Móricz Zsigmond a Forr a bor megjelenése óta sok olyan levelet kapott, amelyet vagy diákok írtak, s arra kérték, hogy győzze meg szüleiket, hogy ők nem kötelesek tanulni s érettségizni, vagy anyák írták, akik arra kérték, hogy tanítsa meg fiaikat, hogy a mai világ más, mint a harminc év előtti volt, s ma egyetlen kötelessége minden fiúnak, hogy szorgalmasan tanuljon és állást szerezzen minél előbb, de minél előbb.
Mit felelhet erre az író?
Ha titkos vágyakat szabadít fel az ifjakban s el nem titkolt rémületeket a szülőkben, mély sajnálattal nézi az eseteket, de nem érzi magát felelősnek. Az író őszintén mondja el, amit a természet törvényei munkálnak az életben. Elismeri egy fiatal embernek azt az érvelését, hogy a mai élet atavisztikusnak látszik előtte, mert fenntart olyan társadalmi berendezkedést, amelynek már ma sincs értelme s még kevésbé bízhatja rá magát a jövőben. De elismeri a szülők ijedelmét is, akik a gondolkodás megszokott törvényei szerint nézik a gyermekük sorsát, s nem tudják másképp elképzelni azok jövőjét, csak a kitaposott utak irányában. Mindennél nehezebb az új.
Az író azonban művészi pályára senkit sem csábít. Aki azzal a gondolattal indul a művészi pályára, hogy azzal pénzt lehet keresni, annak nyíltan feltárja a kétségbeesett helyzetet, ami itt ma van. De azt, akit belső elhivatottság visz ide s kész a fanatikusok őrült önfeláldozására, azt úgysem lehet megállítani az útján.
Az író költ: ez az ő cselekedete. Az élet cselekszik: ez az ő költészete.
Szalatnai Rezső tanulmányai
Csaknem minden bekezdést a lap szélén kérdőjelekkel és türelmetlen felkiáltójelekkel kommentálva: erősen vegyes érzésekkel, néha szinte küszködve olvasom ezt a könyvet, noha harmincnégy fejezete közül egy sincs, amely nem támasztana bennem valami helyeslést, vagy ha gondolatit nem is, de legalább érzelmi visszhangot, főleg a könyv vége felé. Mintha ifjúkori ábrándjaim vádolnának patetikus hangon, dörögve és lelkes cikornyákkal, holott ezekből az ábrándokból máig sem tagadtam meg semmit, csupán a pátoszt és a cikornyát. Ma is hiszem, hogy a magyarság legnagyobb értékeinek letéteményese az a „döngő léptű” paraszt, aki néha valóban Szfinksz gyanánt mered a napba, hiszem azt is, hogy a talajvesztett individuumnak egy új kollektívum fölérzésébe kell kiteljesülnie, csak éppen a döngő léptet, a szörnyű képzavart utálom, s ezeket a tősgyökeres németből fordított szólamokat. Szalatnai Rezső könyve e szólamok mögötti dolgokról beszél, ezekről a kérdésekről, melyek megoldását a zagyva fogalmazások és így jól összezavart fogalmak legalább annyira veszélyeztetik, mint a politikai maradiság. Ezek a kérdések éppúgy kérdései voltak az előttünk járó nemzedéknek, akár nekünk, sőt nagy részüket ők
fedezték fel. Nekünk kellett volna megoldani őket, ha közben nem kényszerülünk, hogy magunk is újabb és újabb kérdéseket fedezzünk fel.
Szalatnai könyve nem mond sok újat ezekről a régi kérdésekről, az újakról pedig még nem egész világosan beszél. De rokonszenves már az is, hogy beszél, megismétli a kérdést és még egyszer megismétli akkor is, ha körmondatai konokan egyre oda kanyarodnak vissza, ahonnan elindultak. Szalatnai világszemlélete irodalmi, és minden pontjában az Ady-nemzedékbe nyúlik vissza. Innen van lelkessége, humanizmusa, fajszeretete, de még szocializmusa is.
A Nyugat első nemzedéke magatartásában az volt lelkesítő, hogy a tiszta irodalom, irodalmi szabadság jelszavak egyes szavait külön tagolva minden vonatkozásban, társadalmiban és politikaiban is, magáévá tette. Ezeket a jelszavakat kaptuk mi örökségbe, sajnos, az egy irodalmat kivéve, csak szavakat. Mi lett abból a híres új Magyarországból, melyért a Nyugat küzdött, mi lett Ady – életes és ígéretes és szent – forradalmából, Móricz keserű, de reményteljes háborgó parasztjából, mi az igazi faji öntudatból, a szocializmusból, a tiszta szándékú és jogos harcból [– – –] Budapest szellemi hegemóniája ellen, amennyiben azt szelleminek lehet nevezni, vagy akár a kevésbé lelkesítő nemzeti öncélúságból? Szavakat örököltünk s még azokat is rejtenünk kellett. Amiket ezekből a mai utódállamok területére sodort a szél, azok legalább virágot hajthattak. De virágosan és díszesen is csak szavak. Szalatnai Rezső a régi lelkességgel idézi és ismétli őket, s nekünk már ezért a konokságért is hálásnak kell lennünk. Tán visszasodorja őket a szél, vannak is erre örvendetes jelek, s nem csak parafrázisok kelnek ki a magból.
