1931

Ebben a könyvben minden kitűnő, ami alkalmas arra, hogy valamilyen művet tetszetőssé tegyen: a rím, a ritmus, a világos kompozíció, sőt még a könyv külseje, papírja, kötése (a rajzok nem) s a kölcsönvett dalbetétek és Kisfaludy-idézetek. Csupán maga a gyönyörűen feldíszített mű fogyatékos. Olyan benyomást tesz, mint egy kicicomázott éltes hölgy: arcának egyetlen mozdulatára megrepedezik a festék. – A romantikus játék rossz értelemben vett romantikus, operettszerű tableaukból áll, melyek között csak annyi az összefüggés, hogy nagyjából ugyanazok a személyek jelennek meg bennük, hogy ott életképre emlékeztető stellungba vágják magukat, fölmondják iskolás dikciójukat. Vidéki leányiskolák évzáró előadásán bizonyára nagy sikerre pályázhatnának. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmének történetét tárgyalja a mű, s a szerelem, illetőleg a nő mindenkori magasztos szerepét domborítja ki, miközben megismertet bennünket a tiszta magyar élet egypár kedves alakjával: Csukly Pepivel, a tréfás kedvű agglegény patvaristával, Lizával, az árva aggszűzzel (egy pár lesz belőlük), a joviális préposttal, a haszonleső idegen származású katonatiszttel. Az egészet Kisfaludy Károly (aki különben szintén szerepel) megírhatta volna, többi kasszadarabja után. Szerepel még a darabban Haydn, sőt Beethoven, sőt az utóbbi zongorázik is a színen. Vannak azonkívül még arisztokraták és arisztokratanők, akik pipiskedve lépdelnek, és csak úgy lehelik a bárgyúságot és a nyegleséget. Van azonkívül még egy várostrom pukkanásokkal és görögtűzzel, szerenád hárfával és magyar tánc sarkantyúval. Tehát semmi kívánnivaló nem marad. – Nem feledkezem meg gróf Batthyány Gyula rajzairól sem, amelyek a maguk ízléstelen álexpresszionizmusukkal kellően hozzájárulnak a mű szellemének kidomborításához. Bár egy-két rajza után azt a benyomást kapja az ember, hogy rajztudására való tekintettel tőle még lehetne várni valamit, ha valaki megfelelő szigorral figyelmeztetné tévedéseire. A művészet nem a formával való játékon múlik. Ugyanez vonatkozik a könyv költőjére is.

már régen nincsenek. Talán sohasem is voltak, mert Jókai, Mikszáth s mások is üres dekórumnak tekintették a képviselőházban való szereplésüket. Az írói szemlélet és a képviselői kizárják egymást. Az író felülről nézi az életet, a képviselőnek alulról kell néznie. Az író összefoglalja a benyomásait s tudomásul veszi. A képviselőnek azt kell tudomásul venni, amit a párt akar. Más temperamentum, más lelkiség, más emberfajta a két típus.

– De maga miért nem lépett fel – mondja az író a vezércikkírónak.

Ez rezignáltan:

– Engem nem vesznek fel a listába… Én ellenzéki újságíró vagyok… Csak akkor lehetett volna valamit csinálni, ha a lap csinálta volna meg… A lap azonban nem mer semmit sem tenni, hiszen ellenzéki… Nekem az a meggyőződésem, hogy még így is sokkal többet lehetne tenni, mint ami van – de a vállalat anyagilag nem elég erős, ki elég erős a kormánnyal szemben? Én tíz év óta nem írtam meg egy sort abból, ami meggyőződésem… Naponta két-három cikket írok névtelenül, s ez az egy védelmem van önmagam ellen, hogy névtelenül írok… A névtelenség nem arra jó, hogy legalább megírhatom, ami bennem van, hanem arra, hogy nem szégyellem annyira magam: senki se tudhatja mi az, amit írok… Valahogy védi az erkölcsi megjelenésemet… Különben oly régen csinálom már ezt a kettős játékot, hogy fel kell morzsolódnom… Most elköltsek egy csomó pénzt s aztán megbukjak? Még ha megígérnék is, hogy nem tesznek semmit, akkor is kibuktatják az embert, mihelyt egy sógor, koma, unokaöcs – vagy párthívem – felbukkan… Nem újságírónak való ez a terület: mi ehhez nagyon gyámoltalanok és szenzibilisek vagyunk.

hol a tehetségük hiányára. Szép dolog, ha valaki tud írni, ha elhihetően ábrázolja a valóságot, ha történeteket és merész fordulatokat tud kitalálni; nem csoda, ha elveszíti a fejét és túlbecsüli magát. De micsoda kiapadhatatlan forrása az önérzetnek, a fölénynek és gőgnek, ha valaki mindezt nem tudja; milyen hatásosan dicsekedhetik az ember azzal, hogy unalmas, ellentétben a szórakoztató és sekély írókkal, milyen önérzetesen ismerheti be, hogy laposan és nehézkesen ír, ellentétben az ügyes szemfényvesztőkkel, milyen előkelő helyet vívhat ki magának az irodalomban, ha megveti az irodalmat és az irodalmi hivatottság összes ismertetőjeleit, milyen jól meg tud élni a nem létező tehetségéből, ha egy irodalomtól mentes, sőt lehetőleg irodalomellenes cél szolgálatába állítja. Magyarországon ma virágzik a nem-írók irodalma, amely legjobb esetben szórakozottan vagy szánakozva hárítja el a fantázia és a művészet minden szép és önfeledt termékét, de az is előfordul, hogy dühösen tiltakozik ellene, és állami beavatkozást, drákói rendszabályokat követel a fiatal költők ellen, akiktől még azt is irigyli, hogy éhen halnak… Milyen fenyegetően, milyen vészjóslóan nyújtja át penészes portékáit, hazaárulást szimatolva mindenkiben, aki nem szimulál elragadtatást. Hazánkban ma virágzik a nem-írók irodalma, aki harmadrangú regények publikumának született, ma regényt ír az elsőrangú regények meghunyászkodó publikuma számára; tisztes családanyák, a polgári középosztály hölgyei tollat ragadnak, és szabadon bocsátják a művészet mérgétől érintetlen tiszta lelkiismeretüket és nemes érzelmeiket. Apró gyöngybetűk tengerébe belefojtanak minden kezdeményezést, minden kritikát, minden szépséget. Felvirrad a kifogástalan érzelmek és sorozatos irodalmi kudarcok veteránjainak; régebben olyan kétségbeesetten tették le a szerkesztő elé a kéziratukat, mint a játékos utolsó pénzét a játékasztalra, remegve, hogy a krupié be ne söpörje. Azóta, úgy látszik, megállapodott a krupiéval. Aki tíz év előtt, hatvanéves korában nyugalomba vonult, ma, hetven évvel második ifjúságát éli, tehetséges kezdő, akit sok jóval biztatnak a kilencvenéves kritikusok. Kilencet dobó kuglibajnokok, tűzről pattant menyecskék, jótékony angyalok, vármegyék és országrészek legöregebb emberei nyüzsögnek ma a magyar irodalomban. Ami a hivatásos írókat illeti, a tejfelesszájú harmincéveseket és a kiforratlan ötvenéveseket, segítsenek magukon, ahogy tudnak.