1933Második nemzedék*Augusztus 13. A külföldön oly tragikus hirtelenséggel elhunyt magyar szépséget legutolsó fényképe orosz agárral ábrázolja, ahogy az előkelő fényképészek kirakataiban és a csontpapírra nyomott finom külföldi divatlapokban a hercegnőket látni. Az agár nemes feje a nézőre bámul, a híres szépség csak profilját mutatja, szeme szegénynek a bizonytalan messzeségbe réved, fáradtan és kicsit túlozva is talán az unalmat, ahogy ő a valódi arisztokratanők pillantását képzelte, bizonnyal tapasztalta is. Itt a képen sikerült is hasonlítania hozzájuk, ugyanaz a büszke hát, felnyúló nyak, a szokásosnál szinte észrevehetetlenül magasabbra emelt fő; a zárkózott és unatkozó mosoly tökéletesen azonos. Csak most, mikor a végzetes bukás lendületét a lapok és a rendőri tudósítások kiteregették, most véljük látni, hogy mégis mennyire külsőség volt mindez, hogy a híres és tragikus szépség milyen kétségbeesett erőfeszítéssel tartotta magát ott a magasban. Parvenü volt szegény, s tragédiája abban van, hogy erről maga sem tehetett. Parvenüsége olyan végzetszerű volt, akár a görög drámák hősnőinek végzete, elindították és nem volt megállás a legeslegutolsó csapásig, és ezt ő maga is tudta. Rövid életének nagyon is változatos története olyan, amilyet, lényegesebb vonásaiban durván megnagyítva, elriasztó példaképpen szokás állítani, a füzetes regényekben éppúgy, mint a legfinomabb eszközökkel dolgozó irodalomban. Mindkettőre egyformán alkalmas. Proust tizenhat kötetben írta meg a franciák számára annak a furcsa, felemás társadalmi rétegnek vagy körnek lelki rajzát, mely kör magyar pandanjának életéről mi egyelőre csak társasági és rendőri tudósításokban értesülünk, s melynek igazi életéről talán nem is lesz hű képünk egy magyar Proust föltűntéig. Noha ez a furcsa világ, ami Proust hatalmas regényében csak Swann körül forog, és a valóságban sem számlál sokkal több szereplőt, mint a regényben, nálunk lassanként igazi társadalmi réteget képez, amelybe a gazdag polgárság egy része törvényszerűleg belepusztul. A polgárság fejlődésének felső határán kezdődik ez a világ, távolról valóságos Óperenciának látszik, tündérszigetekkel és halhatatlansággal, és valóban Óperencia is, elképzelhetetlen veszélyekkel, amelyen csak mesebeli óriások segítségével kelhet át, aki odáig jut. Az a társadalmi réteg, amely Magyarországon a tündöklő béke éveiben odáig jutott, s elkápráztatva a tündéri képtől következő generációját, leányait és fiait nem egy esetben erre a légnemű világra nevelte, a fejlődés útján maga sem első generáció; átkelt maga is egypár Óperencián, és épp ez az, ami egy-két tagját megtévesztette. Nem egy képviselőjét elkápráztatta az iram, melyet hatvanhét óta megfutott és nem ismert többé határt. Külsőleg nincs is határ, legalább gyakran úgy látszik, mintha nem volna: a lélek szab határt. Az ősök erős és vállalkozó lelke az utódokban a legelső akadályra megtorpan, és minél magasabbra ívelt a fejlődés, annál nagyobbat bukik. A vidéki gabonakereskedő-tárházak udvarán és a bérbe vett földbirtokon felnevelkedett generáció, amely apái kevésbé zengzetes neve helyett születésekor vagy később a honfoglaló nemzetségek és az Árpád-házi királyok neveit kapta, ezek a lelkesedő és friss Jenők, Bélák és Endrék még könnyen elérhették és el is érték, amiért lelkesedtek. A jövőt valóban végtelennek láthatták, vagy legalábbis remélhették, hisz fejlődők voltak, és hol állhat meg a fejlődés? Igaz, nem