Naplójegyzetek
|
|
Az első szakasz után a jurátus közbeszólt és azt a profán, praktikus megjegyzést kockáztatta meg a heveskedő, ifjú költő számára, hogy a magyart előbb talpra kell állítani, és csak azután lehet harcba hívni. Petőfi valószínűleg végigmérte az alkalmatlankodót (aki nyilván széchenyista volt), de másnap már másképp olvasta a verset. Megmaradt az a kézirat, amelyen ez a változtatás látható.
De ezzel szemben számtalan esetet tudunk, midőn erélyesen tiltakozott a legenyhébb beavatkozás ellen is. Általában köztudomású, hogy a költők rendesen úgy vélekednek, mintha a verset a legelső betűtől a legutolsó ékezetig (vagy annak elhagyásáig) közvetlenül az Úristen súgná a fülükbe, amelyen aztán semmi emberi változtatás nem eshetik. S ezt a közönség valahogy tiszteletben is tartja. A költőknek, mint a prófétáknak és az őrülteknek, nem tanácsos ellentmondani. Van ebben valami.
Bevallom, ha szabad magamról beszélni, én nem vagyok ilyen. Első versemet tizenegy éves koromban írtam. Ma sem tudom, miért, nagyon szégyelltem a dolgot. Nem az isteni sugallat miatt. A vers a kiscsibék kikeléséről szólt. Egy világért nem mutattam volna senkinek, de nővéremnek mégis megmutattam; a csibék kikelésénél ugyanis ő segédkezett, s így magától értetődőleg a tárgyhoz többet érthetett, mint én. Az ihletet ő sem respektálta, s bátran kijavította a rímeket.
Maga a mű volt fontos azóta is mindig nekem s nem a magam személyisége.
A Nyugat szerkesztői tán emlékezhetnek, hogy kezdetben csaknem minden beküldött kéziratomhoz volt mellékelve egy levél, amelyben vagy leírtam a vers egy-egy részletének variánsát, vagy felhatalmaztam, illetve kértem őket, hogy ezt vagy azt a szakaszt hagyják ki, ha ők az egészet úgy jobbnak találják. Örök küzdelemben éltem a saját mondanivalóm és a versben kifejezhető önállóan is megálló élménnyel. A nyomtatásban megjelent verseim sose szereztek örömet nekem. Ilyenkor éreztem, hogy még jobban is meg lehetett volna őket írni, egy nálam tehetségesebb vagy műveltebb ember ugyanazt a verset sokkal szebben megírhatta volna.
Osvát Ernő látta bennem ezt a küszködést. S csak szította – soha sem segített.
Engedjék meg, hogy elmondjam erre vonatkozó utolsó beszélgetésemet vele, utolsó beszélgetésünket, amely telefonon hangzott el; ma is hangjának erre a telefon tompította csengésére emlékszem, mely mintha már a túlvilágról szólt volna hozzám.
Az általa szerkesztett Nyugat legutolsó számának egy verset küldöttem postán. Ehhez is csatolva volt egy levél. – „Kedves Szerkesztő Úr – írtam –, én ceruzával megjelöltem ennek a versnek két szakaszát, szerintem a vers sokkal világosabb és kerekebb lenne, ha ezt kihagynánk. Kérem Szerkesztő urat, legyen szíves olvassa el a verset egyszer azzal a két versszakkal együtt, és egyszer nélkülük. Ha ön is osztja véleményemet, törölje ki őket.”
A vers megjelent azonmód, ahogy én leadtam.
Másnap felhívtam Osvátot. Megkérdeztem, jónak találja-e így kihagyás nélkül a verset, mert nekem, nyomtatásban látva, még csak erősödtek aggályaim.
– Dehogyis tartom jónak! – felelte. Dadogtam valamit, hogy akkor miért hagyta benne azt a két szakaszt.
– Egyáltalán nem tartom jónak! – felelte most már hangosabban. – Egyenesen rossznak tartom! – tette hozzá, és a telefonon át is hallani véltem jellegzetes halk nevetését. – Nagyon is rossznak tartom, kedves fiatal barátom! – kiáltotta.
– Dehát akkor… – makogtam lesújtva.
– Dehát akkor! – vágott ő közbe. – Hagyta volna ki! Írta volna jól meg azt a verset! Írt volna jó verset. Mit gondol ön? Azt gondolja, hogy maga majd csak összeír hetet-havat, és én meg majd kitalálom, hogy mi benne a jó, azt meghagyom, és így kész a remekmű? Könnyű volna így írni. Esetleg ide küldhetne akár egy szótárat is, hogy hagyjam ki belőle azokat a szavakat, melyek nem szükségesek egy Vén cigány-szerű vershez, amit maga meg szeretne írni. – Ismét nevetett.
– Kérem, kedves Szerkesztő úr – próbáltam szóhoz jutni.
– Kérem, kedves barátom, abban a versben vannak hibák. Nem azok, amelyeket maga gondol, illetve nem csak azok. De azokat magának kell látnia. Én láttam őket, de akarattal nem nyúltam hozzájuk. Hogyisne! Én kínlódjam minden alkotás legkínosabb, legidegölőbb oldalával, a javítással, és ön vágja zsebre a dicsőséget? Tanuljon meg javítani! Ha most az egyszer figyelmeztetném is, örök életében nem állhatok a háta mögött. Küszködjön, szenvedjen az anyagával, így lesz annak igazán mestere, ha valóban az akar lenni. Nekem más dolgom is van.
Szólt még pár szót, mégis adott egy-két tanácsot, aztán letette a kagylót. Harmadnap reggel olvastam a halálhírét.
Magamra maradtam.
El nem lehet mondani, hogy hány és hány kifogást emelhet saját műve ellen a költő, aki látja, hogy íme, milyen kevés valósult meg abból, amit ő kifejezni akart. Elégedetlensége annál nagyobb, mert maga sem tudta pontosan, hogy mit akart kifejezni, s most szomorúan látja, hogy íme, kész a mű, és semmi csoda sem esett a világban: az emberek nem ugranak a Dunába afölötti kétségbeesésükben, hogy az életnek nincs semmi értelme (ami pedig a versből világosan kitűnik), és nem is borulnak egymás nyakába a nagy emberszeretettől, és nem fognak fegyvert, hogy most végleg örökre lerázzanak minden szolgaságot, aminek lerázására a költő szerint ütött a tizenkettedik óra. A költő szomorúan nézi művét: nem röpül az, nem ad enni, nem gyilkol, egyszerű tárgy lett a világban, mint annyi más, mondjuk egy tükör. És keresni kezdi a hibákat, hát miért is nem lehetett valóság abból, amit magában lappangani vélt, mint valami isteni kinyilatkoztatást. De csodálkozva látja azt is, hogy a mű, amit ő hívott életre, önálló életet kezd élni, saját törvényei szerint fejlődik, lesz egész és fejeződik be. Az első sorok után kiszökni igyekszik alkotója keze közül; egy rím vagy egy megejtő ritmus sugallatára merőben új cél felé kanyarodik, s a költő csakhamar úgy nézi saját teremtményét, mint anya a gyermekét. Befolyást gyakorolhat rá, de bár ő táplálja és szeretettel csügg rajta, nemigen tudja, hogy milyen lesz annak az élete.
Hogy mik voltak azok a problémák, amelyek megoldásában olyan szívesen venném akárkinek tanácsát? Nem olyasfélék, amikről költészettel kapcsolatban mostanában annyit hallani. Nem úgynevezett formaproblémák. Nem a ritmus titkait szerettem volna megtanulni. A ritmust akkoriban teljesen a lélegzethez mértem. Nem is a rímé. Akarattal írtam le a lehető legrosszabb rímeket, azt gondolván, a rímeknek ez az igazán keresetlen volta a verset csak egyszerűbbé, természetesebbé, emberibbé fogja tenni. És nem is az úgynevezett szerkezeté. Ezzel szemben is megvolt az álláspontom, hogy minél szabadabban folynak egymásból a sorok, minél nagyobb helyet adok az úgynevezett szabad asszociációnak, annál nagyobb esélyem lehet rátapintani a költészet elevenjére. Egyáltalában a formaproblémák nemigen érintettek. Tulajdonképpen nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó. A formának a problémája nekem mindig azt jelentette, hogy mondjuk jambusban, alexandrinban vagy szabad versben írjam meg, amit mondani akarok, ez pedig elsősorban önmagától adódott.
A mondanivalót, az emberi tartalmat illetőleg már lettek volna kérdéseim.
Azt tudtam, hogy mit akarok mondani. Volt erkölcsi álláspontom a világgal szemben, forradalmárnak éreztem magam akkor is, igen szigorú és kombattáns kedvű forradalmárnak, és fontosnak tartottam, hogy ez még a látszólag legártatlanabb versben is kifejezésre jusson, hisz ez volt személyiségem, mondanivalóm alapja. És igen bántott, hogy véleményem és forradalmár barátaim véleménye szerint ez nem sikerült mindig. Itt kerültem szembe az első igazi problémával. Tudtam, mit akarok mondani, és mégis, mikor leírtam, az legtöbbször frázisnak hangzott, szinte kongott az ürességtől, akár egy vezércikk. Gyorsan össze kellett tépnem. Milyen módon lehet az emberek lelkét fogékonnyá tenni ezek iránt az igazságok iránt? Hogy lehet a költészetben megszólaltatni ezeket a bennünk élő tendenciákat, úgy hogy azok a költészet hangján harsogjanak minden egyéb hangnál megrázóbban, egyenesen az emberek lelkébe? Ez volt az első problémám. Azóta véleményem szerint egy-két esetben úgy-ahogy sikerült, mint ahogy azelőtt sikerült néha. De a problémát ma sem tudtam megoldani.
Miért?
Azt hiszem, a vers tulajdonképpen nem is a szavakkal hat. Van a versekben valami szavakkal ki nem fejezhető értelem. Néha egy sorban megvillan, néha egy hasonlat ragyogtatja ki, vagy csak két szó egymásba olvadó zengése, néha csak a vers elolvasása után szüremlik az ember szívébe, de megtörténhetik, hogy csak napok múlva kezd el működni valahol az agyban vagy a szívben, mint valami lázt csináló orvosság. Előfordul, hogy olvasok egy verset, amiben egy hang sincs a halálról, de elolvasása után olyan plasztikusan áll előttem az elmúlás, mint egy kapu. Nyugodtan bemennék rajta. Olvasok egy verset, amelyben szó sincs a zsarnokságról, csak épp egy szegény asszonyról és kislányáról, de oly elevenen jelenik meg előttem sorsuk, életük igazságtalansága, hogy rögtön barikádra mennék értük. És ez a csöndes, látszólag teljesen értelmetlen vers nagyobb befolyást gyakorol rám, mint a leghangosabb, a legprecízebb szavakkal átkozódó költemény. A vers lényege megfoghatatlan. Ha lázítani akarok, hordódöngést visszhangzanak a sorok, és az igazi tűz ott lobban ki, ahol nem is vártam. Például Petőfi összes hazafias verseiből kezdettől fogva ez a négy sor fogott meg legjobban:
|
És ebben a négy sorban is legjobban pont az fogott meg, aminek a mondanivalóhoz legkevesebb köze van, az hogy: Szétszórt hajával. A többi különben teátrális dikció, de ez a két szó mégis valósággá teszi.
Ezek voltak a problémáim, és még ma is azok.
A költészetben mindig van valami leleplező, és ez az, ami legjobban hat. Van költő, aki saját magát leplezi le, van aki másokat, van aki a társadalom törvényeit, van aki a természetét. Leggyakoribb persze az önleleplezés. Egyszerre csak támad egy ember, aki nem szégyelli legrejtettebb érzéseit, kimondja őket, és az emberek magukra ismernek. S így kifejlődik egy szellemi közösség, és azt nevezem én igazi kollektivizmusnak. De ez a leleplezés megtörténhetik sok mindennel szemben. Nekem, egyénileg, legjobban az tetszene, ha valaki az igazságokat, a kicsiket és a nagyokat, a szegénység vagy az isten igazságait leplezné le. Erre is volt már példa. Mik ennek a leleplezésnek az eszközei? Ezt előre senki sem tudhatja, mert hisz magát a tárgyat, aminek a kezeléséhez szolgálnának, magát a leleplezendő dolgot nem ismerjük előbb, csak abban a pillanatban, mikor már lehull a lepel.
Ez a leleplezés ismét nem szavakkal megy. Illetve nem a szavak rántják le a leplet, legfeljebb csak ők kapaszkodnak bele, mint látható ujjak. Ami mozgatja őket az a költői hév, az indulat, a képzelet, amelynek ezerféle módja, mondhatnám trükkje lehet: hasonlat, ritmus, pátosz és ezek ezer variációi. Magam se vagyok tisztában velük, és épp ezért léptem ki önök elé. – De így tör ki a lényeg, a vers lényege, amiért a költő kinyitotta a száját, s amely lehet személyes titok, társadalmi elv vagy csak egyszerű izgatás valamilyen harcra akár a királyok, akár az isten, akár a burzsoázia ellen.
*
A világ értelmetlen, legalábbis a mi számunkra annak látszik. A költészet létjoga, hivatása s egyben hasznossága, hogy ezt ki tudja fejezni, s ezzel a kifejezéssel már valahogy közelebb is hozza. Magyarán szólva: a költészet az, amely megtanítja az embereket beszélni. Példákat tudnék felhozni arra, hogy hány eladdig megnevezhetetlen fogalmat, érzést lepleztek le azzal a költők, hogy nevet adtak neki, s szinte meghódították az emberiség számára. Következik ebből, hogy a költészet – minden egyéb felfogással szemben – igen hasznos valami, ha nem is olyan kézzelfogható hasznot hajt, mint a cipőipar, de annyi haszonnal feltétlenül jár a társadalom számára, mint a nyelviskolák vagy a siketnémák intézete.
Így gondolkodtam a költészetről, és ezeknek a gondolatoknak volt eredménye, hogy ezt a hivatást nem vettem valami misztikus sugallatnak, hanem látván annak társadalmi vonatkozásait, éppolyan természetes dolognak ítéltem, mint akármilyen más foglalkozást, amelyek mindegyike igényel bizonyos tehetséget. Így lett számomra a mű a fontos és nem a költő személyisége.
*
Akarva nem szóltam azokról az elemekről, amik a verset széppé, hangzatossá, költőivé teszik, s amitől általában az olvasók a költők tehetségére következtetnek.
De ezekről az elemekről is szívesen hallanám az önök véleményét. Képzeljék el azt, hogy önök előtt áll egy kezdő író, aki szemben áll a mai világgal, aki forradalmárnak érzi magát, és ennek a költészet szintjén kifejezést is akar adni. Önök közt vannak tán, akik ismerik egy-két írását, mondják meg, hogy milyen mértékben sikerült ez neki, s mit kellene tennie, hogy ez sikerüljön. Úgy képzeltem el, hogy fel fogok olvasni egy-egy verset, és megmondom, hogy mit is akartam bennük kifejezni. Lapozni kezdtem verseim között, hogy melyik a legalkalmasabb erre a célra. Igen sok gyengét találtam. De mikor emlékezni próbáltam arra, hogy ennél és ennél a versnél mi is volt az, amit kifejezni akartam, mi volt az a prózai szavakba nem foglalható költői mondanivaló: még jobban megzavarodtam. És zavarban vagyok most is. Nem tudom megmondani. Mozog bennem valami, emlékszem is, hogy talán ez vagy az az érzés, de most sem tudom kifejezni. Ami természetes is, mert hiszen az előbb mondtam, hogy prózai szavakban nem is lehet kifejezni. Az egyikben, emlékszem, azt akartam kifejezni, hogy ebben a mai világban alapjában véve mindenki hitvány szolgalélek, nyomorult báb, akik a puskagolyót sem érdemlik. Igaz ez? Ha így prózában mondom, nem igaz. De például Vörösmarty Az emberek című versében igaz. Tehát van egy szempont, van egy magaslat, ahonnan minden fellebbezést kizáróan igaz. Erre a pontra szerettem volna felemelkedni. És ez a vágy még mindig megvan bennem, és ez már maga bizonyíték arra, hogy nem sikerült felemelkednem, vagy legalábbis nem olyan magasra, amilyenre akartam. Most, ha a verset olvasom: kétségtelenül kiárad belőle valami (legalábbis az én számomra), de egészen más, mint amit én akartam. A vers kormányoz engem és nem én őt.
Mindez azonban, úgy érzem, kicsit homályosan hangzik.
Azt akarom mondani, hogy meggyőződésem szerint a versben sose fejeződik ki az, amit a költő akart. Ez az érzés kifejezhetetlen. Az olvasó is csak következtet rá. Következtet rá abból az erőfeszítésből, szerencsés nekiindulásokból, amelyekkel a költő azt kifejezni akarja. Tehát inkább a szándékot látjuk, semmint az eredményt. Ebből a szándékból ismerhetjük meg a költő egyéniségét, emberi mivoltát. A szerencsés nekiindulásokból, ügyes fordulókból pedig a tehetségét.
*
Erre a kis felolvasásra azzal a szándékkal készültem, hogy elmondom kifogásaimat saját verseimmel szemben. Átlapoztam őket, s kezdtem jegyzeteket csinálni. De lassan úrrá lett rajtam valami furcsa szeméremérzés, félszegség, valami tolakodást, szemérmetlenséget éreztem. Jobban elszégyelltem magam, mintha dicsérni szándékoztam volna őket. Abbahagytam ezt a kísérletet, s amellett döntöttem, hogy inkább felolvasok egypár verset, és az önök kritikáját kérem ki.
Több versem van, amelyeknek címe azonos. De bár címük és talán úgynevezett témájuk is azonos, mégsem egy dologról szólnak. Példát nyújthatnék arról, hogyan küszködik a költő az anyaggal, hogy kerülgeti minden oldalról a kifejezhetetlent, azt a költői lényeget, amelyet az olvasó sem a szavakból ismer meg, hanem abból a harcból, indulatból, köntörfalazásból vagy szenvedélyből, amivel a költő a szavakba nem foglalható költői mondanivalóhoz közeledik.
Van három versem, mind a háromnak az a címe: Az élet fordulóján. Először azt hittem, hogy ebben a három versben benne van az, amit erről a „témáról” mondhatok. De mikor átlapoztam verseimet, láttam, hogy van köztük legalább még tizenöt vers, amelyek mindegyike bátran viselhetné ezt a címet. Először azt a hármat fogom felolvasni, utánuk pedig azok közül kettőt, melyek félig-meddig szintén ugyanabból az indulatból származtak, s véletlenen múlt, hogy nem ugyanazt a címet kapták.
– –
Mikor fogod már megtanulni, hogy a verset nem a rím és a ritmus teszi? Hanem az indulat. Az első sornak vagy soroknak formáját, az intonációt kifürkészhetetlen forrásból (tán hatásból) kapod, de jaj, ha ezt végig megtartod, ha megmerevíted és ez a más indulatra már nehezen hajló forma vezet tovább. Nem verset fogsz így írni.
De az egység? A formával küzdő és abból kirobbanó indulat? Az óriáskígyóban rángatózó bárány? Hisz épp ez a probléma! Ne engedd, hogy a vers formája zsák legyen, amibe mindent beledobálhatsz. Feszüljön az, mint a rugó, ha egy helyütt lenyomod, a következő percben annál erősebben ugorjon vissza.
Elvesztettem – egy időre – a versi hallásomat. Kényelmes lettem. Nem baj. De – érdekes – minél jobban visszatartom magam attól, hogy fél kedvvel is írjak (hogy egyáltalában írjak), annál nagyobb bennem a remény, hogy fogok még újra nagyon jót írni. De a hiúság és az önbizalom hiánya? Hát azt le kell győzni.
*
Igaz volna, hogy attól, hogy fél kedvvel is írjak (hogy egyáltalában írjak), annál nagyobb bennem a remény, hogy fogok még újra nagyon jót írni. De a hiúság és az önbizalom hiánya? Hát azt le kell győzni.
*
Igaz volna, hogy csak a lustálkodás végső fokán tudnál dolgozni? Hogy az íráshoz nálad annyi henyélés kell, hogy már a saját szórakoztatásodra találj ki valamit? Nem hiszem.
*
Ahogyan az impresszionista festő képének báját, frissességét az adja, hogy, teszem azt, egy fának csak kontúrját, vagy pláne egy részét rajzolja meg, számítva a néző műveltségére: úgy te se magyarázd túl érzéseidet és képeidet! Találd el azt a fokot, ahol megállhatsz a magyarázatban. Egy-két vonás – épp elég! Így gyorsabban is beszélhetsz, tömörebben, kifejezőbben.
Mi az oka a művész kétségbeesésének? Csakis a kulturáltsága. „Kiegyensúlyozott” művésznél a műveltség egy fokon áll a tehetséggel. Ha az utóbbi teng túl, nincs semmi baj, ha az előbbi – s főleg túlságos önkritikával párosul – megette a boldogságot a fene. Örök kínlódás. Persze azért nagyszerűt még mindig alkothat, csak éppen ő nem fog belőle semmit élvezni.
November 15. Szombat
Mióta Magyarországon vagyok, minden héten egy estét lapalapítással töltök. Szinte bevehetem már a heti programomba, bevehetek egy napot erre a célra. De így is még jópárat vissza kell utasítanom. Holott az egész nem érdekel. Engem az alkotás érdekel, mire való a lap? Nem is értem, miért kell költőnek lapot alapítani? „Mert közönség nélkül nincs költészet?” Egyrészt van, másrészt pedig a lap nem jelent közönséget a költőnek. Milyen egy ilyen lapalapítás? Elmondom egy hétköznapom történetét.
Nyolc órától háromig. A hivatalban hatan vagyunk tisztviselők egy kétablakos előszobában. Állandó jövés-menés, üvöltés, tárgyalás, röhögés, írógépek lármája. Képtelen az ember egy gondolatot végiggondolni. Fárasztó, szellemileg jobban kimerítő, mint ha közben a legelvontabb képleteket tanulnám. (Igaz ez?)
Üresen, deprimáltan, életuntan és elkeseredetten, hogy így telik az időm, megyek a Fórum mozi elé, ahová M.-val megbeszéltük, hogy elmegyünk (hónapok óta nem voltunk moziban). A Sous les toits de Paris-t adják. No jó.
Negyed négytől fél ötig várok ott az utcán. Nincs okom a türelmetlenségre, M. megmondta, hogy esetleg későn jön, órája van. De négytől fogva már gyűrni kell a türelmetlenségem, igyekszem úrrá lenni magamon azzal az objektivitással, hogy hisz tudod, nem jöhet, megmondta stb… Zsebemben a két kétpengős jegy, bent négytől kezdve folyik az előadás. Bele-belekukkantok a kezemben lévő könyvbe, Gide kritikáiba. Az őszinteség csak annak az írónak problémája, akinek nincs mondanivalója – mondja. Eltűnődöm rajta. Nekem mindig problémám volt az őszinteség, bár ritkán tudtam őszinte lenni. (Tán eddig még soha – a pátoszhoz forma, ürügy kellett, ez adta azt a közvetlenséget, amit mások őszinteségnek, „egy zsellérivadék közvetlen érzéseinek” vettek.) Velem együtt egy szép nő is várakozik a mozi előtt.
Végre megérkezik M., szegény szaladva a Kossuth Lajos utcán át. Kipirulva áll meg s rám néz. – (Ez a tekintet is része annak a még kifürkészhetetlen belső egyszerűségnek, amiért szeretem. De miért is szeretem tulajdonképpen, és hogy is vagyunk mi ketten? – de erről majd más alkalommal. Ahogy igazán mindent csak alkalommal lehet megvilágítani. Természetesen! hisz csak kívülről lehet bármit megvilágítani!)
Az előadásnál szerencsénk van, épp mikor belépünk, akkor kezdődik a Sous les toits de P., René Clair filmje. Egyszerűségében elég jó, sőt a mostani filmekkel összevetve az utóbbi évek egyik legjobb filmje.
Az előadás hatkor végződik. Hatra a Ptoe-ban kell lennem, a Bartha Miklós társaságból kivált „ifjak” (mind idősebb, mint én) tartanak megbeszélést a baloldali munkásifjúság képviselőivel egy közösen szerkesztendő folyóirat ügyében. Vagyis beléptemkor jelen vannak a Ptoe egyik kis termében: Fábián Dániel, Kodolányi, Simon Andor, Haraszti, Sándor Pál, Antal Sándor, Ember Ervin s még pár fiatalember. Nekem kell az összekötőnek lennem.
Beléptemkor Fábián beszél. Lap kell, stb, stb, stb. Utána Haraszti. Majd Simon. Valamennyien a kérdés mellé beszélnek, világnézetről, fascizmusról, hogy népszerűen kell-e írni a tudományos cikkeket vagy tudományosan, hogy igaza van-e Simonnak, aki azt akarja, hogy a művészet (költészet) új formaproblémáit vesse fel és ismertesse a lap, amely a nagy tömegeknek készül stb. Hogy miből fog kijönni a lap (pénz), ki fogja olvasni, kik fogják írni és mit – arról egy szó sincs, legfeljebb az enyém. De visszhangtalan. Lassan összevesznek. A lapot Simon és Fábián fogják szerkeszteni. Ez ellen Harasztiék nem mernek nyíltan kipakolni, szerkesztőségi kontrollról, szerk. bizottságról beszélnek, holott ilyen formában a dolog nyilvánvalóan lehetetlen. Fölugrik egy ifjú – mikor Simont feszegetik – és remegő szájjal, vörösen, nagy dühvel jelenti ki, hogy itt „ők összegyűjtöttek háromszázötven előfizetőt, akik mind csak azért fizettek elő, mert a lapot S. fogja szerkeszteni.” Zaj. Fecsegés. Állandóan mellébeszélnek a tárgynak. Megjelenik József Attila; Kodolányi, Fábián éljent kiáltanak, az egész dolog kezd komikussá válni.
A sarokba ülök s kipróbálom régi módszeremet, teljesen elkülöníteni magam és tudomást se venni, mi történik körülöttem. – A mozi után M. elkísért ide az Alkotmány utcába, karonfogva jöttünk, igen vidáman és nevetgélve. A filmmel kapcsolatban Párizsról beszélgettünk, illetve elmondtam (vajon hányadszor!) egy-két párizsi emlékemet. El fogunk utazni oda is, mint Bécsbe stb. Lementünk a Duna-partra, cigarettáztunk. Elkísért a Ptoe épülete elé, majd én visszakísértem a villamosmegállóhoz, majd ő ismét engem a Ptoe-hoz. Végül is a megállónál váltunk el. Integetett még a kocsiból is, mosolyogva – így láttam most magam előtt, és ezt az emlékképet igyekeztem minél élesebbé tenni, mialatt körülöttem a hiábavaló vita folyt.
Szétoszlottunk, úgy volt, hogy kimegyek Kodolányival Rákospalotára vacsorára, aztán hogy elkísérem a Nyugatiig, a villamosig kísértük el mindannyian. Itt véletlen Déryvel találkoztunk, épp Kodolányit békítettem, mikor Déry nagykabátjába húzott nyakkal megállt előttem. Álltunk egy ideig, aztán ő továbbment, mi pedig megindultunk az Országház felé.
Útközben teljes lelkesedéssel, sőt kiabálva néha (elvétve már vannak ilyen pillanataim) kifejtettem Harasztinak és Sándornak a véleményemet. Igazat adtak. Sándor lakására mentünk Haraszti, József Attila, Antal, én és az a fiatalember, aki kabát helyett bársonyblúzt visel, elöl automatikus záróval, mint a mostani ridikülökön.
Újra elmondtam a véleményemet. Külön lapot kell csinálni. (Ismétlem, nem szeretem az ilyen alapítgatásokat.) Ők most sem a realitásokról, a legközvetlenebb tennivalókról beszéltek, hanem „ideológiai célkitűzések”-ről, a felelős kiadóról (kicsit gyávák), a Bartháék „opportunizmusáról”.
Végre eljutottunk a címig. Előre, Szabadság, Közösség, Tovább, Osztályharc, Harc, Reflektor, Rovarirtó, Cián, Kenyér, Alibi, Világ, Új Világ, Szikra, Élet, Új Élet stb. A végleges címet a jövő összejövetelen fogjuk megállapítani. Addig mindenki gondolkodjék. És addigra ketten nyomdaajánlatot is fognak kérni. Ezzel elváltunk. Fél tizenkettő volt. A Körútra a Király utcáig együtt jöttem Harasztival, Józseffel, Antallal és a blúzos diákkal. A költészetről folyt a szó. József át fogja írni eddigi verseit forradalmiakká és kiadja, Üsd a tőkét, ne siránkozz címmel.
Éjjel két óráig sétáltam otthon a szobában, vidáman és lelkesülve. Csak elalvás előtt jött rám valami alaktalan szomorúság.
*
Miért nem bírom én a legtöbb megírt versemet? Egyszerű a felelet: mert nem jók és mivel tőlem származnak, ez fokozottan bánt. Mondjam azt, hogy „mert többre törekszem”, azért nem vagyok megelégedve? Nem.
Kétségtelen, hogy nem azon a nívón írok, amelyre tekintek, amelyet szeretnék. Nem vettem elég komolyan a dolgot. Gyártottam. Nem fogtam marokra magamat, nem tekintettem olyan nagynak és nemesnek a dolgot, mint azelőtt. Ügyeskedtem, „hatást” akartam, vagy pont az ellenkezőt, csak a magam érzését néztem. Én átéreztem a verset, és nekem a leírt sorok kifejezték azt, amit gondoltam, de az olvasónak zagyvák, fecsegők, hibridek maradtak. Komponálatlanok, érthetetlenek. Nem is tudom, hogy jelenhettek meg.
*
Tehát össze kell szednem magam. Vannak képességeim, azt érzem. De marokra kell fogni őket, minden egyes verset úgy kell megírni, mintha az egyetlen volna. És nem fecniket csinálni és abbahagyni, félretenni és „később majd meglátjuk”! Egyenesen álljak, mikor verset írok, tiszta arccal tekintve abba a titokzatos irreális tájba, amiben valamit meglátni akarok, ami a költészet vagy ihlet, vagy nekem az élet egyetlen értelme és kapuja. És le a hiúsággal! Alázatos légy, de ne sznobizmusból. Már lassan elérkezel.
*
Az élmény értéke. Ha vidéken élnél, több és jobb verset írnál, ez kétségtelen. De miért? Mert a descriptióra vagy hajlamos, és vizuális a képzeleted? Vagy mert könnyebb végénél akarod a dolgot megfogni? Bevált schémák: a táj, hasonlatok és megelevenítések. Kétségtelen. De elég ha egy-két hetet töltesz vidéken és mindent jól megfigyelsz. – A városok vagy az általános élet megéneklése sokkal nemesebb és nehezebb. De ismered vajon ezt is? Vállalj közösséget vele.
November 23.
Mi lehet igazán Füst Milán legújabb vállalkozásának oka? Tudniillik politikus lett. Miután drámájának legutolsó jelenetét vagy kétszázszor átírta, váratlanul félretette az egész irodalmat s belépett a Rassay-pártba. (Előbb a szociáldemokratákhoz akart belépni, de azok nem biztosították neki, hogy azonnal vezető szerepet játszhat.) Egy hét óta vagy öt beszédet mondott, egész nap politizáló polgárokkal tárgyal, bizalmi férfiak elnöke és a jó ég tudja még micsoda? Miért mindez? A legegyszerűbb magyarázat: most maga játszhatja meg drámáit, szónokolhat, mint egy Antonius! (Kitűnő szónok lehet, s imponáló már a megjelenésével: magas homlok, komor arc, nyugtalan, éles tekintet.) De mi van emögött? A művész utolsó erőfeszítése? Hiúság?
*
Nincs poézis korunkban? Indultam Budára, hogy furulyát vegyek, tudniillik furulyázni fogok. Hirtelen a járda szélén megáll mellettem egy autóbusz, a kocsi tiszta üres, a vezető rám kiabál. Megismerem, egyik unokatestvérem. Fölinvitál, fölszállok. Elmondja, hogy az autóbuszüzemnél van alkalmazva, és neki kell a kijavított autóbuszokat kipróbálni. Oda megy velük, ahová akar. Most például a menyasszonyával van találkája, de addig is még van egy kis ideje. Elmegyünk a legalább ötven személyes autóbuszon a Stowasser hangszerkereskedés elé. Megveszem a furulyát (sajnos nem kaptam olyat, aminőt az apám adott gyerekkoromban, az sokkal rövidebb és így a hangja is magasabb). A vásár után elkocsizunk a Vérmezőhöz; a kislányt már ott találjuk. Mivel a sofőrülésnél csak két hely van, mi ketten beszállunk a kocsiba. És ott, míg az autóbusz a legnagyobb forgalomban halad a városon keresztül, én magyarázni kezdem a furulyázás szabályait, majd gyakorlatilag is bemutatandó elkezdem próbálgatni a hangokat…
november 26.
Még mindig úgy érzem, hogy csak egy réteget kellene megtörnöm és ömölnének a versek. Formát kellene találni. Tehát még csak ezután jön az, aminek jönnie kell. De mikor? Csak ne légy türelmetlen!
*
Például tudom pontosan, hogy mit akarok írni. Előttem van egy villanásban az egész vers. Az első sor azonnal kész is: Megtanulod lassan édes mesterséged… Azt kell elmondani benne, hogy a gondtalan leányból hogyan lesz asszony, és hogy ez milyen szép vagy milyen tragikus (hogy jó vagy rossz, az nem is fontos, az majd írás közben dől el).
Kényelmesen „végigélvezem” (amint már szoktam) az egész verset, elképzelem, illetve kipróbálom szinte magamon az érzelmek változását, amiket a versnek keltenie kell. Persze szavak nélkül, és a ritmus is csak alig hallható. Aztán gondtalanul elkezdem írni:
|
Halt. Megállok, rossz az egész. Hogy mi az alaphibája, azt még nem tudom, de a külső fogyatékosságok egész seregét látom már. Először is, az első szakaszból a legszebb rész kimaradt. Az, hogy mikor a lány felébred, egy új vidéket lát maga körül stb. Rossz a második sor kezdete. Nincs az sem jól érzékeltetve, hogy a sikoltás hogy változik át hirtelen gügyögéssé, édes nevetéssé. Az átölelésben sincs akkora lendület, mint ahogy elképzeltem. Tán ha rímben próbálnám? A második szakasz se sikerült. Először is, leányt kutyához hasonlítani: már volt. (Minden leány után c. vers.) És ha az nem is volna baj, elég meghitt így ez a jelenet itt? Nem triviális, hencegő? (Tán ha kutyus-t írnék, mint ahogy M. nevezi a kutyát? De meghitt lesz így is? Nem az ő kedvessége veszteget meg?)
Tehát nem is írom tovább.
*
Nem tudok magyarul, ezt most kezdem csak észrevenni, mikor már azt hittem, hogy ki tudok mégis valamit fejezni. Nem a „helyes magyarságra” gondolok, de az észjárásomnak megfelelő nyelvezetre. Tele vagyok idegen szavakkal, amikhez szükségszerűen a fogalmak is idomulnak és idegenszerűek lesznek. Módszer? Legelőször is határozd el egész brutálisan, hogy eztán egyetlen idegen szót sem írsz le; tán még azt sem, hogy brutális.
április 1.
Ebben a könyvben minden kitűnő, ami alkalmas arra, hogy valamilyen művet tetszetőssé tegyen: a rím, a ritmus, a világos kompozíció, sőt még a könyv külseje, papírja, kötése (a rajzok nem) s a kölcsönvett dalbetétek és Kisfaludy-idézetek. Csupán maga a gyönyörűen feldíszített mű fogyatékos. Olyan benyomást tesz, mint egy kicicomázott éltes hölgy: arcának egyetlen mozdulatára megrepedezik a festék. – A romantikus játék rossz értelemben vett romantikus, operettszerű tableaukból áll, melyek között csak annyi az összefüggés, hogy nagyjából ugyanazok a személyek jelennek meg bennük, hogy ott életképre emlékeztető stellungba vágják magukat, fölmondják iskolás dikciójukat. Vidéki leányiskolák évzáró előadásán bizonyára nagy sikerre pályázhatnának. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmének történetét tárgyalja a mű, s a szerelem, illetőleg a nő mindenkori magasztos szerepét domborítja ki, miközben megismertet bennünket a tiszta magyar élet egypár kedves alakjával: Csukly Pepivel, a tréfás kedvű agglegény patvaristával, Lizával, az árva aggszűzzel (egy pár lesz belőlük), a joviális préposttal, a haszonleső idegen származású katonatiszttel. Az egészet Kisfaludy Károly (aki különben szintén szerepel) megírhatta volna, többi kasszadarabja után. Szerepel még a darabban Haydn, sőt Beethoven, sőt az utóbbi zongorázik is a színen. Vannak azonkívül még arisztokraták és arisztokratanők, akik pipiskedve lépdelnek, és csak úgy lehelik a bárgyúságot és a nyegleséget. Van azonkívül még egy várostrom pukkanásokkal és görögtűzzel, szerenád hárfával és magyar tánc sarkantyúval. Tehát semmi kívánnivaló nem marad. – Nem feledkezem meg gróf Batthyány Gyula rajzairól sem, amelyek a maguk ízléstelen álexpresszionizmusukkal kellően hozzájárulnak a mű szellemének kidomborításához. Bár egy-két rajza után azt a benyomást kapja az ember, hogy rajztudására való tekintettel tőle még lehetne várni valamit, ha valaki megfelelő szigorral figyelmeztetné tévedéseire. A művészet nem a formával való játékon múlik. Ugyanez vonatkozik a könyv költőjére is.
Július
már régen nincsenek. Talán sohasem is voltak, mert Jókai, Mikszáth s mások is üres dekórumnak tekintették a képviselőházban való szereplésüket. Az írói szemlélet és a képviselői kizárják egymást. Az író felülről nézi az életet, a képviselőnek alulról kell néznie. Az író összefoglalja a benyomásait s tudomásul veszi. A képviselőnek azt kell tudomásul venni, amit a párt akar. Más temperamentum, más lelkiség, más emberfajta a két típus.
– De maga miért nem lépett fel – mondja az író a vezércikkírónak.
Ez rezignáltan:
– Engem nem vesznek fel a listába… Én ellenzéki újságíró vagyok… Csak akkor lehetett volna valamit csinálni, ha a lap csinálta volna meg… A lap azonban nem mer semmit sem tenni, hiszen ellenzéki… Nekem az a meggyőződésem, hogy még így is sokkal többet lehetne tenni, mint ami van – de a vállalat anyagilag nem elég erős, ki elég erős a kormánnyal szemben? Én tíz év óta nem írtam meg egy sort abból, ami meggyőződésem… Naponta két-három cikket írok névtelenül, s ez az egy védelmem van önmagam ellen, hogy névtelenül írok… A névtelenség nem arra jó, hogy legalább megírhatom, ami bennem van, hanem arra, hogy nem szégyellem annyira magam: senki se tudhatja mi az, amit írok… Valahogy védi az erkölcsi megjelenésemet… Különben oly régen csinálom már ezt a kettős játékot, hogy fel kell morzsolódnom… Most elköltsek egy csomó pénzt s aztán megbukjak? Még ha megígérnék is, hogy nem tesznek semmit, akkor is kibuktatják az embert, mihelyt egy sógor, koma, unokaöcs – vagy párthívem – felbukkan… Nem újságírónak való ez a terület: mi ehhez nagyon gyámoltalanok és szenzibilisek vagyunk.
Augusztus
hol a tehetségük hiányára. Szép dolog, ha valaki tud írni, ha elhihetően ábrázolja a valóságot, ha történeteket és merész fordulatokat tud kitalálni; nem csoda, ha elveszíti a fejét és túlbecsüli magát. De micsoda kiapadhatatlan forrása az önérzetnek, a fölénynek és gőgnek, ha valaki mindezt nem tudja; milyen hatásosan dicsekedhetik az ember azzal, hogy unalmas, ellentétben a szórakoztató és sekély írókkal, milyen önérzetesen ismerheti be, hogy laposan és nehézkesen ír, ellentétben az ügyes szemfényvesztőkkel, milyen előkelő helyet vívhat ki magának az irodalomban, ha megveti az irodalmat és az irodalmi hivatottság összes ismertetőjeleit, milyen jól meg tud élni a nem létező tehetségéből, ha egy irodalomtól mentes, sőt lehetőleg irodalomellenes cél szolgálatába állítja. Magyarországon ma virágzik a nem-írók irodalma, amely legjobb esetben szórakozottan vagy szánakozva hárítja el a fantázia és a művészet minden szép és önfeledt termékét, de az is előfordul, hogy dühösen tiltakozik ellene, és állami beavatkozást, drákói rendszabályokat követel a fiatal költők ellen, akiktől még azt is irigyli, hogy éhen halnak… Milyen fenyegetően, milyen vészjóslóan nyújtja át penészes portékáit, hazaárulást szimatolva mindenkiben, aki nem szimulál elragadtatást. Hazánkban ma virágzik a nem-írók irodalma, aki harmadrangú regények publikumának született, ma regényt ír az elsőrangú regények meghunyászkodó publikuma számára; tisztes családanyák, a polgári középosztály hölgyei tollat ragadnak, és szabadon bocsátják a művészet mérgétől érintetlen tiszta lelkiismeretüket és nemes érzelmeiket. Apró gyöngybetűk tengerébe belefojtanak minden kezdeményezést, minden kritikát, minden szépséget. Felvirrad a kifogástalan érzelmek és sorozatos irodalmi kudarcok veteránjainak; régebben olyan kétségbeesetten tették le a szerkesztő elé a kéziratukat, mint a játékos utolsó pénzét a játékasztalra, remegve, hogy a krupié be ne söpörje. Azóta, úgy látszik, megállapodott a krupiéval. Aki tíz év előtt, hatvanéves korában nyugalomba vonult, ma, hetven évvel második ifjúságát éli, tehetséges kezdő, akit sok jóval biztatnak a kilencvenéves kritikusok. Kilencet dobó kuglibajnokok, tűzről pattant menyecskék, jótékony angyalok, vármegyék és országrészek legöregebb emberei nyüzsögnek ma a magyar irodalomban. Ami a hivatásos írókat illeti, a tejfelesszájú harmincéveseket és a kiforratlan ötvenéveseket, segítsenek magukon, ahogy tudnak.
Április 16.
Móricz Zsigmond a Forr a bor megjelenése óta sok olyan levelet kapott, amelyet vagy diákok írtak, s arra kérték, hogy győzze meg szüleiket, hogy ők nem kötelesek tanulni s érettségizni, vagy anyák írták, akik arra kérték, hogy tanítsa meg fiaikat, hogy a mai világ más, mint a harminc év előtti volt, s ma egyetlen kötelessége minden fiúnak, hogy szorgalmasan tanuljon és állást szerezzen minél előbb, de minél előbb.
Mit felelhet erre az író?
Ha titkos vágyakat szabadít fel az ifjakban s el nem titkolt rémületeket a szülőkben, mély sajnálattal nézi az eseteket, de nem érzi magát felelősnek. Az író őszintén mondja el, amit a természet törvényei munkálnak az életben. Elismeri egy fiatal embernek azt az érvelését, hogy a mai élet atavisztikusnak látszik előtte, mert fenntart olyan társadalmi berendezkedést, amelynek már ma sincs értelme s még kevésbé bízhatja rá magát a jövőben. De elismeri a szülők ijedelmét is, akik a gondolkodás megszokott törvényei szerint nézik a gyermekük sorsát, s nem tudják másképp elképzelni azok jövőjét, csak a kitaposott utak irányában. Mindennél nehezebb az új.
Az író azonban művészi pályára senkit sem csábít. Aki azzal a gondolattal indul a művészi pályára, hogy azzal pénzt lehet keresni, annak nyíltan feltárja a kétségbeesett helyzetet, ami itt ma van. De azt, akit belső elhivatottság visz ide s kész a fanatikusok őrült önfeláldozására, azt úgysem lehet megállítani az útján.
Az író költ: ez az ő cselekedete. Az élet cselekszik: ez az ő költészete.
Augusztus
Csaknem minden bekezdést a lap szélén kérdőjelekkel és türelmetlen felkiáltójelekkel kommentálva: erősen vegyes érzésekkel, néha szinte küszködve olvasom ezt a könyvet, noha harmincnégy fejezete közül egy sincs, amely nem támasztana bennem valami helyeslést, vagy ha gondolatit nem is, de legalább érzelmi visszhangot, főleg a könyv vége felé. Mintha ifjúkori ábrándjaim vádolnának patetikus hangon, dörögve és lelkes cikornyákkal, holott ezekből az ábrándokból máig sem tagadtam meg semmit, csupán a pátoszt és a cikornyát. Ma is hiszem, hogy a magyarság legnagyobb értékeinek letéteményese az a „döngő léptű” paraszt, aki néha valóban Szfinksz gyanánt mered a napba, hiszem azt is, hogy a talajvesztett individuumnak egy új kollektívum fölérzésébe kell kiteljesülnie, csak éppen a döngő léptet, a szörnyű képzavart utálom, s ezeket a tősgyökeres németből fordított szólamokat. Szalatnai Rezső könyve e szólamok mögötti dolgokról beszél, ezekről a kérdésekről, melyek megoldását a zagyva fogalmazások és így jól összezavart fogalmak legalább annyira veszélyeztetik, mint a politikai maradiság. Ezek a kérdések éppúgy kérdései voltak az előttünk járó nemzedéknek, akár nekünk, sőt nagy részüket ők fedezték fel. Nekünk kellett volna megoldani őket, ha közben nem kényszerülünk, hogy magunk is újabb és újabb kérdéseket fedezzünk fel.
Szalatnai könyve nem mond sok újat ezekről a régi kérdésekről, az újakról pedig még nem egész világosan beszél. De rokonszenves már az is, hogy beszél, megismétli a kérdést és még egyszer megismétli akkor is, ha körmondatai konokan egyre oda kanyarodnak vissza, ahonnan elindultak. Szalatnai világszemlélete irodalmi, és minden pontjában az Ady-nemzedékbe nyúlik vissza. Innen van lelkessége, humanizmusa, fajszeretete, de még szocializmusa is.
A Nyugat első nemzedéke magatartásában az volt lelkesítő, hogy a tiszta irodalom, irodalmi szabadság jelszavak egyes szavait külön tagolva minden vonatkozásban, társadalmiban és politikaiban is, magáévá tette. Ezeket a jelszavakat kaptuk mi örökségbe, sajnos, az egy irodalmat kivéve, csak szavakat. Mi lett abból a híres új Magyarországból, melyért a Nyugat küzdött, mi lett Ady – életes és ígéretes és szent – forradalmából, Móricz keserű, de reményteljes háborgó parasztjából, mi az igazi faji öntudatból, a szocializmusból, a tiszta szándékú és jogos harcból [– – –] Budapest szellemi hegemóniája ellen, amennyiben azt szelleminek lehet nevezni, vagy akár a kevésbé lelkesítő nemzeti öncélúságból? Szavakat örököltünk s még azokat is rejtenünk kellett. Amiket ezekből a mai utódállamok területére sodort a szél, azok legalább virágot hajthattak. De virágosan és díszesen is csak szavak. Szalatnai Rezső a régi lelkességgel idézi és ismétli őket, s nekünk már ezért a konokságért is hálásnak kell lennünk. Tán visszasodorja őket a szél, vannak is erre örvendetes jelek, s nem csak parafrázisok kelnek ki a magból.
Érzem, hogy lelkesen kellene beszélnem erről a könyvről, már csak az ügy érdekében is, mely nekem is ügyem, tüzes ifjúnak kellene lennem e hevítő igazságok hallatán, kipirult arccal kezet nyújtani a bátor társnak, amit meg is teszek, de csak azért, hogy közelebb vonva, kar karban, barátilag figyelmeztessem, vigyázzunk a szavakra, barátom; ne hangunkkal ragadtassuk el magunkat, attól legfeljebb berekedünk, hanem új igazságainkkal, s ha lehet, egy-két alkotással. Meghallgattalak, elfogadom nézeteidet, de ezekről nem te győztél meg, s nem tudom, ha már eleve nem vallottam volna őket, vajon te meggyőztél volna-e. Tüzes vagy és lelkes, de vajon nem többet érne-e, ha óvatos volnál és körültekintőbb? Olvastam tanulmányaidat Adyról, Tolsztojról, Beethovenről, kitűnő fogalmazványok, megannyi ünnepi beszéd, de ládd, ezeket én régtől-rég tudom s szívesebben vettem volna, ha a mondatok ragyogó fordulatai helyett a mondatok közt friss igazságok, új megállapítások csillogtak volna. Ha ez tüzel, akkor bizonyára nem írod úgy el magad, hogy Majakovszkijt többre becsülöd, mint Tolsztojt. Sem azt, hogy az utóbbiban „az analízis egyesül a szintézissel”, ami olyan közhely, hogy én már nem is értem. Ha a hangbeli szenvedélyességet a magyar maradiság ostorozására, a vidéki álmosság fölrázására, az új magyar értékek fennen hirdetésére használod, ott egyetértek veled, helyeslem, sőt készséggel segédkezem, legfeljebb arra figyelmeztetlek újból, hogy mi, a magyar nyelv szerelmesei, ne használjunk olyan kifejezéseket, mint „rosszul kilőtt állásfoglalás”, „kiélésnek írógépbe való diktálása”, amiknek semmi értelmük. Hasonlóképpen kerüljük az olyanokat is, mint „valóságrögzítés”, „összmagyar”, „társadalomdarab”, „korfelelősség és látszatvalóság”, amiktől – bocsásd meg az akadékoskodást – az én fülem csengeni kezd.
Lám, ilyen útra hajlik az én lelkességem, ha a magyarság értékeiről esik szó. Drága nekem ez a terület s szeretném minden sarkában minél tisztábbnak, míveltebbnek, kulturáltabbnak látni.
Szalatnai tanulmányainak legtöbbje napilapba készült. Mentheti ez a stílust? Nem ment ez semmit, ott sem lehet helye az ilyen keresetten pongyola stílusnak, mely mintha a gondolatot szolgálná, alapjában azonban csak önmagának tetszeleg, s ha indulatot kifejez is, a mondanivalóból többet takar, mint fölfed. A szerzőt tán magával ragadja, az olvasót csak elszédíti.
Hol kezdhetjük el és elkezdhetjük-e egyáltalában a magyarság népi értékeinek ápolását, ha legnagyobb kincsét, a nyelvet, a tiszta gondolatoknak ezt a ritka finom eszközét az ebek harmincadján hagyjuk?
Könyve második részében Szalatnai a marxizmus felé hajlik. A közös ügy érdekében itt is meg kell állapítanom, hogy erről is inkább hangos kijelentései útján értesülünk. Forradalmi lendülete elsősorban a kispolgárt sújtaná, amiben szintén irodalmi élmények rugóit kell keresnünk.
A menekvés útjain is mintha marxista irányt mutató táblák állnának, sajnos kissé kusza fogalmazásúak: „rátámaszkodás azokra a szociológiai elemekre, amelyek predesztinációs erővel hajtják ki a mai krízisből egész Európa sorsát” – ez az egyetlen vonal. De hogy a szociológiának, magyarul a társadalomtannak milyen elemei ezek – a magyarázat helyett csak ditirambikus kijelentéseket kapunk, tényt még kevesebbet.
Nagyjában elmondtam minden kifogásomat a könyv ellen, s most visszatérhetek arra, amivel kezdtem, hogy mindezek ellenére rokonszenves lélekkel, rokonszenves szándékkal és fogyatkozásaiban is rokonszenves lelkesítő könyvvel volt ismerkedésem. Épp ezért voltam szigorú hozzá.
november 16.
Egy Kassák Lajos szerkesztésében megjelenő lap legutóbbi száma cikket közöl, mely többek között személyemre vonatkozólag rosszhiszemű vádakat és oly kitételeket tartalmaz, amiket a Nyugat hasábjain nem reprodukálhatok. A cikkel kimerítőbben foglalkozni nem érdemes. A Nyugat augusztusi számában megjelent írásaimra vonatkozik, s aki ezeket fellapozza, úgyis látja, hogy itt tudatos ferdítésről van szó. Aki kérdéses verssoraimban nem veszi észre a gúnyt, az irodalmi farkassötétségben szenved. Prózám konklúziója pedig pont az ellenkezője annak, amit neki a cikk tulajdonít, melynek írója különben vádjait a besúgás konkrét formájába tudja öltöztetni.
A cikk írója és közrebocsátója tanult rágalmazó, illetve elszánt szellemi hamisító.
Augusztus 13.
A külföldön oly tragikus hirtelenséggel elhunyt magyar szépséget legutolsó fényképe orosz agárral ábrázolja, ahogy az előkelő fényképészek kirakataiban és a csontpapírra nyomott finom külföldi divatlapokban a hercegnőket látni. Az agár nemes feje a nézőre bámul, a híres szépség csak profilját mutatja, szeme szegénynek a bizonytalan messzeségbe réved, fáradtan és kicsit túlozva is talán az unalmat, ahogy ő a valódi arisztokratanők pillantását képzelte, bizonnyal tapasztalta is. Itt a képen sikerült is hasonlítania hozzájuk, ugyanaz a büszke hát, felnyúló nyak, a szokásosnál szinte észrevehetetlenül magasabbra emelt fő; a zárkózott és unatkozó mosoly tökéletesen azonos. Csak most, mikor a végzetes bukás lendületét a lapok és a rendőri tudósítások kiteregették, most véljük látni, hogy mégis mennyire külsőség volt mindez, hogy a híres és tragikus szépség milyen kétségbeesett erőfeszítéssel tartotta magát ott a magasban. Parvenü volt szegény, s tragédiája abban van, hogy erről maga sem tehetett. Parvenüsége olyan végzetszerű volt, akár a görög drámák hősnőinek végzete, elindították és nem volt megállás a legeslegutolsó csapásig, és ezt ő maga is tudta. Rövid életének nagyon is változatos története olyan, amilyet, lényegesebb vonásaiban durván megnagyítva, elriasztó példaképpen szokás állítani, a füzetes regényekben éppúgy, mint a legfinomabb eszközökkel dolgozó irodalomban. Mindkettőre egyformán alkalmas.
Proust tizenhat kötetben írta meg a franciák számára annak a furcsa, felemás társadalmi rétegnek vagy körnek lelki rajzát, mely kör magyar pandanjának életéről mi egyelőre csak társasági és rendőri tudósításokban értesülünk, s melynek igazi életéről talán nem is lesz hű képünk egy magyar Proust föltűntéig. Noha ez a furcsa világ, ami Proust hatalmas regényében csak Swann körül forog, és a valóságban sem számlál sokkal több szereplőt, mint a regényben, nálunk lassanként igazi társadalmi réteget képez, amelybe a gazdag polgárság egy része törvényszerűleg belepusztul. A polgárság fejlődésének felső határán kezdődik ez a világ, távolról valóságos Óperenciának látszik, tündérszigetekkel és halhatatlansággal, és valóban Óperencia is, elképzelhetetlen veszélyekkel, amelyen csak mesebeli óriások segítségével kelhet át, aki odáig jut.
Az a társadalmi réteg, amely Magyarországon a tündöklő béke éveiben odáig jutott, s elkápráztatva a tündéri képtől következő generációját, leányait és fiait nem egy esetben erre a légnemű világra nevelte, a fejlődés útján maga sem első generáció; átkelt maga is egypár Óperencián, és épp ez az, ami egy-két tagját megtévesztette. Nem egy képviselőjét elkápráztatta az iram, melyet hatvanhét óta megfutott és nem ismert többé határt. Külsőleg nincs is határ, legalább gyakran úgy látszik, mintha nem volna: a lélek szab határt. Az ősök erős és vállalkozó lelke az utódokban a legelső akadályra megtorpan, és minél magasabbra ívelt a fejlődés, annál nagyobbat bukik.
A vidéki gabonakereskedő-tárházak udvarán és a bérbe vett földbirtokon felnevelkedett generáció, amely apái kevésbé zengzetes neve helyett születésekor vagy később a honfoglaló nemzetségek és az Árpád-házi királyok neveit kapta, ezek a lelkesedő és friss Jenők, Bélák és Endrék még könnyen elérhették és el is érték, amiért lelkesedtek. A jövőt valóban végtelennek láthatták, vagy legalábbis remélhették, hisz fejlődők voltak, és hol állhat meg a fejlődés? Igaz, nem volt semmi, ami figyelmeztette volna őket, hogy ahova addig emelkedtek, az már kész keret, amit érdemes betölteni, ami Nyugaton, ha valamivel előbb is, kultúrát és rendszert alakított, annak történelmi hivatása volt. Nem, sokan közülük nem ismerték, de nem is akarták ismerni azt az állapotot, amit polgári korszaknak nevez a történelem, vagy legfeljebb a még magasabb rétegek szavaiból ismerték, és azokból csak azt tanulták, hogy az nem valami dicsőségteljes állapot, van annál magasabb is. Nem kötelességet tanultak, hanem további ambíciót. Polnay kegyelmes úr ifjúkorában még megmakacsolta magát és saját hajóját „Polacsek” néven járatta a tengeren. Ebben, bármily humoros is, volt valami hősiesség. Mindenestre több, mint azok verejtékezésében, akiknek már minden ambíciójuk az volt, hogy az effajta neveket, eredetükkel együtt örökre elfeledtessék. Ezekről beszélünk.
Mert a következő nemzedék ifjú Gáborai, Péterei és Tamásai, de főleg a leányok, már vívómester és lovászmester oktatásában nevelkedtek, angol nursszel, francia demoiselle-lel és fajtiszta orosz agárral jártak. Szórakozni fajtiszta arisztokratákkal jártak, ameddig a fiatalság sétálóideje tartott. Ők bizonnyal későbben is szívesen jártak volna, és nemcsak ifjúkori pajtáskodó alapon, hanem házastársi és rokoni kar karban is azokkal, akiken egy óperenciai tündérvilág varázsa lengett, de ez már nagyon kevésnek sikerült. Kevés volt az óriás, aki lovagiasan átvitte volna őket a tengeren, és ezért is járt némi ellenszolgáltatás. Az apák csalódtak, de nem vonták le a konzekvenciát, vagy ha levonták is, későn, mint a Párizsban most oly tragikus véget ért híres magyar szépség esetében.
A hajdan pionír apák bizonnyal gyermekeik útra indításakor is új hódításra gondoltak, tán épp tőlük várták valamennyi nemzedék munkájára a koronát, melyről szójáték nélkül mondhatjuk, hogy legalább ötágúnak kellett volna lennie. Szóval végeredményben munkát vártak tőlük is, akiket csak lovaglásra, nappali és éjszakai csatangolásra neveltek. Tán úgy képzelték, hogy ők is megadják gyermekeiknek mindazt, ami az induláshoz kell, lássák aztán ők a többit, boldoguljanak. Nem arra a munkára küldték őket, amit a történelem várhatott volna már tőlük is, nem történelmi munkára nevelték őket, hanem szökevényeknek, mert magukról is azt hitték, hogy csak szerencsés szökéssel kerültek oda, ahová kerültek. A történelem azonban csak kivételesen enged utat az ilyen felfelé futó szökevényeknek, a többséget visszalöki. Az új nemzedék gyermekei nem lettek grófok és grófnők, még grófi barátnőknek is tehetségtelenek lettek. S mivel másra mégsem volt képesítésük, már polgárok sem lehettek, nagyok éppoly kevéssé, mint kicsik. Kétségbeesett kapkodással még végigpróbálták azt is, ami e kettő között van, amihez, szerintük, igen jellemzően, csak fellépés kell, de ott is kudarcot vallottak. A pesti szépség, akinél szebben senki sem tudott étterembe bevonulni, előbb újságírással próbálkozott szegény, aztán a filmmel, persze a sztársággal. Újságírónak éppoly rossz volt, mint színésznőnek. Ahogy maga mondta, egyik se lehetett akkor jó, ő akkor már az égvilágon mindenből kinevelődött, már csak tanulság volt, riasztó példa volt, egyformán alkalmas a füzetes regényekbe és a prousti magasságú irodalomba, tán egy kicsit a szociológiába is, mely a társadalmi osztályok életét tanulmányozza.
De elítélni őt mégis éppúgy kispolgári fölháborodás volna, mint szentimentális hősnőt csinálni belőle. Ha voltak érdemei és fogyatkozásai, azok az övéi voltak, de sorsáról azt mondhatjuk, hogy eleve megpecsételtetett.
Augusztus 20.
A Tisza Kálmán téren is, a Városházán is Pest ünnepli a Gyöngyös-bokréta szereplőit; megtapsolja táncaikat, dalaikat, már a kivarrt ingek és kötények puszta láttára is kitör a taps, de az ünneplés elsősorban mégis magának a népnek szól. A busongó vagy pattogó magyar dalokat, melyek külön ízét csak most kezdjük igazán értékelni, az Opera kardala is elénekelhetné, s bizonnyal tökéletesebben énekelné, népviseletet láttunk már operettben is, a táncokat éppoly tökéletesen tudják a Testnevelési Főiskola hallgatói is: ezeknek az előadásoknak különlegessége és rendkívüli sikere, hogy a nép szerepel rajtuk, a hamisítatlan magyar nép. A gulyás valódi gulyás, a koppányszántói kanászok otthon igazi falkát őriznek, az öcsényi szüretelők igazánból is értik a szüretelést. Ez hát a nép. Az eredeti, a húsból-vérből való, melynek ez a város a fővárosa, melyet ez a város annyit hall emlegetni, de melyet, be kell vallania, csak hírből ismer. Kíváncsian, érdeklődve figyeli most, és egy kis büszkeséget érez, olyasfélét talán, mint az atya, szép gyermekei láttán. (Mert, már itt meg kell jegyeznünk, valóban meglepően szép ez a nép, ott a színpadon derül ki, hogy arcra is, termetre is milyen szép, elfogódott mozgásában is mennyi finomság és – előkelőség, férfias komolyság és érettség van.)
De érdemes volna megvizsgálni, miből is áll ez a büszkeség; érdekes kísérlet volna, ha meg lehetne csinálni, hogy a Városi Színházban oly lelkesen tapsoló vendéglátók mit is éreznek, mit is idéz föl külön-külön mindegyikben ez a népies fölvonulás? A színpadon ropog a csárdás, a közönség lábával veri a ritmust, helyeslően bólingat, jóakaratúan osztozik az örömben. „A nép mulat”, ez igazán mindenkinek csak megelégedésére szolgálhat. Hozzák az örömkalácsot, az aratók behozzák a fölszalagozott búzakoszorút, a rigmusmondók elmondják az ősi jobbágy rigmusát: hálát adnak a gazdának, hogy kenyeret adott és Isten áldását kérik az egész családra. Mosolygás ömlik el az arcokon: köszönjük szépen, viszont kívánjuk. A közönség, ha nem is csűrös-hatökrös gazdának, de jószívű házigazdának képzeli magát. „Hiába, ez a mi népünk…” hallom hátam mögött. Igen, megvendégeljük ezt a mi derék, jó népünket, s szívből örvendünk, hogy a napbarnított arcok csak úgy ragyognak a boldogságtól, a reflektorok vakító fényében.
Közhely volna már elismételni, amit a vidéki kúriákban és tisztaszobákban a vacsora utáni beszélgetések során változatlanul fölemlegetnek a fővárosi vendégek, hogy Pest csak az ország fővárosa, de nem a népé, s hogy a nép valóban csak vendégnek megy Pestre, különféle szerepek eljátszására… Ez igaz, de azt már nem lehet mondani, hogy Pest népe nem látja szívesen a vendégeket, és hogy rajta múlott, ha azok nem érezték itt magukat mindig úgy, mint otthon. Pestben megvolt a jóakarat, hisz magát a kitűnő Paulinit is Pest küldte vidékre. Pest hallgatta meg először Bartókot és Kodályt, pestiek követelik, hogy a rádióból is gyakrabban hallhassa őket a szakmányban csengő cigányzene helyett, melyet a rádió igazgatósága épp a vidék úri társaságai kedvéért húzat. Nem múlik el esztendő, hogy a pesti kritika ne fedezne fel egy-egy paraszt festőt vagy paraszt írót. Hogy ez a szívélyesség elég új keletű, hogy alig több tíz-húsz évesnél? Erről Pest sem igen tehet. Nem született magyarnak. Szellemisége ma is alakulóban van. Magyarságát főleg az irodalomból tanulta; a népiességet most tanulja újra.
Ha a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog a politikában is, írta 1847-ben Petőfi Aranynak, híres levelében, melyből az is kiderül, hogy milyennek szánta ő a nép szerepét az irodalomban és a politikában. Petőfi meghalt, s a népiesség így is úrrá lett az irodalomban. De ezt a népiességet már nem Petőfi vezette; de nem is Arany vezette. Petőfi epigonjai vezették, akiket legelőször Arany támadott, s akik úgy védekeztek e támadás ellen, hogy Aranynak is epigonjai lettek. Ők hódították meg a Kisfaludy Társaságot, ők hódították meg az Akadémiát, mindent meghódítottak, kivéve a költészetet és a népet. Ők vonultak be az akkor még német Pestre, nekik kellett volna itt a magyarság és a magyar nép szellemét képviselni és beoltani a város életébe. Lelkes aulikus főurak versenyeztek egymással a népiességben, méltóságos és kegyelmes közhivatalnokok űzték a népköltészetet; lakájaik őrizte csendben várták az ihletet, zengték a romlatlan mezei életet, a tiszta falut s annak hagyományos két rózsáját. Szerencsére a falu éppoly keveset tudott róluk, akár Pest.
De ők tudtak egymásról, s mit se Pest, se az ország nem tett meg, megtették ők maguk saját magukat nemzeti irodalomnak s egyben hivatalosnak is. Szerencse ha itt-ott még egy Vargha Gyula akadt köztük. (Vajda persze kozmopolita volt s így hívatlan, amit nem egyszer tudtára is adtak.) A vidék ott maradt, ahol Petőfi hagyta, Pest ment a maga útján. Megteremtette a maga szellemiségét, melyben be kell vallanunk, a vidék szellemének vajmi kevés szerepe volt. Kialakított egy nyelvet, melynek grammatikájába és szókincsébe több anyag került Ausztria tartományaiból, de még Párizsból is, mint a magyar provinciákból. A nemesebb irodalom persze lassanként visszatalált a magyarság igazi erejéhez és ez az irodalom Pesten virágzott; de egy város vagy ország szellemiségében maga az irodalom is csak egy rész a többi között. Szellemileg Pest külön világ lett; valóban külön ország az országban. A pesti polgár jobban érezte magát Styria parasztjai között, mint mondjuk, Bocsálapajtűn vagy Váralján, amelyek pedig természeti szépségben is nyújtanak annyit, mint Stájerország.
Milyen szellem uralkodik hát Pesten? Ezt nehéz volna meghatározni, de talán fölösleges is; ez a szó, hogy pesti, ma már éppoly fogalom, éppúgy jelent valami határozott külön dolgot, akár az, hogy fekete vagy párizsi. Ez a germán, zsidó, kis mértékben közhivatalnokká esett dzsentri és még kisebb mértékben népi magyar elemből alakult vegyület külön életet él, s minden új elemet azonnal befogad, ez bizonyítja, hogy határozott jellege ellenére is még mindig fejlődésben van. Ez a szellem friss és eleven, akár a párizsi; csipkelődő és tanulékony, de érzelmes is. A pesti humornak világhíre van. Nem véletlen, hogy Európa legjobb karikaturistái Pestről kerültek ki. Itt nevelődnek a legjobb riporterek is, de itt nőnek fel, bár magunk se tudjuk hol és hogyan, mindazok, akik a művészetek üzleti részét szokták intézni. Fényképezni is Pesten tudnak legjobban. A Párizsból Pestre került kabaré valóságos reneszánszon ment át, annyira emelkedett, amennyire ez a műfaj csak emelkedhet. De Pest koronázta költőfejedelemmé Ady Endrét is, vette pártfogásába mindannyiszor, amidőn csak kellett Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, hatalomnak ismerte el Osvát Ernőt. Sok minden megvolt benne, csak épp, ismételjük, a magyar népi elemből volt benne a legkevesebb. Sok kalandon ment át és nemcsak könnyedsége, de sokszor könnyűsége révén, sokszor „felült”, sokszor „megütötte magát”, míg érezni kezdte, hogy mindene van, csak biztos alapja nincs. Különösen észrevehette ezt az utolsó esztendőkben, amidőn kiderült, hogy a kultúra mégsem olyan nemzetközi és nemzetfeletti dolog, mint a háború kitöréséig méltán hihette az ember. Jó figyelmeztető lehetett a legközelebbi szomszéd és a legerősebb befolyás: a német civilizáció hirtelen pálfordulása is.
Mert minden kultúra elsősorban nyelvi kultúra és a magyar háromszorosan is az; milyen kulturális értékeket alkotott a magyarság azokon kívül, amiknek a nyelv az építőanyaga? Nyelvünk pedig, de nemcsak nyelvünk: szellemi és egész nemzeti életünkből minden, ami sajátos: népi eredetű. Irodalmi és szellemi életünk hőskora az a kor volt, amikor a szellemi élet a néppel testvéresedett, annak nyelvét próbálta beszélni, annak gondolatait találgatta és annak vágyát igyekezett szolgálni. S különös: ez tett bennünket európaivá is. Pázmány, prózánk élmestere, Petőfi, akiről azt mondhatjuk, hogy költészetünk fölfedezője volt, zenénk fölfedezői: Bartók és Kodály a néptől tanulták mesterségüket, mindazt, amivel a magyar határokon túl is számba kerültek. A nép állandóan készen volt arra, hogy adjon. Nem rejtelmes sugallatokat és karikásos ős zseniket, hanem egy kultúrát, a maga népi szellemét, melyet századokon át őrzött, s mely nélkül egy ország kultúrája sem lehet teljes.
A sok divatot látott Pest legelőször, most három éve talán, még az orosz Kék madár jó emlékével csábult Paulini kísérletét megtekinteni. Most már estéről estére zsúfolásig tölti Budapest legnagyobb színházát és kevesli, amit lát. Húsz éve Fedák Sári pattogtatta ostorát a színpadon, most valódi hortobágyi karikások pattognak a táncoló-daloló párok feje felett, és a siker épp akkora, mint húsz éve volt. Holott Fedáknak akkor is művésznek kellett lennie, hogy pattogtasson, a csikósoknak meg ez a mestersége. Épp az tetszik, hogy mesterségük közben látják őket.
De hát milyen az a népi szellem is, amelyről Petőfi oly lelkesen énekelt, s melytől ő annyit várt – még a politikában is? Édeskeveset tudunk róla, bár jellege ennek is van oly határozott, mint mondjuk a pestinek. Csak éppen megnyilvánulásai nem oly határozottak. Pest a népnek legtöbbször csak képviselőit látta, s mi tagadás benne, azoktól nem sokat tanult.
A népi szellem beburkolódzott, elmerült, akár az a ledőlt szobor, melyről Petőfi beszélt. A dalokat, melyeket most a Gyöngyös-bokréta jó értelemben vett műkedvelői énekelnek, mi frisseknek találjuk, bájosaknak, „a föld szaga érzik rajtuk”. Mosolygunk a bátor képzettársításokon, amelyek az eresz alatti fecskéről a menyecske kötőjére röppennek. Tudós folkloristáknak kellett jönniök, mint Vikár Bélának és Roheim Gézának, hogy megmagyarázzák: nem véletlen rímjátékról van itten szó, hanem egy nép költői virágnyelvéről, ahol minden szónak határozott jelentése van, melyet, sajnos, már maga a nép is alig ért. A csikó, például, melyen a kedves tovavágtat, a csárda, melyben a hűtlen szerető mulat, nem véletlenül sárga mindig: jelentése van ennek, s az ilyen homályos értelmű szavakból valóságos szimbolista szótárt lehetne még ma is készíteni. A táncok nemes tartózkodása, majd hirtelen fellobbanó eszeveszettsége, mely szinte forgó dervisekké varázsolja a párokat: mindez egy mély szellemiség még megfigyelhető külső jele; egy szellemiségé, amelyet mi csak sejteni tudunk. De ha a népművészet szimbolikája elsüllyedt is, a szellem él, és ezt a népművészeten kívül más módon is megismerhetjük, és ez a fontos.
A gyöngyösbokrétát és pártát persze Paulini hívei is csak pesti útjukra teszik már fel, és a párnatáncot se járták még sehol másutt oly gyönyörűen, mint itt a színpadon, s azzal a sejtéssel sem kisebbítjük tán a szereplők érdemét, hogy a táncok jó részét maguk is úgy tanulták be: otthon már ők sem ilyeneket táncolnak. Dehát a pestiek sem élnek egészen úgy, mint a színházban látni. Két nép ismerkedik itt, mutogatja egyik a másikának azt, amit vagyonából talán nem is legértékesebbnek, de legmutatósabbnak tart. Ide a folklorista sem azért jön, hogy valami újdonságot találjon, hanem, hogy népet lásson, népet és azt, hogyan hordja ez a nép ősi kincseit és díszeit.
Eredménynek és örülnivalónak persze kevés volna ez a színházi találkozás. Szerencsére van komolyabb okunk is arra, hogy a magyar vidék és főváros barátkozását reménnyel köszöntsük: a közeledés évek óta tart, s ezek az esték csak ürügyek barátságos tüntetésre. Pest komoly zenei életében régóta nagy szerepet játszik a magyar népzene (melyről egyik konzervatív folyóiratunk nem is rég oly lebecslőleg cikkezett), divatja van a magyar díszítő motívumoknak, az irodalmi művek közül az utóbbi években már majdnem annyi szól a vidék szelleméről vagy a vidék szellemében, amennyi azt a lakosság számarányában is megillethetné. Új költészetünk egyik iránya határozottan népies, olyan értelemben, ahogy Petőfi értelmezte ezt a szót, de anélkül hogy Petőfi-epigon lenne. Amiből persze még nem következik, hogy hivatalos irodalmunk, mely ma is még a Gyulai-féle népies nemzeti irányt követi, Tamásit vagy Erdélyit beinvitálná az Akadémiába. Az Akadémia szerencsére erről az irányzatról nem tud semmit. Elég, ha majd Pest és a vidék fog tudni róla.
A legnagyobb testvéresítő erő, természetesen, mégis a közös sors, amelyen rendszerint közös nyomorúságot kell érteni. A történelem ezzel az erővel szokott nemcsak néprétegeket, de egész nemzeteket is egyesíteni.
A vidéknek, sajnos, semmi oka sincs már oly irigykedően nézni a városi lakosságra, mint a háború előtt, s Pestnek sincs oka az irigységre a falusiak ellen, mint a háború után. Mindnyájan nép vagyunk, egyformán küszködők és istenadták. Pest nem házigazda módjára fogadja a falusiakat. Testvéreket sejt bennük, szövetségeseket s a bajtársakat, amely szó, hogy ízelítőt adjunk, nem a baj-t hordja gyökerében, hanem a pajk-ot, amely a Don-vidéken még gyermeket jelentett, ahogy a finn nyelv és a mi pajkos szavunk is bizonyítja.
Ha a nép uralkodni fog a költészetben – költészeten bizonnyal Petőfi sem csupán verseket értett, művészetet értett, vagyis szellemiséget és kultúrát. Pest tapsol a népművészetnek és a népnek tán még jobban, mint a művészetnek. Egy-két ilyen találkozás és talán a nép is kezdi majd magát otthon érezni Pesten, legalábbis az idei Gyöngyös-bokréta szereplői a legjobb emléket vihetik haza. Megőrizhetik a fogadtatás melegségét s emlékezhetnek rá, ha a pestiek is fölkeresik őket egy-két mondanivalóval. S végül olyan hangulatban fog megesni a találkozás, nemcsak a Tisza Kálmán téren, de az Országház téren is. Az Akadémiára, úgy hiszem, egyikünk sem helyez különleges súlyt.
November 5.
Bevezetésül egy rövid kis kimutatást, minden magyarázat nélkül. A Baranya megyei K.-i és M.-i községben, a református egyház anyakönyve szerint 1863-tól a mai napig az alábbi volt a születések száma:
1863 . . . . 38
1873 . . . . 27
1883 . . . . 27
1893 . . . . 24
1903 . . . . 23
1913 . . . . 17
1923 . . . . 9
1925 . . . . 5
1931 . . . . 3
1933 . . . . 2
Ez a kimutatás még a jobbak közül való.
A falvak teljes lakosságának száma azonban általában nem sokat csökkent; vannak falvak, melyekről a hivatalos statisztika egyenesen gyarapodást állapít meg. A kipusztuló – és milyen ütemben és milyen testi és lelki szenvedések közt pusztuló! – ősi magyar települők helyét új települők foglalják el.
*
E minden képzeletet felülmúló pusztulás kérdésének, melyre már egy-két vármegye egészen ráment, s melyre, ha így megy tovább, rá fog menni az egész Dunántúl, e kérdésnek, ismétlem, sok kényessége és veszélye közt legnagyobb veszélye, hogy elkerülhetetlenül meg-megsúrolja a nemzetiségi és kisebbségi kérdést, mely a mai szétdarabolt magyarság legérzékenyebb pontja. Megértem azokat, akik húzódoznak „bolygatásától”, – a mi nemzetiségi politikánkat éber szemmel figyelhetik, akik kormányzása alatt nekünk is vannak kisebbségeink. Megértem, ha nem is a helyeslés megértésével, azokat is, akik ezt a veszélyes helyzetet kellő pillanatban oly fennen hangoztatják, sőt revolver gyanánt a nemzet mellének szögezik. Holott, arról nem is beszélve, hogy boldogok lehetnénk, ha a mi magyar kisebbségeink anyanyelvüket és nemzetiségüket illetően olyan helyzetben élnének, olyan pártfogásban, támogatásban és kedvezésben részesülnének, mint éltek és részesültek nálunk századokon át a német anyanyelvűek, mondom, minderről nem beszélve, a kérdés bolygatásánál elsősorban nem is a nemzetiségi kérdés hagyományos szörnyei bukkannak napvilágra, hanem egész más specieshez tartozó szörnyetegek, melyek most az ismeretlenség homályában pusztíthatják oly eredményesen a magyarság törzsét.
De még ha a nemzetiségi kérdést bolygatnánk is! Túlzott óvatosságból csak azért, hogy jó fiúként mutatkozzék, hagyhatja egy nép, hogy miközben példás magaviseletet tanúsít, legértékesebb tagjai s legszebb területei az ebek harmincadjára kerüljenek?
Íme, valóban, milyen szeszélyes ez a kérdés, hogy kell vigyázni még a hangra is, ha róla szólunk! A lehető legnagyobb tárgyilagossággal és szinte nem is magyar szempontból, hanem csak az általános emberi szempontból akartam beszélni s íme, ebek harmincadját írok, ami máris halálos sértés lehet, mert hisz azok a területek nem a vámszedők kutyáinak jutnak, hanem derék és szorgalmas nemzeteknek, akikre semmi okom sem lehet neheztelni. Nem is neheztelek rájuk, bocsánatot is kérek tőlük; engem nem az ő aránylagos boldogulásuk és fejlődésük nyugtalanít, írtam legutóbb, hanem a magyarok széthullása és pusztulása.
Ezt szeretném most is és mindvégig hangsúlyozni. Így talán sebek okozása és gáncsok szenvedése nélkül léphetünk a kérdés következő fokára, ahol a kérdés tulajdonképpen kezdődik, s ahol már nem is a mi németjeink érzelmeiről van szó, hanem a nagy német egység érzelmeiről, amely hol a Habsburg jogar alatt egyesül ránk nézve oly veszélyes egységgé, hol a kampós kereszt alatt, s amely Ignotus múlt heti kitűnő cikke szerint „ezer esztendőn át természetes támasztéka volt az Európában alakult magyarságnak nyugat felől”.
Mondom, már nem a hazai nemzetek érzelmeiről van szó, akiknek magyar voltában már csak azért sem lehet kételkednünk, mert hisz, ha a származást tekintjük, ha nem is a legjobb, de a leghangosabb magyar fajvédők az ő soraikból kerültek ki. A nagy német egység érzelmeiről és törekvéseiről van szó, mely Ausztriával vagy Ausztria ideiglenes megkerülésével is igyekszik geográfiailag is egységbe tömörülni (az egységet nem is Bécsből szövik, hanem Münchenből, Stuttgartból és – Berlinből) és a nyugati kudarc után igyekszik jobban kelet felé tömörülni. Ennek az egységnek érzelmeiről van szó, mely nem igen törődik azzal, hogy például a hazai németek mennyire vallják magyarnak magukat. Ő a németben – németet lát, a dunántúliban csak úgy, mint a Pest környékiben vagy az erdélyi szászban. Ilyen minőségükben számít rájuk és üzenget nekik, ami ellen eddig még semmi kivetnivalónk nem lehet. A történelem fejlődése a nemzeti egységek föltartóztathatatlan kialakulása felé vezet, és ezt Berlinben is jól tudják. „Mi jó magyar hazafiak vagyunk, de nem feledhetjük és nem is akarjuk feledni, hogy Goethe és Schiller nyelvének kultúrközösségébe tartozunk” – mondta nem is rég a hazai német kisebbség egyik vezére. Berlinben tudják, hogy ez a fura mondat, ha ma jelent is valami homályosat, ötven év múlva fából vaskarika lesz.
A nyelvi kultúrközösség az egyetlen eleven és ható közösség, mely az országhatárokon túl is él és hat és előbb-utóbb lemorzsolja az országhatárokat is. Mit szólnánk, ha mondjuk, a dobrudzsai bolgárok kijelentenék, hogy ők lángoló román hazafiak, de egy időben jó bolgárok is? Vagy ha akármelyik utódállam magyarjai mondanának hasonlót?
Képzeljük el, amit elképzelhetetlennek tartunk, hogy a nagy német egységnek sikerül első terjeszkedő ábrándja és lenyomulhat az ukrajnai német népcsoportig a híres korridoron át, amelyet Ausztria, a Dunántúl, a Bácska, Erdély német szigetein, illetve nem is szigetein, hanem hosszú földnyelvén át vezet, s amely „máris készen áll” s csak a jelt várja. A német fennhatóság alá kerülő németek tiltakozni fognak, hogy Németországban élnek? Elképzelhető ez? Elképzelhető, hogy tűzön-vízen át és továbbra is lángolva Szent István birodalmához fognak ragaszkodni? Halljuk-e ragaszkodás hangját az erdélyi szászok körében? Kínos és kegyetlen kérdések ezek, de szembe kell néznünk velük.
Az igazi veszély tehát a magyarságra nézve, melyet én csakis a magyar nyelvvel és azzal a kicsinyke, esendő kultúrával tudok azonosítani, amit magyarnak nevezhetünk, nem is az egyke (hisz tudom, hogy népet nem a kvantitás, hanem a kvalitás tesz naggyá), nem is az utcaszámra elnéptelenedő dél-dunántúli falvak. Ha ezekbe más vidékről magyarok szüremelnének be (például a Tiszahátról, ahol majd még egyszer akkora a népsűrűség, mint a Dunántúl), akkor semmi ok sem volna az aggodalomra. A veszély, amit első cikkemben kiemeltem, s amely persze csak reánk magyarokra veszély, hogy az elnéptelenedő területeket a derék és szorgalmas németek foglalják el, akik tán maguk sem tudják, hogy olyan áramlat előőrsei, melynek történelmi célja a Dunántúl leszakítása az országról, arról a Magyarországról, melynek más vidékein a magyarság a túlnépesedés miatt van halálra vagy kivándorlásra ítélve.
Ez az áramlat történelmi, s ezért ha akarna sem ismerhetne kegyelmet. Nem támaszték a magyarság mögött, hanem évszázadok óta hol halkabban, hol vadabbul csapkodó tenger, melynek szirénei sem hiányoznak. Mi volt a magyar történelem az Árpádok óta egész addig, míg külön Magyarország volt, amíg el nem vesztettük a harcot és az országot? Harc a Henrikekkel és Ferdinándokkal, azután pedig összeesküvés és fölkelés a Lipótok és a kifogyhatatlan Ferdinándok ellen. De ez már talán politika is, amelyhez nincs közöm, amelyhez nem is értek. Csupán a veszélyt látom, de ha a mai viszonyokat nézem, be kell vallanom, hogy a mentéshez sem értek. Mit tagadjam, én a helyzetet reménytelennek és kétségbeejtőnek látom. Egy történelmi áradat ostromol egy területet, mely nem is akar ellenállni. Egy öntudatlanul is céltudatos, megszervezett és egyre szervezkedő egység kél versenyre egy széthulló, semmi belső közösségbe nem tartozó néppel. Nem a legfontosabb oka, de ez is egyik oka az egykének és a pusztulásnak. Egy magára hagyatott nép pusztulásának, amely faj és nép mivoltában már bele is törődött a pusztulásba, amely nép kérdőleg néz, ha azt mondják neki: Magyar vagy!
*
Mihelyt megtudtam, hogy ezekből a jegyzetekből könyv lesz, megbénult kezemben a toll. Ennyire nem tudok közönségnek írni, ennyire nem bírok el semmiféle szerepet. Ha máskor soha, de írás közben csakis egyszerű ember akarok lenni. Ennyire nem bírom az érdeklődés szuszogását a nyakamba. Aztán egyszerre vad dolgokat akartam papírra vetni, mindent, ami a „bögyömben van”, a véleményemet. Ez is szerep lett volna, a legripacsibb. Szóval megint megérkeztem, innen is mehetek tovább. A hátralévőt csak úgy tudom elvégezni, ha új célra találok, ha a befejezés tulajdonképp kezdet.
*
Hazám napilapjai kölcsönösen az ügyészséget küldik egymás nyakára, egymás anyagi alapjainak megszüntetését követelik, s végső szellemi érv gyanánt egymás közrendészeti letiltását. Nem is sejtik, hogy ez egyszer mennyire a közóhajt fejezik ki. Teljesíteni kellene kívánságukat, valamennyiét.
*
Huszonnégy éves voltam, amikor először írói tiszteletdíjat kaptam, körülbelül tíz pengőt (még koronában), három versért, egy kis folyóirat szerkesztőjétől, akivel azért érintkeztem, mert tanítványokat szerzett. A következő számban megjelent versért is tíz pengőt adott át. Megéreztem, hogy az összegnek csak egy része tiszteletdíj, a nagyobbik fele könyöradomány, elpirultam, a szégyenkezéstől szólni sem tudtam, a lépcsőházban fél óráig vergődtem, hogy mit tegyek. A szerkesztő jóakaróm volt, jóbarátom is, már amennyire én a köztünk lévő korkülönbségen, társadalmi és vagyoni különbségen át-átvergődtem, nem sérthettem meg a visszautasítással. Addig, ha homályosan is, úgy terveztem, hogy irodalomból fogok élni, igen szerényen persze, de azzal a kárpótlással, hogy közben mégis az irodalomnak élhetek. Ott, a József téri ház sötét lépcsein ereszkedtem le a valósághoz, s jöttem rá, hogy irodalomtól, vagy irodalom révén soha egy fillért sem szabad remélnem, ha lelkem függetlenségét s még inkább érzékenységét meg akarom óvni. A levegőben úszó, s így az én kezem ügyébe is könnyen eső eszmékkel egykettőre megerősítettem álláspontomat: a kapitalizmusban az író csak rab lehet, ha személy szerint is íróként lép be a társadalomba; író csak társadalmon kívül lehetek. Épp ezért testileg be kell oda lépnem: nem írói munkával kell kenyeremet megkeresnem. 1927-ben történt ez. Fél év múlva – épp szerkesztő barátom szíves segítségével – hivatali állást sikerült szereznem, havi százhúsz pengőset, (öt év alatt kétszázra emelkedett). Reggel nyolctól délután háromig dolgoztam ott, este továbbra is tanítottam, mert a Lehel utcai szomszédok előtt szégyelltem, hogy anyám még mindig varrni járjon.
Január 14.
Julien Benda, aki az Írástudók árulása című könyvével lépett Claudel, Verhaeren, Romain Rolland mellé azoknak a francia íróknak nem kisszámú sorába, akiknek a francia határokon túl nagyobb tekintélyük s főleg visszhangjuk van, mint a határokon belül, új könyvet írt, olyat, melyre már maga is több visszhangot vár a határokon túlról, mint innen. A könyv tulajdonképpen egyetlen nagy beszéd, Discours à la Nation Européenne, ahogy a címe is mondja. A beszéd célja, az oldalanként ismétlődő kifejezés szerint: faire l’Europe, megteremteni Európát. Lerombolni a nacionalizmus politikai és szellemi határait s egyesíteni Európa (egyelőre csak Európa) valamennyi nemzetét egyetlen nagy közösségben, mely a humanista filozófusok alapelveire fog támaszkodni, melyekből ő maga, Benda is kiindult. Ragyogó világossággal és logikával megírt álmában ennek időszerűségét és sürgősségét hirdeti. Soha jobbkor.
Ezzel persze ő is tisztában van, nem áltatja magát, tudja, hogy Európa népei soha jobban nem szakadtak és nem idegenedtek el egymástól, mint épp napjainkban. De ami a politikusnak és szociológusnak akadály, a filozófusnak épp az kiindulási pont, point de repère, sőt ösztönzés. „A béke nem a háború hiánya, hanem a lélek erejéből születő erény” – Spinozának ezzel a vallásos mondatával kezdi s választja el büszkén magát azoktól – akiknek úgyis hiába beszélne. Ő Európa szellemiségének beszél, azoknak a szellemeknek, akik a gondolat erejével felül tudnak emelkedni nemzeti határaikon. Ne értsük őt félre. Nem azt mondja, hogy ezek a szellemek már fölül is emelkedtek; a baj magja, hogy egyáltalában nem emelkedtek felül (ez volt ellenük a vád az Írástudók árulásá-ban is).
De képesek arra, hogy emelkedjenek, s ki-ki magával vigye nemzetét. Ők az Európai Nemzet, akiknek dicső eleik voltak, s akikre most a jövőcsinálás nagy és sürgős feladata vár. Az ősökről Benda merész geneológiát rajzol.
Az Európai Nemzet ősei nem a nemzetek, mert azok azzal, hogy egymás ellenségei voltak, eklatánsul ellenségei voltak a nagy egységnek is; Benda a történelemnek azokat a nagy kísérletezőit vállalja az Európai Nemzet előfutáraiként, akik már akkor egyesíteni akarták Európát, mikor az, minél jobban kényszerítették, annál kevésbé akart egyesülni. Benda, aki sokban hegeliánus, tudja, hogy akkor Európa még nem egyesülhetett, át kellett előbb mennie a tökéletes szétszakadás keserű leckéjén. Mégis ezeknek a nagy kísérletezőknek vállalkozását, szívósságát és rögeszméjét állítja példaképül a mai írástudók elé, akiknek legtöbbet kellett okosodniok a keserű leckékből.
Kik akarták Európát? Kétségtelenül Európát akart már Justinianus, azt akart Nagy Károly is, Rőtszakállú Frigyes is, az Egyház is azt akart. Mért nem lett mégsem Európa? Talán mert a vállalkozók maguk sem tudták, mit akarnak. Nyelvünk finom árnyalatával nem Európát akartak, hanem Európát akarták. Akik az ókorban az egységesítéssel foglalkoztak, azok azt nem Európa kedvéért akarták, hanem csak a magukéért; hódítók voltak; nyilván zsarnokok voltak és nem européerek. A nemzetek tőlük akartak szabadulni, mikor egymástól elszakadtak.
Benda azonban mégis inkább értük lelkesedik, mint azokért, akik láncaikkal együtt a gyönyörű keretet is összetörték. Zsarnok volt Attila is (akiről Benda nem emlékszik meg), az volt Dzsingisz kán is, akinek bizonyára szintén voltak tervei Európával, az átmeneti leégetés utánra. De nem valószínű, hogy az ő Európájuk, a leggyönyörűbb egységben is – Európa lett volna.
De Benda csak a békét látja, s annak is csak fogalmát. Bizonyos, hogy sem Nagy Károly, sem V. Károly alatt, akik Európa háromnegyed részét birtokolták, a kis népek nem ránthattak oly könnyen kardot egymás ellen, mint például Napóleon óta, „akiben Nagy Károly éledt újra”. De vajon Vilmos császárban nem éledt volna újra?
Benda tehát majdnem olyan elfogultan nézi a történelmet, akár a nacionalista történetírók; különbséget köztük csak azon az alapon tehetünk, hogy melyikük álláspontja emelkedettebb. Benda vindikálja ezt az elsőbbséget: az igazságot fölébe helyezi a nemzetnek. Ennél merészebbet írástudó valóban nem tehet.
Ez az igazság persze csak az abszolút igazság lehet, melyben Benda vallásosan hisz. A pontosabb meghatározás helyett rögtön át is tér arra, hogyan kell ezt az igazságot szolgálni, bizonyára abban reménykedve, hogy a gyakorlat minden teóriánál ékesebben fogja megmutatni: milyen az az igazság. Az igazságtalanságokra mutat rá, melyeknek a mai Európa igazán nincs híjával.
Könyve ettől kezdve már inkább használati utasítás: hogyan lehetünk apostolok és – mártírok? Igen könnyen.
Először is a Római Birodalom nagy kísérletének felidézésével. Annak a hatalmas egységnek visszavágyásával, amely után sose szűnt meg a sóvárgás, s melynek igazi halotti levele csak 1806. augusztus 6-án kelt, mikor II. Ferenc lemondott római császári címéről. Erre a hajdani egységre függesszük tekintetünket, s ne büszkeséggel, de gyásszal emlékezzünk minden napról és eseményről, mely ezt az egynyelvű, egyjogú birodalmat darabonként azzá tördelte, ami napjainkban. „Minden nemzet irodalomtörténetében van egy fejezet, mely ezt a címet hordja: A nemzeti irodalom fölvirágzása, melyben a könyvíró bámulatra és csodálatra buzdítja a tanulót” – fájlalja Benda, ahelyett hogy a veszteségen siránkozna, mellyel ez a felvirágzás járt. Benda, persze, nem a költészetre, csak a gondolatra gondol, mely valóban arra a sorsra jutott, hogy ettől kezdve a népek, mivel „gondolataikat nemzeti nyelvükön fejezték ki, azt hitték, hogy magának a gondolatnak is van nemzetisége”. Az irodalom elválaszthatatlan a nemzeti nyelvtől? Benda kétségbe vonja, hogy az irodalom igazi értékei (egy Racine-tragédia szerkezeti tökéletessége, egy Goethe-versben rejlő igazság) jellegzetesen nemzeti értékek. De ha így volna is! Európát csak az értelemre lehet felépíteni s nem az érzelmekre. „Európa inkább tudományos lesz, mint irodalmi, inkább intellektuális, mint érzelmi, inkább filozófiai, mint festői.” Európa vagy komoly lesz, vagy nem lesz. „Választanunk kell: megteremtjük-e Európát, vagy örökké gyermekek maradunk.”
