1934

Julien Benda, aki az Írástudók árulása című könyvével lépett Claudel, Verhaeren, Romain Rolland mellé azoknak a francia íróknak nem kisszámú sorába, akiknek a francia határokon túl nagyobb tekintélyük s főleg visszhangjuk van, mint a határokon belül, új könyvet írt, olyat, melyre már maga is több visszhangot vár a határokon túlról, mint innen. A könyv tulajdonképpen egyetlen nagy beszéd, Discours à la Nation Européenne, ahogy a címe is mondja. A beszéd célja, az oldalanként ismétlődő kifejezés szerint: faire l’Europe, megteremteni Európát. Lerombolni a nacionalizmus politikai és szellemi határait s egyesíteni Európa (egyelőre csak Európa) valamennyi nemzetét egyetlen nagy közösségben, mely a humanista filozófusok alapelveire fog támaszkodni, melyekből ő maga, Benda is kiindult. Ragyogó világossággal és logikával megírt álmában ennek időszerűségét és sürgősségét hirdeti. Soha jobbkor.

Ezzel persze ő is tisztában van, nem áltatja magát, tudja, hogy Európa népei soha jobban nem szakadtak és nem idegenedtek el egymástól, mint épp napjainkban. De ami a politikusnak és szociológusnak akadály, a filozófusnak épp az kiindulási pont, point de repère, sőt ösztönzés. „A béke nem a háború hiánya, hanem a lélek erejéből születő erény” – Spinozának ezzel a vallásos mondatával kezdi s választja el büszkén magát azoktól – akiknek úgyis hiába beszélne. Ő Európa szellemiségének beszél, azoknak a szellemeknek, akik a gondolat erejével felül tudnak emelkedni nemzeti határaikon. Ne értsük őt félre. Nem azt mondja, hogy ezek a szellemek már fölül is emelkedtek; a baj magja, hogy egyáltalában nem emelkedtek felül (ez volt ellenük a vád az Írástudók árulásá-ban is).

De képesek arra, hogy emelkedjenek, s ki-ki magával vigye nemzetét. Ők az Európai Nemzet, akiknek dicső eleik voltak, s akikre most a jövőcsinálás nagy és sürgős feladata vár. Az ősökről Benda merész geneológiát rajzol.

Az Európai Nemzet ősei nem a nemzetek, mert azok azzal, hogy egymás ellenségei voltak, eklatánsul ellenségei voltak a nagy egységnek is; Benda a történelemnek azokat a nagy kísérletezőit vállalja az Európai Nemzet előfutáraiként, akik már akkor egyesíteni akarták Európát, mikor az, minél jobban kényszerítették, annál kevésbé akart egyesülni. Benda, aki sokban hegeliánus, tudja, hogy akkor Európa még nem egyesülhetett, át kellett előbb mennie a tökéletes szétszakadás keserű leckéjén. Mégis ezeknek a nagy kísérletezőknek vállalkozását, szívósságát és rögeszméjét állítja példaképül a mai írástudók elé, akiknek legtöbbet kellett okosodniok a keserű leckékből.

Kik akarták Európát? Kétségtelenül Európát akart már Justinianus, azt akart Nagy Károly is, Rőtszakállú Frigyes is, az Egyház is azt akart. Mért nem lett mégsem Európa? Talán mert a vállalkozók maguk sem tudták, mit akarnak. Nyelvünk finom árnyalatával nem Európát akartak, hanem Európát akarták. Akik az ókorban az egységesítéssel foglalkoztak, azok azt nem Európa kedvéért akarták, hanem csak a magukéért; hódítók voltak; nyilván zsarnokok voltak és nem européerek. A nemzetek tőlük akartak szabadulni, mikor egymástól elszakadtak.

Benda azonban mégis inkább értük lelkesedik, mint azokért, akik láncaikkal együtt a gyönyörű keretet is összetörték. Zsarnok volt Attila is (akiről Benda nem emlékszik meg), az volt Dzsingisz kán is, akinek bizonyára szintén voltak tervei Európával, az átmeneti leégetés utánra. De nem valószínű, hogy az ő Európájuk, a leggyönyörűbb egységben is – Európa lett volna.

De Benda csak a békét látja, s annak is csak fogalmát. Bizonyos, hogy sem Nagy Károly, sem V. Károly alatt, akik Európa háromnegyed részét birtokolták, a kis népek nem ránthattak oly könnyen kardot egymás ellen, mint például Napóleon óta, „akiben Nagy Károly éledt újra”. De vajon Vilmos császárban nem éledt volna újra?

Benda tehát majdnem olyan elfogultan nézi a történelmet, akár a nacionalista történetírók; különbséget köztük csak azon az alapon tehetünk, hogy melyikük álláspontja emelkedettebb. Benda vindikálja ezt az elsőbbséget: az igazságot fölébe helyezi a nemzetnek. Ennél merészebbet írástudó valóban nem tehet.

Ez az igazság persze csak az abszolút igazság lehet, melyben Benda vallásosan hisz. A pontosabb meghatározás helyett rögtön át is tér arra, hogyan kell ezt az igazságot szolgálni, bizonyára abban reménykedve, hogy a gyakorlat minden teóriánál ékesebben fogja megmutatni: milyen az az igazság. Az igazságtalanságokra mutat rá, melyeknek a mai Európa igazán nincs híjával.

Könyve ettől kezdve már inkább használati utasítás: hogyan lehetünk apostolok és – mártírok? Igen könnyen.

