1937

A szavak üres edények, minden kor azt tölti beléjük, amit akar, de aztán azt is issza ki. Micsoda részegítő-lelkesítő tartalma volt száz évvel ezelőtt ennek a szónak: reform. Micsoda dalra fakadt tőle még Petőfi is! Az edénybe aztán, jóval később új ital került, akik az új ital sajtolásában, fejtésében közreműködtek, azt hihették, megborzongatja a magyarságot, letargiájából talán fel is rázza – életről, halálról esett szó. Az eredményt tudjuk. Mindezt abból az alkalomból mondjuk el, hogy egyik fővárosi lapunk a hetekben körkérdést intézett az ország szellemi és közéleti vezetőihez: Milyen reformokkal javítanák meg magyar életünket? Az edénybe tehát ismét új ital kerül, méltó arra, hogy számot adjunk róla. Ilyen szörnyű keveréket, gondolatok ilyen galimatias-át ritkán nyújtottak magyarok kezébe. Mik is hát a legsürgősebb reformok? A nemrég oly sokat hangoztatott földreformról az ötvenkét kiválóság közül csak kettő tesz említést. (A telepítésről egy sem.) Az új reformkövetelések olyan bombasztbuborékok, amilyeneket már a falusi hordók szónokai sem mernek a levegőbe ereszteni. Nagyjaink közül legértelmesebben még azok nyilatkoznak, akiknek a reform szó jelentése már eszükbe se jut, vagy ha igen, hát tiltakoznak ellene. Az általános színvonalat egyik nagy hírű politikusunk kijelentése jellemzi: „Eltiltanám a rúzst, és kötelezővé tenném a háztartást.”

Egyik előkelő kiadóvállalatunk, amely ez eddig vallásos könyvek s általában valláserkölcsös irodalmi alkotások megjelentetésével foglalkozott, ékes felhívásban tudatja közönségével, hogy – nyilván az idők szavának engedve – ezentúl még nagyobb súlyt helyez az úgynevezett szórakoztató olvasmányokra. Kalandregényekkel, detektívhistóriákkal fog foglalkozni, melyekben egy jottányival sem lesz kevesebb feszültség (azaz lopás, betörés), bonyodalom (azaz üldözés) és izgalom (azaz gyilkosság), mint az eddig minden világnézet nélkül írt effajta alkotásokban. Mert a kiadóvállalat továbbra is valláserkölcsi alapon áll, és gondoskodni fog, hogy a könyvek a szent célt szolgálják. A vértelen l’art pour l’art-nak tehát a véres útiolvasmányok terén is befellegzett. Izgatottan várjuk az új műfajt. Nick Carter a kötelező csibuk, nagyító és revolver mellé egy imakönyvet is zsebre vág? „A titkos páncélkamra” bonyolult zárait maga a Sátán fogja kinyitni, s az első tíz íven át ő vezetgeti tévutakra a jámbor lelkű nyomozókat? A regény végén az alvilági hősök megtérnek, s a különféle bűnös izgalmak élvezete után vallásos elmefuttatással tisztítják meg a saját és az olvasók lelkét, ahogy azt itt-ott már a nagy előfutár, Mauriac műveiben is láthattuk? Az „eszme” újabb térhódítása az irodalomban mindenesetre érdekes. Remélhetjük, hogy ez az utolsó állomása az ilyen fajta eszmék térhódításának, mivel Nick Carter után már nem marad meghódítandó terület? Az eszmék ezek után kivonulnak az irodalomból, s az az irodalom, amely nem akar szolgálni, végül a saját eszméjének áldozhat.