De nem csak itt kell választani. Meg kell tagadni az egész 19. századot, a nemzeti és fajtudat álhumanizmusának földicsőítését. Bossuet amellett érvelt, hogy a hazafiság a felebaráti szeretet egy formája. Renan híres tanulmányában a nacionalizmusból szinte egyedül csak azt a mozzanatot emeli ki, mely által az ember embertársaival testvéri érzelmekbe, érzelmi hasonlóságba kerül. Benda szerint ezek a lélekbúvárok megfeledkeznek arról a mozzanatról, mely ezeknek a testvéri érzelmeknek határt szab, s azokból az emberek jelentékeny részét többé-kevésbé kizárja.
E korlátok és érzelmi határok megszüntetését, vagy ha úgy tetszik: végtelen kiterjesztését az írástudóktól várja. Egy új moralitás megteremtését írja elő számukra; azaz nem is megteremtését, csak fölidézését, mert a morál, amit ő hirdet – az egyénnek (a nemzetegyénnek is) lemondása önmagáról, a véges, a külön és a reális háttérbe szorítása a végtelen, az isteni, az absztrakt javára – megtalálható a kereszténység erkölcstanában is.
Valóban, új dolgot Benda nem sokat mond. Könyvének igazságait ragyogó dialektikája teszi elevenné s az a racionalista pátosz és elfogulatlanság, mely, hiába, a franciák sajátja! Csak francia írástudó képes arra a biztonságra, hogy mindenfajta nacionalizmust, s mivel az esik legjobban keze ügyébe: a francia nacionalizmust is ostorozva, a jövő egység közös nyelvéül szemrebbenés nélkül a franciát ajánlja s bebizonyítja, teljes sikerrel, hogy erre a feladatra múltjánál, szerkezete világosságánál és logikájánál fogva az a legalkalmasabb.
Az igazság ereje csak a gyakorlat közben derül ki; Benda igazságaié is akkor világlik ki, ha majd a nemzeteknek lesz erejük magukra alkalmazni. Mi magyarok egy-kettőt máris kipróbálhatunk.
Magyarországról a könyvben gyakran esik említés. A legutolsó a nemzeti igazságok fonáksága kapcsán történik. Benda kifejti, hogy a határok közé szorult igazság természetesen nem lehet többé abszolút, s így semmi nyugalmat nem adhat. A pereskedő felek közül a kard ítéletét csak a győztes fogadja el, a legyőzött soha. Példát is említ. „A magyarok – írja – fővárosuk díszterére állították »igazságtalanul« elragadott tartományaik szobrát”, holott ezeket a tartományokat olyan háborúban vesztették el, melynek kitörését teljes szívvel üdvözölték s melynek döntésére örömmel rábízták magukat.
Mit felelhetnek erre a magyar írástudók? Babits Mihály, akinek gondolatvilága és írástudói álláspontja is már akkor sokban megegyezett Bendáéval, mikor Bendáról még nem is hallhattunk, adta meg erre a feleletet, jó tíz éve versben s most prózában is. „Benda érvelése kétségtelenül minden nacionalizmus belső ellentmondásainak egyikét leplezi le. Amennyiben szavai igazak, nem a magyarokra, hanem a »nacionalistákra«, ami mégse mindegy.”
Ha az Európai Nemzet-ben a nemzeteket az a szellem képviseli, amit az írástudók testesítenek meg, a háborút a magyar nemzet nem üdvözölte „teljes szívvel”. Egyáltalában nem üdvözölte. Ha utolsó nemzeti dicsőségünk lesz is, ezzel még elkérkedhetünk: a háború alatt, se elején, se a végén, nem akadt egyetlen magyar írástudó, aki a fegyver jogát énekelte. Mi nem mondtuk, hogy: döntsön az erőszak. Ami szellem Magyarországon volt, az a legnagyobb veszélyben is kitartott az Igazság mellett, s ezért van most abban a szomorúan szerencsés helyzetben, hogy joggal hivatkozzék rá – Bendával egyetemben.
Január
nem csak nálunk folynak viták. Most kerültek napfényre Lamartine ama levelei, amelyekben eladósodva s aláírásokat gyűjtve Amerikát próbálja fantasztikus terveibe belevonni; s ezekhez a levelekhez fűzi Marcel Prévost a mai helyzetre vonatkozó megjegyzéseit. Szerinte az írómesterség sose jelentett vagyonszerzési módot; viszont a mai állapot – legalábbis Franciaországban – sok tekintetben jobb a réginél. Párizsban például egy háromszáz estés darab, egy ötvenezer példányos regény, egy százezer frankos filmtéma nem tartozik ma sem a ritkaságok közé. Amellett az újságok egyenesen keresik a kéziratokat, ami, igaz, a könyv rovására s a magasabb irodalom határozott kárára történik; s Prévost ki is mondja nyíltan, hogy a francia átlagregényt minőségben a zsurnalizmus süllyeszti le. Ha egy mai Lamartine hirtelenében tönkremenne, Prévost szerint nem kéne néki Amerika segítségéért esedezni; bármely lap hozná a verseit, magas előleget adna egy megírandó regényére, „lekötné” ifjúkori emlékeit, esetleg, rendes fizetéssel, kritikai rovatot ajánlna néki. Mindez még nem jelenti azt, hogy az írói pálya jól fizet; de legalább a válságnak megvan az a jó oldala, hogy a hamis hivatásokat – amelyeket sokszor csak a kereset reménye csábít – távol tartja az irodalomtól.
Január 29. Kedd
Találkozás nem a Pozsonyban, mert hátha ott épp a Nyugatosok is összegyűlnek, hanem a Délivasút kávéházban. Vita az ifjúság kiáltványáról. Németh és Zilahy konceptusaiból Lőrinc és én összeállítottunk egy újat. (Lőrinc vallomása.) Féja: Mért csak a nagybirtok ellen? És a tőke? – Én: Helyes. De meg meritek-e fogalmazni ez ellen a konkrétumot: sztrájkjog, munkabér stb. A Válasz.
Január 30. Szerda
Németh Imre és felesége kijönnek (hóvihar) délután. K. akar velem még ma este beszélni. Tréfa az asszonyokkal. N. L. jelleme és felfogása a „korlátozott életről.” N. I.-né. Szerény, de kardos? Este K.-nál. A lakás. Hunfalvy utca, a hatalmas kutya. Inas. A lakás. Hatalmas szőnyeg alatt pamlag. Képek, közepesek, de Kandóé szép. (Istokovits?) Az asszony. Magas, hallgatag, „disztingvált”, közvetlen. A fiú, Ortutay. Kandó és N. L. már ott vannak. Beszéd. Reformmozgalom. K. félrehív. A rádióba behívna. „Előfeltételek”. Őszinte beszélgetés, mindent elmondok. Tudja, hogy le voltam tartóztatva. Miért? Szerkesztőség, egy cikk Adyról, Sándor Pál. (Nem Madzsar.) Akik nem tartanak N.-nel. Elmondom (magamtól) a Halálbüntetés elleni ügyet. Megköszöni a nyíltságot. Benyomásom: rokonszenvesnek talál, de megbánta a kísérletét, nem fog kockáztatni. Anyagiak: ötszáz p „életstandard”. Meg fogja vizsgálni az ügyet az igazgatóságnál, és majd értesít. Ez lesz az ürügy, hogy visszautasítsa, azaz visszaszívja tervét. Ő nyílt „magyar úr”. Meglátszik, hogy katona volt. Energikus gesztusok; de ugyanakkor naiv. Érdeklődő, de céltudatos is. Vissza a társaságba. Vita. N. L. szelleme. K. a reformról. Én: földreform vagy forradalom, vagy a nagybirtokosok „becsapása” útján sikerülhet. Nevet. Érti. Helyesli is? A mai kormány helyzete és lelkülete. Ellenzékiség és valóság.
Hazafelé N. L.-val. Elmondom K.-val való beszélgetést.
„Nem vagyok sem opportunista, sem áruló. Egy célom volt mindig. A zsellérség és a cselédség sorsán javítani. E célból mindenkivel társulok. Különböző mozgalmak közeledtek e kérdés felé, én valamennyit támogattam, a szocialistákat épp úgy, mint az ifjúsági egyesületeket. Tehát én vagyok a fix pont, a világ hullámzik körülöttem. Amelyik eltávolodik tőlem, azt nem én hagyom ott, hanem az lesz árulója az én problémámnak. Különben fütyülök az egyének véleményére, akik szintén »fix pontok«. A történelem »ítél«. –”
Január 31. Csütörtök
Rubin telefonál, tárgyalás a halálbüntetés elleni ügyben II. 13-án. Basch. A Nyugat – Babits mért dadog? A könyvet azért dicsérte, mert a Ny. kiadása?
Február 1. Péntek
Utazás Németh Lászlóval, Ellával, Tóthtal, Németh Imrével Pápára és Győrre, mindkét helyen előadás. A lapok az ifjúság reformmozgalmáról. N. I.-éknél ebéd. Havazás, gyönyörű idő. A vonatban, napsütés. Az én Ny.-beli verseim. Vita. Győr, az állomáson a győriek. Pápa. Egy tanár édesanyjánál, vidéki hangulat. Értelmesek, s ráadásul magyarok. A város a hó alatt. Az előadás. A közönség. A tanítóképző V. évfolyama teljes létszámmal. Bevezetés. Gyöngysorban a cérna, habarcs, gyorsfénykép. Laci előadása. Előbb sietve olvassa a bátor részleteket. Aztán belemelegszik, robbant. Érkezőben – távozóban, Újoncok, Ének Pannóniáról. – Szünet. – Gyász, Nem menekülhetsz, Jön az ősz, Magyarok. Tanári kar. Bankett a Griffben. Itt szavalt Petőfi, itt ismerkedett Kisfaludy Szegedy Rózával. Éjjeli mulatás – Németh Imréből kitör a dzsentri. Kamásni – mért nem hord monoklit? Alezredes, rendőrkáplárral, dr. Imre elveszik, keressük a havazó utcán. Elbújtatták, reggel ötkor fekszem.
Február 2.
A város. A templom, a házak, zsidók pajesszal. Alig háromezer-hatszáz református, de az egész huszonháromezer lakosú városnak ref. színezete van. A kollégiumban Petőfi-reliquiák. Előadás a teológián. (A tegnap esti siker, Laci a feladatról – élettel példázva agitálni. A diákok meredt szemű érdeklődése. Az egyik tanár a Nem menekülhetsz-ről – a Kállay-nagypapaszerű öreg tanár megvéd. Érdeklődés Oroszország iránt. Ebéd Harmath (?) polgármesternél. A lakás: vörös olajban giccsek! Havazásban ki az állomásra konflison. A vonaton tréfálkozás N. I.-vel, aki példájával agitált. (Pezsgőt rendelt; a cigánynak ahogy csak az előleget adta.) Győr, az előadás, közönség lagymatag. Az újságok holnapra, vasárnapra jelezték az előadást. A versolvasásba majdnem belevisítottam. Vacsora. Bál a szállodában, táncolnak körülöttünk. Vidéki bál, Ellával felmentünk megnézni. Éjfélkor lefeküdtünk, egész éjjel zengett a ház.
Február 3. Vasárnap
Ella templomban. Séta Lacival a városban. A külnegyedben: mit lehetne tenni a szocialistákkal? Elér a hóvihar, nem látni. A szállodából az állomásra. Első osztályú kocsin, Hollandi [?] újra napsütés. A Válasz ügye. Németh László. Füleppel mi lesz? Otthon. A délutáni szoba a napban, világos van, napsütés, meleg, Muca, megfürdök. Gizi [?] nálunk lakik. Németh Imrééknél a gyerekek ebéd előtt imádkoztak; Pápán Gádorosné éjfél után nem ivott (de addig igen), mert másnap áldozni ment.
Február 4. Hétfő
Hivatalban, Fenyő, akit Kodolányi megtámadott, mert nem fogadta el a havi hatvan pengős ínségmunkát, ahol nyolctól kettőig dolgoznia kellett volna. Szegivel is („aki sok rosszat mondott rá” – miért meséli ezt? –) összeveszett. Szép verseket mutat.
Délután a Fészekben Zilahyval az ifjúsági vezetők között. A Széchenyi Szövetség megbízottai az „új magyar szociográfiáról” – amelyet ők már harminc évvel ezelőtt elkezdtek. (Hol?) Schank Károly. Antipatikusan óvatosak. A Soli Deo Gloria küldöttjei rokonszenvesek. Unom. El akarok menni. Mit is keresek köztük már negyedszer? Szalmacséplés. Végre elfogadják a felhívást. De a katolikusok nincsenek ott. – Utána Szabó Lőrinc, Sárközi, Németh I. és én a Japánban. Unom. Csavargok a városban. Valahol hiba van; itt is úttalan vagyok. Este vacsora Juvanczéknál.
Február 8.
Németh Imre: Gyere hozzánk, itt van Tamási Erdélyből és Féja. Vita a Válaszról, nem népies. Kifogás a városiak ellen, Hevesi ellen. Én: dolgozzatok. Eddig még alig írtak a lapba.
Este vacsora Lőrincéknél. A kis Lóci. Márai, Márainé. Rokonszenves Márai fölfogása a megélhetésről és az irodalomról. Jöjjenek hozzánk lakni. (Délután megrándítottam a bokámat.) Németh Laci leveleket mutat, egyet Pápáról, két tanár (Szabadi) kifogásolja Imre viselkedését. Homályos denunciálás. Mire jó ez? Fülep levele a Válasz-ról. Magam sem reménykedek.
Február 11.
Cikk Bölöni könyvéről. Unom ezt a mesterséget, nehéz. Író vagyok még? Fáradt vagyok, sok a hivatali hét-nyolc óra. Végy példát másról! A példát unom legjobban.
Február 13. Szerda
Basch telefonál. Babits nyilatkozatot akar tőle N. L. „ellen”, mivel a könyvében azt írta, hogy őt „befolyásolta és ellensúlyozta” a Baumgarten-döntésben. Ellene vagyok. Nevetséges. Egy álló órát beszél, vitázik, szavak mérlegelését kéri. Délután ötkor legyek a Pozsonyban, ahol a Nyugaték amúgy is találkoznak.
Rubin telefonál: a Kúria felmentett a Sallai, Fürst ügyben.
Németh Imre jön a Válasz-szal. Az új szám. Laci nem írt bele. A szám elég gyenge lesz. A lap ingadozik, senki sem gondol vele.
Nemes Lajos jön, a Gondolat szerkesztője. Elképesztő rémhírek a Válasz-ról. Kormánylap, mindenkinek rengeteget fizet, az csak a sajtóalapból történhet. (Alapja, hogy N. Imre Tersánszkynak előleget is, honoráriumot is adott, és Forgács tíz p-t kapott egy versért.) „N. L. száz pengőt keres stb.” Vita arról, fasiszták vagyunk-e? Nem. Új rétegek megnyerése. Zsidóügyek. Ő nemesi álneveken ír – „azt hiszik, valami követségi tanácsos”. Kiábrándító.
Délután a Pozsonyban öt órakor. Az asztalnál Basch, Babits, Gellért, Schöpflin, Földi – Basch kezében a nyilatkozat. „Zavarom az urakat?” Dadogás. „Nagy Lajos ott hátul ül.” Odamegyek. „Ne sértődjek én most meg?” Fél óra múlva elmegyek. Ilonkát látom, ahogy belép. Egész vésztörvényszék volt. Muca fel van háborodva: Hát valóban ilyenek lennének?
Február 14. Csütörtök
A szabolcsiak Baranyában. A hivatalban elhatározom, hogy cikket írok róla. Két oldal kész, amikor beállít Basch. Zavarban van. „Csak nem sértődtem meg?” Újra egy órát beszél. Viselkedése. Nem homoszexuális. Vallomásai ebben a helyzetben. Mihály megnyugtatására tesz mindent. Csodálkoznak, hogy nincs felháborodva. Földi azt tanácsolta, így kezdjék: „N. L. író egy lapban …” Mit akar tőlem? Céloz, hogy mindent megtesz – a pénzre célzott, amit kölcsönzött. Rokonszenves, szenvedő egy ember. A hírem szerinti jobboldali; de ő tudja, hogy a zsidók kényszerítették oda. Türelmetlen vagyok. Tanácsot kér, mit tegyen ebben az ügyben. „Semmit.” De kell. Akkor kérdezze meg, mit akarnak tőle. Végre elmegy. Írom a cikket. Telefon Lőrinccel, kell-e. Nem tartja fontosnak a dolgot, ami engem vérig felháborít. De írjam csak tovább, érte küldenek.
Gellért telefonál. Nem sértődtem-e meg tegnap – ő „azonnal odajött stb.”. Nem. Mikor adok kéziratot, írtál-e Oroszországba, stb., beszélni akar. Szegény fiú. Miért nem vágom ki a véleményemet? Mert nem érdekel, ha megbántanak, s nem tudom igazam van-e. Írom a cikket. Ilonka telefonál. (A múlt héten hívtam síelni, de csak Mihállyal beszéltem.) Hogy sajnálja, hogy tegnap nem vártam meg, direkt az én kedvemért jött le. „Dolgom volt” – élvezem undok hangomat. Beszél – sokat – a síelésről. Jönne az egész család – oly régen nem láttunk benneteket. Jövő szerdán gyertek, nem érünk rá előbb. Mihálynak fáj a feje. A cikk még mindig nem kész. Türelmetlen vagyok. Végre.
Február 16.
Basch nyilatkozata megjelent. Ezt tőle magától tudom, felolvassa a telefonba, s közben ismét menti magát. Megkért, adjam valahogy Laci tudomására, hogy ezt nem ő akarta, de meg kellett tennie. „Hagyjon ki engem a játékból.” De igen, neki ez igen fontos. Úgy mondjam, mintha nem tudnék az előkészületekről, csak az ő érzelmeiről. Hivatkozik, milyen szívélyes volt ő mindkettőnkkel.
Ellának, aki lakásügyben – Muca nézett nekik lakást – tegnap telefonált, mondtam, szeretnék beszélni Lacival a Válasz ügyében. A lapot valóban nem lehet így csinálni. Felhívtam, mert elutazik Abbáziába. A beszélgetés végén, mikor kérdi, mi újság még? megkérdem, olvasta-e a P. N.-t? Nem. Felolvastam neki a nyilatkozatot. Csönd. Végre. „Piszok [– – – –]” Ne törődj vele. „Felelni fogok rá!” Kérlek (hej, de kellemetlen!), B.-val ezelőtt két héttel találkoztam (valóban) szeretettel beszélt rólad, de említette, hogy az alapítvány tekintélyét meg kell védenie stb. – „Levelet fogok írni neki, amiben csak ez lesz: Piszkos fráter vagy. N. L.” Ezt se tedd. Utazz el, s feledj el mindent. A hó egy nap alatt elolvadt. Süt a nap.
*
Beszéd Fejtővel, értelmes fiú, dolgozik a Válasz-ba. Elfogadja. Cikket akar írni rólam is – ez kiábrándít kissé. Dehát alkalmazkodni akar, s tán azt hiszi, kell is. József Attiláról már írt – elmondja (nem érti), József hogy beszél úton-útfélen rólam. Gyaláz és rágalmaz. Levelet írtam Józsefnek: Kedves Barátom, most felelek régi leveledre. A Válasz már fizet. A lap összeállítói szeretnék, ha dolgoznál, közibük tartoznál. Őszinte nagyrabecsüléssel I. Gy. – Mi ez? Mert szükséglet volt. Gyávaság? Taktika? Bosszú azzal, hogy én viszont nagylelkű vagyok.
Február 19. Kedd
Pár napja cikket írtam a Magyarország-ba, Legenda a földről címmel. Mikor a honoráriumért bementem, felkerestem Zilahyt. Hosszú beszéd az „ország állapotáról”. Gömbös, az áruló, vagy csak taktikus? Zilahy vallomása az Athenaeumhoz való viszonyáról. Cikket írt Eckhardtról, nem közölték le, „örülök neki”. Csupa német: Eckhardt, Klein, Wolff, Ernszt. Felszólít, írjak rendszeresen. – Reform nem lesz – mondom –, teljesen ellenzékinek kell lennünk, támadni Gömböst, tán ez kényszeríti valamire. – Hasztalan harc. (Gyerünk vissza költőnek.)
Február 23. Szombat
Szabó Lőrinc telefonál, este menjünk Zilahyhoz, ott lesz Eckhardt, szeretne megismerkedni velünk. Szabóéknál vacsorázunk. Szabó édesanyja csendes, rokonszenves. Klára, Lóci, Szabó fia. Vita a pszichoanalízisről, családi életük.
Tíz órakor, rettenetes szél, havas eső, Zilahynál. A háza, magyar kúria. Nemesi diplomák, két kis mozsárágyú, kandalló, csillagvizsgáló látcső. Négyen vagyunk, Zilahy, Eckhardt, Lőrinc és én. Benyomás Eckhardtról: páratlan intelligencia, szabatos beszéd, mellékmondatokat komponál. Negyvenhat éves. Agya kettőkor kihagy, de az enyém is. Elmondja genfi munkáját. Az európai helyzet. Bethlen gazembersége. Utálja a parasztot. Meg van győződve, hogy a mágnások vannak hivatva a vezetésre. A kormányzói udvar. Gömbös helyzete. A kétszáz pengőt keresők hatvan százaléka zsidó. A kartellek. Véleménye a marxizmusról: nem a termelést kell kollektivizálni, az jobban megy „ha magánkézben marad”, hanem az elosztást. Hát az mi? Múltja. Mit lehet tenni? Elmondom teljes reménytelenségemet. Nem ad igazat, bár ő is reménytelen. Lőrinc: Ti miből éltek, honnan szerzitek a pénzt? Képviselői fizetés, cikkek, ötven dollárt kapott egy előadásért Amerikában, ezer dollárt hozott haza. Zsilinszkyről. Reggel négykor kerülünk haza. Ketten alig tudjuk kifizetni a taxit.
Február 24. Vasárnap
Séta Budaörsön, gazdag falu. Németek. Visszajövet Szélpállal és feleségével találkozunk, bejönnek, este fél kilencig maradnak. Helyzet a Népszavánál, Weltner buta és kártyás. Mit lehetne ott csinálni. Levelem ezelőtt öt évvel Bresztovszkyhoz a Népszava irodalmi vezetéséről. Akkor az egész nemzedéket oda lehetett volna gyűjteni. Írjak tanulmányt a magyar népdalról. Megígérem.
Február 25. Hétfő
A Gondolat új száma. Csengő nemesi magyar név – ez mire jó? Antal Jánossal a Japánban – fűzőkereskedő lett. A Nyugat-nál Gellért – tudja, hogy én olvastam fel N. Lacinak Basch nyilatkozatát – hát ezt honnan? Kiábrándító pletykavilág – el lehettem rá készülve. Otthon nincs egy krajcár se.
Szombaton nem mentünk Babitsékhoz – Ilonka beteg, Mihály engem akar látni, ha egyedül is. Unom ezt a féltékenykedő klikklelkületet.
Február 27. Szerda
Zilahy felszólít, írjak a Magyarország-ba majd parlamenti tudósításokat – Hunyady helyett, aki szabadságra megy. Nem vállalom.
Február 28. Csütörtök
Németh László levele San Remóból (II. 25.): „Kedves Barátom, igazad volt, eltávolodva tőle az ember jobban látja a maga ügyét, s ebben a san remói szállodában a szakadó esőben eleget gondolkodhattam a Válasz-on akkor, hogy igazat adjak Fülepnek: abból a folyóiratból tulajdonképpen már rég kiváltam. Németh Imrének, kérlek, mondd meg, hogy március 1-ig a Válasz minden költségét vállalom, attól fogva semmi közöm a folyóirathoz, megszüntethetitek, megtarthatjátok, ahogy jólesik. 2-án érkezem Budapestre; jó lenne, ha még hétfőn vagy kedden átnézhetnők a Válasz egész számadását, hogy lássam, mit jelent a folyóirat likvidálása. Szeretettel köszönt, kézcsókját küldi: Németh László.”
Mi bánthatta meg, az én versem, Lőrinc cikke? Már két hónapja nem törődik a lappal, azért is telefonáltam neki, hogy én így nem csinálom tovább a lapot. Vagy újat akar?
Este: Ilonka cikke a Nyugat-ban; szándéka, hogy a Válasz „munkatársait” (akik nincsenek), összeveszejtse. Hogy adhatták le ezt? Laci pletykagőzét egy magasabb szándék igazolta; a mozdonyból kisistergő gőz mégis hajtott közben valamit. És ez? – gondolom, hogy soha többé nem dolgozom a Nyugat-ba – de a Válasz-ba sem.
Március 2. Szombat
Találkozás Németh Imrével. Rábeszélem, ajánlja fel Lacinak, hogy nevét levéteti a lapról – hátha az bántja? Ilonka cikkére nem szabad válaszolni – ez a véleményem. Este Kandó akar velem beszélni.
Laci Kozmának is írt. Egy fél lemondólevelet. Nem venném-e most már át Laci állását a Rádiónál. Aggodalmaim – „árulás”, nem lesz írói szabadságom stb. Megnyugtatnak. Nem adok végleges választ.
Este Komorék nálunk. Mi baj a házasságban? – nincs értelme, nincs célja s megtartó kerete.
Március 3. Vasárnap
Nem megy a munka. Nem megy ez már évek óta! – A Válasz-ban egy ostoba cikk Franciaországról. Este Ritoókéknál, Lőrinc, Klára, egy ötezer holdas, Féja, akivel összekapok a Válasz miatt. Senki sem dolgozik, csak morog. Rossz az egész nemzedék, annak van igaza s jövője, aki visszavonul. Este – fáradtan, fejfájósan – jelenet.
Március 4. Hétfő
A kormány lemondott, telefonálja Imre. Ütközet? Nem, csak megalkuvás.
Komor telefonál: elmondta Schöpflinnek, hogy károsnak, rossznak tartom Ilonka cikkét – s az elmondta nyilván Ilonkának –, mert a pletyka onnan is megindul: csak addig dolgoztam a Nyugat-ba, amíg Baumgartenes voltam. (Hazugság: épp azért nem lettem Baumgartenos, mert a Válasz-ba dolgoztam.) Schöpflin beszélni akar velem. Németh Imrével találkozás. Kozma belügyminiszter.
Március 5. Kedd
Szabó Lőrinc telefonál: üdvözlő távirat Gömbösnek: írjam alá – nem. Délután találkozó a képviselőház előtt. Este a Múzeum Kávéházban Németh Lászlóval. A parlament elé későn érkezem, Lőrinc már nincs ott, a rendőrök elküldenek. (Kornis autóban szivarral – mint egy szoc. plakát a burzsiról.) Este a kávéházban. Lőrinc ragyogó arccal jön: a kormány feloszlatta a képviselőházat. „Na, lesz reform?” Lehet. Aggodalmam a német orientáció miatt. Németh Imre mondja, K. puhatolódzott nála, akarok-e képviselő lenni? Nem. Németh László, s később Zilahy. A generációt be lehetne hozni a parlamentbe, egy csoportban: Kerék, Némethek, Matolcsy, Lőrinc, Kodolányi, Féja, én. – Nem helyeslem. Feladatunk számon kérni a reformokat, kijegecesíteni azokat a köztudat zűrzavarában. Beszéd a Válasz-ról. Csináljuk tovább. Éjfél után egy órakor érek haza. Szegény Muca rettegve várt, fél idekint.
Március 6. Szerda
Délelőtt Németh Imre: azonnal jöjjek. Artinger van nála; fellép kisgazda programmal. Kandó Lászlóhoz, aki Kozmával rólam valami fontosban megállapodott. A Sándor utcába megyünk. Valóban: Kozma arra kért, vállaljak mandátumot. Szeretne behozni négy-öt fiatalembert, „élükön véled”, aki „alkalmas vagy erre mindenképpen.” Visszautasítom. Tizenegy órától délután háromig folyik a kapacitálás. Szerintük én kezdtem el a „magyarok pusztulását”; az egykeproblémát én vetettem fel, sőt a telepítést is. „Ha megcsináltad a gyereket, ne hagyd el a nőt!” Nem. Lejön Németh László, kapacitál ő is. Végül azt válaszolom, ha egy általam összeállítandó, tíz tagú írócsoport mandátumot kap: vállalom. Ezek között ott legyen elsősorban Móricz Zsigmond, Babits, aztán Zilahy, Szabó László, Lőrinc, Németh László, Sárközi stb. Összeállítjuk a listát, s elválunk. Muca, soká, késő éjjelig vitázunk. Először nagyon bánt, hogy felületesen gúnyolódik, nem érti, milyen lelki probléma ez. Beszélgetés délután Baschsal Laciról, Mihályról.
Március 7. Csütörtök
Reggel egy pillanat alatt rájövök, hogy már így sem vállalhatom. Riadalom a hivatalban, a városban. Telefonálás, Bata. Imre felhív: kijelölték a mandátumodat: Nagyatád, Berki Gyula ellen, akit a kormány meg akar buktatni minden erővel. „Maga Kozma és Gömbös megy le veled.” Fölháborodik a visszautasításomon. Nem tehetek másként. Elmegyek hozzá. „Akkor vállald a Rádiót!” – „Még nem ismerlek benneteket.” Beszélgetés Matolcsyval. Kétségbe van esve, hogy nem jelölték. A Válasz ügye. Délután a Centrálban.
Március 8. Péntek
Beszélgetés Bálint Leóval, aki most jött Bécsből. Oda már zsidó menekültek érkeztek. Délelőtt telefonál Ilonka. Előbb tétova, majd barátságos hang. Menjünk el hozzájuk délután. Mucával percekig összeölelkezve sírnak. Helytelenítem cikkét. Mihály előadására megyünk a városmajori katolikus kultúrházba, régi templom. Aradi Zsolt nagyképű bevezetője. Héjjas János, Iván öccse. Gellérték. „Épp beszélni akartam veled, de látom, minden rendben.” Előadás után ismét Mihályékhoz. Nagy vita Némethről, akinek szellemét, Mihály szerint, ki kell irtani a magyar irodalomból. Szembeszállok vele. Izgalom, dadog, majdnem sír. (Szavalása is igen szenvedélyes volt, kitűnő. – Asztmás?) Nem helyeslem Ilonka cikkét, amit mellesleg Halasi – Fischer már visszapletykált nekik. A Válasz, Laci állítólagos vezérsége. Ellene akarnak tüzelni, látom. Írjak a Nyugat-ba. Német veszély. Arról esetleg. Éjfél után jövünk el. Szegény betegek ők, és Laci is – csak én vagyok az egészséges, aki mindenkitől kapom a sértést és pofont. Kétkulacsos vagyok, vagyis két kulaccsal is vernek. Nincs igazuk, de Némethnek sincs.
Március 9. Szombat
Franklinnál – Fenyő már megírta panaszversét. Beszélgetés Schöpflinnel, aki szintén Babitsékkal akart összebékíteni. „Laci és Mihály egymás komplexumai.” De egyik sem igényelheti, hogy [Olvashatatlan. – A szerk.]! Ebben igazat ád. Felesége. – Péter András felszólít, írjak regényt, kiadják. Szóval, beérkezhetnék, igaz, nem irodalmi érdemeim révén, ezt jól tudom.
Március 10. Vasárnap
Síelésből megtérve házunk előtt épp Gereblyésék mennek. Együtt sétálunk, majd nálunk ebédeznek. Naiv, jóakaratú rajongó. Humanista, ölni biz nem tudna, azt bevallja. Most gyárban dolgozik.
Március 12. Kedd
Lőrincéket meghívjuk szerdára. Akar Németh Lászlóval beszélni. Meghívjuk azokat is. Lőrinc el fogja hozni sógorát, Trettinát is, ha Némethnek nincs kifogása ellene. Mucának van. Egyáltalában nem. A zsidók hátba döfték, ami nekem fáj, ezt ezek a jobboldaliak úgy-ahogy megértették, de velük sem vagyok, csak problémáim vannak velük, míg el nem árulják azokat. Félek, hogy el fogják rövidesen árulni.
Március 13. Szerda
Szabó Lőrincék, Németh Lászlóék és Trettina nálunk. A zsidók ellen, a numerus clausus-szal kapcsolatban beszél Trettina – Muca ideges lesz, és szinte rendreutasítja. Feszült helyzet. Beszélgetés a bankokról, Oroszországról, a német orientációról, mely T. szerint elkerülhetetlen.
Március 14. Csütörtök
Babitsékkal moziban, utána nálunk vacsorázunk, éjfélig. Mihály és Ilonka kölcsönös idegenkedése.
Március 15. Péntek
Délelőtt séta, du. Kandó László jött el, aki errefelé épített házat. Magos, őszülő, férfias férfi, Kozma legnagyobb befolyásolója. Parasztdemokrácia mellett, a papok ellen beszél, ő is. Pesszimista.
Március 16. Szombat
Gereblyéséknél vacsorán, Pákozdy. Rideg csengetés, a szabó hozza a ruhát.
Március 19. Kedd
Szabó Lőrincnek átadom verseim egy részét. Kötetkiadást tervezek.
Március 20. Szerda
Egész délután együtt Németh Lászlóval. Összeállítjuk a Válasz-t, mert Imre vidéken van. Gulyás versei. Lesz-e reform. Este Juvanczéknál, Irke ellentmondása.
Március 24. Vasárnap
Délelőtt kávéház, utána Lőrincék előtt megyek el, találkozás Klárával, bent Marconnayval. Délután Lőrincék nálunk, beszéd versemről. Lőrinc szemlélete – merőben más, mint az enyém, a legjobb köteted lesz.
Március 27. Szerda
Csomag, szobor. Sajtóattasé. Hosszú telefonálás Németh Lászlóval. Megdöbbentő! – „Mindenki hátba támad, elárulnak.” Bántja, hogy kis Schöpflin-cikke jön a Válasz-ban, amelyet ott jónak mondott, és Gulyás verse, amelyet ő proponált. „Lelkére” igyekeztem beszélni.
Délivasút Kávéházban Márai, Zilahy, Lőrinc, én. Mit kell csinálni, ha megint hívnak bennünket? Márai fogadja el a B. H.-t. Mit hozhat a jövő? Vagy reform, vagy hitlerizmus, mert olyan mag van az irányzatban. Szavunk van, tehát hallatni kell a reformok mellett. Megbeszélés lesz köztünk és Gömbös között. (Zilahy ideája.)
Elmenet az derül ki, hogy Márai és Zilahy atyafiságban vannak; aztán az, hogy én is atyafiságban vagyok Máraival; s mivel én Németh Lászlóval is abban vagyok, az egész banda egy család.
Vacsora Máraival; iszik, s rögtön megváltozik. Halálfélelem, háború, németek. Találkozás.
Március 28. Csütörtök
Nagy Lajos – eljönne lektornak, ha én elfogadnám a Rádiót.
Március 30.
Ferenczy Sanyi, Komorék, Tótiszék este nálunk. A polgárok riadalma, a paraszt nyugalma.
Április 1. Vasárnap
Juvanczék nálunk – Muca dolgozni akar, gépírást, gyorsírást tanul és gyógytornát.
Délelőtt Lőrinc a kávéházban. Lőrinc levele. Verskötet.
Április 2. Hétfő
A választás eredménye – na most mi lesz? Pap Károly jön, el szeretne utazni.
Április 6. Péntek
Temesváry, aztán Lőrinc telefonál, menjünk ki Németh I. elé az állomásra. Minek? Kávéházban vagyok, értem jönnek, kimegyünk. Nagy tömeg, legalább ötven ember. Ezt nem gondoltam. Imre rekedt, a papokkal volt kemény harca. Három gyereket felöltöztettek rongyokba, hogy azok az ő fiai.
Lőrinccel hosszú beszéd – rábeszél, vállaljam ezt az irányt – nincs itt törés annak számára, aki a népért küzd. Vita.
Április 7. Szombat
A Rádió-összejövetelen. Geszti, Benedek M., Kertész – aztán Halász Gábor, aki vad reformellenes, a földbirtok ellen beszél tele tüdővel, ért hozzá, ő az esztétikus! Meglepő. Mindenki kontráz neki. Szintén meglepő.
Április 8. Vasárnap
Összejövetel Mihálynál, Németh Imre, László, Lőrinc, Féja, Tamási. Móricz Zs. nem jött, mert nincs jóban Kodolányival, mire Kodolányi sem jöhetett. Zilahy már megbeszélte Gömbössel, hogy találkozik velünk, ez a főpróba. Előzően sorozatos fejmosás. Mért dolgozom én a Gondolat-ba? Hogy függetlenségemet dokumentáljam – mindnyájan szoc.-k vagyunk, csak a taktika más. „Egy véleményen kell lennünk” – mondja Zilahy. „Mindenki őrizze meg függetlenségét” – mondom én. – Laci elleni kifogások. Nem enged. Ő nem személyeskedett a könyvében. Lázrózsák. Zsilinszky ügye – nem szabad elhagyni, ez a vélemény.
Ki mit mondjon Gömbösnek? – felosztjuk, én a német veszélyről fogok beszélni.
Zilahy rossz írónak tartja magát? Laci baja, hogy még nem adott ki tizenöt könyvet, „másnak az, hogy már kiadott” – ezt mondja.
Hazafelé Németh elkísér. Vissza fog vonulni. Csak írni fog, ezt helyeslem.
Nálunk otthon Komorék.
[…] szerint csak befele kell antiszemitáknak lennünk, kifele nem. Én: sehogy sem, humanisták vagyunk, européerek, a magyart csak azért védjük, mert elnyomott, s mert a nyelv önzése köt bennünket. – Úgy is van.
Április 9. Hétfő
Németh Imrééknél – Laci, Cs. Szabó, Ortutay. Mi legyen a Válasz-szal? Át kell adni a fiataloknak. Laci tajtékozva érkezik a Rádiótól – ott fogom hagyni! – tizenegy előadástervből kettőt fogadtak el. (Kalandom délelőtt az energikus lánnyal, aki Oroszországba akart menni azonnal. Eladta a kelengyéjét, s gyalog is hajlandó volt elindulni.)
A Válasz-t még radikálisabbá kell tenni – mondom én.
Németh Imre, – G.-től. Egy új folyóiratot akarnék csinálni, olyat, mint a Magyar Szemle. Ki szerkessze? Előbb Szabó Lőrincet ajánlom. De alkalmas-e erre? Nem lenne jobb a B. H. élére? Hát akkor Cs. Szabó. Tiltakozik. De egyre enyhébben. Németh László taktikája. Úgy beszél, mintha már Cs. Szabó elfogadta volna – vagyis a részletekről beszél, hány ív legyen, mennyi honorárium és mennyi a szerkesztő fizetése. Havi 1.000 pengő. Cs. Szabó belemegy, azaz hallgat. Végre Laci: erre persze még kell egyet aludni – de Cs. Szabó elfogadta. Együtt megyünk el.
Szerda, IV. 10.
Szabó Lőrinc telefonál, pénteken Zilahynál találkozás Gömbössel. Ki mit mondjon. Zilahy levele.
IV. 11. csütörtök
Délután olvasok az „erkélyen”. Fölpillantok, lent a kertben az egyik barackfa egyik ága hirtelen virágba borul. Tíz perc múlva a másik. Lemegyek a kertbe. A napsütésben, a déli szélben, ág után ág, a barackfa szinte a szemem előtt virágzik ki.
Április 12. Péntek
Délután találkozás Gömbössel. Németh Imrével együtt fogjuk elmondani a dunántúli kérdést. Őt feltelefonáltuk Kőszegről. Egy órakor érkezett, négykor nála vagyok, ott van Kandó és Halyagos (már közbenjárásért, mint mondja). Az autóban megbeszéljük, hogy a dolgot én adom elő, ő legfeljebb csak közbeszól. Németh László, Féja, Tamási az előszobában, épp előttünk érkeztek. Megjön Móricz Zsigmond is, aztán Szabó Lőrinc. Zilahyné. – A társaság kicsit izgatott, Németh László fehér, mint a fal. (Zilahy hozzám: ha azt mondod neki, hogy kommunista vagy, meglehet, azt feleli, ő is az, meglehet, hogy másnap lecsukat.)
Fél hatkor megérkezik Gömbös egyedül. Háromnegyed kilencig maradt. Első impresszió: energikus, közvetlen, van benne charme és sokkal műveltebb, mint a híre mondja. Közömbös témák, választás, „eddig nem láthattatok szemtől szembe, mert birkóztam”. Móricz: azokat a kerületeket most fel kell karolni, ahol terror volt. (Az egész ország népét.) Hirtelen elkezd beszélni a magyar nép, a Tisza menti nyomoráról (a dunántúli is nyomorog). Hozott egy „étlapot”, mit esznek arrafelé a parasztok. Megdöbbentő, valóban, naponta kétszer esznek.
Gömbös a magyarság kétféle részéről. Az élelmes és a tehetetlen. Közbeszólok: nem a nép a hibás, ha tehetetlen. Mért gazdagok a németek? Ő németellenes, mert Hitlert is megérti, hogy ő is a maga fajtáját védi.
Összekapás Móriczcal, akitől „egy fal, hideg tér” választja el. Megvédjük M.-ot, „a legkülönb magyar, mindnyájan belőle élünk” – mondom.
Én beszélek a dunántúli helyzetről. S végre az ő [Olvashatatlan szó. – A szerk.]. A kétségbeesés toborzott minket, írókat össze. Vele azért találkozunk, mert az ő ellenségei a miéink is, és a népé is: katolikus egyház, nagybirtok, nagytőke. Ezek ellen ő csak a népre támaszkodhat. „Ha én miniszterelnök volnék, már holnap belévágnám a kapámat a szétosztandó földbe.” Ez forradalom lenne. „És ha az?”
Az adminisztráció lazsálása. Kalandja a földm. minisztériummal, annak egyik vezetőjével, aki azt hitte, hogy telefonon az inasával beszélt. (Kiejtése kicsit németes.) Egyik herceg nem találta elég radikálisnak az ő telepítési tervezetét. Megbízta, hogy dolgozzon ki radikálisabbat.
Zilahy előadja az ő új szellemi társaságának tervét, melyet én nem helyeslek, olyan színezete lehet, mintha mi hatalomért jelentkeztünk volna. Leszólja a Kisfaludystákat, Petőfistákat, az Akadémiát. G: Berzeviczynek az irodalomban egyetlen fájdalma, hogy évente csak nyolcvanháromezer pengőt keres. Véleménye Adyról, kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt. „Ez volt Móricz esete is”, mondom.
Szabó Lőrinc: „Németh L. írta, hogy a Nyugat-nál a pincérek szervírozták a magyar irodalmat.” „Melyikőtök a N. L.? A Kozma darlingja? Orvos vagy?”
Igen. (Laci ennél többet nemigen beszélt.) Féja a népnevelésről szólt, Szabó Lőrinc a sajtóról, a propagandáról, Áron az erdélyi reakciós magyar pártról, mely mindent elrontott. (Én: a hidrának három feje van, egyiket sem vágtad le, csak lapulnak – ha elfordulsz, megesznek.) Zilahy külpolitikáról beszél, majd egy olasz levelet olvas fel. Ismét szóba kerül az új tudós társaság, melybe minden ágazatból, mérnökökből, közgazdászokból is tíz-tíz igazi tehetség foglalna helyet, tekintet nélkül arra, kicsoda az illető, csak a magyarság megmentésében értsen egyet. „Csak zsidót ne – mert akkor én már nem is beszélek a dologról.” – Később: „nem változtam, és van okom rá, úgy gondolkodom, mint régen.” A zsidók a hadseregben, a részvényt vásárló törzstisztek – két zsidó származású tiszt, akik összetartanak. (Nemigen értem.) A Rádiónál egy félzsidó van. Csak a zsidókat pártolja. (Mi baja Halász Gyulával?) „Zsilinszky. Választás, megtörtem a grófok és papok uralmát.” Egyke. „Nem gazdasági kérdés.” Németh és Móricz Zs.: – Dehogynem! – A nemzet nem csak a nép! – De igen! – mondom vitázva.
Elmegy – általános összecsodálkozás; ez különb ember, mint hittük. Döntünk, beszéljünk arról, hogy itt volt. Móricz már jövet elmondta Salusinszkynek. Mindenki mondhat, amit akar, de csak a maga kontójára. Féja meghajtja a lobogót előttem, hogy a „népért szembeszálltam az öreggel”. Ismét az új szellemi társaság. Németh L. most elemében van. Arról a helyről, ahol az előbb G. beszélt, lábát a kandalló lépcsejére téve, valóságos beszédet mond, igen okosat. Programot kell kidolgozni. Dolgozza ki N. L., Féja és Zilahy.
Az utcán együtt jövünk, Lőrinc, Áron, Féja, én. Az impresszió jó – de valóban ilyen-e? Vannak ebben az emberben kemény csontok, ahol nem enged, s én azt hiszem, ott a legbizonytalanabb. Katona. Erőssé tenni az országot, hogy erős újoncokat állíthasson. – Háború nem lesz – mondta –, a nép kezébe nem lehet fegyvert adni. Lenint, Sztálint olvassa, és pjatiletkát akar csinálni. Lőrinc diadalmaskodik, én „tűnődök”. Otthon.
*
Gömbös Gyulát egyetlenegyszer láttam életemben, de akkor mindjárt beszélhettem is vele. Nem egymásnak volt személy szerint mondandónk, hanem egy nyolc, illetve kilenc tagú társaságban voltunk egymás színe előtt, körülbelül három és fél óra hosszat.
Ez volt az a nevezetes találkozás Gömbös és az akkori fiatal magyar írók egyik csoportja között, amelyről később magam is annyit olvastam és hallottam. A később népieknek vagy népieseknek nevezett írók itt „kínálkoztak fel a hatalomnak”, itt „lesték a morzsát a kormány asztaláról”, azaz itt adták el a népüket, élükön Zilahy Lajossal, illetve Móricz Zsigmonddal, mert hisz a találkozó legsúlyosabb személyisége és szóvivője kétségtelenül Móricz Zsigmond volt.
Vannak az ember életében percek és órák, melyek már-már sorsfordító jelentőségére mi magunk is csak akkor eszmélünk rá, amikor jóformán elfeledtük őket, amelyek fontossága csak esztendők múlva kezd nőni. Vannak, amelyek rendkívüliségéről csak mások szava után van tudomásunk. Még akkor is, ha egy szemernyi emlékünk nem volna róla, ilyen pillanat birtokába jutnánk, ha valaki azzal vádolna bennünket, hogy ezelőtt hét évvel itt és itt, pontosan ekkor és ekkor valakit leütöttünk az utcán. Már csak az ellenbizonyíték és a tisztázás miatt is fel kellene idéznünk azt a pillanatot. De hogyan?
Ez a találkozás nem teljesen ilyen. A találkozást, ha nem is fontosnak, de érdekesnek éreztem, készültem is rá: eleven miniszterelnököt – akinek, azt hittem akkor, egy nép sorsa van a kezében – addig még az utcán sem láttam, gyűlésen sem. Sajnos, emlékezetem nem őrizte meg úgy a kíváncsiság kielégítését, mint magát a kíváncsiságot. Az elme az élménnyel egyszer betelve, egy sorba dobta azt is a többi ezer és ezer élménnyel. Így esett, hogy a kíváncsiság megint szomjúsággal jelentkezik: hogyan is folyt le az az esemény, amelynek részese voltam, de amelynek fontosságát – sőt mozzanatait – tulajdonképpen hallomásból tudom?
Megcáfolhatatlan határozottsággal csak egy-egy jelenetre, egy-egy mondatra, néhány párbeszéd-villanatra emlékszem. Sokáig abban a hitben éltem – agyam tán azért is hagyta elfolyni ezt az anyagot –, hogy készítettem feljegyzést. Hosszú turkálás után végre ráakadtam egy papírszeletre. Ez volt rajta: „Sötétkékbe öltözött, frissen vasaltba – a tiszteletünkre? Szorongott tőlünk annyira, mint mi tőle. Karinthy. Nem művelt, de a feje jól vált. Esze nem széles körű, hanem gyors. Karinthyt élvezi és nem Zsiga bácsit, nem Adyt. Babitsról csak azt tudja: pacifista! Vezércikkvélemény, ettől kerek és határozott. Ostobaság azt hinni, hogy minden zsarnok szinte szakmából sanyargatja a népet; a legtöbb állandó halleluját és éljenzést kíván, de szívből jövőt. Nőiesek. A széken ülve is azt akarja mutatni (a derekával), milyen keményen megüli a lovat. Németh sápadtsága és némasága. Zsiga bácsi, mintha egyik regényének hőse lenne, a könyörtelen közönyével úgy tudja rontani az ünnepi légkört, épp így teremtve rögtön külön levegőt.” Ugyanannak a papírnak a hátlapján: „Minden hatalmi mániás idealista; épp csak rögeszmébe szerelmes. Ha valakinek a fejében a fogalmak elködösödnek, az is idealista?” Aztán hosszabb fejtegetés arról, hogy a költő miért nem lehet idealista, hanem mindig csak szigorúan tárgyilagos – de nyilván már nem Gömbös Gyulával kapcsolatban.
Nekem ez a papírlap az a prousti sütemény és tea, amelynek meg kellene indítani az emlékeket. Az emlékek azonban még mindig nehezen mozdulnak, meg kell erőltetni a fejem. Magam is érdeklődve várom, hogyan is folyt le valójában az a találkozás, amelyet később már vádak ütöttek irodalmunk holmi útelágazásává; a népiesek csoportja itt kanyarodott el a szabadságeszményektől. Vádra nem venném kezembe a tollat. Aki ilyenkor ír, akaratlanul is védekezik, azaz máris hamis látszatba esik, a mosakodáséba. Azaz – újabb látszat – elismer mégis valami szennyet az olvasó előtt, aki ekkorra már nehezen tud különbséget tenni a gyanú foltja és a bűn foltja közt. Most épp hallgat a vád. Ezt a csöndet használom fel, hogy tárgyilagosan felidézzem azt a napot, hogy legalább magamnak megnézzem, a két folt közül melyik az igaz, mielőtt én is összetéveszteném őket. Hisz – mint általában a költők – abból élek, hogy szüntelenül vádolom magam.
*
A találkozás nem vacsorán történt, nem is Gömbösnél, hanem Zilahynál, uzsonnaidőben, 1935 februárjában, ha jól emlékszem. [A találkozó 1935. április 12-én volt. – A szerk.] A lakás, az azóta légbe röppent, ott a Rózsadomb legmagasabb pontján, máris előttem van. Az egyik sarokban egy kis pincsi nagyságú mozsár állt, körülbelül a puskapor feltalálása idejéből. A könyvespolcok előtt egy lábon álló, hatalmas távcső, amellyel jól lehetett felismerni a Lánchídon baktató jó barátokat. A váratlan gazdagságba csöppent fiatal házigazda gyerekkora álmainak várkastélyát építtette meg valami film díszleteivel. A ház a látványosságra méretezett hatalmas termekkel lakhatatlannak sikerült, de nekem tetszett, nekem is a gyerekkor álmait idézte fel.
– De hisz ez egy kislány! – gondoltam, amikor a törékeny, vékony háziasszonynak bemutattak. Didergett a templommagas falak alján.
De már jött is Gömbös, valóban borotvaélesre vasalt sötétkékben. Az államférfinak azzal a kötelező ruganyos könnyedségével lépett be, amelytől menten hivatalos kihallgatáson érzi magát az ember. Mindnyájan felálltunk. Azt hiszem, a találkozás sorsa már itt eldőlt. Megéreztük, hogy Gömbös készült ránk; tudatosan írókhoz való magatartást öltött magára, már közvetlen kéznyújtásai is mutatták. Mi is felkészültünk rá.
Össze voltunk beszélve, majdnemhogy főpróbát is tartottunk.
Világosan csak arra emlékszem, mit vállaltam én szerepül. Költő pályafutásom első öt-hat éve alatt legfeljebb az irodalmi körökben szereztem valami hírnevet. Nevemet egy véletlen folytán kapta föl némileg a hír. A találkozó előtt körülbelül két évvel hosszabb útijegyzetet közöltem a Nyugat-ban a dunántúli magyar falvak vészes elnéptelenedéséről s a németség éppoly vészes előretöréséről, nemcsak a földfoglalás és lélekszám-szaporodás dolgában, hanem a nemzeti, a „faji” fölény tekintetében is. A beszámoló országosat csattant, sőt áthangzott a határokon is. Ankét és pergőtűz indult meg, politikusok, statisztikusok, közírók és költők avatkoztak a vitába, még maga Babits is szót emelt. Feddéseim közt volt egy, amely a fővárost, az angolkóros csecsemő ez óriás fejét vágta: fogalma sincs, mi történik a magyarsággal, nem is igen érdekli. Az ütés tán meggondolatlan volt, de vaktában is igaz: jogosságát semmi sem bizonyította jobban, mint hogy a budapesti polgári sajtó az egész kérdésszövevényből csak ezt a látszólag Pest-ellenes érvet fogta ki, ez ellen kelt harcba. A baráti visszaemlékezéseknek és méltatásoknak nem e beszámolóban van helye. Kormányon akkor Bethlen volt – a kormánysajtóban először egyik eddig meghitt barátom, Hevesi András fogott tollat az „amateur statisztikus”, a „felelőtlen lírai költő” ellen, „Nincs veszélyben a Dunántúl!” című vezércikkében. Az a fájdalmas szétkülönülés, amely később az eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét, ekkor kezdődött. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor a stuttgarti Institut für Deutschtum in Ausland is felemelte fegyvereit. A magyar fajvédelem, amely eddig erősen német színezetű volt – már csak a fajvédők jelentékeny részének német eredete miatt is – hirtelen zsákutcában találta magát. A magyar eredetűek egy része hirtelen a németektől is félteni kezdte a magyart.
Nekem ezt a helyzetet kellett ismertetnem. Nem a már-már kibogozhatatlan szövevényt persze, hanem csak az alapot, amiről én eredetileg írtam: a dunántúli magyarság dermesztő pusztulását, testi és lelki elsatnyulását. Ezt – Zilahy szerint – maga Gömbös kérte.
– Milyen ember ez a Gömbös? – kérdeztem Zilahytól még jövet, az előszobában.
Zilahy széttette a tenyerét, nevetett: – Fogalmam sincs. Ha kibököd a fő gondolataidat, meglehet, nyomban elfogat, mint kommunistát. De meglehet, azt mondja, igazad van.
Nem voltam kommunista, illetve nem is vizsgáltam, az vagyok-e. Csak a hírem volt az. Alig fél éve jelent meg egy másik, ugyancsak elég nagy port vert útijegyzetem, az Oroszországról szóló könyvem.
Most ott ült Gömbös. Valóban úgy, mintha nyeregben ülne, a szó képletes értelme szerint is. Kihúzott derékkal, könnyedén, mint aki megszokta a vágtát.
A körbe állított karosszékek közt kerek, nagy asztal, de olyan alacsony, hogy egymásra vetett lábunk majdnem föléje ért. Rajta pálinka, bor, sütemény.
– Parancsolj, kérlek.
– Nem iszom. De ti csak – ahogy szokás.
– Legalább ebből.
– Nekem most a doktorom a szakácsom. De ti csak ne zavartassátok magatokat.
És még ő tolta valamennyiőnk elé a poharat.
Ezzel sokat nyert. Ilyen hát ez a kemény kéz? ahogy a jobboldali lapok akkor jellemezték? „Helyettem is”, mondta, s öklét, ivást utánozva szája elé lendítette. A feszesség olvadni kezdett, közel volt, hogy teljesen feloldódjék.
A jó regényíró Móricz Zsigmondot rossz színdarabírónak mondták. A legfinomabb lelki hangulat felé fejlődő jeleneteket is hirtelen elvaskosította; „ráengedte az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták rá; most láttam meg, miért.
Nem vette fel a poharát, egy süteményt dugott a szájába, s mialatt rágcsálta, kihúzott valami noteszt vagy papírcsomót, keresgélni kezdett benne. Maga elé emelte, mintha máris olvasná, de előbb kényelmesen befejezte a rágást. A figyelmet ez akaratlanul is ráterelte. Mindenki azt várta, mikor készül el az evéssel.
Ilyesmit olvasott fel: Hétfő reggel, szeptember negyedikén reggel krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. Szerdán reggel semmi, délben bableves, este semmi. Csütörtökön reggel krumplileves, délben krumplileves, este krumplileves. Pénteken reggel semmi, délben bableves, este bableves. Szombaton cibere, egyszer. Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves, este krumplileves.
Gömbös fölvonta szemöldökét.
– Egy Szatmár megyei napszámos heti étlapja – mondta közömbös hangon Zsiga bácsi. És folytatta: – Hétfőn, szeptember tizenegyedikén reggel krumplileves…
S felolvasta annak a hétnek étlapját is. Aztán kényelmesen összehajtotta a papírlapot vagy jegyzetfüzetet, lassan zsebre tette, s most már ingerlő lassúsággal Gömbösre emelte szemét. Móricz nem volt parasztszármazék, de megvolt benne – épp a kényes helyzetekben – a keleti parasztok idegőrlő nyugalma. Ez a közömbösnek látszó, hideg tekintet ezt mondta, de majdnem arcátlanul: hát ehhez mit szólsz?
Eleven szava, újabb szünet után s éppoly nyugalommal ezt mondta: – Így élnek a magyarok.
Gömbös megmozdult nyergében; mérhetetlenül megsértődött. Nem volt nehéz beleérezni, hogy miért.
Meglehet, hogy ennek az első pillanatnak a benyomása csak a továbbiak során lett határozott. De sejteni már akkor is csalhatatlanul lehetett, hogy ez az ember olyanformán sértődött meg, mint a hiú családapa, ha hozzátartozói – akikért feláldozza magát – tudtára adják, hogy nem boldogok. Mozdított egyet nemcsak a homlokráncain, hanem a vállán, derekán is. Nem is akarta titkolni kelletlenségét. Zsiga bácsi – akár a darabjainak közönségét – őt is kihozta a sodrából. Látszott, hogy Zsiga bácsi fatális ösztönével most is a legfájóbb pontra hágott. Egyszeriben felborította az induló jó hangulatot. Gömbösnek meglehetett volna az a válasza, hogy mindezért a nyomorért nem ő felel, hisz még alig néhány hónapja van uralmon. Annyira körültömjénezték, hogy hiúsága volt akkora, hogy elvárta, hogy az ország már attól a puszta ténytől boldognak és szerencsésnek tartsa magát, hogy őt tisztelheti a fejének? Támadásba ment át, elég indulatosba, és rögtön személyeskedőbe.
Nem emlékszem minden mondatára, csak a mondatok összefoglalójára, a csattanóra:
– Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól.
Zsiga bácsi most is bólogatott egy ideig, mintha gondolkozott volna. Ezen gondolkozott:
– Mi az a hideg tér? – emelte föl lassan a fejét.
– Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!
Ez rossz húzás volt. A politika ment neki az irodalomnak. Esztendők múlva egyszer Zsiga bácsi, aki pedig nem szerette az érzelmeit kimutatni, maga mondta: úgy szaladtatok körém, mint a fiakakasok. Becsületbeli ügy volt, hogy megvédjük. (A levegőben volt még meghurcoltatása egyik bátor kijelentése miatt –, hogy az utódállamokban jobb dolga van a magyar parasztnak, mint itthon.) Nem tudom már, ki mit mondott a védelmére felsistergő szavakból. „A legkülönb magyar köztünk.” „Örülne, ha jobbat mondhatna.” Ilyenek hangzottak.
A saját szavamra pontosan emlékszem, ez hangzott el utoljára.
– Mindnyájan belőle élünk.
Gömbös nem értette.
– Hogyan belőle? – nézett Zsiga bácsira.
Azt hitte, Zsiga bácsi fizet bennünket.
Valaki Zsiga bácsi jelentőségét, sorsát is Adyéhoz hasonlította. Gömbös visszakozott. Ady, Ady. Elmondta róla a lemez szövegét.
– Kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt.
Most már kezdtünk fölényben lenni, a mi utcánkban voltunk.
Zilahy befűzött egy megjegyzést. Az új magyar irodalmat sokan még mindig csak a humor fénytörésén át ismerik, Karinthy persziflázsaiból.
Nem tudom, mennyi volt ebben a békítő humor vagy a rejtett döfés.
Tudott dolog volt, hogy egy este Gömbös fél Pest kávéházait végigtelefonáltatta Karinthy után, társalogni akart vele azonnal. Társalgott is egy fél éjszakát.
Gömbös mosolygott egy egyetértőt; újra nyeregben érezte magát, az irodalom szántásai fölött is.
Folytatódott a szerepmondás. A kandalló előtt álló asztalnál széles félkörben, ha jól emlékszem, még a következők ültek: Tamási, Németh László, Féja, Szabó Lőrinc és Németh Imre. Nem tudom pontosan sem a sorrendet felidézni, sem hogy ki mit mondott. Erre különben sem vállalkoznék, nem akarok más szájába egy hamis hangsúlyt sem adni. Fejemet csak arra késztetem, amit én mondtam.
De egy jelenet mégis elém szökken. Valamelyikünk valamiről szólva Németh Lászlóra hivatkozott.
Gömbös ekkor már előttünk állt, fél lábát a kandalló lépcsejére, egyik könyökét a kandalló párkányára támasztva.
– Melyik közületek a Németh? Te?
Németh csak bólintotta az igent.
– Kozma nagy olvasód. Te vagy a darling-ja.
Azt hiszem, ekkor tűnt fel nekem Németh nagy sápadtsága. Volt neki egy jellegzetes homlokráncolása. Indulatában vagy töprengésében a ráncok nem vízszintesen gyűltek a homlokára, hanem merőlegesen, a két szemöldök irányából: mintha két hadsereg szaladna összeütközésre. Szája is megrándult? Az az emlékem, mintha düh vagy gyűlölet sápasztotta volna el.
Abban a „darling”-ban nemcsak a nyegle divatszó volt a sértő. Németh úgy volt „darling”, hogy az irodalomtisztelő Kozmának – a költő Bárd Miklós fiának – sikerült rávennie, szervezze meg a Rádió irodalmi részét. Németh ezt csak kísérletül fogadta el, fizetést sem vett fel, illetve tiszteletdíját teljes egészében a Válasz kiadására adta. Sejtelme bevált: néhány hónap múlva kiderült, hogy a Rádió tinglitangli irodalmi irányán még az elnök támogatásával sem lehet változtatni; Németh faképnél hagyta a vállalkozást és a vállalatot, haraggal és – mint írta – szégyenkezve a beugratás miatt.
Nem válaszolt Gömbös kérdésére. Az folytatta:
– Orvos vagy?
– Igen – mondta Németh, röviden és rekedten. Holott azelőtt mindig hozzá szokta tenni, hogy nem gyakorló, hanem csak iskolaorvos.
Nem érzem tévedésnek, hogy Németh azontúl Gömbös jelenlétében egy szót sem szólt.
De az most világosan szökken elém, hogy Tamási az erdélyi magyar párt ártalmas reakciós voltáról beszélt. Azzal együtt merül fel a fejemben, hogy mi volt hozzám Gömbös első szava, amikor – talán közvetlenül Móricz után, talán később – rám került a beszéd sora.
– Te erdélyi vagy? – kérdezte.
Ebből rögtön láttam, hogy semmi lényegeset nem tud az én mondandómról, a dunántúli egyke- és németkérdésről. Mert ha erdélyi volnék, hogy beszéltem volna a Dunántúlról? S ha ő csak egy kicsit is átfutotta volna azokat az írásokat, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy én is abból a megyéből vagyok, ahonnan ő, Tolnából? Az meg aztán igazán nem kerülte volna el a figyelmét, hogy én épp a magyar Tolnát, az enyémet jó egypárszor szembeállítottam a német településű Tolnával, ahova az ő szülőfaluja, Murga is tartozik. Más oldalról ismert.
– Jól megjárattátok azzal a szegény Antal Pistával – mondta, s a nekem szánt mosolyt Zilahyra is átlebbentette.
Most értettem meg, hogy neki itt az erdélyi az erdélyiek ravaszságát jelentette, egy félreértés-sorozatra célzott vele. Holott abban nekem semmi részem sem volt. Ez a dolog a korra is elég jellemző, megéri tán, hogy részleteket mondjak róla.
Oroszországról kezdetben nem volt szándékom könyvet írni; a kérdés megoldását – hogy elfogulatlanul írjak – lehetetlennek éreztem az akkori Magyarországon. Indulásom előtt csak néhány hangulatkép megírását ígértem meg Zilahynak, annak az előlegnek a fejében, amely nélkül útnak sem tudtam volna indulni. Ott künn csak ezekre gondolva gyűjtöttem jegyzeteket. Visszatérve azonban beláttam, hogy hangulatképekkel nem lehet ilyen komoly mondandóhoz nyúlni. Zilahyhoz az első szavam az volt, mentsen fel ígéretem alól, az előleget inkább részletenként készpénzben adom vissza. Hallani sem akart róla. Kezdd csak írni a cikkeket úgy, mintha Franciaországban írnál, majd én elintézem.
Ezek voltak az első tárgyilagos beszámolók itthon. Az olvasók tán emlékeznek hatásukra. Olyasféle volt, mint az orosz kiállítási pavilonoké, amelyek előtt tízezerszámra gyűlt a közönség. Az Estkonszern kimúlással küzdő késő délutáni lapja, a Magyarország, amelyet a vállalat életmentő kísérletre adott át Zilahynak és Zsilinszkynek, példányszámát az első három cikk után huszonötezerrel növelte. A helyzetismerők csodálkozva néztek a miniszterelnökségi sajtófőnökség felé: engedi ezt? Engedte még a harmadik-negyedik cikket is. Antal István ekkor hívatott magához. Nem ismertem. Udvarias volt, de – a munkával agyonhalmozott emberek módjára – határozott és szűkszavú.
– Zilahy azt mondta, az első cikkeid azért lesznek elnézőek, hogy azután annál több hitele legyen majd a kifogásnak. Én érdeklődve olvasom. De jönnek a tiltakozások. Itt az ideje, hogy a lap is tudja a dolgát.
Azt hitte, újságíró vagyok.
Elmondtam Zilahynak, amikor a következő cikket átadtam. Ez a magyarok Oroszországban élő nyelvrokonairól szólt.
– Na ez pompás lesz nekik. Ettől elhallgatnak.
Arra az időre elhallgattak, de ahogy visszakanyarodtam a szovjet élet ismertetésére, Antal ismét hívatott. A tiltakozások tovább áradnak, a rendőrség politikai osztálya is itt van. Ha nem jön a megígért kritika, kénytelen lesz megtiltani a további közlést.
– Majd én elintézem – mondta Zilahy.
De a következő cikk után újra hívattak a Sándor palotába.
Most már a polgári lapokból is szálltak felém nyilak. Antal annak az embernek az ingerültségével nézett rám, akit épp orránál fogva vezetnek. Ez bántott engem, mert hisz én semmi ígéretet nem tettem neki. Azonkívül írtam én azokba a cikkekbe bírálatot is. Ezt meg is mondtam neki. Nem értettük meg egymást. Írói hitelemre hivatkoztam; én nem írhatok le parancsra semmiféle megrovó kritikát – hogy olvasnák az emberek irodalmi bírálataimat, a verseimet?
– Téged kommunista izgatásért csaptak ki a pesti egyetemről?
S szó nélkül elém tett valami rendőrségi összefoglalót, valami torz curriculum vitae-t, majd tizenhat éves koromtól kezdve. Olyan dolgok is voltak benne, amire már én sem emlékeztem.
– Én puszta szerv vagyok – mondta –, nekem is igen kellemetlen. Pöröd is folyik. Te fogalmaztad a kiáltványt Sallai és Fürst kivégzése ellen?
József Attilával együtt fogalmaztuk, helyesebben beszéltük meg; József Attila fogalmazványát vettük alapul, nekem abban csak néhány mondatom volt; de hallgattam. A jelenet nekem is kellemetlen volt. Mintha valóban „lelepleztek” volna valamiben.
De a dologba most már más érdek is beleszólt. A szerkesztőségben Vadnai kéretett magához. A cikkek hatását ő üzleti szempontból mérte. Okvetlen folytassam őket az előleg letörlődése után is. Fizet darabonként akár harminc pengőt is. Nem mutattam hajlandóságot.
– Akár ötvenet is.
Ez az új elem kedvem szegte; de Zilahyt felvillanyozta:
– Csak írj tovább, úgy ahogy akarsz. Majd ők is segítenek.
De a következő nap megint a miniszterelnökségen kellett lennem. Közben hozzám is áradtak a „tiltakozások”, naponta tíz-tizenöt fenyegető levél, már testületektől, pártoktól is. A nemzeti szocialisták lapjai felállították a nehéztüzérséget. S éjjel kellett dolgoznom, mert napközben egy biztosító társaság kishivatalnoka voltam. Az Antalhoz való járásban már az indulás is végtelenül kellemetlen volt: esetenként el kellett kéredzkednem, de nem akartam megmondani, hova. Így az elmulasztott hivatali munkát is pótolnom kellett. Azt sem tudtam, hol áll fejem. S támogatás – a csepeli ifjúmunkások egy megható kis küldöttségén kívül – semmi. Illetve egy, de az is csak nehezítette a helyzetem.
Azt hiszem, Haraszti Sándor, vagy Sándor Pál keresett fel, de lehet, hogy mind a kettő.
– Okvetlen folytatnod kell. Csak így, csak még keményebben!
– De én ezt a hazug helyzetet nem bírom tovább.
Meg sem értették a lelkifurdalásom. Ezekkel szemben erkölcsi aggály? Húzd, ameddig lehet.
Szerencsére volt még egy rokonszerű, magyar, sőt hazafias nyilallású mondandóm, amiről amúgy is meg kellett emlékeznem. A moszkvai forradalmi múzeumban negyvennyolcas honvédzászlókat láttam. Itt tudtam meg, hogy a leningrádi hadtörténelmi intézetben egész sereget őriznek belőlük. Mikor felvetődött, hogy haza kellene hozni őket, rögtön felvetődött az is, milyen körülmények között s minek ellenében. A Szovjet s Magyarország között még nem volt diplomáciai viszony. Ott künn szinte megbíztak, említsem meg a zászlókat.
A következő cikk a zászlókról szólt. A nemzeti szocialista szócsövek erre harsantak meg csak igazán, élükön a Nemzet Szavá-val. Nem értettem. Fodor József egy évtized óta egy alkalmat nem mulaszt el, hogy felém ne vágjon valamit, ha elébe tűnök. Hadd mosolyodjam rá viszonzásul egyszer már én is. A Nemzet Szavá-t azért sem értettem, mert értesülésem szerint Fodor akkor már kilépőben volt a szerkesztéséből, talán már ki is lépett. Mindenesetre én mehettem megint a miniszterelnökségre. Már nem is Antal kéretett. Neki el kellett utaznia. Az ügy szigorú kezeket kívánt. De ezzel a szigorú kézzel én már nem éreztem megkötöttségben magam. Nyugodtan hivatkozhattam arra, hogy amit Antal megengedett, annyit más is megengedhet. A cikkek közlésével egy időben készült már a könyv is. Gellért aggódva nézett a cenzúra elébe – most fogják megmutatni, mivel kezdték volna a dolgot.
Nos az történt, amit legkevésbé vártunk. A rengeteg hercehurca és nehézség tette könnyűvé a legnagyobb akadály átlépését. Gellért felvitte a cenzúrára a kiszedett könyvet s vele az újságoldalakat, a megjelent cikkeket.
– Ezt egyszer már engedélyezték. Elolvasni is fölösleges.
A cenzor belenézett a két szövegbe, s ráütötte, hogy kinyomatható.
Mire a könyvet elkobozhatták volna, már csak hírét növelik vele. Példány alig volt belőle.
Mindez friss dolog volt, alig fél éves. Erre célzott Gömbös; ezt tudta rólam. Tekintetén azt éreztem, hogy valami roppant agyafúrt riporternek néz.
– Olvastam, amit a Szovjetről írtál. Magunk közt most megmondhatod, a színigazat írtad legalább?
– Nem.
Volt színészi képessége. Feje hátravetésével megjátszotta – túlzottan – a meghökkenést.
Megmondtam, milyen nehéz feladat volt; már nem is művészi, hanem bűvészi. Amennyit elhallgattattak velem még így is a dicsérendőből, ugyanannyit hallgattam el önszántamból a kifogásolandókból. Így kellett mérnem a dolgot, hogy a végleges benyomás azért mégis a valóságnak feleljen meg. S amúgy is: ellenséges körben tárgyilagosan beszélni! Úgy éreztem magam, mint hogy ha sötétben kellett volna végigsétálnom egy törékeny vagy még inkább: robbanó jelzésű csomaggal.
– Átvitted! Gróf X… (épp ma nem akarom megismételni nevét) kétszer is megállított a folyosón, meddig hagylak még szabadlábon.
És nevetett hozzá a tréfaértő hatalmasság – megint csak túlzott – vidámságával.
Ilyen légkörben kellett belekezdenem mondandómba.
Emlékszem most már arra is, megállapodásunk szerint Németh Imrének kellett ebben támogatnia. Én adom elő általánosságban a dunántúli veszedelmet, ő – a kérdés egyik legalaposabb tanulmányozója, s maga is dunántúli – majd az adatokat szolgáltatja. Irattáskája ott is volt a térdén, tele statisztikai ívvel, térképpel, Isberték munkáival.
Mondandóm súlyos volt; épp ezért volt könnyű előadnom. A korszak politikai jelszava a magyar fajvédelem volt. A dunántúli magyarság pedig épp most pusztul, az egyke következtében.
Gömbös látható unalommal hallgatta; annak az embernek a türelmetlenségével, akinek megvan a véleménye, s csak az alkalmat várja, hogy kimondhassa. Homlokát ráncolta, de szeme körül mosoly bujkált. Végre elérkezett a pillanat, hogy udvariatlanság nélkül félbeszakíthasson.
– Egy század huszár minden faluba, s rögtön vége az egykének!
Nem kapta meg azt a hatást, amelyet ezzel a mondattal nyilván másutt már többször is elért. Egyedül ő fakadt hahotára, elég rövidre, a részvétlenség miatt. Ebben a kérdésben mi akkor valamennyien többé-kevésbé szakértők voltunk.
[A kéziraton ceruzával: „Ezeket a sorokat 1945. júliusában írtam.” – A szerk.]
Április 19. Péntek
Összejövetel Zilahynál, Lőrinc, Németh Imre, Tamási, Sárközi, Féja – mindnyájan holnapra egy-egy cikket írunk Zilahyval kapcsolatban, akit Hevesi („Az író nem lehet kormánypárti!” és Ignotus „Különb hitlerista Hitlernél”) megtámadott. Laci nem jött el. Hazamenet Zilahy lekísér – mért nem alapít ő lapot. Helyzete. Nem várok semmit.
Április 20. Szombat
Kínlódva, utálkozva elkészül a cikk (egy rég elmondott mondanivaló fölmelegítése alapján). Muca elviszi a szerkesztőségbe. Délután eljönnek Lőrincék a két gyerekkel. Kirándulás, sör az Ördög-oromban. Lőrinc elmondja beszélgetését N. Lászlóval. Ellene szerkesztettem a Válasz-t, beadtam Gulyás rossz verseit. (Az egyik engem támad. Mindkettőt Németh mutatta, előre is beharangozta nevetve, hogy kikészítettek bennünket. Dicsérte őket, én úgy egyeztem bele a közlésbe.)… Beszéljétek ki magatokat, mondja Lőrinc. Rendben van, bár sem kedvem, sem nagy reményem rá.
Április 21. Vasárnap
Délután a Délivasútba menet találkozom Lőrinccel, Klárával, elmegyünk előbb Mikesékhez, aztán Némethékhez. Nincsenek otthon. Még jobb. Visszajövet végig az utcán feldobóst játszunk. Ketten beülünk a Pozsonyba. Katona cikke a Magyarságban, üres újságírói helytöltés. „Németh, Illyés, Szabó hitlerista, bár küzdenek tiszta szívvel a német ragály s a hitlerizmus ellen.” De unom már az egészet. Versekről beszélünk. Este búcsúbeszéd a kapuban (Klára értünk jött) az én kétkulacsosságomról. Ezt is nagyon unom. Aki ezzel hozakodik elő, annak rögtön visszaadom a kulacsát – ez az álláspontom.
Április 22. Hétfő, húsvét
Vers, ……. amelyet igazán csak rendelésre írtam. Gellért unszolt. A versben volt egy szakasz, hogy a barmok eztán bőghetnek, nem hederítek rájuk – de azt kihagytam.
Április 26.
Látogatás, találkozás Sidló Ferenccel a Bajza és Andrássy út saroknál. Fia, András, aki verset ír. Szabó Zoltán pénzért. Németh Imre látogat meg – le akar mondani mandátumáról.
Este Lőrincéknél Németh Lászlóékkal. Lőrinc – minden tüskét ki kell húzni, minden bogarat szétpattintani, minden rejlő bombát felrobbantani. Németh László: nem személyi ügyekről kell beszélni – szégyenli magát, nem mer belekezdeni. Az én versem. Nem, csak róla szól – de volt oka. „Ajándék Török Szophienak.” Fel akartam kelni, hogy rögtön elmenjek, de ez botrány nélkül nem ment volna. De elhatároztam, hogy véget vetek az egész ügynek. Gulyás verse. – „Én nem adtam volna le” – de övé volt a lap, ő mutatta nekem, ha nem adom le, bizonyosan ezért kap idegbajt. Lőrinc erőfeszítése, hogy mindent elrendezzen. „Nem támogatott senki. – Nem tudtam, mit is akarsz.” Azontúl pedig támogattalak – lásd M. H. cikkem. Muca rosszul lesz – hazajöttünk.
Április 27.
Következő levelet írtam: „Kedves Lőrinc, tegnap esti beszélgetésünk meggyőzött arról, hogy lehetetlen oly viszonyban együtt dolgoznom veletek, ahogy te s a többiek képzelitek. Nektek az én magatartásom különc lenne, nekem a ti számonkéréstek, gyanúsítgatástok már most megalázás. Elmondtam véleményemet a kétkulacsosságról. Németh s a te szavaid után, melyek az egész légkört leleplezték előttem, csak megerősödtem ebben a véleményemben. Érdektelenségemnek egyetlen bizonyítéka lehet: ha kiválok közületek. Alkalomadtán mondd meg ezt a többieknek is.
Mindezt telefonon is közölhettem volna. El akartam kerülni a te jóakaratú kapacitálásodat, a felesleges magyarázkodásokat. Kérlek, ne is essék szó többet erről köztünk. Szeretettel üdvözöllek.”
Május
– kicsit unom ezt a felesleges jegyezgetést; mire jó?
[Hiányzik egy oldal. – A szerk.]
Este elmegyek. Az utcán találkozom Sárközivel, a kapuban Nagy Lajossal. Ott van már Kodolányi, Féja. (Az új lakásuk, nagyon szép.) Mi lesz a Válasz-szal. Végül rátérünk az én ügyemre. Visszavonom a Zilahynál adott „Fegyelemteremtő” ígéretemet. Mindenki tegye azt, amit akar. Oda dolgozom, ahova tetszik. A beszélgetés más útra tér. Lőrinc kezd beszélni. Azt fejtegeti, hogy néhányunkon pánik vett erőt a támadások miatt. Felém néz. Vita, nem pánik. Tűzbe jön, egész vörös. Ha pánik, pánik… – Ne folytasd, ne ismételgesd, mert ha nem tudom megértetni magam, hát elmegyek. – Hát menj! Fölkelek nyugodtan, kimegyek. [……] utánam. Az előszobában Nagy Lajos lefog, Féja kapacitál, jön Lőrinc, bocsánatot kér (később is, könnyekkel szemében).
Ott bent nyugodtan elmondom, amit akartam. Ne engedjük, hogy mint egy csibeborítót, ránk borítsák a barbárság vádját. Nyolc embernek tizenhat keze van, egy szövetség, mely egy emberért áll, csak kettő. Megérkezik Németh László. Ella.
A Válasz. Mi volt a megállapodás a Centrálban, a Fiuméban. Márai szerepe.
– – –
A Válasz-t Németh Imre süllyesztette el. Nem számol el a kiadásokkal. Új Kenyeres Kaufman.
Véleményem: ha a Válasz-t felújítjuk, csak a legerősebb ellenzéki hanggal vezethetjük a kormány ellen, mert reform nem lesz.
Megjelenik Zilahy.
Még a Szabadság mentésekor ő hármunkra ruházta (Lőrinc, Tamási, én) ezer dollár felett a döntést. Erről most is dönthetünk. Ha ti a Válasz-nak adjátok, azé.
De ki lesz a szerkesztő? Klára Sárközit ajánlja. Elfogadjuk, én gratulálok. Ki dolgozik a lapba? Zárt csapat vagy mindenki.
Szerintem mindenki, még Ignotusék is, de mi döntjük el, hogyan és mit.
– – –
Éjfélkor haza.
Május 19. Vasárnap
Rubinék, Laci, Zelma, Péter.
Május 20. Hétfő
Sárközi telefonál: a lap meglesz. 15-én kettős szám. Németh Imre elszámol, Ortutay másik lapot kap Hungarológia címmel.
Június 1.
Salusinszky magához hív, nem lehetne-e belőlem publicista a P. Naplónál. Nehezen. Földi.
Június 3.
Az Athenaeum Petőfi-életrajzírással bíz meg. Cs. Szabó a Rádiónál.
Június 11.
– kedd – Vacsora Kozmánál: Németh László, Németh Antal, Kandó, Cs. Szabó, Ortutay. Laci és én ellenzékiek – én megjósolom, hogy így végük lesz, Laci a hibákat hányja szemükre. A többiek helyeselnek, és mindent megértenek. Németh Antal, Cs. Szabó jelleme.
Június 20.
Finn testvéreinkkel nem így képzeltem el a találkozást, villamosban, a Rákóczi úton. Ezerötszáz éve lehet, hogy elváltunk, arra pontosan már egyőnk sem emlékszik, hogy hol. Levédiában már nem voltunk együtt. Még jóval az Ural előtt nyújthattak kezet azzal, hogy ők itt észak felé tartanak. Mondták, hogy viszontlátásra? Bizonyára, hisz addig jól megfértünk egymással, testvéri szeretetben élhettünk. Távoli gyermekkorunkban együtt ízleltük meg a vizet, a vajat; vért is együtt onthattunk először. Ilyeneket nem egykönnyen feled az ember, ezeket a szavakat egyforma kegyelettel őrizzük. Gyakran gondoltam a testvérekre, persze kicsit regényesen és kiszínezve őket, mint akikről mesékben hall az ember. A találkozást nem színeztem ki, a részletekkel nem foglalkoztam, de most, hogy a valóságban megtörtént, úgy érzem, hogy a ló vagy legalább a nyereg nem maradhatott volna el. A Rákóczi út és a Körút sarkán, a járdaszigetről fölkiált egy úr a villamoskalauznak, hogy ezeket a finneket majd szállítsa le a Gellérthegy tövében. Erre fölvonultak a finnek.
Előbb a nők, Suomi lányai, könnyű fehér köntösben, fejükön hetyke kis kalappal. Csivitolva nyomultak a kocsi belsejébe, a tolongásban nevetve nyulkáltak a kapaszkodók után, meghúzták szerencsésen az indulást jelző csengő szíját is. A kalauz megállította a kocsit. Ők újra elindították. Nem volt senki, aki meg tudta volna magyarázni nekik ezt a szokást, egyet a milliónyiból, melyet elválásunk óta felvettünk. Végre a férfiak is felszálltak. A villamos ismét megállt, valaki megint lecsengette. A zsúfolt peronon szorongtam, a hirtelen zökkenéstől egyszerre három-négy rokon omolt karjaimba. A kalauz befurakodott a kocsiba, kivette a finom kacsókból a csengőszíjat, és tilalom gyanánt ujjával mosolyogva megfenyegette a csodálkozó nőket, mint szót nem értő pajkos kis testvérkéket.
Ezt láttam az öles vállak közül. Figyeltem a rokonok arcát, akikkel oly hosszú elszakadtság után most olyan közelségbe kerültem, hogy orrunk majdnem érintette egymást. Széles arcú, szőke vasgyúrók voltak, valamennyi kék szemű. Ezekkel a kék szemekkel fürkészve tekintgettek ki a villamos ablakain, figyelték a várost, mely kis híja majdnem az ő hazájuk lett. A Rákóczi úton haladtunk.
Egyszerre házigazdának éreztem magam. Próbáltam elkapni tekintetüket, és szívélyes mosolyt küldtem feléjük, ha egyik-másik szeme megakadt rajtam. Vizsgáztam a hagyományos magyar vendégszeretetből. Sajnos, hasztalan próbáltam gyorsan fölmelegíteni hajdani filológiai ismereteimet; beszédjükből nem értettem egy betűt sem.
A Kossuth Lajos utcánál sokan leszálltak.
– Tegyétek magatokat kényelembe – akartam mondani. Ebben a pillanatban esett meg a szégyen.
Menet közben a lépcsőre felugrott két alak, olyan munkáskülsejű, ahogy finoman mondani illik. Dehogy is munkáskülsejű! Abból a fajtából, melynek előkelő disztinkcióval nem fiatalemberei vannak, hanem suhancai, nem gyermekei, hanem kölykei, nem férfiai, hanem munkáskülsejű alakjai. Szóval felugrott két suhanc vagy kamaszkülsejű fiatalember, az egyik még a cipőt is nélkülözte. A finnek élénk figyelmet fordítottak rájuk. A testvéreket keresték ők is?
Elszégyelltem magamat, szégyelltem a szegénységünket. Bíz ide jutottunk, testvérek, lássátok. Igaz, ragyog a kivilágított Gellérthegy, dehát…
Ebben a pillanatban megjelent a kalauz. A két testvér ott a lépcsőn letekintett az alattuk rohanó úttestre, oly éles, egy pillanat alatt mindent átfutó szemvetéssel, akár egy ázsiai lovas a sztyeppen, aztán fürgén levetették magukat a villamosról. Oly fürgén, mintha nyeregből szökkentek volna. A finnek csodálkozva bámultak utánuk. Az egyik még az ajtón is kihajolt, hogy megnézze, mi történt velük. Nem történt semmi. Szépen befordultak egy mellékutcába.
A testvérek aztán a kalauzra csodálkoztak, aztán reám. Ha nyelvünk – minden hasonlósága ellenére is – nem különbözik annyira egymástól, nyilván kérdeznek is valamit. Így csak pillantásukat érthettem. Mi történt veletek? – kérdezte ez a tekintet. – Hová jutottatok?
Gyánt, 1936. szeptember 5.
Egy béresasszony bejön, nem ismeri a pénzt. „Fizesse ki lelkem ezt a szilvát.” Egy tizenötéves lány nem ismeri az órát.
Dobosék „megfőzték a gyereket”. A tűzhely szélére állítottak egy fazekat, beletették abba a sovány kisgyereket. Dobosné nénje háromszor megkerülte a házat, minden fordulónál beszólt: Mit főzöl, Mari? – Csontra húst. Ettől meg is hízott két hét alatt a gyerek.
Mányoki néni férjhezmenetele. A nászéjszakáján elbújt a padláson, az ura utána ment, és sírt neki: „Ha nem szeretsz, mért jöttél hozzám?” Erre megsajnálta, lement.
Az ablakom előtt az egész puszta elvonul. A trágyásszekéren ott ül az apa mellett a kisgyerek, és próbálja a nagy sudaras ostort. Béres kisgyerekét kézen fogva vezeti. Egy másik ebéd idő alatt játszik vele. Csak az egész kis gyerekeket becsülik. De azokat aztán nagyon.
Az ojtás. Tífusz van, Németiből terjed. Hat beteg közül kettő meghalt, azért az egész puszta itt van az oltáson. A felvonulás. A mezőkövesdiek. Szabó néni, Mariska stb. Minket is hajtanak.
Vásár Tamásiban. A zsidó kupecek. Az alku, ahogy egymás tenyerébe csapdosnak. „Na mit veszel, Rozi? – Én levegőt.”
Látogatás Apáthyéknál. Kosickyék, az őrnagy. Cseh Gézáék.
A szőlőhegy. A káplán, a trágár dalok, a „hétszentségit”.
Vadászat Révi Lacival. Szept. 21-én egy nyulat és egy foglyot lőttem. A nyúl, amint bukfencezik és meghal. A fűmag. A kis hajtók.
A tréfa a népről az intelligencia körében. „Mért nem mondta mindjárt magyarul a tekintetes úr” – mondja a felpofozott legény.
Kollonics bácsi temetése (Rácegresen volt fűtő, édesapámmal sokszor együtt dolgozott, ő szokott Gyántra üzenettel jönni). A hosszú cselédház előtt a ravatal. A ház végén a mezétlábas emberek, asszonyok nézdegélnek, üdögélnek. Szerencséje volt: vasárnap délután temetik, a fél puszta ott van. Csak papírkoszorúk. A ravatalt épp az ajtó, a közös szobák konyhaajtaja elé teszik, a többiek ki-be járnak, egy család, mely nincs jóban Énekesékkel (ez a vő), nem gyászol. A galambok a szertartás alatt folyton röpködnek. A fiatal álmos pap, a jó hangú kántor: „Szeretett hű társaim, pusztai cselédek, most már isten hozzádot mondok ím tinéktek.” A búcsúztató. Életében nem mondta ezt: ím. Ezért sírnak fel. Eljöttek a mezőkövesdiek, noha nem ismerték. Színes csoportjuk. Énekes, a vő, halottaskocsit hozatott, noha közel a temető. De csak a kocsis jött, emberek nem. A cselédek nem tudják, hogy kell a koporsót becsúsztatni. Vitáznak, hangosan. A lánya őrjöngő sírása. (Kollonics bácsi mindig a ház végén ült, nem mehettünk annyiszor el előtte, hogy messziről naponta százszor is alázatosan oda ne köszönjön.)
A temetőben. Előbb a temető kapujában teszik le a koporsót. (Milyen a temető: orosz és szerb hadifoglyok kőkeresztjei.) A szertartás. A friss sírok egyike elé (a tífuszosok) egy asszony leborul és versenyt zokog Énekesékkel, de amikor a Miatyánkot elmondják, elhallgat, tehát kormányozható gyász.
Énekes az apósával. Jó szolga volt.
*
Énekes házanépe. Veszprémben szolgált. De ott a pusztán nem talált lányt. Az ottani csikósgazda ezt a Kollonics lányt ajánlotta, aki rokona volt. Eljött, röstellte magát, de hát a lány is röstelkedett. Később lóháton járt.
*
Muca elbeszélése Kőszegiéknél tartott malac-gardenpartyról. Apáthyék voltak ott.
*
Etuska halála. Reggel a gyerekek bemennek Ozorára, a szüretre, 9-kor Feri felkelt (egy óráig dolgoztam), hogy Etuska meghalt. Tüdőgyulladásban. A temetés. Béla, a gyerekek; Katika semmit nem ért. A temetés után a szőlőben.
*
Annus néni a Pubi fiával, aki főhadnagy. Katus és Klári a hintón. – Hát itt mi van? – Köles. – Azért nézem, októberben milyen lehet keresztekben. A rozs vörösrozsdás hajtása a barna földön. A gazdatisztné a határban, épp annyit értenek már a földműveléshez, akár férjeik, holott egyik sem gazdatisztet akart. Regény a családról? Talán.
*
Apáthyné oktatja a paraszt szolgálólányát, hogy balról kínálja az ételt, jobbról szedje el a tányérokat. – Én megteszem, tekintetes asszony – ellenben én nem vagyok olyan babonás – mondja a lány. Az uzsorás Braunné. Ötszobás lakás, két szoba, egy ház, férje tömi a libát, lánya. Pálinka a parasztoknak. Hajnalban kel, lót-fut, rongyos. Székely elbeszélése róla, dickensi alak.
– Az a büdös kutya már megint a kertünkben jár, megint csirkére fáj a foga – mondja a nagyanyám.
Fölkelek az asztaltól, ceruzát teszek a könyvbe, ahol abbahagytam, és indulok ki az udvarra, hogy elkergessem a kutyát, ma már épp negyedszer. Ismét elfeledkezem az alacsony ajtóról és homlokomat belevágom a szemöldökfába. Dühbe jövök.
Az ajtó előtt kihúzok egy paradicsomkarót, és megyek a kertbe. A kutya ott szaglászik a krumplibokrok között.
Rákiáltok hosszan artikulálatlan üvöltéssel, mintha magam is állat volnék, mintha az ő nyelvét akarnám utánozni, és meglóbálom a karót. A kutya fölüti fejét, kettőt hátraugrik, de aztán megáll és érdeklődve bámul reám. Nem értett meg.
Ismét rávonítok, és újra fölkapom a karót. A kutya hátralép és ismét megáll. Kicsit már ismer, és nyilván nincs tisztában, hogy mit akarok vele. Mikor újból rákiáltok, újból hátraugrik, vakkant egyet, de ismét csak megáll. Sőt a fejét még félre is hajtja, és úgy kíváncsiskodik felém.
– Ej, az anyád kutya… – kiáltom el magam, feléje szaladok és feleúton feléje hajítom a karót.
Nyaka közé kapja a lábát és rohan üvöltve; a rémület és a felháborodás üvöltésével. Futok utána, fölkapom az elhajított karót.
Kertünk és a szomszéd kertje között nincs kerítés. Volt valamikor, de most már csak kirothadt dúcok csonkjai mutatják, hogy hol van a határ. A kutya mint a kilőtt nyíl iszkol vonítva a határig, de amint átjut rajta, hirtelen kanyarodással visszafordul. Visszajön egészen a határig, első lábait pont egy cölöp maradványainak feszíti, és vicsorgatva mutatja a fogait. Dühösen ugat, de ez már nem a félelem üvöltése, hanem a harcra kész támadásé, a szemtelen szolgáé, aki ura vagyonát védi. Hiába lóbálom feléje a karót, pillanatra visszaugrik, de újból a mezsgén terem, pontosan a határvonalon, és veszett üvöltésével fölveri az egész környéket.
