1936

Egy béresasszony bejön, nem ismeri a pénzt. „Fizesse ki lelkem ezt a szilvát.” Egy tizenötéves lány nem ismeri az órát.

Dobosék „megfőzték a gyereket”. A tűzhely szélére állítottak egy fazekat, beletették abba a sovány kisgyereket. Dobosné nénje háromszor megkerülte a házat, minden fordulónál beszólt: Mit főzöl, Mari? – Csontra húst. Ettől meg is hízott két hét alatt a gyerek.

Mányoki néni férjhezmenetele. A nászéjszakáján elbújt a padláson, az ura utána ment, és sírt neki: „Ha nem szeretsz, mért jöttél hozzám?” Erre megsajnálta, lement.

Az ablakom előtt az egész puszta elvonul. A trágyásszekéren ott ül az apa mellett a kisgyerek, és próbálja a nagy sudaras ostort. Béres kisgyerekét kézen fogva vezeti. Egy másik ebéd idő alatt játszik vele. Csak az egész kis gyerekeket becsülik. De azokat aztán nagyon.

Az ojtás. Tífusz van, Németiből terjed. Hat beteg közül kettő meghalt, azért az egész puszta itt van az oltáson. A felvonulás. A mezőkövesdiek. Szabó néni, Mariska stb. Minket is hajtanak.

Vásár Tamásiban. A zsidó kupecek. Az alku, ahogy egymás tenyerébe csapdosnak. „Na mit veszel, Rozi? – Én levegőt.”

Látogatás Apáthyéknál. Kosickyék, az őrnagy. Cseh Gézáék.

A szőlőhegy. A káplán, a trágár dalok, a „hétszentségit”.

Vadászat Révi Lacival. Szept. 21-én egy nyulat és egy foglyot lőttem. A nyúl, amint bukfencezik és meghal. A fűmag. A kis hajtók.

A tréfa a népről az intelligencia körében. „Mért nem mondta mindjárt magyarul a tekintetes úr” – mondja a felpofozott legény.

Kollonics bácsi temetése (Rácegresen volt fűtő, édesapámmal sokszor együtt dolgozott, ő szokott Gyántra üzenettel jönni). A hosszú cselédház előtt a ravatal. A ház végén a mezétlábas emberek, asszonyok nézdegélnek, üdögélnek. Szerencséje volt: vasárnap délután temetik, a fél puszta ott van. Csak papírkoszorúk. A ravatalt épp az ajtó, a közös szobák konyhaajtaja elé teszik, a többiek ki-be járnak, egy család, mely nincs jóban Énekesékkel (ez a vő), nem gyászol. A galambok a szertartás alatt folyton röpködnek. A fiatal álmos pap, a jó hangú kántor: „Szeretett hű társaim, pusztai cselédek, most már isten hozzádot mondok ím tinéktek.” A búcsúztató. Életében nem mondta ezt: ím. Ezért sírnak fel. Eljöttek a mezőkövesdiek, noha nem ismerték. Színes csoportjuk. Énekes, a vő, halottaskocsit hozatott, noha közel a temető. De csak a kocsis jött, emberek nem. A cselédek nem tudják, hogy kell a koporsót becsúsztatni. Vitáznak, hangosan. A lánya őrjöngő sírása. (Kollonics bácsi mindig a ház végén ült, nem mehettünk annyiszor el előtte, hogy messziről naponta százszor is alázatosan oda ne köszönjön.)

A temetőben. Előbb a temető kapujában teszik le a koporsót. (Milyen a temető: orosz és szerb hadifoglyok kőkeresztjei.) A szertartás. A friss sírok egyike elé (a tífuszosok) egy asszony leborul és versenyt zokog Énekesékkel, de amikor a Miatyánkot elmondják, elhallgat, tehát kormányozható gyász.

Énekes az apósával. Jó szolga volt.

