem vissza a szép vasrácson át a klasszikus udvarra, melyen ifjú és kövér papok siettek át, s fehér köpenyben egy szobrász, aki már szőke szakállában is művészetet hordozott. A valóságra való figyelmeztetés annál inkább megfogott s szinte felüdített, mert olyan biztosan mentem arra a helyre, mint aki haza megy. Haza is érkeztem.

Németh vágja Szekfű egész életművét, mint a répát, s elsősorban hevületével aprít. Igaza van? Szekfű művében a rejtett lírát (a Habsburgokhoz való vonzalmat) támadja, de ugyancsak lírával, a sajátjával. Ha meggyőz arról, hogy Szekfűben volt ilyen líra, akkor már jogossá tette a saját líráját is.

A száműzött Rákóczi annak idején történelmi tanulmányok írása helyett tiltakozó iratok aláírására ösztönözte kurucainkat. Szellemi vita kérdésében nem vagyok híve a tiltakozó-íveknek, de ezt aláírtam volna. Természetesen nem a Hôtel de Transsylvanie szennyesének kiteregetése miatt. A modern regény megtanított bennünket arra, hogy az ilyen szennyes csak jobban szembeszökteti a hős szándékának fehérségét. Egy mai életrajzíró épp ebben a galíciai, párizsi, törökországi szutyok-keretben tudná legjobban megláttatni Rákóczi emberi nagyságát is, történelmi nagyságának megláttatása után persze. Egyszóval ezeket a leleplezéseket örömmel fogadja az ember Szekfűtől. A kísérő hangot már kevésbé. Ebben kajánságféle lappang, s csak annál idegesítőbben, minél rejtettebben. (A huszadik századi kurucság épp ettől kezdett toporzékolni, vakon, fejét vesztve, akár a füsttől a bika.) Szekfű fogyatékossága másutt van.

A száműzött Rákóczi alakja mögül épp a történelem hiányzik. A felsorakoztatott rengeteg okirat, forrásmunka tömegéből épp csak az hiányzik, miért is kelt fel tulajdonképpen Rákóczi, mit akart megszerezni a magyarságnak, s vajon azt nélküle megszerezte-e a magyarság? Ha megszerezte, akkor Rákóczi valóban ágáló trónkövetelővé szegényül, tragikus vagy komikus, de mindenféleképpen szerepvesztette magánfigurává. Szekfű azt sugallja, nem minden fölény nélkül, hogy a magyarság azt megkapta, hisz a fejedelem már nem kellett a nemzetnek.

A nemzet akkori, egyetlen nemzedékének esetleg! De egy nemzedék-e egy nemzet? S nem az-e egy nemzet igazi nagy alakja, aki több nemzedék szándékát testesíti meg, jó esetben egy kereső, örök szándékot? Hogy ilyen van, arra épp Rákóczi a példa. A 18. század elején Rákóczi nem kellett a nemzetnek, de a végén már ismét kellett, a 19. század közepén megint, és ma is kell, ezt azóta bizonyára Szekfű is érzi. Szekfű azt hitte, hogy Ferenc József alatt nem kellett. Holott akkor is kellett, sajnos. Azért sajnos, mert akkor már legalább kétszáz éves múlttal kellett volna (eszméinek kétszáz éves uralmával). Hiánya olyan szükségletté torlott, hogy szinte akadály lett a kor egyéb követelménye előtt. Esztendőkig egy kicsit lemosolyogva emlegettük a békebeli függetlenséget. Nem volt más gondjuk? Most köszörülhetünk egyet torkunkon. Nekünk van más?

Az előkelő Duna-parti szálló előkelő nagytermében, ahol vagy százötvenen estélyi ruhás hölgyek és szmokingos urak ülnek és tolongnak a kis asztalok körül, a szomszédos asztalnál hirtelen megismerek egy szmokingos urat. Megnézem még egyszer; nem tévedek, valóban ő az. Jelenléte egy pillanatra megzavar. Zavarom leküzdendő, e szavakkal fordulok a társaságomban levő két szmokingos úrhoz és két estélyi ruhás hölgyhöz:

– Nézzétek meg ezt a szép ősz fejű urat. Azt, igen, aki most fejét tenyerébe hajtja, s a tálalóasztal előtti tolongókat szemléli, bölcs pillantással. Ez az úr engem – nem is oly régen – heves szavakkal nyilvánosan hazaárulással vádolt. Gyávának, haszonlesőnek, a nép ellenségének nevezett. Majd ravasz, de mégis sötét felforgatónak. Kétségbe vonta tehetségemet is. Börtön fenekére kívánt.