Eldobom a karót, és bemegyek a házba.
– A fene ebbe a dögbe – mondom odabent –, nincs az a kapitalista vagy zsugori paraszt, akinek olyan pontos fogalmai lennének a magántulajdonról, mint ennek. – És részletesen elmondom előbbi kalandomat vele.
Az öreg Czabuk Pál, néhai nagyapám unokatestvére, aki délelőttjeit azzal üti el, hogy nagyanyámnak teszi a szépet, hümmög rá és azt mondja, hogy eltanulta az emberektől. Az emberek közt is az lesz gazdag, aki a legkutyább. (A kutya szolgasága és az emberek kapzsisága, illetve a magántulajdonhoz való ragaszkodása között van valami ősi rokonlelkűség – ezt veszem ki összefüggéstelen dörmögéséből.)
– Nekem is volt egy fura tapasztalatom ezekkel a dögökkel – emeli fel hirtelen a fejét. Kukoricacsutkát dug a tűzhelybe, leveri ujjairól a hamut. A szobában vidám pöfékeléssel terjed a bableves szaga.
– A simontornyai tiszttartó kutyájával volt ez a tapasztalatom. Ronda fekete állat volt, akkora, mint egy borjú. Igalról jöttem a feleségemmel meg a két kis unokámmal. A gyerekek egész úton sírtak, hogy szomjasak. Megígértem nekik, hogy a legelső házba bemegyünk; ott majd tele ihatjátok magatokat. A legelső ház a tiszttartóé. Az udvaron szép szivattyús kút.
Ahogy belépünk az udvarra, a ház végéről fölugrik egy nagy fekete komondor, s mintha már vittük volna az egész padlást, felénk rohan veszett üvöltéssel és lánccsörgéssel. Olyan nagy méreggel szaladt felénk, hogy a lánc végén a hirtelen rántástól hanyatt esett. Ott ette a fene a lánc végén, hempergett a porban, mintha megveszett volna. A konyhából kijött egy szolgáló.
Megkérdeztem, ihatunk-e a kútnál. Olyan szíves volt, hogy még bögrét is adott.
A fekete kutya közben percre sem csillapodott. Rángatta a láncot, üvöltött, mutogatta a habos fogait, mint egy megbolondult szerecsen.
– Veszedelmes egy jószág lehet – mondom a lánynak.
– Bizony nem nagyon tanácsos éjjel erre járni.
– Megenne ez egy egész embert.
– Ilyen köll annak, aki félti, amit összetakarított – feleli.
– Többet ér ez hat zsandárnál is.
– Az bizonyos. Maga elkergetett ez már három kocsi cigányt.
Így beszélgettünk, amikor egyszerre csak a kutya újra nekiugrik a láncnak. A lánc elszakadt. Elszakadt, épp a kutya nyakánál.
Magam is megijedtem. A szolgáló rémületében beszaladt a házba. A kis Marika, aki épp soros volt az ivásban, földre ejtette a bögrét, s történt vele egy kis alsó baleset.
Ott álltunk az udvar közepén, még csak egy bot se volt nálam. A feleségem elsikítja magát, de annyi esze azért még volt, hogy a Ferikét, a kisebbik unokámat a nyakába kapja.
És a kutya? Az a pokolbeli dög volt a legfurább. Maga ijedt meg legjobban, amikor elszakadt a lánca. Az ugrástól már egészen közel lódult hozzánk, de amikor nem érezte a nyakán a láncot, zavarba jött. Ránk morgott egy-kettőt, aztán körülszaglászott maga körül, megnézte magának jobbról-balról az elszakadt láncot, aztán visszafordult felénk, mintha tanácsot akart volna kérni. Persze azért mukkanni se mertünk. A dög forgolódott még egy darabig, aztán visszakullogott a ház sarkához, behúzott farokkal. Leült a kutyaház elé, de aztán még ott is röstellte magát, és alázatosan bebújt az óljába. Ott verte el a szakácsné egy söprűvel. De mikor újra megkötötték, akkor hallottátok volna. Olyan veszett üvöltést, agyarkodást csapott, hogy nekünk is kiáltani kellett, mikor elköszöntünk.
Február
A szavak üres edények, minden kor azt tölti beléjük, amit akar, de aztán azt is issza ki. Micsoda részegítő-lelkesítő tartalma volt száz évvel ezelőtt ennek a szónak: reform. Micsoda dalra fakadt tőle még Petőfi is! Az edénybe aztán, jóval később új ital került, akik az új ital sajtolásában, fejtésében közreműködtek, azt hihették, megborzongatja a magyarságot, letargiájából talán fel is rázza – életről, halálról esett szó. Az eredményt tudjuk. Mindezt abból az alkalomból mondjuk el, hogy egyik fővárosi lapunk a hetekben körkérdést intézett az ország szellemi és közéleti vezetőihez: Milyen reformokkal javítanák meg magyar életünket? Az edénybe tehát ismét új ital kerül, méltó arra, hogy számot adjunk róla. Ilyen szörnyű keveréket, gondolatok ilyen galimatias-át ritkán nyújtottak magyarok kezébe. Mik is hát a legsürgősebb reformok? A nemrég oly sokat hangoztatott földreformról az ötvenkét kiválóság közül csak kettő tesz említést. (A telepítésről egy sem.) Az új reformkövetelések olyan bombasztbuborékok, amilyeneket már a falusi hordók szónokai sem mernek a levegőbe ereszteni. Nagyjaink közül legértelmesebben még azok nyilatkoznak, akiknek a reform szó jelentése már eszükbe se jut, vagy ha igen, hát tiltakoznak ellene. Az általános színvonalat egyik nagy hírű politikusunk kijelentése jellemzi: „Eltiltanám a rúzst, és kötelezővé tenném a háztartást.”
Február
Egyik előkelő kiadóvállalatunk, amely ez eddig vallásos könyvek s általában valláserkölcsös irodalmi alkotások megjelentetésével foglalkozott, ékes felhívásban tudatja közönségével, hogy – nyilván az idők szavának engedve – ezentúl még nagyobb súlyt helyez az úgynevezett szórakoztató olvasmányokra. Kalandregényekkel, detektívhistóriákkal fog foglalkozni, melyekben egy jottányival sem lesz kevesebb feszültség (azaz lopás, betörés), bonyodalom (azaz üldözés) és izgalom (azaz gyilkosság), mint az eddig minden világnézet nélkül írt effajta alkotásokban. Mert a kiadóvállalat továbbra is valláserkölcsi alapon áll, és gondoskodni fog, hogy a könyvek a szent célt szolgálják. A vértelen l’art pour l’art-nak tehát a véres útiolvasmányok terén is befellegzett. Izgatottan várjuk az új műfajt. Nick Carter a kötelező csibuk, nagyító és revolver mellé egy imakönyvet is zsebre vág? „A titkos páncélkamra” bonyolult zárait maga a Sátán fogja kinyitni, s az első tíz íven át ő vezetgeti tévutakra a jámbor lelkű nyomozókat? A regény végén az alvilági hősök megtérnek, s a különféle bűnös izgalmak élvezete után vallásos elmefuttatással tisztítják meg a saját és az olvasók lelkét, ahogy azt itt-ott már a nagy előfutár, Mauriac műveiben is láthattuk? Az „eszme” újabb térhódítása az irodalomban mindenesetre érdekes. Remélhetjük, hogy ez az utolsó állomása az ilyen fajta eszmék térhódításának, mivel Nick Carter után már nem marad meghódítandó terület? Az eszmék ezek után kivonulnak az irodalomból, s az az irodalom, amely nem akar szolgálni, végül a saját eszméjének áldozhat.
Május
A Nyugat olvasói közül csak azok ismerték őt, akik a szerkesztőségekben is megfordultak. Udvarias, előzékeny emberekkel lett ezeknek ismerkedésük, aki az irodalom iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy az írók minden kérését azonnal, gyorsan, simán elintézte. Átnyújtotta a honoráriumot, aláíratta a nyugtakönyvecskét, s csak férfias, biztos kézfogásából és mosolyából gondolhatta az ember, hogy ez a mosoly és kézfogás már a szellemi résznek szól, a kiadóhivatal honoráriuma után ez az értő lélek honoráriuma. A Nyugat anyagi ügyeinek vezetése nem lehetett kis dolog, kemény markokat kívánt az. Gellért Hugó kemény volt és szívós. Mikor utoljára meglátogattam, már sejthettük, hogy menthetetlen; beléptemkor panaszkodott, hogy elerőtlenedett karja az olvasott regényköteteket is alig bírja tartani; később behozták a kiadóhivatal könyvvitelének hatalmas köteteit; rögtön ágyába kérte, s bármily erőfeszítésébe került is, addig nem tette le azokat, míg nem végzett a napi számadás ellenőrzésével. A kötelességtudás embere volt. Gondolkodás nélkül vállalta a dolog nehezebb és hálátlanabb oldalát; valószínűen ezért nem maradt ideje, hogy jobban kifejtse mindazokat a képességeit, melyek az irodalomhoz fűzték. Kitűnő műfordító volt, ezt mindenki tudta róla. Én arról is meggyőződhettem, milyen mély kritikai érzék és tehetség élt benne. S milyen őszinte tisztelet az irodalom és humanitás iránt.
Én közelebbi barátságba kerülhettem vele, nemcsak képességeit, de jellemét és életét is megismerhettem. Szívességből orosz nyelvleckéket adott nekem, s ezek alatt gyakran beszélt hadifogságáról. Mérhetetlenül sokat szenvedett, de ez nem homályosította el ítéletét: szenvedésének okozóiról is szeretettel beszélt. Életének legsúlyosabb megpróbáltatásai az oroszok körében érték; viszonzásul ő úgy behatolt a nép szellemébe és nyelvébe, ahogy az oroszok közül is kevesen. Gyakran mulattunk azon, hogy valahányszor orvosnő feleségével, akit Szibériából hozott magával, egy-egy ritkább orosz szó jelentésén, orosz szokás eredetén vagy fejlődésén vitába ereszkedett, neki volt igaza. A romantikus szerelem hatásaképp Katja magyar hazafi lett, Hugó pedig orosz.
A magyarság hősi halottja: a hadifogságban szerzett betegség vitte sírba. Koporsóját mégsem katonák, hanem írók, humanisták állták körül. Az ő fegyvertársuk volt, ők fogják emlékét megőrizni.
Július
Az irodalomtörténetek, akár a szótárak, évtizedekre szólnak; hogy semmi hiba ne kerüljön beléjük, azt csak valami nagy kollektív munkával lehetne elérni, ha egyáltalában lehetne könyvet kollektíven írni. Tán ha minden példányhoz fehér lapot mellékelnének, ahogy a szótárakhoz szokás, azzal a kérelemmel, hogy ki-ki szíveskedjék közölni a szerzővel, milyen hiányt tapasztal a műben? Az ötlet, tudom, képtelen; bár nem lenne érdektelen olvasmány a pótkötet, melyben a címszavak elmondanák, mint vélekednek a róluk írt jellemzésről és jelentésről. Ilyesmire vállalkozom, Schöpflin irodalomtörténetével kapcsolatban.
Feladatom kicsit kényes, de egyáltalában nem nehéz, nem is érdekes. Kiigazítani szeretnék egy-két dolgot, melyet mindenkinél jobban ismerek; rám vonatkozik. Érdekesnek azért nem érdekes (már a viszályszimatolók számára), mert nem megbántott hiúság vezet, hanem csak szürke igazságérzet; könnyűnek azért könnyű, mert új dolgot előállítani vagy megfogalmazni nehéz, de már meglévőt odébbállítani nem az; végül azért kényes, mert látszólagos szerénységem első pillanatra talán nyegleségnek fog látszani. Szerepemet és helyemet a könyvben ugyanis túlzottnak érzem.
A túlértékelést még akkor is röstellném (mint holmi orgazdaságot), ha ezzel más értékén nem esnék csorba. De esik, elsősorban Erdélyi Józsefén. A néppel való belső, mély szolidaritást, egy eddig néma társadalmi réteg megszólaltatását, mindazt, amit Schöpflin rólam szólva mond, először Erdélyiről szólva kellett volna elmondania. Mindezen a téren övé az elsőség; az összehasonlító rajz bemutatása tehát épp fordítva lett volna jellemző: nem ő hasonlít rám, hanem én őrá, már csak ezért is, mert ő előbb jött a világra és az irodalomba. Nem mint költő vitázom Schöpflinnel. Kritikával magam is foglalkoztam, nyilván ennek révén sikerült szert tennem arra, hogy saját működésemet is tárgyilagosan láthassam, az alkotókra állítólag oly jellemző önhittség nélkül.
A próza terén éppúgy másra kell hárítanom az elsőség érdemét. A Dél-Dunántúl bajait előttem már Fülep, Kodolányi és Németh Imre is feltárta. Schöpflin megállapítja ugyan (ő állapítja meg először), hogy az irodalmi népleíró mozgalmat Nagy Lajos Három magyar város és Kiskunhalom című könyveitől kell számítani, de Nagy Lajos szerepét e téren nem domborítja ki eléggé, hatását nem vizsgálja. Ezt azért hiányolom, mert jó egynéhány cikkben láttam már az újabb népleíró művek élén (mintegy azok megindítójaként) egyik prózai munkám címét. Holott azt is a harmadik vagy negyedik hely illetheti.
Ifjú és túlzó demokrata koromban komolyan foglalkoztam olyan irodalmi lap tervével, melybe – a magántulajdon elleni következetes állásfoglalásképp – mindenki névtelenül dolgozott volna, a költők is. Ez jutott eszembe Schöpflin kitűnő könyvének olvasása közben. Micsoda ragyogó távlatokat nyitott ő, valahányszor eszmeáramlatokat kellett ábrázolnia, s nem alakokat, eredményt s nem (szörnyű szó) irodalompolitikát. Kortárs-irodalomtörténetet, hogy még egy képtelen ötlettel szolgáljak, tulajdonképpen nevek nélkül kellene írni. Akár a modern festményeken, itt is a kép egysége a fontosabb. Schöpflin pompás Corot-tájakat festett, ám a szemlélő ismerős szakállakat és bibircsókokat keres, mint egy Fantin-Latour csoportképen, melyen Rimbaud és Verlaine valóban rögtön megtalálható, a francia művészet azonban csak hosszas keresés után. Június elején írom e sorokat, Schöpflin könyvéről még nem olvastam bírálatot, de el tudom képzelni, mi jön. Nyugodt embernek s kritikusnak ismerem őt. Kéretlenül is hány fehér lapot kap majd vissza. Ha mérleget csinál majd belőlük, tegye ezt az enyémet is a serpenyőbe; ezt kapta azoktól, akiket megdicsért. Nehéz mesterség, tiszteletet érzek iránta.
Augusztus
Én már személyesen is találkoztam egy-két rokonnal, letagadjam, hogy mindannyiszor némi meghatottság úrhodott el rajtam? Akivel legutóbb összevetett a sors, azzal magyarul beszélhettem, szórakoztató s ugyanakkor kicsit borzongató élmény volt. A rokon, hatvan év körüli kedves bácsi, könyvből tanult meg magyarul, ezelőtt negyven évvel. Elbűvölve hallgattam őt s pillantgattam vissza két-háromezer évnyi távolságba nyelvünk múltjába. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt; a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatot szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be (esetleg szoszvai vagy hondai vogulban). A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok kedve volt társalogni. Épp ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandóit, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat?
Az egyiket Vörösmartyból, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett hogy strand, azt mondta: „föveny”, másszor sógor helyett azt, hogy „sűv”, majd pillanatnyi szórakozottságban az igéket egy egész mondaton keresztül úgy ragozta, mint a Halotti beszéd prédikátora. „Hirtelen” helyett egyszer azt mondta: „újságtalan”.
Az olyan fajtáknak, mint mi, nem árt néha hátratekinteni az eredetre, kivált a fajtakérdések nagy idején. Meghökkentő, milyen keveset tudunk származásunkról; nem azért, mert adat nincs elég, hanem mert nem érdeklődünk. S ráadásul ez a kérdés is – a jó ég tudja, miért – valahogy a „kényesek” közé tartozik.
Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességének. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok iránt, akik összesen sincsenek már ötezren ott az Ob torkolata felé, mindig olyan, lelkifurdalással erősített rokonszenvet éreztem, mint a hazai Mihály bácsik és Mari nénik iránt, akikkel, noha köztudomású a sógorság, a család cipőbe emelkedett tagjai már nem szívesen kezelnek. A „halszagú” atyafiság! Ifjúkorom leghőbb vágya az volt, hogy eljussak legalább a votjákokig. Ma is minden pillanatban útrakelnék. Mennyit olvastam róluk.
Oly alapos, összefoglaló könyvet, mint Zsirai Miklósé, soha. Ez kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék népeinek történetét, mai helyzetét. Így természetesen kiemelkedik a szaktudomány szűkebb területéről, illetve ami benne tudomány, az is tud benne érzelmet, sőt indulatot kelteni. Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is. A vót-ok a középkorban hadsereget vertek szét országuk védelmében, 1834-ben már csak ötezer-egyszáznegyvennyolc vótról tud a világ, 1920-ban csak egyezerről, 1926-ban hétszázötről, 1928-ban pedig ötszáz-egynéhányról. Mintha egy ormánysági falu demográfiai adatait olvasnánk. És a liv-ek, akik Livland nevét adták, s akiket a háború alatt a hadvezetőség mindenestül kitelepített országukból. A száműzetés alatt szétszóródtak, elkallódtak, úgyhogy 1925-ben a nyelvészek (csupán azok érdeklődtek irántuk) összesen ezerkettőszázharmincnyolcat találtak meg belőlük. És a finnek története, akik elveszítve függetlenségüket, 1249 óta morzsolódtak, vergődtek hol a svéd, hol az orosz uralom alatt. És a magyarok…
Az ember nehéz lélekzettel csukja be a hatalmas, kitűnő okfejtéssel, felkészültséggel és magyarossággal megírt könyvet. Egy percre meg tudja érteni a menetszázad hazafiainak hevületét, akik a magyart, „testvértelen ágát nemének”, a szumiroktól a zsidókig mindenkivel kapcsolatba hozták, de riadtan torpantak meg a sátorlakó cseremiszek és lappok előtt, s Melichet valami fizetett kémnek tartották, akit a németek azért küldtek reánk, hogy az ősi dicsőséget aláássa. (A finnek nem húzódoztak a barbár rokonságtól. Ők dicsőségnek azt tartották, hogy olyan szegény környezetből is fel tudtak emelkedni). A tiltakozás és harc ellenére is a század elején a finnugor tudományban a magyarság vezetett. Elsőbbségünket azóta elvesztettük, a nálunk háromszorta kisebb finn nép tudósainak munkája messze felülmúlja a mieinkét. Lassanként felül fogják múlni tán a többi kis rokonok is, akik közül egynéhány, mint tudjuk, az orosz forradalom óta bizonyos mértékű nemzeti függetlenségre tett szert, most indul meg szellemi fejlődése útján. A kedves öreg rokontól tudom, hogy az ő országában minden elemit végzett ember ismeri a magyar atyafiságot. Mi mintha szántszándékkal akarnánk mindvégig „testvértelen ág” maradni.
Nem romantika ez az egész rokonítás? Zsirainak még azért is síkra kell szállnia, hogy nem az. Nem idézem könyvének erre vonatkozó, nagy tudományos alapossággal megírt részleteit. A rokonság – nyelvészetileg – kétségtelen. Ám mi hasznunk belőle? Például abból, ha elhisszük, hogy nem vagyunk árják? Többek között az, hogy még idején sarkunkra állhatunk olyan áramlattal szemben, amely csak emiatt talán másodrendű, szolgaságra termett nációnak bélyegezne bennünket. Azzal végzem, amivel kezdtem: mi nyugodtan kereshetjük s ápolhatjuk a rokonságot, mert a mi esetünkben a humanitással párosul, a gyengébb megsegítését jelenti. A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezer főnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluban elférnének, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán fél órával lekéstek a honfoglalásról.
Szeptember
Ez a kötet az utóbbi években írt verseimet tartalmazza. Pontosat ennél többet alig mondhatok róla prózában. A költészet érzékeny; néven nevezni is, akár az isteneket, csak óvatosan lehet. A bejelentőlapra az ember nyugodtan odaírhatja, hogy festőművész, de azt soha, hogy költő, ezzel máris arról adna bizonyságot, hogy nem az: nincs ízlése. A polgári népszámlálás, jellemzően, egyetlen költőt sem tüntet fel, a szakmát sem ismeri. A kapitalizmus uralma alatt a költők, akár a szentek és bölcsek, más mesterség mögé rejtőznek, rendszerint írónak hazudják magukat, noha nyilvánvaló, hogy ehhez a kenyérkeresethez sincs sokkal több közük, mint akár a kéményseprőséghez. A költő szó csak némi megdicsőülés után jár ki, leginkább halál után. Ilyen könyörtelen a Múzsa. Ilyen előkelő, bár közben nálunk ráadásul még vad demokrata is: a vers alá kanyarított név előtt száz év óta sem örökölt, sem szerzett címet nem tűr, ami épp a rangkórság honában kicsit kihívásnak tekinthető. Aki költőnek megy, annak a szerzetesekhez hasonlóan minden földi hiúságról le kell mondania, a magántulajdonról is.
Természetes hát, hogy művészet- és illemtudó ember a lelkében azonnal kalapot emel, mihelyt szabályos szakaszokba nyomtatott sorokat lát. Ismernie kell a rejtelmes erőt, amelytől a hétköznapi szavak hasonlóan a varázslók dobjaihoz, hipnotizáló tam-tamot kapnak; a különös kohéziót, amely a jó vers megbonthatatlan soraiba semmi romlandó, hamis anyagot nem ereszt be, elsősorban semmi hazugságot, művészit persze, azaz lényegeset, bensőt: a művészet igazságszolgáltatása úgy viszonylik a való életéhez, mint a patikamérleg a barommázsához. – Mondd ugyanezt alkaiosi strófában, s megmondom, hazudtál-e – mondták a görögök. Minél szigorúbb a forma, annál szigorúbb szűrő és bíró. Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapták, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatértek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz; inkább valami leselkedő torz-kéj szükségletet elégít ki, mintsem művészit. Ő felelős a sok álproblémáért, amely nemcsak az úgynevezett politikusok és közírók, hanem már az ártatlan útkaparók nyelvét is annyi, pallérozott ésszel felfoghatatlan ostobaságra és aljasságra indítja. Nehéz a költő dolga. Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is ráhárul. Elsősorban azzal, hogy a rejtező fogalmakat néven nevezze, életre hívja.
A saját verseimről sem mondhatok mást, mint általában. Összegyűjtve néha megleptek. Amellett, amit én akartam kifejezni velük, gúnyt, alpári kötekedést, sőt miszticizmust találtam bennük, megannyi tulajdonságot, amelytől civilben a lehető legerősebben idegenkedtem. Mintha álmomban beszéltem volna. Egyik-másik annyi tiszteletlenséget, izgatást, szemérmetlen (a való tényeknek egyáltalában meg nem felelő) önleleplezést tartalmazott, hogy ezekért nem is vállalhattam a felelősséget egy olyan, eléggé el nem ítélhető jogrendszerben, amely ilyesmiért nem a korszellem és az örök szellem közös leányát, a Múzsát, hanem bűnös hanyagsággal a költőt vonja perbe. Arra kérem az olvasót, hogy a közreadott verseket se velem azonosítsa, hanem saját magával. Közülük csak az sikerülhetett, melynek olvastán az olvasó szíve is megrezeg, olyasféleképp, mint mikor leleplezik az embert. Van kellemes leleplezés is; például mikor az ember rájön, hogy mégsem olyan szörnyeteg, amilyennek tettei után hinnie kell magát.
Január
7-én távirat Gellérttől, még aznap beszélni akar.
8. (vasárnap) reggel Dérynél a Gyűjtőben. 11-kor Gellérttel Philadelphiában. Földi révén Gombaszögiék felkínálják a Pesti Napló szerkesztőségét. Húzódozom. Teljes függetlenség, „carte blanche”, a munkatársakat is én állítanám össze. Villamosbérlet, gyántiak. Flóra.
9-e
Ismét Gellérttel, Földivel; a problémák a lapnál. Teljesen irodalmi lapot vállalnék. Cs. Szabóval beszélek. Boldogan jönne külpolitikai publicistának.
10-e
Részletes beszélgetés F.-el. Beszéljek Baranyaival, adjon egy évi fizetés nélküli szabadságot. Bejelentem magam B.-nél.
11-e
Baranyai rábeszél. Mért vonakodsz tőle? – Nem tudok szerepet játszani, díszelegni, utálok parancsolni, „vezetni”. – Ez a legnagyobb keresztényi próba. Ha így érzel, még inkább rábeszéllek. De elég leülepedett vagy? – Nem, de én meg épp ezért merném vállalni. – Nagy tapasztalat lesz! – Eredménynek ez is elég. A pénz nem csábít. – De el kell fogadnod, meg kell magad fizettetned, van egy pillanat, amelytől fogva ez is hozzá tartozik a helyhez. Én véletlenül kerültem erre a polcra, de megállom.
Szívélyes, sőt kedves. „Édes Gyulám.” Csöndes, sokat próbált ember, lassú, de bőbeszédű. Közben népieskedik is, azt mondja „píz”, majd „böcsüs dolog”. „A fajtád” – mondja, aztán „a fajtánk”, majd „az én fajtám.” Mikor a humanizmusról kezdek beszélni, egyre jobban helyesel. Ottlikot dicséri. Értek-e a lap anyagi vezetéséhez?
A fizetés nélküli szabadságot írásban nem adhatja, mert erre egységes álláspont van, de „amíg én itt vagyok, lesz helyed. Ritkán láttuk egymást, de igen rokonszenvesnek érezlek, bátornak”.
Beszéljem meg Imrédyvel is a dolgot, annak idején ő épp azért hozott a bankhoz, hogy az újságíróskodást elkerüljem. De hogy juthatok hozzá. Rögtön föltárcsázza a miniszterelnökséget (csak kettőt fordít), valami „Palikám”-mal beszél. Az azt feleli: öt-hat nap múlva tán I. elé juthatok, igen el van foglalva.
Épp rengeteg dolog van a N. R. H.-nál is (Balogh Párisba megy, hét cikket ad át referálásra), és a banknál is (most készül az évi jelentés, nekem kell átírnom magyarra). Soká dolgozom, telefonálok F.-nek, beszélek Gellérttel. Este Cs. Szabóval beszélek, Pátzay odaül, soká együtt vagyunk.
Éjjel megyek haza, levél vár: Csajthay Erzsébet (Baranyai titkárnője) értesít, hogy Imrédy holnap két órakor fogad. „Az elnök úr azért értesíti még ma, hogy a holnapi programját ön aszerint rendezhesse.”
12. csütörtök
Reggel a sajtójelentés éppen igen nehéz. Megtelefonálom G.-nek a hírt, visszahív: Földiék okvetlen akarnak tárgyalni még az audiencia előtt. Elegem van. Felhívom Flórát; ha vele lehetek együtt, hagyom a többieket. Igen kedvesen, azonnal jön. A siklónál találkozunk, gyalog megyünk fel a várba, leülünk a Gyulay vendéglőbe, megebédelünk. […] Előzőleg elsétálunk a miniszterelnökségig, kimérjük, mennyi idő kell oda.
Háromnegyed kettőkor odasétálunk a vendéglőből, szép napos idő van. Megállapodunk, hogy amíg én fent vagyok, Flóra visszamegy a sörözőbe, dolgozik, megvár. […] De három-négy percig a kapu előtt is vár, hátha nem lesz a kihallgatásból semmi, hiszen épp ma nyitották meg a parlamentet. A portás valóban azt mondja, Imrédy még nincs itt. – „Nincs még itt” – mondja a titkárnő is, tessék helyet foglalni. – Inkább a ház előtt sétálnék, mondom (hogy Flórával addig is együtt legyünk – a valóságot jelenti abban a teátrális, csupa nagy terv hangulatban). „De meglehet, hogy Imrédy feltelefonál és máskorra kéri; szokta” – mondja a titkárnő. Akkor tíz perc múlva visszajövök, felelem, és lemegyek. Flóra a kilátást nézi, mellette egy rendőrtiszt, már talán gyanakodva figyeli, a nagy irattáskája miatt. Sétálunk föl-alá, a portás és a rendőrök tekintete alatt, elkísérem egy darabig a vendéglő irányába.
Aztán visszamegyek az előszobába, nézegetem a volt miniszterelnökök arcképeit, micsoda kereskedősegéd Lukács László, micsoda joviális hentes Bánffy, micsoda könyvelő Wekerle a díszmagyarban is! Bejön egy roppant kövér ember, Kovrig, ahogy a telefonálásból megtudom. Kezdek álmosodni. Papírt veszek elő, egy oldalt megírok a Nyugatnak szánt cikkből.
Befut egy alacsony kis ember, nagy irattáskával, bemutatkozik (szervusz), az egyik titkár, nevét nem értem. Befut egy másik alacsony, ugyanez a játék, egy harmadikkal szintén. Az épület megpezsdül. Épp egy mondat közepén vagyok, midőn kicsapódik az ajtó, az egyik titkár kiszól: Téged kéret a kegyelmes úr. Oly sebesen és sürgetően mozog és beszél, hogy az ütemet átvéve, alig tudom becsavarni a töltőtollamat, összeszedni a papírjaimat. – „Csak kurc, kurc, kurc und gut” – mondja a titkár, midőn kinyitja előttem már Imrédy szobájának ajtaját.
Hosszúkás terem, két ablaka a Dunára néz. Közepén társalgóasztal, végén íróasztal. Innen jön I. elém.
– Rég nem láttuk egymást. Mi újság?
– Azt mostanában ön csinálja … (közben a középső asztalhoz vezet).
– Rég nem láttam. Nem változott (int, hogy üljek le, ő is leül). Baranyai üzente, hogy sürgősen akar velem beszélni. Nagyon sürgős?
– Nem épp a sürgősség miatt jöttem. Felkínálták a Pesti Napló szerkesztőségét. Mikor ön a bankban magához vett, épp az újságírástól akart megmenteni. Illőnek tartottam, hogy a dologban legelőször az ön véleményét kérjem ki. Húzódozom a dologtól, annyit húzódoztam, hogy a Naplóék minden lehető, elképzelhető kívánságot előre teljesítettek: teljes függetlenséget, én állítom össze a munkatársak listáját, azt csinálok, amit akarok. Ez csábított: az, hogy nemzedékemet, amely most kompromittálónak tartja bármely lapba is dolgozni, egy szép cél szolgálatában megszólaltassam. Ha ez sikerülne, úgy érzem, mégis vállalnom kellene a dolgot.
Megálltam. Tudtam, hogy ő „beszéltető” ember, vártam, hogy szóljon. Csak bólogatott, s nézett rám biztató szemmel.
Ami másnak előny egy ilyen állásban, nekem az az igazi hátrány. Bevallom, féltem írói időmet, kedvemet.
Legszívesebben lírai versekkel tölteném egész életemet.
– Elhiszem.
– De sarkallást is érzek…
Ebben a percben megszólalt a telefon.
„Igen, igen, igen, igen”, felelte a kagylóba vagy hússzor. Szinte röstellem, hogy ennyi dolga közt zavarom.
– Csak folytassa, nagyon érdekel.
Azt hiszem, szolgálatot tehetek a magyar kultúrának. Azt hiszem, ezért, ott tudnék is tenni valamit.
– Gondolja, hogy azért hívták meg?
– Nem gondolom. Tudom, hogy nem „zsenialitásomnak” akarnak áldozni.
– Unalmas lap. Békés kispolgároké, akik csak a nyugalmat akarják.
Ez meglepett.
– Azt hiszem, téved. A lapnak ha van fogyatékossága, az épp az, hogy olvasóihoz mérten nagyon is emelkedett akar lenni. Én ezt valósítanám meg. Irodalmi lapot csinálnék. Igen magas színvonalút. Távol a politikától.
– Sikerülne?
A világtörténelemben, azt hiszem, Magyarországon volt egyetlenegyszer egy teljesen irodalmi napilap. A Fővárosi Lapok. (Elmeséltem, amit erről tudtam.)
– Nagyon szép. Ilyen lapot helyeselnék én is.
Amit most mondtam, arra előre készültem:
– Európára és Magyarországra a következő évtizedek alatt az elbutulás hullámai zúdulnak.
– Úgy van – bólintott rá.
Elmondtam, milyen fontos volna ilyen időben a szellemnek tűzhelyet biztosítani. Egyszerre ő maga elé meredt, gondolkozva a homlokát ütögette. A telefon ismét megszólalt.
Valami „Pistikém” beszélt, hosszú szöveget olvashatott fel, Imrédy csak igenelt. A végén egy mondatot újra akart hallani. Nehezen tudta megmagyarázni, illetve „Pistikém” nehezen értette, melyikre gondol. „Ahol az van, hogy mi ráfizetünk. Ezt félreértik. Félreértik a csehek. Azt meg kell változtatni.” Telefonba beszélt, de úgy gesztikulált, jobb karja úgy járt, mint a motolla. Végre meglett a mondat; a másik nyilván helyesbítéseket ajánlott. „Nem, nem, nem” – mondta Imrédy, s közben arca valóságos vitustáncot járt, szája majd a füléig szaladt. Hát itt tartasz, gondoltam, mennyire kivagy! Őszintén megesett rajta a szívem. Végre visszajött az asztalhoz, leült.
– Sajnálom, hogy zavarom. Nehéz szakma lehet.
– Meglátszik rajtam?
– Egy kicsit. Görbén jár.
– Hát hol is hagytuk abba?
A fejemre ütögettem. – Épp a fejét verte.
– Igen. (És ismét elkezdte gondolkodva verni a fejét.) Mind politikusnak semmi szavam a dolgához. Mint barátja, mint jóakaratú barátja mondom, hogy (ismét erősen gondolkodott) a jövő héten, kedden vagy hétfőn lesz egy beszélgetésem, amely után többet tudnék mondani. Állapodjunk meg abban, hogy jövő szerdán ismét találkozunk, és akkor beszéljük meg alaposan a dolgot. A maga dolgát, nem a lapét. Illetve ne szerdán, mert az interpellációs nap (nevetve felsóhajtott), hanem csütörtökön. De nem késő akkorra? Rögtön választ kellene adnia, nem?
– Ha kellene, akkor is várnék. Köszönöm a baráti jóakaratát.
– Legalább alszik rá egypár napot.
– Már aludtam rá, illetve virrasztottam miatta annyit, amennyi kell. Okosabb már nem leszek.
Indulni készültem.
– Mi újság Ozorán? – kérdezte; mosolygott.
– Köszönöm. Szabó néni köhög. Somogyiéknak meg az ősszel megdöglött a tehenük, de még valami passzusdíjért változatlanul zaklatják őket.
– Miért?
– Nyilván, hogy el ne feledjék a gyászt.
– Szóval megcsinálná a lapot?
– Boldog volnék, ha valami ok miatt nem kellene megcsinálnom, ha a gyávaság önvádja nélkül megszabadulhatnék ettől a gondtól.
Kérdéseire ismét el kellett mondanom, milyennek szeretném. A szellem legmagasabb igazságát összekötni a legalacsonyabb népréteg igazságával, a kettő azonos.
– Erre ön alkalmas is volna.
– Komolyan, szakértően feltárni a szociális bajokat, a nép ügyéért beszélni. A múlt és jelen összevetéséből kifürkészni a titkot: mi a magyar, mi kell neki.
– Ez igazán szép.
– Az előttünk járó nemzedékből Babitsra, Szekfűre gondoltam, vezércikkírásra. Babits a szellem szempontjából szólna az eseményekhez. Szekfű történelmi szempontból, sub specie aeternitatis beszélne a jelenről. Babitscsal már megállapodtam.
– Szekfűvel nehéz dolga lesz.
– Megpróbálom. A saját nemzedékemből Cs. Szabóra gondoltam.
– A rádiósra?
– Igen. Aztán Németh Lászlóra. Ismeri már.
– Személyesen nem. Az a kép van előttem, ahogy ön beszélt róla hajdan.
– Megpróbálom vele is, bár nehéz lesz. Aztán a szociográfusokkal, a komolyabbakkal. Szabó Zoltánnal, aki a Tardi helyzet-et írta.
– Ismerem.
– Erdei, a Futóhomok-ot. Tamásit felhoznánk Erdélyből. Vagy írna onnan. Vannak emberek, akiknek képességét csak én ismerem. Nagy Lajos, például. Tersánszky. Ezeknek biztatás kell, hogy megmutassák, mit tudnak. Elhoznám Illés Endrét. Találnék talán embert a munkáskérdésre is. Nagy problémám a népiesek ügye, akikben több a buzgalom, mint a tudás. Nevelni kellene őket. A másik nagy problémám: vannak kitűnő zsidó írók, akiket szégyellnék kihagyni a kultúra szolgálatából, nagy érdemeik vannak.
– Intézze el saját lelkiismeretével.
– Szóval cél és tennivaló van bőven. Csak ne nekem kellene megtennem.
Újra – még részletesebben elmondtam, mi csábít, mi riaszt el.
– Csak mérlegelje. Ha kételye van, az csak amellett szól, hogy alkalmas a feladatra. Csütörtökön bővebben megbeszéljük.
– Akkor megyek is. De hogy jutok be ide magához? Mit kell tennem? Nem értek az előszobák labirintusához.
– Írassa fel magát kint a kisasszonynál. Különben majd én is kimegyek.
Kijött. A titkárok felugráltak, megkezdődött egy kis „lázas semmittevés”.
– A jövő csütörtökre írjátok fel Illyést. Van hely?
Nem volt, de valami Kutzenbachot, vagy Muccsenbachot kitöröltek. Délelőtt tizenegy órára írtak fel egyórás kihallgatásra.
Már a szobában elkezeltünk, itt még kétszer kezet fogtunk. Újra megkérdezte, mi újság vidéken.
A pecsétgyűrűsök ismét nyüzsögtek egyet, ő bement. Siettem vissza a kocsmába, Flóra dolgozott egy hosszú íróasztalnál. Aztán – ritka szép délután volt. Találgattuk, mi lehet, amire I. gondol. Este Cs. Szabóéknál.
13. Péntek
Találkozás megint Cs.-vel, F.-el.
14. Szombat
Újra a szokásos, már harmadik éve tartó depresszióból egy jókora adag, egész nap. Reggel M.-nak telefonáltam. Ő sem érzi jól magát. Vidékre kellene költözi. Du. fél hét. Hollandia kávéház. Most négy éve hagytam abba ezt a felesleges jegyezgetést. Négy éve szinte semmi sem történt. Csak tragédia, tragédia, de az aztán mennyi! Úgy látom ezt a négy évet, mint egyetlen napot. Jobb lett volna átaludni. Egyetlen személy, ez minden eredmény benne.
18. Szerda
De. Harasztival. Nincs, aki a munkásrovatot csinálná. Vállaljam. Du. Máraival az utcán. „Nadrágtartót veszek, ez még izgat. Ne vállald! Mért nem kínálták a dögök egy évvel ezelőtt?” Judiknak is megmondom. Vállald.
19. Csütörtök
Imrédynél. Várni kell, valaki nagy tervrajzfélékkel megy be előttem; egy őszes, rokonszenves embert (fa cigarettadobozból otthon töltött cigarettát szív) elküldenek. Kint felírom, mit kell mondanom, nehogy elfeledjem: Nem vagyok híve; németellenesség; hova forduljak, ha megint látnom kell. Az apró titkárok. Bevonul egy nagy tiszti küldöttség. Én ülök, ők felsorakoznak épp előttem. A titkár a hátrább lévő terembe viszi őket. „Zsidó frontharcosok” – mondja felém. […] Tizenkét órakor behív.
I. most merőben más, élénk. Nevetve fogad. „Nos aludt rá?” „Aludtam, vagyis nem gondolkodtam, nem hányt a hab.” „Helyes is.”
– Hát – tér rögtön a dologra –, én sokat gondolkodtam. Van valami bélyeg ezeken a lapokon. Nemcsak tizennyolc emléke, hanem az a telhetetlen mohóság… Miklós Andor mohóságát ellensúlyozza még, hogy volt valami tehetsége, de az epigonjai…
Elfintorítja az arcát, fejével nemet int.
„Veszélyes közibük menni, félteném magát.”
– Akkor rendben van, mondom, csak erre vártam. Mondtam, hogy mennyire húzódoztam rögtön a dologtól. Csak a jelet vártam, hogy feloldjam magam a gyávaság vádja alól, hogy nem vállalom.
– Valami nívót képviselnek, jól csinálják a dolgot, de – én nem garantálhatom a jövőjüket. Egy lapét sem. Se hús, se hal. A Magyar Nemzet-ét, az Esti Kurir-ét, még az Új Nemzedék-ét, a Nemzeti Újság-ét sem. Tudom, hogy kapkodnak.
– Boldogok volnának, ha valami utasítást vagy parancsot kapnának. A várakozási pánik őrjíti őket.
– Hát azért nem érdemelnek sajnálatot. Persze, kapkodnak.
– Belátják, illetve Frida érzi már, hogy az isten nem arra teremtette, hogy a magyar közvéleményt irányítsa. Legjobb szeretne szegény átadni mindent, és egy szál collier-ban menekülni.
Nevet. – Nem maga az első, akihez fordultak. Nem tanácsolnám. Bár kockáztatnivalója nincs.
Megcsendül a telefon. Igyekszem nem oda hallgatni, elfordítom az arcom, de mikor hátranézek, ő – látom – a telefonba beszélve nekem is beszél, rám nevet és hunyorog. Mikor visszajön, én kezdem.
– Van kockáztatnivalóm. Viszek én is annyi tőkét oda, mint ők. Az írói hitelemet. Nem szeretném kompromittálni magam. Nekem nem kell, amit ők adhatnak nekem. Megint elmondom, mi riaszt, mi vonz. Egész életemben legszívesebben csak verseket írnék.
– Akkor semmi esetre se vállalja!
Felállok. Bocsánat a zavarásért, köszönet. Telefon; int, hogy várjak. Aztán:
– Ha függetlenségét biztosíthatná! De nem. Földi gyámsága alá akarják megkaparintani? Az ártatlan lírikust, aki épp azért jó üzlet nekik, mert hitelesen nemes érzésű, idealista?
– Bizonyos, hogy van valami céljuk. De a függetlenséget minden téren megígérték. Földi elmegy, azt csinálnám, amit akarok.
– Csak gondolja! Nehéz ravaszok ezek.
A titkár bejön, iratokat hoz, egy cédulát, Ulain vár a telefonnál. „Ferikém, akkor eredj le, vágd el.”
– Szóval?
– Azt szeretném még mondani: ne essék félreértés, nem kormánylapot csinálnék. Politikaellenes lapot. A politika egyeduralmát megszüntetni az emberek lelkében. Van más dolog is az életben: Szerelem, szellem, halál! De itt se értsen félre. A politikát nem antiparlamentáris alapon nézem le. Vad demokrata vagyok, s mindaz, amit ehhez az ellenforradalmi lapok hozzáadnak. […]
– Németellenes is, még mindig?
– Még jobban, mint azelőtt, de tudja, miképp.
– Ezt csinálja a Magyar Nemzet is. Milyen unalmasan! (Beszéd erről, megint a lapokról, egyre ismétli, mennyire tetszik neki a gondolat, egy szellemi lapé.) Én napi olvasója lennék, az utolsó napig, mert ilyen gondolattal nemigen szerez közönséget! – Kihívják. Int, hogy maradjak, olvassak valamit. Telefonálok.
Visszajövet fel-alá jár a szobában.
– Félteném magát. Nem mint politikus. Mint ember. Magának vigyáznia kell magára, vagy nekem? Máshoz nem volna kedve?
(– Követnek Mandzsúriába.) Annyira függetlennek kellene lenni, hogy – nem lehetne az egészet megszervezni? (Ehhez nem értek.) Iszonyú dzsungel az! Szörnyű terület! Ha a maga területéhez engedi őket – csak maga veszíthet. De a gondolat kitűnő. Másképp, más módon kellene megvalósítani!
– Az megvan! A Nyugat szerkesztője vagyok, ott azt csináljuk.
– Az kevés. Napilap kellene. Nem alapítana egyet? Itt annyi mindentől meg kellene szabadulni, a régi éra emlékeitől is. Lehetséges?
– Azt hiszem. De ismét: nem az ön politikáját szolgálnám. Engedje meg a vallomást: ezért a beszélgetésért, a múltkoriért, mindazért, amit ön két éve értem tett, őszinte szeretetet, ragaszkodásfélét érzek ön iránt, de ez nem jelenti azt…
Hozzám lép, másodpercenként hol a karomat, hol a kezemet szorítgatja: – Nem is kívánnám, hogy az én politikámat szolgálja.
– A rokonszenv, az emberi, független a politikától. Ellenfeleim közt van, akit igen szeretek, híveim közt, akiket ki nem állhatok. Azért jó barátok lennénk mi ketten is. Magát kímélném. De a laphoz, ahhoz politikus lennék, talán komisz is.
– Kérem, a lap se az én személyi érzelmeimet fejezné ki ön iránt.
– Szép idea, megőrizni a humanizmust. Erasmusnak én is tanítványa voltam. Lelkesítő cél. Ne ejtsük el.
– Hát mit csináljunk?
– Nézzük meg még közelebbről a vadat. Beszéljen Kozmával, rokonszenvvel viseltetik maga iránt, megbízhat benne, az ilyesfajta dolgokhoz is ért. Tegnap láttam. Mondja neki, én küldtem, s aztán ő is jöjjön el hozzám.
– Nemcsak humanizmus volna itt, hanem munkáskérdés, parasztkérdés, az igazi kultúra, védekezés a sötétség ellen. Nemzedékem ijesztően butul és gyávul. Nyugatos szellem (kifejtem).
– (Félbeszakít.) Kérem, értem én, értem, mit akar, a főmondat elején érzem, mit fog a mellékmondatban mondani. Kérem, olvasója vagyok, úgy beszéljen velem!
– Úgy is írhatok?
– Úgy! Kitüntet vele. (Negyedszer készülök el.)
Kezet fogunk, kikísér megint. Félúton: – Kihez kell fordulnom, ha esetleg beszélnem kell önnel? (Egyszer sem hívtam kegyelmes úrnak.) – Hát ide a titkárokhoz. Hogy hívják ezeket? – Az egyik Madarassy, telefonáljon annak.
Du. Telefonálás Kozmának. Szombat fél kettőkor. Vers, cikk a Nyugatnak. Du. Kereszturyval Horváth Jánosnál.
20. Péntek
Gellért hívat. Összeveszés a pincérrel. Azt mondja: G. nincs ott (a kávéházban), kint várok egy fél órát, a Nyugathoz megyek, Gellért a kávéházban van. Ingerültségemben azt mondom: „ez a hülye elküldött” – a pincér is hallja. Emiatt nem tudok aludni.
21. Szombat
Gellért hívat. Okvetlen. A kávéházban bocsánatot kérek a pincértől. Könnyezek. Ő is. Földi úgy tudja, Imrédyvel Zilahy is tárgyal. Kérem, oldjon fel Földi szavam alól, hogy Zilahynak elmondhassam a dolgot. Nem teszi. Erre őt kérem, mondja el az én megbízásomból Földinek, még látszatát is szeretném elkerülni, hogy inkollegiális vagyok bárkivel szemben. Ezt megígéri.
Fél kettőkor Kozmával. Igen előzékeny. Részletesen elmondom a lehetőséget (már nagyon unom). Ő is félt. Az Est bukóban – ismerem jól a dolgaikat. Később kiderül, hogy nem is ismeri olyan jól a dolgot. […] Fél ő is. Nehezen hiszi (sőt érti meg), hogy teljes függetlenséget ígértek. „Ha opciós levél van a kezedben, akkor lehetne.” „De hisz van.” „Elválni az Athenaeumtól.” „De hisz nincsenek is együtt.” – „Azt nem tudtam.”
Milyen magabiztosan tudnak ezek az urak beszélni – ez nagyságuk és hatalmuk titka. K. igazán jóindulatú, velem közvetlen, de még így is szerepben él – a biztonság, az uralkodás lelki szerepében.
A cél nagyon lelkesíti: Nyugati szellem! Bólogat, hogy a butaság milyen nagymérvű. „Az olvasók elmennek.” „Miért – de hisz nem vagy antiszemita!” De a zsidóbérencségtől jobban borzadok, mint ti – olyan nehéz ezt megérteni? Hogy lehet valaki nyugatos, demokrata és mégis magyar? Ingerülten magyarázom, ő csodálkozva néz.
Történelmi feladatod van, ezt neked kell megcsinálni: Miért? Mert csak te tudod. De nem Fridáékkal (akikkel különben én „szimpatírozok”). Más anyagi alappal. – De hisz ez köt még legkevésbé. Nincs olyan keresztény vállalkozás, amely ne ötször több korlátot emelne. Mással nem is kezdeném, mellesleg, nem szervezek, ez kész. […]
Hivatkozom a régi beszélgetésünkre. I. azzal küldött, hogy ő referáljon neki.
Meg kellene oldani ezt a dolgot. Vigyázz. Te nagyon hiszékeny vagy. (Elmondja, hogy I. bankárállást kínált neki.) Körül kell bástyázni téged, emberekkel is. Segítek, ha akarsz. Megköszönöm. Negyven-ötven percig voltunk együtt.
Este Hollandia kávéház, gyalog, halászcsárda.
22. Vasárnap
Muca igen rossz lelkiállapotban Irén miatt, Komor viselkedése miatt. Nem megyek el este Babitsékhoz.
23. Hétfő
Kozmával… […] „Beszéltem Imrédyvel, adjak neked tanácsot. Én nem tanácsolom. De ha mégis független lehetnél, nagyon szép feladat!” „Azt mondják, az lennék.” Adjanak opciót, hogy te két éven belül megveheted a lapot, mert neked nemcsak feléjük kell függetlennek lenned, hanem az ország felé is mutatnod kell hitelesen, hogy az vagy. „Megmondhatom nekik, hogy veled beszéltem, unom már ezt a titkolózást.” Hosszan töpreng. Kérlek, Frida nyáron megkérdezte már tanácsomat. Likvidáljon, ezt tanácsoltam. Mondd nekik, hogy beszéltél velem is, Frida forduljon felvilágosításért hozzám, ha akar. Így nem leszek abban a látszatban, hogy az ő helyzetét ismerve másnak is beszéltem a dolgáról. „Hangsúlyozom: nem kormánylap, mondom harmadszor – nyugatos, de mégis magyar, bár szememben ez nem ellentét!” – Csinálj mással lapot! – Nem, mással szemben még több lenne a megkötöttség. Hát tárgyalj velük, még mindig visszaléphetsz, ha nem tetszik. (Még az elején: Jó, akkor máris elálltam a dologtól!)
Ebéd a Fehér Ökörben.
Onnan telefon Gellértnek, már elment a Duna Corsóba. Kárpátival ül. K. rémülten közölte vele, hogy Supka telefonált neki, hogy én átveszem már febr. 1-jén a lapot, s az „öregeket”, elsősorban őt és Laczkót rögtön elbocsátom. Szörnyű. Igen szégyenlem (eszem ágában sem volt, sőt épp L.-re nagyon számítottam), megnyugtatom. Babits.
Este fél tízkor Földivel a Parlamentben. Elmondva mindent, „nem tudok köntörfalazni”. Feltételek: 1.) Kimutatás, hány előfizetővel aktív a lap, mennyi van most. 2.) a szétválás dokumentálása (külön épületbe stb.). 3.) A lapot, ha a mai előfizetőit tartja, három évig nem szüntetik meg. 4.) Opció a megvételre, sőt három évig jogom van a mai áron átvenni a lapot. Vita: be akarok-e „pillantani” állandóan az anyagi ügyekbe? Igen. Lehet-e a tulajdonosnak a kefeolvasáskor vétójoga. Semmi esetre sem. Földi erősködik, heveskedik – végre úgy tesz, mintha nem értette volna, s a vétó nem tiltójogot jelentene, hanem csak „konzultációt”, bepillantást. Taktikáz, tán hazudik is – ez az üzlet? Kedvem egyre kevesebb. „Ez – szerinte – már belenyúlás a tulajdonjogba stb.” „És ha antiszemita lapot csinálsz, vagy bolsit?” Unom. (Már a szétköltözést is lehetetlennek mondta.) A feltételeket mégis felírja, majd beszélünk. Véleményem az, hogy ha elfogadják, igen nagy a baj. Háromnegyed tizenkettőkor válunk el. Egész nap feleslegesen „tárgyaltam” – minek ez?
Délben Bresztovszky keres fel, részletesen elmondja, elmozdították a szerkesztésből, ahol ő azonnal kilépett. Nyigri, Barabás, Ákos, Székely szolidáris vele.
24. Kedd
Du. telefonál Zs., du. vele.
25. Szerda
Gachotéknál ebéd, Klári a petchenègue. Este Sárköziéknél.
26. Csütörtök
Zelk, pénzt kér, iszonyú nyomor. Délben bizottság a Kelet Népétől – beszéljek Szabó Pál bankettjén. (A bankett ürügy a parasztok összejövetelére.) Nem. De aztán mégis. Este a bankett. A parasztok. Először csúnyák, de külön-külön mégis „magyarosak?” Beszéd helyett (melyet egész délután írtam és magoltam) az asztalvégen ülő Móricz Zsigmond láttára hirtelen (amíg tapsolnak) – Szabó Pál helyett róla beszélek: ünneplik, az öregnek igen jólesik. (Tudom, hogy nem szívlel: most mit gondolhat. Int, de nem megyek oda hozzá.)
27. Péntek
Rudi[?] ügyben a belgákhoz. Tárgyalás ismét Földivel – a pontokat (úgy látszik) elfogadja, merőben másképp beszél.
Április 30.
Úgynevezett váratlan eseményeivel a világ annyiszor meglepett, hogy végül tennem kellett valamit nekem is. Unom a mumusokat. Feleletem a lehető legsértőbb. Tudomásul veszem a tényeket, bólintok; nem szállok vitába; ahogy az elmebetegekkel sem. Azóta van így, mióta rájöttem, hogy a legkisebb ítélet megokolásához mennyi tényre is volna szükségem, mennyi adatra! Az angol minisztertanács egyetlen döntése igazi okainak megértéséhez legalább ötven gyarmati, pénzügyi és politikai szakkönyvet kellene elolvasnom. Ötvenet? Legalább ötszázat, mert hisz múlt is van. S ez sem volna elég. Ismernem kellene az úgynevezett egyéni szempontokat is, azaz az előadó kedélyállapotát, illetve kedvese kedélyállapotát a történelmi tanácskozást megelőző estén. Vagyis az összes elképzelhető indítóokot. Azután kellene csak kutatnom, hogy a sok között melyik indított valóban. Ezt azonban nem teszem. Sajnálnám az időt is, de legfontosabb, hogy kedvem sincs hozzá.
Szükségem sincs rá. Félretolom a roppant anyagot, s az ismeretelméleti ítélet helyett egyszerűen erkölcsi ítéletre szánom magam. Nem az ok és okozat, hanem egyszerűen és rögtön és minden magyarázat nélkül a jó és rossz viszonya érdekel. Ennél nagyobb veszély nem fenyegetheti a politikát.
*
– Vad hírek szálldosnak. A kifejezést nem képletesen veszem, hanem valóságosan, a költők tárgyilagosak; e bombasztvilágban már csak ők ragaszkodnak a tényekhez, a betű szerinti értelemhez. A szálldosó és keringő hírek nekem igazi vadak, olyan valóságosan, mint egy raj keselyű, vagy egy falka tigris.
Így rakják puha talpaikat a kávéházi asztalok között, így gubbasztanak az utcasarkon, az újságárus polcain, aki mintegy az ápolójuk és etetőjük. Láthatóan nem tart tőlük. Közönyösen nyújtja át a legvérengzőbbet.
Én sem félek e vijjogó ragadozóktól: régtül tudom, hogy létüket nekünk köszönhetik, lelkünkből, illetve májunkból táplálkoznak, akár Prometheusz idejében. Ha Prometheusz csak egy hétig férfiasan kitart, s ha mással nem, hát arcfintorral vagy énekszóval elűzi a sast, a sas beledöglik. De nyilván Prometheusznak is kellett a madár, kíváncsi volt rá. Hírt várt, sziklai magányában.
Nem vagyok kíváncsi, a konokan le-lecsapódó vadaknak ezért nincs hatalmuk rajtam. Ismerem őket, legsűrűbb rajukban is közönyösen járok, sőt unatkozva. A legvadabbak is, amelyek az imént még bömbölve nyargalták be a várost, alázatos kutyaként lapulnak előttem, akár az oroszlánok a szent állatszelídítő, Dániel barlangjában. Eszükbe sem jut, hogy lelkemhez nyúljanak. Mert lélektelenül, azaz minden lelki emóció nélkül kezelem őket? Munkám van velük.
E munkát szeretem, s nem őket. A munka korán kezdődik. Naponta hajnalban kelek, hajnali öt órakor, s ez tetszik nekem: a munkát valóságos, testi munkának érzem. Az üres Krisztinavárosban még csak a pékek járnak, a Vérmező úgy gőzöl, mint egy legelő, oly hitelesen legelőmód csillog, hogy kedvem volna tülökbe fúni még alvó barátaim, B.-ék, M.-ék háza előtt: az Alagút márványcsempéivel valóban egy óriásira nyúlt fürdőszoba, csak én tudom, hogy üde is tud lenni: frissen húz át rajta a reggeli dunai szél: az üres Lánchídon úgy haladok keresztül, mintha egy falusi bürün igyekeznék kapálni; nem csodálkoznék, ha az elnyújtott bőgés nyomán az Akadémia mögül nem gépkocsik, hanem tehenek tűnnének föl. (Kétszer már ez is megesett.) A Szabadság tér még magányos főúri kert, költségre való tekintet nélkül egyedül az én számomra fenntartva. Lassítok, kiélvezem, ha már annyiba került. Aztán fölmegyek a hírekhez, egy hatalmas, még teljesen üres palota legfelső emeletére.
A hírek egy szobában várnak, már türelmetlenül. Úgy lépek be közibük, mint hajdan az eszeveszetten sivító, moslékleső malacok közé: erélyesen és undorral.
Összeszedem az asztalon, a széken, a polcokon bömbölő lapokat; osztályoznom kell őket, ki kell belőlük vonnom a lényeget, hogy abból nyolc-tíz oldalnyi emberi táplálékot készítsek. Éles szem, gyors kéz szükséges ehhez. A hírek szemérmetlenül kelletik magukat, van amelyik előző este óta üvölt s már rekedten piheg; van, amelyik maga is tudja, hogy egész éjjel hazudott (egy elevenebb hír üvölti a szemébe), s most ráncosan lapít.
Kék ceruzám van, a kiszemelt hangoskodókra kisebb-nagyobb kört vetek; ettől egyszeriben úgy megjuhászodnak, meggyávulnak, mint a liba az orrába fűzött karikától. Már gyerekjáték vezetni és terelni őket. Mire arra kerül a sor, hogy diktáljak (leleplező szó), már úrnak érzem magam, unatkozó és szolgáit mélységesen megvető diktátornak, mint, remélem, minden diktáló. A világ fölé kerülök, akarva-akaratlan lenézem a világot: csak így nézhetek rá. Mint a vadász a szalonkákat, a halász a pontyokat: elejtett ragadozóimat gyakorlott mozdulattal fűzöm fonálra, közömbösen, sőt kegyetlenül. Szégyellem bevallani romlottságomat? A legtündöklőbb országlót tőlem a szerencse és a guta egyformán kerülgetheti, sőt érheti: mennyi munkát adnak, csak ez érdekel, akár a koporsócsinálót. A munka érdekel s nem a világ, ez a nagy titkom. Hogy adhatnám tovább?
A munka – még ez is – megóv, fertőtlenít. Fél tizenegy, tizenegy tájban fáradtan, kifacsarva, üres aggyal, úgy lépek ki az utcára, mint egy fürdőből, mint birkózó a versenyzőteremből. Legyőztem, levetettem, sőt elvetettem valamit; a nap hátralévő részére ember vagyok. Lassanként összeszedem magam. Meg tudom csinálni, hogy civil legyek, független a földtől. Elvégeztem a munkát, amelyért a társadalom kenyeret ad, nem volt könnyű munka. De én is hasznát látom: nyugodt vagyok. Úgy gondolok elmúlt dolgomra a hírekkel, mint este a földműves a földre, amelyet kigyomlált. Illetve úgy sem, egyáltalában nem gondolok rá, ahogy a földműves sem törődik már a rendbe tett szénával. Egyszerűen, békésen csak élek, fáradságomat élvezem.
Megtörténik, hogy szórakozott tekintetem a társasgépkocsiban rátéved néha szomszédom hírlapjára, s csipegetni kezd… De még idejében eszembe jut, hogy hisz ez munka nekem, pénzt kapok érte, havi kétszázötven pengőt, majd bolond leszek ingyen különórázni, – s riadtan és önzőn fordítom el fejemet a világtól is. S a véres hírek megsápadnak. A recept, azt hiszem, követhető. A munka mindennek leleplezni a lényegét. Bajunk az, hogy kevés munkánk van a világgal, ritkán nyúlunk két kézzel bele. Bármily meglepően hangzik is: nincs közünk hozzá.
*
Képtelen vagyok ellenséget teremteni magamnak. F. ma elmondta – mint illusztrációt egy lélektani jelenséghez –, hogy Sz. nemrég társaságban röviden aljasnak nevezett. – Tehetsége, úgy látszik, van – mondta Sz. rólam –, de embernek aljas. Óbudán jártunk, egy percre meg kellett állnom, hogy föllélegezzem a megkönnyebbüléstől. Tán ha megfordítva hangzik az ítélet, lever, így – nem tudnám pontosan megmondani, miért – majdnem hízelgően érintett, felszabadítóan. Először azt hittem, hogy a rokonszenv kötelezettsége alól szabadított fel, s ez esett jól; Sz. iránt ifjúságomban rokonszenvet éreztem – viszonzás nélkül, ezt is éreztem. De nem. A fürge lélek sokkal bonyolultabb úton lelt – egy szempillantás ezredrésze alatt – vidámító kielégülést.
Hogy mit lelt, arra csak későbbi dörmögése során jöttem rá, mikor már falatonként rágta a zsákmányt, mintegy óljába vonulva, mint az eb – miközben én a beszélgetést majdnem elménckedésre frissítettem.
– Ha senki az égvilágon, de Sz. hálával tartoznék nekem – szóltam F.-hez. Nem csupán az ingyen nyújtott rokonszenvért. Mással szemben tán voltam figyelmetlen, közönséges, önző, vele – a rokonszenv állandó működésén tudtam ellenőrizni – mindig előzékeny s készséges voltam. Hopp, hisz pénzt is adtam neki! Én hívtam ki Párizsba, megérkezésekor én fizettem közös lakásunkat, elirányítottam, hogy megélhetést találjon. Egymás után öt-hat kép is elém ugrik, ahogy felkeres – egyszer éjszaka – és segítségemet kéri. Boldogan tettem meg mindent, boldogan, hogy viszonzást már akkor sem várva, saját érzelmemet élvezhettem, az action gratuite valóban nem mindennapi kéjét! Mit is adhattam neki, mennyit is? Nem vagyok jó számoló, de a munkára pezsdült lélek egy villanás alatt elém dobja, hogy kamatokkal, sőt kamatos kamatokkal együtt öt-hatszáz pengőre rúghat most az az összeg, melyet részletekben akkor adtam neki. Ez nem csekélység. Magam még nagyobb nélkülözésben éltem, mint ő, könyvkötésből éltem, tanításból; akkoriban egyszer nyáron zsákot is hordtam, jól emlékszem, mert elájultam. Párizsból előbb tért haza, mint én. Attól fogva igen ritkán láttam, utaink úgy elváltak, hogy ártalmára készakarva sem lehettem volna. Külön világban éltünk. Közben ő gazdag lett (igen vagyonos nőt vett el), soha egy fillért sem adott vissza.
Ezt mondtam F.-nek, nyugodtan; tudom, hogy szavaimat nem védekezésnek veszi; vádnak sem. Folytatnám, de közbeszól:
– Akkor világos. Ezzel fizetett, ezzel a rágalommal. Ezt a véleményt ejtette csitítóul a lelkébe, amikor az szemrehányást dörmögött, hogy az adósságot mégis rendezni kellene. A kötelezettség, talán csak a hála kötelezettsége alól azzal mentette fel magát, hogy érdemtelen vagy a hálára, rossz vagy, szóval aljas vagy. Érdekes volna a fogalom fejlődését vizsgálni, amíg ebbe a szóba torkollt, – miért épp ebbe? Sz. lelke miért épp ettől nyugodott meg? Különben csodálatos, hogy a lélek milyen gyorsan megalkuszik, milyen kevéssel beéri.
– Már az, amelyiket nem nevelnek igényre –, szólok most én közbe, mert a magyarázat nem elégít ki. Nagyon anyagiasnak találom.
– Mert anyagias lélekre érvényes.
– Szóval Sz. lelkét csak pénzzel lehetne megváltani?
– Feltétlenül. Az a pénz a szívén át ment a zsebébe, azon át jöhet csak ki. Ha például ki kellene izzadnia, egész bizonyosan megkönnyebbülne. Szíve mélyéig átérezné a penitenciát, minden pengő egy-egy buzgó miatyánk lenne; megtisztulna! Mindent elfeledne, még meg is szeretne. Ha keresztény vagy, még holnap írsz neki, utóiratul esetleg egy ügyvédi felszólítással. Légy könyörületes! Én ugyan utálom őt, de a kísérlet! Hogy viselkedik a veszendő lélek, mentés közben?!
– A lélekkel csak isten kísérletezhet. Nem írok neki; talán róla, hogy magára ismerjen? Ezt sem. A magyarázat rossz, az eredmény is az lenne. Sz.-nek a látszat ellenére is igaza van.
– Elismered, hogy valóban…
– Várj csak. Mikor Sz.-szel, még egész zöldfülű korunkban összeismerkedtünk, ő – nem tudnád elképzelni – lángelmének ígérkezett. A süvölvény írócsoportban messze ő volt a legkülönb; valóban az volt. Minden képessége megvolt, hogy nemzedékünknek költő vezére ő legyen. Csak… csak épp az írással volt baj. Mindig azt éreztem, valahol egy izomszálacskát kellene elvágni a fejében, s ömlene belőle a remekmű. Olyan volt, mint egy mátyásmadár, melynek még nem vágták fel a nyelvét. Ma is ilyen. Én akkoriban bekecset hordtam, s látszani csak az látszott a menésemről, hogy nemrég még csizmát hordtam. Hallgatag voltam, félszeg – ismered a vidékről felkerült nyurga kamaszokat, akiknek magatartásán épp a szalonokban látszik meg legjobban, hogy fél lábbal még valami bedőlt kiskapu előtt állnak. Igazságtalanul, de kétségbeejtően butának éreztem magam, s az sem vigasztalhatott, hogy abban a korban az elmebeli képességeknek ez a legremekebb jele. Olyan tömören, töményen butának tudtam minden porcikámban magam, mint a tuskó azt, hogy mindenütt fa. S ezt úgy árasztottam magamból (fülelésemmel, mások véleményének tiszteletteljes meghallgatásával, szomjas tekintetemmel), hogy mindenki elfogadta. Egy életre persze, mert az ifjú agy mindent egy életre jegyez még fel. Az ifjú óriások, azt hiszem, csak szánalomból tűrtek meg maguk közt. Most már érted?
– Kezdem.
– Szóval Sz.-en a zsenialitáshoz csak gyönyörű szőke haja maradt meg. A Sors becsapta, tudatosan, álnokul, aljasul, ez a szó rá. S aljasságát velem példáztatta.
– Szóval irigység vo…
– Hogy lehetsz ilyen bárdolatlan! Sz.-nek igaza van: igazságtalanság érte; csak éppen nem az én részemről. Iszonyúbb büntetést nem tudok elképzelni annál, midőn isten valakibe beleojtja egy hivatás minden kellékét, költők esetében – mint mondtam – a merészséget, az öndicsőülést, a már-már szemérmetlen kérkedést, mindazt, amire egy lángelmének a próba után joga lehetne, csak épp a képességet feledi ki. Mesterségemhez tartozik, hogy kezdő írókat fogadjak, kéziratokról azon melegében ítéletet mondjak. Tudatában vagyok a roppant felelősségnek: sorsokat mérgezhetek meg egy helytelen szóval. Minden alkalommal magam is izgatottan szorítom meg az izgatottságtól átnedvesült, remegő kezeket, amelyek aztán kiterítik elém – mintegy béljós elé – egy-egy ifjú élet zavaros jövendőjét. Tettem szert némi tapasztalatra.
*
Két sürgönypózna látszik. Mindegyik tetején egy-egy szelíd felhő ül, békésen, alig-alig moccanva, mintha beszélgetnének egy hosszú út után. Csak farkuk lebben meg néha-néha, mint a szunnyadó halaké.
Egy harmadik kis felhő a bokrok alján szaglász ide-oda, mint egy macska, illetve mint egy macska visszajáró szelleme, mert tejszerűen átlátszó, mögötte túlvilági fényben csillognak a harmatos gallyak. Hajnal van. A toronyból, mely oly közel fekszik a szállodához, hogy innen a harmadik emeletről szinte át lehetne lépni a harangokhoz, négy tompa ütés hallatszik, aztán egy-két perc múlva hat kongatás. Az idő nem siet.
Lassanként az utas is megbarátkozik a gondolattal, hogy nem kell sietnie. Hova is sietne? A kalapácsütés, a szekérnyikorgás, a tejeskannák zörgése arról ad hírt, hogy a hetipiac legfeljebb egy óra múlva kezdődik meg a templom és a szálloda közötti parányi téren. A percek nem sürgetnek. A falu felett már csak egy-két ezer méterre a hely, ahol Európában a legmagasabbra lehet jutni. Az utas végigmegy a folyosón, aztán hátrahajtja fejét az ágyban, megnézi az éjjel-nappal egyforma fehérséggel világító hegycsúcsot. Semmiről sem késik el. Lenyúl a padlóra, ahova tegnap este munkáját ejtette. Fölveszi a munkát és horgoló asszonyok türelmével folytatja. A munka időtlen. Az utasnak Racine-t kell magyarra ültetnie. Az időtlen munkáknak kijáró tisztelettel és kényelemmel kötögeti egymáshoz a klasszikus vers szabályos sorait, s mire a torony szinte unalmában ismét kongat egyet, az utas már rég Racine korában vándorol, illetve hever széles ágyán.
*
A csillagok forgása is személyes ügyem, mihelyt szabálytalan.
Minden az égvilágon, mihelyt kilép a saját köréből és zavarja az enyémet. Milyen tárgyilagosan tudtam nézni a történelmet, illetve a történések hozzámig fodrozódó sorozatát. Hovatovább Nagy Sándorról, sőt a Ludolf-féle számról is személyi megjegyzésem lesz, alanyi, lírai. Nemcsak nekem, hanem a kereskedőknek is. Őket a tárgyi világ lázadása oktatja ki arra, amire a költőket a gondolatrendszerek és a lelkiismeret állandó lázongása rég megtanította, hogy a világismereti módszerek között még mindig a költészet a legmegbízhatóbb, a legreálisabb: leginkább elevenbe vágó.
Milyen szép baráti viszonyok alakultak ki a még izoláló 18. században, a zsarnoki 16.-ban, aztán még előbb, a hadi táborokban. Hát még a börtönökben; Szilágyi és Hajmási történetében az a megható, az a tragikusan magasztos, hogy ez a két kitűnő jó barát annyi esztendei testvéri hűség után egy csip-csup női ügyön különbözik össze, a szultán leányának szerelmén. Ez az örök irodalmi újdonság is benne, mert hisz a költői képzelet, mióta világ a világ, azt tanácsolja, hogy a szóra sem érdemes előéletű Helénákért nemcsak két-két férfiának, de nemzeteknek is illik dulce et decorum torkon harapniuk egymást.
*
Ahogy ritka az olyan ember is, mint…, aki gavallér mozdulattal s mintegy borravalóul a leveleire mindig húsz-harminc fillérrel több bélyeget ragasztott, oly kitűnőnek s áldásosnak találta a posta intézményének szolgálatát…
*
Tanulmányaimmal nem sok szerencsém volt. Jószerivel kettőt írtam. A Pusztulás-ra a válasz egyszerre kiáltott ki hazaárulónak és antiszemitának. A katolikus irodalomról közölt fejtegetéseimmel tán csak azért nem rántottam helyi egyházi átkot a fejemre, mert protestánsnak s tán túlságosan ifjúnak néztek: a Magyar Kultúra röviden taknyosnak nevezett. Kevés a tárgyilagosság – várjunk, s valóban jobb időkben hittem.
Veres Péterről három oldalt írtam. A Válasz az első héten felugrott három ívre, nem csodálkoznék, ha egy hét múlva a harminc felé járna: az eleve megírt ösztökélő előszó így fiadzik alkotást. A mű kollektív alkotás, tíz-tizenöt munkatársa közt szépen megfér a fajvédő magyar a fajvédő zsidóval, hangjuk után teremtett lélek nem tesz különbséget köztük. A mű természetesen nem Veresről szól, nem is az én állításaimról; a magyar bírálat helyzetét tükrözi. Ezért szeretném most a zárószót is megírni hozzá.
*
Hogy mit jelent egy nemzet szellemét „vas-bilincsbe” verni, azt Jócsik könyvének mondatain érzem. A mondatok stílusán. Az író jól gondolkodik, jól fogalmaz, de mondandóján újra meg újra „szlovákizmusok” csörrennek, emlékei annak az elbarbárosodásnak, amelybe nyelvünk az elmúlt húsz esztendő alatt a Felvidéken került.
*
A középosztály a gatyát, azokat a gyönyörű rojtosokat szereti a parasztokon, s fájlalja, hogy azok lassanként elhagyják. A természetes az volna, hogy ha annyira szereti, hát ő vegye fel.
*
Az emberi szellem korcsosulása ott kezdődött, mikor azok, akiknek szenvedélye a gondolatok és érzelmek közlése volt, a legszigorúbb asclepiadesi formáról áttért a hexameterre. Lustultak, kényelmesedtek s ezzel szellemük is ellustult. A gondolat olyan, mint a ménesből kifogott csikó, ha nem tartod szorosan a gyeplőt, félreugrik, sőt kirúg. Másfajta gondolattal, olyannal, amely kezdetben nem rúgkapál s nem veszélyezteti még a testi épségedet is, foglalkoznod sem érdemes.
*
Szívdermesztő gondolat: és ha az emberek azért fordultak el a szabadság gondolatától, mert nincs szükségük rá?
*
Képkiállításról kijövet mindig festő szeretnék lenni, színházból távozóban színész. Egymás után két délelőttöt bíróságon kellett töltenem; őszinte vágyat éreztem arra, hogy jogász legyek, ez a szakma is elbűvölt. Az elmejáték bűvölt el benne, a mesterség elemeinek öncélú, majdnem azt mondtam, hogy a valóságtól független, majdnem művészi kapcsolódása. Emberi, vaskos, idegeken érzett igazság birtokában léptem be a szentelt csarnokokba, ezt akartam előadni. A jogászok rögtön leintettek. Három csoportra oszoltak; azokra akik az én igazamat védték, azokra, akik támadták azt, s végül azokra, akiknek az előbbiek vitáját tárgyilagosan el kellett dönteniök. Egymással szemben álltak, de velem is, valamennyien. Így álltam köztük, mint három egymás felé helyezett tükör között; előbb zavarodottan néztem gesztusaik és gondolataik röpdelését, munkájukat az igazság elővarázsolása körül. A nyers, parlagi anyagból, amit én hoztam, az igazság úgy jelent meg, mint egy parnasszista költemény, légneműen, desztilláltan; érezni lehetett, hogy megteremtődésében a tudás, a szabály a fontos, a hogyan lényegesebb, mint a mi. Mondom, leintettek; nem is bántam, védelmemre úgysem tudtam volna nekik valót felhozni. A bűnt verssel követtem el. Mentségemül konokan olyasmi forgott a fejemben, hogy ha netán elkövettem is valamit, nem én vagyok az igazi bűnös, felbujtásra cselekedtem. Az iskolában engem arra tanítottak, hogy a költőknek a Múzsa súg. Valóban súg, erről később magam is meggyőződtem. Épp az egyik inkriminált verset is úgy súgta őrülten hadarva, két perc alatt; alig győztem jegyezni egy újság szélére, miközben még társalognom is kellett, mert épp villamoson utaztam. (Ezért nem is becsültem; évekig hányódott, s a kötetbe költői akaratom ellenére technikai okból került, szinte úgy lopakodott be, az utolsó pillanatban.) No de, hogyha a Múzsa súg, akkor ő is felel, én semmi esetre sem. Még akkor sem, ha véletlenül mégsem súg, vagy rosszat súg, mert akkor meg az iskolát kell felelősségre vonni, az beszélt rá, hogy komolyan vegyem az ilyenfajta éteri pletykálódást. Nem ezt mondtam el. Hogy mit mondtam, azt nem ismételhetem meg, mert a bíróság – nyilván érezvén az egész kérdés kényességét – zárt tárgyalást rendelt.
Aztán elítéltek.
*
Még az életemre is ügyeljek? Különb és sürgősebb dolgaim vannak. (Melyekre eddig is rááldoztam életemet, melyek tehát a jövőben is fontosabbak az életnél – annak előfeltételei, céljai, ürügyei.)
Köszöntelek, művészet. Elsősorban azért az irányításért, melyet az úgynevezett élet dolgaiban is adsz. Bízom benned. A polgári törvénykönyvben gyakran tétovázom, kétely fog el. Ha egy sorvégi szó rímképpen egy társadalomellenes, vagy akár erkölcsellenes szót követel tőlem: nem tétovázom odaírni. S ha leírtam, s alája odaírtam a nevemet: nem tétovázom polgári mivoltomban sem vállalni.
Köszönetet mondok, művészet. Az öröklét nem érdekel. Köszönöm, hogy visszafelé évezredeket tekinthetek át és érthetek, köszönöm, hogy jóvoltodból ezt a testre szabott életet megsokszorozhatom. Csak hálából gondolok az eljövendő ezredévekre. Hálából ügyelek arra, hogy alakom azokban épebb legyen, mint a földön engedélyezett életben. Csak becsületemre vigyázok. Ez a mi falunkban egy jelentésű, egy jelentőségű a hírnévvel. Hírnevemet csak így ápolom. Ez nemcsak megnehezíti, de a szellemiek valami különös féltékenysége folytán szinte megtiltja, hogy életemre vigyázzak.
*
A vonat átjött a határon, papírt veszek elő, gyorsan leírom, amit a külföldhöz szokott szemem idehaza újdonságnak talál: egy tagban álló gyönyörű szántó; két hatalmas mezítelen láb a tábla szélén; hosszú, lágy dombsor, mint egy nyújtózkodásra leheveredett tehéncsorda; aszott fű; akác; gaz az út árkában; a kalauz vállára kerek fej került; falka hangos beszéd a folyosón; alig valami virág (Svájcból jövök); négyökrös szekér; egy úr az étkezőkocsiban, akiről rögtön mindenki megtudja, hogy képviselő; napraforgósor; mezítlábas gyerek; fátlan utca; nemesi pecsétgyűrű; olyan művészettel felrakott kazal, aminővel másutt a katedrálisokat rakják; gémeskút és megint meztelen láb és végtelen egy tagban fekete szántó; elhanyagolt vetés; silány kukorica; rongy; útitársnőm szava: „ne olyan hangosan, meghallják.”
*
Végső feladatul egyet érzek: visszahelyezni az irodalmat arra a polcra, ahol a múlt század negyvenes éveiben állt. Erre egy folyóirat is képes. Néhány szóban el akarom mondani e feladat állomásait, vagyis az első fél évben az értékesek tömörülését, s a méltó emberi hang megteremtését, a másodikban e hangon a nézeteltérések – nem kiküszöbölését, hanem a tisztázását, az arcvonal felsorakoztatását az elveszett tartományok felé –, de jóformán egy szót sem kell ejtenem a gyönyörű tervekről, mindenki azonnal ért mindent, s ráadásul természetesnek is tart. Miért ne sikerülne? – kérdik. Nem akad senki, aki elhittségnek vélné, hogy irodalomnak ilyen komoly hivatása lehet; hogy e mostani század derék eseményeire egy nemzet szellemisége úgy készüljön, mint a múlt századi, a maga titkon érzett fordulójára. Saját szavaimnak alig van gyanakvóbb hallgatója nálam – elcsodálkozom, miért szűnt meg itt oly váratlanul az az állandó belső ellenőrzés, híres mértéktartás? Mi ez a varázslat? Ma este eszméltem rá, mindössze az, hogy itt máris tekintélye van az irodalomnak. De mit tekintélye, hagyjuk ezt a szegény, annyiszor szégyenben marasztott szót: hitele van. Még mindig az van, mintha Petőfi csak tegnap ringatta volna végig az utcákon kalpagján a strucctollat Bem felé siettében.
*
A nemzedék szóban benne van az is, hogy ifjúság. Hatvan-nyolcvan éveseket is lehet nemzedéknek nevezni azon az alapon, amelyen húsz-harminc éves korukban összeálltak. A nemzedékek igazán – de hisz a szó etimológiai értelmében is benne van! – csak ifjan lehetnek azok; vagy feladatukat csak fiatalon végezhetik el, vagy szabhatják maguk elé; később legfeljebb csak bővíthetik, pótolhatják azt, amit kihagytak (s aratják a babért, kudarcot vagy sápot).
*
A 15. század csapása a szellemi prostitúció elharapódzása. A 20.-é a hírlapírás.
*
Sajtószabadság, illetve hírlapíró-szabadság? Hol van az a hírlap, amely közzé tenné az én szabad véleményemet a hírlapírásról, a hírlapíró szellemi képességéről és erkölcséről?
*
Költők veszekszenek. Eddig egy lényegbe vágó dolog derült ki, fájdalmasan. Hogy milyen rossz prózaírók.
*
A versforma a különben kötetlen szavak és érzelmek fegyelme. Szomorú, ha egy költőről megtudjuk, hogy jellemét és ízlését is csak ez kötötte.
*
Irodalmunk szép erőfeszítése és fényűzése, hogy mindig többet mutatott, több is volt, mint amennyire helyzete kényszerítette volna. Az írói veszekvések nagy veszélye, hogy irodalmunk hasonlítani fog az országra.
*
Mint mindnyájunkat, életem egy fordulóján évekkel ezelőtt engem is közelről fenyegetett, hogy újságírással kelljen kenyeremet megkeresnem. Tanácsot és felvilágosítást kértem a cég egyik kitűnőségétől, tehát magam is nagyra becsültem. „Csak örökbecset ne!” – oktatott ki készségesen. „A lényeg ott kezdődik, hogy vesd meg, amit írsz, a pillanatnak írj. Tudj pillanatonként más lenni, azaz magadat is vesd meg. Támadj. Ez a siker titka.” Példákat idézett, a szakma hírességeit. Ezeket sajnos, már régebbtől, oktatás nélkül megvetettem. „És Kosztolányi?” – kérdeztem, mivel restelltem, hogy a tanultakat, az elméletet rögtön szíves oktatóm saját gyakorlatával cáfoljam meg. (Márai volt); „Ő a csoda – felelte oktatóm. – A rotációsoknak is márványra fogalmaz. Európában ezt ma már csak neki szabad.” „Amerikában is” – tette hozzá némi tűnődés, mintegy ellenőrzés után.
*
Író írta irodalomtörténet és stilisztika ez a könyv, tehát szintén vallomás.
Irodalomtörténeteink zöme rideg leltár, az adóhivatalok szellemében bemagolásra, feleltetésre készültek, s nem arra, amire maga az irodalom: a lélek elragadására. Ezeket most eldobhatjuk – gondoltam, midőn e könyv anyagának olvasásába kezdtem – íme, itt az eszményi bevezető az irodalom történetébe, amely valóban vezet, otthonosan, házigazdaként. Nem szemelvényekben mutatja be az írásművészet szépségét, hanem saját magán. Irodalomtörténet, mely maga is írói alkotás.
A könyv csak oszlopait sorakoztatja fel egy ilyen saját anyagból szabott, eszményi ismertetőnek. Kosztolányi irodalomtörténet írására sem készült.
*
A nép is kutat bennem, néha váratlanul olyan kényes pontra tapint, hogy majdnem felszisszenek, sejtelmem sem volt, hogy épp ott olyan érzékeny vagyok; néha akaratlanul is oly hirtelenül rántja le valamiről a leplet, oly kegyetlen fényt bocsát valami eladdig homályos sarokba, hogy szinte fáj a szememnek a fény.
Megint falun vagyok, vizsgálaton. A visszakapott kérdőíveket nézem. A rengeteg közt akadt egy családfő, egyetlen egy, aki az egyik kérdésre adott válaszát képviselői ajakra, vagy közírói tollra való szólammal toldta meg. Nyilván onnan is leste el. Arról írt, hogy ők, a parasztság, ők az örök erő, a jövendő forrása, a fennmaradás biztos fundamentuma, azért kell törődni velük. Majdnem belepirultam, félszegség fogott el; holott ilyesmit én is leírtam, sőt hangoztattam élőszóval is. Részéről nem éreztem helyénvalónak. „Nem azért kell törődni velük – mondtam később magamban –, ezeket én csak azok felé mondtam, akik ilyesmi hangoztatásával szolgálják a maguk egyéni vagy osztályérdeküket; azért mondtam, hogy szavukon fogjam őket. Az emberekkel nem azért kell törődni, mert fundamentumok vagy források, hanem azért, mert emberek.”
Január 15.
Esős hideg, már szürkül, mire kiérünk a Teleki térre. Az ószeresek csarnoka mögött a rendőrök tíz percenként szétoszlatják az engedély nélküli árusokat; néhány perc múlva ismét összeverődnek. Az egyik néhány rossz harisnyát árul, a másik zsebórát, a harmadik fél marék pogácsát. Orrunk elé kell emelni, amit meg akarunk nézni. Végre lelünk egy nekünk való nyakbavető kendőt. Egy pengő. „Üzletben három” – mondja a tulajdonos, nyári kiskabátban, s rögtön panaszkodni kezd. Szégyellünk alkudni, megvesszük. Találunk egy pár elég jó állapotban levő női cipőt. Hét pengő. Ennek a tulajdonosa is panasszal vezeti be az eladást, csak a talpalás egy ötven volt. Négyet ígérek, a tulajdonos (munkanélküli munkásféle) hatra enged, s megint siránkozik. Flóra a tulajdonos mellé áll, a cipő szerinte is megér hatot. „Öt ötven.” „Na tessék elvinni.”.
Bent a csarnokban már csomagolnak. Mese, hogy gyermekkabátot lehet hét pengőért kapni, a legolcsóbb: tíz. Le kell tennünk arról, hogy húszat vegyünk. Az egyik ószeres „nagyobb tétel esetén” hajlandó nyolcért adni darabját, de oly öntelten fölényeskedik, hogy otthagyjuk. A sarokban egy kövér, kofaszerű asszonyságnál találunk öt szép darabot, hosszú alku után ideadja darabját hét pengőért. Flóra vett még egy bársony gyermeknadrágot is K. M. Péternek, aztán még egy nadrágot. Elvisszük a csomagot a Keleti ruhatárába. Elvillamosozunk még két helyre, ahol ígértek használt ruhát, meg is kapjuk. (Délelőtt B.-vel a „Magyar Larousse”-ról, ismét: „okvetlenül meg kellene csinálni”, vállalkozva a filológusokkal való harcra.)
Január 16.
Öt nagy csomagunk van, a vonatban mindenki vásáros zsibárusoknak néz bennünket. A négyórai gyorsvonatozás után Csabán még négy órát kellene várni a dobozi autóbuszra. Az állomáson gépkocsit veszünk – rövid alku, tíz pengő. Délben már Dobozon vagyunk, a gyerekek mindkettőnket rögtön megismernek. A helyzet szomorúbb, mint gondoltuk. Nem tíz, hanem száz kabát is kevés volna, valamirevaló kabátja alig egy-kettőnek van.
*
1940. január 16-án érkeztem meg a Békés megyei Doboz községbe. Délután a helybelieknél is ellenőriztem adataimat a kiszemelt családokról. Másnap átmentem a 12 km-re eső Gyulaváriba. Itt azonban nem volt módom olyan összeköttetésekre szert tenni, amelyek a kiválasztást minden szempontból megbízhatóvá tették volna. Még aznap visszatértem Dobozra, és este, valamint másnap folytattam az ellenőrzést és az érdeklődést. Szerencsére a falu kitűnő főjegyzőjében, Elekes Sándorban jó segítőtársra találtam. Megkérdeztem a bíró és a két esküdt véleményét is a kiszemelt családokról. (Mindezek a tervről természetesen semmit sem tudnak.)
A kiszemelt családok:
1.) Buzi Gábor, szül. 1901., felesége Szatmári Zsuzsa, szül. 1902., 6 gyermeke van, 5 fiú és 1 lány, a legidősebb gyermek 15, a legfiatalabb 1 éves. Törekvő, szorgalmas és értelmes ember, teljesen vagyontalan; két nyarat töltött Németországban mint hónapszámos. Keresetét megtakarítva hazahozta, kerékpárt szerzett, úgy-ahogy még németül is megtanult. Ifjúkorában mint béres nagygazdáknál szolgált, és így ért az önálló gazdálkodáshoz.
2.) Szatmári László, szül. 1905., felesége Köteles Rozália, szül. 1909., 6 gyermeke van, a legidősebb 13 éves, a legkisebb 3 hónapos. Teljesen vagyontalan, tanulékony, de sorsába beletörődött ember.
3.) Komlósi Ferenc, szül. 1905., felesége Jakab Sára, szül. 1909., 5 gyermeke van, 3 fiú, 2 lány, mind aprók. Teljesen vagyontalan, napszámos és arató, önálló sohasem volt. Tájékozatlan, vezetésre szorul.
4.) Tobai János, szül. 1903., felesége Köteles Julianna, szül. 1905. 8 gyermeke van, 7 leány és egy 5 hónapos kisfiú. A legidősebb lány 14 éves. Igen nagy nyomorban, testi-lelki elhagyatottságban él, egyetlen, kegyelemből átengedett szobácskában. Élhetetlen, tájékozatlan, jóindulatúan naiv (az érdemrendet, melyet felesége mint sokgyermekes anya kapott, kabátja alatt ő viseli). Önálló sohasem volt, a nélkülözés mindenképpen megviselte.
A legalkalmasabb terv az volna, hogy két értelmest és két vezetésre szorulót válasszunk ki. Mindegyik közül az egyik vezetés alatt gazdálkodna, a másik a maga feje szerint; az összehasonlítás így volna a legvilágosabb. (E családok helyett természetesen bevehetnénk más vidékről valókat is.)
Dobozon és egész Békés megyében a föld ára, sajnos, rendkívülien magas. Ennek igen figyelemre méltó oka az, hogy néhány éve a Földhitelintézet átvette gróf Wenckheim László tarhos-pusztai 3000 holdas birtokát oly magas áron, amely az egész megyében megütközést keltett. (Volt terület, amelynek holdjáért 1800 pengőt számítottak.) A Földhitelintézet ezen az áron kínálja továbbadásra a birtokot, eladni természetesen még parcellákban sem tudja, de a földárakat igen magasra szöktette fel és azon a szinten is tartja.
Földet tehát másutt kell keresni. Január 18-án elutaztam Dobozról, s visszautaztam Budapestre. Levelezés útján nyert értesülésem szerint megfelelő kisgazdaságot lehetne vásárolni a Hortobágyon, Sarkadon és a Fejér megyei Kálóz mellett. Ugyanitt helybeli családokat is lehetne találni. A föld megvásárlása, illetve megtekintése céljából ezekre a helyekre is le kellene utaznom, végleges jelentéstétel végett. Az üzemterv szerint egy tízholdas kisgazdaság teljes felszereléssel 15 000 pengő.
*
A nemzettől életemben egyszer kértem valamit. Most húsvétkor Rómában jártam, jóformán csak annyi pénzzel, amennyibe az utazás került; az olcsó szállástól függött, hogy két napot tölthetek-e Rómában, vagy egy hetet. A pályaudvarról egyenest a Collegium Hungaricumba mentem, a fogyatékos olasz tudás okozta tévelygés, a meleg – takarékosságból csomagom egy részét is rögtön magammal cipeltem – eléggé kifárasztott. Bemutatkoztam, sőt névjegyemet is átadtam. Jó fél óra tellett, míg sor került kérésem elintézésére. Ilyen kereken kevés helyről tették ki a szűrömet. „Az Intézet – hallatta megbízottján át szavát a nemzet – magyar tehetségeknek van fenntartva; nem szálloda.” Ezek után nem kell bizonyítgatnom, hogy a kapuban tulajdonképpen megkönnyebbülést éreztem, olyasfélét, mintha valami fenyegető természetfölötti jelenséget úsztam volna meg ép bőrrel, s lelkemben nyugodtan, majdnem vidáman tekintettem vissza a szép vasrácson át a klasszikus udvarra, melyen ifjú és kövér papok siettek át, s fehér köpenyben egy szobrász, aki már szőke szakállában is művészetet hordozott. A valóságra való figyelmeztetés annál inkább megfogott s szinte felüdített, mert olyan biztosan mentem arra a helyre, mint aki haza megy. Haza is érkeztem.
Április
Németh vágja Szekfű egész életművét, mint a répát, s elsősorban hevületével aprít. Igaza van? Szekfű művében a rejtett lírát (a Habsburgokhoz való vonzalmat) támadja, de ugyancsak lírával, a sajátjával. Ha meggyőz arról, hogy Szekfűben volt ilyen líra, akkor már jogossá tette a saját líráját is.
