1935

Az író anyagi helyzetéről^*

nem csak nálunk folynak viták. Most kerültek napfényre Lamartine ama levelei, amelyekben eladósodva s aláírásokat gyűjtve Amerikát próbálja fantasztikus terveibe belevonni; s ezekhez a levelekhez fűzi Marcel Prévost a mai helyzetre vonatkozó megjegyzéseit. Szerinte az írómesterség sose jelentett vagyonszerzési módot; viszont a mai állapot – legalábbis Franciaországban – sok tekintetben jobb a réginél. Párizsban például egy háromszáz estés darab, egy ötvenezer példányos regény, egy százezer frankos filmtéma nem tartozik ma sem a ritkaságok közé. Amellett az újságok egyenesen keresik a kéziratokat, ami, igaz, a könyv rovására s a magasabb irodalom határozott kárára történik; s Prévost ki is mondja nyíltan, hogy a francia átlagregényt minőségben a zsurnalizmus süllyeszti le. Ha egy mai Lamartine hirtelenében tönkremenne, Prévost szerint nem kéne néki Amerika segítségéért esedezni; bármely lap hozná a verseit, magas előleget adna egy megírandó regényére, „lekötné” ifjúkori emlékeit, esetleg, rendes fizetéssel, kritikai rovatot ajánlna néki. Mindez még nem jelenti azt, hogy az írói pálya jól fizet; de legalább a válságnak megvan az a jó oldala, hogy a hamis hivatásokat – amelyeket sokszor csak a kereset reménye csábít – távol tartja az irodalomtól.

Találkozás nem a Pozsonyban, mert hátha ott épp a Nyugatosok is összegyűlnek, hanem a Délivasút kávéházban. Vita az ifjúság kiáltványáról. Németh és Zilahy konceptusaiból Lőrinc és én összeállítottunk egy újat. (Lőrinc vallomása.) Féja: Mért csak a nagybirtok ellen? És a tőke? – Én: Helyes. De meg meritek-e fogalmazni ez ellen a konkrétumot: sztrájkjog, munkabér stb. A Válasz.

Németh Imre és felesége kijönnek (hóvihar) délután. K. akar velem még ma este beszélni. Tréfa az asszonyokkal. N. L. jelleme és felfogása a „korlátozott életről.” N. I.-né. Szerény, de kardos? Este K.-nál. A lakás. Hunfalvy utca, a hatalmas kutya. Inas. A lakás. Hatalmas szőnyeg alatt pamlag. Képek, közepesek, de Kandóé szép. (Istokovits?) Az asszony. Magas, hallgatag, „disztingvált”, közvetlen. A fiú, Ortutay. Kandó és N. L. már ott vannak. Beszéd. Reformmozgalom. K. félrehív. A rádióba behívna. „Előfeltételek”. Őszinte beszélgetés, mindent elmondok. Tudja, hogy le voltam tartóztatva. Miért? Szerkesztőség, egy cikk Adyról, Sándor Pál. (Nem Madzsar.) Akik nem tartanak N.-nel. Elmondom (magamtól) a Halálbüntetés elleni ügyet. Megköszöni a nyíltságot. Benyomásom: rokonszenvesnek talál, de megbánta a kísérletét, nem fog kockáztatni. Anyagiak: ötszáz p „életstandard”. Meg fogja vizsgálni az ügyet az igazgatóságnál, és majd értesít. Ez lesz az ürügy, hogy visszautasítsa, azaz visszaszívja tervét. Ő nyílt „magyar úr”. Meglátszik, hogy katona volt. Energikus gesztusok; de ugyanakkor naiv. Érdeklődő, de céltudatos is. Vissza a társaságba. Vita. N. L. szelleme. K. a reformról. Én: földreform vagy forradalom, vagy a nagybirtokosok „becsapása” útján sikerülhet. Nevet. Érti. Helyesli is? A mai kormány helyzete és lelkülete. Ellenzékiség és valóság.

Hazafelé N. L.-val. Elmondom K.-val való beszélgetést.

„Nem vagyok sem opportunista, sem áruló. Egy célom volt mindig. A zsellérség és a cselédség sorsán javítani. E célból mindenkivel társulok. Különböző mozgalmak közeledtek e kérdés felé, én valamennyit támogattam, a szocialistákat épp úgy, mint az ifjúsági egyesületeket. Tehát én vagyok a fix pont, a világ hullámzik körülöttem. Amelyik eltávolodik tőlem, azt nem én hagyom ott, hanem az lesz árulója az én problémámnak. Különben fütyülök az egyének véleményére, akik szintén »fix pontok«. A történelem »ítél«. –”

Rubin telefonál, tárgyalás a halálbüntetés elleni ügyben II. 13-án. Basch. A Nyugat – Babits mért dadog? A könyvet azért dicsérte, mert a Ny. kiadása?

Utazás Németh Lászlóval, Ellával, Tóthtal, Németh Imrével Pápára és Győrre, mindkét helyen előadás. A lapok az ifjúság reformmozgalmáról. N. I.-éknél ebéd. Havazás, gyönyörű idő. A vonatban, napsütés. Az én Ny.-beli verseim. Vita. Győr, az állomáson a győriek. Pápa. Egy tanár édesanyjánál, vidéki hangulat. Értelmesek, s ráadásul magyarok. A város a hó alatt. Az előadás. A közönség. A tanítóképző V. évfolyama teljes létszámmal. Bevezetés. Gyöngysorban a cérna, habarcs, gyorsfénykép. Laci előadása. Előbb sietve olvassa a bátor részleteket. Aztán belemelegszik, robbant. Érkezőben – távozóban, Újoncok, Ének Pannóniáról. – Szünet. – Gyász, Nem menekülhetsz, Jön az ősz, Magyarok. Tanári kar. Bankett a Griffben. Itt szavalt Petőfi, itt ismerkedett Kisfaludy Szegedy Rózával. Éjjeli mulatás – Németh Imréből kitör a dzsentri. Kamásni – mért nem hord monoklit? Alezredes, rendőrkáplárral, dr. Imre elveszik, keressük a havazó utcán. Elbújtatták, reggel ötkor fekszem.

A város. A templom, a házak, zsidók pajesszal. Alig háromezer-hatszáz református, de az egész huszonháromezer lakosú városnak ref. színezete van. A kollégiumban Petőfi-reliquiák. Előadás a teológián. (A tegnap esti siker, Laci a feladatról – élettel példázva agitálni. A diákok meredt szemű érdeklődése. Az egyik tanár a Nem menekülhetsz-ről – a Kállay-nagypapaszerű öreg tanár megvéd. Érdeklődés Oroszország iránt. Ebéd Harmath (?) polgármesternél. A lakás: vörös olajban giccsek! Havazásban ki az állomásra konflison. A vonaton tréfálkozás N. I.-vel, aki példájával agitált. (Pezsgőt rendelt; a cigánynak ahogy csak az előleget adta.) Győr, az előadás, közönség lagymatag. Az újságok holnapra, vasárnapra jelezték az előadást. A versolvasásba majdnem belevisítottam. Vacsora. Bál a szállodában, táncolnak körülöttünk. Vidéki bál, Ellával felmentünk megnézni. Éjfélkor lefeküdtünk, egész éjjel zengett a ház.

Ella templomban. Séta Lacival a városban. A külnegyedben: mit lehetne tenni a szocialistákkal? Elér a hóvihar, nem látni. A szállodából az állomásra. Első osztályú kocsin, Hollandi [?] újra napsütés. A Válasz ügye. Németh László. Füleppel mi lesz? Otthon. A délutáni szoba a napban, világos van, napsütés, meleg, Muca, megfürdök. Gizi [?] nálunk lakik. Németh Imrééknél a gyerekek ebéd előtt imádkoztak; Pápán Gádorosné éjfél után nem ivott (de addig igen), mert másnap áldozni ment.

Hivatalban, Fenyő, akit Kodolányi megtámadott, mert nem fogadta el a havi hatvan pengős ínségmunkát, ahol nyolctól kettőig dolgoznia kellett volna. Szegivel is („aki sok rosszat mondott rá” – miért meséli ezt? –) összeveszett. Szép verseket mutat.

Délután a Fészekben Zilahyval az ifjúsági vezetők között. A Széchenyi Szövetség megbízottai az „új magyar szociográfiáról” – amelyet ők már harminc évvel ezelőtt elkezdtek. (Hol?) Schank Károly. Antipatikusan óvatosak. A Soli Deo Gloria küldöttjei rokonszenvesek. Unom. El akarok menni. Mit is keresek köztük már negyedszer? Szalmacséplés. Végre elfogadják a felhívást. De a katolikusok nincsenek ott. – Utána Szabó Lőrinc, Sárközi, Németh I. és én a Japánban. Unom. Csavargok a városban. Valahol hiba van; itt is úttalan vagyok. Este vacsora Juvanczéknál.

Németh Imre: Gyere hozzánk, itt van Tamási Erdélyből és Féja. Vita a Válaszról, nem népies. Kifogás a városiak ellen, Hevesi ellen. Én: dolgozzatok. Eddig még alig írtak a lapba.

Este vacsora Lőrincéknél. A kis Lóci. Márai, Márainé. Rokonszenves Márai fölfogása a megélhetésről és az irodalomról. Jöjjenek hozzánk lakni. (Délután megrándítottam a bokámat.) Németh Laci leveleket mutat, egyet Pápáról, két tanár (Szabadi) kifogásolja Imre viselkedését. Homályos denunciálás. Mire jó ez? Fülep levele a Válasz-ról. Magam sem reménykedek.

Cikk Bölöni könyvéről. Unom ezt a mesterséget, nehéz. Író vagyok még? Fáradt vagyok, sok a hivatali hét-nyolc óra. Végy példát másról! A példát unom legjobban.