volt semmi, ami figyelmeztette volna őket, hogy ahova addig emelkedtek, az már kész keret, amit érdemes betölteni, ami Nyugaton, ha valamivel előbb is, kultúrát és rendszert alakított, annak történelmi hivatása volt. Nem, sokan közülük nem ismerték, de nem is akarták ismerni azt az állapotot, amit polgári korszaknak nevez a történelem, vagy legfeljebb a még magasabb rétegek szavaiból ismerték, és azokból csak azt tanulták, hogy az nem valami dicsőségteljes állapot, van annál magasabb is. Nem kötelességet tanultak, hanem további ambíciót. Polnay kegyelmes úr ifjúkorában még megmakacsolta magát és saját hajóját „Polacsek” néven járatta a tengeren. Ebben, bármily humoros is, volt valami hősiesség. Mindenestre több, mint azok verejtékezésében, akiknek már minden ambíciójuk az volt, hogy az effajta neveket, eredetükkel együtt örökre elfeledtessék. Ezekről beszélünk. Mert a következő nemzedék ifjú Gáborai, Péterei és Tamásai, de főleg a leányok, már vívómester és lovászmester oktatásában nevelkedtek, angol nursszel, francia demoiselle-lel és fajtiszta orosz agárral jártak. Szórakozni fajtiszta arisztokratákkal jártak, ameddig a fiatalság sétálóideje tartott. Ők bizonnyal későbben is szívesen jártak volna, és nemcsak ifjúkori pajtáskodó alapon, hanem házastársi és rokoni kar karban is azokkal, akiken egy óperenciai tündérvilág varázsa lengett, de ez már nagyon kevésnek sikerült. Kevés volt az óriás, aki lovagiasan átvitte volna őket a tengeren, és ezért is járt némi ellenszolgáltatás. Az apák csalódtak, de nem vonták le a konzekvenciát, vagy ha levonták is, későn, mint a Párizsban most oly tragikus véget ért híres magyar szépség esetében. A hajdan pionír apák bizonnyal gyermekeik útra indításakor is új hódításra gondoltak, tán épp tőlük várták valamennyi nemzedék munkájára a koronát, melyről szójáték nélkül mondhatjuk, hogy legalább ötágúnak kellett volna lennie. Szóval végeredményben munkát vártak tőlük is, akiket csak lovaglásra, nappali és éjszakai csatangolásra neveltek. Tán úgy képzelték, hogy ők is megadják gyermekeiknek mindazt, ami az induláshoz kell, lássák aztán ők a többit, boldoguljanak. Nem arra a munkára küldték őket, amit a történelem várhatott volna már tőlük is, nem történelmi munkára nevelték őket, hanem szökevényeknek, mert magukról is azt hitték, hogy csak szerencsés szökéssel kerültek oda, ahová kerültek. A történelem azonban csak kivételesen enged utat az ilyen felfelé futó szökevényeknek, a többséget visszalöki. Az új nemzedék gyermekei nem lettek grófok és grófnők, még grófi barátnőknek is tehetségtelenek lettek. S mivel másra mégsem volt képesítésük, már polgárok sem lehettek, nagyok éppoly kevéssé, mint kicsik. Kétségbeesett kapkodással még végigpróbálták azt is, ami e kettő között van, amihez, szerintük, igen jellemzően, csak fellépés kell, de ott is kudarcot vallottak. A pesti szépség, akinél szebben senki sem tudott étterembe bevonulni, előbb újságírással próbálkozott szegény, aztán a filmmel, persze a sztársággal. Újságírónak éppoly rossz volt, mint színésznőnek. Ahogy maga mondta, egyik se lehetett akkor jó, ő akkor már az égvilágon mindenből kinevelődött, már csak tanulság volt, riasztó példa volt, egyformán alkalmas a füzetes regényekbe és a prousti magasságú irodalomba, tán egy kicsit a szociológiába is, mely a társadalmi osztályok életét tanulmányozza. De elítélni őt mégis éppúgy kispolgári fölháborodás volna, mint szentimentális