A száműzött Rákóczi annak idején történelmi tanulmányok írása helyett tiltakozó iratok aláírására ösztönözte kurucainkat. Szellemi vita kérdésében nem vagyok híve a tiltakozó-íveknek, de ezt aláírtam volna. Természetesen nem a Hôtel de Transsylvanie szennyesének kiteregetése miatt. A modern regény megtanított bennünket arra, hogy az ilyen szennyes csak jobban szembeszökteti a hős szándékának fehérségét. Egy mai életrajzíró épp ebben a galíciai, párizsi, törökországi szutyok-keretben tudná legjobban megláttatni Rákóczi emberi nagyságát is, történelmi nagyságának megláttatása után persze. Egyszóval ezeket a leleplezéseket örömmel fogadja az ember Szekfűtől. A kísérő hangot már kevésbé. Ebben kajánságféle lappang, s csak annál idegesítőbben, minél rejtettebben. (A huszadik századi kurucság épp ettől kezdett toporzékolni, vakon, fejét vesztve, akár a füsttől a bika.) Szekfű fogyatékossága másutt van.
A száműzött Rákóczi alakja mögül épp a történelem hiányzik. A felsorakoztatott rengeteg okirat, forrásmunka tömegéből épp csak az hiányzik, miért is kelt fel tulajdonképpen Rákóczi, mit akart megszerezni a magyarságnak, s vajon azt nélküle megszerezte-e a magyarság? Ha megszerezte, akkor Rákóczi valóban ágáló trónkövetelővé szegényül, tragikus vagy komikus, de mindenféleképpen szerepvesztette magánfigurává. Szekfű azt sugallja, nem minden fölény nélkül, hogy a magyarság azt megkapta, hisz a fejedelem már nem kellett a nemzetnek.
A nemzet akkori, egyetlen nemzedékének esetleg! De egy nemzedék-e egy nemzet? S nem az-e egy nemzet igazi nagy alakja, aki több nemzedék szándékát testesíti meg, jó esetben egy kereső, örök szándékot? Hogy ilyen van, arra épp Rákóczi a példa. A 18. század elején Rákóczi nem kellett a nemzetnek, de a végén már ismét kellett, a 19. század közepén megint, és ma is kell, ezt azóta bizonyára Szekfű is érzi. Szekfű azt hitte, hogy Ferenc József alatt nem kellett. Holott akkor is kellett, sajnos. Azért sajnos, mert akkor már legalább kétszáz éves múlttal kellett volna (eszméinek kétszáz éves uralmával). Hiánya olyan szükségletté torlott, hogy szinte akadály lett a kor egyéb követelménye előtt. Esztendőkig egy kicsit lemosolyogva emlegettük a békebeli függetlenséget. Nem volt más gondjuk? Most köszörülhetünk egyet torkunkon. Nekünk van más?
Április 16.
Az előkelő Duna-parti szálló előkelő nagytermében, ahol vagy százötvenen estélyi ruhás hölgyek és szmokingos urak ülnek és tolongnak a kis asztalok körül, a szomszédos asztalnál hirtelen megismerek egy szmokingos urat. Megnézem még egyszer; nem tévedek, valóban ő az. Jelenléte egy pillanatra megzavar. Zavarom leküzdendő, e szavakkal fordulok a társaságomban levő két szmokingos úrhoz és két estélyi ruhás hölgyhöz:
– Nézzétek meg ezt a szép ősz fejű urat. Azt, igen, aki most fejét tenyerébe hajtja, s a tálalóasztal előtti tolongókat szemléli, bölcs pillantással. Ez az úr engem – nem is oly régen – heves szavakkal nyilvánosan hazaárulással vádolt. Gyávának, haszonlesőnek, a nép ellenségének nevezett. Majd ravasz, de mégis sötét felforgatónak. Kétségbe vonta tehetségemet is. Börtön fenekére kívánt.
– Ott voltál? Ismered?
– Akkor láttam először. Mindezt szemembe mondta.
– És te?
– Hasztalan szabódtam. Védekezésemet alig némi körülírással hazugságnak mondta, gúnyos mosollyal. Az a gondom most, hogy mit tegyek. Tanácsotokat kérem. Meg kell mondanom, hogy a sértés a legszabályosabb formák közt történt. Nem szeretem a csali történeteket, s azért sietve közlöm, hogy vádolóm hivatásos vádoló, törvényszékünk egyik nagyra becsült ügyésze, kiváló jogász, elmélyedő elme, ami különben külsején is meglátszik. Szavainak akkor volt is hatása: elítéltek. De most? Érvényesek szavai ebben a szép társaságban is? Hogy járjak el, ha véletlenül reám tekint és felismer?
Az ősz úr abban a pillanatban felém tekintett; megismert. Elmosolyodott, előzékenyen bólintott felém, mint régi kedves ismerősének.
*
Sose voltam a centralizáció híve. Európa most a centralizáció levét issza. A betű szerinti nemzet-közi demokrácia is azt kívánná, hogy földrészünk sorsának intézésébe minden nemzetnek egyforma beleszólása legyen, ne csak szóval, hanem hatalommal is. Hogy mondjuk Svédország éppoly erős legyen, mint Oroszország, Dánia éppoly erős, mint Anglia. Volt ilyen korszak Európában. Zavar és háború akkor is volt, de akkora mégsem, hogy egy-két év alatt tíz nemzet tűnjék el. Azt kívánom hát, hogy a nagyhatalmak fölös hatalma tűnjék el.
Mert mitől is erősödtek meg? Attól, hogy például Kelet-Európa évszázadokon át ölte és ölette magát, s ők közben – nemegyszer a mi bőrünkre – hízhattak. A középkort nem kívánom vissza, de a középkor e nemzetközi decentralizációját, a nemzetek egyenrangúságát igen. Ha minden emberhalál nélkül mehetne végbe, azt kívánnám, hogy ha magyar tizenkétmillió van, német csak nyolc legyen, francia tíz, angol hét millió; az ő védelmükben kívánnám: hogy ne pusztíthassák egymást.
Május 15.
Esztendők óta húzódoztam, esztendők óta képtelen vagyok, hogy pódiumra lépjek. Az énekes akkor énekes, mikor énekel, a színész akkor színész, mikor Hamlet bőrébe bújik, a politikus akkor politikus, mikor nyilatkozik. Az író akkor író, mikor ír. Ezt sajnos nyílt színpadon, háromszáz ember tekintete alatt nemigen tudtam gyakorolni. Minden más szereplés pedig csak kontárkodás volna a ripacs vagy a demagóg szakmájába. A közönség tán nem restelkedne a becsapás miatt, de én belepirulnék. Az író minden nem írói szereplése súlyos elmarasztalása egy-egy más mesterségnek. Helyettesítés; nem helyettesítek.
*
Az újságokban legelőször a verseket olvasom el, azután a novellákat vagy a regényfolytatást, aztán a kőbányai gyár leégését, aztán a híreket le egész a vízállásig és az idő-jóslatig, aztán, midőn már az „asszonyok postájá”-val is végeztem, a különféle politikai beszámolókat. A sorrend értékrendet is jelent. S annak grádusát is, honnan kapok valami megbízható értesülést a világ folyásáról. Erre a tapasztalat tanított.
*
Mindnyájan tudjuk, kár is volna hát rejtegetni, hogy ebben az egész mi a magyar, ki a magyar vizsgálódásban az igazi kérdés tulajdonképpen az, hogy mi nem magyar. Függetlenül attól, hogy megoldja-e népünk vagy fajtánk jellegzetességének titkát, a mozgalom már puszta megjelenésével választ ad valamire, elsősorban egy-két kihívásszerű hangra. Érdeme és bátorsága, majdnem azt írtam, hogy merészsége, sőt hősiessége abban a kijelentésben van, hogy a magyarok, mondjuk, nem hottentották.
*
Fanyar kárörömmel nézem, mint akinek egy baljóslata beteljesedik, baljóslata beteljesülését: az emberek kezdik korunkban is belátni, hogy a világot, amióta világ, két csoport irányítja, egymással örök vitában: az írók és a politikusok. Belátják, kire kellett volna hallgatni! Most fognak rá hallgatni…
*
Vágyódj el hazulról, de ne menj el; így az egész vidéket magaddal emeled, a cél felé, ahova vágyódsz. Talán csak egy-két méterrel emeled, de így is emberfeletti munkát végzel. De meglehet, hogy az álmodott célnál is magasabbra emeled; Petőfi ezzel végezte. A vágy a legnagyobb erő; titokzatosabb és elfojthatatlanabb, mint a folyamoké.
De ha engedsz a vágynak, ne úgy indulj, hogy visszajössz; ne csalj. Mert akkor el se mentél, csak kirándultál. Akkor olyan csatába indultál, amelyben az ellenségnek nincs fegyvere. Akkor nem hősként térsz vissza, hanem nyomorultabban, mint indultál: fosztogatóként. Mert mindenképpen vissza fogsz térni, én tudom előre. De te ne tudd.
Ne „tapasztalatokért” kelj útra, ez kevés; nem érdemli azt a szép szót, hogy útra kelés. Felfedezésért, kalandért. Ne élménybevásárlásért menj. Élményt itthon is találsz, ízletesebbet, többet mint másutt. Az élmény csemege, előre megrendelhető. Haragból menj, vagy halálos szomjból. Olyan indulatból, amelyek az ösztönök közül nem a létfenntartás körébe tartoznak, hanem a fajfenntartáséiba. Csak akkor menj, ha magad sem tudod, miért. Ha inkább űznek, mint hívnak. Csak ismeretlenbe menj.
Ha utazást mondok, ne csak földrajzra gondolj. Ismerek olyanokat, akik a fél föld bejárása után sem mozdultak el egy pillanatra sem hazulról. Az egyik úgy csinálta, hogy Fokföldre is Kiskunmajsát vitte magával. Madách úgy, hogy a sztregovai dűlőkön is Londonban járt, aztán Grönlandban, aztán azon is túl. Ott kezdődik az igazi út. Az igazi út ott kezdődik, ahol már visszakanyarodik a szülőföld felé. Úgy kanyarodik vissza, hogy te nem veszed észre. Ekkor jön az, amit már figyelni és talán feljegyezni érdemes; az addigi csak iskola volt. A legnagyobb kaland az lenne, ha hazatérve mindent oly természetesnek találnál, hogy észre sem vennéd, hogy hazatértél s elmentél; ha megfeledkeznél az egész útról. Ez azonban sohasem történik meg, magyarral legalább soha. Az igazi meglepetés otthon vár. Ezért érdemes utazni.
Azért, amidőn már nincs tovább, csak magadba. Amidőn az egész haza útravalóvá válik. S oly könnyűnek is érzed, hogy a két karodban felemelhetnéd, elvihetnéd.
*
Istent nem bizonyos, hogy megtalálod, de indulási pontnak lehet-e méltóbb ennél – nem istenhez, hanem hozzád!
*
Mindent vállalok, még kutatom is, hogy minél többet vállalhassak. Nekem megadta a sors a lélekvándorlást, az indiai éden üdvözültségét, jutalmul hűségemért. Van pillanat, hogy oly nyugodtan nézek a semmibe, mint egy állat. Volt állati sorsom is; az sem riaszt.
(Mihez voltam hű? Ezt fürkészem, ezt várom, ezt a titkot. Néha föl-földereng. Te, kívülről, tán azonnal meglátod. Meglehet, csak tíz év múlva fog kiderülni, csak száz év múlva, a halálom után. De érzem a titok valóságát, súlyát, sugallatát; egy irányba lök mindig, s ebből következtetni tudok természetére.)
*
Nem ismered meg az eszmét, ha csak agyad fogadja azt magába; szívedbe kell befogadnod.
Minél többet fogadj be; azután választhatsz.
Így tégy az emberekkel is. Az elvekkel, a hitekkel, a jövendőkkel is. Mert a jövendőben az a szép, hogy több van belőle. Az istenekkel is így tégy.
Azonosulj, minél többször! Ez az igazi ismeret. Légy szívvel-lélekkel az, amihez csak hajszálnyi kedv is vonz. Erre gondolok, amidőn azt ismétlem: sokszorozd meg magad, bátran! Igyekezz bennszülött lenni minden eszmében, országban, népfajban. Bátran teheted, úgysem lehetsz más, mint ami vagy, egy kis nép fia. A nagy nemzeteknek telik arra, hogy elengedjék, elpazarolják gyermekeiket; a kis nemzetek haláláig számon tartják, magukhoz fűzik őket. Próbáld meg, meddig enged a kötelék; a fájdalom fog figyelmeztetni.
Én megpróbáltam.
*
Vannak korok, amidőn oktatni már csak példával lehet. Én szabad vagyok.
Nem lesz könnyű dolgom, hogy erre megtanítsalak, de a kockázat ellenére is szívesen teszem. Ha már élni fogod a leckét, továbbadod; te is példa leszel.
Vallás ez, mindenkinek külön-külön kell felvennie. Láttuk, mi lett a tömeges keresztelésekből.
*
Nem becsülöm le a nagy népcsoportok együttes magatartását, e magatartás lelkületét. De én már mindenütt független akarok lenni, akkor legkivált, midőn ezrek véleményét osztom. Az ő érdekükben. Az ő érdekükben az ő szolgálatukra oktatlak téged is arra, hogy csak a saját utadat kövesd. Ha merészen járod, úgyis hozzájuk vezet; hozzájuk, ha ezer év múlva is!
Én merészen jártam az enyémet. Elmondom a példát. Rád bízom, hogy követed-e, vagy csak okulsz belőle. Máris úton vagy.
*
…Szent Ágostonét; ezért találkozik minden eszmében a maga mindig egyforma arcával, mint valami tükörben…
*
Emlékezni a legnehezebb. Teremteni valamit, ez megy még valahogy; de újjá teremteni, pontosan úgy, amilyen egyszer már volt? Erre még a természet sem képes. Ezért oly változatos.
Az időelőtti életrajzi beszámolók leszólásának divatjához csak azért nem csatlakozom hát, mert tudom, hogy az író híven újjáteremteni legkevésbé önmagát tudja. Nyugodtan mondhatom ezt, mert mint mondtam, nem magamat akarom felfedni, hanem ezúttal is csak egy lelkiállapotot, olyat, melynek véletlenül magam is hordozója voltam. De más is hordozta, sorsom tehát elkeveredik mások sorsával. Így, az egyszerűség kedvéért mások tetteit is vállalhatom.
A lírikust szeretném állandóan beszéltetni belőlem, az érzelmek és a bátorság emberét, ő az egyetlen, aki bármely műfaj álruhájában meghallgatást érdemel. Vallomásaimat s vállalt szerepemet e történetek folyamán, egész életem folyamán vedd tehát úgy, mint midőn a költő magát spanyol infánsnőnek, gazdátlan uszálynak vagy sarokba tett seprűnek mondja. Vagy viharfelhőnek. Szükségem van erre a szabadságra, nem a szeszély, hanem csak a természetes szemérmesség miatt. Fenntartom magamnak a jogot, hogy egy későbbi időben, ha kedvem lesz rá, ha kellőképp meghittek leszünk, én magam húzzam alá piros ceruzával azt, ami reám vonatkozik.
*
Nőhódító korok (kötelesség mindenkit elcsábítani). Ez divat volt, elmúlt. Divat vagy betegség. Ha egyénen mutatkozik: szatirizmus. Vannak korok is, amelyek perverzek lesznek.
*
Még mindig a nőkről beszélek.
Magyarországon a 18. században a lányokat csak olvasni tanították meg, írni nem. Bölcs óvatosság, irodalmunk jórészt ennek köszönhette felvirágzását. A nők majd kétszáz esztendeig csak figyeltek, vizsgálódtak, befogadtak – mire készültek? Hangos szóval nem avatkoztak bele a férfiak dolgába, még akkor sem, ha azok révén, kéz a kézben, a legmagasabb polcra jutottak. Ercsey Julianna nagyszerű asszony lehetett, történelmünk egyik legnehezebb posztján kellett szerepet vállalnia: azt, hogy a legnagyobb szellemű, de legtörékenyebb idegzetű magyarban tartsa a lelket. Tartotta, ameddig tudta, pontosan látta a feladatot. Egy percre sem tántorodott meg, noha a hely veszélyes volt, fertőző. Férje éjjel-nappal a betűkkel bíbelődött, főleg éjjel, oly megszállottan, mint egy alkimista a vegyületekkel. A barátoknak, látogatóknak is ez volt minden gondjuk, még jártukban is írtak. Ő nagyritkán legfeljebb levelet írt, mondatonként két-három helyesírási hibával; úgy írt, mint egy cselédleány, ami nem lebecsülés, mert a cselédlányok egészségesen írnak. A férfi hivatása az írás volt, Ercsey Juliannáé ennél is több: az egész férfi, akiben elvégre az írásösztön, a szellem is csak egy rész volt. Hirtelenében nem emlékszel a nevére? Ez is egyik bizonyítéka, hogy feladatát milyen nagyszerűen végezte: egy sóhajjal, egy pisszel nem hívta fel magára a figyelmet, még férje halála után, még a saját halála után sem! A polgári iratok szerint Arany Jánosnénak hívták. Tudjuk, hogy a férfi magánéletében majd mindig az történt, amit ő akart; a férfi közélete azért lehetett oly konok, oly gőgösen szabad, abban a gyenge, védtelen testben is, azokban az istenverte, miazmás időkben is!
Szeptember
Sz. közbenjárásra kér, H. is, Z. is. A legnagyobb zavarban vagyok. K. telefonon sürget, már másodszor. Csak egy pillanatra villan eszembe: most volna megint alkalom a pletyka és a rágalmazás tanulmányozására. Mindhárman derekasan kivették részüket abban, hogy eszmeárulói és kormánybérenc híremet költsék. S most már – a viselkedésükből arra kell következtetnem – ők maguk is szentül hiszik ezt, igen befolyásos valakinek tarthatnak. K., a telefonos, a megszorult hős nemes méltóságával azt rezegteti: itt az utolsó pillanat, amikor még jóvá tehetek valamit, hajlandó lesz esetleg megbocsátani. Ámulva állok a hitványság e szép emelete előtt, s majdnem hazugságba keveredem, hogy majd megpróbálom stb. Szóval, van egy pillanat, amikor én is majdnem bedőlök a rágalomnak. S még azután is sajnálom, hogy nem tehetek semmit.
November
„Chaque âge a ses plaisirs.” Jó magyarul élni. Sőt lassanként el lehet majd élni ebben is: öregedvén fedezem fel, hogy életem minden korszakában várt valami öröm, meglepetés, vagy – legyek követelőző! – kárpótlás a nagy családtól. A mesék, azok nagyon jók voltak, ilyen ajándékot – tárgyilagosan beszélek – a Szajna, Rajna sem nyújthatott volna, a népmese ott már csak folklór. Jó volt az eredet szép kalandossága is, tizenöt-tizenhat éves koromig Hunort nem cseréltem volna el Romulusszal, Levédia azután is még sokáig kápráztatott annyira, mint a Forum Romanum. Aztán Petőfi! Évtizedekig futotta, annyira, hogy azt hittem, az a csúcs, s hogy magyarul csak ifjan lehet élni. Megzavart az utána következő szünet; Adyt – fájdalom – Párizs után, saját hibámból s türelmetlenkedésemből Baudelaire, Mallarmé, Apollinaire után ízleltem, olyan volt, mint túlságosan édes süteményre a gyümölcs. De micsoda meglepetés, a napokban, szinte pontosan születésem napjának harmincnyolcadik fordulóján megkaptam a férfikor nagy ajándékát, végre Aranyt; bevallom, ínyem eddig nem kívánta, igaz, főleg balladáit harapdáltam. Meddig tart ő? S mit kapok még ezután? Bölcselőink nincsenek. (Madách bölcseletét, akár Schopenhauerét, a kamaszszív értheti igazán.) Mi vár az öregségben? Szellemünk ajándékai – így van – ijesztően csak fiataloknak valók, ifjú vért, elmét és izmot kívánnak, ifjúi önfeláldozást. Magyarul élni egyelőre hatvan-hatvanöt éves korig érdemes, addig van útitárs és vezető; igaz, tovább a test sem igen bírja itt az életet. Vajda? Ha olyan öregség vár, akkor inkább ne várjon. Érdemes csak a hiány pótlása végett volna élni. Babitsnak nemzeti kötelességből kellene legalább száz évig élnie.
*
Aki nemzetét kicsinyli, az maga kicsi: kívülről várja a nagyságot, erről ad bizonyítványt. Gyönge fráter, lopni akar: fényt, dicsőséget, biztonságot, jobb közlekedést és adórendszert. Más bőrén akar élni. Fütyülök Anglia hajóhadára, Párizs aranyára, a szlávok és germánok százmilliós tömegére. Noha nem vagyok soviniszta. A soviniszta nem fütyül, hanem tüzet okád rá, irigyli. Nagyon jól megvagyok a legkisebb környezetben; azért vagyok hazafi, mert elsősorban csak ember vagyok, igaz, hogy annak – épp ez a gondolatmenet bizonyítja – rátarti. Petőfinek nem volt kicsi ez az ország. Óriásnak látta. Ő volt óriás.
Vereckét meg akartuk ünnepelni, mi is. Verecke nem részesült sehol különösebb tiszteletben, a hírlapi tudósítások nemigen emelték ki. A néhány száz kárpátaljai falu közt, amelyet a magyar csapatok visszafoglaltak, gazdaságilag a kevésbé jelentősek sorában áll. Hadászatilag is neve említése csak azt tudatta, hogy a csapatok elérték a régi, csonkítatlan Magyarország határát. A csapatok azt a határt azonban mégis sok helyütt elérték, kezet szorítva a húsz éve váró lengyelekkel. Verecke országos ünneplése az volt, hogy minden magyartól külön-külön kapott egy szívdobogást. Az ilyenfajta ünneplésről azonban nehezen lehet beszélni, tán nem is illik. Megakadtunk hát, mikor arra került sor, hogyan fejezzünk ki külföldiek előtt valamit ebből az ünnepségből? Mert ezt akartuk. Az ünneplésről egy franciáknak készülő folyóirat szerkesztőségében volt szó. Mit mondjunk Vereckéről, amely nekik legfeljebb csak egy kis falu és egy hágó neve a Kárpátokban. A világ teremtése óta egyszer történt vele nevezetesség, ezelőtt 1043 évvel, 896-ban.
Mondjuk el részletesen nekik, hogy Árpád vezetésével akkor keltek át rajta a nyugat felé törő, még népvándorló magyarok. Az isten tudja hány ezer év óta csatáról csatára sodródó remek szervezetű seregek megálltak a hegyek tetején, körülnéztek, aztán a vezér intésére megint csak bevágták a sarkantyút az apró sztyeppei lovak oldalába s a következő lépéssel már hazában voltak. A következő pillanatban a népből nemzet lett, villámlás, égnyílás és isteni szózat nélkül valami fajta csoda esett, megszületett egy ország.
A pillanat, ahogy az már a csodáknál szokásos, csak később vált rendkívülivé, egyre csodásabbá, megfoghatatlanabbá. Verecke úgy állt, melegült kifejezhetetlenül, egy kicsit zavarba ejtőn minden magyar szívében, ahogy az a nagy pillanata él az ember tudatában, midőn világra jött.
Ki járt Vereckén, az ország legfeledhetetlenebb nevű falvában a nem ott született magyarokon kívül? A kirendelt vámtisztviselők, a határőrök, s talán egy-két elszánt turista. Vereckére csak gondolni illett. Vagy tán azt sem, csupán: nem elfeledni.
– Csak lírával lehetne kifejezni – mondta jó ösztönnel a szerkesztő, midőn szóba került, hogy próbáljunk mégis megérzékeltetni valamit az idegenek felé is Verecke ünnepéből.
Vers sok kínálkozott. Rögtön azt választottuk, amely – különös véletlen folytán – egy nagy írói pályafutás nyitánya is. Ady köteteinek és költészetének első, mintegy előszó-versét. Ezt a verset minden magyar ismeri, Vereckén kívül sűrítve benne van a költő és a mai magyarság egész magatartása a múlttal és a jelennel, a kelettel és nyugattal szemben. Azt, amely így kezdődik:
|
A fordító csüggedt arccal tette le a nagyszerű vers átültetését. – Külföldi ebből csak a betűket érti, mondta, az érzésből egy morzsát sem.
Igazat adtunk neki. Minden vers tulajdonképpen ráolvasószöveg, bűbájrigmus, lefordíthatatlan, csak a törzsbeliek érthetik. Általános emberi érzést, a szerelmet például némi ügyeskedéssel más nyelvre is át lehet varázsolni. De egy nemzeti érzést? Magát az érzést kellene előbb megmagyarázni.
– Tán ha lábjegyzetben odatennők, hogy mit jelent a magyarságnak Verecke, a híres keleti kapu?
– Oda kellene tenni azt is, mit jelent, ha egy magyar azt mondja, hogy az ő elei Vereckén jöttek be. De oda kellene tenni a Verecke varázsszó mellé azt, hogy mit jelent a másik varázsszó, a minden magyar szívben éppoly feledhetetlenül élő Dévény, a nyugati kapu, s mit jelent 1906-ban (amikor Ady ezt a verset írta), ha egy magyar Dévénynél is „betört” a saját hazájába.
De meg kellene magyarázni a vers titokzatos ritmusát is.
Az időmértékes, jambikus verselés korában miért érzékeltet ez a költemény a hirtelen meg-megszaladó anapesztusaival „ősmagyar dal”-t, amely rivall? Aztán azt, hogy a költő szülei Góg és Magóg? Ami mellesleg azért is bajos lenne, mert hogy ezzel mit is akart mondani, azt én sem tudom, egyetemben az egész magyar olvasóközönséggel, melynek harminc évig nem tűnt fel különösképpen, hogy mit is keres kedvenc költője első versének első sorában ez a két különös név. Az egyik, azt hiszem, egy óriás alak neve, a másik egy országé. De meglehet, két vad népet jelentenek. Pontosan azért nem néztem utána, mert nem volt fontos, mert a hangzással jelentenek valamit. Valami hallatlan és istenverte gőgöt, azáltal tán, hogy a Góg még a gőgnél is mélyebben, konokabban kong, a Magóg pedig szinte fokozása. Ezt a verset transzban írták, ezt érzem, és ez elég, de mennyire! A költeményt tehát idegennek csak úgy lehetne érzékeltetni, ha eredetiben közölnők, lábjegyzetül pedig egy magyar nyelvtant csatolnánk: értéséhez ezt a csekélységet kell tudni, de tökéletesen. És a teljes [Olvashatatlan.] De azt hiszem, idegen még így is csak a szavakat értené.
Véleményemet egy kicsit túlzottnak találták. A vers következő szakasza azonban mellém állt.
|
Magyarázzam el, miért öntetett az első király várható versenytársának, Vazulnak, illetve Vászolynak fülébe ólmot? Hogy mit akart Vazul? (E rosszul olvasott nevével leplezi le, hogy a verset mikor írták). És a következő, az utolsó szakasz!
|
Hagyom Pusztaszert; azt még a legegyszerűbb volna megmagyarázni, hogy Pusztaszer volt az ősmagyarok első országgyűlésének helye. De a dac, a hirtelen elszánt nyakfelvetés, a lehetetlen megpróbálása, amely e szakaszból oly jellegzetes magyarsággal villan elő. Ehhez lábjegyzetül egy lélektant kellene közölni a magyar természetről; illetve előbb megírni, mert olyan még nincs, s talán nem is írható meg. Legfeljebb versben; mint ebben is. A vers egy körnek beszél. Éppoly lefordíthatatlan, akár az a szó, hogy Verecke. Holott az a szó is tele van érzéssel. Még ha betű szerint lefordítanám is, Tersánszky értelmezése után, aki szerint szlávra torzított Vöröskőt jelent, akkor is mit érek vele?
Ahogyan líránkból, úgy e családi ünnepből is vajmi keveset adhatunk át a külföldieknek. Erőnk a népek harcában az, hogy külön fajtájú és külön nyelvű nép, önmagunkba vagyunk zárva. Ez tragédiánk is.
A vers lefordítása helyett tán ennek kellene hangot adni – mondtam. Erre még vállalkoznék. Európa népei, van egy közmondásunk: néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát. Próbáljátok megérteni örömünket és fájdalmunkat, akkor is, ha azok egy néma gyermekéi. Sok fájdalmunk van ezer év óta, kevés örömünk.
Az ünneplés helyett ezt írtam, közvetlenül franciáknak.
Az országrészek fájdalommal szakadtak el, sajátos öntudattal térnek vissza. Az öntudat feltámadásában nyilván épp az elszenvedett fájdalomnak volt legnagyobb sarkalló ereje: az elszakadt részek kiállták a próbát; megálltak a saját lábukon. Hisz sorra külön szellemet teremtettek, s egy testnek csak egy lelke lehet.
Milyen ígéret és várakozás volt a felvidéki szellem. Fogadtuk, mint új színt, frissítő ojtást, tanulmányútról megtért fiút. Különös hatását én egyelőre semmiben sem látom.
A nyár elején egy-két órát Tamási Áronnal töltöttem. Ifjúkori nagy céljainkról beszélgettünk, a műveltséggel megerősödő népről, a néppel megerősödő műveltségről, arról az Új Magyarországról, melyre hajdan életünket tettük. Csüggedt voltam. A mindig higgadt Áron szinte kamaszos lelkesültséggel biztatott: „Ne félj, jövünk mi; most már csak hetek kérdése.”
Ők is visszatértek, meghatottan köszöntjük őket. Hozni azonban, azt hiszem, ők sem hoznak sokkal többet, mint amennyit az elszakadáskor vittek s közben hazulról úgy-ahogy kaptak. Vagy mégis? Hadd vigyem elébük várakozásunkat.
S hadd nyomjam meg a tollat, már magunk közt vagyunk, hadd segítsem őszinteséggel az őszinte választ. A felvidéki szellem nekem politikai parafrázis, az erdélyi szellem ma itt könyvkiadói sorozat. Erdély múltja óriási: a két pogány elől erőnk gyakran odahúzódott. De most a jelenről s a jövőről beszélek. A felvidéki és erdélyi szellem közt egy harmadik szellemről, az egész magyarságéról.
Politikában a regionalizmus híve vagyok, a lehető legkisebb egységek függetlenségéé. Ennek köszönhetik a nemzetek is, egyének is szabadságukat. Szellem dolgában a lehető legnagyobb egységeket helyeslem, ez békítheti össze a félreértések miatt veszekvő népeket és egyéneket. Politikai egységnek Ozora, sőt Gyánt-puszta is sok, szelleminek Európa is kevés.
Az erdélyi szellemnek lesz pályafutása a politikában, ahogy a felvidékinek is volt, olyan, amilyen. Szellemi téren is a Felvidéket követi? Beolvad vagy megőrzi különállását? A kérdés fogas, veszélye is van. De csak az írók, az erdélyiek oldhatják meg. Mi az ő hajlamuk? S mit tanácsolhatunk nekik? Ha van erejük, valóban országot hódíthatnak; ha nincs, örökölt szép állásukat is elvesztik. Én az előbbire biztatnám őket, de némi figyelmeztetéssel.
Petőfi nem volt gyökeres alföldi, de Kun Lászlónál jobban megülte az Alföldet; aztán pacifikálta: az egész magyarság számára, az egész világ számára. A nevezetes debreceni szellemben a legjellegzetesebben debreceni, mint tudjuk, a rokokóval vegyített franciás enciklopédizmus volt egy dunántúli származék ujjmutatására, Csokonaiéra. Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány. Ezerévi homály után a palócokat Mikszáth szervezte újra törzzsé. S ha holnap Göcsej is szül egy Nyírőt? Én dunántúli vagyok, hallottam már, hogy nekem is van külön szellemem, de leteszek róla. (Bár, ha úgy adódik, Babitscsal, akivel egy megyéből vagyok, elég jó folyóiratot szerkeszthettünk volna otthon is.)
Az erdélyiek sokat szenvedtek, és derekasan állták. Mi tartotta bennük a lelket? Az erdélyi szellem-e vagy az egész magyarságé? Az örömtől könnyezve tértek vissza, megadták a választ. De ifjúkori céljainkért, Áron, mi is szenvedtünk és álltuk a próbát.
Céljainkért… De mi is hát az erdélyiek célja, a múlt nagy fegyvertárából mit őriznek a maiak, miben van erejük, és mire? Ezt csak ők mondhatják meg. Mi csak azt mondhatjuk: a magyarságnak valóban egységre van szüksége. Ha csak azt hozzátok vissza, amit közös múltunkból kaptatok, rengeteget hoztok.
Íme, az első kézfogás után megosztjuk gondunkat velük: az a legmeghittebb fogadtatás, a legőszintébb bizonyíték, hogy valóban testvérként üdvözöljük őket. Nem azt várjuk tőlük, hogy mik ők külön, hanem azt, hogy mik velünk. S hogy mit tegyünk immár együtt? Ha mondandójuk van, ne Erdély nevében mondják, hanem az egész magyarság nevében. Magyaros bátorságra biztatnám őket; nekünk is van ebben iskolánk.
Január 1.
Boldog új esztendő – ki emlékszik boldog esztendőre? ki volt már egy álló esztendeig egyhuzamban boldog? – álljon föl, akin betelt már ez a szép kívánság, amely ezekben a napokban mindnyájunk fejére úgy hulldogál, mint a kezdődő havazás, s amelyet holnap mindnyájan hóförgetegként kapunk majd nyakunkba. Egy nap, egy óra is nagy szó belőled, boldogság, elég volna sokszor egy percnyi is. Ne csaljuk magunkat, rövid a boldogság, olyan rövid, mint az az elégedett jó összerázkódás, amikor a jégcsap bajszú utas lehajtja azt a pohárka bundapálinkát, olyan rövid, mint az a kedves elmosolyodás, amikor a fiatal lány beleszagol az ajándékul kapott ibolyacsokorba. Gyorsan fölhörpintünk, gyorsan beszippantunk, boldogság, és gyorsan megfeledkezünk rólad. Nem is emlékezetünkben élsz, hanem vágyainkban; nem mögöttünk vagy, hanem előttünk. Ezért élsz örökké, azért élünk mi, amíg hiszünk benned.
Ne csaljuk, de ne is adjuk meg magunkat. Vállaljuk büszkén, hogy íme van eset, amikor az a szép és jó és vigasztaló, hogy az ember nem okul; nem okul a saját kárán, baján, csalódásán sem.
S milyen szép, hogy legkevésbé a szegények nem okulnak, hogy épp azok makacsolják meg magukat ezekben az évezredek óta ismétlődő újesztendei jókívánságokban, akik minden óesztendőre úgy tekinthetnének vissza, mint a partot ért hajótörött a tengerre.
Tudom én, hogy van figyelem azokban a névjegyekben is, melyek sarkába a vezérigazgató úr gépírókisasszonya százszámra kopogtatja, hogy B. Ú. É. K., van kedvesség azokban a képeslapokban is, melyeket a szegény postások most mázsaszámra cipelnek degeszre tömött bőrtáskájukban. De az én emlékezetemben az igazi jókívánság és szeretet azokban a kérges tenyerekben melegszik, amelyek ilyentájt néha kilométereket vándorolnak, hogy a havas templomudvaron vagy egy-egy faluvégi tornácon végre kibukkanjanak a bekecszsebből, és egy jó szorítással adjanak nyomatékot az egyszerű szavaknak, hogy „Boldog újesztendőt, komám. – Magának is, komám. – Isten éltesse, sógorasszony. – Magát is, kedves sógorom.” A jókívánság olyan, mint a drága befőttesüveg: legjobb, ha az ember maga viszi.
A szegények úgy viszik; személyesen szeretik átadni; mint a mesterember a kész csizmát és ruhát.
Nem sajnálják a fáradságot. Ne higgyük, hogy minden lélek könnyen ontja a jókívánságot. Van, amelyik még ezt is veszteségnek érzi, fáradságnak. A nép a jókívánsággal sem takarékoskodik.
Hogy árasztja a jót, és hogy várja! S milyen szüksége van reá!
S nem várja mindig hiába. Az időtlenül régi jókívánságot meg-meghallgatja az idő. A magyar nép millióinak kívánságaira is adott már egyszer egy szép feleletet. Nekünk erre is kell emlékeznünk ezen az estén.
Száztizennyolc évvel ezelőtt éppígy virrasztva várták az emberek a nagy óraütést, mint ma. A komák és sógorok akkor is egymáshoz bandukoltak a sötét utcákon. S mikor az óra ütni kezdte a tizenkettőt, a harangok és poharak éppúgy megcsendültek, ahogy ma meg fognak csendülni, nem hiányzott az a vidám, imaszerű kiáltás sem a boldog újesztendőre. Milliók és milliók kiáltották.
Aztán elhallgattak a harangok; elhallgattak az emberek is; tán csak figyeltek, milyen is az az új esztendő, amely lábuk alá siklott. Az egész nemzet fülelt. Tán azt fülelte, jön-e hát az a boldogság. Nem hallottak semmi különöset.
Egy csecsemő felsírt.
Abban a percben született. Egy apró, nádfedeles kis házban született, Kiskőrösön.
Abban a percben kapta a magyar nép legszebb újévi ajándékát a sorstól.
Petőfi Sándor született meg, 1823. január első napján. A naptárban csak egy új év, de a magyarság életében egy új korszak nyílt ezzel a nappal.
A magyar nép lelke kapott hangot. Mintha néma szólalt volna meg. Később az a fiú mondta el legvilágosabban, mi fáj, mi kell a magyar népnek, mitől lenne boldog.
Ma este itt is a nép beszél.
Olyan évet kívánunk, amilyet Petőfi születése jelentett a magyarnak. Az ő kívánságának és eszméinek diadalát kívánjuk boldogságul a magyarnak!
*
Épp csak magamnak jegyzem le. Eleget hadakoztam a dolgozók ügye mellett, ért egypár nemtelen vágás, könnyen viseltem, még tájékoztatóul is vettem: a dolgozók ellenségeitől jött, kiváltságvédő tollnokoktól. Módszer dolgában mindezeken túltett, amit a munkásság lapjától kaptam. Azért jegyzem le, hogy ne kelljen eszemben tartani, hogy minél előbb elfeledjem.
Január 18.
Csattog az irodalmi harc – most látom csak, milyen rossz helyre kerültem, természetemmel mennyire ellenkezőre. Forr bennem is az a jó harci hév, hogy szinte tenyerem is bizsereg belé – úgy markolná már a fegyvert –, látom az ellenség cseleit, az enyéim szükségét, s a sors idekényszerít, pályabírónak. Milyen könnyű volna szélsőségesnek lenni, milyen boldog felelőtlenség. Milyen egész-ség, a szó mindkét értelmében. Nem gondoltam, hogy az igazi középúthoz egymagához annyi szenvedély kell, mint a két szélsőséghez: annyi szenvedély legyőzése. Könnyű volt Kossuthnak, könnyű Széchenyinek, valamilyen fajta hősiességet mindkettő remélhetett még halálában is. Deák még halálában se számíthatott rá.
*
Szerkesztői tapasztalatok I.
Naponta öt-hat levelet kapok. Tartalmuk egyforma. Nyolc-tíz lapnyi vers vagy novella, s mellette elbájolóan udvarias levél nagy bocsánatkéréssel, hogy drága időmet elrabolják, s igen alázatos kérelemmel, hogy azért kivételesen mégis tegyem meg azt az óriási szívességet, és írjam meg véleményemet, mentől részletesebben. Hosszabban-rövidebben minden levélre válaszoltam, nem is mindig kedvezőtlenül. Hónapokon át naponként több órát töltöttem ezzel, töltök még most is, mert csak kézzel tudok írni. Egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy az óriási szívességet valaki megköszönte.
Amikor olvasó voltam, a rossz írásműből három sort olvastam, félredobtam. A jót viszont, azt háromszor is elolvastam. Amióta szerkesztő vagyok, sietségemben a jót teszem félre az első három sor után, boldog vagyok, hogy mehet, nincs vele dolgom; a rosszat olvasom el háromszor; néha négyszer is; hogy vajon igazán olyan rossz-e. De legtöbb dolgom a se jóval, se rosszal van, a langyossal. Ezt ötször is el kell olvasni, hogy hova tartozik. Tízedszerre se tartozik sehova. Mennyire megértem Krisztus türelmetlenségét, hogy kiköpte.
Február
Szerkesztői tapasztalatok II.
„A múltban mindenkor szíves és igen szolgálatra kész barátom valál. Nem tudom mire magyarázni…” De ez már nem is érdekes, megint egy közléssürgetés. Figyelmet az első mondat érdemel. Valóban így van, B. J.-nak hosszú esztendőkön át a legkülönbözőbb szívességeket és szolgálatokat tettem, kedvem ellenére, mintegy gyávaságból. Ez az alapja, hogy újabbakat követeljen, barátjának szólítson, sőt a bizalmaskodó félmúlttal holmi pajtásának. Mondanom sem kell, hogy viszonzásul semmit sem kaptam, kivéve két szabad versbe gyömöszölt hírlapi támadást. Az egyikben undok lakájnak nevezett, mert hivatalomban (ahová állandóan kölcsönért járt be, a versek után is), főnököm valami sürgős megbízása miatt, néhány percig megvárakoztattam.
*
Szerkesztői tapasztalatok III.
Egy levél elejéről: „Mint a megboldogult Babits Mihály keresztfiának, a kitűnő lírikus K. A. fiacskájának, a kis M.-nek egykori nevelőféléje kérem … verseimnek a következő számban történő közlését.” Egy másik levél elejéről: „Bár a folyóirat, a lap nem szögezte le még magát pártunk mellett, feltételezem, hogy megérti az idők szavát és helyet ad az alábbi…” stb. Végül szembeállításként két levél csaknem azonos passzusa: 1. „Míg a zsidó X. Y. és Z. Y. helyet talál a lapban, én mint igaz magyar nemzeti érzésű ember…”, 2. „Nem értem, hogy kerülhetett oda a fasiszta Y. X. és Y. Z.? Önöknek nem fontosak az örök európai elvek, amelyek az örök magyar elvek is és nemzeti függetlenségünk biztosítékai?” S befejezésül: „Nem tartozom pártba, legszívesebben fajhoz és felekezethez sem tartoznám. Remélem, ez elegendő ajánlás önöknél ahhoz…” Ennek a versei voltak a legrosszabbak.
*
Megtévesztheti az embert: Osvát egy sereg rendkívüli tehetségbe ömlesztette át erejét: ereje nem veszett el, méltó helyen feszült remekművek teremtésére. A kép azért megtévesztő, mert Osvát erejének java mégsem tehetségek működtetésére ment el, hanem azok felfedezésére, vagy még inkább helybe állítására. Termelésüket igazánból már alig figyelte, alig élvezte, ennyire önzetlen volt. Csak működésük érdekelte, a működés zavartalansága, a rend, a tiszta helyzet, a munkára pezsdítő légkör. Van tehetségszegény kor? Nyilván van, de ha erre gondolnék, máris kibúvó volna. Bukása az igazi szerkesztőnek az is, ha nem tud elég tehetséget előállítani és működtetni.
*
Népünk anyagi válságánál tán még ijesztőbb erkölcsi válsága. Nem véletlen, hogy a zolai naturalizmus nálunk oly hosszú lélegzetű. Tartóssága nem megrekedés, hanem az anyag feldolgozása: Móricz ötszázadik leleplezését is izgatottan fogadjuk, hitele van, a lelkiismeretnek abban a környezetben ez az első szava.
*
A népi büszkeség már ritkán száll meg. Bertran de Born, a 12. századi trubadúr óprovanszálul írt: el kellett egyet-mást e nyelvből is sajátítanom, hogy feladatomnak megfelelhessek. Ezután szállt meg a fenti érzelem. Lehetek egészen őszinte? Legutoljára akkor éreztem „gyökereimet”, igen jólesőn, amikor a francia antológia megjelent. Egészen őszinte leszek. Mikor elküldettem Cs. Szabónak, Szabó Lőrincnek, Gyergyainak a maga példányát, lejövet a kiadótól egy pillanatra elém villantak a rácegresi ököristállók, azzal a képpel, ahogy küszöbüket a vasárnapozó béresek végigülik. A hiúság helyett csak az indokolatlanul jelentkező béresek jelentkeztek akkor is, amikor Németh szó közben sorát kerítette az antológiának. Vallok tovább, ha már benne vagyok. Különös elégtételt éreztem, hogy ezt a legnyugatosabb, legurbánusabb könyvet (nem volt oly nagy feladat, ahogy Németh is hiszi), éppen én készítettem el, a rácegresi ököristállók környékéről, a fecskeraj módjára kuporgók közül. Ördög tudja, de az volt az érzésem, hogy egyenest nekik csináltam úgy ahogy van D’Aubigné-val, Mallarméval, Apollinaire-ral egyetemben. Megállok egy pillanatra. Valóban nekik készítettem. De már unom újra megmagyarázni, hogy hogy is. Egész életemben ezt magyarázom, egész életem ezt magyarázza.
*
K. is, N. is a szellem egységét kívánja, azt, hogy az emberek minél több kérdésben egyetértsenek, közös ideált tiszteljenek. Meglepődve ütöm hát fel fejemet, midőn K. közvetlen ezután élesen kikel az ellen, hogy a jobboldaliak Adyt idézgessék, sőt magukénak vallják.
– Szóval Ady csak a baloldalé.
– Nem. Mindenkié. Az emberiségé!
– Nos?
Gyanakodva hallgatja a mondatot, hogy csak örülni lehet annak, ha legalább egy-egy költő tiszteletében ért egyet az emberiség.
*
Felháborodását gúnnyal vegyítve beszél Z. is a költői „sikerről”, az idézőjelet is ő érzékelteti, egy fintorral. Elmondja, hogy az 1937-es könyvnapon József Attila új kötetéből egyetlen példány sem kelt el. Egy évre rá – a költő halála után – ötezret adtak el belőle. Még megvetőbb fintor.
– Szóval úgy lett volna logikus, hogy akkor se adjanak el egyetlen példányt sem? – kérdem.
*
Az az öreg férfi, akiről ez a történet szól, egyszerre csak úgy kezdte érezni magát, mintha kevesebb gondja volna. Igaz, március volt már, a fűtéssel is kevesebbet kellett törődnie… A történetet igazánból abban a pillanatban kellene kezdenem, amikor ez a különös könnyebbülés először meglepte, de ezt nehezen lehetne megállapítani, hisz nyilván rengeteg előzménye volt, melyekről ő maga sem tudott. Nagyon messzire kellene visszamennünk, talán egészen a gyermekkoráig, a születéséig. Takács Ferencnek hívták – a tömérdek élményből és emlékből, melyben a világ részeltette, jószerivel csak ez maradt meg elevenen neki, legalábbis ő ezt vállalta ösztönösen is, belső meggyőződéssel is, minden körülmények között.
Évei számát például már nem vállalta olyan igaz hittel… „Hatvan …” – idáig még határozottan lobbant szájáról a szó, de a nyolcnál vagy kilencnél megingott, veszített valamit a meggyőződéséből. „Talán hetvennyolc, Ferenc?” Az öreg mosolygott, s ahogy pislantott, abban egy legyintés volt. Vállalta volna a nyolcvannyolcat is. Nem volt fontos.
Pontosan hetvenhét éves volt ennek a történetnek, annak a lelkiállapotnak, már a lelkiállapot láthatóbb jeleinek kezdetén. Az öreg húsz év óta félt az öregedéstől. Egyszerre csak nem félt. A haláltól már régebb óta nem félt, jobban mondva nem gondolt rá. Ez a szorongás épp akkortájt – úgy ötvenéves kora felé – szűnt meg, amikor az öregedés kezdte nyugtalanítani, szinte abba olvadt át. Attól tartott akkoriban, hogyha majd nem tud dolgozni, szükséget lát, éhen hal; de még az éhezésnél is jobban riasztotta, hogy tehetetlenül hentereg, s férgek másznak rá. Szerzésre gondolt, gyűjtésre, és eközben saját fedélre a feje fölé. Gyerekeire szinte illendőségből nem számított – régóta távol éltek tőle, Pesten, idegen férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel.
Jólesett volna a fűtés, de már nélküle is ki lehetett bírni, az ember egy jó topogással ültében is kirázta lábából a fagy gémberítését. Ott künn a hó meglappadt és megszürkült, a szél mintha kormot hordott volna rá itt a puszta helyeken is; talán a közeli erdők tar gallyainak száraz kérgét darálta rá. A lábnyomokban víz csillogott, víz folydogált a jegesre taposott lejtős ösvényeken is.
A változás első jele talán az volt, hogy az öreg mégis tüzet gyújtott. Aztán ha már begyújtott, és a tűzhely mellé készítette az egész hétre tartogatott nyaláb venyigét, föltette az egész hétre szánt krumplit is. Egyre növekvő jó hangulatban költötte el.
*
G. ismét könyvírásra unszol. Mit siessek?
És ha már meghaltam volna?
Meglehet, már a ráadást csinálom.
A sok könyv tolakodás. Mástól veszi el az ember a levegőt, erőszakkal varrja magát az emberek nyakába. Berzsenyit rá lehet nyomni kétszáz lapra; Petőfi, Villon, Baudelaire egy-egy kötet. Ennél több a sokköteteseknél is rendesen csak szalma. Mi történne, ha minden író várossá duzzadna, mint Balzac? Nem bánom, írjunk sokat, de legyünk udvariasak, gondoljuk meg, mit adunk az olvasó kezébe.
Kortársaim jó része az írástól nem jut a műhöz. A sok könyvtől ahhoz az egyetlenhez, amit a jövő évezred „Remekírók” sorozata vár. Ritkán indult esztendőm annyira irodalminak, mint ez az idei, de könyvet nem írok, legkevésbé a könyvnapra.
Néha szürkének érzem ezt a mai nyelvet, ízetlennek. Hajnalban ébredek, a munka elkezdése előtt még hunyt szemmel idézgetem, mennyi íz, erő volt valamikor ebben a nyelvben; hova tűnt? A beszéd és a gondolat közt szoros a kapcsolat: nyelvünkkel gondolataink is színtelenedtek, erőtlenedtek – így nyilván jellemünk is gyengült, gondolom, s aztán: hova vezet ez? Az ilyen töprengés. Egy igekötő eltévelyedésével fogom indokolni egy egész társadalom erkölcsi tévelygését? Merész ötlet, de van, aki…
Aztán minden összefüggés nélkül ráeszmélek, hogy a nyelv régi ereje lappangva is tovább él egy-két szóban, csak mi nem érezzük. A vala nem használatos többé – s bizonyos, hogy ezzel gondolatot is vesztettünk, az idő és a történés pontosabb meghatározását és árnyalását –, de benne lapul ebben a szóban, hogy valaki: egykor így mondhatták: vala, aki. Ennek megörülök. Vala, amikor; vala, amivel; vala, ha – mondogatom ízlelgetve és mosolyogva, és egy kicsit megvigasztalódom. Mára ennyi is elég. Gyerünk, föl, munkára, akárhogy is; valahogy.
*
Verecke híres útján háború előtti gépkocsi áll, de álltában is zakatol és rázkódik, vezetője hasztalan nógatja indulásra. Az időközben szépen kikövezett út fölfelé nem túlságosan magas hegy erdejében vész el, lefelé csinos kis patakhídon siklik át, ott olvad bele a szélesebb országútba, az „ország vérkeringésébe”. Zuhog az eső, a lejtős úton vastagon ömlik a víz. Föltekintek a tetőre. Szóval ott temették el Álmost.
Bocskoros paraszt nézi velem a gépkocsi makrancoskodását, tarka zsebkendővel letörli arcáról az esőt, elmosolyodik, aztán megy tovább fölfelé, visszanéztében a mosoly egy kis gúnyolódó diadalt villant, a kocsi nélküliek apró fölényét.
Nem élményért jöttem ide, nem interjúra. Motoszkál ugyan valami bennem: a nagy helyeken nemcsak térben, időben is közelebb érzi magát az ember a nagy hősökhöz; Mohács terein távolba fürkésző pillantásokkal haladtam át, szavaimat akaratlanul meghalkítottam. Waterloo mezején legalább egy vezető csatlakozott hozzám, öt frankért pontosan azokkal a felvilágosításokkal szolgált, amelyekért Napóleon milliókat adott volna fontban, frankban, vagy akár emberi életben, ami az ő sajátos devizája volt, ekkor épp igen magas árfolyamon. Itt senki sincs, a paraszt is távolodik, felfelé. Nem lép elő gyermekkori ábrándképem, a hajdani bevándorló, aki akkor – így álmodtatta velem Gaál Mózes – véletlenül eltévedt az erdőben és időben, itt rekedt és egyszerű faházban töltvén azóta is napjait, el-elmesélget az érdeklődőknek a nagy kalandról. De érzek valami megilletődésfélét. Szóval itt kocogott Kund és Töhötöm. A szekerek nyilván ebben a patakágyban nyikorogtak lefelé. A fatörzsből vágott kerekek nagyot döccentek az öreg köveken, a csecsemők ajkai közül kiesett az emlő. De gyermek és nő és öreg alig van, Etelközben maradtak, holtan, a bolgárok csákányai alatt. A törpe lovakon özvegy férfiak és árva legények ültek, nyilván nem énekeltek. Hideg szél fú, a meteorológiai statisztika szerint Magyarországon errefelé van a legtöbb csapadék, majdnem mindig esik valami, eső, hó vagy köd. A szűk völgyben lecsüngő vattafoszlányokban futkos egy szétzavart felhő. Meg volt akkor is az a kis tisztás azon a dombon?
*
Becsületesen bevallom, tisztességből jöttem ide, úgy ahogy az ember adósságot törleszt, vagy ledolgozza az előleget. Tavaly hosszabb cikket írtam Vereckéről, anélkül hogy valaha láttam volna, pusztán Ady nevezetes sorára támaszkodva. Ezt pótlom most. Nyugodtan, tárgyilagosan szemlélődöm, mert írás közben akkor az illő élményt is felvettem. Szóval igazán csak magamnak vagyok itt.
Tehát arra a tisztásra lovagoltak fel a vezérek. Árpád felállt a nyeregben, széttekintett, és megkönnyebbült sóhajjal ejtette vissza magát. A rackajuhot és a rideg fehérmirhát állítólag Ázsiából hoztuk. Meg-megbotoltak, körmük kicsorbult az éles sziklán, idegenkedve bégettek és bőgtek a fekete hegyekre. A hajtók rojtos gatyában szaladgáltak. A jelenetben semmi Feszty-körkép-szerű, semmi ünnepélyes. A batyukban csupa néprajzmúzeumi kellék, az agyakban Czuczor, Fogarasi, Bartók és Kodály anyaga. Hirtelen beválik tanáraim ígérgetése, jutalmul a könyvek fölött eltöltött órákért szinte fizikai örömet kapok: egymás után rezzentik meg fülemet a hajdan bevágott szavak, azok, amelyeket a bevonulók hoztak magukkal. Mondatokat ütök össze, melyeket Tas és Huba is megérthetett volna: igen, ez az út vezet Munkácsra, Budára, Fehérvárra, csak bátran előre; arrafelé már jobb az időjárás, kevesebb a csapadék. Ha a lerohanó víz erősebben csobogna, hangosan is elmondanám az alkalmi üdvözlőbeszédet, tanácsaimat az első ezer évre, különösképp kiemelve a település körüli gondosságot, a földmegoszlást és a gyepük ügyét. Az egész bevonulás egyszerre kísértetiesen közelinek tetszik, mintha csak tegnap történt volna. Az eső könyörtelenül zuhog. Esztendőkkel ezelőtt órákig ültem egy vidéki lakásban, amidőn megtudtam, hogy egyik legkedvesebb hozzámtartozó hajdan épp abban a lakásban szolgálóskodott, s hallomásból ismerem is azt a lakást. Ettől igen furcsán még a falak is megváltoztak. Pontosan ez az akkori érzés lett úrrá most is rajtam, ahogy szememet még egyszer körbejártatom a gőzölgő hegyeken. Sose jártam itt, de valami lényegest mindenkinél jobban ismerek. Fázom; egyre esik.
A vendéglő paraszttermének hosszú lócáin bekecses parasztok és katonák ülnek. A terem végén jóvágású idősebb úr jár föl-alá, s kezét dörzsöléssel melegítve mondja nejének, hogy legalább felöltőt kellett volna venni az útra. Tekintetünk összeakad, megértjük, hogy mindkettőnknek van valami köze a helyszínhez, hogy valami megnevezhetetlen viszonyban vagyunk. De érezzük azt is, hogy erről illendőbb hallgatni, s azért az ősöknek azóta minden érzelmi árnyalatra kicsiszolt szavai helyett csak főbiccentéssel köszöntjük egymást.
Általában beszélek márciusról, dicsérni fogom, Őt dicsérem, a próbálgatót, az újítót, a szeszélyest – hadd szóljam le először is versenytársait. Április bejelentett programmal, szinte hivatásszerűen szeszélyeskedik, épp ezért nem lephet meg legváratlanabb ötletével sem. Március még komolyan, őszinte szívvel ugrál ide-oda a tél és a tavasz közt. Eleve senki sem tudhatja, hogy mit hoz; játszik emlékeinkkel is. Legelőször 48-at idézi. De mi ne engedjünk rögtön a bátor csábításnak sem. Tartsunk rendet, s hagyjuk a csattanót a végére.
Március 15-én iskolába gyűltünk, de szorongás, azaz felelés nélkül, a nap tehát esztendőkre vissza emlékezetes. Emlékszem egy március 15-ére, amikor az ünnepély után ingujjban longamétáztunk az iskola napos udvarán, azt hiszem, a cipőnket is levetettük. De eszemben van egy olyan március 15. is, amidőn Petőfi nagy igéivel fejünkben és szívünkben korcsolyázni mentünk, arcmardosó hóviharban. Március az igazi ízleltető, ízleltetője annak, milyen jó ajándék a tél után a tavasz. Áprilisban már el vagyunk egy kicsit kényeztetve, az el-elboruló égre ráncba boruló homlokkal tekingetünk. Márciusban még tudunk hálásak és meghatottak lenni, az ajándéknak még édes minden kis cseppje, égre fordított arcunk ilyenkor még kunyorálóan kinyújtott pohár. Március még nem bosszant, március még nevel, elsősorban szerénységre. De nevelőnek is kiismerhetetlen, tanítani sem előírás szerint tanít; ezért nem kerülünk ki sose a keze alól. Minden évben várakozással kell elébe néznünk, a tapasztalat sem segít: hol duruzsolva könnyed reménykedésre oktat, hol érdes edzéssel kemény gondra és gondolatra, esztendőnként újra kell tanulnunk. Ez a szép benne. Kényszerít élni. S ezzel hallgatólagosan is merészségre nevel. A munkát megelőző tervezés, aztán az elszánás, a nekivágás hava, vagyis a léleké. Minden hónap között a legemberibb hónap.
Minden hónap között nekem a legkedvesebb hónap, hálás vagyok neki, bevallom egy kicsit viszontszolgáltatásképp dicsérem. Mint minden kezdő vidéki költőt, ifjúkorom elején engem is ért az a megtiszteltetés, hogy beleszólhattam végre a világ, illetve az idő folyásába. Azt a kitüntető felszólítást kaptam, hogy én írjam a városka kalendáriumába a százesztendős jövendőmondó rigmusait. Januártól novemberig, sőt decemberig minden hónap csúfosan elárult, mint megannyi keblemen melengetett hűtlen eb, illetve kígyó, noha sohse emelkedtem a hivatás oly magaslatára, mint akkor; azóta sem éreztem át oly magasztosan, mit jelent gyakorlatban vátesznek lenni. Csak március nem árult el. Tizenhat évnyi tapasztalat alapján nagy hóolvadást és szelet jósoltam, helyenként napfénnyel és csapadékkal, továbbá rövidebb éjjelt, jó illatokat és tüsszentést.
Tömör és tárgyilagos versekben jövendöltem, illetve tanácsoltam a földmíveseknek a tavaszi búza márciusi csávázását, a répa, a len, a here, a zabos bükköny elvetését, lehetőleg arankamentesen, a hagyma elbújtatását, a szőlő kitakarását, a bor másodszori lefejtését, a tojósodó tyúkok gondos ültetését és a szabadság felvirradását. Az idők beteltekor egy megdicsőült próféta büszkeségével jártam a határt, mondom, március nem hagyott cserben: a szeles napfényben a lovak vidáman húzták az északi oldalak dermedt vetésén a hengert, a völgyben a földmívesek szinte parancsszavamra szórták a magvakat, tisztították a gyümölcsfákat, kénezték a hordót, vezették a méntelepre a nyihogó kancákat, a fű engedelmesen sarjadt, a nap valóban a Kos jegyébe lépett. Mint megannyi áldomáspoharat nyeltem a szeszes márciusi levegőt, ilyennek képzeltem a természetet, ilyen kezesnek; boldog voltam.
A tanító, a szilaj március szófogadóan szorgoskodott köröttem, szerettem volna, ha szemtől szembe elém áll, szerettem volna a vállára verni. – És a Szabadság? – kérdeztem. Március mosolygott. Hazai, magyar, sőt dunántúli, sőt tolnai márciusnak éreztem, merőben különbözőnek minden más tájék márciusától. Itt jókedvében és türelmetlenkedésében is munkára sürgölődött, olyan volt, mint egy fürge parasztlegény, olyan parasztian egészséges és ősi, akár abban a hajdani korban, amidőn nevét kapta, ott délen. Mint tudjuk, Mars istentől kapta, de akkor, amidőn Mars még nem a háború istene volt, hanem a földmívelésé, amikor még nem gradivusnak, hanem silvanusnak tiszteltette magát. Amikor még nem adta át a vállán hordott farkasszukabőrt Mercuriusnak. Nyilván a déli tájak gyors melege, a gyorsan nyélbe ütött dolog kaptatta a hadra. Nálunk még az eke szarvánál forgolódott.
Mindenfelé friss tevékenységben láttam, füttyével, kivillanó napfényével is ösztökélt. Sokáig szemlélhettem, napról napra a határba voltam száműzve, otthon a házban anyánk reggeltől estig takarított, súrolt, szellőztetett, férfiembernek nem volt otthon helye. De ilyen nagytakarítás folyt a határban is: a vízzel teleszívódott felhők úgy jártak az égen, mint anyánk kezében a mosórongy, úgy jártak a dombokon is, március könyökig gyürkőzve facsart, törölt, söpört, az árkok legmélyebb sarkaiból is eltüntette a piszkos hófoltokat, kupacba kaparta a kukoricaszárat, pompás léghuzatokkal szellőztette a völgyeket. Nagytakarítást nem jósoltam, de helyeslően néztem, mint értelmes szolgáló ügyeskedését, szándékom hallgatag megértését, az ember elvégre nem gondolhat mindenre. Sokféle diadalérzés van, de a legboldogítóbb – akkor volt részem benne – a győztes jósé, aki az elemeket fogja kordába. Elégedett voltam. Most is ilyeneket jósolok.
Jósolom azonkívül még az utak megszikkadását, a nyitnikék nevű madár megjelenését s utána még több madárét, akik saját maguk fognak bemutatkozni, mindegyik a maga anyanyelvén. Jósolok továbbá még a bokrok aljába ibolyát, az ágakra és a kamaszok homlokára apró pattanásokat, a hajadonok orrtöve köré néhány szeplőt, az asszonyok arcára lemoshatatlan pirosítót, általában szépülést jósolok minden nőnek, kivétel nélkül. Ezt belső megifjulások fogja okozni. Igen, szabadságot is jósolok, rendületlenül. Mert március, mint az eddigi jelekből jól láthattuk, az ifjúság idénye: korra és nemre való tekintet nélkül. A tettrekészségen és kötekedhetnékségen kívül a hasonló forrásból eredő szerelemé és szellemé. A téli olvasmányok márciusban kezdenek hatni, erre a világ minden népének történelméből bő bizonyítékot sorakoztathatunk: az irodalom ekkor találkozik és olvad össze az élettel. Márciusban kevés verset olvasunk, de annál többet mondogatunk, hangosan, magányos ballagásunkban és a közterek dobogóin. Március a költőké, nemcsak azért, mert ősidők óta ekkor van világszerte a versszüret, amely a jelentések szerint mindig mindenütt igen bőséges. Önmagában is a legköltőibb hónap, költői érzelmeket sugall a bankigazgatónak is. A legköltőibb költők évszaka, tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem; különös tiszteletből hagytam legutoljára: március a lírikusok hava.
Nálunk a legnagyobb lírikus sajátította ki magának, aki tán valaha élt a földön. A Kos, a Rák, a Bika, az állatöv jegyei fölé minden hónap fölé odaírhatnók egy-egy költő nevét is: augusztus például egész bizonyosan Aranyé, szeptember Berzsenyié, november, különösen második felében, mikor a szélbe már hó is keveredik, Vörösmartyé; bizonyos, hogy Kölcsey a lába alatt recsegő jegű decemberben lelt leginkább magára. Március – mondanom sem kell – Petőfi magántulajdona. Nem azért, mert ettől a hónaptól kapta a legnagyobb ajándékot, a legnagyobb sikert. A Talpra magyar nélkül is az övé volna. Csak azért, mert ezt szabták rá, ez az egyszerre játékos és tragikus, nevető és forradalmi éghajlat felelt meg leginkább a természetének, legotthonosabban ebben mozgott, pontosan a hónap végéig, mert a csak játékos és köhögve is füttyös április persze már Csokonaié. Nem tudom pontosan, milyen más országokban március arca. Olaszországban, úgy láttam, a munka verejtékétől piros. Nálunk attól a láztól, amely Petőfi arcát tüzesítette, a remény és a szabadság szeleitől. Petőfinek köszönheti, hogy nálunk a szabadság hava immár mindörökre. Ezt már nem jóslom, hanem remélem, tudom, bizonyos vagyok benne. Ha nem így volna, egy szót sem érdemelne. De ezt nem teheti, az ember elvégre nem hiába kap halhatatlantól irányítást a viselkedésre, az örök időkre, sőt minden időre szólót.
Se szeri, se száma azoknak a legendáknak, melyeket népünk minden felszólítás vagy buzdítás nélkül Mátyás királyról még ma is terjeszt. Ezen több ok miatt elcsodálkozhatunk. Fél ezredéve, hogy Mátyás megszületett. Hogy tudta megőrizni a nép ezt a rengeteg tanulságos és példaadó történetet oly hosszú ideig? Bámulatos hűséggel őrizte meg. Azóta is volt nagy uralkodónk, de a jó szemű, a tréfacsináló Mátyás alakja frissebben él a nép képzeletében, mint akár Ferenc Józsefé. Valljuk meg, hozzánk is közelebb áll. A nép a maga egyéni, különleges módján méri az időt is. Ismerjük az egy kicsit szomorúan hangzó közmondást: Meghalt Mátyás, oda az igazság. Vigaszunkra szolgálhat, hogy a nép lelkében Mátyás ma sem halt meg; így tán az igazság állapota sem fordult véglegesen oly rosszra. Ha Mátyás királyról a történelemírás egy sort sem jegyzett volna fel, személyiségét akkor is ismernők. Ilyet kevés uralkodóról mondhatnánk el. A különös az, hogy a népi mesékből személyiségének épp legfontosabb vonásait ismernénk, lelkületének azt a lényegét, amely a történelem alakításában is a legjellegzetesebb volt. Nem véletlen hát, hogy a nép oly konokan éppen az ő alakjához ragaszkodott, épp az ő szellemét mentette a pusztulástól, épp azt akarta, hogy úgy mondjuk, érvényben tartani mindörökre. Mátyás rászolgált erre a ragaszkodásra.
Igazságos volt. Az oknyomozó történetírás ezt azzal magyarázza, hogy azért segítette és pártolta az addig embertelenül kiuzsorázott népet, mert a nép megerősítésével vélte legjobban meggyöngíteni a hatalmaskodó kiskirály főurak hatalmát. A nép nem törődik ilyen esetleges okkal vagy magyarázattal, melyhez hasonlót mellesleg minden kor minden uralkodója ötöt is lelhetne, ha a népet és az igazságot akarja szolgálni. A nép a tényt nézte, és hálából Mátyást a maga módján ő is megkoronázta: meséinek hősei sorába emelte.
Mátyás sorsa valóban úgy alakul, akár a mesebeli szegény özvegyasszony legkisebb fiáé, aki rengeteg szenvedés és próba után végre csoda révén királyságot nyer. Méltatlanul üldözött özvegy az ő anyja is, prágai fogságában kiállja ő is a megaláztatás hét próbáját, amíg egyszerre csak szinte gyerekfővel királlyá koronázzák a Duna jegén. Negyvenezernyi nép választotta meg. A népi származású Hunyadi János fiát választották meg, azét a Hunyadi Jánosét, aki maga is mesebeli hirtelenséggel emelkedett ki az ismeretlenségből, s aki tetteivel, magaviseletével mindig hű maradt a néphez, értett a nép nyelvén: botos parasztokkal verte vissza a törököt. A nép szeretetére és megbecsülésére nevelhette gyermekét is.
Sok történetet őriz a néphagyomány már Mátyás gyermekkoráról is. Ezekben a történetekben parasztfiúkkal hancúrozik, öreg szántóvetőkkel beszélget, szegényeken segít. Mindnyájan ismerjük azt a szép történetet, melyet Erdélyi János versbe is foglalt „Mátyás a szántó” címmel:
|
Az ostoros bérest a barázda végén a hideg rázza, Mátyás vállalja helyette a munkát, egész nap keményen dolgozik, de este a keresetét odaadja az ostorosnak, és kioktatja a gazdát, hogy jól bánjon a szegény béresekkel.
Példabeszédek című könyvében Dugonics András is feljegyez a maga kedvesen döcögő nyelvén egy régi történetet a gyermek Mátyásról.
„Mátyás király még kisded korában királyosdit játszván a gyermekekkel, mivel magáért mindenkor kitett, a többitől királynak tétetett. Ezt nem jó szívvel vevén a játékmester, ki a gyermekek között legéltesebb volt és maga vágyott a királyság után, maga ült a királyi székbe, Mátyást pedig egy alacsonyabb székbe maga mellé ültette. Erre Mátyás föl nem háborodott, hanem csendességgel csak azt mondotta, hogy:
– Ő magáért mindenkor meg fogna felelni, meg is mutatni azt, hogy nem a hely teszi az embert naggyá, hanem a nagyra menendőtől veszi minden becsületét a hely is.”
A mesehős vágyálom és példakép. A királyságra jutott árva fiú harcában mindig a nép igazsága győz. A mesebeli király tetteivel pedig azt fejezi ki a nép, hogy miképp képzeli ő el az igazi urat és királyt. Mintegy használati utasítást ad a fejedelmeknek, hogyan viselkedjenek, ha meg akarják szerezni a nép szeretetét és azáltal – mint láttuk – a halhatatlanságot.
A Mátyásról szóló történetek legnagyobb része ilyen egyszerű, de annál megszívlelendőbb útmutató. Az ország és a nép mindenfajta vezetői számára külön-külön sorozatot lehetne összeállítani, külön a papoknak, bíráknak, katonáknak, főuraknak. A nép Mátyása valamennyiüknek példát adott.
Elég tán csak megemlíteni a gömöri bájos és tanulságos esetet, midőn a szőlőhegyen mulató díszruhás országnagyokat egyszerre csak kapálásra fogja, a kapásokat meg odaülteti az árnyékos asztalokhoz, hadd ízleljék meg kölcsönösen egymás sorsát.
A városbíráknak Kolozsvárott adott példát, ezúttal már egy kicsit keményebbet. Ezt a történetet Heltai Gáspár már négyszáz évvel ezelőtt így meséli el:
„Mátyás király Erdélybe bémenvén, Hunyadon elorozkodék a seregtől és Kolozsvárra bémenvén mind alá s fel kerengett a városban. Azután a mészárszékbe ment, és ott ülvén, úgy lógatta a mészárszéken a lábát. Egy bíró lakott ott ellenébe a mészárszéknek, ki a jobbágyokkal nagy sok tűzre való fát hozatott volt, és kolozsvári szegény néppel azt felvágatta volt. Annakutánna a poroszlókkal mind a fa mellé kergeté a szegény népeket a piacról, hogy a fát behordanák a bírónak az udvarba és asztagba raknák. Úgy talála az egyik poroszló Mátyás királyra is, és monda neki:
– Jere te sima orrú, hordj fát.
Mondja Mátyás király:
– Hány pénzt adsz?
És monda a poroszló:
– Ebet adok.
És jót rándíta egyet a válla között a bottal, és úgy hajtó őtet a ház elébe a vágott fa mellé. Hogy oda juta a király, tehát a bíró fekszik a könyöklőn.
Mondá Mátyás király:
– Mit adsz, hogy be segítsem a fát vinni?
Monda a bíró:
– Co el kutyafülű! Hordjad, mert ezennel úgy kékül meg a hátad. És szegény Mátyás királynak váltig kelle hordani. A behordásba pedig három hasáb fára megírta volt Mátyás király az ő nevét veres krétával. Azonban elorozkodék onnét, és Gyaluba ment fel a sereg közibe. Harmadnapra alájő Kolozsvárra. Mikoron egynehány nap mulatott volna, szembe hívatá a kolozsvári bírót és a tanácsot. Hogy szembe volnának, megkérdi a bírót, mint volna a város? épülne-é vagy nem? volna-é a szegénységnek valaki nyomorítására, avagy nem?
Felele a bíró:
– Felséges urunk, a te felséged oltalma alatt jó békességben vagyunk: nincsen a szegénységnek semmi nyomorúsága.
Monda a király szolgáinak:
– Menjenek drabantok el, és hányják meg a bíró udvarában az új asztag fát, a fa között ott megtaláltok három hasáb fát, melyeken az én nevem vagyon megírva veres krétával, hozzátok azokat ide. És fogjátok meg a bíró poroszlóit, és hozzátok azokat is ide.
És fordulván az egyik poroszlóra és monda neki:
– Lator! Nézzed a’ orromat, ha sima? Lator! most is tüzel a hátam a te ütésed miatt.
És monda az uraknak:
– Lássátok a nagy kegyetlenséget!
És megbeszéllé nékik az egész históriát.”
Aztán a bírót ott helyben felakaszttatta, de a poroszlót, aki csak urának engedelmeskedett, csupán pellengérre és száműzetésre ítélte.
A fölfuvalkodott gazdagoknak is küldött figyelmeztetést. Ezt Fridvalszky János jegyezte fel:
„Offenbányán egy kamarás meggazdagodva, olyan kevély lett, hogy röstellett már a földre lépni is. Tizenkét aranycsészét készíttetett hát, s mikor valahova ment, inasai lába elé rakdosták az aranyedényeket, hogy rájok tapodjon.
Mátyás királynak fülébe jutott ez a bolondság. Elment Offenbányára. Beszállt egy szegény emberhez, és megleste az ablakból, mikor vasárnap a kamarás arra sétált el az aranycsészéken. És mikor elment, ezt írta a ház falára: „Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást, és látta az aranycsészéken templomba menni a kamarást.” Mások szerint azonban csak ezt írta a falra: „Hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.” De ez épp elég volt a fölfuvalkodott embernek. Ijedtében úgy elbujdosott, hogy a hírét sem hallották többé.”
A katonáknak nemcsak bátorságból adott példát azzal, hogy viadalra hívta ki a cseh Holubárt, hanem éleseszűségből, sőt ravaszságból is. Saját maga szokott belopózni az ellenség táborába, egy kis tájékozódás végett. Heltai szerint egyszer egy egész nap közvetlenül a török császár sátra körül tájékozódott és közben árpát árult. Heltai egy másik feljegyzését Jókai is feldolgozta.
„Mátyásnak meglehetős nagy orra volt, ami nagyon jól van, „ha akar, legyen” azt mondja a kecskeméti ember. Egyszer azonban szinte vesztére szolgált ez a tekintélyes orra.
Valami nagy várost ostromolván, hogy annak gyöngéit kiismerhesse, maga álruhában belopódzott oda. Azonban valaki ráismert s rögtön parancsot adtak a város kapuinál levő őröknek, hogy vigyázzanak és ki ne bocsássák.
Mátyás megtudta ezt, s hirtelen egy szekeres tót öltözetét vevé magára, elkezdett egy szekérkereket hajtani maga előtt a kapun kifelé.
A kapuőr látva, hogy mint siet a tót a futó kerék után, nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson nevetve:
– Te szotyák! Akkora orrod van, mint Mátyás királynak – s azzal egy jót húzott a hátára.
A király tűrte a tréfát s csak akkor nevetett ő is, mikor már a kapun kívül volt.
Kereshették aztán odabenn Mátyás királyt.”
Így kémlelte és tanulmányozta saját országát is. Álruhában járta a falvakat, ő volt az első magyar faluvizsgáló. Az udvaroncok hízelkedésénél százszorta jobban szerette a nép egyenes feleleteit és fortélyos észjárását. Rengeteg történet szól erről is.
„A gazdag főurak minden lépten-nyomon unszolták Mátyás királyt, ki megürült jószágért, ki hivatalért. Egyszer kivitte őket magával a szántóföldek közé, s amint ott járkálnak, szemébe tűnik egy öreg paraszt, aki négy ökörrel szántogatott csendesen. Mátyás megismerte a pórt, egykori hű katonája volt ifjú korában s furfangos ötleteire még a táborból emlékezett. Megszólította szíves leereszkedéssel.
– Hát jó öreg, messzi van-e még a messzi?
– Bizony nagyságos uram, csak az ökröm szarváig.
– Hát aztán hány még a harminckettő?
– Bizony már csak tizenkettő.
– De azért meg tudnál még most is fejni három vén bakkecskét?
– Meg bíz én, nagyságos uram.
Mikor a királyi várba visszakerültek, azt mondta a három főúrnak:
– No, ha azt akarjátok, hogy kívánataitokat teljesítsem, hát fejtsétek meg nekem azt a három kérdést, válaszával együtt; addig ne is alkalmatlankodjatok kérelmeitekkel.
A három főúrnak nem volt előbbrevaló gondja, mint hogy felkeressék az öreget s körülfogják, hogy mondja meg: mit jelentett az az első kérdés:
– Megmondom bíz én száz aranyért. – Hát uraim, amíg fiatal voltam, az volt a messzi, amíg elláttam a szememmel: most az ökreim szarváig látok, tehát csak odáig terjed a messzi.
– Mit jelent a második kérdés?
– Azt is megmondhatom, de csak kétszáz aranyért.
A főurak lefizették a nagy bírságot.
– Nohát a második kérdés azt jelenti, hogy hajdan harminckét fogam volt: és most hány van meg belőle? Bizony már csak tizenkettő.
– Hogy oldja meg, hogy fej meg őkelme három bakkecskét? – kérdezték a paraszttól.
– Megmondom ezt is, de már csak háromszáz aranyért.
A főurak elszörnyedtek, de minthogy az öreg nem hagyott alkudni magával, megfizették a háromszáz aranyat.
– Hát uraim, mondja az öreg, így fejem meg a három bakkecskét, ahogy az imént megfejtem kegyelmeteket. Ezt értette a király úr ő nagysága.
Vajon elmondták-e aztán a királynak, mi volt az értelme a három kérdésnek, azt már nem tudni.”
Nem bánta a király azt sem, ha éppen ő maradt alul az ilyen tréfás szójátékokban.
„Volt egyszer egy nagyon okos leány; olyan okos volt, hogy a híre eljutott még Mátyás királyhoz is. Eszébe ötlött egyszer, hogy kipróbálja a leány okosságát. Felhívatta hát magához Budára, és azt mondta neki:
– Édes lányom, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj belőle nekem aranyfonalat.
– Van az én édesapámnak százesztendős sövénykertje; abból csináltasson nekem aranyorsót, akkor majd fonok aranyfonalat.
– Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd be őket.
– Elébb fordíttassa ki a korsókat, aztán majd vetek rájuk foltot.
– Hozz is, meg ne is; legyen is, meg ne is!
Hozott az okos leány két szita között letakarva egy galambot.
Mikor aztán a király nem tudta, mi van a két szita közt, és meg akarta nézni, hát a galamb tüstént elrepült: volt is, meg nem is.
Mátyás királynak igen megtetszett az okos leány, és gazdagon kiházasította őtet.”
Napszámra sorolhatnánk az ízesebbnél ízesebb történeteket, melyekben valóban mindig az igazság: a szegények joga győz. Mátyásnak csak egy-két igazságos tettet kellett a valóságban elkövetnie, épp csak lelkületét kellett megmutatnia, hogy a hálás nép számlálatlanul ruházza az ő személyére a világ minden igazságos cselekedetét. Ráruházta álmait is: mindazt, amiben igazságot várt.
Nemcsak a magyar nép rakta rá mesebeli kincseit. Mátyás nagy hódító volt a politika és a háború eszközeivel, de legnagyobb hódítását a szívekben hajtotta végre. Sokat beszélünk ma a Duna-medence népeinek összefogásáról, sürgető egységéről. Nos ez az egység Mátyás személyében ma is eleven valóság. A legmagyarfalóbb külföldi tudósok is kénytelenek megállapítani, hogy Közép-Európa egyetlen közös népi hőse ő. A politika félreértésén, ellentétén, sőt viszályán túl a szlovák paraszt mondáiban éppúgy a mi Mátyásunk testesíti meg az igazságot, a bölcsességet, a nép jogát a szabad és jókedvű életre, akár a szerb, a ruszin, a horvát vagy a vend népmesékben.
A szlovének egyik legszebb népi dala szerint Kralj Matjaz megígérte a népnek, hogy nem hal meg soha, hanem csak pihenni tér egy barlangba, csak aludni fog. De újra eljön majd, kihúzza kardját, talpra serkenti a vitéz cserna vojszhát, a fekete sereget, s kivívja megint a Boldogságot, a Békét és az Igazságot.
Ha van vonzó magyar birodalmi gondolat, azt a leghatásosabban ez a legendabeli Mátyás király hirdeti. A népnek vigaszt és reményt hirdet, az uraknak pedig azt, hogy íme érdemes a népet pártolni: ez a lélek halhatatlanságának, az üdvösségnek útja, itt e földön is.
[Valószínűleg rádióelőadásnak készült. – A szerk.]
*
Magyarság … Micsoda szemérem tart vissza, hogy épp erről restelljek szinte egy szót is írni, amelyről pedig, ha szívemen a zsilipeket valami felnyílásra kényszerítené, e perctől fogva halálomig ömölne belőlem a szó és a betű, mint életem egyetlen mondandójáról. Volt, hogy kétségbe vonták mesterségemet, volt, hogy gúnyolták. Úgy voltam ilyenkor, mintha valakinek meghalt anyja iránti szeretetét gúnyolnák. A gúny és támadás, amelyet különben nyugodtan viseltem, nem elmémre hatott, hanem rögtön szinte az ökölizmaimra. A fajt, a somogyi bicskást eléggé benőtte bennem az esztéta, de ilyenkor magam is riadtan néztem, hogy áll félre sápadtan bennem az esztéta, s ad utat valami „korpázd az bestyét”-szerű dózsai indulatnak, egy fokossal őrjöngő Jávorkának, az „én nem vagyok magyar?” új kurucának. Embernek kellett lennem a gáton, hogy lecsillapodjam. Még csak akkor voltam úgy, mikor e magyarság nekem legmelegítőbb rétegei, a szegényparasztság és a szabad szellem iránt való hűségemet vonták kétségbe.
Június 24.
Írni egy könyvet – akár esztendőkig, akár egy életen át – egy ember életéről, de életének csak apró, jellegzetes mozzanatairól. Apró, rövid fejezetek. Egy-egy kép, csattanó helyett egy pillanatnyi fénycsóvával a lélek, a jelen, a társadalom mélységébe. Nem önéletrajz. A főhős nem mindig a főszereplő, de a mellékalakok vissza-visszatérnek. A hangsúly: a fénycsóva és a művészi egyszerűség, tárgyilagosság; az igazság megközelítése a jó stílus fúrójával. Inkább Jules Renard (sőt Kosztolányi Esti Kornél-ja), mint Márai vagy Kodolányi vagy Sinka. (Az utóbbi egy vonal.) A lényegre, az eltitkoltra menni, a kifejezhetetlenre. A társadalmat, a családot, az urakat lelepleztük már. Saját magunkat ebben még nem eléggé. Saját életünkből minél kevesebbet, hogy az önmutatás kínja (vagy kéje) se legyen akadály. De mégis személyesen, hitelesen egy alak életét mondani. Az emberi hitványság, jóság, kegyetlenség egy-egy fényképét adni. Ha a darabok jók, a kéziratanyag magától áll össze művé. (Nem anekdoták!)
*
Nincs különb dolgom, mint azon füstölögni, vajon Levédiában a maradás vagy a továbbindulás mellett szavaztam volna.
*
Irodalmi életünkből hiányzik a fesztelenség. Meghittség helyett pajtáskodás, nyíltság helyett útszéliség, az ösztönök elszabadítása. Közvetlenségünk olyanfajta, ahogy egy kocsmai verekedés is közvetlen. Érthető az ellenhatás: a merevség, a póz, a bizalmatlanság, gyakran ugyanabban a lélekben. Mitől félnek íróink? Elbámulnának, ha megtudnák, hogy igazában csak egymástól tartanak. Holott egy sincs köztük félelmes.
Mindez azért ártalmas, mert az írásműre is átragad. Kritikánk mutatja, hányfelé kell tekintettel lennie annak, aki egy őszinte szót akar kimondani. A bírálatok mondatai vagy arcot paskolgatnak, vagy torkot markolásznak.
Péter-Pál napján megcsendül a kasza, illetve Péter-Pál másnapján, hogy pontosak legyünk, mert hisz Péter-Pál maga ünnep. De az ünnepet követő hajnalon évszázadok óta valóban percnyi pontossággal megcsendül, hibátlanul, úgy ahogy a költemények mondják. A gazda megáll a harmatos fűben, a zizegő sárga kalásztenger előtt, melyben riadt fürj pityplatyol; a lányok bokor alá rakják mezei cókmókjukat, földbe ássák a csecsszájú korsót, zsuppkötelet csavarnak, aztán kézbe veszik a sarlót… Az aratók bal lábukat előre helyezve jobbfelé hirtelen lendületet vesznek, majd felső testüket félkörben hirtelen előredobják, miközben jobb lábukkal is lépnek egyet. Pontosan most csendül meg a kasza a rozs kiszáradt szárán, most kezdődik a díszes előadás, a nagy ünnep, az aratás, az élet boldog versenye, mely nap mint nap, látástól vakulásig két hónapon át fog tartani. Erre fölkel a nap is, természetesen bíborban és a láthatár szélén. Vidám nevetés tölti be a határt, a szárnyaló dana, pajzán incselkedés…
Merengve gondolok, bevallom, kicsit meghatottan is e tündéri napokra, a gyönyörű képre. Míg egyszerre lelkemben feszélyező, kínos hasadást észlelek. Emlékeim hegy-völgyein különös harc indul meg az irodalom s néhány konok, kipusztíthatatlan élmény között. A zengő róna, melyet elsősorban népszínművek, novellák, regényrészletek és hangulatos vezércikkek zengtek oly vidám zajjal fülembe, kelletlenül engedik át a teret valami sötét szorongásnak. Ó, az aratás! – idézem rajongva és lecsukom szemem. És elhűl bennem a vér a gondolatra: ha kaszát nyomnának a kezembe, ha például a most kezdődő nyarat aratással kellene töltenem! Tudniillik volt már módom benne.
Oldalpillantással, lopva még egyszer az irodalom hatalmára gondolok, ámulnom kell és szorongás úrhódik el rajtam, vaj’ szembeszállhatok-e vele, követhetek-é el egy kis árulást, a valóság javára?
A sors különös kedvezése folytán, mint sejtettem, alkalmam nyílt hosszú éveken át, már legzsengébb gyermekkoromtól fogva közvetlenül tapasztalatokat gyűjteni a nép életéről. De mit ér a tapasztalás, mit ér akár a származás is? Ha a földmívesek életére gondolok, először, mondjuk, a „családi kör” gyönyörű életképe merül föl bennem s nem ifjúkoromé, mely kevésbé volt gyönyörű. Látom és szaglom is a paprikás csirke finom páráját; gyermekei közt ott ül a gazda s egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek. A kicsinyek már előzően megvacsoráltak. Ha tehát még most is jut nekik egy-egy comb és szárny, az röviden azt jelenti, hogy az a paprikás legalábbis három-négy csirkéből készült. Nem megvetendő vacsora. Arany János bizonyára a vágyát írta le, olyat kívánt a földmíveseknek, mikor mesteri kézzel ezt a szép jelenetet festegette. Legtöbb ember képzeletében ma is így él a földmívesek sorsa.
Sajnos, a földmívesek nem így élnek. A magyar nyár nem dínomdánom, nem csapongó hejehuja, nem is ünnep. Aratókat aratás közben énekelni csak hangosfilmen hallottam; igaz, akkor oly hatást tett rám, hogy hű nőm, akinek nem volt még része aratásban, csak türelmes csitításokkal érte el, ha már kimegyünk is a teremből, lehetőleg érzelmeink hangos kifejezése nélkül tegyük azt. Az aratás kemény hétköznap, verejtékes harc. Két hónapra kinyúló egyetlen megfeszített dolognap, a legmegerőltetőbb testi munka, amelyre az embert a természet kényszeríti.
Hajnali kettőtől este kilencig egy-két órai pihenéssel hajlongani, öt-hatkilónyi nyalábokat egyetlen suhintással földre dönteni, aztán azokat tíz-tizenkét kilónként emelgetni, összekötni a rekkenő kánikulában, porban és fakíroknak való szögén a tarlónak – nem, ez nem vigalom. Nem is egészséges. Megszokni sem lehet, ezzel se vigasztaljuk magunkat. A tüske az aratók lábába is behatol, a túlságba vitt hajlongás a tizenhat éves marokszedő lányoknak is megárt, a napszúrás a gereblyézőkre is érvényes. Mégis boldogan aratnak.
Boldogok, hogy ők vághatják le a termést, és nem azok, akiknek ennyi sem jutott ki és főleg nem az aratógépek, melyek éppoly jól levágnák. Boldogok és valóban vidáman állnak sorba Péter-Pál másodnapján a dűlők végében. Ami előttük hullámzik és finom pengést hallat a nyári szellőben, az valóban maga az élet, amelyből most nekik is kerül. Egész évben erre vártak. S az aratás után az egész télen újra csak erről fognak ábrándozni. Az egész esztendő értelme nyílik meg most előttük. És hajnaltól estig valóban lankadatlan kedvvel dolgoznak; tűrik a hőséget, a legyek és szúnyogok dandárjait, a környékező ájulást, azután a cséplés sűrű polyvafelhőit és a törek gáztámadását; még vidámmá is teszi őket a remény, a fizetség, amit kapni fognak. A Dunántúlon a hónapos vagy sommás, azaz egész idényre szerződő munkás kap havonta átlag két pengő készpénzt, száz kiló búzát és százhuszonöt kiló rozsot, aminek értéke bolettával együtt körülbelül húsz pengő. Az aratók a gabona tíz-tizenegyed részét kapják. Egy nyár alatt néha megkeresnek hetven pengő értékű gabonát is. Vannak persze, akik a magukét aratják, de az igazi aratók nem a magukét aratják. Az ország lakóinak körülbelül egyharmadát teszik ők, a magyar nyár hősei.
Akik a valóságban nagyobb hősök, mint a regényekben.
A munka dicsőségéről már eleget összeírtak. Írtak a szépségről, írtak a lenyűgöző látványról is, melyet nyújt. Erre a munkára minden dicséret, minden jelző kevés. Akik végzik, emberfeletti dolgot végeznek. Megérdemlik a szemlélő meghatottságát, egy kortynyi lelkifurdalást is. Mert még egy balhiedelmet kell eloszlatnunk, ha már belekezdtünk, hogy a népszínművek tulipános-muskátlis díszletei helyett az új tárgyilagosság fényképeivel próbáljunk ízelítőt adni életükről.
Ezek az aratók ugyanis nem vasgyúrók. Napbarnítottnak eléggé napbarnítottak, de csak elenyésző kis számban olyan tőrőlmetszett, pirospozsgás, romlatlan daliás őserők, aminőknek a romantikus népiesség vágyálmában ábrázolta őket, s aminőknek valóban lenniök kellene, hogy ezt a munkát úgy végezhessék, ahogy munkát végezni kell, vagyis könnyen. A petrencerudat nem tartják ki fél karral. Szóval Toldi Miklós kevés akad köztük. A Duna-parti homokon több az izmos kar, a tág mellkas, a hibátlan szív, mint az ő soraikban. Húsz-huszonöt éves korukig még valóban vállasak vagy sudár termetűek, de aztán… Belenéztek már közelről egy harmincéves aratómunkás arcába?
Nekem ezek az arcok jutnak eszembe, ha már magamba mélyedve a magyar nyárra gondolok. Ezekből a behúzódó tekintetekből sugárzik felém a nyár értelme; az erőfeszítés nagysága és hősiessége. Bennük látom a természettel harcoló ember világát, bennük a kenyérért való küzdelmet, az akarat szívósságát, az emberfeletti erőt és azt is, hogy bízni kell a földben. Hogy a nyár nem vigalom; sokkal több ennél.
A szénbányászok munkáját nem glorifikálta az irodalom, nem emelte oly eszményi magaslatra, hogy már-már irigységgel nézzék azok, akiket a sors elütött attól, hogy kalapáccsal és csákánnyal a föld mélyébe szálljanak. Az aratók munkája sem veszít nagyságából és jelentőségéből, ha a maga valóságában ismerjük meg, ha lehántjuk egyszer róla az ósdi sallangokat. Ha egyszer nem abban a pillanatban világítjuk meg, mikor a marokszedő lányok átadják a fölpántlikázott kalászkoszorút a földbirtokosnak, hogy utána boldog táncot ropjanak. Ez is hozzá tartozik az aratáshoz; ez a vége.
Nézzük egyszer, hogy mi van addig. Lépjünk egyszer rá a szúró tarlóra, álljunk az asztag alá, melyen villás férfi dobálja a kévét, próbáljuk ki a forró nyárban a cséplőgép külön forróságát. Így értjük meg igazán a magyar nyarat, a magyar népet, a magyar munkát. Így ismerjük meg mindennek igazi szépségét. S ha a hőségben levesszük kalapunkat, legyen abban egy kis tiszteletadás is. Megilletődött tisztelgés Szisziphosz előtt.