Basch telefonál. Babits nyilatkozatot akar tőle N. L. „ellen”, mivel a könyvében azt írta, hogy őt „befolyásolta és ellensúlyozta” a Baumgarten-döntésben. Ellene vagyok. Nevetséges. Egy álló órát beszél, vitázik, szavak mérlegelését kéri. Délután ötkor legyek a Pozsonyban, ahol a Nyugaték amúgy is találkoznak.

Rubin telefonál: a Kúria felmentett a Sallai, Fürst ügyben.

Németh Imre jön a Válasz-szal. Az új szám. Laci nem írt bele. A szám elég gyenge lesz. A lap ingadozik, senki sem gondol vele.

Nemes Lajos jön, a Gondolat szerkesztője. Elképesztő rémhírek a Válasz-ról. Kormánylap, mindenkinek rengeteget fizet, az csak a sajtóalapból történhet. (Alapja, hogy N. Imre Tersánszkynak előleget is, honoráriumot is adott, és Forgács tíz p-t kapott egy versért.) „N. L. száz pengőt keres stb.” Vita arról, fasiszták vagyunk-e? Nem. Új rétegek megnyerése. Zsidóügyek. Ő nemesi álneveken ír – „azt hiszik, valami követségi tanácsos”. Kiábrándító.

Délután a Pozsonyban öt órakor. Az asztalnál Basch, Babits, Gellért, Schöpflin, Földi – Basch kezében a nyilatkozat. „Zavarom az urakat?” Dadogás. „Nagy Lajos ott hátul ül.” Odamegyek. „Ne sértődjek én most meg?” Fél óra múlva elmegyek. Ilonkát látom, ahogy belép. Egész vésztörvényszék volt. Muca fel van háborodva: Hát valóban ilyenek lennének?

A szabolcsiak Baranyában. A hivatalban elhatározom, hogy cikket írok róla. Két oldal kész, amikor beállít Basch. Zavarban van. „Csak nem sértődtem meg?” Újra egy órát beszél. Viselkedése. Nem homoszexuális. Vallomásai ebben a helyzetben. Mihály megnyugtatására tesz mindent. Csodálkoznak, hogy nincs felháborodva. Földi azt tanácsolta, így kezdjék: „N. L. író egy lapban …” Mit akar tőlem? Céloz, hogy mindent megtesz – a pénzre célzott, amit kölcsönzött. Rokonszenves, szenvedő egy ember. A hírem szerinti jobboldali; de ő tudja, hogy a zsidók kényszerítették oda. Türelmetlen vagyok. Tanácsot kér, mit tegyen ebben az ügyben. „Semmit.” De kell. Akkor kérdezze meg, mit akarnak tőle. Végre elmegy. Írom a cikket. Telefon Lőrinccel, kell-e. Nem tartja fontosnak a dolgot, ami engem vérig felháborít. De írjam csak tovább, érte küldenek.

Gellért telefonál. Nem sértődtem-e meg tegnap – ő „azonnal odajött stb.”. Nem. Mikor adok kéziratot, írtál-e Oroszországba, stb., beszélni akar. Szegény fiú. Miért nem vágom ki a véleményemet? Mert nem érdekel, ha megbántanak, s nem tudom igazam van-e. Írom a cikket. Ilonka telefonál. (A múlt héten hívtam síelni, de csak Mihállyal beszéltem.) Hogy sajnálja, hogy tegnap nem vártam meg, direkt az én kedvemért jött le. „Dolgom volt” – élvezem undok hangomat. Beszél – sokat – a síelésről. Jönne az egész család – oly régen nem láttunk benneteket. Jövő szerdán gyertek, nem érünk rá előbb. Mihálynak fáj a feje. A cikk még mindig nem kész. Türelmetlen vagyok. Végre.

Basch nyilatkozata megjelent. Ezt tőle magától tudom, felolvassa a telefonba, s közben ismét menti magát. Megkért, adjam valahogy Laci tudomására, hogy ezt nem ő akarta, de meg kellett tennie. „Hagyjon ki engem a játékból.” De igen, neki ez igen fontos. Úgy mondjam, mintha nem tudnék az előkészületekről, csak az ő érzelmeiről. Hivatkozik, milyen szívélyes volt ő mindkettőnkkel.

Ellának, aki lakásügyben – Muca nézett nekik lakást – tegnap telefonált, mondtam, szeretnék beszélni Lacival a Válasz ügyében. A lapot valóban nem lehet így csinálni. Felhívtam, mert elutazik Abbáziába. A beszélgetés végén, mikor kérdi, mi újság még? megkérdem, olvasta-e a P. N.-t? Nem. Felolvastam neki a nyilatkozatot. Csönd. Végre. „Piszok [– – – –]” Ne törődj vele. „Felelni fogok rá!” Kérlek (hej, de kellemetlen!), B.-val ezelőtt két héttel találkoztam (valóban) szeretettel beszélt rólad, de említette, hogy az alapítvány tekintélyét meg kell védenie stb. – „Levelet fogok írni neki, amiben csak ez lesz: Piszkos fráter vagy. N. L.” Ezt se tedd. Utazz el, s feledj el mindent. A hó egy nap alatt elolvadt. Süt a nap.

*

Beszéd Fejtővel, értelmes fiú, dolgozik a Válasz-ba. Elfogadja. Cikket akar írni rólam is – ez kiábrándít kissé. Dehát alkalmazkodni akar, s tán azt hiszi, kell is. József Attiláról már írt – elmondja (nem érti), József hogy beszél úton-útfélen rólam. Gyaláz és rágalmaz. Levelet írtam Józsefnek: Kedves Barátom, most felelek régi leveledre. A Válasz már fizet. A lap összeállítói szeretnék, ha dolgoznál, közibük tartoznál. Őszinte nagyrabecsüléssel I. Gy. – Mi ez? Mert szükséglet volt. Gyávaság? Taktika? Bosszú azzal, hogy én viszont nagylelkű vagyok.

Pár napja cikket írtam a Magyarország-ba, Legenda a földről címmel. Mikor a honoráriumért bementem, felkerestem Zilahyt. Hosszú beszéd az „ország állapotáról”. Gömbös, az áruló, vagy csak taktikus? Zilahy vallomása az Athenaeumhoz való viszonyáról. Cikket írt Eckhardtról, nem közölték le, „örülök neki”. Csupa német: Eckhardt, Klein, Wolff, Ernszt. Felszólít, írjak rendszeresen. – Reform nem lesz – mondom –, teljesen ellenzékinek kell lennünk, támadni Gömböst, tán ez kényszeríti valamire. – Hasztalan harc. (Gyerünk vissza költőnek.)

Szabó Lőrinc telefonál, este menjünk Zilahyhoz, ott lesz Eckhardt, szeretne megismerkedni velünk. Szabóéknál vacsorázunk. Szabó édesanyja csendes, rokonszenves. Klára, Lóci, Szabó fia. Vita a pszichoanalízisről, családi életük.

Tíz órakor, rettenetes szél, havas eső, Zilahynál. A háza, magyar kúria. Nemesi diplomák, két kis mozsárágyú, kandalló, csillagvizsgáló látcső. Négyen vagyunk, Zilahy, Eckhardt, Lőrinc és én. Benyomás Eckhardtról: páratlan intelligencia, szabatos beszéd, mellékmondatokat komponál. Negyvenhat éves. Agya kettőkor kihagy, de az enyém is. Elmondja genfi munkáját. Az európai helyzet. Bethlen gazembersége. Utálja a parasztot. Meg van győződve, hogy a mágnások vannak hivatva a vezetésre. A kormányzói udvar. Gömbös helyzete. A kétszáz pengőt keresők hatvan százaléka zsidó. A kartellek. Véleménye a marxizmusról: nem a termelést kell kollektivizálni, az jobban megy „ha magánkézben marad”, hanem az elosztást. Hát az mi? Múltja. Mit lehet tenni? Elmondom teljes reménytelenségemet. Nem ad igazat, bár ő is reménytelen. Lőrinc: Ti miből éltek, honnan szerzitek a pénzt? Képviselői fizetés, cikkek, ötven dollárt kapott egy előadásért Amerikában, ezer dollárt hozott haza. Zsilinszkyről. Reggel négykor kerülünk haza. Ketten alig tudjuk kifizetni a taxit.

Séta Budaörsön, gazdag falu. Németek. Visszajövet Szélpállal és feleségével találkozunk, bejönnek, este fél kilencig maradnak. Helyzet a Népszavánál, Weltner buta és kártyás. Mit lehetne ott csinálni. Levelem ezelőtt öt évvel Bresztovszkyhoz a Népszava irodalmi vezetéséről. Akkor az egész nemzedéket oda lehetett volna gyűjteni. Írjak tanulmányt a magyar népdalról. Megígérem.

A Gondolat új száma. Csengő nemesi magyar név – ez mire jó? Antal Jánossal a Japánban – fűzőkereskedő lett. A Nyugat-nál Gellért – tudja, hogy én olvastam fel N. Lacinak Basch nyilatkozatát – hát ezt honnan? Kiábrándító pletykavilág – el lehettem rá készülve. Otthon nincs egy krajcár se.

Szombaton nem mentünk Babitsékhoz – Ilonka beteg, Mihály engem akar látni, ha egyedül is. Unom ezt a féltékenykedő klikklelkületet.

Zilahy felszólít, írjak a Magyarország-ba majd parlamenti tudósításokat – Hunyady helyett, aki szabadságra megy. Nem vállalom.