– Ott voltál? Ismered?

– Akkor láttam először. Mindezt szemembe mondta.

– És te?

– Hasztalan szabódtam. Védekezésemet alig némi körülírással hazugságnak mondta, gúnyos mosollyal. Az a gondom most, hogy mit tegyek. Tanácsotokat kérem. Meg kell mondanom, hogy a sértés a legszabályosabb formák közt történt. Nem szeretem a csali történeteket, s azért sietve közlöm, hogy vádolóm hivatásos vádoló, törvényszékünk egyik nagyra becsült ügyésze, kiváló jogász, elmélyedő elme, ami különben külsején is meglátszik. Szavainak akkor volt is hatása: elítéltek. De most? Érvényesek szavai ebben a szép társaságban is? Hogy járjak el, ha véletlenül reám tekint és felismer?

Az ősz úr abban a pillanatban felém tekintett; megismert. Elmosolyodott, előzékenyen bólintott felém, mint régi kedves ismerősének.

 

*

 

Sose voltam a centralizáció híve. Európa most a centralizáció levét issza. A betű szerinti nemzet-közi demokrácia is azt kívánná, hogy földrészünk sorsának intézésébe minden nemzetnek egyforma beleszólása legyen, ne csak szóval, hanem hatalommal is. Hogy mondjuk Svédország éppoly erős legyen, mint Oroszország, Dánia éppoly erős, mint Anglia. Volt ilyen korszak Európában. Zavar és háború akkor is volt, de akkora mégsem, hogy egy-két év alatt tíz nemzet tűnjék el. Azt kívánom hát, hogy a nagyhatalmak fölös hatalma tűnjék el.

Mert mitől is erősödtek meg? Attól, hogy például Kelet-Európa évszázadokon át ölte és ölette magát, s ők közben – nemegyszer a mi bőrünkre – hízhattak. A középkort nem kívánom vissza, de a középkor e nemzetközi decentralizációját, a nemzetek egyenrangúságát igen. Ha minden emberhalál nélkül mehetne végbe, azt kívánnám, hogy ha magyar tizenkétmillió van, német csak nyolc legyen, francia tíz, angol hét millió; az ő védelmükben kívánnám: hogy ne pusztíthassák egymást.

Esztendők óta húzódoztam, esztendők óta képtelen vagyok, hogy pódiumra lépjek. Az énekes akkor énekes, mikor énekel, a színész akkor színész, mikor Hamlet bőrébe bújik, a politikus akkor politikus, mikor nyilatkozik. Az író akkor író, mikor ír. Ezt sajnos nyílt színpadon, háromszáz ember tekintete alatt nemigen tudtam gyakorolni. Minden más szereplés pedig csak kontárkodás volna a ripacs vagy a demagóg szakmájába. A közönség tán nem restelkedne a becsapás miatt, de én belepirulnék. Az író minden nem írói szereplése súlyos elmarasztalása egy-egy más mesterségnek. Helyettesítés; nem helyettesítek.

 

*

 

Az újságokban legelőször a verseket olvasom el, azután a novellákat vagy a regényfolytatást, aztán a kőbányai gyár leégését, aztán a híreket le egész a vízállásig és az idő-jóslatig, aztán, midőn már az „asszonyok postájá”-val is végeztem, a különféle politikai beszámolókat. A sorrend értékrendet is jelent. S annak grádusát is, honnan kapok valami megbízható értesülést a világ folyásáról. Erre a tapasztalat tanított.

 

*

 

Mindnyájan tudjuk, kár is volna hát rejtegetni, hogy ebben az egész mi a magyar, ki a magyar vizsgálódásban az igazi kérdés tulajdonképpen az, hogy mi nem magyar. Függetlenül attól, hogy megoldja-e népünk vagy fajtánk jellegzetességének titkát, a mozgalom már puszta megjelenésével választ ad valamire, elsősorban egy-két kihívásszerű hangra. Érdeme és bátorsága, majdnem azt írtam, hogy merészsége, sőt hősiessége abban a kijelentésben van, hogy a magyarok, mondjuk, nem hottentották.

 

*

 

Fanyar kárörömmel nézem, mint akinek egy baljóslata beteljesedik, baljóslata beteljesülését: az emberek kezdik korunkban is belátni, hogy a világot, amióta világ, két csoport irányítja, egymással örök vitában: az írók és a politikusok. Belátják, kire kellett volna hallgatni! Most fognak rá hallgatni…

 

*

 

Vágyódj el hazulról, de ne menj el; így az egész vidéket magaddal emeled, a cél felé, ahova vágyódsz. Talán csak egy-két méterrel emeled, de így is emberfeletti munkát végzel. De meglehet, hogy az álmodott célnál is magasabbra emeled; Petőfi ezzel végezte. A vágy a legnagyobb erő; titokzatosabb és elfojthatatlanabb, mint a folyamoké.