hősnőt csinálni belőle. Ha voltak érdemei és fogyatkozásai, azok az övéi voltak, de sorsáról azt mondhatjuk, hogy eleve megpecsételtetett. Falusiak Pesten*1Augusztus 20. A Tisza Kálmán téren is, a Városházán is Pest ünnepli a Gyöngyös-bokréta szereplőit; megtapsolja táncaikat, dalaikat, már a kivarrt ingek és kötények puszta láttára is kitör a taps, de az ünneplés elsősorban mégis magának a népnek szól. A busongó vagy pattogó magyar dalokat, melyek külön ízét csak most kezdjük igazán értékelni, az Opera kardala is elénekelhetné, s bizonnyal tökéletesebben énekelné, népviseletet láttunk már operettben is, a táncokat éppoly tökéletesen tudják a Testnevelési Főiskola hallgatói is: ezeknek az előadásoknak különlegessége és rendkívüli sikere, hogy a nép szerepel rajtuk, a hamisítatlan magyar nép. A gulyás valódi gulyás, a koppányszántói kanászok otthon igazi falkát őriznek, az öcsényi szüretelők igazánból is értik a szüretelést. Ez hát a nép. Az eredeti, a húsból-vérből való, melynek ez a város a fővárosa, melyet ez a város annyit hall emlegetni, de melyet, be kell vallania, csak hírből ismer. Kíváncsian, érdeklődve figyeli most, és egy kis büszkeséget érez, olyasfélét talán, mint az atya, szép gyermekei láttán. (Mert, már itt meg kell jegyeznünk, valóban meglepően szép ez a nép, ott a színpadon derül ki, hogy arcra is, termetre is milyen szép, elfogódott mozgásában is mennyi finomság és – előkelőség, férfias komolyság és érettség van.) De érdemes volna megvizsgálni, miből is áll ez a büszkeség; érdekes kísérlet volna, ha meg lehetne csinálni, hogy a Városi Színházban oly lelkesen tapsoló vendéglátók mit is éreznek, mit is idéz föl külön-külön mindegyikben ez a népies fölvonulás? A színpadon ropog a csárdás, a közönség lábával veri a ritmust, helyeslően bólingat, jóakaratúan osztozik az örömben. „A nép mulat”, ez igazán mindenkinek csak megelégedésére szolgálhat. Hozzák az örömkalácsot, az aratók behozzák a fölszalagozott búzakoszorút, a rigmusmondók elmondják az ősi jobbágy rigmusát: hálát adnak a gazdának, hogy kenyeret adott és Isten áldását kérik az egész családra. Mosolygás ömlik el az arcokon: köszönjük szépen, viszont kívánjuk. A közönség, ha nem is csűrös-hatökrös gazdának, de jószívű házigazdának képzeli magát. „Hiába, ez a mi népünk…” hallom hátam mögött. Igen, megvendégeljük ezt a mi derék, jó népünket, s szívből örvendünk, hogy a napbarnított arcok csak úgy ragyognak a boldogságtól, a reflektorok vakító fényében. 2Közhely volna már elismételni, amit a vidéki kúriákban és tisztaszobákban a vacsora utáni beszélgetések során változatlanul fölemlegetnek a fővárosi vendégek, hogy Pest csak az ország fővárosa, de nem a népé, s hogy a nép valóban csak vendégnek megy Pestre, különféle szerepek eljátszására… Ez igaz, de azt már nem lehet mondani, hogy Pest népe nem látja szívesen a vendégeket, és hogy rajta múlott, ha azok nem érezték itt magukat mindig úgy, mint otthon. Pestben megvolt a jóakarat, hisz magát a kitűnő Paulinit is Pest küldte vidékre. Pest hallgatta meg először Bartókot és Kodályt, pestiek követelik, hogy a rádióból is gyakrabban hallhassa őket a szakmányban csengő cigányzene helyett, melyet a rádió igazgatósága épp a vidék úri társaságai kedvéért húzat. Nem múlik el esztendő, hogy a pesti kritika ne fedezne fel egy-egy paraszt festőt vagy paraszt írót. Hogy ez a szívélyesség elég új keletű, hogy alig több tíz-húsz évesnél? Erről Pest sem igen tehet. Nem