 

*

 

Énekes házanépe. Veszprémben szolgált. De ott a pusztán nem talált lányt. Az ottani csikósgazda ezt a Kollonics lányt ajánlotta, aki rokona volt. Eljött, röstellte magát, de hát a lány is röstelkedett. Később lóháton járt.

 

*

 

Muca elbeszélése Kőszegiéknél tartott malac-gardenpartyról. Apáthyék voltak ott.

 

*

 

Etuska halála. Reggel a gyerekek bemennek Ozorára, a szüretre, 9-kor Feri felkelt (egy óráig dolgoztam), hogy Etuska meghalt. Tüdőgyulladásban. A temetés. Béla, a gyerekek; Katika semmit nem ért. A temetés után a szőlőben.

 

*

 

Annus néni a Pubi fiával, aki főhadnagy. Katus és Klári a hintón. – Hát itt mi van? – Köles. – Azért nézem, októberben milyen lehet keresztekben. A rozs vörösrozsdás hajtása a barna földön. A gazdatisztné a határban, épp annyit értenek már a földműveléshez, akár férjeik, holott egyik sem gazdatisztet akart. Regény a családról? Talán.

 

*

 

Apáthyné oktatja a paraszt szolgálólányát, hogy balról kínálja az ételt, jobbról szedje el a tányérokat. – Én megteszem, tekintetes asszony – ellenben én nem vagyok olyan babonás – mondja a lány. Az uzsorás Braunné. Ötszobás lakás, két szoba, egy ház, férje tömi a libát, lánya. Pálinka a parasztoknak. Hajnalban kel, lót-fut, rongyos. Székely elbeszélése róla, dickensi alak.

– Az a büdös kutya már megint a kertünkben jár, megint csirkére fáj a foga – mondja a nagyanyám.

Fölkelek az asztaltól, ceruzát teszek a könyvbe, ahol abbahagytam, és indulok ki az udvarra, hogy elkergessem a kutyát, ma már épp negyedszer. Ismét elfeledkezem az alacsony ajtóról és homlokomat belevágom a szemöldökfába. Dühbe jövök.

Az ajtó előtt kihúzok egy paradicsomkarót, és megyek a kertbe. A kutya ott szaglászik a krumplibokrok között.

Rákiáltok hosszan artikulálatlan üvöltéssel, mintha magam is állat volnék, mintha az ő nyelvét akarnám utánozni, és meglóbálom a karót. A kutya fölüti fejét, kettőt hátraugrik, de aztán megáll és érdeklődve bámul reám. Nem értett meg.

Ismét rávonítok, és újra fölkapom a karót. A kutya hátralép és ismét megáll. Kicsit már ismer, és nyilván nincs tisztában, hogy mit akarok vele. Mikor újból rákiáltok, újból hátraugrik, vakkant egyet, de ismét csak megáll. Sőt a fejét még félre is hajtja, és úgy kíváncsiskodik felém.

– Ej, az anyád kutya… – kiáltom el magam, feléje szaladok és feleúton feléje hajítom a karót.

Nyaka közé kapja a lábát és rohan üvöltve; a rémület és a felháborodás üvöltésével. Futok utána, fölkapom az elhajított karót.

Kertünk és a szomszéd kertje között nincs kerítés. Volt valamikor, de most már csak kirothadt dúcok csonkjai mutatják, hogy hol van a határ. A kutya mint a kilőtt nyíl iszkol vonítva a határig, de amint átjut rajta, hirtelen kanyarodással visszafordul. Visszajön egészen a határig, első lábait pont egy cölöp maradványainak feszíti, és vicsorgatva mutatja a fogait. Dühösen ugat, de ez már nem a félelem üvöltése, hanem a harcra kész támadásé, a szemtelen szolgáé, aki ura vagyonát védi. Hiába lóbálom feléje a karót, pillanatra visszaugrik, de újból a mezsgén terem, pontosan a határvonalon, és veszett üvöltésével fölveri az egész környéket.

Eldobom a karót, és bemegyek a házba.