De ha engedsz a vágynak, ne úgy indulj, hogy visszajössz; ne csalj. Mert akkor el se mentél, csak kirándultál. Akkor olyan csatába indultál, amelyben az ellenségnek nincs fegyvere. Akkor nem hősként térsz vissza, hanem nyomorultabban, mint indultál: fosztogatóként. Mert mindenképpen vissza fogsz térni, én tudom előre. De te ne tudd.

Ne „tapasztalatokért” kelj útra, ez kevés; nem érdemli azt a szép szót, hogy útra kelés. Felfedezésért, kalandért. Ne élménybevásárlásért menj. Élményt itthon is találsz, ízletesebbet, többet mint másutt. Az élmény csemege, előre megrendelhető. Haragból menj, vagy halálos szomjból. Olyan indulatból, amelyek az ösztönök közül nem a létfenntartás körébe tartoznak, hanem a fajfenntartáséiba. Csak akkor menj, ha magad sem tudod, miért. Ha inkább űznek, mint hívnak. Csak ismeretlenbe menj.

Ha utazást mondok, ne csak földrajzra gondolj. Ismerek olyanokat, akik a fél föld bejárása után sem mozdultak el egy pillanatra sem hazulról. Az egyik úgy csinálta, hogy Fokföldre is Kiskunmajsát vitte magával. Madách úgy, hogy a sztregovai dűlőkön is Londonban járt, aztán Grönlandban, aztán azon is túl. Ott kezdődik az igazi út. Az igazi út ott kezdődik, ahol már visszakanyarodik a szülőföld felé. Úgy kanyarodik vissza, hogy te nem veszed észre. Ekkor jön az, amit már figyelni és talán feljegyezni érdemes; az addigi csak iskola volt. A legnagyobb kaland az lenne, ha hazatérve mindent oly természetesnek találnál, hogy észre sem vennéd, hogy hazatértél s elmentél; ha megfeledkeznél az egész útról. Ez azonban sohasem történik meg, magyarral legalább soha. Az igazi meglepetés otthon vár. Ezért érdemes utazni.

Azért, amidőn már nincs tovább, csak magadba. Amidőn az egész haza útravalóvá válik. S oly könnyűnek is érzed, hogy a két karodban felemelhetnéd, elvihetnéd.

 

*

 

Istent nem bizonyos, hogy megtalálod, de indulási pontnak lehet-e méltóbb ennél – nem istenhez, hanem hozzád!

 

*

 

Mindent vállalok, még kutatom is, hogy minél többet vállalhassak. Nekem megadta a sors a lélekvándorlást, az indiai éden üdvözültségét, jutalmul hűségemért. Van pillanat, hogy oly nyugodtan nézek a semmibe, mint egy állat. Volt állati sorsom is; az sem riaszt.

(Mihez voltam hű? Ezt fürkészem, ezt várom, ezt a titkot. Néha föl-földereng. Te, kívülről, tán azonnal meglátod. Meglehet, csak tíz év múlva fog kiderülni, csak száz év múlva, a halálom után. De érzem a titok valóságát, súlyát, sugallatát; egy irányba lök mindig, s ebből következtetni tudok természetére.)

 

*

 

Nem ismered meg az eszmét, ha csak agyad fogadja azt magába; szívedbe kell befogadnod.

Minél többet fogadj be; azután választhatsz.

Így tégy az emberekkel is. Az elvekkel, a hitekkel, a jövendőkkel is. Mert a jövendőben az a szép, hogy több van belőle. Az istenekkel is így tégy.

Azonosulj, minél többször! Ez az igazi ismeret. Légy szívvel-lélekkel az, amihez csak hajszálnyi kedv is vonz. Erre gondolok, amidőn azt ismétlem: sokszorozd meg magad, bátran! Igyekezz bennszülött lenni minden eszmében, országban, népfajban. Bátran teheted, úgysem lehetsz más, mint ami vagy, egy kis nép fia. A nagy nemzeteknek telik arra, hogy elengedjék, elpazarolják gyermekeiket; a kis nemzetek haláláig számon tartják, magukhoz fűzik őket. Próbáld meg, meddig enged a kötelék; a fájdalom fog figyelmeztetni.