A Nyugat olvasói közül csak azok ismerték őt, akik a szerkesztőségekben is megfordultak. Udvarias, előzékeny emberekkel lett ezeknek ismerkedésük, aki az irodalom iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy az írók minden kérését azonnal, gyorsan, simán elintézte. Átnyújtotta a honoráriumot, aláíratta a nyugtakönyvecskét, s csak férfias, biztos kézfogásából és mosolyából gondolhatta az ember, hogy ez a mosoly és kézfogás már a szellemi résznek szól, a kiadóhivatal honoráriuma után ez az értő lélek honoráriuma. A Nyugat anyagi ügyeinek vezetése nem lehetett kis dolog, kemény markokat kívánt az. Gellért Hugó kemény volt és szívós. Mikor utoljára meglátogattam, már sejthettük, hogy menthetetlen; beléptemkor panaszkodott, hogy elerőtlenedett karja az olvasott regényköteteket is alig bírja tartani; később behozták a kiadóhivatal könyvvitelének hatalmas köteteit; rögtön ágyába kérte, s bármily erőfeszítésébe került is, addig nem tette le azokat, míg nem végzett a napi számadás ellenőrzésével. A kötelességtudás embere volt. Gondolkodás nélkül vállalta a dolog nehezebb és hálátlanabb oldalát; valószínűen ezért nem maradt ideje, hogy jobban kifejtse mindazokat a képességeit, melyek az irodalomhoz fűzték. Kitűnő műfordító volt, ezt mindenki tudta róla. Én arról is meggyőződhettem, milyen mély kritikai érzék és tehetség élt benne. S milyen őszinte tisztelet az irodalom és humanitás iránt.

Én közelebbi barátságba kerülhettem vele, nemcsak képességeit, de jellemét és életét is megismerhettem. Szívességből orosz nyelvleckéket adott nekem, s ezek alatt gyakran beszélt hadifogságáról. Mérhetetlenül sokat szenvedett, de ez nem homályosította el ítéletét: szenvedésének okozóiról is szeretettel beszélt. Életének legsúlyosabb megpróbáltatásai az oroszok körében érték; viszonzásul ő úgy behatolt a nép szellemébe és nyelvébe, ahogy az oroszok közül is kevesen. Gyakran mulattunk azon, hogy valahányszor orvosnő feleségével, akit Szibériából hozott magával, egy-egy ritkább orosz szó jelentésén, orosz szokás eredetén vagy fejlődésén vitába ereszkedett, neki volt igaza. A romantikus szerelem hatásaképp Katja magyar hazafi lett, Hugó pedig orosz.

A magyarság hősi halottja: a hadifogságban szerzett betegség vitte sírba. Koporsóját mégsem katonák, hanem írók, humanisták állták körül. Az ő fegyvertársuk volt, ők fogják emlékét megőrizni.

Az irodalomtörténetek, akár a szótárak, évtizedekre szólnak; hogy semmi hiba ne kerüljön beléjük, azt csak valami nagy kollektív munkával lehetne elérni, ha egyáltalában lehetne könyvet kollektíven írni. Tán ha minden példányhoz fehér lapot mellékelnének, ahogy a szótárakhoz szokás, azzal a kérelemmel, hogy ki-ki szíveskedjék közölni a szerzővel, milyen hiányt tapasztal a műben? Az ötlet, tudom, képtelen; bár nem lenne érdektelen olvasmány a pótkötet, melyben a címszavak elmondanák, mint vélekednek a róluk írt jellemzésről és jelentésről. Ilyesmire vállalkozom, Schöpflin irodalomtörténetével kapcsolatban.

Feladatom kicsit kényes, de egyáltalában nem nehéz, nem is érdekes. Kiigazítani szeretnék egy-két dolgot, melyet mindenkinél jobban ismerek; rám vonatkozik. Érdekesnek azért nem érdekes (már a viszályszimatolók számára), mert nem megbántott hiúság vezet, hanem csak szürke igazságérzet; könnyűnek azért könnyű, mert új dolgot előállítani vagy megfogalmazni nehéz, de már meglévőt odébbállítani nem az; végül azért kényes, mert látszólagos szerénységem első pillanatra talán nyegleségnek fog látszani. Szerepemet és helyemet a könyvben ugyanis túlzottnak érzem.