Németh László levele San Remóból (II. 25.): „Kedves Barátom, igazad volt, eltávolodva tőle az ember jobban látja a maga ügyét, s ebben a san remói szállodában a szakadó esőben eleget gondolkodhattam a Válasz-on akkor, hogy igazat adjak Fülepnek: abból a folyóiratból tulajdonképpen már rég kiváltam. Németh Imrének, kérlek, mondd meg, hogy március 1-ig a Válasz minden költségét vállalom, attól fogva semmi közöm a folyóirathoz, megszüntethetitek, megtarthatjátok, ahogy jólesik. 2-án érkezem Budapestre; jó lenne, ha még hétfőn vagy kedden átnézhetnők a Válasz egész számadását, hogy lássam, mit jelent a folyóirat likvidálása. Szeretettel köszönt, kézcsókját küldi: Németh László.”

Mi bánthatta meg, az én versem, Lőrinc cikke? Már két hónapja nem törődik a lappal, azért is telefonáltam neki, hogy én így nem csinálom tovább a lapot. Vagy újat akar?

Este: Ilonka cikke a Nyugat-ban; szándéka, hogy a Válasz „munkatársait” (akik nincsenek), összeveszejtse. Hogy adhatták le ezt? Laci pletykagőzét egy magasabb szándék igazolta; a mozdonyból kisistergő gőz mégis hajtott közben valamit. És ez? – gondolom, hogy soha többé nem dolgozom a Nyugat-ba – de a Válasz-ba sem.

Találkozás Németh Imrével. Rábeszélem, ajánlja fel Lacinak, hogy nevét levéteti a lapról – hátha az bántja? Ilonka cikkére nem szabad válaszolni – ez a véleményem. Este Kandó akar velem beszélni.

Laci Kozmának is írt. Egy fél lemondólevelet. Nem venném-e most már át Laci állását a Rádiónál. Aggodalmaim – „árulás”, nem lesz írói szabadságom stb. Megnyugtatnak. Nem adok végleges választ.

Este Komorék nálunk. Mi baj a házasságban? – nincs értelme, nincs célja s megtartó kerete.

Nem megy a munka. Nem megy ez már évek óta! – A Válasz-ban egy ostoba cikk Franciaországról. Este Ritoókéknál, Lőrinc, Klára, egy ötezer holdas, Féja, akivel összekapok a Válasz miatt. Senki sem dolgozik, csak morog. Rossz az egész nemzedék, annak van igaza s jövője, aki visszavonul. Este – fáradtan, fejfájósan – jelenet.

A kormány lemondott, telefonálja Imre. Ütközet? Nem, csak megalkuvás.

Komor telefonál: elmondta Schöpflinnek, hogy károsnak, rossznak tartom Ilonka cikkét – s az elmondta nyilván Ilonkának –, mert a pletyka onnan is megindul: csak addig dolgoztam a Nyugat-ba, amíg Baumgartenes voltam. (Hazugság: épp azért nem lettem Baumgartenos, mert a Válasz-ba dolgoztam.) Schöpflin beszélni akar velem. Németh Imrével találkozás. Kozma belügyminiszter.

Szabó Lőrinc telefonál: üdvözlő távirat Gömbösnek: írjam alá – nem. Délután találkozó a képviselőház előtt. Este a Múzeum Kávéházban Németh Lászlóval. A parlament elé későn érkezem, Lőrinc már nincs ott, a rendőrök elküldenek. (Kornis autóban szivarral – mint egy szoc. plakát a burzsiról.) Este a kávéházban. Lőrinc ragyogó arccal jön: a kormány feloszlatta a képviselőházat. „Na, lesz reform?” Lehet. Aggodalmam a német orientáció miatt. Németh Imre mondja, K. puhatolódzott nála, akarok-e képviselő lenni? Nem. Németh László, s később Zilahy. A generációt be lehetne hozni a parlamentbe, egy csoportban: Kerék, Némethek, Matolcsy, Lőrinc, Kodolányi, Féja, én. – Nem helyeslem. Feladatunk számon kérni a reformokat, kijegecesíteni azokat a köztudat zűrzavarában. Beszéd a Válasz-ról. Csináljuk tovább. Éjfél után egy órakor érek haza. Szegény Muca rettegve várt, fél idekint.

Délelőtt Németh Imre: azonnal jöjjek. Artinger van nála; fellép kisgazda programmal. Kandó Lászlóhoz, aki Kozmával rólam valami fontosban megállapodott. A Sándor utcába megyünk. Valóban: Kozma arra kért, vállaljak mandátumot. Szeretne behozni négy-öt fiatalembert, „élükön véled”, aki „alkalmas vagy erre mindenképpen.” Visszautasítom. Tizenegy órától délután háromig folyik a kapacitálás. Szerintük én kezdtem el a „magyarok pusztulását”; az egykeproblémát én vetettem fel, sőt a telepítést is. „Ha megcsináltad a gyereket, ne hagyd el a nőt!” Nem. Lejön Németh László, kapacitál ő is. Végül azt válaszolom, ha egy általam összeállítandó, tíz tagú írócsoport mandátumot kap: vállalom. Ezek között ott legyen elsősorban Móricz Zsigmond, Babits, aztán Zilahy, Szabó László, Lőrinc, Németh László, Sárközi stb. Összeállítjuk a listát, s elválunk. Muca, soká, késő éjjelig vitázunk. Először nagyon bánt, hogy felületesen gúnyolódik, nem érti, milyen lelki probléma ez. Beszélgetés délután Baschsal Laciról, Mihályról.

Reggel egy pillanat alatt rájövök, hogy már így sem vállalhatom. Riadalom a hivatalban, a városban. Telefonálás, Bata. Imre felhív: kijelölték a mandátumodat: Nagyatád, Berki Gyula ellen, akit a kormány meg akar buktatni minden erővel. „Maga Kozma és Gömbös megy le veled.” Fölháborodik a visszautasításomon. Nem tehetek másként. Elmegyek hozzá. „Akkor vállald a Rádiót!” – „Még nem ismerlek benneteket.” Beszélgetés Matolcsyval. Kétségbe van esve, hogy nem jelölték. A Válasz ügye. Délután a Centrálban.

Beszélgetés Bálint Leóval, aki most jött Bécsből. Oda már zsidó menekültek érkeztek. Délelőtt telefonál Ilonka. Előbb tétova, majd barátságos hang. Menjünk el hozzájuk délután. Mucával percekig összeölelkezve sírnak. Helytelenítem cikkét. Mihály előadására megyünk a városmajori katolikus kultúrházba, régi templom. Aradi Zsolt nagyképű bevezetője. Héjjas János, Iván öccse. Gellérték. „Épp beszélni akartam veled, de látom, minden rendben.” Előadás után ismét Mihályékhoz. Nagy vita Némethről, akinek szellemét, Mihály szerint, ki kell irtani a magyar irodalomból. Szembeszállok vele. Izgalom, dadog, majdnem sír. (Szavalása is igen szenvedélyes volt, kitűnő. – Asztmás?) Nem helyeslem Ilonka cikkét, amit mellesleg Halasi – Fischer már visszapletykált nekik. A Válasz, Laci állítólagos vezérsége. Ellene akarnak tüzelni, látom. Írjak a Nyugat-ba. Német veszély. Arról esetleg. Éjfél után jövünk el. Szegény betegek ők, és Laci is – csak én vagyok az egészséges, aki mindenkitől kapom a sértést és pofont. Kétkulacsos vagyok, vagyis két kulaccsal is vernek. Nincs igazuk, de Némethnek sincs.

Franklinnál – Fenyő már megírta panaszversét. Beszélgetés Schöpflinnel, aki szintén Babitsékkal akart összebékíteni. „Laci és Mihály egymás komplexumai.” De egyik sem igényelheti, hogy [Olvashatatlan. – A szerk.]! Ebben igazat ád. Felesége. – Péter András felszólít, írjak regényt, kiadják. Szóval, beérkezhetnék, igaz, nem irodalmi érdemeim révén, ezt jól tudom.

Síelésből megtérve házunk előtt épp Gereblyésék mennek. Együtt sétálunk, majd nálunk ebédeznek. Naiv, jóakaratú rajongó. Humanista, ölni biz nem tudna, azt bevallja. Most gyárban dolgozik.

Lőrincéket meghívjuk szerdára. Akar Németh Lászlóval beszélni. Meghívjuk azokat is. Lőrinc el fogja hozni sógorát, Trettinát is, ha Némethnek nincs kifogása ellene. Mucának van. Egyáltalában nem. A zsidók hátba döfték, ami nekem fáj, ezt ezek a jobboldaliak úgy-ahogy megértették, de velük sem vagyok, csak problémáim vannak velük, míg el nem árulják azokat. Félek, hogy el fogják rövidesen árulni.

Szabó Lőrincék, Németh Lászlóék és Trettina nálunk. A zsidók ellen, a numerus clausus-szal kapcsolatban beszél Trettina – Muca ideges lesz, és szinte rendreutasítja. Feszült helyzet. Beszélgetés a bankokról, Oroszországról, a német orientációról, mely T. szerint elkerülhetetlen.

Babitsékkal moziban, utána nálunk vacsorázunk, éjfélig. Mihály és Ilonka kölcsönös idegenkedése.

Délelőtt séta, du. Kandó László jött el, aki errefelé épített házat. Magos, őszülő, férfias férfi, Kozma legnagyobb befolyásolója. Parasztdemokrácia mellett, a papok ellen beszél, ő is. Pesszimista.

Gereblyéséknél vacsorán, Pákozdy. Rideg csengetés, a szabó hozza a ruhát.

Szabó Lőrincnek átadom verseim egy részét. Kötetkiadást tervezek.

Egész délután együtt Németh Lászlóval. Összeállítjuk a Válasz-t, mert Imre vidéken van. Gulyás versei. Lesz-e reform. Este Juvanczéknál, Irke ellentmondása.

Délelőtt kávéház, utána Lőrincék előtt megyek el, találkozás Klárával, bent Marconnayval. Délután Lőrincék nálunk, beszéd versemről. Lőrinc szemlélete – merőben más, mint az enyém, a legjobb köteted lesz.