született magyarnak. Szellemisége ma is alakulóban van. Magyarságát főleg az irodalomból tanulta; a népiességet most tanulja újra. 3Ha a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog a politikában is, írta 1847-ben Petőfi Aranynak, híres levelében, melyből az is kiderül, hogy milyennek szánta ő a nép szerepét az irodalomban és a politikában. Petőfi meghalt, s a népiesség így is úrrá lett az irodalomban. De ezt a népiességet már nem Petőfi vezette; de nem is Arany vezette. Petőfi epigonjai vezették, akiket legelőször Arany támadott, s akik úgy védekeztek e támadás ellen, hogy Aranynak is epigonjai lettek. Ők hódították meg a Kisfaludy Társaságot, ők hódították meg az Akadémiát, mindent meghódítottak, kivéve a költészetet és a népet. Ők vonultak be az akkor még német Pestre, nekik kellett volna itt a magyarság és a magyar nép szellemét képviselni és beoltani a város életébe. Lelkes aulikus főurak versenyeztek egymással a népiességben, méltóságos és kegyelmes közhivatalnokok űzték a népköltészetet; lakájaik őrizte csendben várták az ihletet, zengték a romlatlan mezei életet, a tiszta falut s annak hagyományos két rózsáját. Szerencsére a falu éppoly keveset tudott róluk, akár Pest. De ők tudtak egymásról, s mit se Pest, se az ország nem tett meg, megtették ők maguk saját magukat nemzeti irodalomnak s egyben hivatalosnak is. Szerencse ha itt-ott még egy Vargha Gyula akadt köztük. (Vajda persze kozmopolita volt s így hívatlan, amit nem egyszer tudtára is adtak.) A vidék ott maradt, ahol Petőfi hagyta, Pest ment a maga útján. Megteremtette a maga szellemiségét, melyben be kell vallanunk, a vidék szellemének vajmi kevés szerepe volt. Kialakított egy nyelvet, melynek grammatikájába és szókincsébe több anyag került Ausztria tartományaiból, de még Párizsból is, mint a magyar provinciákból. A nemesebb irodalom persze lassanként visszatalált a magyarság igazi erejéhez és ez az irodalom Pesten virágzott; de egy város vagy ország szellemiségében maga az irodalom is csak egy rész a többi között. Szellemileg Pest külön világ lett; valóban külön ország az országban. A pesti polgár jobban érezte magát Styria parasztjai között, mint mondjuk, Bocsálapajtűn vagy Váralján, amelyek pedig természeti szépségben is nyújtanak annyit, mint Stájerország. 4Milyen szellem uralkodik hát Pesten? Ezt nehéz volna meghatározni, de talán fölösleges is; ez a szó, hogy pesti, ma már éppoly fogalom, éppúgy jelent valami határozott külön dolgot, akár az, hogy fekete vagy párizsi. Ez a germán, zsidó, kis mértékben közhivatalnokká esett dzsentri és még kisebb mértékben népi magyar elemből alakult vegyület külön életet él, s minden új elemet azonnal befogad, ez bizonyítja, hogy határozott jellege ellenére is még mindig fejlődésben van. Ez a szellem friss és eleven, akár a párizsi; csipkelődő és tanulékony, de érzelmes is. A pesti humornak világhíre van. Nem véletlen, hogy Európa legjobb karikaturistái Pestről kerültek ki. Itt nevelődnek a legjobb riporterek is, de itt nőnek fel, bár magunk se tudjuk hol és hogyan, mindazok, akik a művészetek üzleti részét szokták intézni. Fényképezni is Pesten tudnak legjobban. A Párizsból Pestre került kabaré valóságos reneszánszon ment át, annyira emelkedett, amennyire ez a műfaj csak emelkedhet. De Pest koronázta költőfejedelemmé Ady Endrét is, vette pártfogásába mindannyiszor, amidőn csak kellett Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, hatalomnak