A túlértékelést még akkor is röstellném (mint holmi orgazdaságot), ha ezzel más értékén nem esnék csorba. De esik, elsősorban Erdélyi Józsefén. A néppel való belső, mély szolidaritást, egy eddig néma társadalmi réteg megszólaltatását, mindazt, amit Schöpflin rólam szólva mond, először Erdélyiről szólva kellett volna elmondania. Mindezen a téren övé az elsőség; az összehasonlító rajz bemutatása tehát épp fordítva lett volna jellemző: nem ő hasonlít rám, hanem én őrá, már csak ezért is, mert ő előbb jött a világra és az irodalomba. Nem mint költő vitázom Schöpflinnel. Kritikával magam is foglalkoztam, nyilván ennek révén sikerült szert tennem arra, hogy saját működésemet is tárgyilagosan láthassam, az alkotókra állítólag oly jellemző önhittség nélkül.

A próza terén éppúgy másra kell hárítanom az elsőség érdemét. A Dél-Dunántúl bajait előttem már Fülep, Kodolányi és Németh Imre is feltárta. Schöpflin megállapítja ugyan (ő állapítja meg először), hogy az irodalmi népleíró mozgalmat Nagy Lajos Három magyar város és Kiskunhalom című könyveitől kell számítani, de Nagy Lajos szerepét e téren nem domborítja ki eléggé, hatását nem vizsgálja. Ezt azért hiányolom, mert jó egynéhány cikkben láttam már az újabb népleíró művek élén (mintegy azok megindítójaként) egyik prózai munkám címét. Holott azt is a harmadik vagy negyedik hely illetheti.

Ifjú és túlzó demokrata koromban komolyan foglalkoztam olyan irodalmi lap tervével, melybe – a magántulajdon elleni következetes állásfoglalásképp – mindenki névtelenül dolgozott volna, a költők is. Ez jutott eszembe Schöpflin kitűnő könyvének olvasása közben. Micsoda ragyogó távlatokat nyitott ő, valahányszor eszmeáramlatokat kellett ábrázolnia, s nem alakokat, eredményt s nem (szörnyű szó) irodalompolitikát. Kortárs-irodalomtörténetet, hogy még egy képtelen ötlettel szolgáljak, tulajdonképpen nevek nélkül kellene írni. Akár a modern festményeken, itt is a kép egysége a fontosabb. Schöpflin pompás Corot-tájakat festett, ám a szemlélő ismerős szakállakat és bibircsókokat keres, mint egy Fantin-Latour csoportképen, melyen Rimbaud és Verlaine valóban rögtön megtalálható, a francia művészet azonban csak hosszas keresés után. Június elején írom e sorokat, Schöpflin könyvéről még nem olvastam bírálatot, de el tudom képzelni, mi jön. Nyugodt embernek s kritikusnak ismerem őt. Kéretlenül is hány fehér lapot kap majd vissza. Ha mérleget csinál majd belőlük, tegye ezt az enyémet is a serpenyőbe; ezt kapta azoktól, akiket megdicsért. Nehéz mesterség, tiszteletet érzek iránta.

Én már személyesen is találkoztam egy-két rokonnal, letagadjam, hogy mindannyiszor némi meghatottság úrhodott el rajtam? Akivel legutóbb összevetett a sors, azzal magyarul beszélhettem, szórakoztató s ugyanakkor kicsit borzongató élmény volt. A rokon, hatvan év körüli kedves bácsi, könyvből tanult meg magyarul, ezelőtt negyven évvel. Elbűvölve hallgattam őt s pillantgattam vissza két-háromezer évnyi távolságba nyelvünk múltjába. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt; a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatot szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be (esetleg szoszvai vagy hondai vogulban). A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok kedve volt társalogni. Épp ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandóit, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat?

Az egyiket Vörösmartyból, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett hogy strand, azt mondta: „föveny”, másszor sógor helyett azt, hogy „sűv”, majd pillanatnyi szórakozottságban az igéket egy egész mondaton keresztül úgy ragozta, mint a Halotti beszéd prédikátora. „Hirtelen” helyett egyszer azt mondta: „újságtalan”.

Az olyan fajtáknak, mint mi, nem árt néha hátratekinteni az eredetre, kivált a fajtakérdések nagy idején. Meghökkentő, milyen keveset tudunk származásunkról; nem azért, mert adat nincs elég, hanem mert nem érdeklődünk. S ráadásul ez a kérdés is – a jó ég tudja, miért – valahogy a „kényesek” közé tartozik.

Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességének. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok iránt, akik összesen sincsenek már ötezren ott az Ob torkolata felé, mindig olyan, lelkifurdalással erősített rokonszenvet éreztem, mint a hazai Mihály bácsik és Mari nénik iránt, akikkel, noha köztudomású a sógorság, a család cipőbe emelkedett tagjai már nem szívesen kezelnek. A „halszagú” atyafiság! Ifjúkorom leghőbb vágya az volt, hogy eljussak legalább a votjákokig. Ma is minden pillanatban útrakelnék. Mennyit olvastam róluk.

Oly alapos, összefoglaló könyvet, mint Zsirai Miklósé, soha. Ez kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék népeinek történetét, mai helyzetét. Így természetesen kiemelkedik a szaktudomány szűkebb területéről, illetve ami benne tudomány, az is tud benne érzelmet, sőt indulatot kelteni. Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is. A vót-ok a középkorban hadsereget vertek szét országuk védelmében, 1834-ben már csak ötezer-egyszáznegyvennyolc vótról tud a világ, 1920-ban csak egyezerről, 1926-ban hétszázötről, 1928-ban pedig ötszáz-egynéhányról. Mintha egy ormánysági falu demográfiai adatait olvasnánk. És a liv-ek, akik Livland nevét adták, s akiket a háború alatt a hadvezetőség mindenestül kitelepített országukból. A száműzetés alatt szétszóródtak, elkallódtak, úgyhogy 1925-ben a nyelvészek (csupán azok érdeklődtek irántuk) összesen ezerkettőszázharmincnyolcat találtak meg belőlük. És a finnek története, akik elveszítve függetlenségüket, 1249 óta morzsolódtak, vergődtek hol a svéd, hol az orosz uralom alatt. És a magyarok…

Az ember nehéz lélekzettel csukja be a hatalmas, kitűnő okfejtéssel, felkészültséggel és magyarossággal megírt könyvet. Egy percre meg tudja érteni a menetszázad hazafiainak hevületét, akik a magyart, „testvértelen ágát nemének”, a szumiroktól a zsidókig mindenkivel kapcsolatba hozták, de riadtan torpantak meg a sátorlakó cseremiszek és lappok előtt, s Melichet valami fizetett kémnek tartották, akit a németek azért küldtek reánk, hogy az ősi dicsőséget aláássa. (A finnek nem húzódoztak a barbár rokonságtól. Ők dicsőségnek azt tartották, hogy olyan szegény környezetből is fel tudtak emelkedni). A tiltakozás és harc ellenére is a század elején a finnugor tudományban a magyarság vezetett. Elsőbbségünket azóta elvesztettük, a nálunk háromszorta kisebb finn nép tudósainak munkája messze felülmúlja a mieinkét. Lassanként felül fogják múlni tán a többi kis rokonok is, akik közül egynéhány, mint tudjuk, az orosz forradalom óta bizonyos mértékű nemzeti függetlenségre tett szert, most indul meg szellemi fejlődése útján. A kedves öreg rokontól tudom, hogy az ő országában minden elemit végzett ember ismeri a magyar atyafiságot. Mi mintha szántszándékkal akarnánk mindvégig „testvértelen ág” maradni.

Nem romantika ez az egész rokonítás? Zsirainak még azért is síkra kell szállnia, hogy nem az. Nem idézem könyvének erre vonatkozó, nagy tudományos alapossággal megírt részleteit. A rokonság – nyelvészetileg – kétségtelen. Ám mi hasznunk belőle? Például abból, ha elhisszük, hogy nem vagyunk árják? Többek között az, hogy még idején sarkunkra állhatunk olyan áramlattal szemben, amely csak emiatt talán másodrendű, szolgaságra termett nációnak bélyegezne bennünket. Azzal végzem, amivel kezdtem: mi nyugodtan kereshetjük s ápolhatjuk a rokonságot, mert a mi esetünkben a humanitással párosul, a gyengébb megsegítését jelenti. A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezer főnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluban elférnének, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán fél órával lekéstek a honfoglalásról.