Csomag, szobor. Sajtóattasé. Hosszú telefonálás Németh Lászlóval. Megdöbbentő! – „Mindenki hátba támad, elárulnak.” Bántja, hogy kis Schöpflin-cikke jön a Válasz-ban, amelyet ott jónak mondott, és Gulyás verse, amelyet ő proponált. „Lelkére” igyekeztem beszélni.

Délivasút Kávéházban Márai, Zilahy, Lőrinc, én. Mit kell csinálni, ha megint hívnak bennünket? Márai fogadja el a B. H.-t. Mit hozhat a jövő? Vagy reform, vagy hitlerizmus, mert olyan mag van az irányzatban. Szavunk van, tehát hallatni kell a reformok mellett. Megbeszélés lesz köztünk és Gömbös között. (Zilahy ideája.)

Elmenet az derül ki, hogy Márai és Zilahy atyafiságban vannak; aztán az, hogy én is atyafiságban vagyok Máraival; s mivel én Németh Lászlóval is abban vagyok, az egész banda egy család.

Vacsora Máraival; iszik, s rögtön megváltozik. Halálfélelem, háború, németek. Találkozás.

Nagy Lajos – eljönne lektornak, ha én elfogadnám a Rádiót.

Ferenczy Sanyi, Komorék, Tótiszék este nálunk. A polgárok riadalma, a paraszt nyugalma.

Juvanczék nálunk – Muca dolgozni akar, gépírást, gyorsírást tanul és gyógytornát.

Délelőtt Lőrinc a kávéházban. Lőrinc levele. Verskötet.

A választás eredménye – na most mi lesz? Pap Károly jön, el szeretne utazni.

Temesváry, aztán Lőrinc telefonál, menjünk ki Németh I. elé az állomásra. Minek? Kávéházban vagyok, értem jönnek, kimegyünk. Nagy tömeg, legalább ötven ember. Ezt nem gondoltam. Imre rekedt, a papokkal volt kemény harca. Három gyereket felöltöztettek rongyokba, hogy azok az ő fiai.

Lőrinccel hosszú beszéd – rábeszél, vállaljam ezt az irányt – nincs itt törés annak számára, aki a népért küzd. Vita.

A Rádió-összejövetelen. Geszti, Benedek M., Kertész – aztán Halász Gábor, aki vad reformellenes, a földbirtok ellen beszél tele tüdővel, ért hozzá, ő az esztétikus! Meglepő. Mindenki kontráz neki. Szintén meglepő.

Összejövetel Mihálynál, Németh Imre, László, Lőrinc, Féja, Tamási. Móricz Zs. nem jött, mert nincs jóban Kodolányival, mire Kodolányi sem jöhetett. Zilahy már megbeszélte Gömbössel, hogy találkozik velünk, ez a főpróba. Előzően sorozatos fejmosás. Mért dolgozom én a Gondolat-ba? Hogy függetlenségemet dokumentáljam – mindnyájan szoc.-k vagyunk, csak a taktika más. „Egy véleményen kell lennünk” – mondja Zilahy. „Mindenki őrizze meg függetlenségét” – mondom én. – Laci elleni kifogások. Nem enged. Ő nem személyeskedett a könyvében. Lázrózsák. Zsilinszky ügye – nem szabad elhagyni, ez a vélemény.

Ki mit mondjon Gömbösnek? – felosztjuk, én a német veszélyről fogok beszélni.

Zilahy rossz írónak tartja magát? Laci baja, hogy még nem adott ki tizenöt könyvet, „másnak az, hogy már kiadott” – ezt mondja.

Hazafelé Németh elkísér. Vissza fog vonulni. Csak írni fog, ezt helyeslem.

Nálunk otthon Komorék.

[…] szerint csak befele kell antiszemitáknak lennünk, kifele nem. Én: sehogy sem, humanisták vagyunk, européerek, a magyart csak azért védjük, mert elnyomott, s mert a nyelv önzése köt bennünket. – Úgy is van.

Németh Imrééknél – Laci, Cs. Szabó, Ortutay. Mi legyen a Válasz-szal? Át kell adni a fiataloknak. Laci tajtékozva érkezik a Rádiótól – ott fogom hagyni! – tizenegy előadástervből kettőt fogadtak el. (Kalandom délelőtt az energikus lánnyal, aki Oroszországba akart menni azonnal. Eladta a kelengyéjét, s gyalog is hajlandó volt elindulni.)

A Válasz-t még radikálisabbá kell tenni – mondom én.

Németh Imre, – G.-től. Egy új folyóiratot akarnék csinálni, olyat, mint a Magyar Szemle. Ki szerkessze? Előbb Szabó Lőrincet ajánlom. De alkalmas-e erre? Nem lenne jobb a B. H. élére? Hát akkor Cs. Szabó. Tiltakozik. De egyre enyhébben. Németh László taktikája. Úgy beszél, mintha már Cs. Szabó elfogadta volna – vagyis a részletekről beszél, hány ív legyen, mennyi honorárium és mennyi a szerkesztő fizetése. Havi 1.000 pengő. Cs. Szabó belemegy, azaz hallgat. Végre Laci: erre persze még kell egyet aludni – de Cs. Szabó elfogadta. Együtt megyünk el.

Szabó Lőrinc telefonál, pénteken Zilahynál találkozás Gömbössel. Ki mit mondjon. Zilahy levele.

Délután olvasok az „erkélyen”. Fölpillantok, lent a kertben az egyik barackfa egyik ága hirtelen virágba borul. Tíz perc múlva a másik. Lemegyek a kertbe. A napsütésben, a déli szélben, ág után ág, a barackfa szinte a szemem előtt virágzik ki.

Délután találkozás Gömbössel. Németh Imrével együtt fogjuk elmondani a dunántúli kérdést. Őt feltelefonáltuk Kőszegről. Egy órakor érkezett, négykor nála vagyok, ott van Kandó és Halyagos (már közbenjárásért, mint mondja). Az autóban megbeszéljük, hogy a dolgot én adom elő, ő legfeljebb csak közbeszól. Németh László, Féja, Tamási az előszobában, épp előttünk érkeztek. Megjön Móricz Zsigmond is, aztán Szabó Lőrinc. Zilahyné. – A társaság kicsit izgatott, Németh László fehér, mint a fal. (Zilahy hozzám: ha azt mondod neki, hogy kommunista vagy, meglehet, azt feleli, ő is az, meglehet, hogy másnap lecsukat.)

Fél hatkor megérkezik Gömbös egyedül. Háromnegyed kilencig maradt. Első impresszió: energikus, közvetlen, van benne charme és sokkal műveltebb, mint a híre mondja. Közömbös témák, választás, „eddig nem láthattatok szemtől szembe, mert birkóztam”. Móricz: azokat a kerületeket most fel kell karolni, ahol terror volt. (Az egész ország népét.) Hirtelen elkezd beszélni a magyar nép, a Tisza menti nyomoráról (a dunántúli is nyomorog). Hozott egy „étlapot”, mit esznek arrafelé a parasztok. Megdöbbentő, valóban, naponta kétszer esznek.

Gömbös a magyarság kétféle részéről. Az élelmes és a tehetetlen. Közbeszólok: nem a nép a hibás, ha tehetetlen. Mért gazdagok a németek? Ő németellenes, mert Hitlert is megérti, hogy ő is a maga fajtáját védi.

Összekapás Móriczcal, akitől „egy fal, hideg tér” választja el. Megvédjük M.-ot, „a legkülönb magyar, mindnyájan belőle élünk” – mondom.

Én beszélek a dunántúli helyzetről. S végre az ő [Olvashatatlan szó. – A szerk.]. A kétségbeesés toborzott minket, írókat össze. Vele azért találkozunk, mert az ő ellenségei a miéink is, és a népé is: katolikus egyház, nagybirtok, nagytőke. Ezek ellen ő csak a népre támaszkodhat. „Ha én miniszterelnök volnék, már holnap belévágnám a kapámat a szétosztandó földbe.” Ez forradalom lenne. „És ha az?”

Az adminisztráció lazsálása. Kalandja a földm. minisztériummal, annak egyik vezetőjével, aki azt hitte, hogy telefonon az inasával beszélt. (Kiejtése kicsit németes.) Egyik herceg nem találta elég radikálisnak az ő telepítési tervezetét. Megbízta, hogy dolgozzon ki radikálisabbat.

Zilahy előadja az ő új szellemi társaságának tervét, melyet én nem helyeslek, olyan színezete lehet, mintha mi hatalomért jelentkeztünk volna. Leszólja a Kisfaludystákat, Petőfistákat, az Akadémiát. G: Berzeviczynek az irodalomban egyetlen fájdalma, hogy évente csak nyolcvanháromezer pengőt keres. Véleménye Adyról, kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt. „Ez volt Móricz esete is”, mondom.

Szabó Lőrinc: „Németh L. írta, hogy a Nyugat-nál a pincérek szervírozták a magyar irodalmat.” „Melyikőtök a N. L.? A Kozma darlingja? Orvos vagy?”

Igen. (Laci ennél többet nemigen beszélt.) Féja a népnevelésről szólt, Szabó Lőrinc a sajtóról, a propagandáról, Áron az erdélyi reakciós magyar pártról, mely mindent elrontott. (Én: a hidrának három feje van, egyiket sem vágtad le, csak lapulnak – ha elfordulsz, megesznek.) Zilahy külpolitikáról beszél, majd egy olasz levelet olvas fel. Ismét szóba kerül az új tudós társaság, melybe minden ágazatból, mérnökökből, közgazdászokból is tíz-tíz igazi tehetség foglalna helyet, tekintet nélkül arra, kicsoda az illető, csak a magyarság megmentésében értsen egyet. „Csak zsidót ne – mert akkor én már nem is beszélek a dologról.” – Később: „nem változtam, és van okom rá, úgy gondolkodom, mint régen.” A zsidók a hadseregben, a részvényt vásárló törzstisztek – két zsidó származású tiszt, akik összetartanak. (Nemigen értem.) A Rádiónál egy félzsidó van. Csak a zsidókat pártolja. (Mi baja Halász Gyulával?) „Zsilinszky. Választás, megtörtem a grófok és papok uralmát.” Egyke. „Nem gazdasági kérdés.” Németh és Móricz Zs.: – Dehogynem! – A nemzet nem csak a nép! – De igen! – mondom vitázva.