Én megpróbáltam.

 

*

 

Vannak korok, amidőn oktatni már csak példával lehet. Én szabad vagyok.

Nem lesz könnyű dolgom, hogy erre megtanítsalak, de a kockázat ellenére is szívesen teszem. Ha már élni fogod a leckét, továbbadod; te is példa leszel.

Vallás ez, mindenkinek külön-külön kell felvennie. Láttuk, mi lett a tömeges keresztelésekből.

 

*

 

Nem becsülöm le a nagy népcsoportok együttes magatartását, e magatartás lelkületét. De én már mindenütt független akarok lenni, akkor legkivált, midőn ezrek véleményét osztom. Az ő érdekükben. Az ő érdekükben az ő szolgálatukra oktatlak téged is arra, hogy csak a saját utadat kövesd. Ha merészen járod, úgyis hozzájuk vezet; hozzájuk, ha ezer év múlva is!

Én merészen jártam az enyémet. Elmondom a példát. Rád bízom, hogy követed-e, vagy csak okulsz belőle. Máris úton vagy.

 

*

 

…Szent Ágostonét; ezért találkozik minden eszmében a maga mindig egyforma arcával, mint valami tükörben…

 

*

 

Emlékezni a legnehezebb. Teremteni valamit, ez megy még valahogy; de újjá teremteni, pontosan úgy, amilyen egyszer már volt? Erre még a természet sem képes. Ezért oly változatos.

Az időelőtti életrajzi beszámolók leszólásának divatjához csak azért nem csatlakozom hát, mert tudom, hogy az író híven újjáteremteni legkevésbé önmagát tudja. Nyugodtan mondhatom ezt, mert mint mondtam, nem magamat akarom felfedni, hanem ezúttal is csak egy lelkiállapotot, olyat, melynek véletlenül magam is hordozója voltam. De más is hordozta, sorsom tehát elkeveredik mások sorsával. Így, az egyszerűség kedvéért mások tetteit is vállalhatom.

A lírikust szeretném állandóan beszéltetni belőlem, az érzelmek és a bátorság emberét, ő az egyetlen, aki bármely műfaj álruhájában meghallgatást érdemel. Vallomásaimat s vállalt szerepemet e történetek folyamán, egész életem folyamán vedd tehát úgy, mint midőn a költő magát spanyol infánsnőnek, gazdátlan uszálynak vagy sarokba tett seprűnek mondja. Vagy viharfelhőnek. Szükségem van erre a szabadságra, nem a szeszély, hanem csak a természetes szemérmesség miatt. Fenntartom magamnak a jogot, hogy egy későbbi időben, ha kedvem lesz rá, ha kellőképp meghittek leszünk, én magam húzzam alá piros ceruzával azt, ami reám vonatkozik.

 

*

 

Nőhódító korok (kötelesség mindenkit elcsábítani). Ez divat volt, elmúlt. Divat vagy betegség. Ha egyénen mutatkozik: szatirizmus. Vannak korok is, amelyek perverzek lesznek.

 

*

 

Még mindig a nőkről beszélek.

Magyarországon a 18. században a lányokat csak olvasni tanították meg, írni nem. Bölcs óvatosság, irodalmunk jórészt ennek köszönhette felvirágzását. A nők majd kétszáz esztendeig csak figyeltek, vizsgálódtak, befogadtak – mire készültek? Hangos szóval nem avatkoztak bele a férfiak dolgába, még akkor sem, ha azok révén, kéz a kézben, a legmagasabb polcra jutottak. Ercsey Julianna nagyszerű asszony lehetett, történelmünk egyik legnehezebb posztján kellett szerepet vállalnia: azt, hogy a legnagyobb szellemű, de legtörékenyebb idegzetű magyarban tartsa a lelket. Tartotta, ameddig tudta, pontosan látta a feladatot. Egy percre sem tántorodott meg, noha a hely veszélyes volt, fertőző. Férje éjjel-nappal a betűkkel bíbelődött, főleg éjjel, oly megszállottan, mint egy alkimista a vegyületekkel. A barátoknak, látogatóknak is ez volt minden gondjuk, még jártukban is írtak. Ő nagyritkán legfeljebb levelet írt, mondatonként két-három helyesírási hibával; úgy írt, mint egy cselédleány, ami nem lebecsülés, mert a cselédlányok egészségesen írnak. A férfi hivatása az írás volt, Ercsey Juliannáé ennél is több: az egész férfi, akiben elvégre az írásösztön, a szellem is csak egy rész volt. Hirtelenében nem emlékszel a nevére? Ez is egyik bizonyítéka, hogy feladatát milyen nagyszerűen végezte: egy sóhajjal, egy pisszel nem hívta fel magára a figyelmet, még férje halála után, még a saját halála után sem! A polgári iratok szerint Arany Jánosnénak hívták. Tudjuk, hogy a férfi magánéletében majd mindig az történt, amit ő akart; a férfi közélete azért lehetett oly konok, oly gőgösen szabad, abban a gyenge, védtelen testben is, azokban az istenverte, miazmás időkben is!