Ez a kötet az utóbbi években írt verseimet tartalmazza. Pontosat ennél többet alig mondhatok róla prózában. A költészet érzékeny; néven nevezni is, akár az isteneket, csak óvatosan lehet. A bejelentőlapra az ember nyugodtan odaírhatja, hogy festőművész, de azt soha, hogy költő, ezzel máris arról adna bizonyságot, hogy nem az: nincs ízlése. A polgári népszámlálás, jellemzően, egyetlen költőt sem tüntet fel, a szakmát sem ismeri. A kapitalizmus uralma alatt a költők, akár a szentek és bölcsek, más mesterség mögé rejtőznek, rendszerint írónak hazudják magukat, noha nyilvánvaló, hogy ehhez a kenyérkeresethez sincs sokkal több közük, mint akár a kéményseprőséghez. A költő szó csak némi megdicsőülés után jár ki, leginkább halál után. Ilyen könyörtelen a Múzsa. Ilyen előkelő, bár közben nálunk ráadásul még vad demokrata is: a vers alá kanyarított név előtt száz év óta sem örökölt, sem szerzett címet nem tűr, ami épp a rangkórság honában kicsit kihívásnak tekinthető. Aki költőnek megy, annak a szerzetesekhez hasonlóan minden földi hiúságról le kell mondania, a magántulajdonról is.

Természetes hát, hogy művészet- és illemtudó ember a lelkében azonnal kalapot emel, mihelyt szabályos szakaszokba nyomtatott sorokat lát. Ismernie kell a rejtelmes erőt, amelytől a hétköznapi szavak hasonlóan a varázslók dobjaihoz, hipnotizáló tam-tamot kapnak; a különös kohéziót, amely a jó vers megbonthatatlan soraiba semmi romlandó, hamis anyagot nem ereszt be, elsősorban semmi hazugságot, művészit persze, azaz lényegeset, bensőt: a művészet igazságszolgáltatása úgy viszonylik a való életéhez, mint a patikamérleg a barommázsához. – Mondd ugyanezt alkaiosi strófában, s megmondom, hazudtál-e – mondták a görögök. Minél szigorúbb a forma, annál szigorúbb szűrő és bíró. Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapták, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatértek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz; inkább valami leselkedő torz-kéj szükségletet elégít ki, mintsem művészit. Ő felelős a sok álproblémáért, amely nemcsak az úgynevezett politikusok és közírók, hanem már az ártatlan útkaparók nyelvét is annyi, pallérozott ésszel felfoghatatlan ostobaságra és aljasságra indítja. Nehéz a költő dolga. Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is ráhárul. Elsősorban azzal, hogy a rejtező fogalmakat néven nevezze, életre hívja.

A saját verseimről sem mondhatok mást, mint általában. Összegyűjtve néha megleptek. Amellett, amit én akartam kifejezni velük, gúnyt, alpári kötekedést, sőt miszticizmust találtam bennük, megannyi tulajdonságot, amelytől civilben a lehető legerősebben idegenkedtem. Mintha álmomban beszéltem volna. Egyik-másik annyi tiszteletlenséget, izgatást, szemérmetlen (a való tényeknek egyáltalában meg nem felelő) önleleplezést tartalmazott, hogy ezekért nem is vállalhattam a felelősséget egy olyan, eléggé el nem ítélhető jogrendszerben, amely ilyesmiért nem a korszellem és az örök szellem közös leányát, a Múzsát, hanem bűnös hanyagsággal a költőt vonja perbe. Arra kérem az olvasót, hogy a közreadott verseket se velem azonosítsa, hanem saját magával. Közülük csak az sikerülhetett, melynek olvastán az olvasó szíve is megrezeg, olyasféleképp, mint mikor leleplezik az embert. Van kellemes leleplezés is; például mikor az ember rájön, hogy mégsem olyan szörnyeteg, amilyennek tettei után hinnie kell magát.