Elmegy – általános összecsodálkozás; ez különb ember, mint hittük. Döntünk, beszéljünk arról, hogy itt volt. Móricz már jövet elmondta Salusinszkynek. Mindenki mondhat, amit akar, de csak a maga kontójára. Féja meghajtja a lobogót előttem, hogy a „népért szembeszálltam az öreggel”. Ismét az új szellemi társaság. Németh L. most elemében van. Arról a helyről, ahol az előbb G. beszélt, lábát a kandalló lépcsejére téve, valóságos beszédet mond, igen okosat. Programot kell kidolgozni. Dolgozza ki N. L., Féja és Zilahy.

Az utcán együtt jövünk, Lőrinc, Áron, Féja, én. Az impresszió jó – de valóban ilyen-e? Vannak ebben az emberben kemény csontok, ahol nem enged, s én azt hiszem, ott a legbizonytalanabb. Katona. Erőssé tenni az országot, hogy erős újoncokat állíthasson. – Háború nem lesz – mondta –, a nép kezébe nem lehet fegyvert adni. Lenint, Sztálint olvassa, és pjatiletkát akar csinálni. Lőrinc diadalmaskodik, én „tűnődök”. Otthon.

*

Gömbös Gyulát egyetlenegyszer láttam életemben, de akkor mindjárt beszélhettem is vele. Nem egymásnak volt személy szerint mondandónk, hanem egy nyolc, illetve kilenc tagú társaságban voltunk egymás színe előtt, körülbelül három és fél óra hosszat.

Ez volt az a nevezetes találkozás Gömbös és az akkori fiatal magyar írók egyik csoportja között, amelyről később magam is annyit olvastam és hallottam. A később népieknek vagy népieseknek nevezett írók itt „kínálkoztak fel a hatalomnak”, itt „lesték a morzsát a kormány asztaláról”, azaz itt adták el a népüket, élükön Zilahy Lajossal, illetve Móricz Zsigmonddal, mert hisz a találkozó legsúlyosabb személyisége és szóvivője kétségtelenül Móricz Zsigmond volt.

Vannak az ember életében percek és órák, melyek már-már sorsfordító jelentőségére mi magunk is csak akkor eszmélünk rá, amikor jóformán elfeledtük őket, amelyek fontossága csak esztendők múlva kezd nőni. Vannak, amelyek rendkívüliségéről csak mások szava után van tudomásunk. Még akkor is, ha egy szemernyi emlékünk nem volna róla, ilyen pillanat birtokába jutnánk, ha valaki azzal vádolna bennünket, hogy ezelőtt hét évvel itt és itt, pontosan ekkor és ekkor valakit leütöttünk az utcán. Már csak az ellenbizonyíték és a tisztázás miatt is fel kellene idéznünk azt a pillanatot. De hogyan?

Ez a találkozás nem teljesen ilyen. A találkozást, ha nem is fontosnak, de érdekesnek éreztem, készültem is rá: eleven miniszterelnököt – akinek, azt hittem akkor, egy nép sorsa van a kezében – addig még az utcán sem láttam, gyűlésen sem. Sajnos, emlékezetem nem őrizte meg úgy a kíváncsiság kielégítését, mint magát a kíváncsiságot. Az elme az élménnyel egyszer betelve, egy sorba dobta azt is a többi ezer és ezer élménnyel. Így esett, hogy a kíváncsiság megint szomjúsággal jelentkezik: hogyan is folyt le az az esemény, amelynek részese voltam, de amelynek fontosságát – sőt mozzanatait – tulajdonképpen hallomásból tudom?

Megcáfolhatatlan határozottsággal csak egy-egy jelenetre, egy-egy mondatra, néhány párbeszéd-villanatra emlékszem. Sokáig abban a hitben éltem – agyam tán azért is hagyta elfolyni ezt az anyagot –, hogy készítettem feljegyzést. Hosszú turkálás után végre ráakadtam egy papírszeletre. Ez volt rajta: „Sötétkékbe öltözött, frissen vasaltba – a tiszteletünkre? Szorongott tőlünk annyira, mint mi tőle. Karinthy. Nem művelt, de a feje jól vált. Esze nem széles körű, hanem gyors. Karinthyt élvezi és nem Zsiga bácsit, nem Adyt. Babitsról csak azt tudja: pacifista! Vezércikkvélemény, ettől kerek és határozott. Ostobaság azt hinni, hogy minden zsarnok szinte szakmából sanyargatja a népet; a legtöbb állandó halleluját és éljenzést kíván, de szívből jövőt. Nőiesek. A széken ülve is azt akarja mutatni (a derekával), milyen keményen megüli a lovat. Németh sápadtsága és némasága. Zsiga bácsi, mintha egyik regényének hőse lenne, a könyörtelen közönyével úgy tudja rontani az ünnepi légkört, épp így teremtve rögtön külön levegőt.” Ugyanannak a papírnak a hátlapján: „Minden hatalmi mániás idealista; épp csak rögeszmébe szerelmes. Ha valakinek a fejében a fogalmak elködösödnek, az is idealista?” Aztán hosszabb fejtegetés arról, hogy a költő miért nem lehet idealista, hanem mindig csak szigorúan tárgyilagos – de nyilván már nem Gömbös Gyulával kapcsolatban.

Nekem ez a papírlap az a prousti sütemény és tea, amelynek meg kellene indítani az emlékeket. Az emlékek azonban még mindig nehezen mozdulnak, meg kell erőltetni a fejem. Magam is érdeklődve várom, hogyan is folyt le valójában az a találkozás, amelyet később már vádak ütöttek irodalmunk holmi útelágazásává; a népiesek csoportja itt kanyarodott el a szabadságeszményektől. Vádra nem venném kezembe a tollat. Aki ilyenkor ír, akaratlanul is védekezik, azaz máris hamis látszatba esik, a mosakodáséba. Azaz – újabb látszat – elismer mégis valami szennyet az olvasó előtt, aki ekkorra már nehezen tud különbséget tenni a gyanú foltja és a bűn foltja közt. Most épp hallgat a vád. Ezt a csöndet használom fel, hogy tárgyilagosan felidézzem azt a napot, hogy legalább magamnak megnézzem, a két folt közül melyik az igaz, mielőtt én is összetéveszteném őket. Hisz – mint általában a költők – abból élek, hogy szüntelenül vádolom magam.

*

A találkozás nem vacsorán történt, nem is Gömbösnél, hanem Zilahynál, uzsonnaidőben, 1935 februárjában, ha jól emlékszem. [A találkozó 1935. április 12-én volt. – A szerk.] A lakás, az azóta légbe röppent, ott a Rózsadomb legmagasabb pontján, máris előttem van. Az egyik sarokban egy kis pincsi nagyságú mozsár állt, körülbelül a puskapor feltalálása idejéből. A könyvespolcok előtt egy lábon álló, hatalmas távcső, amellyel jól lehetett felismerni a Lánchídon baktató jó barátokat. A váratlan gazdagságba csöppent fiatal házigazda gyerekkora álmainak várkastélyát építtette meg valami film díszleteivel. A ház a látványosságra méretezett hatalmas termekkel lakhatatlannak sikerült, de nekem tetszett, nekem is a gyerekkor álmait idézte fel.

– De hisz ez egy kislány! – gondoltam, amikor a törékeny, vékony háziasszonynak bemutattak. Didergett a templommagas falak alján.

De már jött is Gömbös, valóban borotvaélesre vasalt sötétkékben. Az államférfinak azzal a kötelező ruganyos könnyedségével lépett be, amelytől menten hivatalos kihallgatáson érzi magát az ember. Mindnyájan felálltunk. Azt hiszem, a találkozás sorsa már itt eldőlt. Megéreztük, hogy Gömbös készült ránk; tudatosan írókhoz való magatartást öltött magára, már közvetlen kéznyújtásai is mutatták. Mi is felkészültünk rá.

Össze voltunk beszélve, majdnemhogy főpróbát is tartottunk.

Világosan csak arra emlékszem, mit vállaltam én szerepül. Költő pályafutásom első öt-hat éve alatt legfeljebb az irodalmi körökben szereztem valami hírnevet. Nevemet egy véletlen folytán kapta föl némileg a hír. A találkozó előtt körülbelül két évvel hosszabb útijegyzetet közöltem a Nyugat-ban a dunántúli magyar falvak vészes elnéptelenedéséről s a németség éppoly vészes előretöréséről, nemcsak a földfoglalás és lélekszám-szaporodás dolgában, hanem a nemzeti, a „faji” fölény tekintetében is. A beszámoló országosat csattant, sőt áthangzott a határokon is. Ankét és pergőtűz indult meg, politikusok, statisztikusok, közírók és költők avatkoztak a vitába, még maga Babits is szót emelt. Feddéseim közt volt egy, amely a fővárost, az angolkóros csecsemő ez óriás fejét vágta: fogalma sincs, mi történik a magyarsággal, nem is igen érdekli. Az ütés tán meggondolatlan volt, de vaktában is igaz: jogosságát semmi sem bizonyította jobban, mint hogy a budapesti polgári sajtó az egész kérdésszövevényből csak ezt a látszólag Pest-ellenes érvet fogta ki, ez ellen kelt harcba. A baráti visszaemlékezéseknek és méltatásoknak nem e beszámolóban van helye. Kormányon akkor Bethlen volt – a kormánysajtóban először egyik eddig meghitt barátom, Hevesi András fogott tollat az „amateur statisztikus”, a „felelőtlen lírai költő” ellen, „Nincs veszélyben a Dunántúl!” című vezércikkében. Az a fájdalmas szétkülönülés, amely később az eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét, ekkor kezdődött. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor a stuttgarti Institut für Deutschtum in Ausland is felemelte fegyvereit. A magyar fajvédelem, amely eddig erősen német színezetű volt – már csak a fajvédők jelentékeny részének német eredete miatt is – hirtelen zsákutcában találta magát. A magyar eredetűek egy része hirtelen a németektől is félteni kezdte a magyart.