Augusztus
Gyakran hallom, de sohasem csodálkozás nélkül, hogy ez is, az is városban pillantotta meg a napvilágot, sőt ott is nőtt emberré. Hogyan csinálta? Hogy sikerült neki?
Életének első négy esztendejében az ember többet tanul, mint az egyetemi négy év alatt. Többet, mint valamennyi iskolában, amit csak kijár. A legzsengébb gyermekkor a legnagyobb szellemi erőfeszítés, a legnagyobb tanulmányok időszaka. Gondoljuk csak meg.
Ez alatt az idő alatt először is mindenki tökéletesen elsajátít egy külföldi nyelvet – az újszülöttnek az egész föld külföld – s ezt legtöbb esetben oly hibátlan kiejtéssel sajátítja el, aminőre később a leggondosabb iskolában sem tehetne szert. Éppily óriási mennyiségű ismeretet szerez a természetrajz, a vegytan és az élettan terén. Ezer és ezer növény és fa nevét, alakját s tulajdonságát jegyzi meg. Kitapasztalja a méz édességét, a tüske szúrósságát, az asztalról lepöckölt tányér törékenységét. Ezeket a leckéket sohasem feledi el. Hogy az ember ötvenéves korában nem fogja meg a tüzes kályhát és nem nyeli le a keze ügyébe kerülő gombostűt, azt tulajdonképpen az egy-két éves korában végzett figyelmes tanulmányainak köszönheti. Az ibolya illatát gyermekkorunk óta mindnyájan betéve tudjuk s esztendőnyi távolságból is felismerjük.
A későbbi tananyag – az enyém-tied, a jó-rossz, vagyis a jog és erkölcstan törvénytára valamivel könnyebb, tán ezért sem ragad meg oly hibátlanul az elmében, mint például az a fizikai törvény, hogy aki a padlásajtóból a lépcső helyett a levegőbe lép, az a földre esik és megüti magát. Mire az ember az elemi iskolába jut, addigra jószerivel már csak a részletezéssel, a magyarázattal és rendszerezéssel van dolga. Szóval minél fiatalabb az ember, annál keményebb vizsga várja. Nehezen is úszná meg, ha nem kapna annyi kitűnő tanítót. Szerencsére maga a természet oktatja, a legbölcsebb módszerrel, a legújabb neveléstan elvei szerint szemléletesen, gyakorlatian és tapasztalati alapon, néha játékosan. Lépésről lépésre csalja az ismeretek területei felé.
A gyermekkor a hódítások kora, a világ meghódításáé. Ehhez a hódításhoz éppúgy szabad terület, éppúgy határtalanság kell, akár Dzsingisz kán vállalkozásához. Sőt még annál is több kell. Dzsingisz kán csak a kínai faltól a Dunáig lakó népeket akarta fegyvere alá hajtani: az ember elméjének az egész világ kell, sőt azon túl még a csillagok. Mindezt képzeletével futja be. De a képzelet éppúgy csak szilárd talajról tud útra indulni, akár a repülőgép.
Ilyen képzeletindító jó talajt, ilyen gyakorlati nevelést igazánból csak vidéken talál az ember. A természet kitűnő mester, de csak a maga tantermében, a maga végtelenül gazdag természetrajzi és fizikai szertárában.
A város felnőtteknek való; afféle műhely az, egy kicsit sötét, egy kicsit veszélyes, tele géppel, füsttel, zajjal, gyárdudával, mindenfajta felügyelővel és irányítóval. Csak azoknak van keresnivalójuk benne, akik már kitanultak valamit, akiknek már kész a sorsuk és útjuk; akik már nem szabadok.
Az ember érett ésszel menjen a városba, ha már a szükség mindenképp oda viszi. Vidéken tölteni a gyermekkort és az ifjúságot, a végső megállapodás előtt, ezt elsősorban illendőnek tartom, mint a régi céhek a vándorlegénykedést. Ha volna hatalmam hozzá, kötelezővé tenném.
Természetesen nem egészségügyi szempontból. A csenevész városi fiúcska éppúgy legenda, mint az a jó falusi levegő, amely mindenkit Toldi Miklóssá érlel. Nekem rejtély, hol nőnek fel a városban a gyermekek, mert mióta én városban élek, azóta köröttem csak komor felnőtteket és csecsemőket látok, s az utca közepén, az Isten szabad ege alatt játszó gyermekcsapatot legfeljebb csak a külvárosban, vagyis már a vidék határán. De bizonyos, hogy a városi gyermekek, akik az iskolákból kitódulva úgy eltűnnek, mint a víz a homokon, gyakran egészségesebb kamaszokká nőnek fel, mint a falusiak. Testre inkább a vidékiek s a vidék határain élő gyermekek a csenevészebbek. A falu a lelket neveli.
Nem tudom, járja-e még ez a kifejezés: „Meglátszik, hogy nem volt gyermekszobája”. Enyhe sértésszámba megy, olyasfélét jelent, hogy az, akire mondják, zsenge korában nélkülözte egy német vagy egy francia kisasszony erkölcsi és jó magaviseleti intelmeit, vagyis faragatlan maradt, vadon nőtt fel, mintegy a tehenek, csalánbokrok és fűzfák között. Bevallom, nehezen tudnék ennél buzgóbb gyermeknevelő társaságot, ennél jobb gyermekszobát képzelni. Tapasztalatból mondom.
A szülők iránti köteles engedelmességre például engem egy közönséges, kert alatti árok vize, illetve jege oktatott ki, akkor, amidőn anyám tiltó szavával dacolva korcsolyámmal harmadszor is rámerészkedtem, s persze harmadszor is beleszakadtam, de ezúttal már mégsem volt bátorságom hazaszaladni, hanem estig ott kóboroltam a határban, és páncéllá fagyott öltönyömben csak a sötétség leple alatt surrantam be a szobába. Ma már hálával gondolok arra az illemtani leckére is, amelyben egyik lovunk részesített, amidőn a széna közt bogáncsot nyújtottam neki: előbb csak a fejét rázta, majd kaján unszolásomra jóságos pofájával szabályszerűen nyakon teremtett. Majdnem szó szerint hasonló módon véste emlékezetembe a kisdedek és a gyengék megbecsülését egyik tehenünk, amidőn – annyi falusi gyermek után – nekem is eszembe jutott, hogy ha a szopó borjút naponta kétszer felemelem, bika korában is fel tudom emelni, és én leszek a világ legerősebb embere. Sok mindenre kioktattak az állatok. Tudományos értekezésekből értesültem, mily lelki megrázkódtatást okoz legtöbb serdülő lelkében, midőn egyszerre csak ráébred az emberi faj szaporodásának örök törvényeire. A falusi gyermekek ettől ritkán rendülnek meg, jómagam legalább semmi megrázkódtatásra, sőt még elcsodálkodásra sem emlékszem. Nyilván azért, mert a jelenséget apránkint vettem tudtul, előbb láttam, mint értettem, hála az ártatlan tyúkok, galambok, sőt egyszer két mezei nyúl szemléletes bemutatásának. Gyermekszobám az egész mező volt, s mestereim reggeltől estig foglalkoztak velem.
Nemcsak erkölcsi leckét adtak. Felkeltették bennem az életrevalóságot is, s ezért különösen nagy hálát érzek, mert elég tájékozatlan, teddide-teddoda lélekkel jöttem a világra. Élelmességre ösztökélő mestereim közül örökre feledhetetlen marad az az áprilisi szélvihar, amely nyolcéves koromban odisszeuszi feladat elé állított azzal, hogy egy tiltott korai fürdőzésem közben világgá szórta partra hányt ruhámat, és csak a csizmákat hagyta meg. A próba, hogy világos nappal feltűnés nélkül hazakerüljek, kínos volt és bonyolult; képzeljük magunkat Simontornya és Sárszentlőrinc közt a Sió partjára, minden öltönyül egy pár csizmával. Megoldottam, mozgó kukoricaszár-kéve gyanánt értem el a falut, aztán a kerteken át a házunkat, minden gyanús neszre óvatosan meg-megállva. Nehéz helyzetben gyakran eszembe jut, azóta tartok kevésbé az élettől, azóta féltem kevésbé magam. De nemcsak az elemek és a négylábúak próbáltak és világosítgattak.
Az ember e földön igazánból a társadalomra, a társas vállalkozásra képződik, lelkét egyenesre a vele egyenrangúak nevelik. Már akkor, amikor e földön még csak mászni tudtam, velem egyenrangúak társadalmában és vállalkozásaiban kellett helytállnom: nálunk az a szokás, hogy a kapálni induló asszonyok egy udvarba hordják össze kisdedeiket, valami öreg néne felügyelete alá. Itt kezdtem elsajátítgatni, mi a kölcsönös segítség, a férfias összefogás, a szótartás, a becsület és a lovagiasság. A női nem védelmében először kétéves koromban törték be a fejemet egy sárgarépával. Itt ízleltem meg, mit jelent kiáradó életkedvünkkel másoknak is örömet szerezni, vagyis mit jelent igazán játszani. Emlékszem, lenéztük, nyilván önzőnek tartottuk azokat, akik magukba vonulva halott holmikkal, játékszerekkel játszottak, vagyis örömüket egyedül maguk élték föl, nem feleskedtek. Ott támadt először az az érzésem, hogy a legjobb játékszer az ember; tisztességes alapon persze, vagyis úgy, hogy mi is átadjuk magunkat. E mellett azóta is kitartok. Társaimmal naponta százféle játékot, ugrálást és táncot találtunk ki, apróbb részleteiket elfeledtem, csak az alapszabályra emlékszem: mindenki úgy álljon helyt, hogy maga is, a többi is mulasson. Így készültünk az életre. Így történhetett, hogy bár a rabló-pandúrban szívvel-lélekkel a felnőtteknél százszorta őszintébb rablók és pandúrok voltunk, a végén mégsem csaptunk egymás karjába, összeölelkeztünk s ráadásul még egy kis „száll az angyal”-t játszottunk. Akármilyen kegyetlen volt is ez a szabad iskola, azt hiszem, elsősorban szeretetet tanultunk és önfeláldozást. Így történhetett az is, hogy tizenkét éves koromban egyik barátom gondolkodás nélkül utánam ugrott a megáradt folyóba, bár nem tudott úszni, s végül nekem kellett őt is kimentenem.
A vidék ezenkívül számolatlanul önti a tényeket, az adatokat, a későbbi kiválogatásra és felhasználásra is. Bölcs előrelátással egyszerűen a valóságra oktat; erre használja már a nyelv- és szótanítást is.
Kosztolányi Dezső a nyelv titkáról és varázsáról töprengve egy helyütt azt fejtegeti, hogy a világ dolgait igazánból csak anyanyelvén hiszi el az ember. Hiába tanuljuk meg például, hogy a francia cheval, vagy a német Pferd szó éppúgy azt a négylábú háziállatot jelenti, mint a magyar ló szavunk, egy sereg francia vagy német esetleges konok cáfolata végül megingathatna bennünket ebben a meggyőződésünkben, mert ezek az idegen szavak csak árnyképek gyanánt vándorolnak képzeletünk tájain. A magyar szó jelentésében senki sem tudna megingatni bennünket. A magyar ló képzeletünkben éppúgy hús-vér alakzat, akár a valóságban; ezernyi emlékünk és élményünk tapad hozzá; nemcsak fülünkkel, hanem szemünkkel, orrunkkal, izmainkkal is ismerjük.
Egy kedves városi ismerősöm épp nemrégiben mosolyogva vallotta meg nekem, hogy sokáig abban a hiszemben élt, hogy a tinó valami fiatal pásztort, holmi kezdő bojtárt jelent. A „tanulj tinó, ökör lesz belőled” szólásmondás alapján hitte ezt, homályosan is jól érezve, hogy a tinó ott valami emberi lényre vonatkozik. „Hát sose látott tinót?” – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, illetve újabb pironkodó mosollyal adta tudtomra, hogy tán ma sem ismerné fel egész bizonyosan ezt a nyájas kérődzőt a csordában, mondjuk egy sereg üsző és nagyobbacska borjú társaságában.
Egyik, ugyancsak városi származású író barátom szép könyvben a vágtató csikós ügyességét azzal jellemezte, hogy „csak úgy szőrmentében ülte meg a lovat”. Fiatal városi költők jelenlétemben vizsgáztatták egyszer egymást arról, hány magyar szó jelentését nem tudják pontosan. Megálltak már ezeknél: kisafa, csőnk, hóka, ösztöke, verőce. Az irombát valamennyien összetévesztették az otrombával s a padmalyt a padlóval.
Vidékieket ritkán fenyeget ilyen veszedelem. Biztosabb alapokon mozognak, nemcsak a szavak és fogalmak, hanem a jelenségek világában is. Van egy pont a földön, ahol megvethetik lábukat, ahova mindvégig visszavágyódnak. Régen elkerültem szülőföldemről, tán sose térek vissza, de úgy gondolok rá, ahogy a Duna gondolhat a Fekete-erdőre: semmi volnék nélküle. Máskor meg azt érzem, hogy azt a hajdani kedves Tolnát varázslóként tartom ma is kezemben azáltal, hogy tudom, mit jelentenek ezek az elbűvölő tájszavak: poszka, szodé, böszme és szösztőn. Váltakozó ürüggyel esztendőkön át szinte naponta megszólítottam itt Pesten egy rendőrt csak azért, hogy a milyent millennek mondhassam és a királyt királnak halljam. A vidékiek összetartanak, elárulom; társaságban majdnem cinkosként villan egymásra tekintetük, mihelyt felismerik egymást. Üdvözlik a más vidékieket is. Meghatottan kaptam fel fejemet, amidőn egy Békés megyei ismerősöm önfeledten hosszú ú-val cúkornak ejtette a cukrot, illetve cúkort. Mintha valami titkot fedeztem volna fel. Csokonai is így ejtette. Rögtön közelebbinek éreztem. Az egész ország vidék.
A falu leckéje néha kíméletlen, fenyítése nemegyszer túlságosan kemény, sőt veszélyes, de épp azért alapos. Úgy nevel, mint Spárta, nem titkolja, hogy az élet küzdelem. De a küzdelemre is elsősorban a jellem erősítésével készít elő.
Esztendők óta alkalmam van közelebbről figyelemmel kísérni egy igen érdekes tudományos vizsgálatot. Egyik kitűnő egészségügyi vezetőnknek támadt az a szép gondolata, hogy egy alföldi község szegény sorsú iskolás gyermekei közül kiválasztott százötvenet. Ezeket egész gyermekségük alatt úgy táplálják, oly szakszerűen és oly bőségesen, ahogy a legszigorúbb gyermektáplálási elv előírja. A gyermekeket évenkint megvizsgálják, s összehasonlítják őket a többi hasonló sorsban élő gyermekkel. Az eredmény, a jól táplált gyermekek testi fejlődése meglepő. De nem erről akarok beszélni. Megvizsgálták s állandóan vizsgálják a falu gyermekeinek szellemi-lelki állapotát és fejlődését is. Én ebben a munkában vettem részt.
Ezeket az adatokat is sokféle összehasonlításra használtuk fel. Így többek között összevetettük a falusi és városi gyermekek lelki képét. Az eredmény itt még meglepőbb volt.
Értelmi képesség dolgában a városi gyermekek felülmúlták a falusiakat.
De az érzelmek, a jó és rossz indulatok terén a falusiak kerültek első helyre. A városiaknak több hajlamuk volt a számoláshoz, az elvont összefüggések felismeréséhez, a logikus következtetéshez. De mihelyt olyan fogalmakhoz értünk, mint önzetlenség, hűség, hála vagy merészség, a falusiak rögtön messze előreugrottak. A csordás kisfia fél óráig kaparta fejét a kezdetleges mértani feladat előtt, de rögtön feltalálta magát a legbonyolultabb lélektani kísérlet előtt, mely különböző rejtett kérdésekkel arról vallatta, mit csinálna, ha falat kenyerét meg kellene feleznie, vagy szeme előtt valaki szakadékba zuhanna, vagy édesanyját bántalom érné. A bankigazgató szorzócsoda kisfia e feladatok előtt tétovázott.
Azzal végzem, amivel kezdtem: igyekezzünk mindenkit legalább gyermekkorára vidékivé tenni. Részesítsük ebben az ajándékban. Viszonzásul a falusiak csak azt kérik: részesüljenek az ő gyermekeik is olyan testi gondozásban, ápolásban és táplálásban, aminőhöz az átlag városi gyermekek jutnak. Így teremtődik helyes egyensúly a test és lélek, a város és falu között.
Iza, augusztus 18.
Felkerestük Mihaikót, még Ungvárott beszélte róla Vakarov és Burger, hogy ő „mindent tud.” Nyílt arcú, igen értelmes ember, ujjnyi vastag szemüveget visel; magyarul elég jó kiejtéssel beszél, csak ilyen szavak előtt akad el, hogy „párbér”, s megint helyett mond állandóan megintlent, megintelent. Kocsmája és – a cégtábla helyesírása szerint – wegyes kereskedése van. Az üzlet az ünnep miatt zárva van, a kocsma épp az ünnep miatt annyira zsúfolt, hogy még Mihaiko magánlakása is tele van. Épp itt ülünk le, kérünk helyet öt magyar mellett az asztalnál. Ezek előtt kezd beszélni Mihaiko.
A csehek által hatszor volt letartóztatva, Volosin alatt átszökött a családjával együtt az anyaországba, majd az első szabadcsapatokkal, harcolva tért vissza. Mindenről férfias egyenességgel beszél, ott az asztalnyi magyar előtt.
Ilyen egyenesen szeretnék írni most, legelőször is összefoglalásul arról, hogy szívesen lennék ruszin vagy rutén, vagy magyarorosz, vagy kárpátorosz (hogy e kis nép valamennyi nevét felsoroljam; Mihaiko a legutóbbi nevet vállalja, igen hevesen elutasítva a többit). A népekhez igazuk és szenvedésük, a rajtuk esett igazságtalanságok arányában vonzódom.
*
Egyik kiadónk felszólított egy francia antológia szerkesztésére. Dehogyis kiadónk. Egyik kitűnő, szavát ritkán, de annál tisztábban hallató lírai költőnknek, aki véletlenül egyik legnagyobb kiadónk szolgálatában áll, annak jutott eszébe az a szép terv, amit a haldokló Babits Mihály hagyott szinte örökségül reánk: elkészíteni mindegyik nagy irodalmi nép antológiáját a legrégibb időktől a mai napig. Vagyis szemelvényekben bemutatni a költőket, regényírókat, filozófusokat, moralistákat s történészeket is. Természetesen magyarul. Afféle gyűjteményre gondolt, csak nagyobb, tekintélyesebb terjedelemben, amit a franciák „morceaux choisis”-nak, mi magyarok „olvasókönyv”-nek hívunk, s amelyet a diákok tankönyvül is használnak. Baráti megegyezés döntött a munka felosztásáról. Nekem jutott a francia. Örömmel vállaltam.
Azzal az örömmel, amelyet az ilyen tanári szakba vágó megbízatáskor azok az írófélék éreznek, akiknek tanításhoz, pedagógiához soha semmi közük nem volt – nem lehetett. Most készítendő könyvemet az első pillanatban valami emelkedettebb, nemesebb fajta tankönyvnek képzeltem el. Az egész francia szellemet bemutatni hazám legjobbjainak, ez háramlott rám. Nagyot lélegeztem. Társaim, az angol, a német, az olasz, az orosz gyűjtemény vállalói ha irodalmárok is, de egytől egyig tanártestből kisarjadt írók voltak. Sohasem volt bennem versenyzési hajlam, szatócsszerűnek, piacinak érzem én ezt. Ez a tanári társaság valami ünnepélyességgel töltött el: méltónak kell lennem a bizalomra. Még két érzésről adhatok számot.
Az egyik a boldog házigazdáé, aki örömét leli a vendéglátásban, vendégei szíves barátkozásában. Kedvenceimet, mestereimet és oktatóimat, a legtündöklőbb francia szellemeket mutathatom be Ruteboeuftől Lafargue-ig azoknak, akik valami titokzatos kapcsolat révén a legjobb barátaimnál is többek tudnak lenni: a véreimnek, a nyelvtestvéreimnek, amit a magyar a tejtestvérhez hasonlóan úgy fejez ki: nyelvtestvéreimnek. Olyan volt ez, mint midőn egyszer néhány francia barátomat valóban levittem családom körébe szülőfalumba, s mosolygó arccal nézhettem, hogy a szívem egyik és másik feléhez tartozó emberek, akik egymás beszédéből egy hangot sem értettek, mint ölelgetik egymást, már fent a szőlőhegyi présház előtt.
A másik érzés a hatalom érzése volt. Catulle Mendès nem lesz benne, döntöttem el valami titkos kielégüléssel rögtön az első pillanatban. És Verlaine? Nem is hatalmi érzés volt ez, hanem hatalmi szédület. A zsarnokok érezhetnek ilyesfajta mámort. Gondolják el: Sainte Eulalie Kantiléná-jának szerzőjétől a Mirabeau-híd szerzőjéig mindenki a kezemben volt. Ha akarom, Nerval húsz oldalt kap, és Corneille öt sort. De aztán a felelősség érzése szállt meg, majd az az egyszerre súlyos és felemelő érzés, amellyel a bírósági elnökök széküket elfoglalják.
Munkámat könnyűnek gondoltam. Ismerni véltem jól a francia irodalomból legalább azt, amit az irodalomtörténetek első helyre tesznek. Seregestül vannak francia antológiák is. Ki kell jelölnöm a jellegzetes darabokat, az minden tennivalóm, gondoltam. Két-három hét alatt elkészülök vele, mert mivel is kell elkészülnöm? Ízlésem ellenőrzésével: azzal, hogy ismét mindent elolvasok. Másfél év múlva is csak erőszakkal tudtam kievickélni az olvasásból. Mintha hínárba keveredtem volna; minden mozdulattal lejjebb kerültem. A Roland-ének – aminek egy fél délutánt szántam –, az rántott le, csak ő, három hétre. Mondjam, hogy végül éjszakákon át óprovanszál nyelvtanokat bújtam? Szellemi területre, ilyen veszélyesen csábítóra s marasztalóra soha nem tévedtem. Honfitársaimnak már beszámoltam tapasztalataimról. Hadd számolok be egy különös köszönőlevélben a vendéglátó népnek is.
*
Azzal tán nem árulok el titkot – már Mme De Staël is pengette –, hogy külföldiek körében a francia költészetnek csak tekintélye van, népszerűsége alig. Mit tagadjuk, így van ez napjainkban Franciaországban is, a franciák körében is. A párizsi utcasarkokon összegyűl a nép az utcai énekesek körül, együtt fújja velük a verseket. Nem Mallarmé vagy Valéry versei ezek, annyira nem, hogy a franciák a gondolatától is meglepődnének annak, hogy azok lehetnének. De miért elképzelhetetlen Baudelaire-ról szólva az, ami Goethéről szólva nagyon is elképzelhető: hogy verseit vasárnapi kirándulók citera hangjára zengjék bele az édes tájba? De nem itt akartam kezdeni.
Az idegennek, aki végigutazza a francia irodalom tíz évszázadát, az első gondolata: milyen pazarló nemzet ez.
Vagy milyen kényelmes? A francia olvasó irodalmának kezdetét szíve mélyén attól a kortól számítja, amely mai szemmel is olvasható szöveget nyújt neki. Corneille, legtávolibban Ronsard korától. Ne tagadjuk: Rabelais-nak, Villonnak inkább híre van, mint olvasója, inkább kommentátora, mint közvetlen élvezője. Nyelvük múltját az átlagfrancia még nem tanulta meg szeretni. A szöveget, amely hasonlít mai szójárásukra, némi ingerültséggel hallgatják, olyanformán, mint a frissen érkezett dél-amerikait, aki csak most küszködik a nazális hangokkal.
A külföldinek – nekem például, aki számára Colin Muset és Valéry nyelve teljesen egyforma, mert mindkettő egyformán csak megtanult – sokkal könnyebb a dolga. A külföldi – mint például ismét csak én, aki szemérmességében háromszor is meggondolja, hogy nyelvére vegyen egy eleven francia szót, de aki annál szabadabban szedi a szemén át magába őket – semmivel sem áldoz több fáradságot Bertran de Born megközelítésére, mint Gide-re. Könnyebben elnézi e régi szerzők nyelvi furcsaságait, sőt botlásait is. Véletlen vajon, hogy a francia középkor irodalmi kincseit nem franciák, hanem külföldiek kezdték kézbe venni, s a világosság felé emelgetni? A franciák oly gazdagnak hitték magukat, s valóban gazdagok voltak azokkal a művekkel is, amelyekhez nem kellett külön kulcs. Gazdagok voltak a mindenkori jelenükkel is. Méltán könnyelműsködhettek s kérkedhettek. Az ember legfeljebb azzal mosolyoghatta le e kérkedést: hátha még azt is tudnák, hogy azontúl mily gazdagok! Ha nem sajnálnák a fáradságot, s mennének a pincei kincsesházba!
Ha francia vagyok, azt hiszem, én is – legfeljebb – Villonnal kezdtem volna a gyűjteményt. Kezdetnek ott is kezdtem. Ismertem természetesen az előbbi korokat is, de csak a belföldiek módján. Puszta kíváncsiságból kezdtem itt-ott a felderítésébe azzal a hagyományos magyar módszerrel, amely számunkra különösen lehetővé teszi idegen irodalmak átnézését, s így élvezését. Jellegzetes fordítómódszerünk ez. Már előbb kellett volna szólnom róla.
Restelkednék itt a francia irodalom és nyelv árnyékában a mi kis irodalmunk szép iskolázottságával, a mi kisded nyelvünk kifejezőerejével előhozakodni. Foglalhassam a legszükségesebb mondandót csak annyiban össze, hogy nyelvünk különös hajlékonysága folytán – a görög s latin ütemeket éppúgy megzendíti e nyelv, mint akármelyik mai nyugati vagy keleti népét – szabály nálunk, hogy minden idegen verset az eredeti versmértékben s rímelhelyezésben fordítsunk. Egy francia, aki csak franciául tud, sose nyerhet fogalmat arról, mi lehetett Shakespeare vagy Horatius, vagy Petrarca. Sose hallhatja eredeti zengésüket. Mi erre a zengésre törünk. Mondom, azért tesszük, mert módunk van rá; azért vállaljuk e nem mindennapi nehézséget, mert meg is tudjuk oldani. A fordítás nálunk tehát valójában átköltés, s mint ilyennek, külön megbecsült, igen nagyra becsült helye van irodalmunkban. Több ez, mint a németek Übersetzungjai és Nachdichtungjai. Költőinknek az eredeti költői ihletet is meg kell jeleníteniök. Ha mi a magunk teljes Baudelaire-éről, a magyar Baudelaire-ről, Dantéról vagy Puskinról beszélünk, ezeken már olyasfajta – kívánalmak szerint az eredetivel egyenrangú – műveket kell érteni, amilyennek Marie de France a maga „Chievrefeuil”-ét az angol „Gotelef” mellé szánta, vagy ahogy nyilván egymás mellé lehetett állítani a Tristan-legenda egy-egy jelenetének francia, breton vagy germán változatát. Nekünk minden idegen versből azt kell csinálnunk, amit Desportes csinált Sannazzero Icare-jából. Némi megilletődöttséggel, de ezzel az újrateremtő, vagyis a megismerésre oly alkalmas módszerrel közelítettem a Villon előtti francia irodalomhoz. Könyvem Szent Eulália Kantiléná-jától Apollinaire-ig terjed. Pontosan egynegyede esett a Ronsard előtti korra. Csak Ruteboeuf hat, album alakú nagy oldalt kapott, kétszer annyit, mint Musset, magam is meglepetten hökkentem rá. Ilyen arányban merült fel D’Aubigné, Scève, Charles d’Orléans s a Roland-ének is. Egy új Franciaországot fedeztem fel.
Illetve két Franciaország világosult meg előttem. Az egyiket ilyen szavakkal jellemezhetném: küszködő, gyűjtő, építő, ez áll nemcsak hozzánk közelebb, de minden külföldi országhoz is; a másikra a szavak: bizonyos, harcos, fölényes, bőkezű, önfeláldozó; a mai franciákra ez néz a tükörből. Kell mondanom, hogy az egyik az érzelmekhez szól, a másik az észhez? Hogy egyik János országáért akar meghalni, a másik a szabadság országáért? Hogy a kettő együtt valóban azt a folyamatot adja, amit a világosság történetének nevezhetünk, abban az értelemben, ahogy Rivarol használta e szót?
Micsoda pazarlás, mondtam. A világosság történelméhez hozzá lehetne fűzni annak történelmét, mi mindenről mond le, hányféle lehetőséget vet el önként a francia irodalom. Ezt is csak a külföldi látja, aki ezeken a lemondásokon és pazarlásokon tudja mérni, mi választja el népe irodalmát a franciákétól.
A mérték valóban az: alig van külföldi költő, aki Franciaországban karriert csinált volna. Scève-et a tárgyilagos néző nem látja kisebbnek Donne-nál: Scève-ben igazi Donne-t kaptak a franciák; vallják meg, mit míveltek vele. De mit míveltek volna Shelleyvel, Byronnal, Lermontovval, a mi Petőfinkkel is, ha véletlenül franciául szólal meg? Bárkivel, aki, híven a költő szó európai értelmezéséhez, meg akarja hatni őket, érzelmeket mond el az érzelmek eszközeivel. Megmosolyogják. Elsőnek az érzelmeket dobták el. Annyira félnek az érzelgősségtől? Egyedül állnak a világban különös magatartásukkal, mely keménység és büszkeség.
Az embernek úgy tűnik föl, hogy a franciák az érzelmeket csak a középkorig ismerték. Azóta csak az értelmet ismerik. Amit M. Thierry Maulnier mond kitűnő Introduction à la Poésie française-ában, csak az idegen költészet vezérelveivel való összevetés után válik igazán lefegyverzővé. Az ember mosolyogva is, meghatottan is nézi, hogy dobták ki a franciák „méltó” költői mondandóik közül az anyai vagy fiúi szeretetet, a családot, a hitvesi hűség megkövetelését, egy jó sörözést. Minden valamirevaló francia vers jószerivel csak vagy a testi szerelemről szól, vagy arról, mi lesz velünk, ha a kukacok rágni kezdenek bennünket ott lent a sír alatt. Melyik verset választanám a francia költészet legjellegzetesebb darabjául, amelyben sűrítetten minden benne van, ami a többiben csak részleteivel hat? Nyilván a korszaknyitó Sonnet pour Hélène-t. Igen, ebben benne van a tapintható hús is, a sajnálkozás is, hogy mégsem tapintható, a tér is, a kajánság is, az egészség is, és – ami a legfontosabb – az igazság is. A franciák bizonyára elcsodálkoznának, hallván, hogy ezt a verset csak franciául lehetett ily egy-darab-remekül megírni: minden más nyelvben a sokféle elem alkataira vágta volna szét a verset. Ahogyan nyilván azon is mélyen elcsodálkoznának, hogy egy nemzet legnagyobb versei arról szóljanak például, hogy egy parasztcsalád nyolc-tíz versszakon át békésen megvacsorázik, és örvend, hogy semmi sem történik, vagy hogy egy öregasszony a szobában tartja egyetlen tyúkját. Mit kerülgessem. Az embernek az az érzése, hogy a franciák a középkor óta egy kicsit el vannak zárva a világtól.
Nem azért mondom, hogy erről gondolatban is eltérítsem őket. Szántszándékkal zárták el magukat, mint ama első nagy tervező, aki halála percében is csak köreit féltette a barbártól. Az értelem s az érzelem világa között a határok szigorú meghúzásának hasznát látták ők is, a világ is. Saját nyereségüket ők maguk is tudják.
Hogy a világ mit kapott tőlük, azt számomra egy magyar író fogalmazta meg legérzékletesebben, Kosztolányi Dezső: „Ha ki akarjuk bújatni a szöget a zsákból, a hátsógondolatot a ravasz szövegből, ha meg akarjuk mérni, hogy egy fellengzős beszédben mi a zagyvaság és mi az igaz, kérjük meg a szónokot, fordítsa le szavait franciára.”
A nekünk oly kedves középkor értékeinek elmaradásáért ez kárpótolja a külföldit, ez a merész haladás az értelem felé. Ruteboeuf, Charles d’Orléans, Villon világának letűnte után ennek a világnak a felmerülése lelkesíti fel az idegent. Ez az új világ Montaigne-nyal kezdődik. Következő nagy alakja az idegen szemében természetesen Voltaire. S az azután következő? Voltaire, mint tudjuk, az emberi szellem elérhető legnagyobb csúcsának XIV. Lajos korát tartotta. Szabad megkockáztatnom, hogy nem vagyok bizonyos benne, hogy nem volt-e igaza? Aki a Pélerinage de Charlemagne-nál repíti fel s hordozza meg tekintetét, annak szemében nemcsak a francia irodalom, hanem az egész világ szellemisége lényegében áll. Megrendítő és felemelő érzés: magasan, tündökletesen áll. Jutalmul ezt az érzést kaptam munkámért. Hogy magasba pillanthattam, végtelen magasba, anélkül hogy megvakultam volna, az értelem magasába. Ehhez a tekintethez, ehhez az érzéshez próbáltam hozzásegíteni honfitársaimat.
*
Kápolnásnyék és Pettend közt mezítlábas napszámosok a balatoni műút makadámján, amely oly makulátlanul tiszta fényes, mintha a mennyországba vezetne.
A pinceszer a tél örömei közé tartozik.
Férfimulatság, a testedzés különböző válfajait egyesíti magában, hadd mondom el szabályait.
Rendszerint délután űzik, délután két órától kezdve, ki meddig bírja.
Szükséges hozzá egy pince fönt a falu felett, valahol a hegyek között.
És a hegyeken hó, mert a pinceszer csak hóban az igazi.
Amikor már a szőlőhegyeken lapuló kis borospincékben tulajdonképpen nincs semmi komoly dolog. A must már kiforrta hevét s a fejtés még messze van. A szüret után már kitakarítottak, az ásók, kapák, csákányok megtisztítva támasztják valamelyik sarokban a falat, a permetezőgép egyetlen kék folt nélkül ragyog a mestergerendán, a sajtárok, vödrök, puttonyok arcra borulva sorakoznak a hordók után a hosszú szarufákon. A hordókat is most csak kopogtatni lehet, elégedett szívvel élvezve a tompa, száraz kongást, melyet a behajtott mutatóujj ütögetésére hallatnak, mint megannyi magába zárkózott lakó, aki barátságtalan dörmögéssel válaszol a zavarásra. És mégis, soha sincs a pincéknek annyi látogatója, mint ilyenkor. Óh, kamaszkorom boldog pinceszerei, mikor már engem is bevettek e hősi kirándulásokba! Az egyetlen sportba, melynek környezetem férfi tagjai hódoltak.
A síkos úton, a havas buktatókon és a hókészítette farkasvermeken át a pince megközelítése fölért egy várostrommal. Mért kerekedtünk föl mégis nap mint nap a veszélyes útra? Amint a szerény ebédet bekebeleztük, s az asszonyok az edényeket leszedték, s a konyhából szivárogni kezdett a mosogatás kiábrándító illata, mintha ez az illat s a hozzá tartozó fojtott csörömpölés a köznapi élet szörnyű unalmát, a baudelaire-i fásító spleent és szívmarkoló ennui-t terjesztette volna: a hidegülő házban nosztalgia lepett meg bennünket, titkos elvágyakozás, amilyenről a költők beszélnek. Letöröltük a kis ablakokról a párát és kinéztünk. A havas hegyek hívogatóan integettek. Vettük a pincekulcsot, a bekecset, a kucsmát. Ismerik a falusi téli délutánok nehéz egyhangúságát? Ebből léptünk ki, mikor kiléptünk a házból.
A pince a mesebeli vár volt, a jókedv, a szabadság kacsalábon forgó kastélya.
Mily vidám volt már a felkapaszkodás is! Testes gazdák és tekintélyes tiszteletesek hemperegtek a hóban. A kampós botokat összeakasztottuk, úgy segítettük egymást. Kiizzadva, zihálva és pirosan értünk a csúcsra, a pincéhez, ennyi erőfeszítés kellett, hogy a lenti szürke világot lerázzuk magunkról.
Fönt a férfiak gyermekekké változtak – vagy akkor váltak igazán férfiakká? A görög istenek élhettek úgy az Olimposzon, ahogy egy-egy férficsoport élt ott fent pár óráig a fehér táj tetején.
Asszony nélkül, a tenger gond közepette is gond nélkül, a barátság, a szellemesség és a dal meleg légkörében.
Mert a pinceszer nemcsak testi torna volt, hanem lelki is. A férfiak ott vitatták meg az országos ügyeket, ott ástak ki emlékezetükből egy-egy régi szép dalt, ott mérték össze tréfás ötleteiket… ott voltak emberek.
Szerte a fehér halmokon egymás után eregették a félig eltemetett kis kémények vékony kék füstszalagjukat az ég felé. Az égő venyige finom illata lebegte be a tájat – nekem még ma is ez a szabadság illata. A présházak kis szobácskáit pattogva, szinte lelkesítő beszédeket szavalva melegítette be az apró tűzhely. A szíveket a tisztuló bor melegítette be, melyet óvatosan csorgatott a hosszú lopókból a kancsóba a gazda.
Az egyik pincéből citeraszó hallatszott, ott a zenekedvelők gyülekeztek. A leheletfinom távoli pengetésbe, mely annyira illett a téli tájhoz, hirtelen, hogy szinte beléhökkent a némán borongó vidék, kemény férfikórus zendült. Bikatorkú családapák fújtak valami kesergőt. A bezárt pincéből úgy szállt ki a dal, úgy lebegett a ködbe burkolódzó völgyek és dombok felett, mintha évszázadok mélyéből hangzott volna; eltemetett korok panaszát küldte a késő unokáknak, akik asztalra könyökölve hallgatták és helyeslően bólogattak rája.
A panasz, sajnos, nem lehetett oly ősi, hogy ne legyen mindig időszerű.
|
Ezt küldték világgá a citerázók, a Bach-korszak szomorú devalvációs nótáját. Mennyire illett az új időkhöz! Keletkezett azóta is dal, mely hívebben kifejezte azt a sóhajtozó busongást, melyet egy infláció okoz? Méghozzá népdal és ilyen pontos és szemléltető? A második szakasz már három-négy pincében is fölcsendült. A szívek találva érezték magukat:
|
Biz, a pénzzel, ha volt, ha nem, mindig baj volt, mint az asszonyokkal, a borral, mint általában mindennel, a földön, ott lent a völgyben, a faluban. Micsoda boldogság, hogy itt a hegyen már dalolni lehetett róluk; feledni egy kicsikét, hogy az ember méltóbb gondoknak ereszthette fejét.
Valamelyik pincéből a dombháton tompa, de szapora asztaldöngetés foszlányait hozta a csípős szél: ott a kormány tevékenységét méltatták. Egy másik présházból a kártyalapok energikus, kemény csattanásait…
A kaptatón az egyik pincének már a külseje is borongó elkülönülést és világfájdalmat árult el. A nyugalmazott főjegyző olvasta abban Berzsenyit, gyertyafénynél, magányosan és nemes búba merülve, ahogy az már Berzsenyihez és a köznapi hitvány világban egy papucs alatt nyögő nyugalmazott főjegyzőhöz illik.
Az út másik oldalán lapuló házacskában a kántor járt föl-alá; bal kezében pohárral, jobbjában ceruzával a másnapi búcsúztatón forgatta elméjét.
És itt volt még Németh bácsi pincéje, aki már nyolcadik éve nem jött le a hegyről.
Mi Csók Lekszi bácsival paprikást főztünk. Lekszi bácsi öregségére jóízűen csak a maga főztjét tudta enni és azt is csak a présházban. És megfelelő társaságban, mert öregségére azt is megszerette. Zsugoriságáról azonban öregségére sem tudott letenni, sőt a vénség még csak fokozta azt, ha a tökélyt egyáltalában fokozni lehet. De nap mint nap mégis negyed kiló hússal vánszorogtunk föl a hegyre, és társas lakomát csaptunk. A mindig egyforma lakomához szükséges burgonyát és paprikát Lekszi bácsi a nyáron maga megtermelte.
Alighogy megérkeztünk, Lekszi bácsi máris serényen forgott a tűzhely körül és várta a barátait, Bordács bácsit, aki valaha molnár volt, Czeke bácsit, aki dohányt hozott és Lökős bácsit, azt, akinek az apja 49-ben Debrecenben odakiáltotta Kossuthnak: „Légy te a Lajos!”, meg a Kiss uraságot, akinek már az ükapja végzett a birtokkal, de nem a család tekintélyével; mindenkit, aki még föl tudott kapaszkodni a hegyre. Ez volt az életrevalóság próbája.
Nekem a jó szemem miatt volt helyem a társaságban.
Az ajtóban álltam és egy sas tekintetével figyeltem a völgyet. Ha valakit felfedeztem a hozzánk igyekvők közül, rögtön jelentettem Lekszi bácsinak, aki, sajnos, az orrán túl már épp csak a pohárig látott. Egy centiméter közelről kavargatta a finom pörköltet, amelybe annyi kanál paprikát tett, ahány vendéget jeleztem. „Jön még a Saraczky bácsi is!” – kiáltottam, s Lekszi bácsi erre még egy kanál paprikát szórt az ételbe, mely addig is olyan vörös volt, mint a gőzölgő bikavér. Jöhetett volna akár egy egész ezred, bátran vendégül láttuk volna, paprika volt bőven. Ha húst ettek is volna többet a vendégek, paprikából egy kanálnyinál egyik sem bírt nagyobb adagot.
Ez volt Lekszi bácsi receptje, a megyeszerte híres.
Volt, aki másfél kiló kenyeret is elfogyasztott hozzá, de hát a kenyeret ki-ki maga hozta.
Mikor nyögve, verejtékezve, de az ősz bajszok alatt diadalmas mosollyal már mindenki megérkezett, Lekszi bácsi föltálalta az ételt, mely most már egy jobbfajta boszorkánykonyha díszére is válhatott volna. Aztán leballagott a hátsó pincébe, teleeresztette a „vászonkancsót”, a baráti rossznyelvek szerint minden cseppet gondosan megszámlálva.
Körülültük a lábast, és mártogattunk, mártogattunk sziszegve, óvatosan; az étel nehezen fogyott, nemegyszer újra meg kellett melegíteni.
Így telt az este.
Közben ittuk a bort, óvatosan azt is, cseppenként és csak a végső szükségben, mint az orvosságot.
Keserű, savanyú, de csodálatra méltóan mégis ízetlen volt; tán épp ezért kellemesen hűsítette a paprikától parázsló nyeldeklőt.
Hallgattuk a halkan zümmögő hegyvidéket, a kinti nagy némaság ezer apró zaját; mindegyikről tudtuk, honnan jő és mit jelent. Ültünk, mint Grál vitézei a kerek asztal körül és élveztük az életet, a telet, mely csak itt volt szép a hegy tetején. Lent a faluban, valahol mélyen, egy ismeretlen, elsüllyedt világban, harangoztak.
Ki törődött ezzel? A jelen varázslatosan múlttá vált, a hús-vér feleségek a képzeletben, ha egyáltalában fölmerültek, mint emlékképek merültek fel, jó vagy rossz emlékek halvány képei. Az apró zajok, mint megannyi rejtelmes magvacska, duzzadni kezdtek, kicsíráztak, szárba szökkentek; dallal, citeraszóval, vidám kiáltásokkal susogott a táj, mint valami vetés.
Végül az öregek is dúdolni kezdtek. Varázshegyen ültünk.
Holdvilággal kerültünk haza. Ha nem volt holdvilág, alapos horzsolásokkal, havasan és sárosan, mert a hegyről lefelé mi is rendszerint nadrágfékkel utaztunk, mint általában a téli sportok kedvelői.
Október
Sose volt rádióm, a múlt héten Örley István kölcsönadta a magáét, hogy rákapasson. Két napja már ez is szótlanul áll. Este van, végigsiklatom a kis jelzővonalat a világ városai fölött, akár sebek fölött egy orvosi ujjat. Egyik fölhördül, a másik pillanatnyi hegedűszót lehel, a harmadik azt mondja: ssst, de a legtöbb prüszköl, köp, fogát csikorítja rám, és egy Breton-parti hullámrohamot okádna rám. Abbahagyom a keresgélést, mi is kellene. Fél éjszakán át ozorai kutyaugatás, egresi békabrekegés a Sió szigetnek nevezett kanyarja felől.
*
Az arisztokrácia, a renyhe közigazgatás, az álmos dzsentri, a felső klérus, a nagykapitalizmus – mit átkoztunk még, mit vakartunk volna a nemzet testéről? A gyáva kispolgárság, a latifundium, a rablóerkölcsű kereskedelem: a kosz véd ezúttal bennünket, a szenny keményedik páncéllá rajtunk. A keféletlen tehénen a rászáradt trágya is ruha a hideg ellen. Körülbelül így védjük nemzeti függetlenségünket.
November
Hogy hova züllesztette szellemi életünket a hírlapírás, az úgynevezett „újságfejedelmek” kora, azt igazán csak most tapasztalom. Nem tudom, az olvasónak van-e még ösztöne, hogy megítélje a jeleket. M. szerényen, de mégis izgatottan szememre veti, miért nem „írattam” melegebb hangon könyvéről a Magyar Csillag-ban. Mikor megmondom, hogy én nem íratok, hanem munkatársaimat épp önállóságra és felelősségre biztatom, tekintete ezt mondja: különb kifogást nem tudsz? Ugyanaznap egy ifjú – de kezdőnél már több – bírálói cikkel keres fel. A cikk hangja ügyes, csillogó, majdnem szellemes, de ítélete vakon elfogult, homlokegyenest ellenkezik, nem az enyémmel, hanem az igazsággal. Kifogásomra a válasz: szóval írjam át? – Tudná? kérdem merő kíváncsiságból. – Rögtön, itt az előcsarnokban, negyed óra az egész! Úgy elröstelltem magam, hogy az erélyesebb kidobásra sem maradt erőm.
*
A Csizmá-t felháborodás fogadja. Legjobban azokat a részeket, ahol a könyv külön-külön, egyénenként is szabadságra biztatja az embereket, ahol külön-külön mindenkinek feladja a kérdést: mit hajlandó a saját szakállára vállalni a szabadságért. Riadtan nézem, hányan hátrálnak ennek még csak a gondolatától is. Nem, csak semmi egyéni kiállás, vállalás, semmi egyéni felelősség és kockázat, azaz függetlenség! Rögtön anyagiakról beszélnek, kényelemről. Megfeledkeznek arról, hogy jólét és szolgaság elég gyakran összefér, például a kutyaólban is. Aztán eszükbe sem jut, hogy az egyformán gondolkodó egyének végül szükségszerűen egymásra találnak, sőt épkézláb összefogás csak így keletkezhet. Ma a szabadságharcosok, a legegyénibb szabadság harcosai is rettegnek attól, hogy egyedül maradjanak. Gyengeségüktől rettegnek? A szabadságra vezető úton is irányítás, vezetés, vagyis parancs kell nekik, vagyis engedelmesség; a legegyénibbnek is tömeg. Ez a különbség a mi századunk és az elmúlt századok szabadságmozgalmai között. Nem bírálatul mondom, hanem csupán a tünet megvilágosításául.
December
Az nem elég, hogy az embert a még ma is úgynevezett jobb- és baloldal pontosan egyforma adagolással rágalmazza, hogy mondjuk a napilapból, amely magát liberálisnak, s a folyóiratból, amely magát fajvédőnek álmodja, szinte ugyanazokkal a szavakkal fröccsenjen a sár. Mindez épp ezért nem elegendő (a jobb ügy üdvösségéhez), mert rágalom: a támadás innen is, onnan is alaptalan, csak sejtésre, szimatra horgad. A rágalomnak alapot, a szennyezőkedvnek világos célpontot kell adni. Nem könnyű.
Egyszerűbb volna persze ide is, oda is lecsördíteni egyet, hadd járjon a mérleg két tányérja. De szálljak vitába olyan lapokkal, amelyek azért sütik rám a fajmagyarság elárulójának bélyegét, mert Tamási Áronnak helyet adtam a Babits-emlékkönyvben? Ez már az elmebajt súrolja. A tisztaságérzés is valami. A negyven felé járok, azt hiszem, nem kell már fogadkoznom, hogy életművem a dolgozók és a szegények ügyét szolgálja, mert valóságosan már annyit szolgálta, hogy ha akarnám sem másíthatnám meg ezt az irányát.
*
Az eszköz, csakis az eszköz szentesíti a célt. A forma s tartalom viszonyának nevezetes kérdése ez, igazán csak versértők érthetik. S mily vigasz, hogy fel is fedi!
*
A könyvégetés ijedelme egyelőre furán ütött be: kirakataink sohasem voltak így zsúfolva friss szemelnivalóval. Kiadóink valóságos hajtást és „zsákot” vonultatnak az írók befogására, nem hiszem, hogy van még író-vad, akinek az erdő bizonytalansága helyett ne kínáltak volna etetővályút az erdészlak mellett, évi agancsainak figyelmes beszolgáltatása mellett, hogy kivágjam magam a hasonlatból. Az írói termést nem akadályozza az, amire öt-hat éve gondolunk. A cenzúra legfeljebb témák száját tömi be, s nem vérbeli írókét, akikben egyszerre száz téma is keresi a kijutást.
*
Közönségünk egy kicsit el van kényeztetve. Pedzettem már egypárszor, de még most sem tudom elképzelni, milyen királyi jogokat tulajdonít önmagának, s milyen minden dologra rögvest kiparancsolható szolgának véli néhány olvasó az írót attól a pillanattól fogva, hogy egy-két sorát elolvasta. Lélegzetelállító a merészség, arcpirító a természetesség, ahogy egy s másra felszólítják az írót, főleg a kedvencet. Most nem arról beszélek, midőn az „elefántcsonttorony-ból” „lövészárokba” küldenék. Néhány éve egy vidéki tanár arra szólított fel – még csak nem is udvarias levélben –, folyamodjam és járjam ki a moszkvai földművelésügyi népbiztosságnál, hogy küldjenek neki ötszázat abból a fagytűrő barackcsemetéből, amelynek kinemesítéséről ő sokat hallott; de gyorsan, mert az ültetésig már csak három hete van. Elmebeteg volt? Legalábbis bizonyos mértékig az: valami különös félreértés folytán azt hiszi, hogy az író neki lekötelezettje. Jellemző, hogy mihelyt más művét olvassák, attól a gyakorló írók sem mentesek. Rettegve gondoltam a pillanatra, amidőn igazán lőtávolába kerülök ennek is, annak is: a szertartásra. Tudniillik udvarias, minden hangra készségesen megálló és választ adó ember vagyok, s hozzá eléggé lelkiismeretes is. Kimentettem magam a barackostanár előtt is, hogy amit kér, az inkább a diplomácia vagy a faiskolák dolga, esetleg az övé.
Vannak az embernek ötletei, melyek úgy csellengnek körötte, mint ragaszkodó kiskutyák, előtte szaladnak, bárhova indul útnak. Ilyen nekem az a régi ötlet, hogy az író is hallgatag mindenese a társadalomnak: mihelyt valahol, akár a birtokrendezés, a szabadságjogok vagy a bérrendezés körül krónikus baj támad, a társadalom végül őfelé emeli felelősségre vonó tekintetét: mi az, miért tartunk? A hálószobájában rémülten vacogó debreceni vagy londoni polgár a világ legtermészetesebb dolgának véli, hogy Petőfi vagy Byron meghaljon érte. Nem vagyok se Petőfi, se Byron. De mostanában újra egyre többször elfog az a finom nyugtalanság, az a félszeg érzés, mint amikor hátulról nézik az embert. Így érzi magán az ember egy társadalom tekintetét.
Kényelmetlen érzés, hasonlít a lelkiismeret-furdaláshoz is. Egy kicsit ingerlő is, mert hisz a magam dolgát szeretném végezni. Miért nem végzi el más is a magáét? Mért kelljen nekem helyettesítenem? Negyven körül járok, abba már beletörődtem, hogy amióta élek, pásztori, elmélyedésre hajló természetemmel egy hiányzó szabadsághős teendőit kell ellátnom, oda-oda lépve néha arra a helyre is, ahol egy agrárpolitikusnak, a földnélküli parasztság nagy társadalmi ügyvivőjének kellene állnia a sarat. De – ne mosolyogjanak rajta – nyilallt belém már olyan gondolat is: és ha Lamartine sorsára degradálnának? Arra, amely a „ministre aux affaires étrangères” mellé megteremtette – egyedüli eredményként – ezt a politikai szólamot: „ministre étranger aux affaires?” A végzet kiszámíthatatlan. Ma még mosolyogva beszélhetünk róla. Addig beszéljünk; addig van értelme.
A képlet világos: az írók akkor kényszerülnek otthagyni a helyüket, amikor előzően mások is otthagyták a magukét. Ez annál veszélyesebb tünet, mert az írók lelkifurdalása ragadós, az ő helyükbe is akad azonnal jelentkező: a felbuzdult politikai önjelöltek sose rezegtetik úgy az érzelmek skáláit, mint ilyenkor. Mi a rendetlenség? Helycsere. Hogyan lehet ezt a különös körforgást megállítani? Hogyan lehet elérni, hogy meg se induljon?
Vannak területek, ahol egyelőre nincs remény a segítségre, a hiány olyan régi, a szakember oly kevés. Ily példával számot vetettem, hogy az említett, az alaptermészetemmel oly ellentétes szabadsághős türelmetlen és heves embrióját napjaim fogytáig magamban kell hordoznom.
December 28.
A parasztdivat napjai meg vannak számlálva. A lelkendezés, a szép vásár még zajlik, de a jó ösztönű ember érzi, hogy az egész vége felé jár, a portéka java elkelt, a zengő rikácsolás már nem a szívből jön. Az érdeklődők másfelé tolulnak; s onnan másfajta hangokat hoz a szél. A fül egyelőre csak mormogást észlel. Mi volt ez: máris „büdös paraszt”? Nem, még csak „önző paraszt” volt. De egy perc alatt felzenghet az új kórus. Nem árt, ha felkészülünk rá. Ijedelemre nincs okunk, sőt bevallom, hogy én némi reménnyel nézek a fordulás elé. Olyasfajta dolgot várok tőle, amit ezúttal is az „eszmék tisztázásának” nevezhetnénk, ha nem fejezhetnénk ki ugyanezt szemléletesebben azzal, hogy csak az a bizonyos valami fog elválni a májától. Magunkra maradunk, az bizonyos.
Máris magunkra maradtunk, csak egy okos pillantást kell vetnünk a jelekre: a meglevőkre és a bontakozókra.
A parasztdivat, a népiesség – mint minden társadalmi tünet – először az irodalomban jelentkezett. Nos az irodalom ma új jeleket mutat. A kezdő költők beszüntették himnuszaikat a paraszti szfinxhez s verseiket a bokorugróan pattogó magyar ütem helyett nagyrészt a régi görögök bonyolult mértékeire szedik. Az új költemények a kedves népi nagyanyák meztelen lábbütykei helyett színes madarakról, halkan csónakázó félholdról, kéményen guggoló boszorkányról szólnak, vagy arról, hogy költőnk nem ülhet pálmafák alatt. Csiszolódnak úgynevezett őstehetségeink is. Népdalt hovatovább csak Erdélyi József ír, meg én, mert én már nem igen értek máshoz. Ne legyintsünk, hogy ezek csak versek. A vers fürge tartalma éppúgy megmutat valamit, akár a hőmérőé.
Éppígy finomodnak s alakulnak prózaíróink is. A kemény vád még egyre harsog, hogy falukutatóink miért nem mentették meg a hazát, de az ember egyre hasztalanabbul keresi, hogy kire is vonatkozik a vád. Vannak még falukutatók? Tavalyelőtt még seregnyi volt belőlük. Alig merek utánuk nézni, mert ha megolvasom, legfeljebb kettő-három maradt. Emlékszünk arra a különös összetételű dicséretre, amellyel a haladó polgárság, de még a munkásság hivatalos közleményei a falukutatók munkáját méltatták: a hangszálak trillái közé fogcsikorgatás vegyült. Mindenki érezte a gyanús dühkeltette csikorgást, de kinek volt bátorsága leleplezni és szembeszállni vele? Már csak a csikorgatás hallatszik, egyre türelmetlenebbül. Szabó Zoltánt fizetségül a zsidóbérencség vádjába nyomták, Erdei azért áll, mert félreértésből várospártinak hiszik, Veresnek csak egy rossz mozdulatot kell tennie, hogy az ingerültség kiröpítse az irodalomból, abból, amit a közélet előcsarnokának gondol, Kovács helye csak a Szabad Szó-ban biztos. Ősmagyarjaink gondja a vérképlet, s hogy minél pontosabban utánozzák Szabó Dezső mondatfűzése után most már Németh Lászlóét. Humanistáink szív szerinti egységfrontja nem a Vatha-szagú parasztság, hanem a nemes konszolidáció: Bethlen és a zsidó bárók felé húzódik. A parasztság, ha józan szemmel körülnéz, úgy áll mint az ujjam.
S mindez alá a régi keletű indulat alá odatol a történelem egy hamis, de csak nehezen leleplezhető alapfélét.
A szükségszerű élelmiszerkorlátozások a műveletlen polgári tömegekben bizonyosan azt a hiedelmet fogják felébreszteni, hogy az őstermelő parasztság bőviben van az élelmiszernek – miért nem ad többet? Ki magyarázza meg e tömegnek, hogy a mezőre ballagó tehéncsordához vagy disznócsürhéhez a falu nagy részének semmivel sincs több köze, mint a pesti Frangepán utca portájának? Én nem hiszem, hogy olyan batyuzásra sor kerülhet, mint az 1914–18-as háború s aztán a forradalmak alatt: a szervezettség most pontosabb. De ki magyarázza meg a való igazságot még a munkásságnak is, ha valóban lesz ilyen tünet, vagy legalább szándék arra? Nagy Istvántól tudom, hogy a Kolozsvár környéki „parasztok” máris hamisított s ráadásul méregdrága tejet csempésznek a városba, épp a proletár külnegyedekbe: a tej rossz, a gyerekek megbetegednek tőle, a káromkodás a parasztokra vág, válogatás nélkül. Ki világítja meg, hogy micsoda ősi igazságtalanság utójátéka az ilyesmi, ki mutat rá az igazi bajra és ellenségre? Akkor, amidőn egy indulat, az elején jellemzett, már amúgy is ugrásra kész?
Ne áltassuk magunkat. Mindnyájunknak szívből kell kívánnunk a parasztság és munkásság testvéri összefogását, de ne áltassuk magunkat azzal sem, hogy ez is csak érzelem és kimondás dolga. Súlyos és bonyolult kérdés ez, mint minden, amit már nemcsak a gondolat, hanem a változó valóság is alakít.
Épp az egyezség érdekében kell számot vetnünk azzal, hogy magunk vagyunk, s még inkább magunkban leszünk. Fel kell készülnünk tennivalónkra: a mi ügyünket csak mi oldhatjuk meg, saját területünkön. Ha valaha lehet, most lesz szükségünk igaz helyzetismeretre, éleslátásra: paraszti öntudatra!
Nem lepődnék meg, ha valaki azt mondaná, hogy túlságosan sötét képet festettem a parasztság mai helyzetéről. Szántszándékkal nem voltam kíméletes – a ködképekkel nekünk kell végeznünk. De hová kell tennem, hogy társadalmunk minden rétege ilyen helyzetben van. Erőnek a jele tehát, ha elsőnek épp mi tisztázzuk a helyzetet. Előbb a magunkét, s aztán a másokkal közöset. A divat véget ért, s holnap épp visszájára fordulhat. Addigra minden utat világosan kell látnunk. Az lesz erősebb, aki messzebb lát. De erről majd máskor.
Hajnalban négy órakor fölébredtem. Lámpát gyújtottam, véglegesen leírtam egy verset (a Máglya címűt), öt felé leoltottam, elaludtam. Azt álmodtam, hogy verset írtam; félálomban is mondogattam, hogy ne feledjem el. Egy újabb – félórás – alvás után ezt tudtam még leírni belőle.
|
Emlékezetem vagy álmom szerint még olyasmi volt benne, hogy – ha nem pusztulna annyi egyén – nem volna baj, ha az óriás szörnyetegek nyúlerejűvé gyengítenék egymást. Szóval az volt benne, amit tréfásan mondogatni szoktunk: ha nem járna annyi véráldozattal, nem bánnám, ha angol hat millió, német öt, orosz négy, francia – no mondjuk hétmillió maradna; aztán az én udvaromba járnának döntésért, hogy kié a Rajna.
*
Európa – nem először jut eszembe – tulajdonképpen csak szellemi széljárás, a gondolatok közlekedőedény-működése. Európa ott szűnik meg, ahol egy földdarab kizárja magát ebből az eszmekeringésből. Megszűnhet Európa Európa közepén is. Mikor Románia elvágta amúgy is gyenge szálait nyugat felé, egy év alatt vajákosai, sámánjai és táncoló törzsfői teremtek. Hagyjuk abba az angol és francia regények fordítását, máris előugranak a tűzimádók, Hadúr áldozói. Viszolygok a nemzetközi értesültségű intellektueltől, de lődd le, s feltárult – föltámadt – a Walhalla. De falazzunk körül egy megyét akár a Provence-ban, az is rögtön zuhanni kezd visszafelé, előbb csak a „mitikus” Ázsia, aztán a tabus, totemes Afrika, majd a véráldozó Polinézia színvonalára.
Január 2.
Az ötheti betegágy igazi pihentetője, hogy semmi hír a világból, a politikából, irodalomból.
A pletykákkal, mendemondákkal azelőtt is úgy voltam, hogy előbb csak restelkedve épp jelen voltam elmondásuknál, később ingerülten pislantgattam a hírhozóra: honnan a bátorsága, hogy mindezt elém tálalja, ezt a moslékot? Öt hét múltán ismét úgy láttam az irodalmi életet, mint gimnazista koromban, oly szűzi fehéren. Itt Kolozsváron kapom arcba az eseményeket. Karácsonykor vagy tizenöt jelentékeny könyv jelent meg. Nem erről hallok. Hanem Móricz esetéről a Petőfi-előadással, amit itt „affér”-nak neveznek. Erdélyi és Kodolányi összekülönbözéséről, amely ugyancsak affér. Affér, vagyis ügy Németh darabja, Szentkuthy bírálata. Művek és alkotások helyett csupa ügy veri a fülem, mint valami vívóterem vagy tiszti becsületbíróság előcsarnokában. Végtelenül untat, akár azok a sivár fecsegések, midőn párbajsegédségre kényszerültem. Ezekkel vannak tele a lapok, a folyóiratok is. Ez a magyar irodalmi élet, a Pestről ömlő.
*
Tavaly karácsonykor jártam életemben először Kolozsváron. Semmi dolgom sem volt itt. Igazánból talán csak azért jöttem, mert diákkorom óta be nem vallott vonzódást érzek a városok iránt, amelyek végén a t ma is még helyragot is jelent – nem soká, hisz már én sem merem kimondani. Megszálltam egy kis tisztazöld szállodában, senki ismerőst nem kerestem föl. Ha volna valami rangom, úgy mondhatnám, három napig rangrejtve jártam a várost, félcipőben, térdig érő hóban. Egy életre ott tudtam volna maradni. Elbűvölt, hogy nincs benne villamos.
Pehelyhullásban, szánon hajtattam be most is az állomásról. A durva és sürgető csengőverés helyett finoman, szinte álomba illően csengett-bongott a hófehér város. Egy év óta azon szűzi tisztán és karácsonyfa-zajosan őrizte magát. Attól tartok, egész életemben Erdélyt már ilyen fehéren, hóba öltözötten fogom látni. Mátyás vasszobrán gyönyörű hermelinpalást lobog.
Egész éjszakai utazás után kora reggel érkeztem. Nem volt türelmem lefeküdni, az álmosság amúgy is egyre kiröppent a szememből. Épp csak megborotválkoztam, megmosdottam. Okos magyar kifejezés: nyakába veszi a várost. Elindultam hazulról. Testhezálló egy város, gondoltam. Úgy mozogtam benne, mint meghitt ruhadarabban; úgy szedtem magamra. Eleget szedhettem, mert nyílegyenesen Tamási lakására indulva a második saroknál végérvényesen eltévedtem. Bedugtam nyakamat egy utcai trafik kis ablakán, tájékozódni akartam. Egy torzonborz, nagy szakállú, nagy hajú, hatalmas öregember ült benne, s fölvilágosítás után jó törkölyszagú hangon keresetlenül „drágá”-nak nevezett, mint valami idegen testbe varázsolt tündér. „Köszönöm, drága”, volt már a számon a felelet, mert igyekszem mindenütt elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, de még időben elröstelltem magam: nem leszek csempész. Hordta a szél a havat, öt lépésre sem lehetett látni. Báthori Zsigmond szánkós menete minden pillanatban elővágtathatott volna a Monostori úton, ha ugyan az volt a Monostori út.
Alig láttam valamit belőle, de éreztem a várost. Nem tagadom, egy kicsit meseszerűnek éreztem. Megálltam egy sarkon, hófúvás, akár egy hatalmas függöny egy pillanatra félrecsapódott a székesegyházról. Ilyesmit utoljára Párizsban és Kölnben láttam, és… egyszóval magyar szemem hozzászokott már, hogy ilyet, tüneménynek is jó templomot, csak ott lássak, ahol fülem ízelítőnek sem kap magyar szót. Legalább ezer kilométerrel nyugatabbra éreztem magam hazámtól. A sarkon túl az utcán fát vágtak, a kerek fűrész visítva ette a hasábokat, egy legény egyenletes gyorsasággal sulykolta szét a tuskókat. Ez már egy darab Andersen volt nekem, a messziről jöttnek ott a hóban. Aztán két tehén tűnt föl s tűnt el azonmód a hóban. Közben közel és messze állandóan szóltak a csengők, állandóan és varázslatosan; nem lepődöm meg, ha a hóesésben fölöttem valóban elszáll végre az angyal, akit gyermekkoromban annyit lestem, kezében az üde zöld fenyőbokorral.
Városban éreztem magam, s próbáltam megtalálni ennek a titkát. Pesten csak rettentő háztömeget érzek magam körül, kővel és malterral mérföldhosszat meg-megsértett természetet. Itt könnyűséget, nyugalmat és rendet éreztem. Mert tere van a városnak? Azt hiszem, mert tere van és rajta egy pontosan odaillő székesegyház. A történelem ilyesmivel rajzszögez le Európa térképére egy-egy tervet, szándékot, föladatot; egy várost. Nem biztonság, nem otthon, nem város az, aminek legalább fele nem szemmel látható múlt. Amerikában nincsenek városok, gondolom, mikor Tamási keresésében harmadszor is a főtérre lukadok ki. Ilyen a jó központ, vonz, gondolom, s harag nélkül folytatom a fölfedező utat. A városok úgy keletkeztek, magyarázza Ortega, hogy az emberek féket vetettek az alaktalan űrnek s újrateremtették. A természet végtelen, kaotikus teréből embernek való teret vágtak ki, szinte megszelídítették. Ez van annyi, mint egy műalkotás: egy jó szobor vagy jó dráma; ember kell hozzá, sőt emberek. Pestet annak idején egy raj újgazdag gyúrta föl, a maga lelkületére. Kolozsváron igazánból öt-hat évszázad férfiainak s asszonyainak lelkét érzem; tiszteletre méltónak és méltóságosnak érzem őket szerénységükben is, csak azért, mert múltjuk van; hadd mondjam is úgy, hogy Kolozsvárott.
*
A harmadrangú tehetséget Pesten a jólértesültség, az alkalom, egyszóval a jelenlét másodrangúvá csiszolja, nemegyszer elsőrangú helyre juttatja. Vidéken az elsőrangú tehetség is csak küszködve bontakozhat, kibontakozva is csak másodrangúvá törik. A bírálat teljesen Pest, a Pesten lakók kezében van. Így lesz egy ország feje előbb csak aránytalanul nagy, később vízfejű. Látta ezt minden szerkesztő, de mit tehetett ellene? Ez ellen semmit sem lehet tenni. Reménytelenül kezdek itt is abba, ami ezt a pihenő utazást egy kis föladattal ojtotta be, hogy az itteni fiatal írókat valami csöndes államcsínyre biztassam, törjenek be erejükhöz méltóan Pest irodalmába, hisz – nem kell bizonygatni – az az ország irodalma is. Ha erősnek vélik a falat, itt a faló is; én kínálom a falovat. A lelkesülés természetesen lángot vet. S természetesen nem lesz belőle semmi. Egy sorral sem fognak több helyet szerezni maguknak, mint eddig, a tagokból nem szökken föl a vér a szívbe és a fejbe. A fej a maga sajátos törvénye szerint dagad tovább.
Mi volna hát mégis a teendő? A hosszú s végül elbágyasztó vitából hazaballagva eszmélek rá, hogy a megoldás itt is pontosan csak az lehet, amit néhány éve egy parasztgyűlésen ajánlottam: előbb a főváros értékeinek szétszivárgása az országba, aztán a főváros új megszállása; újrateremtése, már az ország hasonlóságára.
Másnap: a munkásírók kis csoportjában este szinte betű szerint mondja valaki szemembe ezt a tanácsot. Egyik legjobb szocialista teoretikusunk attól várna új korszakot az irodalomban, ha a népiesek Németh Lászlótól Kodolányiig összeállnának egy olyasfajta szövetkezésbe, mint a 47-es tizenkettek. Meglepődve nézek rá. Álmomat olvassa föladatként rám. Álmom egy darabját. Öt percnyi eszmeváltás után tisztázódik, hogy őneki is mindaz „népies”, aki az irodalmat, nem csupán az irodalmaskodásért űzi, vagyis mindenki, aki az igazságot is szolgálja. De melyik író nem szolgálja azt? Ha a munkásság nép – márpedig miért nem volna az? –, akkor minden dolgozó is nép, akkor az ország minden hasznos tagja is nép. Aki ezekről ír, népies.
*
Az én nemzedékem szívében Pest eljátszotta a dolgát, fölösleges már a titkolódzás. A népiesek – a törzsgárda – olyasféleképp nézik, mint Kemál nézte Konstantinápolyt: szépen ragyogsz, de kinek? Nem sok kell, hogy Németh Lászlóék Ankara–Debrecen ötletéből egyenesen repülő vágy legyen: az ifjabb irodalomban megvan a dac is, a sértődöttség is, hogy az ország székhelyét a detronizáló Nagytemplom árnyékába tegye át. Végveszély volna: a Dunántúl menne rá. Pest, szegény, még semmit nem tud a dologról, könnyeztető naivitással illeg, az öreg színésznők jámborságával hiszi s hirdeti nélkülözhetetlennek magát. A tragikus, hogy minden, csak épp nem nélkülözhetetlen. Évtizedekig ő volt meg az ország nélkül: itt most az ára. S ez még csak a kezdet.
Ifjú íróink valóságos fővároskereső utakat végeznek az országban. Nem követem őket, mert úgyis csak Pestre kanyarodnék vissza. Csak mintanézőben tartanék velük; hogy milyenné is tegyük azt a fővárost, amelynek mégis csak a Duna-könyöknél kell feküdnie. Tapogatózó tekintetem így áll meg Kolozsváron.
*
A seb összeforradása lázzal jár s tán még több fájdalommal, mint mikor ütötték. Hát még egy már-már levágott tag visszaforrasztása! Az orvos ilyenkor némi fölénnyel hallgatja már a beteg panaszait, hiszen a gyógyulás panaszkodik. Ilyenformán hallgatom a mormogást az „anyaország” ellen. Nem tudnám megmagyarázni, miképpen is, de nem vagyok „anyaországi”. Hogy ismerem ezt is, azt az ingerültséget amiatt, hogy elmaradt a csoda. Petőfiből, magamból ismerem. Helyesebben: legingerlőbb talán az, ha csak egy csoda esik, egy, és nem egy egész sorozat; ha az első után már mindennap nem csodára ébredünk, ha a csoda megszűnik. A mennyországba nem lehet látogatóba járni: vagy örökre, vagy egy percre sem; ezt még Dante se bírta ki. Az erdélyieknek – mennyire megértem – a visszatérés nagy napja után minden áldott nap kellett volna valami. Mi is? Még több tündér-esemény, egyre több, egész a részegségig; legalább annyi boldogság, mint amennyi gyász volt. Illetve még annál is háromszorta több, mert az emberi szív csak boldogságot áhít.
Hadd jegyezzek le valamit, egy megfigyelést magamról, egyelőre minden magyarázat vagy állásfoglalás nélkül. A társaságban valaki panaszkodik: ez se megy, az se, itt is baj van, ott is, a falvak zúgolódnak. Tudom, hogy a falvak nem ilyen fülek által hallhatóan szoktak „zúgolódni”. Együttérzéssel kellene hallgatnom, hisz magam se teszek mást, mint folyton a nép bajairól számolok be, de nem hallgatom együttérzéssel. Türelmetlenség lep meg. „Nagyobbról van szó”, gondolom, nem arról, hogy jól működik-e a sókiosztás. „Feljebb nézz”, gondolom a panaszkodóra tekintve. S hirtelen kitörök: Kérlek, tégy róla; odahaza vagy, a saját hazádban. Magyar vagy, kérlek, nyisd ki a szád ott, ahol kell, mi is azt tettük, még a bíróság előtt is. Ezzel vizsgáztunk magyarságból.
*
Dés következik, hallottam a folyosó végéről. A vonat tömve volt, a folyosó végén álltam, épp az ellenkező oldalon, ahol az állomás és a város elénk szaladt. Elvergődtem az egyik fülke ajtaja elé. Ha a fejemet behajtottam a fülke üvegajtaján, a túlsó ablakon elfoghattam valamit a tájból. Az állomás elmaradt, kietlen havas hegy surrant a tekintet elé. És a város? akartam épp kérdeni, amikor megjelent. Hogy írjam le ezt a varázslatot? Egy hó, egy fehérség volt a vidék. Hó borította a házak tetejét, a tornyokat is. Délután volt, négy-öt óra felé, a nap már lebukóban. A patyolatfehér város mögött bukott le, sugarai onnan hatoltak felénk, kápráztatva és vakítva. A tetők szélén szikrázott a hó. A fényben száz és száz kék füstfonál emelkedett egyenesen, rebbenés nélkül az égre. Ebben a városban született és nevelkedett Orosz Anna, mennyi kín és nyomor közepette! Az ő húsz év előtti meséiből ismerem a várost, szántszándékkal írom, hogy meséiből, Párizsban mesélt, miközben a Belleville-ből leereszkedtünk a Bastille mögé, az asztalosok negyedébe, ott lakott. Aztán továbbrántott a vonat.
*
Marosvásárhely is egy szánkócsengés. Este a kis halomról széttekintek: a hóhullásban egy torony kivilágított óralapja fénylik, mint egy ráadáshold. Dombon állok, egy vonalban a kis holddal, szinte karnyújtásnyira tőle. Most indulok le, a városból még semmit sem láttam. Olyan érzés lep meg, mintha a gyermekkor valamelyik esztendejének boldog völgyébe indulnék. Hát ennek a városnak meg mi a titka? Arcmardosó hidegben lépegetünk Áronnal, óriási kucsmánkat majdnem az orrig lehúzva. Boldog ő is, a járása mutatja. Minek örül? Tudom, hogy hasztalan kérdezném. Az utókor, remélem, nem fogja érteni ezt a mondatot, nem lesz újdonság már neki ez az érzelem, hanem megszokott lesz: megyünk és örülünk Erdélynek, mintha személyes tulajdonunk volna.
*
Az ország tágult s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyergyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik ezt a nyelvet. A többi mind ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.
Soviniszta vagyok? Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának. A színmagyar Gyergyószentmiklóson, a főtéren tegnap az autóbuszba egy csapat román paraszt tódul be, Gyilkos-tónál van átszállásuk Békás felé. Otthonosan, hangosan beszélnek románul: távolról sincsenek többségben, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, nagy szóval újságjait kínálja; elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe – hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már! A lárma oly egyszeriben eláll, mint zápor szűntével a mély útban a víz. A rikkancs hangjában némi fölénnyel – most románul kiált egy mondatot. Nyilván az előbbieket ismétli. Kínos csönd, a magyarok is hallgatnak. A rikkancs újra megszólal, hangjában a fölény most már szinte a kárörömé. A csönd még kínosabb.
Iszonyodom a föltűnéstől. Gyermekkoromban rengeteg pofon rekedt meg a tenyeremben csak azért, mert a csattanás egyben látványossággá is ütötte volna ügyemet. Egy puszta mezőn megmérkőzni, csak az Isten szeme előtt, az más. A kínos csöndben jól érzem, hogy kellene valakinek valamit csinálnia; de miért éppen nekem? Fordulok az ablak felé, kaparom a jeget, kandikálnék ki az estébe; eléggé elöl ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom, hogy megszólalok.
Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem: ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.
Másfél óránként szoktunk Tamásival egy-egy mondatot váltani. Már jól fent járhattunk a Pongrácz-tető felé, amikor megszólalt:
– Jól tetted.
Valami még fúrhatta, mert alig fél óra múlva még ezt fűzte hozzá:
– Annál inkább, mert huszonkét évig egyszer sem volt részem ilyesmiben.
Emlékein tűnődhetett, köztük kutathatott, amíg ismét meg nem szólalt.
– Elégszer elhallgattattak bennünket. De hogy közülük valaha egy is pártunkat fogta volna, nem, abban nem volt soha részem. Tán azért is esik most ez olyan jól.
*
Ha az ember vasat érint, odatapad az ujja, odafagy, nagyobb lélegzésnél összefagy az orr is; az ablak előtt a hőmérő higanya napok óta a mínusz húsz-harminc között járja a lépcsőket. A táj szinte puffad a hótól, mint a teletömött vánkos. A tó – a Gyilkos-tó – körüli üdülőkben és villákban jóformán csak ketten vagyunk vendégek. De a táj mégsem üres. Akármerre is tekintsen ki az ember az ablakon, nincs hegyoldal vagy meredély, amelyen ne cammogjon lustán fölfelé, vagy ne iramodjon lefelé lélegzetszakító sebességgel és fordulókkal egy-egy síelő. Nevetés, boldog kiáltás kíséri a sikeresebb siklásokat, a tízméteres bukfenceket. Konyítok annyit a dologhoz, hogy tisztelettel nézzem ezt is, azt is. A vidám kiáltozók pompásan értik a fogásokat, olyan krisztiániák porzanak, hogy még az én derekam és vállam is belefrissül. Csak másnap délután ébredtem rá, mi tette számomra ezt a boldogan kiáltozó tájat még szívderítőbbé. A nevetések és tréfás biztatások parasztos öblösítéssel, jóízű alföldi kiejtéssel hangzottak. Alföldivel? Dörrent abba palócos és ormánysági is. De vegyült bele néhány argot és fejhang a pesti külvárosokból. A kísérteties ügyességű síelők paraszt és munkás származékok voltak. Oktatók tanácsai szerint gyakorolták magukat. A sportszállóból rajzottak szét, vagy másfél százan. Hogy ne feszítsem tovább a várakozást, egy síelőképző tanfolyam tagjai voltak, a finomkodó „gyakorolták magukat” helyett jó magyarsággal tehát csak gyakorlatoztak. Élvezetükön, jó dolgukon nyilvánvalóan ez semmit sem csökkentett. Néha kirándulásokra mentek a csúcsokra, farkasétvággyal tértek meg, s a dermesztő hidegben messze párolgó gulyásból belakni is úgy belaktak, akár a farkasok, ugyancsak harsány és vidám biztatgatások közepette, mert „a kondícióra is gondolni kell, komám!” Mit folytassam, bizonyára nem lesz verbuváló szöveg belőle, ha azt írom, hogy úgy éltek, mint Chamonix-ban a milliomosok, illetve még jobban, mert azok igen unalmasan élnek, a helyszínen láttam. A bakák viszont igazán úgy éltek, ebben a sors vagy véletlen adta alkalomban, mint holmi paradicsomban. A gyakorlat után önszántukból, tehát saját örömükre is gyakorlatoztak, a hóvilágította éjszakában is el-elsuhant egy guggoló alak. Ami nőszemély maradt a tájban, az mind őket bámulta.
Ennek a boldog vidéknek a közepén ültem Tamásival, és végre pihentem egyszer.
*
De miért éppen Kolozsváron jön ez ki belőlem? Irigységből. Vagy panaszképpen: lássátok, így jártunk mi a várossal. De segítsetek; fogjunk össze. Példát és ötletet adjatok: áruljatok el valamit a titokból, nektek miért sikerült.
*
Újra Marosvásárhelyen át megyünk vissza Kolozsvárra. Letelt a pihenő. „No?” – üti föl fejét kétórai vonatozás után Tamási mintegy összefoglalásul. Bólintok csak, szégyenleném kimondani, ami hirtelen a nyelvemre kívánkozik. Akinek a tüdeje gyönge, menjen a Tátrába; akiben a magyarsága gyönge, jöjjön Erdélybe.
*
Valahányszor kilépek Pestből, elárulom. Nem én vagyok a hibás. De elárulni is úgy árulom el, hogy igazánból megmenteni szeretném.
Állítsuk be magunkat, mint valami hőmérőt, csak néhány napra is egy-egy vidéki magyar város szellemi melegébe, aztán térjünk vissza Pestre. A szív és az elme a legtöbb esetben ijesztő süllyedést mutat. Állandóan bent tartózkodva, körülvesz valami langyosság, de kívülről belépve meglep a hideg, a különbség. Természetesen annál inkább, minél jobban megértettük s befogadtuk annak a vidéki városnak hőmérsékletét. Lent egyik városból a másikba könnyen átjárhatunk, az átültetett lélek könnyen gyökeret ereszt. Csodálatosképpen csak fönt tikkadoz a legtermékenyebb talajon, a legújabb városiasságban; ha szabad Pestre azt a szót alkalmazni.
Azt hiszem, nem szabad. Pestben csak az városi, hogy nagy, holott a város ismertetőjelei közt épp a nagyságuk a legkevésbé fontos. Magyar város, ha közelebbről megnézzük, még nincs; az ezrével összetorlódott házak most volnának indulóban a városiasodás felé. Az érett szellem hiányzik belőlük.
Kolozsvárnak van szelleme, az első órában elárasztja és megpezsdíti a fejet. Van szelleme Debrecennek, Kassának is. Milyen üdítő s nyugtató van Marosvásárhelynek! Pécsé most alakul. Szegedé egy kicsit zavaros: Klebelsberg nehezen vegyül a halászlével, a neobarokk Tömörkénnyel s Rózsa Sándorral. Akkor inkább Makó s Hódmezővásárhely áraszt valami tiszta illatot, ha szerényet is. Pozsony egy rázkódással meg fogja találni a maga sajátos szellemét. A múlt persze sokat számít, a kövek hangosan beszélnek, ha hitet kell vallani. Székesfehérvárnak még csak helye van a szellemre, de az aztán kitűnő. Szekszárdnak mindene lehetett volna s semmije sincs, elszalasztotta a pillanatot, amit a történelem Babitscsal kínált neki; Esztergom óriási szagos mise, többet mutat, mint sugall. Nagyvárad sajnos olyan volt, mint az aesopusi: fölfútta s elpukkasztotta magát. Kaposvár, Szombathely, Sopron, Veszprém, Érsekújvár, Győr… mint ágon a még zöld gyümölcs, úgy ülnek s érnek seregestől városaink: a most következő század dönti el, íz s szellem költözik-e beléjük, kikerekednek-e, vagy féregfúrtan földre hullnak-e. Sok függ kertészkedésünktől. Milyen zamatos kereszteződést ígér Szabadka, Ungvár, Brassó, Segesvár. Ígér azért Pest is, némi nyesés után.
Legyünk tárgyilagosak: a város fő ütőerei kísértetiesen rondák, a pokolba vezető tornác lehet olyan, mint a büszkeség, a Rákóczi út; az Andrássy útról már a bennszülöttek is tudják, hogy iszonyatos gipszpanoptikum, a körutakon egy negyedórai gyaloglás után a szaharai sivárság lelkiállapotába érkezik az ember. Szép helyet még nem tettek nagyobb buzgalommal tönkre. A tündéri halmok ott a méltóságos nyugati folyam és a keleti puszta találkozójánál egy ideig készségesen barátkoztak az emberi akarattal: a kétféle táj egyforma bizalommal kínálta város alá magát. Aztán egyszerre, mintha egy iszonyú istenség végighányta volna őket; a pénz, a haszon istensége adta ki rájuk, ami a gyomrában volt. A régi városból már csak roncsok látszanak ki. A folyam s a halomsor sokáig ellenállt a sértésnek. Dacolnak ma is. De milyen város az, amelyben az a szép, ami nem emberi mű? Milyen város az, amely annál szebb, minél messzebbről látszik; annál szebb, minél kevésbé látszik, vagyis este és éjjel, sokat sejtető lámpáival? Megértjük, hogy aki teheti, rémülten menekül ki innen a pannon hegyek és bokrok közé, amelyek szerencsére lépésnyire megközelítették a reménytelen hangyabolyt. Mit is tehetnénk vele? Elmúltak a városépítő korok, ma már csak telepeket gyártanak. Toldozzuk-foldozzuk? Mint a tölgy a jó helyre ejtett magból, a város a jó helyre került térből vagy terekből keletkezik, egy-egy katedrális századokig növesztett csírájából. A városok sorsa olyasféle még az összegyúrás, sőt a sütő után is, mint a háziaszszony darafelfújtjáé: nem esik össze? Az ő összenyeklésük csak évtizedek múlva következik be. Pesté bekövetkezett. Száz tere is van, de egy se sikerült. Egész belvárosát szívesen elcserélné az ember Kolozsvár magvával, sőt gazdag ráadást is adna. Mennyit javították! Minden javítás tulajdonképpen tércsinálással, helycsinálással kísérletezik. Ilyen volt a Tabán lebontása. A jóérzésű szív izgatottan figyelte a lépést, kívánta, csak tovább, vigyék végig a kísérletet az egész Krisztina körúton, a Duna-soron, minél több az üres hely, annál szebb és jobb. De sajnos, ez is csak a szív óhaja volt. Pedig volt álmom arról, hogy a város gyomrát, a körutat, a Vilmos császár út s Üllei út határolta területet például megérdemelt bontás után egyszerűen bízzuk Istenre, azaz hagyjuk üresen, esetleg rá egy-két hortobágyi gulyát s ménest; látványosságnak sem lesz utolsó a szükséges pár gémeskút. Európa városait mostanában az úgynevezett idegenforgalmi szempontok alapján csúfítják: mi tetszik a májbajos kanadai özvegynek s a balkáni selyemfiúnak. E szempontot javunkra fordíthatnók. Nyakam rá, hogy az idegeneknek nagyon tetszenék.
Február 2.
Öt éve jóformán nem láttam embert (magántársaságban). Ez az elvonultság néha olyan – a lelkiismeret-furdalás perceiben –, mint a disznónak a pocsolya: melegen és biztonságban heverek benne. Néha szabad vadászterület, végtelen táj, akár az, amit sík vidéken a lebukó nap mögé képzel az ember. Ez is, az is ifjítja a lelket. Az ember elhanyagolhatja magát, akár suhanckorában. Valóban, hónapok óta egy nyakkendőt hordok, s már fájdalmas volna elszakadnom tőle. Az ember oly szemérmes lesz, mint diákkorában, de félszegség nélkül. Viszolygok, ha a lapok fényképet kérnek tőlem: az arcom is annyira a tulajdonom, a szabadságom lett; legszívesebben egy öreg angol hölgy képét küldeném el a magamé helyett. Ennek köszönhetem, hogy úgy járhatok a városban, akár egy erdőben: én mindent fölismerek, engemet senki. Számkivetés ez: a vidéki tiltakozása az idegen környezetben, a paraszt-, illetve pásztorlélek hagyományos rangrejtése. De néha mégis: „maga az?” ismer rám valaki, s elcsodálkozva vizsgál. Rendszerint jóval öregebbnek gondol mindenki. Kényelmetlenül állom a tekintetet, de kellemes bizsergéssel fiatalodom vissza a csodálkozó által hitt korból valódi koromba. „Külön világban” élek.
Február 10.
Második beszélgetés Némethtel. Hat év után most tíz napja találkoztunk először. Egyesíteni szeretném az egész irodalmat, mondtam neki akkor (a múltkori alkalommal), s először mindent vele akarok tisztázni: „nehogy akaratlanul is elszívjam mögüled a tábort”. Nagyjából azt mondtam el neki, amit hónapokkal ezelőtt már Cs. Szabónak, Illésnek, Halásznak, Kereszturynak, Kerecsényinek, Gellértnek. Az igazi megbeszélnivalóhoz nem tudtunk hozzáférni, annyi volt a feszélyezettség, a személyes ellentét. Most hirtelenebbül vághattunk a dologba. Beszéltem ugyanis közben feleségével is – telefonon –, tőle tudtam meg, újabb sérelmek is vannak. Kerecsényi a karácsonyi számban „hátba döfte” azzal, hogy idézett tőle egy sajtóhibát: a református papok félvilági ruháját (félig világi helyett), s hogy Keresztury nem védte meg a Cseresnyés bírálatában a kritikusok ellen.
Fél tizenkettő tájban jött ide, háromig úgy csattogott a szó s úgy feszült a figyelem, mint egy jól megszerkesztett színdarabban. Egymás után vetődött megint föl: ki vágta oda annak idején a barátságot, üldöztetési rögeszmés-e, ki kezdte a vádaskodást, hitvány-e mindenki, aki szemben áll vele, s végül: lehetséges-e ezek után az összefogás. Legalább ötször figyelmeztettem, hogy nem akarom „csapdá”-ba léptetni, nem a lapnak van szüksége rá, hanem az ügynek.
Február 11.
A vidéki–városi vitát, ami tulajdonképpen Pest és az ország vitája, szívem szerint azzal toldanám meg, hogy Pestben a vidékiessége nem tetszik; hogy olyan fájdalmasan provinciális. Attól, amit utánoz, amivel egy sorban tudja magát, riasztóan elmaradt. Majdnem azt írtam, hogy balkáni. Nem balkáni; jelzőjét északabbra kell keresnünk. Ha szelleme metropoliszi, olyasformán az, mint Lodzé vagy Lembergé. Blaha Lujza nagy kultúrtevékenysége óta természetesen sokat szívott föl magába az országból is, de azért még nincs annyira magyar, mint amennyire Varsó lengyel, amihez először akartam hasonlítani. Mindennek megvan a súlyos történelmi oka; megállapításunk nem elítélés, hanem csupán megállapítás. Ezt azonban meg kell tennünk, épp a javítás érdekében.
*
Emlékezetem a jelzőért nem véletlenül ugrott észak felé. Bő alkalmam volt e terület szellemi növendékeit megismernem, Párizsban sokat érintkeztem lengyel városlakókkal is. Pest szellemét akkor még nemigen ismertem, bevallom, olyanfélét őriztem szívemben róla, hogy ott volt a Pilvax, a Rákos és Duna jege Mátyás király választóival. Érintkeztem Párizsban spanyolokkal, svédekkel, balkániakkal is. Hazatérve hazám fővárosába, akármelyik nép szellemével fölismerem az itteniek rokonságát, ha van jel a rokonságra. Nem rokonságot, csaknem azonosságot fedeztem föl. A fiatalok irodalmi kávéháza, ahova először betettem lábam, csalhatatlanul lubliniak diákmenzája volt, a szerkesztőségben, ahova betévedtem, Lodz szelleme izzott, a színházi előcsarnokban Lemberg vitázott. Itt is, ott is az a szellemi réteg, amelynek művek helyett hírei vannak, tehetsége helyett értesülései, forrásai és összeköttetései. Ismétlem, ez a megállapítás sem értékítélet, tiltakoznám az ellen, ha valaki többet magyarázna bele, mint ami benne van. Szélességi körök rajza van csak benne, helymeghatározás egy szellem geográfiájában. Európai vagyok. Öt-hat példányban láthattam hazám nem egy szellemi irányítójának mását, mielőtt a honival megismerkedtem. Ki kell világosan mondanom, hogy nem zsidókra gondolok, (bármily származásúra, magyarra is). E „keleti”, „balkáni” jellegzetességűek közt ismertem meg seregestül azt a székvárosunkban is csapatosan föllelhető s valójában igen érdekes, tanulmányozásra méltó szellemi lényt, akit tán azzal lehetne jellemezni, hogy bár nem író, hivatása mégis az írás. S bár műveletlen, világa a könyv, s bár lelkiismerete már fillérekért kibérelhető, örök érve valami homályos erkölcs és még homályosabb jog. Nem tudom, körvonalazódik-e már az alakzat. Párizsban szemtanúja voltam, amidőn a kelet-európai szellem egy ilyen hódító elméjű megtestesítője Jean Paulhannak Apollinaire-ról beszélt. Nemcsak azt tudta pontosan, melyik évben ki volt Apollinaire szeretője, hanem azt is, hogy ki volt Apollinaire anyjáé. Paulhan boldogan nyitotta ki folyóiratának oldalait egy megírandó Apollinaire-tanulmány elé. Kiderült, hogy barátunk, aki magát publicistának nevezte, feneketlenül lenézte a költészetet, már nem emlékszem, vallási vagy forradalmi alapról-e. Szinte megalázónak érezte volna, hogy olyasmiről írjon, bár bizonyos vagyok benne, hogy arról épp annyit s épp oly folyékonyan, sőt szellemesen tudott volna írni, mint a világ bármely kérdéséről. J. P. – mintegy az egész francia szellem nevében – elhűlve nézett rá. Az egybevetéssel járó kérkedés nélkül mondhatom: így tekintettem körül én is hazám székhelyén. Az elhűlésben jókora adag elismerés is volt.
*
Végső feladatul egyet érzek: visszaszerezni az irodalomnak azt a tekintélyt, amelyet a múlt század negyvenes éveiben a magyar irodalom élvezett.
Február 14.
Bemenni tudunk, mondta nekem még Kozma. Semmi mást nem tudunk, mint bemenni egy terembe, ez a titkunk. A németeket ezzel fegyverezzük le.