Sz. közbenjárásra kér, H. is, Z. is. A legnagyobb zavarban vagyok. K. telefonon sürget, már másodszor. Csak egy pillanatra villan eszembe: most volna megint alkalom a pletyka és a rágalmazás tanulmányozására. Mindhárman derekasan kivették részüket abban, hogy eszmeárulói és kormánybérenc híremet költsék. S most már – a viselkedésükből arra kell következtetnem – ők maguk is szentül hiszik ezt, igen befolyásos valakinek tarthatnak. K., a telefonos, a megszorult hős nemes méltóságával azt rezegteti: itt az utolsó pillanat, amikor még jóvá tehetek valamit, hajlandó lesz esetleg megbocsátani. Ámulva állok a hitványság e szép emelete előtt, s majdnem hazugságba keveredem, hogy majd megpróbálom stb. Szóval, van egy pillanat, amikor én is majdnem bedőlök a rágalomnak. S még azután is sajnálom, hogy nem tehetek semmit.

„Chaque âge a ses plaisirs.” Jó magyarul élni. Sőt lassanként el lehet majd élni ebben is: öregedvén fedezem fel, hogy életem minden korszakában várt valami öröm, meglepetés, vagy – legyek követelőző! – kárpótlás a nagy családtól. A mesék, azok nagyon jók voltak, ilyen ajándékot – tárgyilagosan beszélek – a Szajna, Rajna sem nyújthatott volna, a népmese ott már csak folklór. Jó volt az eredet szép kalandossága is, tizenöt-tizenhat éves koromig Hunort nem cseréltem volna el Romulusszal, Levédia azután is még sokáig kápráztatott annyira, mint a Forum Romanum. Aztán Petőfi! Évtizedekig futotta, annyira, hogy azt hittem, az a csúcs, s hogy magyarul csak ifjan lehet élni. Megzavart az utána következő szünet; Adyt – fájdalom – Párizs után, saját hibámból s türelmetlenkedésemből Baudelaire, Mallarmé, Apollinaire után ízleltem, olyan volt, mint túlságosan édes süteményre a gyümölcs. De micsoda meglepetés, a napokban, szinte pontosan születésem napjának harmincnyolcadik fordulóján megkaptam a férfikor nagy ajándékát, végre Aranyt; bevallom, ínyem eddig nem kívánta, igaz, főleg balladáit harapdáltam. Meddig tart ő? S mit kapok még ezután? Bölcselőink nincsenek. (Madách bölcseletét, akár Schopenhauerét, a kamaszszív értheti igazán.) Mi vár az öregségben? Szellemünk ajándékai – így van – ijesztően csak fiataloknak valók, ifjú vért, elmét és izmot kívánnak, ifjúi önfeláldozást. Magyarul élni egyelőre hatvan-hatvanöt éves korig érdemes, addig van útitárs és vezető; igaz, tovább a test sem igen bírja itt az életet. Vajda? Ha olyan öregség vár, akkor inkább ne várjon. Érdemes csak a hiány pótlása végett volna élni. Babitsnak nemzeti kötelességből kellene legalább száz évig élnie.

 

*

 

Aki nemzetét kicsinyli, az maga kicsi: kívülről várja a nagyságot, erről ad bizonyítványt. Gyönge fráter, lopni akar: fényt, dicsőséget, biztonságot, jobb közlekedést és adórendszert. Más bőrén akar élni. Fütyülök Anglia hajóhadára, Párizs aranyára, a szlávok és germánok százmilliós tömegére. Noha nem vagyok soviniszta. A soviniszta nem fütyül, hanem tüzet okád rá, irigyli. Nagyon jól megvagyok a legkisebb környezetben; azért vagyok hazafi, mert elsősorban csak ember vagyok, igaz, hogy annak – épp ez a gondolatmenet bizonyítja – rátarti. Petőfinek nem volt kicsi ez az ország. Óriásnak látta. Ő volt óriás.

Verecke

Egységes magyarság^*