– A fene ebbe a dögbe – mondom odabent –, nincs az a kapitalista vagy zsugori paraszt, akinek olyan pontos fogalmai lennének a magántulajdonról, mint ennek. – És részletesen elmondom előbbi kalandomat vele.

Az öreg Czabuk Pál, néhai nagyapám unokatestvére, aki délelőttjeit azzal üti el, hogy nagyanyámnak teszi a szépet, hümmög rá és azt mondja, hogy eltanulta az emberektől. Az emberek közt is az lesz gazdag, aki a legkutyább. (A kutya szolgasága és az emberek kapzsisága, illetve a magántulajdonhoz való ragaszkodása között van valami ősi rokonlelkűség – ezt veszem ki összefüggéstelen dörmögéséből.)

– Nekem is volt egy fura tapasztalatom ezekkel a dögökkel – emeli fel hirtelen a fejét. Kukoricacsutkát dug a tűzhelybe, leveri ujjairól a hamut. A szobában vidám pöfékeléssel terjed a bableves szaga.

– A simontornyai tiszttartó kutyájával volt ez a tapasztalatom. Ronda fekete állat volt, akkora, mint egy borjú. Igalról jöttem a feleségemmel meg a két kis unokámmal. A gyerekek egész úton sírtak, hogy szomjasak. Megígértem nekik, hogy a legelső házba bemegyünk; ott majd tele ihatjátok magatokat. A legelső ház a tiszttartóé. Az udvaron szép szivattyús kút.

Ahogy belépünk az udvarra, a ház végéről fölugrik egy nagy fekete komondor, s mintha már vittük volna az egész padlást, felénk rohan veszett üvöltéssel és lánccsörgéssel. Olyan nagy méreggel szaladt felénk, hogy a lánc végén a hirtelen rántástól hanyatt esett. Ott ette a fene a lánc végén, hempergett a porban, mintha megveszett volna. A konyhából kijött egy szolgáló.

Megkérdeztem, ihatunk-e a kútnál. Olyan szíves volt, hogy még bögrét is adott.

A fekete kutya közben percre sem csillapodott. Rángatta a láncot, üvöltött, mutogatta a habos fogait, mint egy megbolondult szerecsen.

– Veszedelmes egy jószág lehet – mondom a lánynak.

– Bizony nem nagyon tanácsos éjjel erre járni.

– Megenne ez egy egész embert.

– Ilyen köll annak, aki félti, amit összetakarított – feleli.

– Többet ér ez hat zsandárnál is.

– Az bizonyos. Maga elkergetett ez már három kocsi cigányt.

Így beszélgettünk, amikor egyszerre csak a kutya újra nekiugrik a láncnak. A lánc elszakadt. Elszakadt, épp a kutya nyakánál.

Magam is megijedtem. A szolgáló rémületében beszaladt a házba. A kis Marika, aki épp soros volt az ivásban, földre ejtette a bögrét, s történt vele egy kis alsó baleset.

Ott álltunk az udvar közepén, még csak egy bot se volt nálam. A feleségem elsikítja magát, de annyi esze azért még volt, hogy a Ferikét, a kisebbik unokámat a nyakába kapja.

És a kutya? Az a pokolbeli dög volt a legfurább. Maga ijedt meg legjobban, amikor elszakadt a lánca. Az ugrástól már egészen közel lódult hozzánk, de amikor nem érezte a nyakán a láncot, zavarba jött. Ránk morgott egy-kettőt, aztán körülszaglászott maga körül, megnézte magának jobbról-balról az elszakadt láncot, aztán visszafordult felénk, mintha tanácsot akart volna kérni. Persze azért mukkanni se mertünk. A dög forgolódott még egy darabig, aztán visszakullogott a ház sarkához, behúzott farokkal. Leült a kutyaház elé, de aztán még ott is röstellte magát, és alázatosan bebújt az óljába. Ott verte el a szakácsné egy söprűvel. De mikor újra megkötötték, akkor hallottátok volna. Olyan veszett üvöltést, agyarkodást csapott, hogy nekünk is kiáltani kellett, mikor elköszöntünk.