Németországban nem engedték bemutatni Horthy kieli látogatásán készített mozgóképeket. Hitler alulról fölfelé tekintgetve kegykereső kiskutyaként keringett Horthy körül, aki valóban épp csak ment, emelt fővel és határozott léptekkel, és beleegyezett, hogy a tenger ott legyen, ahol volt, és – bár szemöldökét összevonta – kegyesen eltűrte, hogy a szél szembefújjon vele.
Február 17.
A költők dolga, hogy beszédre, hogy nyelvre tanítsák a nemzetet, a lélek nyelvére és szavaira. Izgalmas olvasmány annak adattára, hogy egy nép hogyan tanul meg érezni, azaz művészien beszélni, azaz írni, majd olvasni, azaz önzetlenül megérteni mások érzéseit. Mintha gyermekkori gagyogásunkat volna módunk viszonthallani, bár a népek nyelvének fejlődését nem lehet az emberéhez hasonlítani; a maga korában minden nyelv befejezett. De még izgalmasabb a tudatosodás korát követni, a kamaszságét, majd az érettségét. Mert itt már példázódhatunk az emberrel: valóban vannak gyermek és felnőtt népek, érettek és éretlenek; épp csak öregek nincsenek, lévén minden nemzetnek – ha csak agyon nem csapják – főnixsorsa.
*
A francia Helmeczyek és Szarvas Gáborok a mi Bornemisza Péterünk kortársai voltak; az utolsó francia nyelvújítás Mohács évszázadában zajlott le. Azóta a francia irodalmi nyelv alig változott. Ekkor érte el az öröklétnek azt a formáját, amelyet nénje, a latin, elért a még élő Rómában: csak remekművekben akart élni, csak azokat akarta szolgálni. Így lett legszebb virágkorában „halott” nyelv, irodalom, amelyet azóta sem beszél egyetlen népréteg sem, hanem csak ír, a világosságnak és a pontosságnak olyan áhítatával, a nyelv törvényeinek olyasféle tiszteletével, aminőt más nép fiai csak a templomban és a törvényházban ismernek. A mi nyelvünk szinte évtizedenként visszahajlik a néphez, anélkül elsatnyul. A francia nyelv megélne már a francia nép nélkül is: hozzá már úgysem nyúlhat senki, fiain is uralkodik számunkra már-már érthetetlen szigorral. Franciaországban elképzelhetetlen, ami mindenütt másutt elég gyakori, hogy valaki nyelvtani hibákkal és hanyag stílussal jelentős író lehessen. Irigyeljük ezt a népet, ezt az irodalmat? Nincs még egy olyan jellegzetesen nemzeti irodalom, mint a francia, de gyökerei – mint némely délszaki növényé – igazánból a levegőből táplálkoznak. Abból a tapinthatatlan s csak lélekzettel érezhető valamiből, ami Európa. Egy irodalom, amely ahelyett, hogy tápláló erőt kérne az anyaföldtől, maga ad neki.
Fontosabb nekik a valóságnál az eszme, az élménynél a megfogalmazás: a szobor fontosabb, mint a kő. A múzsák hálája, hogy mégis ők fogtak meg legtöbbet a valóságból.
*
A szerző halála után bizonyos idő múlva az írói jogvédelem megszűnik, a halott író könyvét bárki kiadhatja; az író munkája közkincs.
Találomra mondom, de azt hiszem, nem tévedek sokat azzal, hogy Berzsenyi utódai kapnának évente vagy tízezer pengőt a könyvek eladási árából, versei előadási díjából.
De nem kapnak semmit.
Helyeslem. Sőt szeretném kitapintani ezt az elvet. Ha Berzsenyi annak idején nem egy páratlan költői mű megalkotására áldozza életét, hanem gyárat alapít vagy bányát szerez: a gyár és a bánya ma jövedelmez az utódoknak, azt nem vették volna el tőlük. Ami a szellemi termékekre áll, álljon az anyagiakra is, ez az indítványom.
Február 27.
Ilyeneket olvasok – egy pillanatnyi meghökkenéssel – a Jász-vidék most megindult folyóiratában: „méltóan a jász hagyományokhoz…”, „igaz jász őszinteséggel…”, „igaz jászai akarunk lenni ennek a magyar hazának”. A lap rendületlen jász öntudatra nevel. Irigykedve hallgatom, mert sajnos nem vagyok jász. A sorokból olyasfélét érzek ki, hogy jásznak lenni valami ráadás magyar büszkeség. A magyarnál is magyarabb egy fokkal az, akit jásznak teremtett az ég.
És kellemes mosolygás lep meg. Gondolhatni, nem azért vetem mindezt papírra, hogy a végén valami szörnyű nemzeti szétszakadás veszélyére mutassak rá. Hogy mi fog történni, ha a jászok után a besenyők, a kúnok, a palócok, a hajdúk, sőt a göcsejiek is öntudatra ébrednek!
Nyilvánvaló, hogy semmi sem fog történni. A magyarság attól nem darabolódik szét. Sőt ellenkezőleg, magyar mivoltában inkább megerősödik; hisz, ahogy mondtam, ezek a törzsek mind annak bizonyságául emlegetik származásukat, hogy ők a magyarságon az, ami a tejen a föl.
Hogy tévednek?
Épp erről akarok beszélni, változatlanul meleg mosolygással a számon.
Tréfás ötletként már esztendőkkel ezelőtt eszembe jutott, hogy erre a magyarnál is magyarabb mivoltra, erre a kunsági meg jászsági eredetre épp azok a törzsek olyan büszkék, akik csak jóval később, szinte legutoljára olvadtak bele a magyarságba. Szóval, akik szinte jövevények köztünk, minden jelző nélkül való, egyszerű magyarok között. A kunok is, a jászok is a 13. században álltak be magyarnak; amikor az addigi magyarok egy egész sor katedrálist felépítettek. A hajdúkat meg pláne – Arany János büszke hajdú őseit – a 16–17. században hordta össze a szél, nem kis részben a közeli keletről s a Balkánról.
Hogy lettek mégis épp ezekből a legkeményebb magyarok, úgy értve, hogy a legkevésbé oldódók bármily idegen befolyásra? Mert hogyha kultúrában nem is, de nyakasságban és megbízhatóságban ez a Tisza-Duna közi és tiszántúli réteg a legszilárdabb magyar, azt épp én, a dunántúli észlelem. Bevallom, nemegyszer riadozom is tőlük, attól az acélpenge tekintetüktől, tiszta arcuktól, asztalra zuhanó öklüktől. Kecskeméten egyszer valami irodalmi bankett negyven-ötven ilyen fekete üstökkel zárt össze egy terembe. Mintha medveölők közt töltöttem volna, úgy emlékszem arra a lármás és ölelgetéseivel is életveszélyes éjszakára. Mondom, idegzetemben riadozom tőlük, de idegzetemben közben pontosan érzem azt is, hogy ha a sors még egyszer valami Rákóczi-kort zúdítana a nyakunkba, ezek a párductekintetek kapnának először lóra. S úgy sejtem, nemzeti függetlenségünk köszönhet valamit annak is, hogy ezt a veszélyes készséget nem csak én érzem idegzetemben. Amitől persze csak annál jobban megmelegszik irányukban bennem a vér.
De hát mi is magyarázza ezt az ő fékezhetetlen, „korpázd az bestyét”-szerű magyarságukat? Erről tűnődök; íróként persze, azaz szabadon.
Nem hiszem, hogy afféle neofita láz ez. Mert ha az volna, akkor a még később beolvadt nemzetiségeknek még náluk is buzogányosabb, fokososabb magyarnak kellene lenniök. Márpedig nem azok.
Nem akarok holmi ködös fajteóriába sem betévedni. De mégis csak arra kell gondolnom, hogy ezt a különösen heveny magyarságot bizonyára az okozza, hogy ezek a törzsek már eredetileg is egytől-egyig szoros rokonságban voltak a magyarsággal. A legújabb vizsgálatokból tudjuk például, hogy a kunok tőlünk függetlenül is éppúgy hunszármazékok, akár mi. Ilyenek a jászok és besenyők, valamennyi törökös nép is. Szóval az összeolvadásnál tulajdonképpen rég elszakadt testvér talált a testvérre.
Csakhogy ők három-négyszáz évvel később jöttek ki az ősi jellemformáló telepekről. „Egy kicsit lekéstünk a honfoglalásról”, mondta egyszer Györffy, a kunok utolsó szellemi fejedelme. Ha a magyarság emlékezést jelent, ők három-négyszáz évvel eredendőbb magyarok.
És ha a magyarsággá vegyült két nagy népet: azt a hajdani törököst és ugorost apához és anyához hasonlítom, fokozza ezeknek a négyszáz évvel közelibb magyaroknak a hatását, hogy mind jelleg dolgában erősebb hatású részhez, a törököshöz tartoznak.
Szerintem hát innen ez az iránszag rajtuk, ez az egyszerre oly lehűtő és szívforrósító szittyaság. Szabad még egy személyeset szólnom? Úgy nézek rájuk, ahogy hajdanában testvérbátyámra néztem. Én jártam iskolát, ő nem, szellemiek – már tanulással megszerezhető szellemiek – dolgában tehát alattam kellett volna tudnom, de mégis fölfelé néztem rá: ő volt a nagyobb; a család dolgaiban súlyosabb szavú; már apánk életében is afféle apahelyettes. Különben – most emlékezem csak rá – véletlenül szintén olyan villogó szemű, sudár termetű volt, olyan igazi besenyő.
Mert hisz – erre is csak most emlékezem – mi is besenyő vidékről vagyunk!
Ezzel már fejezném is be. Ha nem volna bennem még egy kis lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy – ha csak néhány karcsapásnyira is – én is úsztam az árral: ilyen faji dolgokról beszéltem. Ezt a művelt nyugati helyteleníti bennem. Ha már a barbár keletinek megadtam, ami a barbár keleti, hadd adjam meg a nyugatinak is a magáét. Jóformán egy mondattal megadhatom. Épp egy különös nyugati szokásra való hivatkozással. Mint annyiszor már, ismét sikerült megcsinálnom, hogy miközben látszólag a keleti árral úsztam, frissességemet onnan kaptam, hogy közben a nyugati ár is vitt: tulajdonképpen mind a kettővel úsztam. A két ár egy irányban folyik, vannak ilyen csodák. Mindig is egy irányban folyt. Sőt a nyugati jóval előbb indult, mint a keleti.
Hol voltak a keletiek az eredetkutatástól, amidőn a nemzetileg olyan egynek látszó népek, mint például a franciák vagy angolok kínosan számon tartják származásukat? Üssön fel az ember akárhol egy francia irodalomtörténetet, vagy versgyűjteményt: az ötsornyi életrajzban is ott van, hogy a szerző breton-e vagy provanszi, vagy picard, vagy hugenotta-e (mert ott már az is fajta). Sőt ott van pontosan az is, ha az apa véletlenül auvergne-i, vagy az anya gascogne-i (burgund, savoyard) volt. Ott ragyog még a dédapa külön normandsága is. Ez ellen a lelkes gyökérásás ellen hajdanában Gide lelkesen síkraszállt, a híres „jegenyepör” során. (Egy elírásból keletkezett, hogy a jegenyét nem szabad átültetni.) Közben alig győzte emlegetni protestáns őseinek már-már hálószerű szövevényét. Hogy ő hányféle törzsből származik, s mégis ő az igazi francia, s nem az az egyágú Barrès! Hogy minél több a gyökér, annál biztosabban áll a fa; csak a föld legyen ugyanaz!
Pontosan erről beszéltem én is.
Március 4.
Író bírálhatja az írót, támadhatja is. Támadhatja persze a kritikus is. Zavar akkor keletkezik, ha az irodalom dolgába olyan beszél bele, aki se nem író, se nem kritikus. (Mert az olvasó, az csak szavaz.) Vannak helyek és korok, amikor szinte más se beszél bele, amikor a közönség és a betűüzlet sajátos társulása csak ilyeneknek ad szót. Ilyen hely Magyarország, ilyen kor a mienk, körülbelül Arany halála óta. (A közönség, az olvasók, vagyis a tömeg, vagyis a köztudat felé egy Hatvanynak, Zsolt Bélának, Nyisztornak, Banghának mindig eredményesebb volt a szava, mint Adynak, Tóthnak, Juhásznak, Babitsnak.)
Mit lehet itt tenni? Hogy szerezhetjük vissza az irodalom tekintélyét, hogy marasztalhatjuk le a falkát a karaván mellől? Állítsunk vizsgát arra, hogy ki író, s ki nem? Kérjük mi is a közösség, az állam védelmét, illetve beavatkozását? Mindez felesleges. Az idegen anyagot mi is kizárhatjuk. Épp csak egymást kell tudnunk megbecsülni.
*
Mivel mérjem, hogy egy társadalom jó-e vagy rossz? Hadd találok ki egy új valutát: munkaörömnek hívnám. Először azt szeretném vele kifejezni, mennyi egy-egy ember életében az örömmel, a jókedvű füttyel, a faragás vagy reszelés kéjétől felvont szemöldökkel, fog közé dugott nyelvvel, a megelégedettség kézdörgölésével végzett munkaóra. Nem az akárhogy rááldozott munkaidővel, hanem némileg kiegészítve Marxot, csakis az ilyen jókedvűen eltöltött munkaidővel mérném a termelvények értékét. Aztán azt mérném – s ez volna a döntő –, mi idézi elő az örömet, vagyis munka közben ki milyen ösztönét elégíti ki. Ehhez kellene igazodni a társadalomnak.
Munka közben a szobafestő fütyül, a bankigazgató nem fütyül. Legfeljebb füttyent, de isten őrizzen ettől a füttytől: aki hallott ilyet, tudja, pontos mása a gyanús külvárosokban fel-felhangzó jeladásnak. Világos bizonyítéka ez annak, hogy munka közben a szobafestő nemes ösztönt elégít ki, a bankigazgató nemtelent. Ha minden rendben, éppígy fütyöl vagy sziszeg dallamosan rajztáblája fölé hajolva a mérnök, üvegcséjét emelgetve a vegyész, ólombetűket válogatva a nyomdász, továbbá az utcakövező, a szabó, az órás, a hentes és a kalapvasaló. A Hova lettél édes völgyünk szerzője szerint munka közben még a bányászok is fütyülnek, ha különben minden jól vág. Ezek tehát értékes munkát végeznek, örömük a teremtés öröme s az értelemé. Semmiképpen nem fütyülnek munka közben: a lakáj, a kettőskönyv-vezető, a bíró, a miniszter titkára referálás közben, a kereskedő, a parlamenti szónok, a nyilatkozatra kért államfő, a besurranó tolvaj, az egészséges elméjű hóhér. Felesleges volna titkolnom, hogy kedvező előjelnek veszem, hogy e sorok írása közben orromon át dallamos mormolást hallatok. A munka társadalmi mineműségére lényegbe vágó ismertetőjel, hogy a szépen kizöldült, kapálnivaló kukoricatábla előtt a napszámos néha dúdolást, a hozzájuk érkező ispán dohogást, az ő hegyébe is érkező gróf pedig csaknem mindig különös krákogást hallat, az erély fészkéből, a torok aljából. Összefoglalva tehát: a munkában is csak a jó és nemes ösztönnek adható érvényesülésre alkalom. Q. e. d.
Március
Szemkáprázva lépünk ki a templomból, nemcsak a hirtelen nekibátorult márciusi fény miatt: a középkorból lépünk ki, Magyarország legszebb középkori épületéből. A varázslat kint még fokozódik. Bal kéz felől lent a völgyben egy pajta magas s féloldalt csaknem földig érő zsúpteteje, amilyet utoljára Brueghel festett. A templomdomb peremén állunk, a hajdani cinteremben, a kis falu – melyet jámbor földmívesek és gelencsérek laknak – félénken lapul a hegy lábához. Jobb kézről az apátúr hibátlan tisztaságú és tekintélyű háza. A pillantás mérföldekre száll az enyhe táj felett. Mi hiányzik még a középkorból? Ebben a pillanatban egy csizmás férfi szalad föl a dombra, a dombról a toronyba, és félreveri a harangokat. Tűz van.
A félrevert harang kedves csengése dallamos, inkább megnyugtató hang, de a falu, Ják – egyszerre megpezsdül. Így magasból nézve egy filmrendező se nyújthatna tökéletesebb képet a megbolydulásról: kapuk csapódnak, emberek, asszonyok, gyermekek futnak – – –
[A kézirat megszakad. – A szerk.]
Március 12.
Magyarország olyan lehetőség előtt áll, mint a középkor óta sohasem. Ha a keleti és nyugati erő, a szláv és a germán egyszer nem a mi hátunkon-mellünkön át nyomakszik egymásnak, hanem a fejünk fölött… Ha a rókafogta csuka, csukafogta róka módjára évtizedekig lefogják egymást… Váratlanul mekkorát emelkedhetünk. S ha Japán és Amerika is ilyen csuka-róka viszonyba keveredik, s Anglia visszaszorul Európába. Micsoda egyensúly, a kis népek milyen felnyúlása. E kis népek közül ki van most talpon? Köröttünk a cseh, szerb, román, szlovák, horvát kuglibaba halomban fekszik, ott fekszik a lengyel is. Mennyi alkalom, ha talpon ér bennünket az a pillanat, amidőn az lesz az élelmes, a telhetetlen Amerikának, ami egykor Rómának Görögország volt! Lélegzetünket visszafojtva kell élnünk.
Március 13.
K. vallomása: a többi divatos szörnyű kacattal, korunk tévedéseivel együtt a pizsamát is ki kell hajítani az ablakon. Valami nyugalom akkor költözik az ember szívébe, amikor túl a negyvenen lába minden érzékiség nélkül keveredik el asszonyi lábbal a közös nagy ágyban és közben a bölcsőből vagy gyerekkocsiból még csecsszopó ivadékai lélegzését hallgatja. Ekkor kezd némi bátorságra kapni e földön.
Március 21.
Amit nemzedékek elmulasztottak, azt akarja most néhány lelkes ember pótolni. Az ő sorukba állnék be én is ezzel a pár sorral. Annak a nemes mozgalomnak az ügyét szeretném segíteni, amely a tehetséges, de szegény pusztai fiúk taníttatását tűzte ki célul.
Rengeteg ilyen tehetség van.
Restelkedve hozakodom elő a magam példájával. Népi írónak számítok, népi tehetségnek. Pályámat valóban az indította meg, hogy már a tanyai iskolában felkeltettem egy-két ember figyelmét.
De az én figyelmemet is felkeltették egypáran. Társaim, akikkel egy padban ültem, ott a dobogó alatt. – Azok a társaim, akik – határozottan emlékszem – minden tekintetben fölöttem voltak, jóval „tehetségesebbek” voltak nálam. Isten tudja, miért nem figyeltek fel rájuk azok, akik engem észrevettek.
És ezekből semmi sem lett. Illetve az egyikből első béres lett, a másikból igáskocsis, a harmadik a vincellérségig vitte. Az nem lett belőlük, amire tehetségük rendelte őket.
Lelkiismeret-furdalással gondolok rájuk.
Először azért: miért én, s miért nem ők? Aztán: mit vesztett bennük a társadalom! Olyan ez, mint ezer s ezer hold vetetlenül hagyott televény. Mint Brazília tengerbe hányt híres kávéhalmai.
Szívemből üdvözlöm azokat, akik most Dombóváron is felkarolják ezt a mozgalmat, amennyire tudják, gátat vetnek ennek az őrült pazarlásnak.
Az én lelkiismeretemen könnyítenek. – Rengeteget írtam életemben. Első alkalom, hogy szülőföldemnek írok. Boldog vagyok, hogy e sorokon át először is e mozgalom híveinek nyújthatok kezet. Fogadják baráti kézszorítással is, de úgy is, mintha maga a láthatatlan nép nyújtana hálás jobbot feléjök, s mondana előre is köszönetet.
Március 25.
A Szabad Szó értekezlete arról, hogy belépjünk-e a Parasztszövetségbe, s ha igen: külön földmunkás-szakosztályt alakítsunk-e. Nagy vita. Első eset, hogy a parasztkiküldöttek közt lányok is vannak. Elég éles ütközet után Suba Mihály segítségével a mi álláspontunkat fogadják el: külön földmunkás-szakosztály lesz. Holmi elnökként végül én vezettem a vitát. A szünetben kaptam a legmeghatóbb bejelentést. Az egyik felvidéki megbízott közölte, hogy hozott két kiló grízes lisztet, két kiló kenyérlisztet és valamicske krumplit a népi íróknak.
Itt volt Nagy Imre, a költő (apró kis ember), folyton a lányokat nézte, különösen Kutrica Gizellát (szemüveg, krokodilbőr cipő, kézitáska, szép okos arc – napszámoslány). A szünetben Túróczival beszélgettem (ha ősmagyart faragnának, őt mintázhatnák). Ő emlékeztet, milyen beszédet mondtam tavaly ilyenkor. (Mindig a Mezőgazdasági Kiállításkor van a gyűlés, az olcsó vasút miatt.) A szünet után Nagy Ferenc beszélt. Mennyit tisztult.
Március 30.
Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. Legfeljebb kapcsolódásuk foglalkoztat néha, illetve mosolyogtat meg. Az, amit már én keverek ki belőlük. Tegnapelőtt este F. azzal jött meg: A. férje biztos forrásból tudja, hogy figyelnek engem, figyelnek mindenkit, aki valaha Oroszországban járt. A politikai rendőrség figyel! A kémelhárító osztály! A hírt azon nyomban elfeledtem; az „esemény” (Flóra aggódása s küszködése, amíg megmondta a hírt) ma délben merült fel bennem, már bájos emlékké finomodva.
Buday ugyanis-régebbi ígérete szerint – hozott csopaki gyümölcsösükből vagy harminc mandulafát (csemetét), jó kétmétereseket; azt hoztam el tőlük s vittem haza. Nagy takaróba voltak bugyolálva a fák, jókora tere volt. Persze csak szemre, mert ezek a csemeték nem nehezek, de szemre aztán igazán sokat mutatott. Gyalog, a vállamra vetve vittem végig a Lánchíd utcán, az Alagúton. Akkora volt, mintha egy öles termetű mészárost cipeltem volna abban a zsákban ott a vállamon. Az emberek csodálkozva néztek rám, s tértek ki utamból.
Ha az embert „figyelik”, az azt jelenti, hogy követik az utcán is, mindenütt nyomában járnak. Az óriás csomaggal a vállamon ekkor ötlött szembe: mit szólná ehhez, aki követésemmel van megbízva, s mit jelentene erről? De aztán ezt is elfeledtem; az a gondolatsor kapott el: „úriember” létükre kiknek szabad ma ilyen terhet cipelniök az utcán? Nekem nyilván költői hírem ad jogot erre: enélkül tán hivatalnoki állásomból is elbocsátanának; e joggal (hogy a művész, az „más”) bizonyára Baranyai is megértő mosollyal nézné küszködésemet ezzel a halom fával; olyasfélét érezne, mint egy vers olvasása után: bohémpacsulit és zseni-szentszagot. Holott a fát igazán csak azért vittem vállon, mert nem volt más megoldás.
Még nincs vége az eseménykrisztallizációnak. Ma délben felhívott Kovács Imre. Behívták; mint tavaly is, nekem akarja átadni a Szabad Szó szerkesztését: találkoznunk kell. Most a múlt héten Gyümölcsoltó Boldogasszony napján az idei paraszt-összejövetelen megbeszéltük ezt a lehetőséget is. Rögtön találkoztunk, eljött Farkas Ferenc is. A részletkérdések megbeszélése közben egyszerre valami mosolygási inger környékezett. Később – már hazafelé menet – eszméltem rá, mi is volt. Szó esett az óvatosságról is; erről beszélvén eszembe kellett volna jutnia annak, amit Flóra oly aggodalommal közölt (hogy figyelnek). Ugrással a gondolatsorban az jutott eszembe, milyen üdítően humoros jelenet lett volna: én vállamon a takaróba pólyált gyümölcsfákkal, s mögöttem valami hivatalos személyiség, amint éppen néz. Ez a hivatalos személyiség azonban akkorra Quandt lett, Baranyai helyettese.
Május 17.
Hogy lehet egy írót „kisajátítani”? Politikai pártjaink vetik egymás szemére, tehát nyilván végzik is, vagy legalább szándékolják. A jobboldal évtizedekig Ady „kisajátításával” vádolta a balt; a baloldal pedig szintén ezzel vádolta a jobbot. Ilyen különös harc kezdődik most József Attila körül.
A költő művét lehet magyarázni, lehet boncolni is még rejlő titkaiért. Ez nemes feladat. Lehet védeni is, méltatlan támadói vagy bemocskolói ellen. Bár ezt maga a mű is elvégzi, sajátos fegyverével, az idővel.
De a költőt leginkább tisztelni és élvezni lehet, pártra és osztályra való tekintet nélkül. Mint a holdra, a napra, az égre, a költőre mindenki föltekinthet, hogy megnemesedjék tőlük. A költők olyanformán oszthatók és felezhetők, mint a Göncöl vagy a Fiastyúk.
Pekár esztendőkig sajátítgatta, ülte meg Petőfit a hasonló nevű társaság elnöki székében. Ártott ez Petőfinek? Ijesztő volna csak elgondolni is, hogy Petőfi olyan gyenge lábon áll.
A pártok kisajátítgatása és a kisajátítás ellen való heves tiltakozása azt rejti magában – azt az önteltséget –, hogy egy költő bármiben is rájuk szorulhat.
Május 21.
Kitartok az ellentétek összeegyeztetése, az ellenfelek összebékítése mellett, már csak azért is, mert emiatt kapom a legtöbb támadást. A dicséret ebben a társadalomban engem inkább zavar, utamat téveszteti… A legtöbb irányt – hogy hol is vagyok, s merre kell mennem – ütésből és gáncsból szereztem. S biztatót is, sőt segítséget is. Olyanféleképp, mint a pisztráng és lazac, amely élete nagy célja felé a sodrással szemben halad.
Vagy mint a vitorlás repülőgép: széllel szemben, elegánsan. (Vagyis zivatarral szemben már nem? Akkor inkább félreállni? Az irodalomban a „vihar” mindig – így van – olyan, mint a túlerős színpadi égzengés, ripacsszerű. A szellem és a dörgés két külön világ. A szellem világába – nem véletlen – rendszerint kívülről dörögnek be. A szellem ilyenkor valóban kimegy a másik oldalon. Gyávaságból? Jó ízlésből.)
*
Író vagyok, nehéz a föladatom. A léleknek, tanultam, az Úr színe előtt számot kell adnia egész lenti, földi életéről. Hogy tudja megcsinálni, honnan kap elég erőt és tehetséget a pontos emlékezetre, a még pontosabb megfogalmazásra, vagyis mindarra, amit gyűjtőnéven írnitudásnak nevezünk, mióta az ihlet szót szégyelljük? A föladatom már itt a földön ilyen számot adás mindarról, amit láttam és tapasztaltam. A népről is, amelynek életemet, anyanyelvemet, gondolataimat köszönhetem, csak úgy tudnék számot adni, mint egy csodálatos, de azért valóságos utazásról: tárgyilagosan.
Május 23. szombat
A külvilág eseményei, a szinte kézzelfoghatók folynak ki leghamarább ujjaim közül. Türelmem nincs feljegyzésükre. Nem azért, mert lebecsülném őket. Azért, mert a puszta külsőség följegyzésével tulajdonképpen semmit sem jegyeznék föl. Mily kevés idő már egy hét, a legzsúfoltabb történésű is! Erőltetnem kell a fejemet, hogy csak fölidézzem is, ami velem esett meg. Holott ezek az események önmagukban fontosak voltak, sőt érdekesek is. A léleknek nem volt hozzájuk köze? Volt, de másképp… nem azon át, ami följegyezhető. Hétfőn Kállayval, a miniszterelnökkel beszéltem (Cs. Szabót is magammal vive, legyen tanúm, mi mindenről s hogyan beszélek miniszterelnökkel; a Csillag-ról beszéltünk). Szerdán a Margit körúti katonai fogházban Kovács Imrét látogattam meg (beszéltem ügyében Máraival is, igen szépen viselkedett), láttam Bálint Györgyöt s Cserépfalvit is. Csütörtökön Oláh Györggyel találkoztam Kovács Imre ügyében: közbenjárásra kértem őt is. Igen készséges volt; „értelmes ember” állapítottam meg, miután meghúztuk a határvonalat, amely örökre elválaszt bennünket egymástól. Tegnap Kereszturyval találkozó a Nemzetiben, már a lap ügyében. Beszéltem Németh Lászlóval s Máraival is. De megragadok mindebből valamit azáltal, ha följegyzem? Nem őrzi hívebben a lényeget a lélek a maga titkos és csak az ihlet teremtő visszaemlékezésében olvasható írásával? S mi az ilyen események hierarchiája? Csütörtökön különben új könyvem is megjelent, egész délelőtt azon kellett gondolkodnom, kinek küldessek belőle.
*
Milyen kevés maradna meg abból a sok kedvességből, tréfából, ami Marika (Ika) körül történik, ha papírra akarnám rögzíteni.
Május 25.
Nem látja a fáktól az erdőt – ez a német közmondás, német észrevétel. Te, szegény magyar ezt a három fát is erdőnek nézed.
Május 27.
A szocializmus kölcsönképp kivett néhány gerendát Nietzsche épületéből. Erre az egész összedűlt.
A kereszténységből mindent elhordhatnak, két ágasfán is megáll (a tennivalón s a jutalmon): Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat… és: az én országom nem e világból való.
*
Ebben az emberben az a kellemetlen, ami a bolhában: száz helyen érzi az ember, amikor már rég nem mozog.
Június 4. Csütörtök
Utazás Kolozsvárra. Reggel hatkor Márainál. Beteg. Lola tartóztatná, de jön mégis. Taxi. Az előcsarnokban Gulácsy Irén két vadászruhába öltözött inasa, elöl. A vonathoz mentünkben mögöttünk. Keresztury, Cs. Szabó, Márai s én egy fülkében, aztán Lőrinc, Klára, Simonffy Margot és a minisztériumiak, Kozocsa, Eszterhás. Igen kellemes utazás, sok tréfa. Nagy István, Sinka, Tersánszky a vonaton. Átmentem hozzájuk, soha ilyen jól nem értettük meg egymást. Három óra felé Kolozsvár. New York, mosakodás. Cs. Szabóval, Kereszturyval a Farkas utcában, a Kollégium, a Bástya. Tréfálkozás a csupa híres házról. A Ferences zárda, már Máraival. Séta. Este Bagolyvár.
Június 5. Péntek
A könyvnap megnyitása. Séta. Ferences kolostor. Ebéd a Központiban. Szombathelyiék bevonulása. Márai üdvözli. Távozáskor a segédtiszt utánunk jön, hol van a mi sátrunk. Nincs. A székesegyház előtt.
Kora délután a Fő téren fölállított könyvsátornál álltunk. A téren át katonatisztek csupa arany és csupa nikkel csillogású csapata jött felénk, elöl néhány magasabb rangú, hátrább – érezhető rangsor szerint – a kíséret. A vezérkar volt, Szombathelyivel az élén.
Márai elébe ment, őt már régebbről ismerte. Szombathelyi is kilép: középkori seregek találkozása. Bemutatkozás. Magas, feszes, tekintélyt tartó, de szellemi hódításra is törekvő embernek mutatkozott Szombathelyi az alatt a néhány perc alatt. Nyílt arcú, művelt fej.
Mindnyájunkhoz volt szava. Vizsgázott is, kitüntetést is osztott: jártas az irodalomban.
Nekem a kimértnél is jóval többet mondott. Igen fontos tünetnek mondta a falukutató mozgalmat, a népfőiskolákat. Föl kell tárni a nép helyzetét; bele kell emelni a népet a nemzet életébe. Még a Puszták népé-re is volt egy elismerő bólintása.
Hirtelen azt éreztem: ajtó nyitható; rendkívüli alkalom kínálkozik; bántani fog – mert majd gyávaságnak érzem –, ha nem élek vele.
Megköszöntem az érdeklődést, de rögtön a többi „népi”-ek nevében is. Munkájuk sok küzdelemmel jár, veszéllyel is. Közülük a legfiatalabb, egy igen nagy tehetség súlyos helyzetben van. Épp a vezérkar börtönében. Kovács Imrének hívják. Azt kérjük: vizsgáltassa fölül gyorsan az ügyét: az az ember jóhiszemű, csak félreértés keverhette vád alá.
Komoran nézett rám Szombathelyi, de nem szakított félbe.
Aztán a többi írón jártatta meg a tekintetét, kérdő várakozással.
Hitelesítő főbólintásokat kapott. Cs. Szabótól, Szabó Lőrinctől még néhány kiegészítő szót is.
*
[Ide írom utólag a folytatást: Alig két hét múlva Pesten küldönc hozta levél hívott a Várba, a vezérkari épületbe. Szombathelyi fogadott, jó fél órára. Átnézte Kovács Imre iratait. Felelősséggel merem-e állítani, hogy – ezután is jóhiszemű lesz? A következő hét egyik délelőttjén Kovács Imre lépett be déli munkahelyemre, a Szabadság téri Florenc kávéházba. S még egy adat. Mikor Szombathelyit háborús bűnösként népbíróság elé állították, tanúvallomásra jelentkeztem, s szóltam Kovács Imrének, csatlakozzon hozzám. „Politikai félremagyarázásra vezetne” – mondta. De azt megígérte, hogy szavaimat – ha engem miattuk támadnának (ami az addig tapasztaltak után várható volt) nem fogja megcáfolni. Ért támadás – még a Ludas Matyi-ban is, karikatúra formájában (elöl én és Zilahy – ő is ott volt tanúként –, mögöttünk síró özvegyek) – de cáfolni mégsem kellett. Szombathelyit nem ítélték halálra (csak tízévi börtönre). Később mégis kiadták a jugoszlávoknak, azok végezték ki, állítólag igen kegyetlenül, Újvidék retorziójaként.]
Június 6.
Délelőtt a város nézése. Cs. Szabó édesanyjánál. A református templom, a Farkas utcai, belülről. A különbség az erdélyi és a dunántúli protestánsság közt. Találkozó az Erdélyi Körben. László Dezső. Vita Sándor és Veres szerencsétlen felszólalásairól. Márai vet a kínos ülésnek véget. Legalább negyvenen voltunk, sör, pogácsa. Népiesek, urbánusok vegyest. Féja Cs. Szabó mellett, én Márai és Nagy István közt.
Az előadás.
Bankett. Meglépés a New Yorkba. Féja, Harsányi. Tamásiékhoz. Reggel háromnegyed négykor gyalog a sétatéren át.
Június 7. Vasárnap
A Házsongárdi temető. A románok kitették az első sorokból, a főútvonalakról a magyarokat, és a saját halottjaikat tették oda. Teleki Józsefné sírján szép szobor: olvasó nő. A híres erdélyi furfangról és életrevalóságról kérdezősködnék Cs. Szabótól: éppen a temetőben: a környezet nekem ilyen gondolatokat sugall. Az egyik kripta bejáratán szabályszerű ügyvédi táblát látok, szokásos zománcosat; látszik, hogy a városi lakás kapujáról szerelték át ide. Így hát nem kérdezősködöm. Aztán nézzük Bölöni Farkas síremlékét, csak a karcsú, magas oszlopot, mert a tetején levő mellszobor benyúlik a fák lombja közé, a levelekkel becézteti magát; tán ez a legszebb síremlék, amit eddig láttam. Aztán már lefelé menet egy kis tűnődés az igazi, hamisítatlan balkániasságon, azon, ahogy a város átmeneti urai a főútvonalakon eltávolították a régi százesztendős sírokat, és a maguk hangos síremlékét rakták oda. Megindító, mint minden félresikerült, ízléstelenségbe csúszott naiv erőfeszítés. Mennyire megmutatja az embert. Szegény Laforgue tollára való parvenü halottak. Majdnem könnyet ejtek értük: ott sincs pihenés?
*
A Farkas utcából kiindulva már harmadszor járjuk be Cs. Szabóval, Máraival, Kereszturyval a várost. Igen, meg van ez érve, mint egy szép tajtékpipa.
*
Író vagyok, szégyenkezem.
Majdnem hogy vezekelni szeretnék. A mesterségek azzal vizsgáznak, hogy elmélyednek föladatuk terveiben. A jövő terhe üres frázis, de a gond, amelyet egyre több mérnök, orvos, közgazdász mostanában lelkén visel, napjaink vigasztaló valósága. Ha melléjük állok, egy kicsit gúnyosan is, fölényesen is néznek rám, majd hogy végig nem mérnek. Szemükben az a kíváncsiság ül, hogy eszelős üvöltéssel mikor harapok már én is valamelyik társam lábikrájába, mikor denunciálom tegnapi fegyvertársamat az olvasók és a hatóság előtt kommunistának, mikor követelem pályatársaim csontjait trónusnak alám? Irodalmunk ma ezt míveli. Kiigazítom: irodalmunk egy része.
*
Tehessek még egy vallomást. Húzódom a sikertől, e kor elismerésétől. Aki elismer, az képviseletet ad, képét adja hordani. Nem kívánom e kor képét hordani. Annál már mégis hiúbb vagyok, hogy ilyen tűnő fényért fáradjak.
*
Őszi borult ég. Mintha a nap teljes erejével ennek a hatalmas fának sárgapiros lombjaiból sütne ki.
*
Az író sokkal falánkabb ördögöt hordoz magában, hogysem valaha is nyugta lehessen. Nem irodalomból élek. Legkevésbé abban „pihenek”, amidőn kenyérkeresetem szabadságra enged: szinte rohammal pótolnám ilyenkor az írói függetlenség fejében odadobott esztendőt, a balatoni csónakba fektetve is zakatol a fejem.
*
Irodalmunk bírja már a kritikát, de a rágalmat még nem. Szellemi életben a rágalom úgy röpül a fül mellett, mint a nagyvárosok egyéb útszéli szennye. A mi falusi szellemi életünkben, ahol előbb-utóbb mindenki ismeri a másikát, a rágalom megülepszik a lélekben, családi bosszúféle lesz. Az inasok és háziszolgák szájalásából nemzedékek háborúsága válik. A rend kívánja hát, hogy ezeket a kietlen segédhadakat eltiltsuk a bajokozástól, a felelőtlen perpatvarkodót visszaparancsoljuk az alsó udvarba. Magyarán: az ilyenfajta újságírót kiparancsoljuk az irodalomból.
*
A kelet-európai fül a Marseillaise csattogásából, ha francia zenekar játssza, a menüettet hallja ki, valami finom táncolhatnékot. Hogy mi van ebben a dalban, azt csak az tudja, aki hallotta már tüntető dorozsmai földmunkások ajkán. Vontatottabban, egy kicsit szinte sántán lejt, de minden üteme egy apróbb kazánrobbanásnyi hangot vet a levegőbe. Hogy énekelhette ezt a dalt egy vágtató burját-mongol lovas különítmény, vagy egy arab szabadcsapat? S milyen szövegre? Éneklik a dalt dél-amerikai kávéültetvényeken dolgozók és munkanélküli ausztráliai gyémántbányászok. Ha a múlt század végén egy francia admirális kikötött Hongkongban, az ünnepi zene hangjaira a távoli teherhajók fenekén a kínai dokkmunkások karjában megrándult az izom: azt hitték, Marat vagy Cabet érkezett meg: a szabadság, ha százéves késessel is. A franciák gyönyörű népjelleg-antológiát készíthetnének, ha összegyűjtenék s egybevetnék, hogy a világ különböző népei hol nyomtak egy kicsit Rouget de l’Isle dallamán, hogy idomították fülükhöz – temperamentumuk legérzékenyebb szervéhez – ezt a különös éneket.
Augusztus
Azt már láttam – tréfálódzott Osvát –, hogy az egyik szép nő a másik nőről is elismerte, hogy szép. Láttam – ritkábban – költőket is elismerni egymást. De hogy az egyik szocialista a másikáról elismerte volna, hogy az is igazi szocialista, azt még nem láttam. Pedig szemmel tartottam őket is.
– Természetes, feleltem. Az emberiséget megváltani sugallat dolga, isteni küldetés vagy felbiztatás. Elképzelhető, hogy egyszerre két prófétának súgjon valamit az Úr? Az talán még igen. De hogy mindkettőnek szó szerint ugyanazt súgja? Mellesleg felesleges is volna.
Természetesen ez is csak tréfa volt. Másképp, mint tréfálkozva nem nézhetném azt a tünetet sem, hogy a magyarság új taglalóinak jó része is ilyesfajta sugallat hatására beszél, prófétáskodik, s irtaná – a hamis és gonosz irtásának ürügyén – elsősorban egymást. Én nem vagyok magyar? Isten látja lelkem, senkire sem haragszom. Származásomban nyilván ez a leggyanútkeltőbb.
Augusztus 3. Hétfő
Át Földvárra, uzsonna Némethéknél, Flóra vissza, Cs. Szabó, majd Ella távozása után séta Szárszóig. N.-nél alszom.
Augusztus 4. Kedd
Reggel hatkor indulás. Lepsény. Újból vonatra Kiscséri pusztáig. Onnan egy kilométernyi út végén emberlóréval Felsőtarnócáig, fél tizenegykor. Gyalog Alsótarnócán, Jánosmajoron épp délre Ődönpuszta. Kata néni, Feri, a kert. Ebéd után előbb a puszta, aztán cséplés, szántóeke. Este túrósgombóc (Némethnek).
Augusztus 5. Szerda
Dég. Balogh János. A nyolcszáz holdas park. Du. Szilas, Németh Péterék; Mili a Zarubay Teri nénin, Babayékon, Kállayékon át rokon. Bejártuk a falut. Farmkeresés.
Augusztus 6. Csütörtök
Autón Simontornyára, Pethes Józseffel. Kiss doktor. A vár. Gyűjtemény, könyv. Botanika. Du. vissza gyalog. Ozora nem. Vita: az „[olvashatatlan – A szerk.] tágítás vagy önálló érlelődés”. Este pap, jegyző.
Augusztus 7. Péntek
Középbogárd, tizenegyre. Keserű Béla, Ferenczy Pista. (Ozorai szőlőhegyen szüret.) Dég. Lóré, a talált kisgyerek, a színészfeleség. Szotyola fröcsög-nyüszög). Enying, Földvár. Tihany.
Augusztus 17.
Freud óta nincs számottevő lélektani fejlődés, immár negyven éve. Oly hatalmas volt ő, illetve a lépése? Ő nem, a lépés igen, így mondhatnám. Marx és társai óta mi történt a szociológiában? Elméletileg alig valami (a gyalulatot, a tapasztalatot meg a történelem adta). Hogy lejjebb ugorjak, elképzelhető további fejlődés az európai zsurnalizmusban, a 19. és 20. század nagy műfajában? Csak visszafordulás lehet, az egészségesebb alapok felé. Megállt – az izmusok nagy spekulációi után – a festészet is.
*
Van valami szomorú anakronizmus abban, ha egy forradalmár megőszül. Ha a pimasz jövő így becsapja. Ilyen láthatóan felszarvazza.
*
Azt hiszem, még Móricz mondta nekem egyszer a villamoson: L’art pour l’art? Én is azt űzöm. Vettem egy lovat, alaposan becsaptak vele. Még aznap megírtam, és megkerestem, amennyivel becsaptak.
Mindenesetre mondhatta volna: művészi fogásként élvezte s honorálta a szenvedés és szenvedély műfogásait.
Szeptember 13.
A Szabad Szó írói és hozzászóló olvasói tán nem is sejtik, milyen mélyre nyúltak együnk-másunk lelkében, amikor újból fölvetették a régi gondot: taníttassa-e legértékesebb gyermekeit a parasztság, neveljen-e urakat, de idegent belőlük, vagy pedig tartsa meg saját soraiban, de a régi nívón őket. Azokról beszélek, akiket már taníttattak, akik már kikerültek. Azokról, akik hívek akarnak mindenütt maradni, akik hallani is restellik, hogy „kikerültek”.
A parasztságnak ez a gondja egy nagy közösség tragédiája. Ez könnyebben elviselhető, de a népre természetesen végzetes lehet. A kikerültek helyzete épp ily tragikus. De tragikusságában – sőt tán épp abban – hasznára lehet a közösségnek.
Emlékszem Gárdonyinak egy szép novellájára. A falusi tanító rendkívüli tehetséget lát egyik tanítványában, azon gondolkodik, hogy beszélje rá az apját: ne hagyja ezt a fejet parlagon. Aztán elképzeli, milyen sors is vár a fiúra is, az apára is, ha a vállalkozás sikerül: látja a paraszti apa esetlenségét a fiú úri barátai közt (a feléje kínált tárcából kimarkolja az összes szivart), látja a fiú pirulását apja akaratlan modortalansága miatt; szóval látja azt a rengeteg ellentétet, bajt, keserűséget, amelyet nem a fiú „árulása”, hanem pusztán a kétféle életforma különbözősége okoz; épp ezért lemond arról, hogy rábeszélje az apát: elrabolná tőle a fiát, úgy érzi. Igen helyesen.
Az irodalom, vagyis az érzés általában azt tanácsolja: otthon maradni. Erdélyi József visszasírja a gyermekkori Gyepést, úgy érzi, ott jobb élete lett volna: sírban pihenni is ottan vágyik. Bevallom, az én tollamra is, ha szabadjára eresztem, folyton ez a „jobb lett volna” érzelemvilág tolul, pedig magam is világosan tudom, hogy 1. nekem sem lett volna jobb (mert akkor visszamehettem volna minden percben), 2. az otthon maradtaknak sem jobb így otthon, ahogy van (mert ők is minden percben eljönnének). Holott ráadásul nekem aránylag még elég jó volt: apám már kovács volt, a „nép”-be vissza mindig a juhász és zsellér nagyapákon át űzött visszatérésre a vágy – vagy valami bűntudatféle lelkiismeret-furdalás.
Igaz az érzés valósága is, és ahogy szokott – s ami semmit sem von le érvényéből –, abban különbözik némileg az élet vaskosabb valóságától. Ilyen összeütközésekből is származik az, amit már említettem – tragédia.
Minden „felkerült” fiú helyzete tragikus. Nem is lehet más. Gondunk csak az lehet, hogy ez a tragédia ne a nép számára legyen végzetes. Hanem még az egyén tragédiája is segítse – bátorító vagy elriasztó példával – a népet.
Nem akadályozhatjuk meg, hogy ha mód kínálkozik, a parasztság ne küldje felsőbb rétegbe gyermekeit. Csak azt próbálhatjuk elérni, hogy ezek a felkerült fiúk ne janicsárok legyenek, ne árulók, ne önnön testvéreik sanyargatói.
Ez a súlyosabb és gyötrelmesebb feladat. Mert hisz a janicsárok sem maguk felelhetnek árulásukért. A parasztságból kikerült és elpártolt fiúk sem szörnyszülöttek. Éppen csak nem hősök.
Hisz apjuk, anyjuk kívánja, hogy minél igazibb úr legyen belőlük. Hisz a társadalom megköveteli, hogy olyanok legyenek, amilyenek nagyrészt valóban lesznek is.
Hogy mégis mások legyenek; konokul kitartsanak, azt csak olyan eszményi fogalmak kívánják, mint becsület, hűség, igazságérzet. Az egész népiíró-mozgalom alapja ezeken a fogalmakon nyugszik, különben csak nagyarányú klikk vagy zsákmányra való szövetkezés volna.
Tennivalónk csak egy lehet: úgy ereszteni el fiainkat, hogy ezeket a fogalmakat kövessék. Hogy tudják állni a sarat – a lelkük egyenességéért. Hogy inkább pusztuljanak el, hogysem árulók legyenek.
Így következhet be, amiről ma annyit hallunk, hogy a nép megfrissíti az egész társadalmat. Mert hogy frissítheti meg? A vérével, az izomerejével, az egészségével?
Mindezek szavak, s ilyenre nincs is szüksége a megjavítandó rétegeknek. Társadalomjavításhoz elsősorban erkölcsi felsőbbrendűség kellett minden időkben.
Szeptember
A Magyar Csillag és a régi Nyugat nevében mondok búcsúszót, mesterünk, Móricz Zsigmond, kedves Zsiga bátyánk. A régi küzdőtársak és az új követők tisztelgését közvetítve teszem le koszorúnkat, mint harci kitüntetést, elébed. A lankadatlan harcost, akit a valóság, maga a föld kényszerít és erősít a küzdelemre; a meg nem alkuvó vezért, a magyarság hadszínterének nagy ismerőjét gyászoljuk benned; útmutatónkat és legfőbb erősségünket. Úgy siratunk, mint hajdan a kurucok Vak Bottyánt siratták: olyan vezér voltál, aki a hadat is magad teremtetted. Túri Danitól Nyilas Misiig és Joó Györgyig légiónyi azoknak az eleven lelkeknek a száma, akiket te hívtál a világra. (Míg mások, akiknek a „te magyarságod” is kevés volt, fogyni és futni engedték a népet). Te így növesztetted a magyarok számát, ilyen sohasem múló, valóságosnál is valóságosabb teremtményekkel. Ez a sereg mindörökre él és elevenen viszi magával parancsolóját. Ady, Babits, Kaffka, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Osvát, Krúdy: társaid, a Nyugat fényes serege nyomában. Korán mentél el tőlünk, Zsiga bátyánk; még mindig nagyon kevesen vagyunk, még mindig sok új alkotásodra lett volna szüksége ennek az országnak, amely most lép történelmének egyik legnehezebb fordulójára.
Szomjasan kutattad a lélek átváltódásának, a szellem síron túli sorsának titkát. Mi, akik lelkünk jó részével szintén a teremtményeid vagyunk, arra kérünk, újulj meg bennünk; hited, bátorságod és erőd maradjon meg bennünk e földön is, ne hagyj el minket.
*
Ha azzal vádolnának, ha azzal az alaptalan váddal akarnának tönkretenni, hogy mondjuk tavaly, pünkösdkor Kanizsán egy fúróval agyonszúrtam egy levélhordót, az első gondolataim ezek volnának: Miért épp Pünkösdkor? S miért Kanizsán, miért fúróval s miért levélhordót? Honnan veszi a rágalom a valószínűségnek ezeket az adatait? Milyen elemekből s milyen erők nyomására ugrik össze egy hazugság? Olyan titok, akár az alkotásé.
Egy könyvkereskedő figyelmességéből belelapozhattam ma E. József új könyvébe. Az egyik lapon, nyilván becsületemnek a hatóságok előtt való öregbítésére közli, hogy Párizsban Károlyi gyermekeinek nevelője voltam, bizonyára igen bejáratos a hazaárulásért elítélt politikus otthonába.
November 18.
Bár a keresztény alázatosság és javulhatnék, azaz penitenciatartás nógat rá, lusta vagyok ide másolni E. támadását. A lélek védelme meg ide kívánná az én cikkemet, amely a támadást kihívta. Majd azt a néhány mondatot, amit élőszóval a támadásra feleltem. (Egy zavaros passzus leszámításával kivételesen elég hű; „a Magyar Csillag előtt a magyar szót cserélgetni vörössel vagy zsidóval, ez olcsó szójáték”.) Mit mondhatok E.-ről? […] Nyugodt vagyok, tárgyilagosan olyasmit gondolok: tehetség ritkán szorult […] szűkebb lélekbe. […]
November 22.
De azért mégsem jutok könnyen túl rajta, hiába tagadnám. Lillafüredre menet, ahogy a zsúfolt kocsin végignyomakszom, Dallos szinte a kondoleálás hangján próbál vigasztalni. Hallja ezt D. is, ültéből felszólal.
– Nekem is súlyos neheztelnivalóm van. – Ellened –, teszi hozzá, ahogy ránézek.
Bent a szállóban aztán kisül, mit juttatott eszébe, amikor E. támadását olvasta. Hogy miért hagytam ki őt a Dekameron első két kötetéből, amelyben pedig minden kortársa benne van? Mellesleg ő is benne van, csak a Csillag közölt hibás hirdetést. De erről nem szóltam. […]
Eddig csak az öregedésről tudtam, hogy kiugratja rajtunk a fajta jegyeit. A betegség is dédapánkká varázsol. Az ápolók fájdalmas arcáról látom, mennyit kellene szenvednem. Úgy tűröm – ez a szó rá –, akár egy paraszt. Most kezdem felfedezni képességeimet. Hetek óta fekszem. Magam is meglepődöm, milyen félelmetesen tudok lemondani, elviselni, beleegyezni. Most tudom, mi is rejlik e mögött az ijesztő szó mögött: passzív rezisztencia. Érzem, üvöltenem kellene – valóban, szinte illenék – a fájdalomtól, de szégyenlem. Viszont mihelyt elmúlik, azon nyomban elfeledem. A halálra sem félelemmel gondolok, hanem utálattal. Viszolygok tőle, ocsmánynak érzem, férfiatlannak: jellegzetesen asszonyoknak való dolognak. Úgy érzem, ha már rám kényszerítik, megvetés keltette némasággal fogom elviselni, férfiasan. Vigasztalódva gondolok apámra: ha mást nem is, meghalni azt tudott. Sose adott a külsőségre. De akkor mindent előkészítve és megbeszélve oly szertartásos külsőségek közt végezte dolgát, akár egy fejedelem: intett, hogy nyissák ki az ablakot, körülnézett, keresztet vetett, s egyszerűen, de épp azért végtelenül nemesen meghalt.
December
A faluban egy érdekes kísérlet folyik, az csábított ide.
A legalacsonyabb osztály jelentheti azt is, hogy még osztálytagozódás előtti vagy alatti; attól függ, honnan kezdem nézni a rétegeződést. A társadalmi osztály modern fogalom; működő, egységes társadalmat tételez fel. Elképzelhető olyan réteg, amely még ennek is csak kapujában áll? A modern társadalom fogalmát alaposan ki kell tágítanunk lefelé, ha benne a földnélküli földmíveseknek is helyet akarunk biztosítani.
Az osztályrétegeződést természetesen ismerik ez utóbbiak is. Szemléletükben a társadalmi helyzetkülönbségek határozottan, bár egy kicsit torzítottan élnek. Olyasféleképpen, mint az emeletek arányai a ház tövéből készített fényképen. A zsellérek szemében megreked, mintegy néma gyásszal fájlalva, hogy nincs többé fölöttük birtokos, holott van. Aztán valaki újra csak azt emlegeti, hogy azért vidámak is tudnak lenni, elvétve, de akkor aztán ugyancsak.
Mindez tény, tudom én is. Az adatokat nem rosszindulat sorakoztatja egyénileg, inkább a segíteni vágyás, ezt is tudom. „Kelet” –, ötlik fel bennem is újra, aztán: „Szent István műve még nincs befejezve”. Aztán – mialatt a társaság tovább számlálja a hibákat – arra gondolok, hogy a szegénység konzervál.
*
A legtöbb ember – közismert dolog – az érettségivel megállítja művelődését, ennyire volt szüksége. A baj az, hogy az autodidakták közt épp annyian állítják meg e ponton a művelődést.
*
Nem tiszták, az bizonyos. Este az egyik felekezeti iskola jó szándékú ifjú tanítója lelkesen beszél egyik kis növendékéről, hogy mennyi népdalt, mesét tud az, csak úgy ömlik belőle; megígéri, hogy holnap majd elküldi hozzánk, vallassuk ki. Másnap a kislány helyett névjegy érkezik: sajnos az apró nótafa ma nem jöhet, hazaküldték az iskolából, mert a napok óta tartó hajvizsgálat ellenére az ő feje még mindig tele volt élősdivel. Megkérdezem, milyen volt a vizsgálat eredménye a többin, s milyen általában. Az eredmény ma már elég kedvező. Az osztálynak alig felével volt valami baj. Legfeljebb az elsősöknél lehet komolyabb panasz. De majd megnevelődnek.
*
Van szenvedő tapasztalatom is a faluvizsgálatból, vizsgáltak rajtam is falut. Sajnos a nem mindennapi élmény emlékezetemben egy kicsit összefolyik, a kezdetén aludtam. Népszínműbe illő gyönyörű vidéken aludtam, egy csőszházban, ráadásul még subával is betakarva, egy hitelessel, szagáról érezhettem; mert épp meg voltam hűlve. Egy zenélő Máriakép alatt aludtam egy dunántúli pusztán, rokoni házban, szép rózsás tányérok alatt, melyeket én hoztam ajándékba Pestről. Ekkor léptek be a faluvizsgálók. Hárman voltak.
Kedvesek voltak. Kettő közülök oly halk szavú és finom, akár az angyalok; harmadikuk csak azért volt hangos, hogy – mint valami ajándékot – annál gazdagabban szórja erősen népies kiejtését. Ő-vel beszélt; ez volt tán a leghitelesebb angyal. Fiatalok voltak; az ajándékosztó körülbelül egyívású velem.
Teri néni – ahogy később mesélte – rémületében húzta be őket a szobába, a morcos fogadásra olyan szépen mosolyogtak és nénémasszonyoztak. Aziránt érdeklődtek, nem farag-e itt valaki pásztorbotot, azután meg átvizsgálhatnák-e a padlást?
Bevallom, én is egy kicsit riadtan ébredtem, mikor az egyik vendég udvariasan vállamhoz ért. Délután volt, nem sokkal azelőtt sikerült elaludnom, két aszpirintől. A láz valami üldözési álmot diktált, első pillanatban nem tudtam hol vagyok. Teri néni pillantását kaptam el; kötényével épp a széket törölte valamelyik látogató alá, úgy görnyedtéből nézett felém, egy kicsit szemrehányóan. Ilyen szemrehányóan nézett rám elalvásom előtt is, mikor már vagy ötödször betakargatott, hogy az izzadásnak foganatja is legyen. Államig húztam a szűrt. Azt kell még hozzátennem, hogy véletlenül meglehetősen tudok faragni, szoktam is, de csak nagy titokban, erdő mélyén, kiránduláskor.
– Maga szokott úgy farigcsálgatni? – kérdezte az ébresztőm. Ebben a mondatában nem volt őzésre alkalom, de érezni lehetett, hogy a szavak mélyén ott bujkál a hajlam, csak alkalomra vár, s a következő mondat már szép szegediesen fog csendülni. Első zavaromban bevallottam, hogy szoktam. A kutató odaült az ágy szélére, igen barátságosan. Szemét szemembe mélyesztette, fürkészve, akár az orvos.
Volt valóban s tán még ma is van egyfajta falukutató, aki minden faluban rögtön zseniszagot szimatolt. Egy pillanatra megállt bennem a vér, hogy engem is fel találnak fedezni, nem irigylem az őstehetségek sorsát.
*
Már nem is tudom, hányadik házba térünk be, s én még mindig nehezen lépem át a küszöböt. A feszélyezettség nem akar oldódni, csak növekszik. Egyre többször társamat eresztem előre, őrá bízom a beszélgetés megkezdését is. Észreveszi húzódozásom, elcsodálkozik, kettőnk közt mégis én volnék a vidéki…
*
A szoba, ahol lakom, agyagpadozatú; mennyezetig felrakott ágyak vannak benne, búbos kemence. Esténként itt rendezzük a napi anyagot, kabátba burkolózva, mert a gyönyörű formájú kemencébe persze nem lehet csak úgy egy-két órára begyújtani onnan kívülről, a konyhából, ahol a gazda ilyenkor már alszik. A rendezés után még dolgoznom kell, fordítok. Szívesen, lelkesedéssel végezzük ezt a munkát is, a könyv beleillik napi tevékenységünkbe, s ráadásul biztat, vigasztal. Arról szól, hol van a parasztok helye.
*
Nem folytathatom, társam kapu elé ért, úgy áll ott, hogy előrebocsásson. „Mindent meg kell mondani” – mondja most már ő az én hátam mögött, mintegy a lelkiismeret szavaként.
Rögtön jó helyre kerültünk. A férj nincs otthon, kérdezősködésünkre az asszony válaszol, úgy mintha csak az előbbi beszélgetéshez volna szövegközti, rajzos példa; mintha amit elmondtam, az ő alakjához mondtam volna el bevezetőnek vagy mentegetésnek. Sopánkodik. A faluban némi jóléti tevékenykedésünk is van, tudja ezt, egy pillanat alatt fölfogja szerepét, remekül rögtönöz. Társammal beszél, én a hosszú padka sarkában gubbasztok, karba tett kézzel figyelem, nem minden elismerés nélkül.
*
Mindebből arra lehetne következtetni, hogy a nép élelmes, ért a szerzéshez. Nem ért.
*
A falvak összessége erdő, egyforma törvény szerint él és fejlődik; de külön egész benne minden falu külön egyéni sorssal, akár az erdőben a fa.
*
Híres búzatermelésünk egy lépésre van csak a vándorláskori rohamszerű kölestermeléstől.
*
Alkonyodik, elgondolkodva lépdelek a palánkok mentén, a hűvös alkonyban a tél üzenetét szimatolgatom. Az alkony, a tél a szegénységet juttatja eszembe – csöndes szomorúsággal fordítom fejem az alvég, a szegénység új telepei felé. Mi lesz velük a télen?
Január 16.
Mindennek megvan az ára, ennek a „kiegyenlítő” természetnek is, amely oly „harmonikusan” egyesíti bennem a „népi eredetű magyart” a „latin műveltségű” nyugatival. A harmónia önmardosás, szégyen s kétely sorozatból szövődik oly egységessé. Béke! azt sose ismertem. Napokig oly lelkülettel éltem, mint mikor még a Szent Lajos szigetén, aztán egyszerre elfogott a pironkodás amiatt, hogy így meg tudtam feledkezni hazámról. Kiengesztelésül a lélek most a hazában élt, míg megint csak nem lepte meg a gyötrődés: így elárulod hajdani estjeidet a szellős quai Bourbonon s a rue de la Harpe zsúfolt purgatóriumában? Mint a kerékpár nyomóján a két talp, ilyen egymást kiegészítő föl-le zuhanásokkal haladtam.
Február 2.
Ami könnyen támadható, az még nagyon igaz lehet. Sőt. A rokonszenves, az igazán bátor igazságok legtöbbször ezt a köntöst öltik.
A jóhiszemű figyelőt Németh László műveiben ez a könnyen támadhatóság ejti meg.
Február 8.
Hogy védhetném meg E.-t? Ez a gondom. Hétfőről hétfőre végigvág rajtam (a Virradat című lapban), a legnagyobb kínt azzal okozva: mit találjak ki azok előtt, akik az én megtámadtatásom ürügyén esnének rá? Félszeg érzés; a helyzet is az. Nem szeretném, ha holmi keresztényi érzelgősségben marasztalódnék el. Félszeg érzés, de nem ismeretlen; olyankor volt részem benne, amikor idegenek előtt egyszerűbb („népibb”) ismerőseim vagy rokonaim olyan meghittebb mozdulatot, szót, vagy pláne hangot engedtek szabadjára, amely miatt tudtam, hogy azok az idegenek illetleneknek tartják, azaz lenézik őket. Nem a kereszténység beszél belőlem, nem is a vonzalom, a különös személy szerinti nagyrabecsülés sem. Csupán az, ami a szegényekhez, az elnyomottakhoz, a néphez fűz. Mert a nép – azok számára, akik felülről nézik – ilyen.
Ilyen is. Mivel nyugtathatnám meg? Nem szállhatok szembe vele, mert azon a téren, ahová vívásra szólogat, fegyverem véletlenül oly döntő (ő román származású, én véletlenül színmagyar), hogy magára adó férfi ilyen fegyvert nem használ.
Február 11.
Este – lelkiismeret-furdalással, hogy semmit sem dolgozom – arra gondolok: van aki hajnalban kél, s akkor dolgozik. Olyankor még az én fejem is pihent és tiszta volna. Ma reggel hajnalban ébredek, s gyönyörűen végiggondolom egy regény szerkezetét, hangulatát, hangját; sajnos rögtön ki is élvezem úgy, hogy a megírásra már nem marad „gyönyörszomj”. Csak emlékeztetőül:
Egy munkáslány (Orosz Anna?) s egy forradalmár, lusta, rendszertelen diák története Párizsban. (Pontosan mehet úgy, ahogy Annát ismertem.) Elszakadás. A forradalmár itthon újságíró lesz, polgárrá válik, „lezüllik” (Szegi?). Néha ki-kimegy Párizsba, szinte hörpöl a forrásból egy kis tisztaságot, emelkedettséget, s elhiteti ott a lány tükrében, hogy mégis valaki… Közben a lány története (úgy, ahogy Anna elmondta: Tarr, a bolgár diák: elesik Spanyolországban; a francia férj; Anna egyszerűsége, képtelensége a hazugságra s tettetésre).
Mondom, teljesen végigéltem, a szegényes és megindító jellemek érzéseit is – az emberi nyomorúság a tárgy –, a baj az volt, hogy tán nagyon is éreztem a hangulatot: Charles Louis-Philippe? Erre abbahagytam.
Ma úgy járok a városban – egy kicsit megtisztítva „katharzissal”, mintha egy szép regényt olvastam volna. Milyen szép volt a jelenet a rue de la Sorbonne-i szállodai szobában! […]
Február 12.
A Magyar Csillag belső ügyére kérem az olvasó türelmét, közben elvétve a magaméra. Fel kell adnom a szerkesztést, ennek okairól adok számot. Lényegében röviden végezhetek vele.
Akik kezdettől fogva figyelték a folyóirat működését, akikkel ismeretlenül is mintegy családi együttesben tudtam magam, azokhoz szólok, az ilyen együtteshez illő közvetlenséggel, vagyis most sem a szerkesztő és előfizető viszonyának hangján. Inkább az írót engedném beszélni, aki – sok más tapasztalata után – íme most is elmondja néhány észrevételét, viselt dolgát. Ez ment fel a miniszterek menesztését köntörfalazó mondatok merevségétől, attól a kormányválság-stílustól, amely oly humorosan hat, valahányszor indokolatlan.
Véletlenül beteg is vagyok – az orvosi vizsga alól csak azért búvok, mert érzem mögötte az újabb kéthónapi fekvést –, de nem ezért köszönök le. Hanem azért, mert célomat nem értem el, s hazugság volna oly lobogót tartanom, amelyben én sem reménykedek.
Ez a cél röviden – ahogy kezdettől unalomig fogva ismételtük – az irodalmi orvtámadások megszüntetése s a szellemi függetlenség biztosítása volt. Az értékek összefogása egy szabad és tiszta fórumon. Nos, be kell látnom, az összebékítéssel nem csitítottam, hanem csak ingereltem a jellemeket. A táborba hívás eredménye az lett, hogy – azok is egymásnak estek, akiket addig a kölcsönös ismeretlenség békében tartott.
Ezzel már kelhetnék s mehetnék is. Azzal azonban amit e másfél év alatt végeztem, közügyet véltem szolgálni. Hozzá tartozik még ehhez a szolgálathoz, hogy elköszönés előtt tisztességes cseléd módjára a gazda s utód jelenlétében is elmondjam, mit végeztem: ez bocsásson el, korholással vagy kézfogással, az okuljon a példából.
Körülbelül hatvan-hetven levelet írtam akkor, amikor a Magyar Csillag megindult. Akiknek írtam, azok nagy részével később beszéltem is. Elsősorban azoknak az íróknak írtam, akik az utóbbi évek folyamán erre vagy arra eltávolodtak a régi Nyugat-tól.
Míg Babits élt, érthető volt, sőt indokolt lehetett a szűkebb kör: Babits volt a feje. Érthető lett volna akár az is, hogy a folyóirat csak az ő műterme vagy műhelye legyen. Az volt a Kelet Népe is Móricz körül. Mindketten elég nagy mesterek voltak abban az értelemben is, hogy iskolát csináltak. A mester halálával az ilyen iskolák szektává vagy szellemi cinkostársasággá változnak, klikké.
Bevallom, egy George-szerű irodalmi vallási gyülekezet megfordult a fejemben: Babits elég nagy volt hozzá, hajlamom a csöndesség felé vitt. Épp csak az ország volt kicsi, és csak a feladat volt más. Becsületesen a nehezebb utat kellett választanom, kimenni a nyílt vízre s ismét egy révbe összegyűjteni mindazokat, akiket a vihar – a politika s a szenvedély – elsodort. Mindenki, aki ismerte az ország helyzetét, s idegzetével megérezte a még több szenvedéllyel s bomlással fenyegető jövőt, ezt tette volna a helyemben.
Akivel beszéltem, helyeselte is a tervet mindenki.
Azt hiszem, Babitsnak sem lett volna ellenvetése. Utolsó pillanatáig nem sejtette, hogy a halál előtt áll, így a lapról nem rendelkezett. Az örökség szinte kötelező elfogadását Schöpflinék azzal tették más egyeben kívül indokolttá, hogy Mihály betegsége alatt is rám bízta a lap szerkesztését. Sőt még munkaképes korában engem vont, nem minden nógatás nélkül, maga mellé társszerkesztőnek, amikor Kosztolányi halálával ez a hely a címlapon megürült. Ismerte gondolataimat; ha eddig csak szavaimból ismerte volna, akkor magatartásomból is megismerhette. Én erre, mint különben életem úgynevezett nagy kanyarjaira, alig emlékeztem.
Az ember legjobb tanúi azok, akik a neheztelés lapos tekintetével nézik lépteit, néznek vissza a múlt közös jeleneteibe. Közvetve B. L. szavaiból érkezik most hozzám az emlékeztető, hogy hátráltam akkor, Kosztolányi halála után a segédszerkesztéstől, s mily érzékenyen érinthette Mihályt, amikor a rábeszélés egyik nagyobb jelenetében – melyben ő és Schöpflin is szereplő volt – azt mondtam, hogy a tisztséget egyenes lélekkel csak úgy vállalhatom, ha előbb megbeszélem Válasz-beli barátaimmal, s szinte beleegyezésüket nyerem, mert látszatra sem akarok két gyékényen árulni.
(Megbeszéltem? Erre sem emlékszem. Egyéni ügyemben nem szoktam mást megkérdeni. Csak arra a csípős szelű alkonyra emlékszem, amelyben Németh Lászlót felkísértem a farkasréti végállomáshoz, s elmondtam neki dilemmámat: Babits méltán személyes sértésnek veszi, ha azt, amit ő baráti jelnek s megtiszteltetésnek szán, én politikai vagy „irodalompolitikai” okból elutasítom. „A folyóirat már nem fontos, az alkotásba kell menteni azt, amit a harcban elvesztettünk” – mondta Németh.)
(Közbevetett gondolat: a kor – taglóval faragva – kialakít, mintegy tömegfogyasztásra két-három szellemi vagy erkölcsi határkövet, s felháborító dölyffel elvárja, hogy ha nem akarok „ingatag” lenni, egyikhez szívvel-lélekkel álljak oda én is, aki nem két, hanem kétezer lehetőséget is látok; szentségtörést rettegő babonával megtiltaná, hogy a magam képére faragjak bálványt.)
Hogy miért illik ide mindez, később fog megvilágolni.
A légkörről, amelyben a munkámat kellett végeznem, a Babits-emlékkönyv hozta az első hírt. Az ilyen emlékkönyv hódolat; anyagát Babits tisztelőitől s kortársaitól kértem. Az új kritikai gárda, amely a magyarság érdekével szűrt, már a könyv olvasása előtt is azt olvasta meg, ki a munkatársak közt a zsidó. A Magyar Út, a Magyar Élet az újonnan termett Pesti Futárok-kal versenyben mívelte a „leleplezést”. Zsidó lett a 48-as hadvezér unokája, zsidó az aradi vértanú leszármazottja; látni való volt, hogy e magyarságerősítő csoportot különös módon az tenné boldoggá, ha magáról Babitsról is kisüthetné, hogy zsidó, ha minél több értéket kitaszíthatna a magyarságból. Meghökkentem. Én ezzel a csoporttal is együtt akartam dolgozni. Az eredmény az lett, hogy a bántalom most kezdett csak igazán ömleni. Hétszámra olvashattuk a szellemes zsidócsillag, szovjetcsillag játékot a lap címe körül (amely mellesleg azért született, mert ha ez nem, akkor Tárogató vagy Harsona lett volna a cím). A lapengedélyhez a szokásosnál is mélyebbről kellett az ősöket előszólogatni. Körülményes magyarázatokkal igyekeztem az isten háta mögötti puszták parókiáit az elporladt juhászok nyomára igazítani. Köszönjük – jött postafordultával a bizonyítvány –, ebből az utóbbi időben már a harmadik példányt állítjuk ki. Körülnéztem; igazán ekkor kezdett sejtelmem alakulni, hova is álltam föl.
A sok egységesítéssel, bevallom, volt irodalmon túli célom is: a szellem és a munka egységesítése e kétféle „értéktermelők” összekapcsolása. A magyarosság védelmezőitől a nép, a parasztság íróinak jelentkezését reméltem. Ezek élén állhatott volna Erdélyi és Sinka. Ma bármennyire a forró zsír – és víz összesistergését idézi: az én fejemben békésen melléjük szegődtek a hajdani Szép Szó-írócsoportból a városi dolgozók komoly megszólaltatói. A Szép Szó megszűnt, munkatársai szócső nélkül maradtak. Lovagias kötelességemnek éreztem, hogy az elsők sorában épp annak a folyóiratnak szerkesztőjét hívjam együttműködésre, amely pályafutásom legélesebb bírálója volt. Kit hívtam még? A katolikusok éppúgy megkapták az invitációt a képzeletbeli kerek asztalhoz, akár az a néhány vidéken fuldokló tehetség, akinek fel-felemelődő fejét számon tartottam. Gelléri és Pap Károly éppúgy sereg nevében szólhatott annál az asztalnál, akár Kodolányi vagy Márai. Zsebemben már kész volt a lista, hogy kikkel kell beszélnem, ha lemegyek Erdélybe. Felesleges minden rezzenetet felidéznem. Csak még egyet; ezt is különösen fontosnak tartottam.
Ez a dolgozók másik nagy rétegének, a munkásságnak írói megszólaltatása volt. Ismertem ezt a némán feszülő tengert: diákkorom a munkáskörökben tanító és harcoló diák esztendei voltak. A tenger, mióta Bethlenék megkorbácsolták, csak két embert küldött fel mélységéből: Kassákot és József Attilát. Az egyik halott volt, a másik elmaratta magát onnan, ahova sorsa állította. A munkásság lapja ekkoriban azt tudatta olvasóival rólam: minden soromat a banktőke zsoldjára írom. Megírva, hogy az ügyet elteszem arra az időre, mikor az ember nyilait nem sodorja félre a szél, megkértem a szerkesztőt, ha egy elfojtott tehetséget lát, küldje hozzám. Volt tervem a „falukutatás” után oly esedékes „városkutatás” megindítására is. Egy egész délelőtt fejtegette azt a főszerkesztő kiküldöttségével. Megbeszéltük a munkásírókkal való értekezletet. Ezt beszéltem meg azzal a négy-öt munkásíróval, vagy munkáspárti íróval, aki később külön-külön felkeresett.
Nem lepődtem meg különösen, amikor a jobboldali csatártüzek után az első keményebb ütés és ügyesebb gáncs épp a munkásság lapjától érte a vállalkozást. De hadd szúrok még ide valamit.
Gondolom, az olvasó nem öregasszony-kesergést hall ki ezekből a sorokból. Én inkább a leszerelt katona hangját szánom nekik, amint a pinceszeren a présház előtt cigarettáját pöccingetve meséli el, hogy mi is esett ott fenn Pesten.
A vállalkozás elgáncsolásában – Szabó Dezső nyelvével – én csak a megrúgandó boka lehettem: nem tolom fel a támadások méltó okával sem magam. Csak az ürügyet adtam, s abban sosincs hiány.
Tudtam (Babits példájából), hogy dolgom igazánból a falu közepére állított vogul fabálványé lesz, aki azért áll ott mindenki keze ügyében, hogy legyen kit gyorsan leköpni s megkorbácsolni szárazság, árvíz vagy akár csak a feleség meglepésének idején. Inkább villámhárítónak készültem, mint kormánylapátnak, irodalmunk bárkájának farán. Tudtam, mi sűrűsödik szellemi életünkben. Valóban hónapszámra nem nyithattam fel irodalmunknak úgynevezett harcos folyóiratait, hogy egy-egy ne vágott volna a szemem közé. Engem a szülői, vagy meg inkább a nagyszülői háznál a szegények méltóságára: fölényére neveltek; a vicsorgó kutyákra sem volt szabad visszanéznem. A porladó juhász nagyatyák emlékének áldozva látszólag derűs arccal álltam a rohamot. Nem hiszem, hogy Nyisztor Györgytől, Szíj Bálinttól el Matolcsy Mátyásig, át a különböző Árgusok, Taglók, Súgók és Nomádok raján valaki kihagyott volna. Ezt onnan tudom, mert kezdetben egy dobozt tartottam jellemzéseim összegyűjtésére. Sajnos gyorsan kellett üríteni, mint egy villamosmegállói papírkosarat, s így abbahagytam a gyűjtést. Annyi támadás ért, hogy már támadóim sem tartották fejben.
Nyilván hovatovább hagyományossá vált mosolyom is hozzájárult az ebből következett néhány félreértéshez. Két becsületsértés-zuhatag között olyanok nyájas mosolyát s baráti kézfogását kellett viszonoznom, akiknek az otthoni erkölcsök szerint – ahol a jó hír kínos tisztán tartására is ráneveltek – jobbról-balról egy-egy csattanó pofont kellett volna adnom. Ez azonban – hogy mégse moccantam, hanem változatlan mosolyom fedezete alatt épp csak nyeltem egyet – már máshova, gyomorfekélyem történetének lapjaira tartozik.
Régi Nyugat-örökség volt, hogy a dolgozótársak hétfőnként összegyűltek a teendők megbeszélésére. A Népszavá-nak ez volt az ürügy a támadásra. Arra sem tudom, mi oka volt a cikk szerzőjének, F. J-nek, hogy erős hangú fejtegetésében országos veszéllyé kiáltsa ki ezeket a találkozókat? A munkás olvasók szellemi bűnbarlang képét láthatták, szolgalelkű tollnokokat, felettük egy irigységben hápogó despotát, aki aszerint mér, hogy ki hogyan zengi az ő dicséretét. Állítás ritkán járt messzebb a valóságtól. Tán azért is csinált oly gyorsan iskolát.
Nem vagyok érzékeny ember, annak tán bizonyságát adtam. Amit elmondok, nem sérelemként emlegetem, hanem a helyzet ismertetéséül s annak a későbbi kérdésnek felvetéseképp: lehetséges-e ilyen légkörben munka? Érzékeny helyett inkább játékos kedvű vagyok, aki a feléje vágott köveket is magánbűvészkedésre dobálja maga elé. Ízelítőül ebből csak annyit, hogy támadást, amelynél durvább eladdig alig ért, tanácsként fogtam fel, szerzőjének megköszönöm, bejelentve, hogy megfogadtam: a sötét klikk már fel is oszlott.
A többit már nem köszöntem meg, nem győztem volna. Álltam nyugodtan a helyemen, ismételten fáradhatatlanul s már-már humorosan, mondókámat a megbékélésről, az értékek megbecsüléséről, a súlyos időkről, s közben orcámon csattogott: a „zsidóvezető volt párisi emigráns”, a „charkovi írókongresszista”, a „zsidó mógendóvidnak beillő Magyar Csillag”, a „gépesített szekértábor”, és ha már az okmányok konokul tizedíziglen mást mondanak, hát a „zsidó arcú és zsidó szellemű”. Az egyik cikk azt vágta ki vádul, hogy elárultam a kormány bizalmát, a másiknak hosszú ostora végén az csattant el, hogy a kormány szolgálatára gyűjtöm a lelkeket. Mondom, másfél év alatt nem telt el hét, hogy nekem, a jó idegzetűnek, sőt derűs lelkűnek jobbról vagy balról ne rándult volna meg az arcom. A hajtás példás volt, szinte összehangzó. Nem vagyunk zárdaszűzek, hogy szemérmesen titkolódzunk. A hírlapok szerény munkásait meghagyhatjuk mesterségük önzetlen névtelenségében, az írók közül is beérhetjük az érdemesekkel: a két végleten – – –
A szerkesztői elvhez hozzá tartozott, hogy a lapot a szerkesztő még védelem címen se állíthassa személyes szolgálatába. Ezért külön vád jár ki: a gyávaságé, s külön kórus: a nevetségességé. Szinte üdítően hatott az az egyik utóbbi s alaposabb tanulmány, amely a munkásírók elhanyagolását olvasta fejünkre. A város másik részének a lap ugyanis épp akkor alakult át tanyai közlönnyé, majd szakszervezeti értesítővé.
Az olvasó erre azt mondhatja: ez bánt? A világon mindenütt így van ez.
Azt felelhetjük: ma sehol a világon nincs így. Nagy irodalmakban súrlódás nélkül is elférnek az ellentétes jellemek. A kicsikben meg mindenütt áll a kevés jókat kötő fegyelem. S ahol mégis így van, ott riasztó már a más természetű baj is. A finnyásabb embernek mindenképpen megvolna a joga, hogy a közből kilépjen s visszahúzódjék. Én szeretem a harcot, még azt a fajtát is, amikor az elvek szinte személyekben válnak láthatóbbá: a személyes harcot is. A csatatértől egy űzhetne el: a szájalás. De nem űz el.
Mindez bőségesen elég volt a gyomornak, de nem adott felmentést a léleknek. Váratlanul ez is megérkezett. Az erre-arra egyként fájdalmas tényt, hogy Ady valaha ellenszolgáltatás nélkül pénzt fogadott el Hatvanytól és Kornfeldtől, még a Magyar Csillag-nak is vezekelnie kellett. Annak a vádnak elviselésére még volt bennem türelem, hogy éppen Hatvany Nyugat-ját akarom folytatni. De mikor Babits itt maradt köréből csapott felém, hogy a Csillag méltatlan a Nyugat-hoz, megkönnyebbülten emelkedtem fel: itt volt, úgy éreztem, a pillanat, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül tehetem le a megbízatást. Vagy az mégsem lehetett titok, hogy a Nyugat-ot mégis a saját ízlésem s lelkiismeretem szerint viszem, s így ez a vád sem lehet alapos? Nos, kaptam alaposat is, lelkületemhez mértet: azt, hogy ügyes parasztként szinte beloptam magam Babits kegyébe, a várható örökségre sandítva. Az útravalóhoz valóban olyan ráadás volt ez, hogy szinte igazán vígan távozhattam volna, ki minél előbb a levegőre. De ez csak legfeljebb afféle utolsó csöpp lehetett. Ha úgy értem, hogy most már igazán mehetek, ezt az egész sugallta, mindennek összessége, amit elmondtam.
Az egésznek az a végső tanulsága, hogy az ország szellemiségének nem kell, amit jónak véltem, nem kell a béke. Az olvasó azt érzi irodalomnak, ha az írók veszekszenek, idegzetét az fűti gyönyörre. S az írók – a kor szükségletének megérzői – teljesítik az olvasó vágyát. Az írók szinte rendre igazolták a felismerést, szolgáltatták a léleknek a felmentést. A jellegzetes és egyben legriasztóbb tünet kétségtelen Nagy István kiugrása volt, ahogy a „szellemi aréna” helyett hirtelen a politikáét választotta, a politika eszközeivel. Munkásíró autodidakta nem volt a dolgozótársak közt, akivel annyit foglalkoztam volna, mint vele. Az ő kefelenyomatait gyomlálta meg legjobban a cenzúra, az elfojtott keserűség is gyűlhetett benne. Különös, hogy épp Németh ellen utólagos magyarázó levelében indokul ő is a cenzúrát említette, valami olyan okoskodással, hogy amit a Csillag-ban a cenzor miatt nem írhatott meg szőrmentén, azt írta meg a munkásság lapjában visszakézre gorombán. Márainak egy félreértés elég volt a kiugrásra: az, hogy tanulmánya nem a héten, hanem három hét múlva jelenik meg. Restellném a további sorolást, az állomásokat, míg odaértünk, hogy végül kevesebb író volt együtt, mint kezdetben. Nem azért lettem szerkesztő, hogy kikönyörgött cikkel töltsek meg egy lapot.
Tudom, sok minden megvalósítható ilyen légkörben is. Az nem, amiért én vállaltam a munkát. A helyhez s időhöz mérten magas cél csak ront a helyzeten, zavart kelt ott is, ahol úgy-ahogy béke volt. Felingerelt vagy természettől ingerlékeny embereknek jobb a kuckó: aki egy kocsmába gyűjti őket, maga feleljen a gyilkosságért. Azért hívjam össze őket, hogy közel essenek egymás ökléhez? Vagy hogy az ellenség egy helyett rögtön valamennyit megkapja?
A Magyar Csillag folytatása valaminek. Ezt a folyamatot nincs jogom megszakítani a távozásommal. Ezt úgy kell tehát intéznem, hogy általa a lap ne szenvedjen kárt: sőt nyerjen vele.
A sajtótörvény intézkedése szerint a Nyugat azért szűnt meg, mert Babits megszűnt élni: a lapengedély névre szólt. Arra szól most a Magyar Csillag-é is, az enyémre. Természetes, hogy ha a szerkesztést leteszem is, mindaddig, amíg a folyamatosság biztosítva nincs, a kiadástól nem veszem vissza nevemet; az is természetes, hogy minden ellenszolgáltatás vagy beleszólás nélkül. Csak azt kérem, hogy a kijelölendő új szerkesztő és kiadó minél előbb írassa át a lapot. Mindent megteszek, hogy ez minél gyorsabban sikerüljön. Más téren is mindenben számíthat erőmre, az együttdolgozásra.
Babits Mihály hallgatólagos akaratát annak idején Török Sophie, Schöpflin Aladár és Gellért Oszkár tudatták velem; a megbízást az ő kezükből vettem. Az övékbe teszem vissza. Őket kérem meg az új szerkesztő kijelölésére.
Ha ők nem tudnának dönteni, döntsön az a négy-öt ember, akik mindvégig híven, önzetlenül és fegyelmezetten állták az egyezséget, a Csillag kis törzsgárdája. Nekik köszönhető a Csillag szellemi és anyagi függetlensége és tisztasága, minden eredményünk. Nekik köszönöm, hogy azt a másfél évet lelkemben mégis nyereségnek mondhatom.
Ha az olvasóban megvan az arányérzék a fontos és méltatlan dolgok iránt (vagyis az ízlés alapja), még ezek után is hökkenve emelheti arrébb a fejét: ilyen időkben ilyen dolgok ott a fontosak? E kis írással való szándékomhoz azonban odatartozik ábrázolni egy darab Zápolya-kort épp a fejek e hökkent emelődése végett.
Kosztolányi írásából élhettük át a nagy drámai jelenetet, melyet Széchenyi szinte színpadszerűen rendezett barátaival, midőn tudtukra adta, hogy abbahagyja a honmentést: reménytelen. A sötét kép és kétségbeesett elhatározás előbb felháborodásra, aztán óriás lelkesedésre ragadta az egybegyűlteket.
Ha kicsiben is, ilyen hatás lebegett előttem, amikor nem restelltem a sok kicsinyességet feltárni, megmutatni azt a már-már reménytelen mélységet, ahova szellemi életünk jutott. Nem vagyok Széchenyi: hallgatóim sem a nagy negyvenes évek férfiai. Csak hazánkra várhatnak oly események, mint száz évvel ezelőtt. Aki ismeri az irodalom feladatát a nemzet életében, az szorongva nézhet a jövő elé. Az irodalom megtisztulását s megerősödését például szántam az ország többi szerve elé. Nem hallgathattam el az eredményt. Amit írtam, figyelmeztetésül írtam.
Február 16.
Tegnap Gellérték telefonja: Szombathelyi hadsegéde általuk üzeni, a vezérkari főnök holnapután egykor látni akar. Megkérdeztetett: társaságban több íróval, vagy csak egyedül engem? Egyedül.
Ma a N. R. H. délutánján Lőrinccel. Ő is kapott meghívást. Együtt haza: mi lehet ez? Nyugtalanság.
Február 18.
Lőrinc volt előbb, fél tizenkettőkor. Tévedésből hívta: Cs. Szabóval tévesztette össze. Csak irodalomról beszélgettek.
Egykor én. A kapuban az igazoltató tiszt civilben a vakok intézetében hivatalnok, ismeri Fl.-t, hírből engem is. Fent Lieszkovszky és egy-két tábornok.
Szombathelyi hosszasan elmondja a Csizma tartalmát, célzatát. Vita az intellektuelek „tétovaságáról”. Anyámról beszél, majd saját anyjáról, milyen értékes bensően tartalmas lények voltak ezek, tárgyi intellektualizmus nélkül is. Szeme megnedvesedik – mialatt kinn állnak a tábornokok és Karkovnál a harc, gondolom. Hogyan lehetne a földkérdés megoldását most rögtön elkezdeni. Némethről beszélek, Cs. Szabóról ő, igen dicsérően.
A katona számára nincs lehetetlen, mert hivatásába beleszámítódik a halál is, a hősi, gondolom. Ez árad róla? Innen a biztonsága?
Március 1.
Fürdés közben megint tervek, egy mű „hangulata”. Dózsa sorsában kész a shakespeare-i dráma: a nemzeti és az osztályközösség érzelme, erkölcse ütközik össze benne. A nemzeti érzés neki nem frázis: a török határon él, a magyarságot egy idegen közösség fenyegeti. (Ezzel szemben méltán lehet nemzet.) Szöknek hozzá – a végekre – a jobbágyok, elmondják sorsukat. Ő is, katonái is együttéreznek velük (belőlük lesz, a szegényekből a legjobb katona), együtt háborognak az urak ellen. Mikor állhat egyikhez vagy másikhoz az ember. Van egy fok, amikor dönteni lehet.
A légkör: paraszti durvaság és humanista idealizmus.
Dózsa katonajellem, szókimondó, közönséges, fékezhetetlen, de bátor és igazságkereső.
Majdnem olyan, mint Coriolanus.
Az első felvonás első jelenete a határon, szökevények, belső helyzet. Dózsa hadnagya az a nemes, aki később ágyúkkal csatlakozik hozzá. 2. jelenet: harc, Dózsa diadalának csúcspontja. Egy régebbi tettéért felviszik Budára. 3. jel.: Buda. Átment az egész országon: ismeri az országot, hadat akar gyűjteni; ezért kér belső rendet. Ezt hallják az urak, kigúnyolják. Veszekvés az urak között: ki lop többet. Hogy Bakócz fővezérré üti, ez szinte mellékes: indulata, egyéni sorsa úgy kiugrik már. Rendet teremt.
Második felvonás: Hogy megijednek s megtörnek az arcok. Mindent megadnának. De ő már átlépte a határt. Nem érzik az erkölcsi ellentétet, csak bőrüket mentenék.
Harmadik: Temesvár, támadna. Még tétovázik. Követel: aki átáll, annak kegyelem. (Ivás a táborban, kétségbeesés?) Harc a színen: elfogják, mert a béke érdekében maga is tétovázik. Kivégzése. Zápolya; hívei hogy beszélnek hozzá.
*
Csak a közelharc bátorságát becsülöm az irodalomban is: a legközvetlenebb környezettel való szembefordulást. Például ádázul lődözni a reakciót, de távolról, de egy egész kis hadsereg közepéből, amely fedezi, védi, táplálja, minden találat után lelkesen megtapsolja és meglehetős zsoldokkal is ellátja, bizalmasan elárulja, hogy mint minden ilyen alakulatot, lenézi saját táborát is, ismeri annak bűneit is. Azokról azonban mukkot sem mer ejteni.
*
Kossuth szembeszállt az egész Habsburg-monarchiával, de meghátrált a Meszlényi nők előtt. Azok voltak közelében.
*
Krisztus kiköpi a langyost. A túlságos forrót és túlságos hideget tehát beveszi. Isteni szájnak csak parázs kell, vagy jég? Csak szélsőség? Ember vagyok, bevallom, én egyiket se bírnám. De nyilván a kettő közül ő is csak az egyiket kedveli. De melyiket? Erről nem szólt.
Erre gondolok; aztán: és az igazság kikutatása, az emberi igazság felmutatása, a földön megismerhető igazság hirdetése? Az mindig középen áll, a szélsőségek között az mindig középen állapodik meg, akár jelképének, a mérlegnek a nyelve.
A közben gondolok erre, hogy életem egyik ritka élményét élvezem vagy tűröm, vagy kínlódom, még magam sem tudom pontosan. A villamos hátsó pitvarának ajtaját támasztom, az úttest felőlit, háttal az utasoknak. Szemem a közeli budai hegyek csúcsait futja, óriáscsizmában. Ha az ihletettség kiröppenés a valóságból, én ilyenkor, munka után, a szellemi kimerültség már-már ittas kábultságában érzem. Ha kerékbe törnének se tudnám megmondani, hogy szellemem hol jár, de jól érezheti magát abban a szabad magasságban, ahol most kedvére, tőlem teljesen függetlenül jár, s ahonnan még csak egy szürrealista sort sem küld le tudósításul, mert szinte izmaimnak is kellemes a test és lélek e szétszaladásának állapota. De hirtelen visszakanyarodik a lélek, egy hangra oly villámsebesen a földön terem, akár a csibére az ölyv. Mögöttem valaki a nevemet mondja. De mielőtt hátrafordulhatnék, megértem, hogy nem szólítanak, hanem csak rólam beszélnek. Jobban mondva a cikkről, melyet Veres Péter „ellen” tettem közzé. Az egyik ismeretlen mondja így.
*
Nem kérek semmit, nem is számítok semmire, sem elismerésre, se méltányosságra, se hírnévre, se most, se halálom után. Épp csak emlékeztetőül jegyzem ide. Egész életemben a dolgozók, a munkások és parasztok ügyét próbáltam segíteni. (Milotay – ha vádolva is – ezt jól látja.) A dolgozók szerveitől, a munkások lapjaitól s a parasztok, illetve a népiek folyóirataitól, a Népszavá-tól a Magyar Út-ig vagy Élet-ig ezért mást mint vádat, leszólást s rágalmat alig kaptam. Hozzá kell tennem: így volt ez szép. Nehéz volt viselnem, de csak olyanformán, ahogy a páncél is nehéz. Néha elhűltem, ki állt közém és a nép, igazán: az én népem közé, ki veretett volna agyon azokkal, akikért verekedtem. Aztán bólintottam. Ma úgy érzem, minden bólintás egy lépcsőfok volt fölfelé, a bölcsesség hűvös magaslatai felé, nagyapáim, a megkínzott s megalázott szegények világa felé, ahová hajdan oly áhítattal emeltem fel arcom.