Nekem ezt a helyzetet kellett ismertetnem. Nem a már-már kibogozhatatlan szövevényt persze, hanem csak az alapot, amiről én eredetileg írtam: a dunántúli magyarság dermesztő pusztulását, testi és lelki elsatnyulását. Ezt – Zilahy szerint – maga Gömbös kérte.

– Milyen ember ez a Gömbös? – kérdeztem Zilahytól még jövet, az előszobában.

Zilahy széttette a tenyerét, nevetett: – Fogalmam sincs. Ha kibököd a fő gondolataidat, meglehet, nyomban elfogat, mint kommunistát. De meglehet, azt mondja, igazad van.

Nem voltam kommunista, illetve nem is vizsgáltam, az vagyok-e. Csak a hírem volt az. Alig fél éve jelent meg egy másik, ugyancsak elég nagy port vert útijegyzetem, az Oroszországról szóló könyvem.

Most ott ült Gömbös. Valóban úgy, mintha nyeregben ülne, a szó képletes értelme szerint is. Kihúzott derékkal, könnyedén, mint aki megszokta a vágtát.

A körbe állított karosszékek közt kerek, nagy asztal, de olyan alacsony, hogy egymásra vetett lábunk majdnem föléje ért. Rajta pálinka, bor, sütemény.

– Parancsolj, kérlek.

– Nem iszom. De ti csak – ahogy szokás.

– Legalább ebből.

– Nekem most a doktorom a szakácsom. De ti csak ne zavartassátok magatokat.

És még ő tolta valamennyiőnk elé a poharat.

Ezzel sokat nyert. Ilyen hát ez a kemény kéz? ahogy a jobboldali lapok akkor jellemezték? „Helyettem is”, mondta, s öklét, ivást utánozva szája elé lendítette. A feszesség olvadni kezdett, közel volt, hogy teljesen feloldódjék.

A jó regényíró Móricz Zsigmondot rossz színdarabírónak mondták. A legfinomabb lelki hangulat felé fejlődő jeleneteket is hirtelen elvaskosította; „ráengedte az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták rá; most láttam meg, miért.

Nem vette fel a poharát, egy süteményt dugott a szájába, s mialatt rágcsálta, kihúzott valami noteszt vagy papírcsomót, keresgélni kezdett benne. Maga elé emelte, mintha máris olvasná, de előbb kényelmesen befejezte a rágást. A figyelmet ez akaratlanul is ráterelte. Mindenki azt várta, mikor készül el az evéssel.

Ilyesmit olvasott fel: Hétfő reggel, szeptember negyedikén reggel krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. Szerdán reggel semmi, délben bableves, este semmi. Csütörtökön reggel krumplileves, délben krumplileves, este krumplileves. Pénteken reggel semmi, délben bableves, este bableves. Szombaton cibere, egyszer. Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves, este krumplileves.

Gömbös fölvonta szemöldökét.

– Egy Szatmár megyei napszámos heti étlapja – mondta közömbös hangon Zsiga bácsi. És folytatta: – Hétfőn, szeptember tizenegyedikén reggel krumplileves…

S felolvasta annak a hétnek étlapját is. Aztán kényelmesen összehajtotta a papírlapot vagy jegyzetfüzetet, lassan zsebre tette, s most már ingerlő lassúsággal Gömbösre emelte szemét. Móricz nem volt parasztszármazék, de megvolt benne – épp a kényes helyzetekben – a keleti parasztok idegőrlő nyugalma. Ez a közömbösnek látszó, hideg tekintet ezt mondta, de majdnem arcátlanul: hát ehhez mit szólsz?

Eleven szava, újabb szünet után s éppoly nyugalommal ezt mondta: – Így élnek a magyarok.

Gömbös megmozdult nyergében; mérhetetlenül megsértődött. Nem volt nehéz beleérezni, hogy miért.

Meglehet, hogy ennek az első pillanatnak a benyomása csak a továbbiak során lett határozott. De sejteni már akkor is csalhatatlanul lehetett, hogy ez az ember olyanformán sértődött meg, mint a hiú családapa, ha hozzátartozói – akikért feláldozza magát – tudtára adják, hogy nem boldogok. Mozdított egyet nemcsak a homlokráncain, hanem a vállán, derekán is. Nem is akarta titkolni kelletlenségét. Zsiga bácsi – akár a darabjainak közönségét – őt is kihozta a sodrából. Látszott, hogy Zsiga bácsi fatális ösztönével most is a legfájóbb pontra hágott. Egyszeriben felborította az induló jó hangulatot. Gömbösnek meglehetett volna az a válasza, hogy mindezért a nyomorért nem ő felel, hisz még alig néhány hónapja van uralmon. Annyira körültömjénezték, hogy hiúsága volt akkora, hogy elvárta, hogy az ország már attól a puszta ténytől boldognak és szerencsésnek tartsa magát, hogy őt tisztelheti a fejének? Támadásba ment át, elég indulatosba, és rögtön személyeskedőbe.

Nem emlékszem minden mondatára, csak a mondatok összefoglalójára, a csattanóra:

– Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól.

Zsiga bácsi most is bólogatott egy ideig, mintha gondolkozott volna. Ezen gondolkozott:

– Mi az a hideg tér? – emelte föl lassan a fejét.

– Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!

Ez rossz húzás volt. A politika ment neki az irodalomnak. Esztendők múlva egyszer Zsiga bácsi, aki pedig nem szerette az érzelmeit kimutatni, maga mondta: úgy szaladtatok körém, mint a fiakakasok. Becsületbeli ügy volt, hogy megvédjük. (A levegőben volt még meghurcoltatása egyik bátor kijelentése miatt –, hogy az utódállamokban jobb dolga van a magyar parasztnak, mint itthon.) Nem tudom már, ki mit mondott a védelmére felsistergő szavakból. „A legkülönb magyar köztünk.” „Örülne, ha jobbat mondhatna.” Ilyenek hangzottak.

A saját szavamra pontosan emlékszem, ez hangzott el utoljára.

– Mindnyájan belőle élünk.

Gömbös nem értette.

– Hogyan belőle? – nézett Zsiga bácsira.

Azt hitte, Zsiga bácsi fizet bennünket.

Valaki Zsiga bácsi jelentőségét, sorsát is Adyéhoz hasonlította. Gömbös visszakozott. Ady, Ady. Elmondta róla a lemez szövegét.

– Kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt.

Most már kezdtünk fölényben lenni, a mi utcánkban voltunk.

Zilahy befűzött egy megjegyzést. Az új magyar irodalmat sokan még mindig csak a humor fénytörésén át ismerik, Karinthy persziflázsaiból.

Nem tudom, mennyi volt ebben a békítő humor vagy a rejtett döfés.

Tudott dolog volt, hogy egy este Gömbös fél Pest kávéházait végigtelefonáltatta Karinthy után, társalogni akart vele azonnal. Társalgott is egy fél éjszakát.

Gömbös mosolygott egy egyetértőt; újra nyeregben érezte magát, az irodalom szántásai fölött is.

Folytatódott a szerepmondás. A kandalló előtt álló asztalnál széles félkörben, ha jól emlékszem, még a következők ültek: Tamási, Németh László, Féja, Szabó Lőrinc és Németh Imre. Nem tudom pontosan sem a sorrendet felidézni, sem hogy ki mit mondott. Erre különben sem vállalkoznék, nem akarok más szájába egy hamis hangsúlyt sem adni. Fejemet csak arra késztetem, amit én mondtam.

De egy jelenet mégis elém szökken. Valamelyikünk valamiről szólva Németh Lászlóra hivatkozott.

Gömbös ekkor már előttünk állt, fél lábát a kandalló lépcsejére, egyik könyökét a kandalló párkányára támasztva.

– Melyik közületek a Németh? Te?

Németh csak bólintotta az igent.

– Kozma nagy olvasód. Te vagy a darling-ja.

Azt hiszem, ekkor tűnt fel nekem Németh nagy sápadtsága. Volt neki egy jellegzetes homlokráncolása. Indulatában vagy töprengésében a ráncok nem vízszintesen gyűltek a homlokára, hanem merőlegesen, a két szemöldök irányából: mintha két hadsereg szaladna összeütközésre. Szája is megrándult? Az az emlékem, mintha düh vagy gyűlölet sápasztotta volna el.

Abban a „darling”-ban nemcsak a nyegle divatszó volt a sértő. Németh úgy volt „darling”, hogy az irodalomtisztelő Kozmának – a költő Bárd Miklós fiának – sikerült rávennie, szervezze meg a Rádió irodalmi részét. Németh ezt csak kísérletül fogadta el, fizetést sem vett fel, illetve tiszteletdíját teljes egészében a Válasz kiadására adta. Sejtelme bevált: néhány hónap múlva kiderült, hogy a Rádió tinglitangli irodalmi irányán még az elnök támogatásával sem lehet változtatni; Németh faképnél hagyta a vállalkozást és a vállalatot, haraggal és – mint írta – szégyenkezve a beugratás miatt.