ismerte el Osvát Ernőt. Sok minden megvolt benne, csak épp, ismételjük, a magyar népi elemből volt benne a legkevesebb. Sok kalandon ment át és nemcsak könnyedsége, de sokszor könnyűsége révén, sokszor „felült”, sokszor „megütötte magát”, míg érezni kezdte, hogy mindene van, csak biztos alapja nincs. Különösen észrevehette ezt az utolsó esztendőkben, amidőn kiderült, hogy a kultúra mégsem olyan nemzetközi és nemzetfeletti dolog, mint a háború kitöréséig méltán hihette az ember. Jó figyelmeztető lehetett a legközelebbi szomszéd és a legerősebb befolyás: a német civilizáció hirtelen pálfordulása is. 5Mert minden kultúra elsősorban nyelvi kultúra és a magyar háromszorosan is az; milyen kulturális értékeket alkotott a magyarság azokon kívül, amiknek a nyelv az építőanyaga? Nyelvünk pedig, de nemcsak nyelvünk: szellemi és egész nemzeti életünkből minden, ami sajátos: népi eredetű. Irodalmi és szellemi életünk hőskora az a kor volt, amikor a szellemi élet a néppel testvéresedett, annak nyelvét próbálta beszélni, annak gondolatait találgatta és annak vágyát igyekezett szolgálni. S különös: ez tett bennünket európaivá is. Pázmány, prózánk élmestere, Petőfi, akiről azt mondhatjuk, hogy költészetünk fölfedezője volt, zenénk fölfedezői: Bartók és Kodály a néptől tanulták mesterségüket, mindazt, amivel a magyar határokon túl is számba kerültek. A nép állandóan készen volt arra, hogy adjon. Nem rejtelmes sugallatokat és karikásos ős zseniket, hanem egy kultúrát, a maga népi szellemét, melyet századokon át őrzött, s mely nélkül egy ország kultúrája sem lehet teljes. A sok divatot látott Pest legelőször, most három éve talán, még az orosz Kék madár jó emlékével csábult Paulini kísérletét megtekinteni. Most már estéről estére zsúfolásig tölti Budapest legnagyobb színházát és kevesli, amit lát. Húsz éve Fedák Sári pattogtatta ostorát a színpadon, most valódi hortobágyi karikások pattognak a táncoló-daloló párok feje felett, és a siker épp akkora, mint húsz éve volt. Holott Fedáknak akkor is művésznek kellett lennie, hogy pattogtasson, a csikósoknak meg ez a mestersége. Épp az tetszik, hogy mesterségük közben látják őket. 6De hát milyen az a népi szellem is, amelyről Petőfi oly lelkesen énekelt, s melytől ő annyit várt – még a politikában is? Édeskeveset tudunk róla, bár jellege ennek is van oly határozott, mint mondjuk a pestinek. Csak éppen megnyilvánulásai nem oly határozottak. Pest a népnek legtöbbször csak képviselőit látta, s mi tagadás benne, azoktól nem sokat tanult. A népi szellem beburkolódzott, elmerült, akár az a ledőlt szobor, melyről Petőfi beszélt. A dalokat, melyeket most a Gyöngyös-bokréta jó értelemben vett műkedvelői énekelnek, mi frisseknek találjuk, bájosaknak, „a föld szaga érzik rajtuk”. Mosolygunk a bátor képzettársításokon, amelyek az eresz alatti fecskéről a menyecske kötőjére röppennek. Tudós folkloristáknak kellett jönniök, mint Vikár Bélának és Roheim Gézának, hogy megmagyarázzák: nem véletlen rímjátékról van itten szó, hanem egy nép költői virágnyelvéről, ahol minden szónak határozott jelentése van, melyet, sajnos, már maga a nép is alig ért. A csikó, például, melyen a kedves tovavágtat, a csárda, melyben a hűtlen szerető mulat, nem véletlenül sárga mindig: jelentése van ennek, s az ilyen homályos értelmű szavakból valóságos szimbolista szótárt lehetne még ma is készíteni. A táncok nemes tartózkodása, majd hirtelen fellobbanó eszeveszettsége, mely szinte