Először is a Római Birodalom nagy kísérletének felidézésével. Annak a hatalmas egységnek visszavágyásával, amely után sose szűnt meg a sóvárgás, s melynek igazi halotti levele csak 1806. augusztus 6-án kelt, mikor II. Ferenc lemondott római császári címéről. Erre a hajdani egységre függesszük tekintetünket, s ne büszkeséggel, de gyásszal emlékezzünk minden napról és eseményről, mely ezt az egynyelvű, egyjogú birodalmat darabonként azzá tördelte, ami napjainkban. „Minden nemzet irodalomtörténetében van egy fejezet, mely ezt a címet hordja: A nemzeti irodalom fölvirágzása, melyben a könyvíró bámulatra és csodálatra buzdítja a tanulót” – fájlalja Benda, ahelyett hogy a veszteségen siránkozna, mellyel ez a felvirágzás járt. Benda, persze, nem a költészetre, csak a gondolatra gondol, mely valóban arra a sorsra jutott, hogy ettől kezdve a népek, mivel „gondolataikat nemzeti nyelvükön fejezték ki, azt hitték, hogy magának a gondolatnak is van nemzetisége”. Az irodalom elválaszthatatlan a nemzeti nyelvtől? Benda kétségbe vonja, hogy az irodalom igazi értékei (egy Racine-tragédia szerkezeti tökéletessége, egy Goethe-versben rejlő igazság) jellegzetesen nemzeti értékek. De ha így volna is! Európát csak az értelemre lehet felépíteni s nem az érzelmekre. „Európa inkább tudományos lesz, mint irodalmi, inkább intellektuális, mint érzelmi, inkább filozófiai, mint festői.” Európa vagy komoly lesz, vagy nem lesz. „Választanunk kell: megteremtjük-e Európát, vagy örökké gyermekek maradunk.”

De nem csak itt kell választani. Meg kell tagadni az egész 19. századot, a nemzeti és fajtudat álhumanizmusának földicsőítését. Bossuet amellett érvelt, hogy a hazafiság a felebaráti szeretet egy formája. Renan híres tanulmányában a nacionalizmusból szinte egyedül csak azt a mozzanatot emeli ki, mely által az ember embertársaival testvéri érzelmekbe, érzelmi hasonlóságba kerül. Benda szerint ezek a lélekbúvárok megfeledkeznek arról a mozzanatról, mely ezeknek a testvéri érzelmeknek határt szab, s azokból az emberek jelentékeny részét többé-kevésbé kizárja.

E korlátok és érzelmi határok megszüntetését, vagy ha úgy tetszik: végtelen kiterjesztését az írástudóktól várja. Egy új moralitás megteremtését írja elő számukra; azaz nem is megteremtését, csak fölidézését, mert a morál, amit ő hirdet – az egyénnek (a nemzetegyénnek is) lemondása önmagáról, a véges, a külön és a reális háttérbe szorítása a végtelen, az isteni, az absztrakt javára – megtalálható a kereszténység erkölcstanában is.

Valóban, új dolgot Benda nem sokat mond. Könyvének igazságait ragyogó dialektikája teszi elevenné s az a racionalista pátosz és elfogulatlanság, mely, hiába, a franciák sajátja! Csak francia írástudó képes arra a biztonságra, hogy mindenfajta nacionalizmust, s mivel az esik legjobban keze ügyébe: a francia nacionalizmust is ostorozva, a jövő egység közös nyelvéül szemrebbenés nélkül a franciát ajánlja s bebizonyítja, teljes sikerrel, hogy erre a feladatra múltjánál, szerkezete világosságánál és logikájánál fogva az a legalkalmasabb.

Az igazság ereje csak a gyakorlat közben derül ki; Benda igazságaié is akkor világlik ki, ha majd a nemzeteknek lesz erejük magukra alkalmazni. Mi magyarok egy-kettőt máris kipróbálhatunk.

Magyarországról a könyvben gyakran esik említés. A legutolsó a nemzeti igazságok fonáksága kapcsán történik. Benda kifejti, hogy a határok közé szorult igazság természetesen nem lehet többé abszolút, s így semmi nyugalmat nem adhat. A pereskedő felek közül a kard ítéletét csak a győztes fogadja el, a legyőzött soha. Példát is említ. „A magyarok – írja – fővárosuk díszterére állították »igazságtalanul« elragadott tartományaik szobrát”, holott ezeket a tartományokat olyan háborúban vesztették el, melynek kitörését teljes szívvel üdvözölték s melynek döntésére örömmel rábízták magukat.

Mit felelhetnek erre a magyar írástudók? Babits Mihály, akinek gondolatvilága és írástudói álláspontja is már akkor sokban megegyezett Bendáéval, mikor Bendáról még nem is hallhattunk, adta meg erre a feleletet, jó tíz éve versben s most prózában is. „Benda érvelése kétségtelenül minden nacionalizmus belső ellentmondásainak egyikét leplezi le. Amennyiben szavai igazak, nem a magyarokra, hanem a »nacionalistákra«, ami mégse mindegy.”

Ha az Európai Nemzet-ben a nemzeteket az a szellem képviseli, amit az írástudók testesítenek meg, a háborút a magyar nemzet nem üdvözölte „teljes szívvel”. Egyáltalában nem üdvözölte. Ha utolsó nemzeti dicsőségünk lesz is, ezzel még elkérkedhetünk: a háború alatt, se elején, se a végén, nem akadt egyetlen magyar írástudó, aki a fegyver jogát énekelte. Mi nem mondtuk, hogy: döntsön az erőszak. Ami szellem Magyarországon volt, az a legnagyobb veszélyben is kitartott az Igazság mellett, s ezért van most abban a szomorúan szerencsés helyzetben, hogy joggal hivatkozzék rá – Bendával egyetemben.