*
Így volt ez jó. Persze csak a magam használatára.
március 21.
Ez az újságíró panaszkodik (mint minden társa), hogy amit ír, „tiszavirág-életű”, azt másnapra „elfújja az idő”, nyoma sem marad. Ez a szerencséje.
*
Milotay banktisztviselőnek is kitűnőnek tesz meg. Itt az ideje, hogy végre bevalljam: ma sem tudom az egyszeregyet. A sajtóosztályon dolgozom. (De sajtószakértővé, az idők folyamán magam is érzem, milyen félelmesen kitűnővé kellett alakulnom.)
Április 1.
„Tudod, honnan származik a máriás, a kártyajáték?” – kérdezte egyik barátom, nyelvünk és irodalmunk egyik legkitűnőbb művelője. Nem tudtam. „A mariage-ból; – tudtam meg tehát –, a király elveszi a dámát.” Ő meg az új Sauvageot-ból tudta meg.
Ez a példa csak azt akarja mondani, hogy minden új szótár újra és újra a nagy hiányra emlékeztet, a magyar nyelv oly fájdalmasan nélkülözött nagy szótárát sürgeti. S minden új szótár szinte ez elé készíti az utat.
Ez a szótár példamutatóan készíti ezt: a maga nemében kifogástalan. Első kiadása esztendők óta lapul az íróasztalom sarkán: legfeljebb a tájszavak és a csibészszavak ejtették eredménytelenül vissza a kezemből, azok, amelyeket aztán a kis Larousse-ban is hasztalan kerestem. A mű láthatóan e világhírű kis Larousse alapján készült. A francia nyelvnek ezt a nagy gyűjteményét – amelynek a magyar mását oly régóta sürgetjük – évente új kiadásban bocsájtják közre, fölvéve bele az esztendők új szavait és kifejezéseit is. Időszerű volt, hogy ez a magyar szöveggel bővített Larousse, a három nagy szakértő: Sauvageot, Balassa és Benedek szép munkája is megújuljon. Gyönyörködve s irigykedve forgatom.
A munka megjelenését ezúttal is a francia kormány támogatása segítette elő vagy tette lehetővé. Bámulva s tisztelettel kell néznünk, hogy megpróbáltatása éveiben is mi mindenre van gondja és ereje ennek a nemzetnek. Minket ajándékoz meg, s közben magát erősíti. A saját szótárunk készülődésének útján ezt is példamutatónak kell vennünk. Egy jó szótár amennyire kiadói, annyira nemzeti ügy is.
Április 2.
Jobbról-balról majdnem egyforma buzgósággal kanyarul elém a gáncs, csak győzzem lábam emelgetni egy életen át. Azzal vigasztalom magam – azzal a gusztustalan kilátással –, hogy halálom után tán épp ily buzgalommal nyúlkálnak majd a hullám után, s hogy tán már most is, e sűrű buktathatnékkal tulajdonképpen a hullát sürgetik: már most szükségük volna rá. Szinte bocsánatukat s engedelmüket szeretném kérni, hogy a hullát egyelőre még én használhassam.
*
A támadás közelről nézve természetesen bánt – ilyesminek senki sem örül –, de kellő távlatból szinte még erősít, s bizonyságot ad, hogy jó úton haladok. Mert vajon nem ez volt a sorsa minden valamirevaló embernek? – ezzel az iskolai naivsággal is beéri a lélek.
*
Megtisztelő Milotay megemlékezése. Őszintén sajnálom, hogy nem adhatok neki több adatot jellemem természetéről, hogy válaszom – a szokásos rajtunk kívül álló okok miatt – nem juthat tudomására.
*
Ez a támadás, ha igaztalan is, nem gusztustalan. Néha-néha a gyomorszájra vág, de legalább szemben támad. Nem ilyenekhez vagyok szokva s már-már hozzáedződve. Szinte meg kell köszönnöm, hogy ez legalább álláspontomat elismeri, a helyet, ahol valóságosan állok. Vagyis azt, hogy a nép igazságáért – – –
*
Ismét a szokásos parafrázis az „európai látókörű népfiről”, arról a „páratlan nyugati műveltségről, melyet a béresházból kiindulva” íme megszereztem. Nekik már ez is elég, sőt sok? Azaz: ilyen műveletlenek?
Nem szólva a sértésről, a lelki műveletlenek hagyományos gőgjéről. A lényegből én feleannyit sem tudok, mint amennyit apám, anyám, nagyapám, azok a juhászok, pusztai bognárok és fejkendős asszonyaik tudtak. Mit mond ez a gőg, ha egyszer azokkal találkozik szemtől szembe?
*
Ritka gusztustalan látvány, ahogy polgárságunk szorultságában poharát a munkásság felé nyújtva nagylelkűen hajlandó végre pertut inni a nép bőrére.
*
Sv. mindenképpen arra az irodalmi zajra „terelné figyelmemet”, amely most berkeinkből hangzik. Nehezen tudom megértetni, hogy nem érdekel, s ráadásul rajta is vagyok, hogy ne érdekeljen: van érdeklődés – például egy vonatütközés vagy egy döglött kutya megszemlélése – amely után belső pironkodással kullog tova az ember.
Irodalmi ügy? Valóban az egész berek hangzik, de a lármaütők közt mindössze két költő ha akad, a többi a falka. Az irodalom hallgat, enyhe szégyenkezéssel. Épp azért, mert a berek csak zajtól hangos, és nem harctól.
Május
Hallgatom, hogy a rádiózaj, amely munkámban megzavar, honnan jön: Flóra szüleinek lakásából-e vagy a házmesteréktől, hogy ahhoz szabjam ingerültségemet. A gyengének több jár.
*
Lárma az ablak alatt is: a házmesterné hangja, a gyerekéé, a szolgálóé. Idegesen lépek az ablakhoz, hogy leintsem mégis őket. Ja, az más! Mariska áll közöttük, az produkálja magát.
*
Csúnya, gonosz arcú kis koldusasszony, de másállapotban van. Előbb csak szégyen kerülget, aztán undor, mintha én folytattam volna vele az emberiséget.
Május 8.
Hol ültek a fecskék, mikor még nem volt sürgönydrót?
– Végre! – mondták az első póznák felállítása után.
*
A parasztszövetség ülése, a Földmunkás-szakosztály megalakulása. Kint a Kecskeméti utca májusi eleganciája. Előttem – hátul ülök le – a paraszti fekete kabátok zöldes színe és sokféle változatban az a másik szín, amit csak a napszítta parasztruhák mutatnak.
Nagy figyelem. Előttem egy jókora tarkó mozog. A nagy fehér bajusz úgy villog elő, mint egy pár szép ökörszarv. Amott is egy ilyen hátulról elő-előtűnő magyarökör-szarv.
A fekete-vörös tarkók, a nagy barázdákkal.
Széket hoztak, leültettek. Majdnem természetesnek vettem, hogy úgy bánjanak velem, mint a nép egy vénjével. Személy szerint nem ismertek.
Megköszönöm Nánásinak, hogy a Szabad Szó-ban megvédett. Az ő szemében kezd könny csillogni tőle.
Egyetlen nő van. Hozzám jön. Szép, kerek arcú.
– Hova való? – kérdem.
– Parasztszármazású vagyok – mondja.
Első éves bölcsész. Valami csendes otthoniasság melegszik a szívem körül, amint látom, hogy a parasztlegények körülveszik, és udvarolnak neki.
*
Magyarország történelmében volt egy pillanat, amikor az ország vezetését, a „hatalmat” majdnem az írók vették kezükbe, élükön – itt is betartva a műfajok értékskáláját – egy lírikussal. Kormányalakítással is foglalkoztak, a legkomolyabban. Milyen kormányt alakítottak volna, hogy vitték volna az ügyeket? Mindenre fölkészültek, mindenre volt tervük esztendők óta. A történetbölcselők mosolyogva s egy kicsit gúnyolódva találgatták, milyen országot teremtettek volna, ha akkor abban a pillanatban sikerül. A nemzet a legnagyobb kegyelettel emlékezik arra a pillanatra, történelme legmagasabb csúcsának vallja. Petőfiéké volt az a pillanat.
Május 12.
A szivárvány csak öt percig tündökölt, de aztán egy napra üressé tette az eget.
Úgy hiányzott, mintha a teremtés óta ott tündökölt volna, s most múlt volna először el.
*
Minden író sárkánnyal küzd, egy elrabolt szűzért: az igazmondásért.
*
Baj is, de büszkeségünk is lehet, hogy a magyarnak a iustitia-ra és a veritas-ra csak egy szava van: az igazság. Eleink ilyen ártatlanul jóhiszeműek voltak? Vagy ilyen sommásan, szűkszavúan tömörek?
A latin iustitia a iusból származik. A magyar igazság – a tolnai nyelv szerint – az igényesből? (Közben felkeltem, s megkönnyebbüléssel ellenőriztem, hogy az iga szláv eredet.)
*
Ne írj le egy hazug a betűt se. Csak így remélhetsz valamit.
*
Legbonyolultabb dolog, igazat mondani.
Ami csak egy embernek igazság, az a művészetben nem igazság. Itt kezdődik a baj.
*
A Centrál kávéházban is rám nehezedik, hogy Pestet nem magyar falvak övezik. Írás közben hirtelen egy szó nem jő a tollamra. A gyűrű nem engedte át. Így harcol velem III. Károly, így bosszant Mária Teréz.
*
Egy véka csillogásért odaadok egy deka súlyt. Az az arany.
*
A szellemeskedést épp a szellem fojtsa meg?
*
Azt hiszem, merő hálából írok. Hogy annyit kaptam mint olvasó.
*
A ló elgazdálkodik a szénájával, amíg csak tart; a tehén belefekszik, belerondít: naponta háromszor mindig csak annyit lehet adni neki, amennyit épp megeszik.
A szabadság jászla előtt is lovak vannak és tehenek.
*
A stílussal egy bajom volt: az igazmondás. Tele voltam restelkedéssel.
*
A valóságot kell írnom. De már írás közben szeretném kijavítani.
*
Egy tisztességes demokrata a saját halálán sem akadhat fenn. Egy szavazat a milliók közül.
Május 15.
Németh László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, a magyar irodalom tanszékére. Erre érdemtelennek találták. Az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el. Választás elé sem bocsátották.
A kudarc csúfos. Debrecenre persze, s mindarra, amit Debrecen a magyar életben jelentett, s készült ismét jelenteni. Németh László személy szerint megerősödve, mintegy igazolva kerül ki a különös küzdelemből.
Az egészséges nép szabadon kifejleszti, termőre neveli mindazt a gondolatot és szellemi irányzatot, amelyből összetevődik az a tapinthatatlan valóság, amit egy nemzet lelkületének nevezünk. Ha élő fa a nemzet, minden ágának utat ad a magasba.
A magyarság túlságosan is összetett nép és szellem. Örüljünk neki; az ember épp magyar mivoltában legelteti örömmel szemét a tarkaságon. Minden irányzat megkapja a maga terét. Csak egy irányzat helykérését fogadja mindig türelmetlen visszautasítás, sőt gúny, sőt káröröm. Azét, amely a sokféle faj és törzs, népcsoport és felekezet között sajátosan épp a törzsmagyarság mivoltával és sorsával, a névadó fajta múltjával és jövőjével kíván foglalkozni. Ha némi tréfás ízzel is, de azt kell mondanom, hogy Magyarországon épp a magyarok még rejlő tulajdonságairól, „mélységeiről” eshet legkevésbé szó és találgatás.
Ezt a néha leplezett, néha öntudatlan kárörvendést és türelmetlenséget maguk ellen természetesen csak azok érezhetik, akik e magyarságnak ebből az immár elég vékony rétegéből származnak. Illem dolga is (a vendéget kötelező illemé), hogy ez érzékenység jogosságához csak azok szóljanak hozzá, akik ebből a rétegből erednek. Akiket semmiképp nem érhet a vád, hogy egy másik réteg érdekét viszik, öntudatlanul bár.
Mit akar ez a szellem? Alkalma sem igen volt megmondani. Épp csak vádjait és sértődöttségét mondhatta el.
Tárgyilagosan néztem ezt a szellemiséget és úgy kívántam szívből, hogy tanyát leljen: tárhassa fel végre otthonosan kincseit és sebeit. Lehetett volna-e erre jobb hely Debrecennél? Szeged Klebelsberg hagyományait őrzi, Pécs egy új katolikus humanizmust alakítgat. Debrecennek öröksége is ez a magyar vizsgálódás, óvatosság és ellenzékiség. Karácsony Sándornak nem osztom minden eszméjét, de örültem az erjedésnek, melyet gondolatai az ifjúságban előidéztek. Németh Lászlótól van, ami elválaszt, de előre örültem, hogy nevelő szelleme teret kap, ha kísérletit is. A „mélymagyarság” félremagyarázóit maga Németh figurázta ki épp itt a Magyar Csillag-ban. Legyen Debrecen a jó értelemben vett magyarság védvára, laboratóriuma vagy szellemi nemzeti parkja. Ennyit tán mégis megérdemelnek a bennszülöttek.
Nem. A debreceni egyetemnek nem kell Németh László gondolatvilága. Mert az kétségtelen, hogy nem Németh képességei ellen esett kifogás; az bizonyos, hogy nem tehetség és elhivatottság dolgában marad el a többi négy pályázó mögött. Szellem nem kellett.
Az ügyhöz – az irodalomtanítás ügyéhez – van némi köze az irodalomnak is. Babitsban két tűz égett: a költészet és a nevelés. Képzeljük el, hol volnánk ma, ha a magyar irodalom tanárait húsz éven át ő neveli. Császár Elemér nevelte. Németh Lászlóban sokszor az írót is a nevelő hevíti. Nem fog nevelni, ő sem, legalább az egyetemen nem.
Mint annyiszor, az egyetemnek, Debrecennek, a magyarságnak egy mentsége lehet: nem tudta, mit dobott el. Ijedten gondolok arra, hogy értesülését a visszautasított jelöltről vajon nem egy sereg újság-irodalmártól kapta-e. Egyre ijesztőbben terjed a ragály: embereket nem műveik, hanem hírük után ítélni meg. S egyre ijesztőbb a hírköltés iparának elfajulása.
Május 16.
Jammes, Gide, Renard az év nagy részét falujukban töltötték, az utóbbi kettőt bíróvá is megválasztották. Még Brieux-t is megválasztották, de nem fogadta el. Azért, hogy annál szabadabban foglalkozhassék a faluval: bevezeti a cséplőgépet, segíti a tanítót. A francia irodalom ilyenformán volt „falukutató”, már a század elején. Meglátszik rajta: egyszerre emelkedett és valóságos.
És az unanimisták: Duhamel, Romains, Chennevière egy életen át az Abbaye szép vállalkozásának szellemi tőkéjéből éltek.
Igaz: a falvak lakhatók. S még egy igaz: az írók függetlenek anyagilag is.
Május 17.
A hatalmas gépkocsi megáll a Csejtei utca sarkán. Hátul korombeli úr ül benne, mint egy teremben, a kapaszkodót fogja. A vezető kiszáll.
– Melyik a Szeréna út? – szól fel a kerten át az erkélyre. Dézsiné, M., F., én versenyezve magyarázzuk: a második lefelé.
– Ez itt?
– Nem, a második.
Nehezen érti meg, F. harmadszor is elmagyarázza, kiáltva, mert fú a szél. Az úr a hátsó ülésben közömbösen vizsgálgat bennünket, meg se moccantja a fejét.
A vezető se mond köszönetet. Beszáll.
S befordul azonnal az első sarkon, a Szemlőhegy utcába.
Mennek az anyjuk kínjába.
*
S ma, ugyancsak Práger (volt iskolatársam) lelkendezése Magyarországért, a magyarokért. Most jött meg egy norvég internálótáborból.
*
Milyen lebilincselő ez a rossz regény. A kajánságot hizlalja, eteti bennem, a fölényt, a szadizmust (mert persze a fejek ebben is repülnek), a disznót (a hősöknek úton-útfélen „csak önfeledt zihálásuk hallatszott”). Szinte erőszakkal kell kivezetnem magam belőle a XV. fejezet után, mint valami bordélyházi késelésből.
Május 22.
„Ez politika, ehhez te nem értesz”, mondja a politikus jóakaratú lenézéssel és utánozhatatlan önteltséggel, nekem, az írónak. Arra olyan büszke, hogy ő képes és hajlandó minden aljasságra.
*
Freud meglátása korszakalkotó. Az emberiség egyik legsivárabb korát alkotta meg. Mint minden, ez is elmúlik, elévül, újabb magyarázatnak, egy újabb korszakalkotónak adja át a helyet, ez bizonyos. Ez vigasztal most a csapdában, amiben hódolásra kényszerült elmém tart. Mert ez volna a lélek mélysége, ezek a csecsemőkorra való rejtelmes emlékezgetések? Ez még nagyon is tepsimélység.
Május 27.
A dráma a legzártabb műfaj, a legszigorúbb. Egy felesleges szót nem tűr, már az megbontaná. S a kerek, tömör, fényesre csiszolt mű egy év múlva töttyedt körte lesz, magától szétfolyik. Legtöbbjének egy év sem kell. Minél jobban él, annál kevesebb ideig élhet, ez már szinte törvényszerű. Az idő olyasformán van benne, mint a gyümölcsben a kukac.
A költőt nem hagyják el a versei, a regényírót se a regényei. Móricz mögött az a hatvan-hetven kötet, amit írt, kitartó hű különítményként masíroz tűzön-vízen át, az öröklétig. Hány maradt volna meg, ha – mint szerette volna – színdarabnak írja őket?
*
Görgey: Életem és működésem Magyarországon
A haditerv:
A gyalogság egy része Szilas Balháson bekerítésre készül.
„Gyalogságunk többi része a dégh–ozorai út nyergébe (à cheval) a két helység közti erdőn nyomulván és annak déli részét elfoglalván tartalékban veszteg marad, és csak akkor ront az erdőből egész hosszában és foglalja oldalt és hátba az ellenséget, ha ez – bekerítő csapatunk támadásainak dacára – kísérletet tenne a Siónak még járható távolabbi hídja felé kitörni.”
„1848. okt. 7-én már kora délelőtt megérkeztem kitűzött helyemre, a megkerült erdőtől délre s az egy nagy négyszögben táborozó horvát hadtesttől északkeletre, ágyúlövésnyi távolságra tőle. A tőlem balra eső magaslatokat egészen le a Sióig már a múlt est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának (Csapó Vilmosnak – Illyés Gyula jegyzete. – A szerk.) kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében.
Egy huszárőrjárónak jelentésére, mely szerint Perczel ezredes gyalogságunk zömével az erdőn belül, ennek déli széléhez (az ellenségtől északra) már elérkezett, megadtam a jelt a támadásra. De mielőtt a mi újonc tüzéreink az első lövést elsüthették volna: az alanti négyszögből egy horvát hadi követ vált ki fehér lobogóval – s ezzel fölöslegessé vált minden támadás.
Az ezután következett alkudozásoknál nem voltam jelen. Csak miután ezek be voltak fejezve, hívta meg Perczel a maga alparancsnokait a horvát négyszög közelébe összejövetelre. Egyúttal az ellenséges tábornokokat és tiszteket is maga elébe rendelte.
Én csak akkor értem a kitűzött gyűlőhelyre, amikor Perczel az utóbbiak sorsa felett már határozott.”
Leszerelik őket, a magyar csapat körüljárja a horvát négyszöget. Elszedik a puskákat.
Május 28.
Sose fogom elfeledni mély fölháborodásomat (még Rácegresen), hogy megjelenésemre az ürgék, nyulak, fürjek, fácánok oly eszeveszetten menekülni kezdtek, mint valami apagyilkos láttára. Meg az őzek is, a galambok is!
*
D. bárónő méltatlankodva: „Nem abban élt? XIV. Lajosnak szerintem a 14. században kellett volna élni.”
*
Ozora a Tükörcsösről. Letisztázott, jól áttekinthető, jól megfogalmazott dombok és völgyek, szépen megírt táj egész hosszában a fűzlombok közül ki-kicsillanó Sió alapeszméjével.
Június 1.
Szeressük ellenségeinket. Addig már elmentem, hogy közülük a becsületeseket: igen. De a becsteleneket is szeressük, azokat is, akik aljasságból támadnak ellenünk? Az Írás nem teszi meg ezt a különválasztást, de nem is egyesíti a kettőt.
*
Ha a becstelen ellenséget is szeretem (ez a könnyebb, mert hisz nagyobb a mentsége), az igazságért való harcot árulom el.
*
G. a mai irodalomról. Most derült ki, hogy nem haszonleső, nem arrivista, nem is irigy: amit jelleme hibájául rónak fel neki, valójában értelmének hibája. Babitsot nem gonoszságból gyalázza: saját nehézfejűsége bőszíti fel, épp csak rossz irányban. A bika a pirostól, ő a magasrendűtől toporzékol.
Június 3.
Cs. Szabóval Márainál a Szigeten, ebéd a Palatinusban. Kívül a társaság: az 1920-as infláció hiénáinak pontos másai, gyanús balkániak, kémszerű selyemfiúk, a „túlírt” külsejű bankárok. Márai szerint a társalgás: adok svájci frankot, telefonáltattam a méltóságosnak, tartom a román olajat. […]
Kijövet Márai letesz a ruhatár polcára egy pengőt. Utána Cs. Szabó is kitesz egy pengőt. Én szégyenlősen süllyesztem vissza a kikészített húsz – majd a pengők láttán még hússzal megtoldott aprót –, s én is egy pengőt teszek ki. „Ennyit tán egyszerre nem tud felváltani” mondja Márai. Én visszaveszem a pengőt, sőt meg is mondom: azt hittem, ilyen előkelő helyen ennyi jár. Cs. Szabó otthagyja: rendben van, mondja, értve, hogy az én részem is. De amikor oda akarok adni ötven fillért, semmiképp sem fogadja el.
Június 4.
F…, férfiasan, Flórán át döfne belém. Nem tudja, hogy a páncél előttem épp ő, hogy kettőnk közül ő az erősebb.
Hogy már férfias jelleménél maradjunk: őt döfhetné le rajtam át. Hozzá, F…hoz azonban még én, az esendő is Toldi vagyok.
Június 19.
Szilasbalhás, a gazdag református, határos Ozorával, a szegénnyel, a színkatolikussal. Ez a puszta – Tóti – már hozzá is tartozik, noha Ozorától épp csak a Sió választja el. Az a megyehatár. Veszprémnek ez a csücske úgy nyúl be a Balaton fölül Tolna és Fejér közé, mint egy marok.
Szilast mi csak Szilasnak hívtuk, senki sem gondolt itt a balháival.
De már a kocsin hallani, az állomásról, Simontornyáról jövet, hogy megvan a belügyminiszteri engedély: a szilasiak megváltoztatták a falu nevét. Ezentúl Mezőszilasnak hívják.
– Minek?
– Mezőtetvesnek! – csattan el a jó paraszti kajánság.
Nincs menekvés.
*
Ahogy egy ország népessége, nagyjából úgy szaporodik évről évre a tudásom, az értesültségem. Évről évre egy pillanatban mindig megtartok egy titkos népszavazást. A világ legnagyobb költője a negyvenedik turnusban is Petőfi.
Hogy egyet-mást megtudok Európáról, az engem épp magyarságomban erősít, épp ez a népszavazás mutatja: a francia, olasz, latin, angol elemek is a magyarra szavaznak. Adyra, Babitsra, Kosztolányira az tesz büszkévé, hogy a Baudelaire, Keats, Gide mérlegén mérhettem őket, ezen állták a próbát.
*
Dózsa
Egy katona átmegy a színen, sietve. A másik követi. Szintén sietve.
1. Katona: Hova, hova, no várj csak egy kicsit.
2. Katona: Mit várjak? Mit akarsz megint? Eressz.
1. Katona: Csak a zsebed, barátocskám, meg itt a tarisznyád, nézzük csak. Ez mi itt?
2. Katona: Kenyér. Te! Eredj. Mert megjárhatod. (Kardot ránt.)
Június 21.
G. beszélte el: vasárnap a balatonfüredi hajóra néhány zsidó munkaszolgálatos is várakozott, jó ruhában, jó színben, valamelyik közeli munkatelepről indultak egy kis hajókirándulásra. A füredi vendégek közül kiválik két elegáns hölgy, s szemében könnyel apróra összehajtogat két tízpengőst, majd meg-megbicsakló hangon: „Igyanak egy kis sört, szegény fiúk” az egyik markába akarja erőszakolni.
Azok köszönték, nincsenek rászorulva, „jól vannak szituálva”.
Június 22.
Szerkesztési találkozás a Parlament kávéházban. Az asztalnál Gellért, Örley, Keresztury, én. Odalép hozzám egy újságíró: „Interjút akarok csinálni, hogy áll szerkesztő úr darabja, a Film Színház-nak.” S nyújtja bemutatkozásra a kezét.
Életemben először alázok meg valakit.
– Vegye ki a szájából a cigarettát, ha valakivel először beszél.
S most egész nap gyötör az önvád.
*
A legrosszabb mondat, amit magyar író leírt: „Ha pedig költőről esik szó, nem is képezheti fiataljaink és kevésbé fiataljaink egyesei előtt vita tárgyát egyéb, mint hogy melyik volt nagyobb: Babits-e vagy Kosztolányi.” Aztán alább épp oly henye ítélet alapján az az állítás, hogy Kosztolányi mint prózaíró Szabó Dezső mellett számításba se jöhet.
Mindkettőt Fodor József írta a F. M. március 22-i számában. Helyeslem, ha az író beleszól a politikusok dolgába. De íme a veszély: egyszer csak átveszi stílusukat, s irodalmi dologban is azzal él.
Június 24.
A magyar fordításirodalomnak van egy kis bicegése. Az az enyhe plágium, vagy ha a szó így is erős, a felfedezés bátorságának az a hiánya, hogy fordítóink nagy része már jól lefordított verseket fordít le újra. Vagy már megnyitott útra veti magát. Nem beszélek a költői versenyekről – amilyen az Über allen Gipfeln volt –, vagy ahogy a nemzedékek nagyjai sorra kipróbálják erejüket egy-egy mestermű megemelésével. Az új s új Chanson d’Automne-okon vásik el a fogam, a századik L’ homme et la mer-eken. Érzem, hogy fordítómat egy fordított szöveg kapta meg, s nem az eredeti. Elődjére – akinek hálával tartoznék – rá akar pirítani, akitől kapott valamit, azon akar túltenni – ezt érzem enyhe plágiumnak.
*
Bár néha a fordítás hasonlít a népdal fejlődéséhez: minden új „alkotó” csiszol valamit az eredeti művön. Babits átvette Szász Károly eredményeit – igen helyesen; bátorságról tett ezzel tanúságot.
Áprily nem vette át Vörösmartytól a szállóigét sem: Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni. Nem volt bátor. Ez a mondat megváltoztathatatlan. Irodalmunk minden zsenije együtt sem tudná jobban lefordítani a gondolatot, hogy a sors játékai vagyunk ennél a megfogalmazásnál: Szegény ember szándékát boldog isten bírja.
*
Nincs a jókedvnek és a boldogságnak olyan foka, amelyen át a lélekbe bele-bele ne nyilallnék, hogy mit ér az az egész, ha mégis csak a sír vár reánk. Ezért vág a legmesszebbre és a leglényegesebbre, ezért a legnagyobb biztatás és a legmerészebb önbizalom a magyar vígságszava: Sose halunk meg!
*
Ha támadnak. Hallgass a támadóra akkor is, ha vissza akarsz ütni; engedd lelkedbe a nyíl hegyét. Lelkednek még semmi sem ártott meg, ami belekerült – oly kevés kerülhet belé! S ha valami a léleknek ártott is, a műnek az is hasznára volt. Ne felelj a támadásra csak közvetve. Minden ütésre te a művedhez tégy hozzá valamit, alkoss. Ha támadód aljas indulatú, ennél méltóbb bosszút nem vehetsz rajta. Ha nemes indulatú, ennél szebb jutalmat nem remélhet szolgálatáért.
*
Azt mondanám: az igazmondás kedvéért változtassuk meg akár a valóságot is: az igazság több mint a látszat, több mint amit a valóság a szemnek és a fülnek nyújt. Az igazságot meg kell alkotni, mint egy festményt, mint egy verset.
Németh önéletrajza, a Magam helyett. Mennyi erőfeszítés, önfeláldozás, kegyetlenség – s bizonyára mennyi szenvedés vagy rossz önelégülés –, hogy megmondja az igazat. A pompás leírások közben azon kapom rajta magam, hogy pletykaszomjamat elégítgetem. Előbb elpirulok, aztán ellankadok.
Van a könyvben egy elragadó villanás: a nagybányai bál. A kamasz diák holmi görög gyerekistenként forgatja-futtatja a bakhánsnőkké lendült vidéki bakfisokat. Mily szép kép anyaga ez, mit kaphattunk volna, ha Németh művész-módra időz el előtte. Fejlődésének adattárába csapja. Csak én, a Németh-szakértő tudom kifejteni abból a burokból, amelyet minden olvasó kérkedésnek érez.
*
Rousseau vallomása és Széchenyi naplója közt megtalálni – pillanatonként – a helyes utat.
*
A szakma tisztessége úgy kívánja, hogy mihelyt egy író észreveszi, hogy „stílusa” van, rögvest tegye le. Mihelyt „tud”, csal. Mihelyt „biztosra megy”, elveszett.
*
Az író folyton üldözze magát, versenyezzen a képességével, fusson túl a saját eredményein. Különben rejtelmesen megzápul benne valami.
Az irodalmat abba lehet hagyni – ez igen előkelő –, de lassítani nem lehet. Nyugalomba vonult író – a legszebb dolog, a legmagasztosabb, amit el tudok képzelni (az agg Spitteler volt ilyen). A pihengető író tragikus. Az egy helyben topogás szánalmas.
*
|
*
A múlt század egy maradi kritikusi félreértés folytán minden magyar írótól eposzt várt. Ilyenformán vár ma mindenkitől regényt.
Pünkösd, Ozora
Kocsiút a sötétben, a házcsoportok, puszták után a kőrisbogárszag.
A ház a tóti hegytetőn. Kert. A templom. Panni imádkozás közben meg sem ismer. Klári, Panni áldozik. A háttérben gyónás.
Béla a várról. Öt éve a herceg tízezer forintért eladta volna. „Ez a faanyag maga megér hatvanezret.” A várfal az udvaron, nincs kiásva.
Nem a pesti jólét fenyeget azzal, hogy „eláruljam” a lenti népet, hanem az itteni, a családé.
Panni szobájában. Káplán, tanító.
Ebéd.
Kosciszkyéknél a májfa-kitáncolás. A summás cigányok. A felkérések. Az urak is táncolnak. A szép zsidólány. Az arcok. Évike, Jancsi.
A 48-as emlékmű.
Szöllőhegy, Hamaréké, Flórával a Tükörcsös tetején. Réb, Feri, Kosciszky, Hamar, Hamar testvére (örmények).
Június 26.
|
De mennyivel jobb a példakép, amit – állítólag – Herédia írt:
|
*
Van jellemtelen író. De akit az íróság végül nem tesz mégis jellemessé, abban sosem volt tehetség a nagyságra. Arra, amiért érdemes írónak lenni.
*
Jambus-mérgezésem van.
*
A magyar ritmus titkát – magamról tudom – olyan mértékben veszti el az ember, amilyen mértékben megismerkedik a verstannal.
Akár a színpadon, újító itt is csak az lehet, aki nem ért hozzá. A műfogások igazánból a művészt fogják.
*
A kezdő tehetség lehet még tán becstelen. A becsület fejlesztése éppúgy hozzá tartozik a művészi úthoz, akár a stílus fejlesztése. Völgy igen, de csúcs nincs nélküle.
*
A japánok és kínaiak – örök pöszeséget vállalva – lusták kimondani az r-t, igazuk van. Minek is? Meg lehet nélküle az ember, a franciák a bizonyítékok rá, akik néhány évezredes használat után egyszerre abbahagyták, vagy két-háromszáz év óta épp csak jelzik, hogy hol mondhatnának r-t, ha volna rá kedvük.
A felnőttnyelv terrornyelv, mindenütt. Jellemző a népekre, hogy melyik mennyit tud megőrizni a gyermekkori kényelmességből.
Július 1.
Az új magyar irodalom már formálódik, alakul. Legfőbb célja: helytállni a viharban is.
Meglepő módszerek segítségével alakul. Ellentéteit s eszméit a kés és bikacsök helyett logikával, pontos okfejtéssel tisztázza.
Ez az irodalom független lesz. Ez ma azt jelenti, hogy a magyarságért s az emberségért fog helytállni.
És szociális is lesz, emberi. A munkásság mély s bátor mondandóit máris olyan keselyűszívósságú tehetségek képviselik – ismerem kéziratos műveiket, ezért merek ily határozottan beszélni –, mint Nagy István és Asztalos István. Örülök, hogy épp a munkások figyelmét hívhatom fel rájuk. Az előbbinek épp most kezdjük közölni megrázó visszaemlékezéseit az erdélyi munkásüldözések korából.
De helye lesz ebben az irodalomban az ország minden egészséges szerve vágyának és akaratának is. Így a helyes, ez az útja a teljes függetlenségnek, a teljes emberiességnek. Ez az útja a szép s igaz harcnak is. Milyen közösség az, amely merő széthúzás miatt képtelen harcosait egy táborba nyomni, s harcosait nem a legjobbjaiból szedi össze? Nem azokból, akik értenek a harchoz?
A jól működő irodalom a legtökéletesebb parlament.
*
Az egésznek az oka olyasmi volt, amit itt szótár hiányának neveznék. Valami különös idegbomlás következtében azok sem értették egymás szavát, akik láthatóan egyet akartak. Németh László a „fantomok harcá”-nak nevezte ezt.
Mi lehetett itt a megoldás? Magától értetődően a nyugodt hang, a helyes fogalomhasználat, a helyes értékelés visszahozása. Egyáltalában nem vagyok szervezőképesség, de erre próbáltam, erre szándékozom még ma is megszervezni az irodalmat. Majdnem úgy, ahogy egy őserdőben az ember egy miniatűr államot szervez meg. Az eredmény meglepő.
Az ellentétek nagy része magától eloszlott. Az ellenségek legtöbbször valóban fantomok voltak. Viszont lassanként előbukkant a valódi ellenség: az igazi, a tőrőlmetszett butaság, a hamisítatlan rosszindulat és a félreérthetetlen elvakultság.
Ismétlem: például mondtam mindezt. Legvégzetesebb magyar hibánk, hogy nem ismerjük egymást, ítéleteinket túlságos gyorsan formáljuk meg, az indulat s nem az értelem vezet bennünket. Mindenfajta szervezés első pontja tehát egy közös szótár, egy közös, új erkölcsi kódex megteremtése, és az embereknek annak alapján való megkérdezése. Ennek tisztázását minden csoport, a társadalom minden szerve, minden egyén azonnal elkezdheti. Csak türelem, a nagyobb cél felismerése kell hozzá, s némi alázat, akár a gáncs, a rágalom elviselésére is. Itt vagyunk bezsúfolva ebbe az országba, sorsunk együtt dől el, s úgy lesz csak jó, ha mi döntjük el.
Erre kell egy nemes parlamentet szerveznünk. Kevesen vagyunk. Aki kifelé tekintget, onnan vár valamit, az elárulja a játék szabályait.
Hogy milyen összefogásra van szükség kultúránk független fejlődésének biztosítására? Máris megmondtam. A legszélesebb körű összefogásra az érték és a jóhiszeműség vizsgájának alapján. A mi népünk sorsa is attól függ, amitől az egész emberiségé: hogyan sikerül a tömeg és a szellem kívánságait egyesíteni. Én hiszem, hogy sikerül; másképp nem volnék – ha csak szabad óráimban is – író. De – ahogy a parasztok mondják – nekünk kell „sikerítenünk”.
*
Ha egy filozófus megjósol egy társadalmi katasztrófát, az még nem jelenti azt, hogy nem lehet elhárítani. Mert mi másért jósolna? Bizonyos vagyok benne, hogy a háború után az alsó, sőt épp a legalsó társadalmi rétegek életnívója befolyása igen megnövekedik. Ez lesz a tömegeknek az a nevezetes „lázadása”, amelytől Ortega jóslata után már kötelező szalonbéli beszédtéma rettegni; de amelytől, legyen szabad megmondanom, én egy cseppet sem rettegek.
A tömegek anyagi előretörésével megszerveződik – mintegy jó ellensúlyul – a szellem új előretörése is. Így a tömegek, a nép önkormányzási formája – igen sűrítetten beszélek – természetesen csak a népuralom, vagy helyesebb szóval a népönkormányzat lehet. A szervezett szabadság, vagyis az értelem rendje.
*
Ha Mariska édesatyja hódolna az újabb kori lélektani s eredettani elméleteknek, hosszú következtetéseket vonna le Mariskának abból a buzgalmából, ahogy az anyaföld minden valamirevaló nyílásába, minden annak mondható gödörbe – főleg a frissen ásottba, a még eleven, szinte testillatúba – azonnal beereszkedni óhajt. Oda vágyik vissza, ahonnan vétetett? A halál és születés, a lét két nagy bejárója még egy neki.
Neki még valóban anya a föld? A földet szereti, a talajt.
Erre bő alkalma nyílik. Mariska édesatyja ugyanis múló elméletek helyett hetek óta ásásnak hódol. A ház fölött lévő negyed magyar hold lucernást kívánja gyümölcsössé átalakítani. Lelki szemei előtt már áll a gyümölcsös, sőt a nagy lombú fák és lugasok alatt süldőlány alakban egy Mariska is ott sétál egy könyv, egy kutya, vagy egy udvarias széptevő társaságában. E kép acélozza Mariska atyjának izomzatát, ahogy ásóját a köves talajba nyomja, s elkészül ismét egy gödörrel.
Hetekkel ezelőtt történt, hogy Mariska édesatyja sok apróbb darabból összekötözött igen hosszú zsineg, valamint János és Károly nevű kiskorú öccsei segítségével felmérte a kertnek szánt lucernást, kijelölte külön-külön minden fa helyét, Mariska édesanyjának irányító szavai szerint, aki egy általa eltervelt, megalkotott, de elég bonyolultnak sikerült térképről olvasta le, hogy pontosan hol mi fog állni. Mariska édesatyja az első gyümölcsfa helyének szabályszerű megásása után több esztendőre tervezte a gödör elkészítését. Ám az említett látvány rögtön az első, szabályszerűen 1,20 méter széles, 1,20 méter hosszú és 1,20 méter mély luk megteremtése után megsuhintotta. Egyelőre csak a lukba képzelt gyönyörű lombú diót akarta megmenteni az árvaságtól, csak annak akart párt szerezni. Így ásta meg aznap a másik gödröt, majd a harmadikat. Így kelt a következő nap már hajnalban, hogy még frissen munkához láthasson. A bonyolult térképen a ribizli- és egresbokrokkal együtt összesen huszonnégy ültetést irányzott elő.
A munka az izzó kánikulai napon is könnyen ment, mintha a kopár déli hegyoldalon hajlongó atya felett máris az a húsz év múlva leendő sűrű vonna sátrat, mélyén kellemes árnyékkal és egy vagy több olyan süldőlánnyal, aminővé Mariskának növekednie rendeltetett.
*
– De most már igazán a sarokba.
– Állj csak a sarokba, kedvesem.
– Ne úgy. Háttal. Fordulj meg; a fal felé. Így.
A kis száj környékéről tétován hullnak le a huncutság kis villámai. Mariska még nem tudja, hogy bűnt követett el. De már tudja. Már csak egyszer fordítja arcát a felnőttek felé. A komor tekintet irányába is megpróbálkozik egy mosollyal.
– Aki büntetésben van, az ne nevessen.
Már sír. Arcát – most már egyenesen a fal felé – kis tenyerébe borítja, úgy zokog. Könnyei – a felnőttre méretezett könnyek – átcsorognak az apró ujjak között.
– Mit mond?
– Amit mindig ilyenkor.
– De mit? Alig érteni.
– El fogja mondani egypárszor. Hallgasd csak.
Mint a köveken táncoló vasas szekér, a zokogás úgy aprózza, rázza szét Mariska szavait. Jó fül kell, hogy újra egybefűzze.
– E-e-ededül, ededül vadok.
A következő légvétel teljesen a zokogásba fut ki.
– Ededül, ededül…
– Dehogyis vagy egyedül, kedvesem.
– Ededül vadok.
– Itt van nagymama, kemama, émama. Itt vannak körülötted egy lépésre.
– Ededül vadok.
És utána a sírás nagy levegőkapkodása.
– Itt vagyok én is.
– Ededül, ededül vagyok.
– S ebben mi baj? – hangzik a zord férfimagyarázat. Mindenki egyedül van. Azért nem kell sírni. Azért senki sem sír!
A magyarázat belső meggyőződés nélkül hangzik, olyanformán, mint az a húr, amely alól hiányzik a hegedű jó öblössége. Mariska édesatyjában megcsavarodik a szív, oly mélységesen érti, mit akar Mariska azzal kifejezni, hogy egyedül van. Mert ebben a pillanatban valóban egyedül van. Nagyanyja, keresztanyja és szülei közvetlen közelségében is magányosabb, mint egy kopár hegycsúcson. Mariska atyja egy pillanatra résztvevő meghökkenéssel tekint le Mariskára. Mi lesz azzal, aki ilyen pontosan felfogja és kifejezi az érzelmeit? Akit a szeretet egy pillanatnyi szünetében is ily puszta szigetre sodor a szél?
– Ezt meg kell szokni… mondja, de a következő pillanatban már azt mondja:
– Jól van. Nem vagy egyedül. Épapa nem haragszik.
A rázkódás már csak olyan, mint mikor a tóból akkor is érkezik egy-két tajték, amikor a parton már süt. Mariska gyorsan visszatér száműzetéséből. Kis keze s arca egy víz, de már mosolyog: pislogva rázza le a tengeri vihar emlékeit, partra lép.
– No gyere ide. Épapa megbocsát.
A gesztus kész. Mariska kitárja arasznyi karját s édesatyja nyaka köré fonja.
Mariska édesanyja is kap egy ölelést.
– Nem teszed máskor?
Erre is megvan a mondat.
– Nem teszem többet mákor.
A családban senki sem haragszik. A kis karok gyors egymásutánban mindenkivel megpecsételik a békét.
*
Már az értelemnél tartunk.
Mariska szabályszerű nyelvleckét vesz. Este, lámpaoltás után az ágyában, illetve a díványán szavakat ismétel:
– Émama Budapetre emen; émama ement; ement, ement Budapetre. Émama ement Budapetre.
Mint a jó diák összefoglalja az aznapi tananyagot.
Émama kellemesen növekvő szívvel hallgatja, mert nem most ment el Budapestre, hanem még a múlt héten. Ma épp csak szó esett róla, hogy akkor elment.
– Hol van most émama kedvesem? Budapesten?
– Id van.
– Nem id kedvesem, úgy Vas megyében mondják. Itt úgy mondják, hogy itt.
– Id van.
– Hol?
– Tihumban.
Erre már Mariska édesatyja is fölkönyököl. Úgy mondhatnánk, a csodálkozás könyököl fel benne. Jól emlékszik? Szent István alapító levele írja Tihanyt Tihumnak.
– Hol van, kedvesem?
A válasz pontosan érkezik a tíz századnyi mélységből.
– Tihumban. Tihomban.
Mariska édesatyja úgy hozzáedződött már a nyelvészeti hökkentményekhez, hogy arra a feleszmélésre már csak legyinteni tud, hogy Tihany egyszerűbb bennszülöttei lakóhelyüket Tihomnak nevezik. Igen, titkos közlekedő edények működnek itt a mélyben.
– Jól van – mondja köszönet helyett Mariskának –, most szépen elalszunk kedvesem.
– Mért elalszunk most?
– Mert sötét van.
– Mért sötét van?
– Mert most éjszaka van.
– Mért most éjszaka van?
Szóval Mariska még tanulni akar, még nem fáradt bele. Tanítómestere azonban már kidőlt.
– Mert lement a nap.
– Mért lement?
Mariska édesanyjának szigorú elve, hogy Mariskát soha semmiben sem szabad félrevezetni. Mariska édesatyja fejében egy pillanatra megfordul, hogy elmondja a Kant–Laplace-féle elméletet. Ehhez azonban nem érez elég erőt. A kozmogónia helyett hát inkább ezúttal is nyelvtanleckét ad, mert Mariska édesanyjának épp oly szigorú elve szerint Mariska kérdéseit felelet nélkül sem szabad hagyni.
– Nem úgy mondják, mért lement, kedvesem, hanem mért ment le.
– Miért mondják mért ment le?
Miért is? A válasz félálomból jő.
– Mert kérdésben a magyar hátraveti az igekötőt.
– Mért veti az igetökő…
– Hogy a nyomatékot az ige kapja. Aludj kedvesem. Mert a lényeg nem az igekötő.
A tanító nyelvleckével alszik el. Azzal is ébred. Hajnalban ezek a szavak ébresztik.
– Csak maradj a helyeden kedvesem. Még ne gyere ide.
Hirtelen sírás rá a válasz.
– Miért nem gyerem oda! Miért nem gyerem oda!
Július 10.
Nem bízom Pestben, még nem forrt ki, nem állapodott meg, vásárszerű, a vásárok sátorutcáinak folyékony halmazállapotával. Ki biztosít, hogy a Fürdő utcának a mai a végleges neve, hogy a Körönd és az Oktogon nem pártol új gazdához. Pest utcái – akár(?) lelkei – könnyen alkalmazkodók, tehát ingatagok. Egy utcája vállalja múltját, a Vilmos Császár út. Ezt meg én beszélném rá a változtatásra.
*
Mint a Döme almája: mentül pirosabb, annál rohadtabb.
*
Válassz: jobb vagy bal, mondja gőggel és önteltségében már ütésre készen ez a politikus. Annak a bunkófejűnek a gőgjével, aki már tud kettőig számolni.
Én azonban – aki egy híján már pontosan a végtelenig tudok számolni – csak nézem gyönyörködve. Azon gyönyörködve, hogy az az egy is (az egy „állásfoglalás”, az egy üdvösség stb.), amivé ő a világot szűkítené, szememben csak a butaság ötmillió változatát gazdagítja eggyel.
Két lehetőség, egy megoldás?
Trillió lehetőség és trilliószor annyi megoldás, a használhatatlanokat, mint a tiedet számba se véve!
*
Megfogni a dicsőséget? Mint a legyet, szembe, a fölröppenés előtt. De aztán? Nincs más, mint roppantani egyet rajta és eldobni. Nem eheted meg.
*
A magyar közép-, azaz uralkodó osztály végre teljesít valami társadalmi dolgot. Miközben heremódon lopja a napot, reggeltől estig retteg. (Hol az oroszoktól, hol az angoloktól, hol a szerbektől, hol a zsidóktól.)
Ezt a szomorú és tehetetlen begyulladást érzi aztán olyasminek, amit másutt egy nemzet tudatának hívnak.
*
Egy pillanatra magamon kaphattam rajta a parasztok nyugodt és bölcs természetének működését. Kísérletül nyújtom, bárki elvégezheti magán.
A ház mögötti részt gyümölcsösnek szántuk, a gödröket szükségből is, vakációi szórakozásból is napok óta én ásom: a legjobb gondpihentető. A második gödör felénél tartottam ma reggel, amikor Flóra feljött a gyerekkel a karján, s ajkán a nagy hírrel: Mussolini lemondott; az imént közölte a szomszédék rádiója. Mikorra elmondta, épp jól ránevethettem a gyerekre, fordulhattam vissza az ásóhoz, a nagy hír épp csak a fülemig jutott, annak is csak a pitvaráig. Gond nélkül, nyugodt lélekkel ástam tovább. Délfelé csóváltam csak egyet a fejemen az emlékre, hogy milyen izzó beszédet vágtam is ki egy puteaux-i népgyűlésen, mikor a nagy férfi uralomra lépett. Szinte fuldokoltam a szenvedélytől. Azt hiszem, most akkor se hagynám abba a munkát, ha itt mellettem ásna; kérdezni is legfeljebb este, vacsora után kérdezném meg, hogy miért is tette.
Július 31.
F.-nak nem az állítása ingerel ellenállásra, hanem előadásmódja. Rossz író. Nem úgy, hogy rosszul fogalmaz, hanem a rossz írók többségével úgy, hogy nyugalom és szerénység – azaz fölény nélkül ír, fitogtatón, követelődzőn, szinte tolakvón, állandó sértődöttségben. „Be fogom bizonyítani” – kezdi híres és értékes könyvét. Könyvet ilyen biztonsággal befejezni illik. Fő hibája, hogy a lélek korszakalkotó leleplezése közben – hogy így mondjam – a saját lelkét is leleplezi. Ilyesmi még minden műnek ártalmára volt. Leleplezni, mondanom sem kell, más, mint megmutatni.
|
*
Kedves Oszkár,
már Schöpflin válasza után, látva, hogy Mihály emlékének meghurcolását nem akadályozhatom meg, tudtam, hogy az én döntésem ezek után csak a szerkesztésről való leköszönés lehet. Becsületbeli dolognak tartottam, hogy e folyamatban levő dolgot Schöpflin és Török Sophie kívánsága szerint befejezzem, azért vártam e levéllel.
Gondolhatod, hogy ez az ügy épp csak az utolsó csepp volt. Sok minden más is arról győzött meg, vállalkozásom: az irányzatok összebékítése lehetetlen, vagyis hogy nem vagyok alkalmas a szerkesztői posztra. De ha még eszemmel mellette volnék is, idegzetem képtelen többre.
Természetesen mindenképpen azon leszek, hogy a lap lemondásomnak semmiképpen se lássa kárát.
Úgy tartom illőnek, hogy mint a Nyugat legrégibb emberének, a te kezedbe tegyem le a lap sorsát.
Kérésem az, hogy elsősorban te dönts arról, ki legyen ezután a szerkesztő.
Ha te nem tudnál dönteni, arra kérlek, hívd össze Schöpflint, Török Sophie-t, döntsetek ti hárman, egyhangúlag.
Ha ez is eredménytelen volna, döntsön az a törzsgárda, amely az utóbbi másfél év alatt a lapot vitte.
Bárkit jelöltök ki, minden erőmmel rajta leszek, hogy minél előbb átírják az ő nevére a lap engedélyét; épp csak azt kérem, személyesen ne kelljen sehol se megjelennem.
Az utóbbi hetek szerkesztési tárgyalásai igen kimerítettek. Kerüljük el, hogy elhatározásomról élőszóval is kelljen tárgyalnunk. Kérlek, tudasd elhatározásomról az érdekelteket. Szeretném, ha engem levélben csak a végleges eredményről értesítenétek.
Ezalatt a másfél év alatt ismertelek meg igazán. Barátságnál több az, amit irántad érzek. Hogy ebben részem lehet, ezért nem sajnálom mindazt, ami közben ért.
Szeretettel ölellek
Augusztus
Némi elhűlés. A Film Színház munkatársának – ismerve képességüket s erkölcsüket – tollba mondtam az interjút, ott írta előttem az asztalon. A nyomtatásban megjelent interjú utolsó harmada, onnan kezdve, ahol arról van szó, hogy Kodolányi milyen […] író, az első betűtől az utolsóig kitalálás, nevem alatt a buzgó ifjú a világgal a maga véleményét közölte. Egyéni eljárása könnyen felismerhető, mert olyan pesties kifejezéseket ad számba, amiket sose használtam.
Most mondja a hajónál Sz. Zoltán, hogy Kodolányi épp e nyilatkozat – már az ifjú nyilatkozata miatt – szép gerelylendülettel ismét belém vágta tollát.
S most mondja ugyancsak ő, hogy K. válasza ürügyén Fodor J. is felém gurított megint egy követ az Ujság Sion-hegyéről.
Mindez már valóban mosolyra indító. Így teremtődnek az eszmék, a vélemények, a kapcsolatok. Így formálódik ki a „köztudatban” egy-egy író alakja. Milyen kár, hogy így művek nem teremtődhetnek.
*
Ha valaki Ozorán utánam kutat, nyomomat se találja, legkevésbé a parasztok között. A temetőben talál egy sírkeresztet: Illés Ferenc; élt 29 évet, meghalt 1928-ban. Ez a bátyám. Vasból van a kereszt, vas akantuszlevelekkel, vas szőlőkacsokkal. A keresztet apám kovácsolta, a díszek rajta a halott vasárnapi időtöltése, valami lámpára szánhatta; úgy kerültek a saját sírjára, mint a kopja a vitéz fölé: legyen, ami a tetteiről beszél. Talál az ember a temetőben még egy Illés Erzsébetet, egy Illés Teréziát is. Ezek a nagynénéim.
Sarkad, Szeptember 2.
A vállas-öles, de csontvázsovány férfit oly heves ütemben rázza az idegsokk, hogy a rázkódást a rossz padlón át az én talpam is átveszi; mintha zakatoló gép mellett állnék. A szavak összetörve, állandó csuklás közben fordulnak ki a száján. Így mondja el panaszát. De hadd beszéljek előbb a saját érzelmeimről. Szégyenkezve s lenyűgözve állok itt. Névtelen, belső szégyen bénít s akadályoz meg, hogy kilépjek ebből a talpamrázó körből. Árulásnak, megfutásnak érezném, ha ellépnék e mellől a behemót nyomorék mellől, a kőgörgetegként bukó szavak forrásától. Miért fokozza e hebegés iszonyát, hogy a szünetlen reszketés édes tiszántúli kiejtésben induló szavakat, tájszókat zúz pozdorjává? A zsibbasztó szégyen, amely a kudarcéhoz hasonlít, a bukáséhoz, annak a percnek a szégyenéhez, amikor a rosszul sikerült vizsga eredményét kihirdetik. Hányadik éve kezdtük társaimmal azt a sokat ígérő nekigyürkőzést, amelyet sokan némi fogalomtágítással falukutatásnak, sokan – még tágabban – népi irodalomnak neveztek? Az ígéret mellé mennyi remény s hiedelem társult. Hiedelem, s meggyőződés, hogy munkánk nem volt hasztalan, hogy valamit mégis elértünk. Szavainkat egy ország ismételte, követőink előkelőségek karéja előtt hágtak dobogóra, a hivatalos szavalóművész a népi költemény után suhintotta le meghajlásával a legdúsabb tapsrendet, végül már az Opera is visszhangozta az igét. Hogy valójában mit értünk el, azt ez a mezétlábas férfi hirdeti ki. Ez bénít meg. Ez sütteti le a szemem a vasárnap is szemetes padlóra, ez veszi el szavam, szavam mögül azt a régi tüzet, amellyel az ilyen panaszáradatot hajdan úgy félbe tudtam szakítani, hogy a búcsúzó kézfogást már a remény melegítette, a harcra készülők szövetkezése. A bukás teljes. Számra egy hang se jön. Sarkadon állok, a sarkadi zsellérsor egy kis házának tisztaszobájában.
Szeptember 7.
Kínos jelenet a temetőben, Móricz sírjának megkoszorúzása előtt. A kapunál karikában állunk: Darvas, Sárközi, Püski, Kardos, én, mögöttünk néhány méterrel diákok, a mozgalom. F. G.-t szapulják (most küldték el – igazságtalanul – a Magyarország-tól. „Túlnyalt.” „Egyszer volt tisztességes, akkor fizetett rá.” „Ne lépjen ki senki a köreiből.”) Feltűnik F., sorra kezel, Darvason kezdve, képtelen vagyok kezet adni neki. Ha legalább öt perc eltelt volna azóta, hogy lehitványoltuk! De azon melegében?! Mikor hozzám ér, hogy kezet nyújtson, hátralépek, kezemet majdnem hogy tiltakozásul emelem fel, aztán zsebre vágom. Átkozott feszültség. Érzésem egyáltalában nem a hetyke és kemény provokálóé, hanem azé, aki számára nincs kivezetőút, egy kellemetlen helyzetből, aki zsákutcába szorult. Jobban szenvedek, mint az, akit megalázok, s máris tenném jóvá. Gyötrő teher az úton a sírig, a sírnál (Darvas beszél). Szerencsére maga F. old fel. Móricz sírja után, ahogy szoktuk, megnézem Babitsét, el akarok menni egy percre Kosztolányiéhoz s József Attiláéhoz. Józsefét még nem láttam, megkérem Kovácsot, Darvast, vezessenek oda. Nyomunkban az egész kis gyülekezet odaindul. A néhány percnyi csend után tekintetem F.-éval találkozik. Nagy, sötét szemüvegét levette, bozontos szemöldöke alól úgynevezett éles tekintet „lövell”, ajkán mindent tudó, s egyben mindenre célzó gúnyos mosoly, mint egy grand guignol hőséén. Na végre! Mégse nemes anyagba vágtam a kardom.
Szeptember 8.
Lustálkodásból ver fel – végre! – a telefon. Magam vagyok, levert – mi frissítőt ad a világ? Sietve megyek a készülékhez, hálásan már azért is, hogy felkeltett.
Egy hang a házmestert kéreti. „Kicsoda?” (Hangom már kellemetlenül ingerült.) Ilyen hangon szólok be a szomszéd lakásba, az alagsorba is: tudják meg, milyen kelletlen vagyok! (Holott épp én mondtam nekik, használják csak a telefont.)
*
A vigasz csak az, hogy minden másképpen lesz ronda, mint ahogy jobbról is, „balról” is a csirkefogók számítják, sőt már számítolgatják.
Szeptember 10.
Csak az az aljasság háborít fel másban, amit még magunkban nem tisztáztunk.
*
Igazán vidám verset is csak akkor tudtam írni, ha egész nap lógott az orrom.
*
Engem úgy vár a halál, mint egy csapda. A hivőt, mint egy kapu! Jobb kint, de a kapu mégis csak kapu.
*
A légvédelmi sziréna hangja. A város, mintha fojtogatnák, úgy üvölt, levegő után kapkodva. Flóra ettől a hangtól fél; jobban, mint a bombázástól.
*
Túlságosan sokat vetünk papírra. Negyvenen túl az írónak már csak gyomlálni illenék. Visszakoznia annyival, amennyivel túllépett a mértéken.
Szeptember 12.
Renard után: Az író csak író legyen. Minden más, amit csinál, irodalmárkodás.
*
Annyira már megedződtem, hogy azért nem dobok ki pénzt újságra vagy folyóiratra, hogy a legyalázásomat olvashassam.
*
Az író csak író legyen. Ezzel lehet legnagyobb, mint politikus, mint erkölcsbíró. Vagy akár vegyész és utcatisztító is.
*
Ellenségeimet azért nem szabad pofon vágnom, mert minden veszély megvan rá, hogy – örökös hányingert szerezve – fél óra múlva arcon csókolom őket.
*
Még ezek a jegyzetek is jelentőssé válnak, ha holnap meghalok. Életem határain sziklaként merednek. Porszemek lesznek, ha csak még egy kötetnyi következik rájuk.
*
Az újabb versek. Csaknem mind a betegségről, halálról szól. Ezekben az években épp ez volt a legkisebb gondom. Mennyi nyugtalanság, rohanás! Épp csak fekve, ágyban juthattam a versíráshoz.
*
Az ozorai borospincék, amelyekbe megszelídített árvízként rohan le őszönként a hegyek leve.
*
De Mariska nem csak a nyelvekkel kacérkodik, nem csak a lehetséges szavak s hangsúlyok tömkelegében turkál, hogy melyiket is vegye magára. Éppúgy turkál azonközben a fajták közt is. Farsang előtt a maskarásboltban válogatja s próbálja így a bálba készülő az álarcokat, ahogy az élet felé készülőben rakja s veti le az arcokat.
Szeptember 17.
Lélekelemzés. Mintha a sebész úgy akarná kivágni a kelevényt, hogy az egész testet miszlikbe aprítja. Ily módszerrel – a beteg királylány fölaprításával, majd összeállításával – a mesebeli obsitos is csak egyszer ért el eredményt.
*
Tragikum: amikor isten hibáz.
*
Halhatatlanságom érdekében már meg kellene halnom. Máris többet éltem, mint ami a tehetségemnek kijár. Tartalmam szétoldódik egy bő életben.
Nem lesz annyi mondandóm, amennyi évem. Harmincöt évvel föltört tehetség maradtam volna; hetven évvel törekvő nyárspolgár leszek. Töménységemmel lényegem vész el.
*
A lelkiismeret-furdalás és a kétely az a lelken, ami a kazánon a feszültségmérő.
*
Az alacsony termetű magyarok közt hívnak a világon legtöbb embert Nagynak.
Szeptember 15.
Margit húga: „Nem olvastad, amit Fodor legutóbb írt rólad? Oh!” „Ilyen goromba még sose volt.” Aztán még ragyogóbb arccal: „Majd elküldöm!”
*
József Attila haláláért mindnyájan vádolhatjuk magunkat. Legjobban azok, akik mást vádolnának. Akiken annyi a vád súlya, hogy másra kell hárítaniok. Bánt s mennyit engem is a lelkiismeret: nem tettem meg mindent. De ha Jolán a haszonélvezeti sír mellől még egy célzást tesz, teljesen felmentettnek érzem magam.
Szeptember 16.
Mariskának nem kell játék, mindet egy-kettőre odavágja. Mihelyt megismeri, hogy semmire se jók, már végük is van. Az a játék neki, ha segíthet. Borsót hüvelyez, paradicsomot tapogat, krumplit szed, a tele kosár szélét neki is okvetlenül fognia kell, mert segít. Ságiékhoz menet egész úton ő cipelte volna az üres demizsont, amely majdnem akkora, mint ő.
Flóra ebben is örökséget lát: ősei – az én őseim – mind dolgoztak, „vérükben van” a munka. De az enyémben sose volt, mindig erőt kellett vennem magamon.
*
Egy elhagyott templom milyen sértődött-büszke tud lenni, s milyen fenséges. Ilyenkor találja meg a hivatását.
Szeptember 18.
Annyi alázat, mint egy szeptemberi napraforgótáblában.
*
Minden idegen nyelvű olvasmányhoz enyhe tolvajszándékkal nyúlok: mit szerezhetek meg belőle magunknak. (Vagy magamnak?) A magyarhoz nem. Az már úgyis az enyém?
*
A szőlőtő hasa alján a fürtök gazdag tőgyei.
*
Féja szava nem elég meggyőző, hogy azzal lelkiismeretem előtt a munka alól felmentsem magam.
*
Vajda nyolc-tíz verssel ússza a halhatatlanságot, Kölcsey öttel, Fazekas hárommal. A francia Arvers eggyel, s az is csak tizennégy sor. Ha egy költő csak ennyivel is fennmarad, az már áldhatja sorsát, az idő rostáló markait. Útjelző nyom marad akkor már egész műve, egész élete felé.
Egy jó szó reményében milyen udvariasan, milyen lélegzetfojtva tűrik a művükkel kész alkotók művükben az idő turkálását! Ennél csak a halottak udvariasabbak. Hogy kerülhetjük el ezt a megalázást? Úgy, hogy – még udvariasabban – mi magunk segítjük munkájában az időt. Keze alá adjuk az anyagot, elvégezzük helyette az első rostálást. Mert túl sokat írunk, túl sokat hagyunk bitangban az utánunk következőkre.
Ezek jutottak eszembe, amidőn megkaptam a kitüntető felszólítást verseim válogatására, e gyűjtemény összeállítására. Hogy még a válogatás is ilyen sok, annak oka nem szigorúságom, hanem bírálóképességem esendőségében rejlik: épp mert nagyon is tárgyilagosan néztem a verseket, volt egy fok, amelyen túl nem tudtam értékkülönbséget tenni közöttük. Itt a döntést mégis az időre kell hárítanom. Az időre vagy előőrsére s követére, az olvasóra, akinek természetesen épp a tárgyilagosság miatt pontosan annyi joga van szemelvénygyűjteményt készíteni műveimből, mint nekem. Sőt valami azt sugallja: hogy még neki több.
Így mindez nem jelenti azt, hogy többi versem megtagadom. Az összes mű az élet, már-már regény az életről, még az olyan írók esetében is, akiknek – Arany Jánossal – nehezükre esik, hogy épp legrejtettebb érzéseikről nyújtsanak szinte vallatási adatot. Ennek a regénynek a magva és fedezete az a merőben művészi teljesítmény, amelynek már lehet sorsa az alkotó személye nélkül is. Én erre törtem. Ezt akartam nyújtani.
A válogatásnál mellékes szempontjaim is voltak. Nem vettem tekintetbe terjedelmük miatt elbeszélő költeményeimet, széles sorú verseimet, mert kitárt karjukkal nem fértek volna át kedvükre a könyv szűk ajtókeretén, és negyvenéves korom után írt verseimet. Néhány költemény rajtam kívül álló ok miatt nem kerülhetett már a sorozás elé sem.
*
Az utókortól – ha lehet kívánságom – kívánom, hogy soha több ötven versnél ne legyen – – –
Szeptember 23.
Az ember válogassa meg a társaságát. Az író éppígy ügyeljen arra, hogy megválogassa az olvasóit. Nem irigylem H. olvasótársaságát. Szeretném figyelmeztetni már M.-t is, hogy újabb könyveibe kik rohannak bele szinte ajtóstul.
*
Mariska a szőlőt szereti a legjobban. Fürtszámra eszi úgy, hogy Flóra minden szemet késsel külön meghámoz és kimagoz neki.
*
Mariskának nézni annyi, mint birtokba venni, megfogni, megkóstolni. „Nézem a poharat”, illetve „néem a poaat!” kiabálja, s már mászna az asztalra. „Nézd innen, kedvesem” – mondja neki az anyja. Mariska úgy bámul vissza rá, mintha bolondját akarnák járatni.
Szeptember 28.
Előre bocsánatot kérek hozzátartozóimtól a kellemetlenségért, amit a holttestemmel okozok, a levetett hüvellyel, amelyhez már semmi közöm sem lesz, s amelyhez őket is már csak a félszeg, zavaró érzés és körülményes tennivaló fűzi. Halálommal legszívesebben elbujdosnék. De az élet utolsó pillanataiban nyilván százszorosan fontos lesz, hogy minden pillanatomat velük töltsem. Ellobbanni szeretnék testemmel is a halál pillanatában. Kérem őket, tekintsenek úgy is rám: ne nézzék a tetemet, szabaduljanak meg attól minél előbb, emlékben is, nekem is így lesz jó. Halottaiban mindenki meztelen; a halálállapot szemérmemet is sérti. Öltöztessetek gyorsan enyészetbe. (A puszta élet már ruha.)
*
Mért parancsolná le ajkáról a mosolyt Mariska atyja e nyelvészeti vizsgálódások közepette? A másodéves bölcsészeti hallgatók összevont szemöldökén kívül semmi sem bizonyítja, hogy az etimológia szükségszerűen komor tudomány. Mariska atyja kedvükre csapongtatja gondolatait s mosolyait, amelyeket Mariska szabad csevegései indítanak meg. Ám megesik, hogy a mosoly épp a tudomány előtt való tisztelgés végett ugrik le az atyai ajkakról. Mariska hangjai közé olyan kerül, amelynek hallatára a legkomorabb nyelvész is igazítana egyet szemüvegén, főképp ha e hang nem egy tízhónapos csecsemő ajkáról szállna fel. Vagy ha e hang jelentőségét mindjárt megfelelő értekezlet méltatná. Mariska atyja ezúttal ilyenre vállalkozik. Felfedezésről számolhat be, s ennek ismertetése után rögtön nyelvünk életére kiható fontos indítványt tehet. Az itt következő sorokat legszívesebben a Philologiai Társaság választmányi ülésén olvasná fel. Írni máris annak igénye szerint írja.
– – –
Október 12.
– Mégis siess, amennyire csak tudsz, egy órakor el kell menni; a belügyminiszterhez.
Egy óra felé ő kezd fészkelődni. Őneki kell elmennie. El is megy.
Ezt hiszi külön politikus erkölcsnek?
Hogy a hazugságban is már belügyminiszter van.
Adjunk neki még öt évet arra, hogy férfi legyen.
Október 16.
Minden másképpen sikerül. A magyar antiszemitizmusnak a filoszemiták látták hasznát. Iroda, szerkesztőség őket invitálta.
*
Kovács Imrével. Azzal igyekszem megértetni vele a becsületességet, hogy az milyen jó üzlet.
*
Az az alak volt, akiről bizonyos az ember, hogy egyedül egy üres szobában sem nyúl az orrába.
*
Vonaton. Tihany felé. Flórát tegnapelőtt láttam, két nap múlva ismét látom. Fáradt vagyok, dolgom is van. Azért megyek, hogy egy tizenkét hónapos kislányt megláthassak. Ezt se gondoltam volna.
*
Egy tábla lefejezett napraforgó. Könnyű daccal még fölfelé néznek. Egy ezred forradalmár szelleme.
Október 17.
Szántódnál szállok ki, a hold még nem jött fel, koromsötét úton – egy bizonytalan útbaigazítás után – a rév felé.
Az utolsó komp is elment.
– Hajó Földvárról?
– Már nincs járat.
– Meghálhatok itt valahol?
– Itt?
Épp csak kinéz a kis üvegkalitkából.
– Hát mit csinálhatok?
– Várjon csak, mindjárt.
És befejezi a pénztár napi számadását. Egy könyvet vesz még elő, abba ír, nehéz ácsmesterceruza-fogással.
Lámpámmal a víz partján világítgatok, a hullám egy óriás halászladikot dobál.
Végre kijön a révész.
– Adja ide ezt a csónakot.
– Azt nem lehet. Az a társaságé.
– Elintézem én velük! Ki annak az igazgatója? – mondom ingerült nagyképűsködőn, hogy magam is csodálkozva s ellenszenvvel hallgatom.
– Átmegy vele?
– Nem szívesen, de át.
– Majd én is megyek.
S hirtelen lelépve három lépcsőfokot a hivatalos hangsúlyról.
– S tetszik adni majd, ami tetszik.
Beevickélünk, most száll fel a hold. A víz olajosan csillog, puha nagy vaslemezek hajlonganak hangtalanul. A víz, amit nappal áthajtott a szél, izmos sodrással árad vissza a Nagy Balatonba. Már kitűnik a csúcsok sziluettje.
S én ebben a gondban vergődöm, amelyben Montherlant agyalágy arisztokratája.
Öt pengő nem sok? A hivatalos napszámnál is több. Ez meg másfél óra ha lesz. Négy? Mit sajnáljam épp a szegényektől a pénzt: tízet adok. Elhatározom, hogy hatot adok.
Az csak két liter bor. A pincében Ozorán ilyen szívességért többet öntenének a demizsonba. Leteszem az evezőt, kikeresek észrevétlenül hét pengőt. Most tudom csak élvezni az éjszakát.
És félni is csak most érkezek el.
A csónak szélén be-benyal a tó. Félek egy kicsit, de gyerünk.
S mindezt egy kislányért.
*
Mariska sokkal elbűvölőbb, mintsem kellő készültség nélkül írhatnék róla. Ami túlságosan közel van a szívünkhöz, arról csak ihlettel írhatunk. Én másképp szégyenkezem.
*
Kerékpáron délután Füredre, a vonathoz. Már őszi üdeség. Muslincák oly tömegben az egész úton, mintha finom eső verné az arcomat. Kilátás a vonat két ablakából (a menetiránynak háttal). Balról az egész Tihany, úgy mintha sziget volna, jobbról a szép református templom, ahol egykor Pálóczi Horváth prédikált. Mindenütt szüretelnek.
*
Az úton jövet vad durrogások. Pisztoly, de legtöbbször ostor. Milyen idegnyugtató ez a hang, mihelyt csak a verebeket űzi a szőlőkből.
Október 18.
Az embernek a jelleme is saját szerzeménye legyen: erőfeszítés, szenvedés, botlás és tán bűn és vezeklés eredménye. Szüless tolvajnak, és úgy légy makulátlanul önfeláldozó! A született jellemek éppoly elviselhetetlenek, akár a született grófok: gőg és büszkeség és semmi egyéni érdem.
*
A véletlen nagy jellemmel járó feladattal bízott meg, érdemtelenül. Ha nem teljesítem, eltipor, mint egy macskakölyköt.
Október 19.
Földiné az ura koporsója mellett fogadja a részvétet, s bámulatos emlékezőtehetséggel mindenkit néven szólít. (Engem is, noha csak egyszer látott három éve.) A gyászoló gyülekezetben a kielégített hiúság jóleső érzése árad el.
A ravatal mellett egy gyenge költőnő verskötetét dedikálja egy másik, valamivel kevésbé gyenge művésznőnek, aki – karján a bevásárlókosárral – tollrajzokat mutogat neki. Rubinyi gyászbeszédéből: „S tagja volt annak a küldöttségnek is, amely őfőméltósága, a kormányzó úr előtt tisztelgett.” Valami félreértés miatt a koporsóvivők elmentek, a szertartás megakad. A beszélgetés egyre fesztelenebb, akár egy színházban a felvonás előtt. Aztán az az enyhe feszengés, amely türelmetlen tapsban szokott kirobbanni.
Hazajövet Gellérttel, Babitsnéval: azért az a letűnt liberális korszak kiállásra hagyott valami kívánni valót.
*
Isten neve a legtöbb ember számára a puszta semmi vigasztaló megfogalmazása.
*
Legjobban még akkor „dolgoztam”, ha Flórának leckéje volt, s én másfél órára beültem egy kávéházba. A gondolat, hogy írnom kell, csavargóösztönömet kelti fel, mászkálhatnékom támad, hacsak a szobában is. De már mintha csitulna az erjedés. Ötvenéves koromra talán meglesz az íráshoz való nyugalmam. De meglesz-e a tehetség is? S megleszek-e én magam is?
*
Hol kell egy irodalmi támadást olvasni? Kiscséri-puszta és Tarnóca, vagy Ozora és Gyánt között a lórén, a hazatérő – s ezért már vidáman kötekedő – summások között, akik izgatottan várják, mikor végezzük be az olvasást, mivelhogy elfogyott a cigarettapapírjuk, s abba az újságpapírba akarják megsodorni a zsebek fenekéről előkotorászott dohányt.
*
A bátor jutalma a könnyű halál.
*
|
*
Tegnap a Déli-vasút állomás – Flórára vártam – némettel, hazai svábbal volt tele. Bosszankodva kerültem el őket hangosságuk miatt. Ma reggel a Berlini téri villamosmegállónál is egy sereg német. Fejükben fekete nácisipka, azon jelvény. Jelvény a mellükön is, kezükben katonaláda. Nyilván valami sorozás folyik köztük vagy behívás. Egyiknek a hóna alatt szomorú kis vörös zászló, összecsavarva, mint egy szalámirúd. Halni mennek. Hát csak menjetek. Szemem hirtelen egy síró asszonyon akad meg, férjét ölelgeti. Ez nyomban árulóvá tesz, vak emberpártivá: ne haljatok meg.
November 6.
Ez a versmásoló gépírókisasszony titokban élvezi a munkáját. Olyan, mintha a pincér belenyalna az ételbe – ha volna munkaadója, ezt gondolná. Tán meg is tiltaná neki.
A kisasszony azonban a feleségem, az én fordításaimat másolja. Ajándékot ad azzal, hogy nyalakszik.
*
Az az édes-kínos meglepetés, amikor egy közéleti vagy irodalmi nagyság halálhírét olvassa az ember.
*
A Révai minden újságban együtt hirdette Giono, Szolovjov, Baudelaire könyvét és az én könyvemet. Milotay még hirdetni sem engedte az Új Magyarság-ban az enyémet; ott csak a három előbbi jelent meg.
*
A Babits-est után vacsora négyesben Szabó Lőrincékkel, Móricz Virággal s férjével (Koch?). Gyerekekről beszélünk, egy szót sem irodalomról. Csak épp annyit, hogy Virág elmondja: első vagy második találkozásukkor Füst Milán két ujjal megfogta Zsiga bácsi orrát. Móricz utálkozva, de udvariasan eltolta magától, s egy életen át nem állt többé szóba vele.
*
Németh olyan üldöztetési mániás, akit véletlenül valóban üldöznek.
*
Nem nagy költő szeretnék lenni. Tiszta költő. Ez az előbbinél, ha nem is nagyobb, de magasabb.
November 15.
Két külön világ, hogy az ember egy verseskötetet az ágya mellé tesz, és hogy szerzőjével hajlandó-e kezet fogni.
November 16.
Három mezőgazdasági munkáscsalád bérlethez juttatásának s tanulmányozásának terve.
1. Mindhárom család azonos társadalmi szintről való; ismerete, életkörülménye s lehetőleg családi állapota is hasonló. Ha mindhármat egy vidékről vesszük, vegyük Dobozról s a hozzá teljesen hasonló, szomszédos Gyulaváriból. De lehet egyet esetleg a Dunántúlról.
2. A családok közül egy a helyszínhez közel marad, azon a tájon, ahol ismerős, de nem részesül semmi oktatásban vagy útbaigazításban.
3. A második család szülőhelyétől távol kap bérletet, és állandó oktatásban részesül. Erre a célra a Fejér megyei Kálóz mellett van alkalmas hely.
4. A harmadik családot a most megindult tiszai szabályozási, illetve öntözési területre helyezzük. Így az öntözött területek kérdéseit is megismernők.
5. A mellékelt üzemterv szerint egy család elhelyezése tizenötezer pengő.
6. A jövő héten, nov. 22. után dől el, mikor kell bevonulnom, vagy egyáltalában kell-e. Azután rögtön helyszíni tanulmányozásra utaznék a hortobágyi öntözőközpontba, Dobozra és Kálózra. Kiválasztanám a földet, a családokat és munkámról ismét számot adnék.
November 17.
Bányai azt írja könyvében, hogy egyszerre ott hagytam régi Japán-beli, szegény barátaimat, csak felfelé néztem. A Japánból – ahová azelőtt is rendelés nélkül azon nagykabátosan ültem le néha-néha egy-egy népesebb asztalhoz – azért maradtam el, mert a pincér figyelmeztetett, hogy fogyasztani illik. Mikor megnősültem, Muca szülei havi száz pengő támogatást ígértek addig, amíg Muca is keresni fog, mert az én havi fizetésem százhatvan-száznyolcvan pengő volt. Ezt a támogatást azonban csak egy hónapig tudták adni. Egy év múlva a kétszobás lakásból egyszobásba költöztünk; takarékosságból sütöttük ki a Sasadra való feltelepülést.
A könyv rossz, rágalomhalmaz ez is, ha arról ítélem, rólam mint ír. Mégsincs egy csöppnyi indulat ellene bennem, sőt jóakaratúan gondolok rá. Az első írás, amely Flóráról nagyjából az igazságnak megfelelő hangon emlékezik meg, tisztességes modorban, turkálhatnék nélkül.
November 18.
Micsoda képtelen barbárság, hogy csupán azért, mert egy a nevük, mindazt a virágszirmot, a szirmoknak mindazt az üdeségét, illatát, ami egykor Orosz Anna volt, azonosítsam azzal a bizonyára hasznos és egészséges terméssel, ami most Anna lehet. Ez a most harminchét-harmincnyolc éves termés-Anna is távol él tőlem (Párizsban), éppoly messze, mint az a másik, aki az időben távolodott el. Még annyi kapocs sincs köztük, hogy egyik a másikának folytatása. A fiatal Anna jobban bírja az időt, mint az, aki később nevét örökölte.
De Flórában az szép, hogy állandóan együtt van benne mindaz, ami valaha volt. A múlt héten kaptam meg azt, mi volt kisiskolás korában. Mellettem él, velem fog meghalni. Ezt sose hálálhatom meg neki.
December 1.
Pusztán a hívebb tudósítás és méltóbb megörökítés szempontjából fájlalom, hogy a magyar közösség oly nagy eseményénél, mint az erdélyi bevonulás, itteni íróink közül csak az az egy-kettő lehetett jelen, akinek erre mellékfoglalkozása, vagy mellékhivatása adott alkalmat. Hírlapíróink, ahogy eddig végzett munkájukból látni, fölös számban voltak. N.-től hallom, aki jobb híján maga is újságírásból él, hogy Móricz és Zilahy készült a megjelenésre és velük még jó néhány olyan író, akinek az esemény valóban élmény lett volna. Miért nem voltak ott? Azt N. sem tudja. De rögtön egy ötlet közvetítésére buzdít. Annyi csereakció volt már – nem lenne hasznos és tanulságos, ha mondjuk húsz-harminc magyar íróval bejáratnák Erdélyt, s ugyanakkor ugyanannyi erdélyi íróval Magyarországot? Minden beszámolói kötelezettség nélkül persze: az élmény előbb-utóbb így is kikívánkoznék belőlük. Magam semmiképp sem vállalkozhatnék az útra, épp azért vállalkozhatom a gondolat közvetítésére; bizonyára szép és hasznos lenne.
December 20.
Fiatal írók közt, aztán fiatal munkások közt szoktuk játszani azt a tréfát, hogy mikor valaki hírlapot vett elő, s felolvasta mondjuk a vezércikk címét, valaki a társaságból hirtelen lehunyta szemét, s arcán a cirkuszi gondolatolvasók fintoraival kapásból elhadarta azt a szöveget, amelynek abban a lapban, olyan cím alatt meg kellett jelennie. Minden lapnak voltak szakértői és minden rovatnak, a színházi bírálattól a riportig. A teljesítményhez semmi gondolatolvasói képesség nem kellett, gondolati sem. Hírlapirodalmunk, hogy úgy mondjam, annyira elvégezte feladatát, hogy semmi feladata nem maradt. A nyomdákban formába öntve állt a betű, az agyakban a mondatok, a szívekben az indulat. A világ bámulatosan egyszerű lett. Minden tűzvész olyan, mint a másik, és minden ünnepség, minden „szenzáció”. Az ember azt gondolhatta: eljött az író ideje: a gép és szolgája helyett megint az ember jut szóhoz.
*
A nyelv ősi ösztöne leleplezőbb a legmodernebb lélektannál is. „A nemzet ne sokat beszéljen, hanem bízzék, dolgozzék és engedelmeskedjék”, mondja a politikus. Ez mást jelent, mint amit nyilván mondani akart, vagyis hogy „A nemzet ne beszéljen sokat” stb.
*
Osztályomhoz hű lenni éppúgy becsület dolga, akár hazámhoz. Sokak fejében ez egy kicsit sok a becsületből, – ellentét van benne. Csak annyi, mintha valaki sokallná, hogy az ötödik parancsolatot is megtartom, s a hatodikat is.
*
Igazán józan s reális pillanataiban Mariska édesatyja még a második évben sem tudja elhinni, hogy Mariska valóság. Fel-felüti olvasmányaiból fejét, s előbb mintegy hitetlenkedve, majd megnyugtatásul vagy önmeggyőzésül Mariskára tekint. Mariska visszamosolyog, s máris lépeget atyja felé.
A tünetnek van erősebb megnyilvánulása. Mariska atyja már fél órája foglalatoskodik az ölében tartott Mariskával. A kétely ennek ellenére is meglepi. „Igazán van ez?”, fordul Mariska édesanyja felé. Aztán Mariska felé fordul.
– Emeld fel a karod.
Mariska felemeli.
– A másikat is.
– Mariska azt is felemeli, s rögtön beszédre gyújt: –
Aztán a madár elrepül, felrepül a felhőkbe, de a vitorlás nem repül a felhőkbe.
Él, létezik igazán ez a Mariska? gondolja Mariska atyja karjai közt Mariskával. A dolog olyan elképzelhetetlen számára, mintha egyszerre egy vers – mondjuk a Szép Ilonka vagy a Pató Pál elevenednék meg, s lépne ki két lábon a verseskönyvből. Mariska jó ideig semmivel sem volt több, mint egy ilyen alkotás. Vágy volt kezdetben, aztán szándék, aztán egy sereg tervezés, hogy mi is fog történni, ha egyszer megszületik. Ez a megszületik, Mariskára alkalmazva nem hangzott másképp ebben a lakásban, mint ahogy egy tanulmányra vagy egy könyvre. Abban a lakásban elég nagyszámú cikk és fejtegetés született meg. Megszülettek és azután valahogy udvariasan félreálltak, semmi törődni való vagy néznivaló nem volt velük, illetve rajtuk. Az esemény, azáltal hogy megesett, már be is fejeződött, önmaga és a világ számára egyaránt.
Mariskával semmi baj nem volt, amíg csak megszületett. A szó jelentett valamit, tapasztalat nélkül is el lehetett fogadni: Mariska léte tulajdonképpen a tapasztalat révén vált valószínűtlenné. Azáltal, hogy ellentétben a lakásban eddig megszületett alkotásokkal, születése után is jelen maradt, sőt mozgott, nőtt, tevékenykedett; önálló életet élt.
Mariska atyja két ujjal maga felé fordítja Mariska arcát, s nem tudja megállni, hogy magától a csodálatosan megelevenedett alkotástól ne kérdezze meg:
– Igazán élsz te? Isten bizony?
– Igazán élek – mondja az alkotás az l betű enyhe j-ésítésével.
– Isten bizony?
– Itten bizon – mondja az alkotás.
Mariska atyja nem minden szorongás nélkül ad számot magának, hogy lelkében pontosan azok az érzelmek villognak át, amelyeket Goethe varázslóinasa érzett, amidőn észrevette, hogy elvesztette uralmát a fellázított elemek felett. Mi lesz itt? – gondolja, miközben ismét Mariskára pillant.
A csodát nem lehet megérteni; csak – hitványul – megszokni lehet, s ezáltal mintegy házunk tájára szelídíteni. Mariska lénye valószínűtlen marad. Létét elfogadhatóvá egyre ékesebben alakuló szokásai teszik. Elhihető emberré azáltal válik, hogy emberi lesz.
– Húsot – mondja konokul minden étkezéskor attól fogva, hogy egyszer megízleltették vele ezt a létfenntartásnak még az emberevés határán álló módját.
Mariska édesatyja maga sem tudná pontosan megmondani, miért nem helyesli a húsnak ezt a váratlan s heves megkedvelését. Úgy érzi, nem illik egy másfél éves kislányhoz. Majdnem fejcsóválva néz Mariskára, amikor a vacsoraadagok szétosztásakor az az örökségből kihagyottak kétségbeesésével kezdi rá:
– Kóbásumat, kóbásumat. Add ide a kóbásumat.
A családi együttes kénytelen legalább egy vékony karikát átengedni neki.
Hónapokkal előbb történt, hogy egyszer egy darabka töpörtyűt is sikerült megszereznie. Az ínynek is van emlékezőképessége? Mindenki felteszi, hogy Mariska rég elfeledte a töpörtyű nevét is, ízét is, amidőn véletlenül ismét töpörtyű kerül az asztalra.
– Ez mi ez?
– Olyan kisütött szalonnaféle.
– Mi-i?
– Pörc.
A válasz így is kevés.
– De ez mi ez?
A család egyik tagja, aki nem sejtheti, milyen diplomáciai alku folyik itt, váratlanul megszólal.
– Jut még nekem egy kicsi abból a töpörtyűből?
Mariskában magnéziumfényekkel gyúl ki a sejtek emlékezése. Szinte kiveti magát az anyai ölből, ahogy kiáltja:
– A töpörtűmet, töpörtűmet, add ide a töpörtűmet is.
Mariska édesatyja azért nem szeretné túlságosan rászoktatni Mariskát a húsra, mert magát is szeretné leszoktatni róla: juhász ősei barbár örökségének tartja. Épp így szoktatná magát le a kenyér túlságos kedveléséről is. Nem hiszi, hogy egy nemzetnek a hazában is lehet jellegzetes vonása, és babonaságnak tartja, hogy a magyarnak egy életen át elég, amit a malmokból és az ólakból kaphat. S ha igen, ő legyőzi magában ezt a magyart, ő nyugati lesz testestül, nemcsak lelkestül is.
Nem minden aggodalom nélkül látja hát, hogy Mariska szinte az első próbára fanyalogva kiejti ajkai közül az oly egészséges sárgarépát s az annyi tápot adó zöldborsót s általában a főzelékeket. Meghökkenéssel értesül, hogy Mariska nem barátja a tejnek, a vajnak, de még a gyümölcsöknek sem.
– Hát mit eszik ez a gyerek, ha húst nem kaphat?
Mariska épp az egyik szomszédos tányérból villájával egy jókora adag káposztás kockát emel ajkához.
– Ezt eszik. Ebből egy tányérral is megenne. És ha mákos tészta előtt látnád! Vagy mikor buktát vesz észre!
Mariska atyjának a lelkiismeret-furdalás veszi szavát. Fogadalma van, hogy szántóvető ősei másik szenvedélyét is elfojtja magában: leszokik a tésztaneműeknek a nyugatiak által ugyancsak barbárnak ítélt e fajtájáról is.
– Gombócot – kérdi aggódva – gombócot már adtatok neki?
– Nem annyit – hangzik a válasz –, amennyit megenne. Azt igen, szilvásat, vagy palacsintát, azt egész nap enné, de ha azt kérdenénk tőle, hogy egy kis csuszpájzot eszik-e, akkor már más volna a felelet.
Mariska atyja nem szól, mert a csuszpájzra őszintén őneki sem volna más felelete.
– Hús, búza, bor – mondja ehelyett –, még csak az hiányzik, hogy a borra is kedvet kapjon.
– Már nem hiányzik, mert a kedvet már megkapta rá. Alig lehetett kivenni a kezéből.
– Ivott belőle?
– Egy negyed kortyot. Gondoltam, ha megízleli, annál alaposabban elborzad tőle. Az egész poharat kihajtotta volna.
A beszélgetés Mariska jelenlétében folyik. Mintegy a szavak hitelesítéséül röppen ki apró torkán:
– Bort kérek. Kérem a borot.
Ki lakik ebben a Mariskában? Mariska különben eléggé türelmetlen atyja meg nem mondhatni hányadszor, s meg nem mondhatni, mily csodálatos türelemmel ismét alapos szemügyre veszi Mariskát. Ez az első pillanat, amikor Mariska némileg valószínűnek látszik. Elég különösen azért, mert lágy és pici arca hirtelen egy rég elköltözött nyolcvan éves falusi magyar nagy bajszú és kopasz fejét idézi Mariska atyja elé. Még pontosabban – Mariska atyja úgy érzi, mintha Mariska kisded fejében valahogy bele volna rejtve annak a Fejér megyei öreg falusinak kemény feje, azon a kemény kálvinista nyakán.
De ez csak az első pillanat. A kép, hálistennek enyhül. A kislányosnak egyáltalában nem mondható bajuszos arc nem tűnik el. Azáltal enyhül, hogy megkettőződik. A bajuszos arc mögött (olyanformán, mintha rá volna fényképezve) egy fiatalasszony arca jelenik meg, olyannyira a vonásokkal, mintha az előbbiről másolták volna le vagy festették volna át, már azzal a finomítással, amivel egy idős férfi arcvonásai átplántálhatók egy harminc év körüli női arcra. Mariskát az teszi elhihetővé alkotója szemében, hogy egy helyett három arcot mutat. Majdnem olyan ez, mintha fényképes igazolványokat mutatna, igazolásul. Mariska az ősei révén válik elfogadhatóvá a földön.
Az ismerősök, akik semmit sem sejtenek arról, milyen fejeket takargat magában Mariska, udvarias dicséreteket mondanak.
– Szép kis lány. Hogy milyen szép kis lány.
Mariska atyja egykedvűen hallgatja ezeket a szokványos dicséreteket, tárgyilagos lélek, tudja, hova tegye őket. Egyszer üti fel a fejét.
– Ez aztán helyes kislány. Nagyon szép magyar kislány – mondja valaki.
– Magyar? – kérdi Mariska atyja.
Az illető véletlenül némileg szakértőnek látszik, legalábbis az után ítélve, hogy milyen vihart keltett azzal, hogy a magyarok afféle száműzetésben élnek saját honukban.
– Nagyon szép magyar kislány.
– Gondolod?
– Kerek fej, nagy fekete szem, ívelt szemöldök – szép tatáros magyar, mondja a vihart vetett és nagy vihart látott szakértő.
– Anyámra emlékeztet valamelyest, mondja Mariska atyja olyanformán, mintha ezért restelkednie kellene.
Holott arra csak később adódik ok.
A külső, a kölcsönbe kapott jegyeivel úgy-ahogy valószínűvé váló Mariska átlépi második életévét, gondtalanul és magától értetődően. A világ legtermészetesebb modorával jár-kél a házban, jövevény volta egy pillanatra sem ötlik az eszébe. Megvizsgál, kipróbál s lehetőleg átalakít mindent, ami a termetéhez illő régióba tartozik. Így kinyitja a tűzhely hamutartóját, bekukucskál oda, némi hamut a földre helyez, elfordítja a rádió gombjait, színes ceruzával hosszú vonalat húz a könyvszekrény alsó polcfáján. Egyre többször közérdek kívánja, hogy Mariskát valaki hirtelen ölbe kapja. Fel-felveszi őt édesatyja is. Mariska arca csaknem közvetlenül atyja arcához simul; így állnak az ablaknál, így fordulnak a belépők felé.
– Szinte nevetnem kell, hogy mennyire hasonlíttok – mondja Mariska belépő édesanyja –, ha így együtt lát benneteket az ember.
*
|
Január 27.
A borbélynál, a Roham utcában nyiratkozás közben a legújabb Magyar Csillag-ot veszem elő olvasni.
– Az új Csillag? – mondja a segéd (fekete, rossz fogú). Minden számát megveszem.
Néhány ollócsettintés után:
– Van itt egy nyugalmazott igazgató. Kötelességének tartja, hogy a Csillag minden számát megvegye. Néha fel se vágja. Mikor borotválom és elém kerül a lap, elhozhatom. Ha nem, megveszem én.
Dicséri a lapot. Gyanakodva nézem. Aztán a költőket dicséri.
– Kit tart köztük a legtöbbre?
– Az Illyést. Csak még nincs kiforrva.
Újabb gyanakodó pillantás a tükrön át. De rezdülés nélkül dolgozik.
– Pedig már kiforrhatott volna. Negyven múlt.