Nem válaszolt Gömbös kérdésére. Az folytatta:

– Orvos vagy?

– Igen – mondta Németh, röviden és rekedten. Holott azelőtt mindig hozzá szokta tenni, hogy nem gyakorló, hanem csak iskolaorvos.

Nem érzem tévedésnek, hogy Németh azontúl Gömbös jelenlétében egy szót sem szólt.

De az most világosan szökken elém, hogy Tamási az erdélyi magyar párt ártalmas reakciós voltáról beszélt. Azzal együtt merül fel a fejemben, hogy mi volt hozzám Gömbös első szava, amikor – talán közvetlenül Móricz után, talán később – rám került a beszéd sora.

– Te erdélyi vagy? – kérdezte.

Ebből rögtön láttam, hogy semmi lényegeset nem tud az én mondandómról, a dunántúli egyke- és németkérdésről. Mert ha erdélyi volnék, hogy beszéltem volna a Dunántúlról? S ha ő csak egy kicsit is átfutotta volna azokat az írásokat, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy én is abból a megyéből vagyok, ahonnan ő, Tolnából? Az meg aztán igazán nem kerülte volna el a figyelmét, hogy én épp a magyar Tolnát, az enyémet jó egypárszor szembeállítottam a német településű Tolnával, ahova az ő szülőfaluja, Murga is tartozik. Más oldalról ismert.

– Jól megjárattátok azzal a szegény Antal Pistával – mondta, s a nekem szánt mosolyt Zilahyra is átlebbentette.

Most értettem meg, hogy neki itt az erdélyi az erdélyiek ravaszságát jelentette, egy félreértés-sorozatra célzott vele. Holott abban nekem semmi részem sem volt. Ez a dolog a korra is elég jellemző, megéri tán, hogy részleteket mondjak róla.

Oroszországról kezdetben nem volt szándékom könyvet írni; a kérdés megoldását – hogy elfogulatlanul írjak – lehetetlennek éreztem az akkori Magyarországon. Indulásom előtt csak néhány hangulatkép megírását ígértem meg Zilahynak, annak az előlegnek a fejében, amely nélkül útnak sem tudtam volna indulni. Ott künn csak ezekre gondolva gyűjtöttem jegyzeteket. Visszatérve azonban beláttam, hogy hangulatképekkel nem lehet ilyen komoly mondandóhoz nyúlni. Zilahyhoz az első szavam az volt, mentsen fel ígéretem alól, az előleget inkább részletenként készpénzben adom vissza. Hallani sem akart róla. Kezdd csak írni a cikkeket úgy, mintha Franciaországban írnál, majd én elintézem.

Ezek voltak az első tárgyilagos beszámolók itthon. Az olvasók tán emlékeznek hatásukra. Olyasféle volt, mint az orosz kiállítási pavilonoké, amelyek előtt tízezerszámra gyűlt a közönség. Az Estkonszern kimúlással küzdő késő délutáni lapja, a Magyarország, amelyet a vállalat életmentő kísérletre adott át Zilahynak és Zsilinszkynek, példányszámát az első három cikk után huszonötezerrel növelte. A helyzetismerők csodálkozva néztek a miniszterelnökségi sajtófőnökség felé: engedi ezt? Engedte még a harmadik-negyedik cikket is. Antal István ekkor hívatott magához. Nem ismertem. Udvarias volt, de – a munkával agyonhalmozott emberek módjára – határozott és szűkszavú.

– Zilahy azt mondta, az első cikkeid azért lesznek elnézőek, hogy azután annál több hitele legyen majd a kifogásnak. Én érdeklődve olvasom. De jönnek a tiltakozások. Itt az ideje, hogy a lap is tudja a dolgát.

Azt hitte, újságíró vagyok.

Elmondtam Zilahynak, amikor a következő cikket átadtam. Ez a magyarok Oroszországban élő nyelvrokonairól szólt.

– Na ez pompás lesz nekik. Ettől elhallgatnak.

Arra az időre elhallgattak, de ahogy visszakanyarodtam a szovjet élet ismertetésére, Antal ismét hívatott. A tiltakozások tovább áradnak, a rendőrség politikai osztálya is itt van. Ha nem jön a megígért kritika, kénytelen lesz megtiltani a további közlést.

– Majd én elintézem – mondta Zilahy.

De a következő cikk után újra hívattak a Sándor palotába.

Most már a polgári lapokból is szálltak felém nyilak. Antal annak az embernek az ingerültségével nézett rám, akit épp orránál fogva vezetnek. Ez bántott engem, mert hisz én semmi ígéretet nem tettem neki. Azonkívül írtam én azokba a cikkekbe bírálatot is. Ezt meg is mondtam neki. Nem értettük meg egymást. Írói hitelemre hivatkoztam; én nem írhatok le parancsra semmiféle megrovó kritikát – hogy olvasnák az emberek irodalmi bírálataimat, a verseimet?

– Téged kommunista izgatásért csaptak ki a pesti egyetemről?

S szó nélkül elém tett valami rendőrségi összefoglalót, valami torz curriculum vitae-t, majd tizenhat éves koromtól kezdve. Olyan dolgok is voltak benne, amire már én sem emlékeztem.

– Én puszta szerv vagyok – mondta –, nekem is igen kellemetlen. Pöröd is folyik. Te fogalmaztad a kiáltványt Sallai és Fürst kivégzése ellen?

József Attilával együtt fogalmaztuk, helyesebben beszéltük meg; József Attila fogalmazványát vettük alapul, nekem abban csak néhány mondatom volt; de hallgattam. A jelenet nekem is kellemetlen volt. Mintha valóban „lelepleztek” volna valamiben.

De a dologba most már más érdek is beleszólt. A szerkesztőségben Vadnai kéretett magához. A cikkek hatását ő üzleti szempontból mérte. Okvetlen folytassam őket az előleg letörlődése után is. Fizet darabonként akár harminc pengőt is. Nem mutattam hajlandóságot.

– Akár ötvenet is.

Ez az új elem kedvem szegte; de Zilahyt felvillanyozta:

– Csak írj tovább, úgy ahogy akarsz. Majd ők is segítenek.

De a következő nap megint a miniszterelnökségen kellett lennem. Közben hozzám is áradtak a „tiltakozások”, naponta tíz-tizenöt fenyegető levél, már testületektől, pártoktól is. A nemzeti szocialisták lapjai felállították a nehéztüzérséget. S éjjel kellett dolgoznom, mert napközben egy biztosító társaság kishivatalnoka voltam. Az Antalhoz való járásban már az indulás is végtelenül kellemetlen volt: esetenként el kellett kéredzkednem, de nem akartam megmondani, hova. Így az elmulasztott hivatali munkát is pótolnom kellett. Azt sem tudtam, hol áll fejem. S támogatás – a csepeli ifjúmunkások egy megható kis küldöttségén kívül – semmi. Illetve egy, de az is csak nehezítette a helyzetem.

Azt hiszem, Haraszti Sándor, vagy Sándor Pál keresett fel, de lehet, hogy mind a kettő.

– Okvetlen folytatnod kell. Csak így, csak még keményebben!

– De én ezt a hazug helyzetet nem bírom tovább.

Meg sem értették a lelkifurdalásom. Ezekkel szemben erkölcsi aggály? Húzd, ameddig lehet.

Szerencsére volt még egy rokonszerű, magyar, sőt hazafias nyilallású mondandóm, amiről amúgy is meg kellett emlékeznem. A moszkvai forradalmi múzeumban negyvennyolcas honvédzászlókat láttam. Itt tudtam meg, hogy a leningrádi hadtörténelmi intézetben egész sereget őriznek belőlük. Mikor felvetődött, hogy haza kellene hozni őket, rögtön felvetődött az is, milyen körülmények között s minek ellenében. A Szovjet s Magyarország között még nem volt diplomáciai viszony. Ott künn szinte megbíztak, említsem meg a zászlókat.

A következő cikk a zászlókról szólt. A nemzeti szocialista szócsövek erre harsantak meg csak igazán, élükön a Nemzet Szavá-val. Nem értettem. Fodor József egy évtized óta egy alkalmat nem mulaszt el, hogy felém ne vágjon valamit, ha elébe tűnök. Hadd mosolyodjam rá viszonzásul egyszer már én is. A Nemzet Szavá-t azért sem értettem, mert értesülésem szerint Fodor akkor már kilépőben volt a szerkesztéséből, talán már ki is lépett. Mindenesetre én mehettem megint a miniszterelnökségre. Már nem is Antal kéretett. Neki el kellett utaznia. Az ügy szigorú kezeket kívánt. De ezzel a szigorú kézzel én már nem éreztem megkötöttségben magam. Nyugodtan hivatkozhattam arra, hogy amit Antal megengedett, annyit más is megengedhet. A cikkek közlésével egy időben készült már a könyv is. Gellért aggódva nézett a cenzúra elébe – most fogják megmutatni, mivel kezdték volna a dolgot.

Nos az történt, amit legkevésbé vártunk. A rengeteg hercehurca és nehézség tette könnyűvé a legnagyobb akadály átlépését. Gellért felvitte a cenzúrára a kiszedett könyvet s vele az újságoldalakat, a megjelent cikkeket.

– Ezt egyszer már engedélyezték. Elolvasni is fölösleges.

A cenzor belenézett a két szövegbe, s ráütötte, hogy kinyomatható.

Mire a könyvet elkobozhatták volna, már csak hírét növelik vele. Példány alig volt belőle.

Mindez friss dolog volt, alig fél éves. Erre célzott Gömbös; ezt tudta rólam. Tekintetén azt éreztem, hogy valami roppant agyafúrt riporternek néz.

– Olvastam, amit a Szovjetről írtál. Magunk közt most megmondhatod, a színigazat írtad legalább?