Érzem, hogy lelkesen kellene beszélnem erről a könyvről, már csak az ügy érdekében is, mely nekem is ügyem, tüzes ifjúnak kellene lennem e hevítő igazságok hallatán, kipirult arccal kezet nyújtani a bátor társnak, amit meg is teszek, de csak azért, hogy közelebb vonva, kar karban, barátilag figyelmeztessem, vigyázzunk a szavakra, barátom; ne hangunkkal ragadtassuk el magunkat, attól legfeljebb berekedünk, hanem új igazságainkkal, s ha lehet, egy-két alkotással. Meghallgattalak, elfogadom nézeteidet, de ezekről nem te győztél meg, s nem tudom, ha már eleve nem vallottam volna őket, vajon te meggyőztél volna-e. Tüzes vagy és lelkes, de vajon nem többet érne-e, ha óvatos volnál és körültekintőbb? Olvastam tanulmányaidat Adyról, Tolsztojról, Beethovenről, kitűnő fogalmazványok, megannyi ünnepi beszéd, de ládd, ezeket én régtől-rég tudom s szívesebben vettem volna, ha a mondatok ragyogó fordulatai helyett a mondatok közt friss igazságok, új megállapítások csillogtak volna. Ha ez tüzel, akkor bizonyára nem írod úgy el magad, hogy Majakovszkijt többre becsülöd, mint Tolsztojt. Sem azt, hogy az utóbbiban „az analízis egyesül a szintézissel”, ami olyan közhely, hogy én már nem is értem. Ha a hangbeli szenvedélyességet a magyar maradiság ostorozására, a vidéki álmosság fölrázására, az új magyar értékek
fennen hirdetésére használod, ott egyetértek veled, helyeslem, sőt készséggel segédkezem, legfeljebb arra figyelmeztetlek újból, hogy mi, a magyar nyelv szerelmesei, ne használjunk olyan kifejezéseket, mint „rosszul kilőtt állásfoglalás”, „kiélésnek írógépbe való diktálása”, amiknek semmi értelmük. Hasonlóképpen kerüljük az olyanokat is, mint „valóságrögzítés”, „összmagyar”, „társadalomdarab”, „korfelelősség és látszatvalóság”, amiktől – bocsásd meg az akadékoskodást – az én fülem csengeni kezd.
Lám, ilyen útra hajlik az én lelkességem, ha a magyarság értékeiről esik szó. Drága nekem ez a terület s szeretném minden sarkában minél tisztábbnak, míveltebbnek, kulturáltabbnak látni.
Szalatnai tanulmányainak legtöbbje napilapba készült. Mentheti ez a stílust? Nem ment ez semmit, ott sem lehet helye az ilyen keresetten pongyola stílusnak, mely mintha a gondolatot szolgálná, alapjában azonban csak önmagának tetszeleg, s ha indulatot kifejez is, a mondanivalóból többet takar, mint fölfed. A szerzőt tán magával ragadja, az olvasót csak elszédíti.
Hol kezdhetjük el és elkezdhetjük-e egyáltalában a magyarság népi értékeinek ápolását, ha legnagyobb kincsét, a nyelvet, a tiszta gondolatoknak ezt a ritka finom eszközét az ebek harmincadján hagyjuk?
Könyve második részében Szalatnai a marxizmus felé hajlik. A közös ügy érdekében itt is meg kell állapítanom, hogy erről is inkább hangos kijelentései útján értesülünk. Forradalmi lendülete elsősorban a kispolgárt sújtaná, amiben szintén irodalmi élmények rugóit kell keresnünk.
A menekvés útjain is mintha marxista irányt mutató táblák állnának, sajnos kissé kusza fogalmazásúak: „rátámaszkodás azokra a szociológiai elemekre, amelyek predesztinációs erővel hajtják ki a mai krízisből egész Európa sorsát” – ez az egyetlen vonal. De hogy a szociológiának, magyarul a társadalomtannak milyen elemei ezek – a magyarázat helyett csak ditirambikus kijelentéseket kapunk, tényt még kevesebbet.
Nagyjában elmondtam minden kifogásomat a könyv ellen, s most visszatérhetek arra, amivel kezdtem, hogy mindezek ellenére rokonszenves lélekkel, rokonszenves szándékkal és fogyatkozásaiban is rokonszenves lelkesítő könyvvel volt ismerkedésem. Épp ezért voltam szigorú hozzá.