forgó dervisekké varázsolja a párokat: mindez egy mély szellemiség még megfigyelhető külső jele; egy szellemiségé, amelyet mi csak sejteni tudunk. De ha a népművészet szimbolikája elsüllyedt is, a szellem él, és ezt a népművészeten kívül más módon is megismerhetjük, és ez a fontos. A gyöngyösbokrétát és pártát persze Paulini hívei is csak pesti útjukra teszik már fel, és a párnatáncot se járták még sehol másutt oly gyönyörűen, mint itt a színpadon, s azzal a sejtéssel sem kisebbítjük tán a szereplők érdemét, hogy a táncok jó részét maguk is úgy tanulták be: otthon már ők sem ilyeneket táncolnak. Dehát a pestiek sem élnek egészen úgy, mint a színházban látni. Két nép ismerkedik itt, mutogatja egyik a másikának azt, amit vagyonából talán nem is legértékesebbnek, de legmutatósabbnak tart. Ide a folklorista sem azért jön, hogy valami újdonságot találjon, hanem, hogy népet lásson, népet és azt, hogyan hordja ez a nép ősi kincseit és díszeit. 7Eredménynek és örülnivalónak persze kevés volna ez a színházi találkozás. Szerencsére van komolyabb okunk is arra, hogy a magyar vidék és főváros barátkozását reménnyel köszöntsük: a közeledés évek óta tart, s ezek az esték csak ürügyek barátságos tüntetésre. Pest komoly zenei életében régóta nagy szerepet játszik a magyar népzene (melyről egyik konzervatív folyóiratunk nem is rég oly lebecslőleg cikkezett), divatja van a magyar díszítő motívumoknak, az irodalmi művek közül az utóbbi években már majdnem annyi szól a vidék szelleméről vagy a vidék szellemében, amennyi azt a lakosság számarányában is megillethetné. Új költészetünk egyik iránya határozottan népies, olyan értelemben, ahogy Petőfi értelmezte ezt a szót, de anélkül hogy Petőfi-epigon lenne. Amiből persze még nem következik, hogy hivatalos irodalmunk, mely ma is még a Gyulai-féle népies nemzeti irányt követi, Tamásit vagy Erdélyit beinvitálná az Akadémiába. Az Akadémia szerencsére erről az irányzatról nem tud semmit. Elég, ha majd Pest és a vidék fog tudni róla. A legnagyobb testvéresítő erő, természetesen, mégis a közös sors, amelyen rendszerint közös nyomorúságot kell érteni. A történelem ezzel az erővel szokott nemcsak néprétegeket, de egész nemzeteket is egyesíteni. A vidéknek, sajnos, semmi oka sincs már oly irigykedően nézni a városi lakosságra, mint a háború előtt, s Pestnek sincs oka az irigységre a falusiak ellen, mint a háború után. Mindnyájan nép vagyunk, egyformán küszködők és istenadták. Pest nem házigazda módjára fogadja a falusiakat. Testvéreket sejt bennük, szövetségeseket s a bajtársakat, amely szó, hogy ízelítőt adjunk, nem a baj-t hordja gyökerében, hanem a pajk-ot, amely a Don-vidéken még gyermeket jelentett, ahogy a finn nyelv és a mi pajkos szavunk is bizonyítja. 8Ha a nép uralkodni fog a költészetben – költészeten bizonnyal Petőfi sem csupán verseket értett, művészetet értett, vagyis szellemiséget és kultúrát. Pest tapsol a népművészetnek és a népnek tán még jobban, mint a művészetnek. Egy-két ilyen találkozás és talán a nép is kezdi majd magát otthon érezni Pesten, legalábbis az idei Gyöngyös-bokréta szereplői a legjobb emléket vihetik haza. Megőrizhetik a fogadtatás melegségét s emlékezhetnek rá, ha a pestiek is fölkeresik őket egy-két mondanivalóval. S végül olyan hangulatban fog megesni a találkozás, nemcsak a Tisza Kálmán téren, de az Országház téren is. Az Akadémiára, úgy hiszem, egyikünk sem helyez különleges súlyt. Magyarok pusztulása*
|