– Nem.

Volt színészi képessége. Feje hátravetésével megjátszotta – túlzottan – a meghökkenést.

Megmondtam, milyen nehéz feladat volt; már nem is művészi, hanem bűvészi. Amennyit elhallgattattak velem még így is a dicsérendőből, ugyanannyit hallgattam el önszántamból a kifogásolandókból. Így kellett mérnem a dolgot, hogy a végleges benyomás azért mégis a valóságnak feleljen meg. S amúgy is: ellenséges körben tárgyilagosan beszélni! Úgy éreztem magam, mint hogy ha sötétben kellett volna végigsétálnom egy törékeny vagy még inkább: robbanó jelzésű csomaggal.

– Átvitted! Gróf X… (épp ma nem akarom megismételni nevét) kétszer is megállított a folyosón, meddig hagylak még szabadlábon.

És nevetett hozzá a tréfaértő hatalmasság – megint csak túlzott – vidámságával.

Ilyen légkörben kellett belekezdenem mondandómba.

Emlékszem most már arra is, megállapodásunk szerint Németh Imrének kellett ebben támogatnia. Én adom elő általánosságban a dunántúli veszedelmet, ő – a kérdés egyik legalaposabb tanulmányozója, s maga is dunántúli – majd az adatokat szolgáltatja. Irattáskája ott is volt a térdén, tele statisztikai ívvel, térképpel, Isberték munkáival.

Mondandóm súlyos volt; épp ezért volt könnyű előadnom. A korszak politikai jelszava a magyar fajvédelem volt. A dunántúli magyarság pedig épp most pusztul, az egyke következtében.

Gömbös látható unalommal hallgatta; annak az embernek a türelmetlenségével, akinek megvan a véleménye, s csak az alkalmat várja, hogy kimondhassa. Homlokát ráncolta, de szeme körül mosoly bujkált. Végre elérkezett a pillanat, hogy udvariatlanság nélkül félbeszakíthasson.

– Egy század huszár minden faluba, s rögtön vége az egykének!

Nem kapta meg azt a hatást, amelyet ezzel a mondattal nyilván másutt már többször is elért. Egyedül ő fakadt hahotára, elég rövidre, a részvétlenség miatt. Ebben a kérdésben mi akkor valamennyien többé-kevésbé szakértők voltunk.

[A kéziraton ceruzával: „Ezeket a sorokat 1945. júliusában írtam.” – A szerk.]

Összejövetel Zilahynál, Lőrinc, Németh Imre, Tamási, Sárközi, Féja – mindnyájan holnapra egy-egy cikket írunk Zilahyval kapcsolatban, akit Hevesi („Az író nem lehet kormánypárti!” és Ignotus „Különb hitlerista Hitlernél”) megtámadott. Laci nem jött el. Hazamenet Zilahy lekísér – mért nem alapít ő lapot. Helyzete. Nem várok semmit.

Kínlódva, utálkozva elkészül a cikk (egy rég elmondott mondanivaló fölmelegítése alapján). Muca elviszi a szerkesztőségbe. Délután eljönnek Lőrincék a két gyerekkel. Kirándulás, sör az Ördög-oromban. Lőrinc elmondja beszélgetését N. Lászlóval. Ellene szerkesztettem a Válasz-t, beadtam Gulyás rossz verseit. (Az egyik engem támad. Mindkettőt Németh mutatta, előre is beharangozta nevetve, hogy kikészítettek bennünket. Dicsérte őket, én úgy egyeztem bele a közlésbe.)… Beszéljétek ki magatokat, mondja Lőrinc. Rendben van, bár sem kedvem, sem nagy reményem rá.

Délután a Délivasútba menet találkozom Lőrinccel, Klárával, elmegyünk előbb Mikesékhez, aztán Némethékhez. Nincsenek otthon. Még jobb. Visszajövet végig az utcán feldobóst játszunk. Ketten beülünk a Pozsonyba. Katona cikke a Magyarságban, üres újságírói helytöltés. „Németh, Illyés, Szabó hitlerista, bár küzdenek tiszta szívvel a német ragály s a hitlerizmus ellen.” De unom már az egészet. Versekről beszélünk. Este búcsúbeszéd a kapuban (Klára értünk jött) az én kétkulacsosságomról. Ezt is nagyon unom. Aki ezzel hozakodik elő, annak rögtön visszaadom a kulacsát – ez az álláspontom.

Vers, ……. amelyet igazán csak rendelésre írtam. Gellért unszolt. A versben volt egy szakasz, hogy a barmok eztán bőghetnek, nem hederítek rájuk – de azt kihagytam.

Látogatás, találkozás Sidló Ferenccel a Bajza és Andrássy út saroknál. Fia, András, aki verset ír. Szabó Zoltán pénzért. Németh Imre látogat meg – le akar mondani mandátumáról.

Este Lőrincéknél Németh Lászlóékkal. Lőrinc – minden tüskét ki kell húzni, minden bogarat szétpattintani, minden rejlő bombát felrobbantani. Németh László: nem személyi ügyekről kell beszélni – szégyenli magát, nem mer belekezdeni. Az én versem. Nem, csak róla szól – de volt oka. „Ajándék Török Szophienak.” Fel akartam kelni, hogy rögtön elmenjek, de ez botrány nélkül nem ment volna. De elhatároztam, hogy véget vetek az egész ügynek. Gulyás verse. – „Én nem adtam volna le” – de övé volt a lap, ő mutatta nekem, ha nem adom le, bizonyosan ezért kap idegbajt. Lőrinc erőfeszítése, hogy mindent elrendezzen. „Nem támogatott senki. – Nem tudtam, mit is akarsz.” Azontúl pedig támogattalak – lásd M. H. cikkem. Muca rosszul lesz – hazajöttünk.

Következő levelet írtam: „Kedves Lőrinc, tegnap esti beszélgetésünk meggyőzött arról, hogy lehetetlen oly viszonyban együtt dolgoznom veletek, ahogy te s a többiek képzelitek. Nektek az én magatartásom különc lenne, nekem a ti számonkéréstek, gyanúsítgatástok már most megalázás. Elmondtam véleményemet a kétkulacsosságról. Németh s a te szavaid után, melyek az egész légkört leleplezték előttem, csak megerősödtem ebben a véleményemben. Érdektelenségemnek egyetlen bizonyítéka lehet: ha kiválok közületek. Alkalomadtán mondd meg ezt a többieknek is.

Mindezt telefonon is közölhettem volna. El akartam kerülni a te jóakaratú kapacitálásodat, a felesleges magyarázkodásokat. Kérlek, ne is essék szó többet erről köztünk. Szeretettel üdvözöllek.”

– kicsit unom ezt a felesleges jegyezgetést; mire jó?

[Hiányzik egy oldal. – A szerk.]

Este elmegyek. Az utcán találkozom Sárközivel, a kapuban Nagy Lajossal. Ott van már Kodolányi, Féja. (Az új lakásuk, nagyon szép.) Mi lesz a Válasz-szal. Végül rátérünk az én ügyemre. Visszavonom a Zilahynál adott „Fegyelemteremtő” ígéretemet. Mindenki tegye azt, amit akar. Oda dolgozom, ahova tetszik. A beszélgetés más útra tér. Lőrinc kezd beszélni. Azt fejtegeti, hogy néhányunkon pánik vett erőt a támadások miatt. Felém néz. Vita, nem pánik. Tűzbe jön, egész vörös. Ha pánik, pánik… – Ne folytasd, ne ismételgesd, mert ha nem tudom megértetni magam, hát elmegyek. – Hát menj! Fölkelek nyugodtan, kimegyek. [……] utánam. Az előszobában Nagy Lajos lefog, Féja kapacitál, jön Lőrinc, bocsánatot kér (később is, könnyekkel szemében).

Ott bent nyugodtan elmondom, amit akartam. Ne engedjük, hogy mint egy csibeborítót, ránk borítsák a barbárság vádját. Nyolc embernek tizenhat keze van, egy szövetség, mely egy emberért áll, csak kettő. Megérkezik Németh László. Ella.

A Válasz. Mi volt a megállapodás a Centrálban, a Fiuméban. Márai szerepe.

– – –

A Válasz-t Németh Imre süllyesztette el. Nem számol el a kiadásokkal. Új Kenyeres Kaufman.

Véleményem: ha a Válasz-t felújítjuk, csak a legerősebb ellenzéki hanggal vezethetjük a kormány ellen, mert reform nem lesz.

Megjelenik Zilahy.

Még a Szabadság mentésekor ő hármunkra ruházta (Lőrinc, Tamási, én) ezer dollár felett a döntést. Erről most is dönthetünk. Ha ti a Válasz-nak adjátok, azé.

De ki lesz a szerkesztő? Klára Sárközit ajánlja. Elfogadjuk, én gratulálok. Ki dolgozik a lapba? Zárt csapat vagy mindenki.

Szerintem mindenki, még Ignotusék is, de mi döntjük el, hogyan és mit.

– – –

Éjfélkor haza.

Rubinék, Laci, Zelma, Péter.

Sárközi telefonál: a lap meglesz. 15-én kettős szám. Németh Imre elszámol, Ortutay másik lapot kap Hungarológia címmel.

Salusinszky magához hív, nem lehetne-e belőlem publicista a P. Naplónál. Nehezen. Földi.

Az Athenaeum Petőfi-életrajzírással bíz meg. Cs. Szabó a Rádiónál.

– kedd – Vacsora Kozmánál: Németh László, Németh Antal, Kandó, Cs. Szabó, Ortutay. Laci és én ellenzékiek – én megjósolom, hogy így végük lesz, Laci a hibákat hányja szemükre. A többiek helyeselnek, és mindent megértenek. Németh Antal, Cs. Szabó jelleme.

Finn testvéreink^*