– Az nem attól függ! – mondja. – Persze a legnagyobbak közt nincs ott. Nem Arany-, Petőfi-vonal.
– És Szabó Lőrinc?
– A fordításai!
Aztán Horváth Bélától várja az igazi Villon-fordítást.
– És József Attila?
József Attila, Juhász Gyula! Azok már a legnagyobbak. A Kész a leltár!
Küszködés: bemutatkozzam a végén? Vagy ne, s csak több borravalót? Egyik sem. Húsz fillért adva távozom.
Január 28.
Szabó Lőrincéknél.
Lőrinc elmondta Karl Rothe nevű német regényírónak Németh László elméletét, hogy a magyarok kisebbségben vannak hazájukban. A német végre megérti.
– Kit tart itt köztünk igazi magyarnak? – kérdi Lőrinc.
A német gondolkodás nélkül rám mutat.
– Attila fia lehetne!
– És ő? – mutat Lőrinc Veres Péterre.
– Német paraszt is lehetne. Éppúgy francia is.
– És ő, Németh?
– A jellegzetes írófej. Kitenyésztett (mutatja ezt kézzel is).
– És én? – kérdi magára Lőrinc.
– A városi. A letagadhatatlan nagyvárosi.
Január 29.
Szabóéknál tegnap este Németh Mariskáról kérdez, majd beszél.
Gyönyörű kislány. Csupa élettel, tűzzel van telezsúfolva. A fekete szeme. Madonnának lehetne festeni; egy török–olasz keveredésű Madonnának.
Ma reggel munka előtt még ennél is rövidebben elmondom a nagyanyjának. Épp reggelizik.
– Már nem lehet előtte megdicsérni – mondja a nagyanyja, s meleg pillantást ejt Mariskára –, több esze van, mint egy négyévesnek. Mert majd aztán affektál.
– Af-fektál! mondja, kiáltja boldog nevetéssel Mariska.
Február
Schöpflinnek tréfából – hogy a bürokrácia elmebaját illusztráljam – elmondtam egy színdarab-történetet. Egy gazdaságban irodista kell nyári átmeneti munkára, a különböző cséplőgépek cséplési eredményeinek összeírására. Először a jegyző jogász fia lép be – külön asztalt, véletlenül külön szobát kap. A sötét luk egyszeriben a ház fénypontja lesz, a jegyzőfi tekintély. De fizetés alig van, a jegyzőgyerek otthagyja az állást. A patikus öccse vállalja. A „tekintély”, a „hatalom” őt is megrontja; ki kell dobni, oly goromba az emberekkel. Most már – mert szellemi képesség semmi sem kell – egy betegszabadságon lévő forgalmista áll be, ez is diktátor lesz. Aztán egy nyugalmazott csendőr őrmester, majd egy öreg méhész, akinek elpusztultak a méhei. Az íróasztalnak majdnem az a hatása a lélekre, mint Karinthy Bűvös szék-ének. Sajnos a színdarab minden ötletét, fordulatát kiadtam ott az elbeszélés közben, most már épp csak az ízére emlékszem. Ha most megírnám, már csak gyártmány lenne. Az elmondás helyett – annak hevét tartalékolva – kellett volna megírni.
Március eleje
Mariska édesanyja emlékezik, mily testi-lelki fájdalom fogta el őt kisleány korában, valahányszor ébredése rendes ideje előtt fölkeltették, valami – rendszerint egy különben várva várt kéjutazás – miatt nem engedték, hogy kialudja magát. Kilépni az álomból – ahogy felidézi – volt annyi, mint kilépni az életből. Annyi borzadás, rettegés és húzódozás. Ebben épp azért nincs semmi meglepő, mert az álom a halál rokon tája. Mariska kisleány-anyja inkább a halált választotta volna – az álom mélyebb területét –, csak megmaradhasson az alvás zsongító édenkertien boldogító tájain. A helycsere volt szörnyű.
Mariska édesatyja viszont gyermeki testének, lelkének és tudatának arra a hasonlíthatatlan kéjére emlékezik, mikor testvérbátyja hajnali fél háromkor felébresztette őt, s ő a közös dunyha édes melegében eleve belső didergéssel gondolt a szoba hideg lehére és még hidegebb döngölt földjére, s csak az erőt gyűjtötte, hogy talpát és bordáit átadja a megpróbáltatásnak, amidőn atyja – csizmája peremén és bajusza szárnyán hóval – benyitott a szobába s odaszólt az ágy felé, hogy a teheneket megetette vagy kieresztette már ő, csak aludjon tovább a soros. E pillanat gyönyörét, a testnek a dunyha langyosságába való visszakerülését, a léleknek az alvás édes öntudatlanságába való visszahanyatlását Mariska atyja később – amikor a hit világáról nyert felvilágosítást – a mennybemenetel boldogságával azonosította, még később pedig – egy délolasz bivalycsorda szemlélése után – az állati létérzés teljességének megértésére fordította.
Mariska bámulatosan sokat alszik. Az előbbi emlékeknek köszönheti, hogy délutáni álmát édesanyja akkor is csak fokozott óvatossággal próbálja megzavarni, amikor már künt sötétedni kezd. Mint egy lehelet, oly finoman érinti Mariska kezefejét. Csak az ügy érdekében emeli meg Mariska kezét. Mariska fájdalmasan, szinte állati szűköléssel – ha volna ilyen finom állati szűkölés – sír fel s fordítja el arcát. Testének mozdulata is – a kecses összehúzódás – jelzi, hogy lelkében hova fordul vissza, milyen eszmélet előtti édenbe.
De már nem nyugodt. Ismét – szinte dacosan – mozdít magán. Aztán újra mozdít – már-már haragosan, mint akinek meg kell küzdenie valamivel. Kis tudata már felrebbent, ott szállong a boldog táj félhomálya fölött. Mariska édesanyja a tudatnak ezt a kis madarát akarja megfogni. Szavakat vet neki, édeseket és mellékeseket.
Valóságosan is édesek a szavak.
– A kis Ika aztán majd felébred, kezébe veszi a kockacukrot, az egyik kezébe a cukrot, a másikba a süteményt, aztán kimegy a kertbe, lemegy a lépcsőn, aztán fölmegy a lépcsőn…
Ezek Mariska földi, tudatos létének legcsábítóbb eseményei. Ám a másik lét ennél is többel szolgál. Mariska meg se rezzen. A csalogatás folyik tovább, akár a csigahívogató.
– Aztán kinézünk az ablakon, megnézzük a hajót, nézzük a kocsit, nézzük a Balatont, ott meg, a vitorlás, az autó, a szürke cica, a vava…
Ezek között volt valahol a sok lépvessző között az, amely a madárnak kellett.
Mariska hirtelen felül, szeme még csukva van, épp hogy nyílik, most hörpinti ki az álom utolsó cseppjét, de a kis száj már ezen a parton van: ha siránkozva, ha fájdalmasan is, de mondja:
– Én is nézem a szürke cicát, én is nézem a szürke cicát, én is megfogom a cicát.
De aztán hanyatlik ismét vissza. A szem ismét lezárul, a száj motyog még egy-két szót, de aztán az is bezárul, az egész Mariska ismét álomba zárul. Már mosolyog. Az a másik eszmélet már elébe is tette a szürke cicát? Nem lehet versenyezni vele.
– Keltsd fel már – mondja Mariska atyja.
– Mindjárt, mindjárt – mondja Mariska édesanyja.
– Majd útközben felébred – teszi hozzá, ahogy óvatosan karjába veszi Mariskát s megindul vele az emeletről lefelé.
*
Március 19.
Mariskának és Mariska édesatyjának egy időre el kell szakadniok egymástól.
A dolog váratlanul esik, egy napsütéses kora tavaszi vasárnapon.
Délután van. Valaki csönget a kertkapunál.
Mariska édesanyja aggódva kinéz az ablakon.
– Markos keres – mondja megkönnyebbült hangon.
Itt lakik ez néhány házzal lejjebb. Mariska atyja fejébe csapja a kucsmáját. De utánazubog Mariska is. A vendég neki is régi ismerőse: Hanni épapája.
Kinyílik a kapu. A vendég azonban nem akar belépni.
– Hanni nincs itt? – kiáltja Mariska.
A vendég csendet int. Körülnéz az utcán, odavet egy pillantást a szemben levő puszta telek közeli kerítésére, s halk, fojtott hangon kezd beszélni. S ráadásul franciául.
– Ça y est; mon vieux, il est temps de foutre le camps.
Kiskabátban van, hóna alatt irattáska. Mariska édesatyjának nincs érzéke, hogyan kell a nagy pillanatokban viselkedni. Épp csak érzi a nagy pillanatot.
– Csak nem ette meg a fene – mondja magyarul.
– Foutu, l’espoir – tart ki a vendég a francia mellett, s ismét körülnéz. – Débines-toi, aussi vite que possible. Moi, je file. Pas un moment à perdre.
– Ça ne me rentre pas dans la tête – enged Mariska atyja végre nem is annyira a franciának, mint inkább az édes emlékű paname-i nyelvnek, az argot-nak; vagy talán – még abban a pillanatban is – az enyhe kérkedhetnéknek, hogy állja azért ebből még ő is a vizsgát. – Sont-ils pas devenus louffoques?
Mariska értelmetlenül bámul.
Írjuk is itt már magyarul tovább azt, amit azok akkor mindvégig azon a madárcsicsergés-szerű nyelven beszéltek.
– Bandi bácsit az éjjel elfogták. Lőtt. Lelőtték.
A házigazda elsápad.
– Meghalt?
– Haldoklik.
Csend.
– Két páncélos divízió vette körül a várost. A vár – takk! Lekapták Rassayt, Keresztest. Egy sereg legitimistát.
Ezt nem lehetett száraz, fejcsóváló nevetés nélkül elmondani s hallani:
– S gondolod – minket is?
– Öregem, a lista – lista! Pucolás, de azonnal. És ami a fontos: feketén! Én már haza se megyek.
Fölösleges volt több mondandó.
De a férfiak ott álltak még egy ideig a kapuban. A Duna fölött most visszafelé, a víz irányával szemben dübörgött-csattogott az a két repülőgép, amely reggel óta szálldosott, szinte a tetőket súrolva.
Végre elvitték magukkal azt a pokolbeli dörgést. Lehetett volna szólni. De mit?
– S ebben? – kérdezte végre Mariska édesatyja a vendég irattáskájára mutatva. – Ez minden, amit magaddal viszel?
– A kézirataim! – mondta a vendég nem minden büszkeség s aggódás nélkül.
A házigazda elnevette magát.
– Ez a legfontosabb? még most is?
– Tízévi munka! A statisztikáim!
– Pénz nem kell?
– Pénz! – mondta a vendég. – Flepni kell! Meg egy jó gazdászbajusz kellene, de már reggelre.
Kezet fogtak.
– Ágnes majd átjön – mondta a vendég. – Az asszonyok együtt lehetnek. Velük tán még nem lesz baj … Ámbár! … Még egyet: Harasztiék üdvözöltetnek. Ha lehet, keressétek egymást.
S elment.
A ház hegyoldalban fekszik, háttal egy kis hegyszakadéknak. A kertkaputól lépcsőn kell lemenni a ház kapujához. Mariska édesapja bezárta a kaput, s Mariskát kezén fogva ballagott le a lépcsőn.
– Vegyél a nyakadba, épapa.
Mert itt ezen a kis úton mindig nyakába szokta venni.
– Most se foghatom meg a villanydrótot?
– Most sem, kedvesem.
– Mert veszélyes! A telefondrót is veszélyes?
– Minden drót veszélyes. Jobb azok közül egyikhez sem nyúlni.
– A nyúl hozzányúlhat?
– Ha eléri!
Mariska alig tudta, hova legyen a nevetéstől.
Így értek be a szobába.
– A nyúl nyúl – kiabálta boldogan.
Mariska édesatyja fejében a hallott dolog – s egyáltalán az egész veszély – a francia nyelvbe tapadt. Akaratlanul is franciául tudatta elhatározását.
– Il parait qu’il faut que je vous quitte. Oh, ce n’est que pour quelques jours!
– Nyúl zsúr! – kiáltott közbe Mariska.
Ámulva és vidáman nézte édesatyját, majd édesanyját. Vissza kellett mosolyogni rá.
– Mais oú? – mondta tehát, riadtan is mosolyogva Mariska édesanyja. – Et je t’accompagne!
Mariska szülei először beszéltek gyermekük előtt idegen nyelven. Elvük és megállapodásuk ellenére először éltek a gyermeknek ezzel a hitvány kirekesztésével. Viszont azonnal hasznát látták. Mariska ártatlanul vonult át nagyszüleihez. Először engedte el siránkozás nélkül szüleit szokásos távozásukon kívül. Engedte? Észre sem vette. Szülei először szöktek meg tőle; először csapták be.
*
– Ne beszélj a gyerek előtt!
S már ez is franciául hangzik. Kezdődik az aljasság, a kitaszítás, a hitvány visszaélés a gyermek tudatlanságával.
Mariska ártatlanul és riadtan figyel.
Isten veled, Mariska! Illetve Isten hozott! Nem tudok olyan gyorsan írni, ahogy nősz: befogadod és kibocsátod a világot, ahogy külön világ leszel.
Szeptember 29.
Szemben a Déli-vasút bejárójával szétszórt csoportokban ülő, heverő német katonák. Arrébb néhány fölnyergelt ló áll, ürülékét taposva. A bejáratnál meg-megszorul a tömeg, a pénztárak előtt sorakozók egymásba olvadnak. Kiabálás, vizeletbűz. Rengeteg katona itt is.
A tapolcai vonat a harmadik vágányon áll. Teljesen elzárja a hozzáférést rögtön az első sínpár vonatja, elejét látni sem lehet arra az alagút felé, vége messze túlnyúlik a járdán. Német egyenruhába öltözött mongol katonával van zsúfolva. Az utasok a járdán túl talpfa közé való kövek embermagasságú halmain botladoznak. A katonavonat már az éjjel is itt állhatott: körülötte szinte egymást éri az emberi ürülék, némelyik újságpapírba csomagolva, úgy dobhatták ki valamelyik fülkéből.
A fülke előtt, hova Flóra és Laci beszáll, egy toprongyos, részeg katona, csak az egyenruhája magyar, anyanyelve nem. Puskája ott hever a mellékhelyiség előtt a kocsifolyosó padlóján. Röhög, tessékeli az utasokat, aztán rongyait mutatja; szétdűlő bakancsát drót tartja össze.
Eljövet a Krisztina körúton éppilyen öltözetben egy német ruhás katona jön szembe (épp a hasonló rongyosság kapta el a tekintetemet). Vállán elöl-hátul lelógó papírzsák, krumplival, hagymával tele, ahogy a lukak mutatják. A katona után egy lépésre félretaposott villámzáras hócsizmában egy jellegzetes orosz arcú asszony, a hosszú kék kaftocska is jellegzetes rajta. Gyorsforralót, kulacsot cipel, csak úgy melléhez szorítva. Valami félreérthetetlenül kiáltja, hogy ez mindenük, ezzel gyalogolnak a Dontól idáig. Még mindig sietnek.
Csak most áll meg szemem a falragaszokon. Bevonulási hirdetmény bevonulási hirdetmény mellett, az egyik aláírása csak Csatay, a másiké nemes csataji Csatay Lajos. Nemzetiszín-keretes, vagy csak a felső bal sarokba nyomott nemzetiszíncsíkos felszólítások a nemzethez, a társadalomhoz, a névtelen magyarhoz, különböző jelentkezésre, példamutatásra, adakozásra. Az egyik az írókat is felszólítja, menjenek fegyveresen a frontra.
[– – –]
S képek, plakátok: páncélos gördül zöld hegyre, amely mögül vörös karom nyúlik fel, idealizált baka őrzi a kőbe faragott magyar címert. A bomba bevágta kirakatüvegeket itt-ott falappal helyettesítették. Ezeken is csupa plakát. Az egyikre valami kézi sokszorosító negatívval ez van festve: Imrédy zsidó.
Október 12.
F. látta: A villamosban egy ember a padra teszi a bőröndjét. Egy másik rászól, hogy vegye le, mert kevés a hely. – De akkor meg a koffer alja bepiszkolódik. – De így meg elveszi mástól a helyet. – Ne akarjon olyan sokat! – Mért ne akarnék? – Mert legyen nyugodt, nem sokáig lesz az ilyen alakoknak hangja ebben az országban! – Micsoda, még fenyegetődzik, na addig még nem vagyunk, na megálljon. – És a kalauzzal megállíttatja a villamost, rendőrt hív.
*
Tegnap este a Józsefhegyi utcán a lámpák körül röpirat volt elszórva, tízesével, húszasával. A város tele rémhírrel: a jobboldal összebékült, Szálasitól Bakyig (csak Imrédy vonul vissza teljesen a politikától), ma reggelre puccs lesz, átveszik a kormányt.
Délelőtt a Seiffert kávéházban. A nagy táblaüveg meg-megreszket mellettem az ágyúszóra, zavaró repülőkre lőnek. A hátsó négyes ülésben beszélgetés: – Meglátjátok, visszakapjuk még Erdélyt. – Kitől? A németektől. – Kása nem étel, tót nem ember. – Ki mondta ezt? – Kossuth. – Ugyan, hisz az demokrata volt. – Tót volt, Turóc megyei. Zemplénben született, de turóczi származék volt. – Nagy az öröm a Honvédelmiben. Egymás után esnek el az aktív tisztek, ezredesek, őrnagyok.
(Magyarázat nélkül mindenki érti, hogy nem az elesésüknek örülnek, hanem a hősiességüknek, végre.)
Ezeket a sorokat a leírtak megtörténte után néhány hónap múlva vetettem papírra, pusztán azzal a céllal, hogy felhasználásukkal egyszer majd részletesebben, elevenebben leírom ezeket a történteket. Erre mindmáig nem került sor. Kiadom hát így, egyelőre épp csak annyi bővítéssel, amennyit a gépírásos sorok közé itt-ott ceruzával betoldottam.
Szeptember bizakodással végződött. A Szabadság kávéházba, a hármas találkozóra Haraszti is, Erdei is tele reménnyel érkezett.
Az Ellenállási Bizottság tárgyalásai már a fegyverszünet előkészítéséig nyúltak. – Bizakodással kezdődött október is. Az ismerősök mentesítési ügyekben szaladgáltak. Otthon is aludhattunk volna. Éjszakára inkább a bombázások elől mentem el hazulról, ki a Törökvészre, Némethékhez.
Tizedike táján hozta az újabb vészhírt Némethné. A dunántúli német páncélos csapatokat Pest köré vonták; kidobják újra a hálót a „megbízhatatlanokra”: fogják újra össze őket. Némethnek volt egy ismerőse valami központi helyen, az megígérte, hogy a mi veszélyeztetésünk esetén hírt ad. Tizenkettedikén Némethné kipirult arccal tért meg a városból. Az értesítés megjött: László hagyja el azonnal a lakást.
Rám ez kétszeresen is vonatkozott. Flóra lement a városba, s hamarosan ugyanezzel a hírrel jött meg Gy.-től, a mi eseménytudó ismerősünktől. Őszerinte rövidesen a német katonai parancsnokság veszi át az uralmat. Külpolitikai szempontból ezt most sem tartottuk – ebben a helyzetben – kedvezőtlennek. Most belpolitikailag sem: a tétovázók, a kormányzói udvar döntésre kényszerül. S a döntés így mi lehet? Szembe a nyilasokkal, vagyis a németekkel.
Estefelé jött az újabb hír: a nyilasok alakítanak majd kormányt. Ezt végzetesnek tartottuk. Aztán persze a magunk ügyére fordult a szó. A német katonai uralom a „magyar vonalon” állókra látszott veszélyesebbnek, köztük elsősorban Némethre; a nyilasok uralma rám; ha már márciusban is felvettek a feketelistájukra. Az Ellenállás titkos számát – egy papírkereskedését – már késő volt felhívni. Most hívtam volna először. Az asszonyok döntése volt, hogy mi ketten mindenesetre menjünk le ezúttal Keviczkyékhoz aludni. S akármilyen is a helyzet, forduljunk vissza megint vidékre.
A Déli-vasút tájékán ért el bennünket a légiriadó első jelzése, a kocsit elsötétítették. A peronon voltunk, a homályban csak jó sokára ismertem fel egy katonatisztet, aki mellém került. Arcába hajoltam, nem tévedek-e. Boldizsár volt. Suttogva és franciául erősítette meg a hírt: a németek valóban megrohanják a várost, erre készülnek, de a magyar főhadiszálláson új, németellenes kormány alakul. Együtt szálltunk le a Horthy körtérnél. Szűkszavúan, kölcsönösen közönyt tettetve váltunk el. Egy szóval nem említettük, mennyire fölkészületlenek vagyunk, milyen tájékozatlanul megyünk az illegalitásba.
Napközben Keviczkyék ránk zárták a lakást, a házbeliek sem tudták, hogy ott vagyunk. Másnap reggel Flóra jött; az értesítés – az eseménytudók részéről – most már utasítás volt: menjünk el azonnal Pestről! Ezt én túlzottnak éreztem, s egy kicsit nyeglének. Hisz vidéken is éppúgy megtalálhatnak bennünket, megfelelő hely ott sem volt előkészítve. Elhatároztuk mégis, hogy Némethék rokonságához megyünk, Földvárra. Én ott nem mondom meg a nevem. Kettőnk közül valószínűleg engem fognak előbb keresni. Ebben az esetben azonnal hírt kapunk, s még akkor is lesz egy-két napi előnyünk biztonságos helyre húzódni. Erre az első útra Flóra is velünk jön, de fordul is majd rögtön vissza, hogy az összeköttetést fenntartsa.
Nagy késéssel éjfél után érkeztünk meg Földvárra. Másnap reggel a szántódi kompon én átmentem Flórával Tihanyba; a kislányunk a nagyszülőkkel ott volt; a bombázások miatt télire is ott akartuk hagyni; az ozoraiak teletömték a házat élelemmel. Németh majd a délutáni komppal jön értem. Ha netán valami baj van, a bal ablak zsalugáterét behajtjuk, messziről megláthatja, a ház magasan a hegyen áll.
Felhőtlen délelőtt volt, kék ég, kék Balaton, barnavörös fák még teljes lombozatban.
Déltájban szaladt be valaki a Horthy-kiáltvány hírével a ház elé. A parton – Flóra kétszer is lent volt – reggel óta folyt a tanácskozás a bombázások miatt még mindig itt-tartózkodó nyaralók közt – vasárnap lévén, a férfiak is lent voltak –, hogy itt maradjanak-e, vagy térjenek-e vissza pesti otthonukba, ott várva meg az eseményeket. Az oroszok napok múlva elérik a Dunát, úgy látszott.
Észrevétlenül, kerülő úton jöttem be reggel a házba. Minek titkolództam volna tovább. Leszaladtam a parti tanácskozók közé. Tíz-húsz ember értesüléséből csak kiszűrhető valami tárgyszerűen igaz bizonyosság.
Volt köztük egy alezredes. Honvédségi autóval jött le előző este; az autójában rádió is volt. Épp akkor babrálta a készüléket, hogy saját fülével hallja a hírt. Képtelenségnek tartotta. Bizonyosságot akart ő is. A készülék végre megreccsent.
Elhangzott a kiáltvány, Horthyé, a fegyverszünetkérésről. A tiszt kilépett a kocsiból.
A kormányzót egyszerre öregúrnak nevezte. Aztán: elment az esze az öregúrnak! Aztán: ha ez igaz, nincs többé Magyarország!
A telep mindössze tíz-tizenkét ház, a révtől másfél kilométerre a halászcsárda körül. Nők, férfiak most már minden lakó ott áll az autónál.
Mind középosztályiak voltak. A férfiak legtöbbje mérnök vagy tanár, egy fővárosi tisztviselő. Az alezredes kivételével régi jó barátai egymásnak, még az egyetemről. Közösben is alapították ezt a telepet. Szepességiek, gimnazista fejjel hazafias érzésből menekültek át Magyarországra. Van aztán még egy idősebb nyugalmazott ellenőr. S egy nyugalmazott magasabb rangú bíró, aki egyetlen ítéletet nem hozott attól fogva, hogy kezdő korában tagja volt egy tanácsnak, amely egy gyilkos pincért halálra ítélt. Ez olyan ellenségévé tette a halálbüntetésnek, hogy a bíróságon adminisztratív munkára osztatta be magát, a könyvtárba.
Mindnyájan némán álltak, jóllehet felindult állapotban. Vége a háborúnak! A bombázásoknak! – a szemek boldogan ezt csillogtatták. De a homlokon máris ott volt a kétely: s ha valóban vége Magyarországnak is, azaz a közepes, de biztos pozíciónak, az egy-két szobás nyaralónak, a nyugdíjnak? Bejönnek az oroszok?
A sors már döntött. A lelkek előtt már csak az állt, hogyan vessék alá magukat ennek a döntésnek.
A többség az öröm, a felszabadultság felé hajolt. Hasonlóan ahhoz, ahogy a jégtörő orra két részre dob egy jégmezőt, a csoport kétfelé vált, ténylegesen is. Egynéhányan arrébb húzódtunk. Egyre több mosoly gyúlt, s közben ilyen mondatok röpködtek: – Nem leszünk harctér! Kiszabadultunk a német gyűrűből! Most már az angolok is megindulnak. Valami mégis megmentődik a becsületből!
A pesti zsidó ismerősökről esett szó. Elmúlt róluk a nyomás! Megkönnyebbülés volt itt nekünk is. Kiderült, ennek is, annak is volt bújtatottja vagy segélyezettje. Megszűnt a gond, a veszély.
A másik csoportban az alezredes rakta frissen a kocsiját, neki azonnal jelentkeznie kell valahol. Dohogott, de csak úgy, ahogy a gyík levágott farka ver még egyet-kettőt. S ezt is vajon nem csak rosszul felfogott harciasságból tette-e? Hűségből a mesterséghez?
Mindkét csoport tompította érzéseit. Kölcsönösen tartott egymástól? Tán csak restellt olyan színben feltűnni, mintha eddig érzelmei felől félrevezette volna.
Ezenközben érkezett meg Németh.
Mi aztán szabadon osztottuk örömünket. Örömnek persze ez is csak olyan volt, mint mikor az ember azt hallja, hogy a halálos sebesültet a lába levágásával meg lehet menteni az életnek. De mégis milyen nagy szó, hogy ez is sikerült! Mi lehetett az oka, hogy Horthyék egyszer a percnyi érdekük ellen tudtak húzni? Nyilván garanciát kaptak. Talán Észak-Erdély megmarad. Az új kormányban benn lesznek a forradalmi pártok, vagyis a társadalmi újjáalakítás biztosítva van. Ez lesz a nagy kárpótlás.
Elhatároztuk, hogy visszamegyünk Pestre.
Csomagjaink Földváron voltak. Mi ketten arra kanyarodunk, de Flóra közvetlenül, még aznap megy fel. Lent volt a házban Flóra remek, diáklánykori kerékpárja. Hogy gyorsabban tegyük meg a Szántód–Földvári utat, magunkkal vittük.
A komp egy zsibongás volt. Valami nagy csónakház alkalmazottai tértek haza Siófokra, csak úgy bugyogott belőlük az eddig visszafojtott németgyűlölet. Eseteket soroltak fel, itt mit csinált a Gestapo s ott mit. Csak a szekeres parasztok aggodalmaskodtak: igaz, hogy a balatoni országúton vonul vissza a német főerő? Fegyver nélkül? Vagy fegyveresen? Mi lesz akkor itt?
A szántódi révcsárdában a csárdás épp akkor kapott telefonértesítést Siófokról: – a németek már jönnek is, az út mentén minden üzletet, kocsmát azonnal be kell zárni. A csárdás – a bortól-e, az izgalomtól-e – pirosabb és hangosabb volt, mint valaha. – De hisz csak egy is tegye ide be a lábát! A belit ontom! Felesége csitította. – Kiontom én! Hol az a balta? S valóban behozta a baltát, s fölhajtott még egy kétdecist. A túlfűtött konyhában – az ismerősök az ivó helyett itt szoktak letelepedni – iparosok, kupecfélék ültek, helyeseltek neki. Én közben Flóra kerékpárjával bajlódtam, a kormánya elferdült. Az egyik út menti szerelőműhely tulajdonosa vagy alkalmazottja segített a helyrenyomkodásban. Úton volt ő is, kerékpárral.
Hírekért jöttünk be; nem lettünk okosabbak. Nekivágtunk az útnak.
Németh felült a csomagtartóra, a lassú kerekezés közben így találgattuk a megtörténteket s festegettük a jövőt. Egyet egyformán ítéltünk meg. Úgy látszott, az uralkodó osztályok érdeke ez egyszer arrafelé szorult, ahol a nemzet érdeke van. A magyar nagybirtok, a nagybirtokos egyház, a zsidó származású tőkések, sőt a hivatali dzsentri „függetlenségét” a hitlerizmus éppúgy fenyegette, akár a magyar állam és a nép függetlenségét. Ez a történelmi egybeesés adott némi erőt a Kállay-kormánynak. Nyilván ide akart visszakanyarodni a Lakatos-kormány. Kétségtelen, hogy az átállás számukra a két rossz közül a kevésbé rossz választása volt. Amíg volt választás! De a háború nyilvánvaló elvesztésével ez a választás nekik már csak a veszett fejsze nyele. Mit remélnek még tőle a maguk számára s mit az országnak? S vajon ez az alapjában üzleti számítás képes-e olyan lendületre, ami egy ilyen történelmi s ilyen hirtelen fordulathoz kell?
Ezt találgattuk, kétellyel, de mégis tele reménnyel. Hisz elkezdték! Csinálják.
Minden azon fordul meg – most fog kiderülni – mennyi az idegen erő az országban. Nemcsak a német fegyveres erő, nemcsak a volksbundista német nemzetiség. Hanem azok a félig asszimiláltak vagy félreasszimilálódtak, akikben akkor is a „német vér”, a német érdek szólalt meg, amikor magukat a leglángolóbban hitték magyarnak. Mennyire, mekkorára erősödtek ezek a hivatalokban, a hadseregben? Ilyenkor látszik meg, mi egy egységes nemzet!
Én az efféle teremtések örök alkalmazkodó képességében bíztam; az eddig is mindig jókor megszimatoltatta velük a fazék irányát.
Rettenetes fogalmazványaik miatt a zavaros fejű nyilasvezetőket tréfásan a baloldali körökben isten mentésünkre küldött angyalainak neveztük; a gondolkodó magyar tömegeket legjobban épp ők riasztották el a nemzeti szocializmustól: ahányszor szóltak, annyiszor tették nevetségessé az „eszmét”. Az lett volna a végzetes, ha valami jó szervező, jó szónok, egy magyarul is tudó koponya lett volna a hangtölcsére ezeknek az eszméknek! De – hálistennek! – legtöbbjük nyílt klinikai eset, s ezt mindenki tudja róluk; a németek is; hisz különben márciusban mégis csak őket nyomták volna az élre. A helyzet tehát világos: az államszervezet fenntartói a saját érdekükben kénytelen-kelletlen kilépő Horthyval vannak. El lehet képzelni, hogy ebben a németekkel is megegyeztek. Hátra-hátranéztünk, mikor tűnnek fel mögöttünk a visszavonuló német páncélosok.
De az országút üres volt. Nyoma sem volt visszavonuló németeknek. Leszálltunk a gépről.
A szobában már azt találgattuk, milyen lépésre nyit utat ez a tett a nemzet számára. Bethlent hívják vissza Horthyék? Talán Zsilinszkyt. Az ő revolverlövése szimbólumnak mégis egész Európába beledörrent.
Felszabadultságunk kiűzött bennünket a szobából. Még egyre hírekre szomjaztunk, de – ősz, alkony – a fürdőhely már kihalt volt. Elfogott az aggodalom, nem volna-e jobb visszamennem rögtön Tihanyba: a német visszavonulás nyilván a másik oldalon folyik, annak zűrzavarában mit fog csinálni az a néhány nő és kisgyerek? Mert a németek ezen az oldalon csak nem jelentkeztek. Bementünk a Holovits-söntésbe. Szesztilalom volt, hárman-négyen ültek a helyiségben, a rádió kedvéért. Hiszen ez kellett éppen nekünk is.
A rádió katonai indulókat zümmögött, vége-hosszatlanul; ehhez már a márciusi fordulat is hozzászoktatott bennünket, véletlenül ezt is együtt szorongtuk végig.
– De hisz ez német induló! – kiáltottam fel. – A szövege német! – Megdöbbenve néztem a köröttünk levőkre. Bezáruló, néma arcok néztek vissza ránk.
Aztán jött még a homályos vezérkari parancs: a fegyverszüneti kérelem nem jelenti a harcok abbahagyását.
Estére már mindent tudtunk: Szálasi és egy csomó ismeretlen név. Ekkor olyan helyen voltunk, ahol nem mondhattuk ki érzésünket. Ez úgyis csak egy-egy szó lett volna. Őrület! Iszony! Árulás! Az utolsó deszkaszálról is levágták a kezünk. Vége! Magyarországot dobták oda utolsó – hiábavaló – akadálynak. A gyalázat alatt a mi földünkön fog megnyílni a föld. Mi zuhan bele belőlünk? Az egész nemzet.
Aztán – már magunkban – a tehetetlen düh a németek cinizmusa ellen: egy elmegyógyintézet is jó, ha nekik jó! És Horthyék tehetetlensége ellen: az utolsó tétet is ilyen ostobán adták ki! Jellemzően az egész huszonöt évükre!
Mi marad még nekünk hátra? Szerezni egy-egy revolvert, s ha a hurok ránk szorul, öt golyót körbe ereszteni, a hatodikat a fejbe. S addig is figyelni: hol ugrik össze akármilyen kétségbeesett harcra is valami partizángóc, s maradék lehetőségünkkel odamenekülni. De lesz-e ilyen? S lesz-e lehetőségünk, hogy odajussunk? Nem volt semmi fedező, más névre szóló igazolványunk. Felém az elmúlt három évben – a Magyar Csillag kialakulása óta – szünetlenül szálltak a jobboldalról a gránátok és világító golyók; s épp az utolsó sorozat, az Új Magyarságé volt a legélesebb, a legmesszibb ropogó; a külön kiadvány, hogy mi, „földosztók”, vagyunk a legveszélyesebbek, a nyár végén jelent meg. Az első, egy kicsit is újságnéző járőr pusztán a nevem olvastán tudni fogja, hova vigyen. S lehet-e abban reménykedni, hogy ebben az új helyzetben valaki épp azért fog szemet hunyni vagy tán még segíteni is, mert ismer? Hogy fog a nép átlaga ebben az új helyzetben viselkedni? A magam sorsa így kezdett összeszövődni a nemzet sorsával.
Akaratlanul így figyeltem a magam sorsát, ahogy másnap a szembejövők magaviseletén az ország sorsát fürkészni kezdtük. Az utcán már polgári ruhás, karszalagos fegyveresek jártak. Az aggodalom Tihany felé hajtott, a kockázat vállalásával is. Ez a vállalás így leírva többet mond, mint ami a valóságban volt. Valójában a kockázat nemigen nyugtalanított. Sokkal nagyobb volt rajtam a nyomás, a tompító levertség. A veszély érzése tulajdonképpen az élet jele volt, a reményé. Jelezhetett még mást is, ahogy később ráébredtem. A bűntudat jelentkezett. A veszély vállalása (sőt később keresése) a penitencia öntudatlan vágya volt, a végzet kiengesztelésére. Most a mélyből feltekintve véltem látni, milyen gyanútlanul csúsztunk, hány lépést hittünk helytállásnak, holott már az is zuhanás volt. Hányszor megkapaszkodhattunk volna, tán szembeszállásra is. Baj ér? Legalább felold az alól a lelki szorulás alól, hogy magam büntessem magam.
De azért persze vigyáztunk, hogy baj ne érjen. Nem mentünk ki rögtön a komphoz, előbb a csárdában akartunk tájékozódni, mi hír odaátról. A csárdás most is dúlt-fúlt. Még vörösebben az indulattól vagy a bortól, a tegnapi fenyegetődzés helyett már tettekről kiáltozott. – Kidobtam! Kiszórtam mind! – Ide lőjj, kutya, mondtam neki, ide lőhetsz, de a szalonnát nem viszed, amíg én élek! – harsogta fölpattanva, mintha most is a németek előtt lett volna. – Kiröpítettem valamennyit! Menjenek Hitlernek abba a keserves… – és csúnyán elkáromkodta magát. Nyilvánvalóan csak képzelte, amit mondott. Németek nem is jártak ott akkor még.
– Jó, jó, Lajos bácsi, de most aztán már elég belőle! – állt elé ekkor egy férfi. – Így már nem lehet beszélni!
– Mért, ki vagy te itt, duglak a… – és kimondta, hová dugná.
– Én leszek a kerületi megbízott, azért!
A tegnapi szíves szerelő vagy műhelytulajdonos volt. Kelletlenül – bár kéretlenül – mondta el, hogy telefonon hívták vissza az útjáról. Ő mindig nyilas volt, eddig titkolnia kellett, de most már megmondhatja. Magyarország végre egyenesbe került, megvan az egység. A nyilaspárt leszámol az Aladárokkal, az áruló grófokkal és zsidókkal. Meglesz a becsülete a munkásnak, akár Németországban. Hitler, ha akarná, akár ma végezhetne Angliával, Oroszországgal, könyörületből nem engedi még ki az igazi csodafegyvert. Egy nap alatt egy ország megy a levegőbe attól.
Mellettem egy várpalotai meszes ült, a kompra várt ő is. Somogyból hazatérőben. Volt már benne is egy-két háromdeci. Szemöldökét magasba emelte, arcát mímelten csodálkozó hosszúra nyújtotta, hogy no ez már a Hóreb hegyén hiszi magát, rábízták a kinyilatkoztatást.
Ott voltak a tegnapi csónakháziak is, és valami strandfürdői jegyszedő. Egyszerre ezek is erősen bizonyosak lettek a csodafegyverben, az egységben. Legalábbis azzal a bólintgatásukkal, amely a poháremelés és az ivás közt szokásos.
Tegnapi szavaikra kellett gondolnom. – Értett Shakespeare a néplélekhez – mondta csendesen Németh. Valóban ugyanazoknak az embereknek ez a hirtelen véleménycseréje a shakespeare-i színváltozások csőcselékét juttatta az ember eszébe, ahogy hol Cézár mellett, hol Cézár ellen üvöltözve rontanak be a rövid lélegzetű jelenetekbe.
Így vonultak ki a komphoz. Volt ott még egy iparos külsejű férfi, ez – egykettőre bekapcsolódva a vitába – a tárgyilagosság bajnokaként amellett tüzeskedett, hogy a németeket igazán meg lehet érteni! Csak nem bolondok, hogy Horthyék kiugrásával fedezetlenül hagyják a hátukat! A parasztok némán gubbasztottak a szekereiken. – Hát úgy látszik, mégsem lesz vége – mondtam az egyiknek, amikor rám nézett. – Dögöljenek rakásra – mondta higgadtan.
A pénztár elé gördült egy apró katonai gépkocsi; sárhányóin összegöngyölt szőnyegekkel, még a tetején is csomaggal. Egy főhadnagy lépett ki belőle, szótlanul ment át a csoporton.
– Honnan, honnan? – kérdezte a hatalommá vált bicikliszakértő.
– Szekszárdról.
– Szekszárdról?! – döbbent fel egy hang.
Vagyis menekülsz? – gondolta mindenki. Már Szekszárdról is?
– Áthelyeztek – mondta röviden, hidegen a főhadnagy, és nyomta vissza magát a kocsiba a csomagok és a gyerekek közé.
Némethtel egymás kontójára szoktunk óvatoskodni. Csak ő megy át Tihanyba – most ebben állapodtunk meg; ha a zsalu nem mond veszélyt, a házban is körülnéz. Én várjak rá a csárdában. Órákig ültem a hideg teremben egyedül. Próbáltam – már csak idegnyugtatóul is – verset írni. A téma oly óriás volt, hogy a toll kivevésére sem éreztem erőt.
– Semmi baj – jött meg Németh a délután vége felé. Flóra felment Pestre: mihelyt leméri a helyzetet, jön vagy ő, vagy Ella. Addig maradjunk a szobában, Földváron, az udvarra se menjünk ki.
Erre képtelenek voltunk. Már másnap estefelé elmentünk az egyik közeli faluba; a református pap Németh jó ismerőse volt. Én kint maradtam. Egy fél óra múlva Németh – bár nem sokat várt az úttól – elégedett arccal csatlakozott hozzám. Ugyanaz a fölkelőhangulat itt is, már csak azt várják, honnan kapnak jelet, fegyvert. Megtesznek értünk is mindent. Van itt a szőlőkben egy magányos ház, kitakarítják, holnap-holnaputánra áthozzák a kulcsát. Ez szükségesnek is látszott. Már a következő este az állomásról hazatérőben – az asszonyokat vártuk, hasztalan – belebotlottunk egy polgári ruhás őrjáratba. Megúsztuk, Németh ott elég nagy tekintélyt élvező rokonaira hivatkozva, de felszólítottak bennünket, hogy a rendőri bejelentést másnap intézzük el.
A kulcsot megkaptuk, s hozzá a jó akaratú ráadást, ami az egész odaköltözést a levegőbe fújta. A pap ottlétünket elmondta az apjának – az is pap, és megbízható ember! – az apa elmondta a jegyzőnek – az is megbízható, jó magyar ember – a jegyző elmondta az ő megbízható, jó magyar ismerőseinek; egy szóval itt is az lett, mint tavasszal Ozorán: egy fél nap alatt egy fél falu tudta s adta nyilván tovább, hogy a gaz németek milyen jó magyar emberek nyomát verik.
Németh magával hozta a Karenin Anna második kötetét. Oroszul már jó tíz éve tudott, most csak frissítette, rendszerezte az ismereteit. Én azt a konyhaoroszt fejlesztgettem – az ő segítségével –, melyet még 1934-ben szedtem össze. Mindkettőnk zsebe cirillbetűs cédulával volt tele. Óvatosak voltunk, de az nem jutott eszünkbe, hogy ezek a jegyzetek mindennél jobban elárulják, mit vélünk a nyilasok jövőjéről. Aztán Németh elutazott néhány napra. Pestre ment, de nem haza. Ekkor történt ugyanis, hogy Szabó Lőrinc a munkatáborból megszökött Zelk Zoltánt Ellához közvetítette, az pedig Zelket Németh dolgozójába zárta el, abban a különös logikában ringatózva, hogy a nyomozók rá se hederítenek, ha egy bujkáló helyén egy másik bujkálót találnak.
*
A vonatok negyednapi, félnapi késéssel érkeztek. Földváron a ház elhagyott helyen feküdt, messze a vasúttól; éjszaka a magányosan érkező asszonyokat várni kellett az állomáson. A váróteremben állandóan igazoltattak, a fél éjszakákat a raktárak közt meghúzódva töltöttem. A légiriadók miatt a vonatok vaksötétségben futottak be, az ember csak lépésnyi távolságból ismerhette fel, akit várt.
Azon az éjszakán a szokásosnál több utas érkezett. A sötét kijárathoz álltam.
Flóra megismert, de rögtön kanyarodott el tőlem. Ez is jel volt, köztünk. Izgatott suttogásából csak azt értettem meg; azt hiszi, követik, maradjak el tőle, figyeljem, nyomába szegődik-e itt valaki.
A sötét utcán ezt bajos volt rögtön megállapítani.
– Mi történt? – kérdeztem, amikor jóval később egy elhagyott szuroksötét utcában mellé csatlakoztam. – Kerestek! – Hol? – A budai lakáson! – Mikor? – Ma reggel! – Kik?
Két rendőr keresett, feltűzött szuronnyal, és egy civil, a vezetőjük. Négylakásos villában lakunk, egy lépcsőházban ipamék lakásával. Flóra épp szülei üres lakásában volt; a kerítéskapunál csengető jövevényeket a házmester – régi mozgalmi férfi – felesége vezette fel hozzánk. Szolgálónk nyitott ajtót, a házmesterné húga. A tavasz óta tartó bujkálás elég iskola volt nekik is az óvatosságra, de a hidegvérre is. Azt sem mondták meg, hogy a feleségem a házban van. Hol Ilus, a házmesterné, hol a még süldőlány Mariska tartotta szóval és vezetgette a lakásban a jövevényeket. A másik közben át-átsurrant észrevétlenül Flórához, beszámolt a fejleményekről s vitte tőle az utasítást, hogy mit feleljenek az erélyeskedő karszalagos civil kérdéseire.
Mindent felforgattak, kihúzták a rekamiék fiókját, fölmásztak az előszobaszekrény felső részébe. Láthatóan embert kerestek, a rendőrök elég kelletlenül, vezetőjük annál ingerültebben. A megállapodás az ilyenfajta látogatók esetleges érdeklődésére már régtől fogva az volt, hogy én azért nem vagyok otthon, mert Debrecenbe mentem Gulyás Pál családjáért még az ősz elején s nyilván ott rekedtem, azóta semmi hír rólam. A civil meghallgatta, gúnyosan nevetett:
– Több esze volt, mint nekünk! Viszi azóta a zászlót!
A nyelves, a kamaszlányok természete szerint elég paprikás szavú Mariska visszavágott, hogy a nagyságos úr – már mint én – semmiféle zászlót nem szokott cipelni.
A zászló neki még a templomi zászló volt, melyet a búcsúsok szoktak vinni.
– Fogja be a száját, mert majd magát visszük el helyette! Hol a gazdája felesége?
Erre következett az egyetlen óvatlan, rossz válasz. Mariskáék azt mondták, hogy Flóra valószínűleg Tihanyban van, a kislányánál, a szüleinél. Ezt különben az egész környék tudta. A család a nyarat húsz éve ott töltötte. De kár volt a nyomozóknak is megmondani. Fölírták Flóra munkahelyének címét is.
A civil kezében noteszféle volt. Ceruzájával kipipálta a nevem. A könyvekre – egy egész falat beborítanak – csak legyintett. Azok közt nem volt keresnivalója.
Én ezt kedvező jelnek vettem, amikor izgalmunk egy kicsit lecsillapult ott a sötét, kihalt utcán. – Ezek elhitték, hogy én Debrecenbe mentem. Az a kipipálás a noteszban nyilván azt jelenti, hogy elintéztek, mégpedig mint megtalálhatatlant.
Dehát az ember, aki egész úton Flóra nyomában volt? A vonatot az indulás előtt háromszor is kiürítették a riadók miatt s az az ismeretlen mindegyre utánament abba a kocsiba, ahova ő. Útközben a beszélgetést kezdő útitársak megkérdezték tőle, hova utazik. Előbb Siófokot mondta, de ott nem szállt ki, aztán Zalaegerszeget, Zamárdi után Flóra észrevétlenül akarta otthagyni a kocsi nagy közös termét; az ismeretlen – akinek csomagja sem volt – kifurakodott utána a lépcsőkhöz. Valószínűleg le is szállt.
Akkor ennek itt Földváron kell lennie. Be merjünk-e így menni a szállásunkra? Szobánk a penzió kis különálló épületében volt. A holmikért okvetlen be kellene menni, ha észrevétlenül megyünk el, az még feltűnőbb. Az utcán sem tanácsos maradni. Esett. A veszély és a kényelmetlenség harcában, ahogy már velem lenni szokott, lassanként már csak a pillanatnyi kényelmetlenséget éreztem. Bemegyünk, de nem fekszünk le, s hajnalban indulunk tovább. A szoba ablaka a szomszéd kertre szolgál, ha az ajtót megzörgetik, Flóra néhány mondattal késlelteti a kinyitást, én aközben kilépek a kertbe. De aztán hova? Én Pest mellett voltam. Ha ott egyszer már kerestek, másodszor nem fognak keresni. S ott tán kialakul valami. Az ismerősök, Majorék tán megvannak, s ők már az ősz elején felkínálták a lesüllyesztést a maguk épkézláb illegalitásába. De ha – egy másik terv – megint Buday Kálmánékhoz megyek, ahol a tavasz néhány hetét töltöttem egy kellemes borospincében, a túlsó partra akkor is át kell jutni. Elgyalogolunk az első komphoz. Flóra majd előre megy. Az az ember, aki Flórát követte? Tréfával ütöttem el. – Nem követtek elegen téged, mint szép asszonyt is? –
Előbb csak a csárdáig mentünk együtt – ha némi távolságra is egymástól – aztán a révig, aztán – mivel a tegnapi ismeretlent itt sem láttuk. – Utánad járt az, nem utánam! – beszálltam a kompba én is, vitázva, hogy helyes-e ez. Másnap ismét Pesten voltam; de én sem otthon.
December 2. Szombat
Le Tihanyba Flórával (Szopkó, Preszler, Korbuly). Este: katonaság árad át a kompon. A sötétben bemásznak az udvarokba, szállást kérnek. Zörgés nálunk. Az első csoportot elküldjük. Újabb kettő. Beszéd a sötétben (oroszul), hogy nincs hely, de adunk kenyeret és bort. (A szomszédban közben veszekvés[?]: partizánok.) Végre kettőt befogadunk: hangjuk rokonszenves. Ruszten Csirikov „Bjughalter” és egy sofőr. Esznek. Lefekszenek. Reggel „doszvidányije”. Mariskát megsimogatják: „Tótárka.” „Pachozsdit.”
December 3. Vasárnap
Erős ágyúzás, hírek: Pestre már nincs vonat. Férfiak maradnak. Csónakraj a túlsó oldalról. Menekülő katonák. Kézigránát robban a vízben, vagy gránát? Átszökők után dobták. Pettendi család autója. Flóra elhatározza, hogy felmegy, hoz autóbuszt, vagy Korbulyéktól teherautót. Kikísérjük. Elszáguld Rapaichék menekülő autója. Borsos jön szembe. Flórát a Gödrösnél egy autóbusz felveszi. Borsoshoz be. Egy ref. pap – talárban [?] kapitány – menekíti autón Győrbe. Itt hagyják a kulcsot. Hazatérőben igazoltatás. Hol vannak az oroszok? Siófok elesett. (Délben a tréfás tüzér: Ne féljenek, amíg minket látnak, mert ha baj van, mi úgyis elmegyünk. Mi újság? „Mi katonák is, ha hírt akarunk, bemegyünk az első civil házba.” Éjjel igen erős ágyúzás, alig alszunk. Dienes keresett. Okvetlen Füredre.)
December 4. Hétfő
Reggel biciklin Füredre, a csendőrüdülő. Ismerkedés. Értesíti majd Flórát. Visszafelé a kanyarnál a stukatámadás, Szántód ellen. (Induláskor is az volt.) Végig a parton kiürítik a házakat. Hurcolkodás be a faluba. Ajtóra kiírtam, hova megyünk: Veszprémen át Pestre. Biciklin, kiskocsin. Ika elesik a sárban, én hátizsákkal, az öregek vánszorogva, Klárikáék lisztje, méze, zsírja. Sötét van. Kötélék nem fekszenek le, nekünk adják át a helyet. Bort kínálnak, tejet. Másfél holdjuk van, két tehenük. Nem menekülnek, „mert az állatok nélkül úgysem ér semmit az élet”. Az egész falu a pincékbe – a hegyekbe – költözik. Horváth Zsigmondéknál a sötétben.
December 5. Kedd
Biciklin Aszófőre. A német ágyúk, tisztek, katonák. Vonat csak Füredig, utasok hosszú sora gyalog. Borsosék ajtaja bedeszkázva: oda tehát nem lehet menni az ágyúzás ellen. Lakatos sápadtan, nyil. autó előtt. Becskiék a vendégvillában. Caca. Vargáék. Lesz hely. Rakodás. Mit visznek el. Affér a sofőrrel. Berakodás fent a faluban. Sárhányón át a Bakonyon.
Veszprém. Várakozás, ki kell rakodni. Mi nem mehetünk. Szép Mikulás. A tiszt a zsidó feleségével. Az asszony: „természetesen nem hagyunk el öregeket és gyerekeket.” Versengés, ki fér fel. Hideg, sötét. Ika átmegy a túlsó oldalra, apuka szódát akar a patikából, Adri: miért jöttünk el. Nemzeti Bank. Turóczi: keresd Dohány u. 6. alatt Jáky Lacit. Veszprém: háborús film front mögötti városa. Óriási forgalom, ökrös menekülő szekerek, mint Feszty körképén, és tankok, hétezer sovány, de szép ló, német huszárok vezetik. A zsák liszt és zsír Moldovány Jenő ügyvéd házába – mi van már ott. Az autóba még: üres edényt, Gulácsy Irén összes műveit, felül a Pax Vobis-t, légóhomokot vagy zöldséget [?] raknak fel. A pöffeszkedő úr bemondásai. Csak a két öreget és két gyereket vigyék el. Nem is felel. Becskiék a sofőrülésen, ránk sem hederítenek. A gyerekek az ő ölükben sem férnek el. Az autó el. Szomorú karavánunk a Nemzeti Bank menekülő kaszárnyájába. Vajna Vilmos a kapu előtt. Jáky. A nőknek és apukának külön box, Laci és én a földszinten. Vacsora. Mikulás, gyerekek. Ika sóvár tekintete, ijedelme. Hálótársak. Este a hír: megy a bank Gesznekre és Ausztriába. Mi lesz velünk? Egy fél órát ha aludtam. A gondolatok, mint a forgó torony. Holnap feloszlik ez a hely, mi lesz, ha nincs kocsi, ha a kádártaiak is elmenekültek?
December 6. Szerda
Veszprém. Fürdés más szappanával. Nemzeti Bank. Vajna, beszélj Gáspár Bacher-ral. A pince-bank. Gaál Pista, Becher. Autó nincs; ő ma felmegy Pestre vonatért. Hol lehet Flóra? Gyalog ki Kádártára. A fogadás; sírás erőltet. Kata néném, Lenike, édesanyja, Laci. Mindent. Kata néném már szalad is fuvarost keríteni. Innen esetleg megy autó Pestre. Fuvaros nincs. Egy megáll a ház előtt fáradt lovakkal, Sopronból megy vissza, dombóvári. Nehezen vállalkozik. Ismeri apámat, az egész családot, engem is, Benczét, Havelt. Beszéde útközben, katona koráról, Rajnisról. Veszprém még telibb. Felrakodás a parasztszekérre, Ika mama ölében a csergébe burkolózva. Laci, Mariska, én gyalog. Döglött lovak. A rokonság fogadása. Kata néni a hálóhelyekkel. Kap mindenki tiszta inget, törülközőt, szappant. A zászlós: Fehérvárig lesz holnap autó. Menjünk? Esetleg tovább is? Koffereket keres, szabotálnak. Igen udvarias „iparos”, passzióból doktorált le (szobája a papéknál), de veri az embereit. Vacsora. Megkíséreljük. Egész kenyér, nyers kacsa. Vojdina Antal, kecskeméti ékszerész.
December 7. Csütörtök
Kelés ötkor. Csomagpróba. Indulás, autóbuszszerű teherkocsi. Első koffer Várpalotánál. Nagy tömeg vár pesti kocsira. Néhányat megállítok. A többiek bent esznek ismét. Adri szava után ma: ez az autó Érdig megy, az egyik katona mondta. Megkönnyebbülés, eszem. Az útmutató tábla előtt Ősi 4 km. Ősi, az ősi ember, ez már a mi környékünk! Fuvarosok, ezek is Sopron vidékéről hazafelé. Német motorkerékpárosok: Ősitől két km-re ott az orosz! Egy percnyi zavar. „Gyia!” – az egyik fuvaros megindul, épp a lőcsöt fogom. „Megyek haza Ősibe!” „Nincs már út.” „Nekem van utam oda!” A zászlós vissza, megindulunk.
Fehérvár előtt újabb koffer. Mi be. Vásárnyi tömeg, kilenc autó ment el Pest felé, mind vissza, Baracskánál elvágva az út. Visszapakolunk. Az egyik útkereszteződésnél oroszok vezette autó Bicske felé. „Gutzwajet”. [?] Fel, apuka lába elé tartom a tenyerem. Ikával hátul, őt kabátomba burkolva. Integet mindenkinek, egy tábornok kocsijának közönsége játszik integetve vele. Az autó elfordul Vál felé, le kell szállnunk. Nincs falu sem. Német autók nem állnak meg magyarnak, a magyar egyáltalában nem. Ágyúdörgés. Ismét alkonyul, vad szél. Ika először sírdogál, de könnyen megbékül. Ide-oda szaladgálunk. Végül egy tank tetejére, kerekét lőtték szét, szántja az utat. Mi Lacival előre. Bicske. Inkább vonattal, mert civilt nem engednek autóra. Vonat indul négykor. A kecskeméti katona a fejsebével s mámorával. Nincs hazám, tanyám, apám, bujdosó, mint a kuruckorban. Komáromból jön, két hete nem cserélték a kötést. Mit csináltak Győrben a nyilasok azzal az emberrel, aki őt megsértette, hogy „vége lesz nemsokára az ilyen katonák dicsőségének”? Nem tudok én ütni, édes testvér, mert ha csak mozdítom a karom, a fejembe nyilallik. Rúgtam. A hintások, kit kell meghintáztatni. A gyereket a menhelybe, ne a vonatra. Reggel négykor érkezés, haza. Flóra éppen indul – már harmadszor – elénk.
Hajnal, mi történjék, a bevonulást megkéstem. Miklósék nem mentek el. Telefon Keviczkynének, Loránt bevonult. Telefon Dienesnek. Vele a Hadikba, jelentkezési lap, soron kívül, Platthy orvos őrnagy. Még egy napot is alig igazol, nem vagyok utazásképtelen. Ahogy oda elmentem, menjek el a Károly laktanyába. Bevonulok, Dienes majd utánam hozza a hátizsákot. A kaszárnya, légiriadó, lövések, bomba. Tömeg. Nógrády György. Tömeg, a részeg bevonuló. Vörös béka. Eltűnt zsírosbödön s hátizsák, Flóra Becskyéknél, Cacáéknál a Márvány utcában. Kecskeméti ékszerész volt a „tiszt”.
[Befejezetlen kézirat a Napló anyagába iktatva. – A szerk.]
A komp – mely azelőtt naponta csak három-négy fordulót tett – most szünet nélkül járt. Szállította a visszaözönlő csapatokat. Rendezetlenül, meg-megcsomósodva áramlottak tova az útra úgy, ahogy a komp partra dobta őket. Estefelé a katonák bezörgettek a nyaralókba, hálóhelyet kértek. Vadonatúj német SS egyenruhát hordtak, de elvétve ha egy-egy törte közülük a németet. A nyolc-tíz házból álló telep lakói egymás nyakára küldték őket, bezárkóztak. Egész nap szemetelt az eső, most szél is kerekedett; december elseje volt. A katonák átmásztak a kerítéseken, az ajtókat, ablakokat rángatták. Izgatott vita hallatszott innen is, onnan is.
– Unter – hallatszott a felső útról. Szopkóék cselédlánya magyarázott egy kisebb csoportnak.
A csapat tódult is már le a kis ösvényen.
– Hier nicht – hallatszott megint –, aber dort…
A következő házban a katonákat Miklósék nyaralója felé irányították. Ott csak a két öreg lakik, hely ellenben bőven van: konyha, szoba, veranda. A zaj valóban nemsokára Miklósék felől hallatszott. A katonák nyilván átmásztak a kerítésen, mert már a lakás ablakait verték. De az áradat csak tartott tovább.
Az első csoportot K.-ék is továbbküldték. Fölös helyük valóban nem volt. Máris ott volt újabb kettő vagy három.
– Szervusz mamka – mondták a család asszony leányának, aki épp akkor lépett ki a házból.
Újra megindult valami vita. Kenyeret, szalonnát szívesen adnak – magyarázták, mutogatták a sötétben is a háziak, de bebocsátani senkit sem tudnak. Ki tudja, miféle népek – mondták egymás közt.
Tatárok voltak, krímiek.
A vő vette ki belőlük a maga három-négyszónyi orosz tudásával.
Ő ajánlotta, hogy ezt a kettőt mégis fogadják be. Így veszik meg legjobban az éjszakai nyugalmat: ezzel a kettővel elhárítják a többit. A verandán telepítik le őket.
A sógornő azon aggódott, nem tetvesek-e.
– Lozs – fordult nevetve a vő a tatárokhoz, miután értésükre adta, hogy itt hálhatnak –, u vasz nyet?
– Nyet, nyet – mondta a két tatár. Nemrég fertőtlenítették őket. Elhálnak a kövön is, csak tető legyen felettük.
Bevezették őket a szűk kis konyhába, ahol az elsötétítés alatt is éghetett a lámpa. Itt derült ki, hogy a rengeteg köpeny, puska, ásó és szíj alatt két gyerek lakozott. Az egyik huszonegy éves volt, a másik huszonhárom. Fekete, ferde szemű, kerek képű mindkettő.
– I vesa… professzia? – gyártotta találomra a szavakat a vő.
Talált.
– Bjugalter – mondta a fiatalabb tatár.
Hosszas mutogatás után világosult meg, hogy Buchhalter, könyvelő. A másik gépkocsivezető volt: safer.
Tabnál láttak utoljára ellenséget, Kaposvár elesett.
Ettek, ittak, lehevertek a veranda kövére terített szőnyegekre, már aludtak is. Nagyon jól aludtak, mondták másnap reggel. Ismét ettek és ittak, bor helyett ezúttal forró tejet, megsimogatták a vő kislányának arcát, majd az apa büszkélkedő megjegyzésére kis tatárká-nak nevezték, s mutatták, hogy szívesen magukkal viszik, valóban hasonlít az ő apróságaikra. Aztán szívélyesen elbúcsúztak.
– És a puska! – szaladt hirtelen a konyhába a kis szolgáló. Az este ott rakták le, ott is feledték volna.
– Daszvidanyie! – kiabáltak fel a kert aljából, a partról.
– No ha a többi is ilyen volna, akkor nem kellene nagyon ijedezni – mondta az anya.
Közben a láthatár apró szünetekkel folyton korgott, olyanformán, mint az üres has, mélyről, tompán.
A nyaraló jól a hegy derekában épült, ajtajából sokáig szemmel követhették a távozókat. A part üres volt, a komp egyáltalában nem közlekedett.
A telep lakói előbúttak, egymáshoz átkiabálva tárgyalták az éjjeli kalandot. Miklósék azt hitték, már partizánokkal van dolguk.
Délelőtt tíz óra felé széles karéjban Szántód és Zamárdi felől egy sereg telezsúfolt csónak tűnt fel, mint valami látványos csónakünnepély. A bent ülők versenyt eveztek. A tó közepének egy pontján – mintha csak találkozójuk lett volna – összegyülekeztek, megálltak.
Óriási dörej rázta meg a levegőt. A fákról – végig a hegyoldalon – lekerengtek az utolsó, gyér levelek. A dörejt egy másik követte, egy harmadik. Nem messze a parttól a tóból magas vízoszlop szökkent fel.
– Kézigránáttal ölik a büdösök a halat – mondta valaki a nyaraló fölött vivő úton.
Nehezen lehetett is mást képzelni. Megszűnt az erős dörej is – a távoli korgásnak engedve át a füleket. Ez már szinte csendnek hatott. Épp csak a csónakok igyekeztek nyugtalanító sebességgel a part felé ebben a különös csendben.
A vő végre lement a partra, a műútra. A tavat szegélyező alacsony kőpárkányon épp akkor mászott át néhány borotválatlan katona, az egyik csónak utasai. A többi jobbra-balra apróbb csoportokban álldogált.
– Mi újság odaát? – kérdezte a vő.
– Oroszok – mondta jóakaratú vigyorral az egyik katona.
Vasárnap volt. A vőn kívül még két férj jött le a telepre, egy mérnök és egy tengerészkapitány, aki most a kereskedelmi minisztériumban dolgozott. De kivételesen lejött lányaihoz Preszler, a Hangya-raktárnok is.
– Maradunk – mondta Korbuly, a tengerészkapitány. Fiatal ember volt. Sötét, örmény arcbőre egy árnyalattal világosabb volt, megfogyatkozott alatta a vér.
– Nincs is már vonat – mondta Szopkó, a mérnök.
– Nekem pedig akárhogy is vissza kell mennem – mondta Preszler.
Ott hagyták a tanácstalanul fülelő katonákat, Pettendi villája felé indultak, ott gyülekeztek az asszonyok.
Az alezredes – a gépkocsivezető társaságában – most is a járművével bajlódott. Személyautója ezúttal kétkerekű pótteherkocsival érkezett. Ezt a fourgon-t kellett még jobban a kocsihoz erősíteni.
Sajnos, hely már senkinek sem került. Még a sofőr családját is fel kellett venni, s a csomagoknak is kellett a hely.
– Most mi lesz? – kérdezte tőle gyors beszédmodorával a tengerész.
– Mi lesz, mi lesz! – pattogott katonásan Pettendi. – Először is hagyjatok pihenni egyet. Alig állok a lábamon. Először is megebédelek, az lesz!
Menésén is látszott, hogy ingerült. A halászcsárda felé sietett el.
Az asszonyok hangulata nem volt nyomott. Ez a veszély annyi volt még, mint a részegségben a kezdeti kapatosság, az enyhe spicc. Szemük csillogott, tréfálódtak.
– No a Géza majd megmondja. Itt a Géza!
– Hol? – Itt, itt.
A katonák felől valami fiatal alhadnagy közeledett. Bőrujjasán itt is, ott is ezüst rangjelzés villogott.
– Hogy állunk? Hogy állunk?
– Mindjárt megmondom – mondta nevetve és körbetekintve a katona –, csak előbb bemegyek az első civil házba, hogy megkérdezzem. Ez a metódusom, de csalhatatlan! Tegnapelőtt a tamási parasztasszonyok már hajnalban tudták, hogy estére elmegyünk. Mi ugyan más rendelkezést kaptunk, de estére mégiscsak elmentünk.
– De velünk mi lesz?
– Erre csak egyet mondhatok! Ne féljenek, míg minket látnak. Mert ha baj lesz, minket aztán úgyse látnak! Elsőnek mi megyünk el, innen is.
A vőt felháborította ez a beszéd. Nevettek.
Dél lett, délután. A csónakok – változatlan gyönyörű karéjban – egyre jöttek a túlsó part felől. Oly szép látvány volt, hogy a lelket akaratlanul is megnyugtatta. A korgás csitult. A veszély egyre jobban rémhírnek tetszett. A nap is előbújt.
Még csak a vasúti forgalom megbénulása aggasztott. Nyilván rémhír ez is. Preszler kitartott amellett, hogy mindenképpen útnak indul – legfeljebb visszatér Füredről.
A család asszony leánya elhatározta, hogy vele tart. A hét végén már volt kilátása valami autóbuszra – máson nemigen lehetett volna elszállítani ezt a tehetetlen nagy családot –, ezt most okvetlenül megszerzi; holnap, legkésőbb holnapután már itt is lesz vele. Addig nem történhet semmi. Férje – a vő – vigyáz a családra. Neki nem tanácsos sem az utazás, sem a mutatkozás.
Néhányan elkísérték egy darabon a vállalkozókat. A félsziget sarkánál, az „orr”-nál vadul vágtató gépkocsi hagyta el őket. Tele volt tömve csomaggal, de Korbuly megismerte a vezetőt. Rapaich vezérezredes volt, az aki egy nyári délután a földvári kikötőben oly kínos hangosan kimondta a haza nevét (amelyet a vő szerint kettesben is csak halkan volna szabad kiejteni), s aki épp a nyáron fejezte be szép villájának építését a rév fölött.
– A katonák sietnek – mondta valaki.
A vő igazságtalannak érezte a megjegyzést. Nyilván posztjukra siettek! S különben is, mit tehettek volna egymagukban? A veszély számukra a legnagyobb. Fitogtatásból vállalják?
Elérték, elhagyták a kikötőt: hajó már valóban nem közlekedett. Be kell tehát Füredre gyalogolni.
A móló végén egy kis termetű katona állt, kínosan, feszesen, előrevetett lábbal. Épp tán ez az egyenes, kimért tartás mutatta olyan kicsinek. Fegyverét úgy lógatta keresztben a hátán, ahogy a vadászok a dupla puskát. A vő hirtelen megismerte. Egy kezdő költő, többször is járt nála a verseivel, legutoljára – mikor már egy kicsit túlozta a szívességkérést (még azt is tőle tudakolta, hol lehet egy könyvet megvásárolni) – elég udvariatlanul utasította el a telefonálást a hivatalban. Hirtelen a neve is eszébe jutott. S az, hogy Mónus védence volt, különben rokonszenves, törekvő fiatalember. A saját erejéből magánúton rakta le a gimnáziumot, miközben dolgozott.
– Bogoly … Bagoly úr?
A kis katona még feszesebb, még szigorúbb lett, erélyesen kapta fel a fejét. Szemöldöke még ráncban volt, amikor már arcát pír öntötte el. Ennek nyomán kisgyermekes zavarodottság. Ő is megismerte a borostás, a bakancsba, viharkabátba, baszksipkába öltözött vőt.
– Mit tudnak? Mi újság? Hol vannak az oroszok?
– Siófok esett el tegnap… azt mondják. Mi csak itt álljuk az őrséget a semminek estig. Este megyünk tovább.
Visszajövet a vő majd felkeresi az őrhelyen, a kikötő várócsarnokában. Addigra tán lesz valami hír.
S azzal a vő már futott is felesége és Preszlerék után.
A remetebarlangok alatt parasztszekér vágtatott szembe velük. Borsos ugrott le róla, a szobrász. Épp hozzájuk tartott, megmondani, hogy ők mennek.
Be se fejezte igen mondandóját, amidőn Preszlerék integetésére megállt valami jármű. Egy autóbusz, Fehérvárig! Preszlerék már benne is voltak; [Flóra] szaladva érte el. Alig tudtak elbúcsúzkodni. A vő utána lódította a csomagot, jó adag szomorúsággal maradt ott az úton a szürkületben.
Borsosék házába mentek, ott voltak a közelében. Felesége csomagolt: a váratlan alkalom, egy református pap – jelenleg százados – autója másnap hajnalban indul.
– Épp csak a külső ajtót zárjuk be. Minek a többit, hogy feltörjék? – mondta a férfi.
Megállapodtak, hogy a kulcsot az eresz alá teszik. A vő – ha itt biztonságosabb lenne – nyugodtan beköltözhet, szívességet tesz vele. Borsos különben is visszatér néhány nap múlva. Talán el sem megy.
– Az óvóhelyre vermeltük el a krumplit. Senki sem találhatja meg. Használd egészséggel – mondta Borsos.
A kikötőig elkísérte a vőt, hogy ő is hallja, mit tudott meg a kis költőjelölt. De már nem találták meg. A váróteremben egy más ezred katonái aludtak. A délutániak még alkonyatkor elvonultak.
– És maguk?
– Bár már mink is mehetnénk.
A kikötőtől a révig nem volt vidám az út. Elvétve puskalövés rezzentette meg a vaksötét éjszakát. A vőn az az ostoba szorongás kezdett elúrhodni, hogy utoljára látta a feleségét. Ezt az érzést kellett visszanyomnia. „Ha meghal, azonnal meg kell halni nekem is, mihelyt a hírt megkapom. Nem várni, hogy még ezt, azt elintézzem.” Ez egyszerűvé tette a dolgot, némileg megnyugtatta.
Az út lenti fordulójánál, az „orrnál”, hirtelen megállt, később úgy emlékezett erre, hogy a teste szinte magától állt meg; egyszeriben úgy lecövekelődött, mint a menetelő katonák az „állj!” vezényszóra. Valóban ez a szó hangzott el a vaksötétségben.
– Állj! Ki vagy?
– Magyar – mondta ugyancsak szinte önmagától a vő szája. A szó gyámoltalanul, esetlenül fordult ki a szájából, olyan volt, mintha nem is tudott volna felrepülni, ott maradt a sűrű levegőben.
– Hova megy? – kérdezte egy másik hang a katonák felől.
A vő megmagyarázta. „El lehet odáig menni?”
– Odáig igen, de onnan már csak hason – mondta ezúttal egy harmadik hang, oktatóan, fentebbről; vezetői hang volt.
– Csak odáig akarok menni.
A part fordulójánál a kőkerítés kerek pihenőjében gépfegyverfészek volt ásva – most már ki lehetett venni. A töltények ott voltak felhalmozva azon a padon, ahol azelőtt a szerelmesek üldögéltek.
– Siófokról várják őket? – kérdezte a vő.
– Csak ne mögülünk jöjjenek.
Végre hazaért. Azzal fogadták, hogy délután, alig néhány perccel a távozásuk után, itt járt Füredről autón Dienes. Okvetlenül, halaszthatatlan ügyben kell beszélnie a vővel. Holnap délig várja a füredi csendőrüdülőben. Akkor ő is elutazik.
A vő az emeleti szobában aludt. A szorongás egy percre megint elfogta. Vegye magához a kislányát? Csak magát nyugtatná meg. De annál jobban megijesztené napát és ipát.
Amitől tartott, éjfél után következett be. Félkörben Siófoktól Szemesig vad zenebonával megkezdődött az ágyúzás. Egyre közelebbről hangzott, mintha rohanó seregek lábdobaja lett volna: erre igyekeztek, mintha már itt is álltak volna a ház körül.
Rögtön felébredt, de nem kelt ki az ágyból. Mozdulatlanul, a sötétben a mennyezetre szegzett szemmel feküdt reggelig. Ez a próbák éje, a courage de trois heures du matin-é, gondolta, mikor ujja a száraz ajkára, a nyirkos homlokára tévedt. Azon emésztődött; elér-e a felesége Pestre, és vissza tud-e jönni? Itt maradhatnak-e addig? S ha már holnap megkezdik a félsziget kiürítését? Hova viszi, hogyan mozdítja meg ezt a nagy családot? Egyre bizonyosabban és nyomasztóbban érezte, hogy ráhárul majd a döntés, a vezetés, a felelősség.
Hajnal felé mintha egy-egy golyó ott robbant volna az ablak előtt. S mögéjük az az állandó – s állandóan közeledő – egyenletes korgás. De aztán hirtelen ennek is, annak is vége szakadt.
A család meglepő nyugodtan ébredt. A nyolcvanhárom éves, makkegészséges apa a jó idegzetű nagyothallók tekintetének csillogó kíváncsiságával nézett el jobbra is, balra is a tó felett. (A ház jóval a hegy dereka fölött, kiugró helyen állt.) Számára semmi változás nem volt, nem is készült a tájban: keveset hallott, s úgy látszik, megmondani sem mondtak meg neki semmit. Negyven éve volt nagyothalló. Mintha ez tartotta volna meg. Arcán az ötven-hatvan évesek pirossága (s nem az aggastyánoké), hajában – mely idős korára vált szőkéből feketére – csak a halánték táján csillogott néhány ősz szál. Léptei az évek teltével még gyorsabbak lettek, legfeljebb egy kicsit megrövidültek. Gyönyörű nap ígérkezett. A tiszta kék víz kékké tette a tó felett terjengő ködöt is; ebből kelt ki óriási vörös golyóként a napkorong. A ház élete a szokott zajjal kezdődött: Marici, az idősebb leány édesanyját korholta, amiért megint járni kezdett, maga végzett valamit. Fájós lábát állandó kenegetéssel és pihentetéssel kellett volna gyógyítania, egy éve már. Itt tartózkodott a kisebbik fiú – Laci – is, a feleségével és a kislányával. Ők még aludtak. Szerencse volt, mert a feleség volt a legijedősebb a családban; az a fajta rémüldöző, aki félelmének szüntelenül hangot is ad. Kislányuk csaknem egyidős volt a másik unokával. Nyilván most pótolják az éjszakai virrasztást, ha ugyan a dörej nem riasztotta fel őket is. A tizenhét éves, de korához képest igen alacsony kis szolgáló azon tépelődött, el merjen-e indulni a faluba a szokásos napi tejért. A vő kitolta a verandáról a kerékpárt, felpumpálta. Úgy döntött, hogy gyorsan bekerekezik Füredre, úgy hogy kilenc-féltízre már itthon is legyen – húsz-huszonkét kilométer az egész. Elbúcsúzott. Ez az érthetetlen ellágyulás, amikor kislányát magához szorította, megcsókolta!
Egy-két ágyú ismét megdördült a túlsó oldalon, nem is hagyták abba.
– Nagyon vigyázz, fiam – mondta az anya. Fájós lábán megbiccenve a vőhöz lépett, a kézcsókot félszeg öleléssel viszonozta. Szégyellte érzelmeit kimutatni.
A nehéz kerékpár most remekül gördült. A katonák a félsziget orrában már egész jól elrendezték a gépfegyverfészket, gallyal is körülrakták. Hatan, heten voltak, néhány a hegy tövéhez állított guliba-tehergépkocsiból dugta ki a fejét. Az őrszem ugyanis újból álljt kiáltott.
– Én vagyok az – mondta a vő –, aki tegnap éjjel is itt jártam. Mi újság?
Az éjjel az oroszok megkísérelték az átkelést Siófok és Füred közt, vagy száz csónakjuk volt. Visszaverték őket.
A főherceg villája fölött a magas parti úton német katonaszállító kocsik álltak. A kikötő előtt szintén.
A füredi út ellenben teljesen puszta volt. Csak az a tavasz óta ott piszmogó zalaegerszegi útkaparó gyűjtögette most is kényelmesen az útszélről a sarat a leütött jelzőtáblája mögül. A vő a nyár elején tőle is tudakozódott lakás után, s azóta köszönőviszonyban voltak.
– Most lesz lakás – kiáltotta oda a sebesen haladó vőnek. Mire az felelhetett volna, már messze járt.
Már bent is járt Füreden. De előbb még egy kis rögeszméjének kellett engednie. Akkoriban már eljutott annyira az orosztanulásban, hogy két kis füzetet teleírt ismeretlen orosz szóval. Maga készítette tenyérnyi kis füzetek voltak, egy-egy gombostű tartotta össze őket a gerincüknél. Otthon hagyja, magával vigye őket? – nem egy indulásánál volt ez az utolsó gondja. Útközben sokszor tanulhatott, például ha várakoznia kellett, amíg felesége valamelyik hivatalban vagy boltban tartózkodott, de épp útközben veszélyt is hozhattak rá ezek a füzetek egy netán való igazoltatás, vagy kivált motozás esetén: nem bizonyítják-e döntően orosz érdeklődését s rokonszenvét? A mostani útra indulásnál csak a sietség küszöbölte ki a tétovázás e szokásos perceit: a füzetek zsebében maradtak. Annál nagyobb erővel jelentkezett az aggodalom: mi történik, ha mégis megtalálják őket nála? Sose volt oly valószínű s oly veszélyes az igazoltatás, mint most, a front közeledtével. Végre is összetépte s eldobta a füzeteket, azonnal megbánva, hogy így cselekedett. De néhány száz méterrel odébb már a megbánáshoz újabb aggodalom társult: eléggé összetépte-e az esetleges áruló bűnjeleket, s elég jól szétszórta-e őket? Az állomásra vezető út kereszteződésénél, ahol a tábori csendőrök minden gépkocsit megállítottak, most is nagy tömeg várakozott, hogy Pest felé valami alkalmatosságot kapjon.
Hajnal óta egyetlen kocsi sem érkezett lentről, Tihany vagy Aszófő felől.
– Vonat? – kiáltotta oda a vő.
Egy férfi nevetve legyintett.
– A százados úr nemrég ment el – mondta a csendőrüdülőben a portás. A vő nagyot lélegezve tolta hátra verejtékes homlokáról a kucsmát.
– A százados úr most ment fel a szobájába – mondta a portás mögül egy női hang.
– Az ebédlőben van – mondta az emelet folyosóján a szobaasszony.
– S az ebédlő?
– Majd a kislány levezeti.
A fűtetlen ebédlő három-négy vendége közül egy harminc-harmincöt év körüli, nyúlánk, lengyelbundás férfi állt fel a reggelije mellől a vő fürkésző körülpillantására. Kezet fogtak.
A vő egy pillanatra kiábrándultságot érzett. Mit várhat ettől az embertől? Feje tetején korán kopaszodó, koromfekete hajú, vastag szemöldökű férfi volt, az 1840-es évek székelyes szépségideálja, amilyen a fiatal Wesselényi, a fiatal Széchenyi lehetett. Vékony bajusza alatt és fölött sötét borosta – azt a bajuszt a borbély faragta olyan kackiás vékonyra. A fej is Wesselényies tartással egyenesedett a nyakon. A szemöldök összevonódott, a helyzet komolyságát jelezte. (Mindennek kisfiús kedvességét csak jóval később fedezte föl a vő.)
A százados azzal kezdte, miért próbált beleavatkozni oly állhatatosan újra s újra, már a tavasz óta a vő sorsába. (Ő volt, aki márciusban egyenruhásan s fegyveresen megjelent a szerkesztőségben, a hivatalban, a Pajor szanatóriumban, majd a lakáson, mindenütt elsősorban is méltó és érthető riadalmat keltve.) „Egyetlen példány vagy, kérlek, mondta halkan, de nyakát még egyenesebbre igazítva. Olyan értéke vagy a magyarságnak, mint a lispei forrás vagy a Mátra, vagy a… Az ilyen értékre vigyázni közkötelesség!”
Kettőjük közt a távolság ettől még nagyobbra nőtt, a vő szinte emelt magán egyet kényelmetlenségében.
Sikerült azt is tökéletesen elintéznie, amire a vő a felesége útján megkérte. „Mert először is azt kell eldöntened, hogy Ilonkáékhoz mégy-e vagy sem” – mondta. Hosszasan fejtegette mindkét eshetőség mibenlétét. Vagyis kiderült, hogy lényegében semmi sem intéződött el?
A jóakarat, a megnyugtató férfias segítővágy csak úgy sugárzott róla. Ez áramlott az egy másodperccel tovább tartó meleg kézfogásából is. Elbúcsúztak.
„Hiába tettem meg ezt az utat” gondolta a vő, s már állt is fel búcsúzkodni. Most pattant ki az egyetlen realitás. Van még egy hely a teherautón, amellyel a százados egy óra múlva Pestre indul. „Nem az enyém a kocsi, de egy jó pajtásom rendelkezik vele. Okvetlenül velünk kell jönnöd!” „A család nélkül nem mehetek”, mondta a vő. „A kislányodnak majd szorítunk valahogy helyet.” „De azonkívül még ott van az ipam, napam, a sógornőm, a sógorom, annak a felesége és a kislánya, meg a szolgálónk, mind beteg vagy tehetetlen.” A százados azzal állhatatoskodott, hogy a vőnek tárgyilagosan kell néznie és kezelnie a beléhelyezett magyar értéket. A kapuban megállapodtak, hogy amint felér, segítéségére lesz Flórának a tehergépkocsi megszerzésében, azonnal jelentkezik nála.
„Teljesen hiába jártam” gondolta visszakerekeztében a vő. Hátszelet kapott, egyre vadabbul igyekezett előre. Az aszófői útkanyar előtt néhány száz méterre, ott, ahol – – –
*
A város oly kiáltóan hasonlított a háborús filmek nyüzsgő-bomló front mögötti városához, hogy az utcák hirtelen elhajlásaiban, a sarkok fordulóinál azt hitte az ember, hogy kulisszák mögé kanyarodik, vödröket, létrákat lát, s majd vetítőlámpákat, felgyűrt ingujjú producereket, ennek a bolond zűrzavarnak az igazgatóit. A teherautó hirtelen rést talált az előtte vánszorgó igáskocsik között, s szinte paripaszökkenéssel egy szűk kis utcán át kivágtatott a Fő térre. Még az utcák is olyan keskenyek, zegzugosak és szutykosak voltak, mint az amerikai filmek normandiai kisvároskáiban. Összeszűkültek? A természet ilyen akarnoksággal utánozza a művészetet, a gép- és pacsuliszagút is? A vő nem ilyen emléket őrzött Veszprémről. Lekászálódott a sárhányóról, de a vastag csergét a vállán tartotta, be-bevágott ide is a kemény éles bakonyi szél. Kiszállt a vezető mellől Becski is. Elment, de már jött is vissza.
– Hát lesz valami nehézség… – még többet is mondott.
„Most kezdődik”, gondolta már ennyi után is a vő. Szorongás fogta el, valamiféle émely. Egy hatásvadászó, ezerszer látott, rossz film kezdődik körülötte, amelyből – akárhogy is viszolyog tőle az ízlése – nem tud kilépni. „Itt fognak hagyni”, gondolta az előérzetnek azon a fokán, amely már egyrangú a tudomással. Két repülőgép szállt, szinte futott el a város felett, hirtelen olyan alacsonyra ereszkedve, hogy mindenki megérezte: menekülnek. Még lejjebb szálltak, mintha valamelyik padláson akartak volna megbújni. Itt hagynak az egész családdal, gondolta válla közé húzott fejével a gépek felé fordulva a vő. Annyira tudta, hogy ott fogják hagyni azzal a tehetetlen hét lélekkel az idegen város közepén, hogy már tudomásul is vette, nem is tiltakozott ellene. Talán ezért is volt sikertelen a könyörgése. Tudta ezt is, s csak olyasféleképp fogott újra és újra a szóba, ahogy a szolga újra és újra elmegy ura parancsára valami kölcsönért, noha maga tudja jól, hogy hasztalan.
– Az ipam nyolcvannégy éves, az anyósom hetven… – kezdte szinte gépiesen, aztán fél óra múlva:
– Csak a két kisgyereket vigyék el s a két öreget.
– Tessék kiszállni – mondta a tiszticsizmás férfi; Veszprémtől fogva ő rendelkezett a teherautóval; Becski szerint neki kellett volna már egy hete Pesten lennie. Még a bútorait se szállította el. Azért kellett lerakodni, hogy először az ő holmiját rakják be. A vezető (szakaszvezetői rangban) és a kocsikísérő őrmester már el is kezdték cipelni a ládákat egy mélyebben fekvő meredek utcából, ahova az autó nem mehetett le, mert fölfele nem bírt volna kivergődni.
Véletlenül elég sok rezzenetére emlékszem annak a harminc év előtti karácsonyestnek. Azaz nem is véletlenül. A fenyőfagyertyák nem lobbannak el a fejünkben, évtizedek távolában is megvilágítják, kik voltak akkor, mik történtek körülöttünk.
De más is röpíti annak a napnak az élményeit. Mert ugyancsak változatos volt, ugyancsak szélsőséges az érzelem és esemény, amit akkor a gyermekkori kriszkindlik folytatásaként kaptam. A félelem és a remény, ez volt a tűz és víz, amiben fürödnie kellett a szívemnek, az idegzetemnek.
Még nem sokkal a Szálasi-falka szabadon eresztése után történt, hogy fegyveres nyilasok budai lakásunkban – ebben, ahol most ülünk –, házkutatást tartottak. Ez arra késztetett, hogy az addigi, csak így-úgy betartott illegalitást komolyabban vegyük.
Ferenczy Sándor, a zugligeti végállomásnál, a Révész Szanatórium mellett, jó hely volt. Felgyői gazdatiszt és ott volt a hivatalosan kiürített Sarkadról a jegyző Arday Miklós.
De volt, ami ismét arra ösztönzött, hogy könnyebben vegyem a rejtőzködést.
Egyrészt azt hihettem, hogy a nyilasok lemondanak rólam.
A jó nyelvű kis cselédleány. Megsértődött, hogy bűnözőnek néznek, „keresnek.” – Hol a gazdád? – Ahol neki tetszik. – Jó, tudjuk, hogy már Debrecenben viszi a zászlót. A debreceni barátaim valóban emlegettek.
*
Aztán a fejetlenség. Rablás. Elhatároztam, ha csak a gyertagyújtásra is, megnézem kislányom arcát a Mennyből az angyal alatt.
Elég jó papírom volt. Illés Endre és Szabó Lőrinc baráti elmeműködése folytán.
Lemenet a Gábor Áron utcán, menekülök. Sokat láttunk már ilyet. Lepke utcánál tovább nem – német előőrsök. Átmentünk.
Villamoscsengés. Nem mentek. De tankok. Vissza. Be Némethékhez. Stratégia:
Magdi, Judit, Ágnes velünk, s reggel majd vissza. Szilasi rokonok. Egy menekült fekete hajú, riadt szemű nő. Viola.
A József-hegyi kilátótól a város körben. Torkolattüzek. Sztálingyertyák. Baljós és reményt keltő karácsonyi ajándék jelzők.
Kettősség.
Itthon lefektettük a kislányokat. Aggódás: mi történhetett unokatestvéreméknél.
Az egyik gyermekien nagy okos kislánynak támadt az ötlete: – Mért nem tetszik telefonálni nekik?
A telefon varázsa. Az abszurd és mégis valóságos helyzet.
Itt errefelé dörögtek a tankok. És ott?
– Most mennek befelé az orosz harckocsik. Egy muszka épp most megy át a kerten…
Másnap – vissza Némethékhez.
Már a Törökvész úti keresztnél magyar sebesült. Vérzett. Ketten támogatták.
Elöl Flóra, aztán jó távolságra – ha akna vagy bomba ér, ne mindnyájan haljunk – Ella, egyik kezében a kocsiban fekvő Csilla, a másikban az ünnepre készített töltöttkáposztás-fazék.
Jobbról-balról Németh László és én, némi takarókkal. Amennyi egy éjszakára kell.
De aznap már bevágta egy gránát olyan darabon a gyermekszoba falát, hogy egy ló bejöhetett. A hegyet naponta fölváltva lőtte a német és a szovjet tüzérség aszerint, hogy melyik várta ezen át a másik támadását a völgybe. Hamarosan lerepült a tető. S nem volt óvópince.
Nekünk, férfiaknak, ez jót is jelentett. Ilyen erős tűzvonalba nem jött civil – azaz nyilas – igazoltatás. De a nők s gyermekek lementek a Lajos utcai lányintézet száz méteres török pincéjébe, és ott maradtak keserves hat hétre. –
1974
Január–Február
Kiderült, hogy bátor vagyok, ezzel kell kezdenem. Az emberektől kutyául félek, de amitől az emberek félnek: a golyó, az akna hidegen hagy. S éppúgy a bomba, a repülő, a gránát és a kézigránát. De kilel a hideg a gondolatra, hogy egy dög ember kényébe kerüljek: nincs az a képzelet, ahogy a szememet vagy a belemet húzogatva meggyötörhet évekig, de már a puszta nézésével is. A golyó udvariasan egyet üt, mint a középkori lovagok; mint a sors. Éljen a golyó, általában is, de kiváltképp a puskagolyó. Sittyent, s már hamarosan arrébb is van; kopog a falon, s ha nem bocsátják be, lehull; dühében ő még csak el sem durrantja magát, mint a nála mégiscsak tagadhatatlanul közönségesebb akna vagy gránát, akik egész családot hoznak magukkal és mindent összerondítanak. Borotválkoztam például a fürdőszobában, s egyszerre csak – ssrr –, mint egy fecskesuhanás, aztán – csirr. Egy puskagolyó suhant be a ronggyal betömött ablakon, véletlenül összetört egy poharat, s már vége is volt. Megtaláltam karcsú, kecses testét; még meleg volt.
Persze a földtől is félek s a víztől is, különösen a csatornalétől. Vagyis az eltemettetéstől, a fulladástól, valami nagy pince mélyén, amiről most seregestől lehet hallani. De itt is elsősorban az emberektől tartok. Elképzelem, mit mívelhetett egymással még utoljára, búcsúzóul az a hetven ember, aki itt, a Z. utcában az összedőlt ház mélyén a csatornalében fúlt meg.
Ezért is nem mentem le a pincébe. Nem a házunk pincéjébe, mert az nálunk nincs is – csak úgynevezett alagsor van, két oldalon egy szinten a földdel –, hanem abba a Zsigmond utcai hatalmas régi török pincébe, ahova karácsony másnapján leszállítottuk a hozzánk menekült M.-ékkal, a nálunk ragadt Ardayékkal, az egész Németh családdal és az előzően hozzájuk menekült rokonokkal, kisgyerekkel, terhes fiatalasszonnyal és a bujkáló partizán feleséggel, Violával együtt a saját nagy rokon családunkat.
Ez úgy történt, hogy még októberben kerestek a nyilasok, s november óta, amióta Pest körülzárására lehetett számítani, a Zugliget környékén „bujkáltam”. Bujkáltam! Egy nyári lak erkélyéről – kívül a bombaveszélyen – távcsővel néztem Pest tüzeit és füstfellegeit.
A legnagyobb csalódás: én ezt hittem, ez a háború a pontos, nagyüzemien tiszta és gyors halál háborúja lesz. Ehelyett kontár mészárlás, piszkos vágóhíd! S technikusokból hogy előbújt az ember!
Március
Elrobban még egy-egy időzített bomba, mintegy elnézést kérve. Háztetők csuszannak le, mégis meggondolva a dolgot. Tornyok terülnek végig az évszázadok óta odakészített terekre. Mállás, mozgás… Határozott, férfias akaratra csak a kivégző osztagok gyors géppisztolysorozatai vallanak; ritkulnak. Tél vége holnap. Péntek este.
Indul a rend – mitől is? Eső jött, s a csöppek azonnal tudták a helyük. Elolvadt, s az ügyes kis csorgások fürgébben mutatták az irányt, akár a dolgukra szaladó lakájok: a legalacsonyabb szintre gyűltek, s ha lett még alacsonyabb, hát oda. „Természetesen!” – hallom most is a házfelügyelő közbeszólását. Én is épp azt akartam még ideírni. A víz haladását a földön éppúgy nem lehet égre bámulva figyelni, akár a lábunkét.
Hétfő reggel
Dehát a percek épp ekként tudták a dolgukat s helyüket, s velük minden, ami folyékony, már Herakleitosz értelmezése szerint. Hát még a fél órák, a fél napokat kívánó töprengések, tervek, az éjszakai éber álmok! Még a vágyak is, – („hisz emberek vagyunk”).
Hétfő dél
Csak kivárjuk úgy is az első szellőt. A tavasz, a tavasz, a nagy szervező.
Hétfő, napnyugta
A zsanérjából kivetett, a keretjéhez csak úgy odatámasztott ajtón behajol, majd besiet – szégyenkezve, hogy kopogtatás nélkül – a kertből a hullaszag. Oldalazva éri el az ablakot, kilép. Semmi kétség, hogy kivel állt meg egy kézfogásra kimenet, vagyis ki engedett neki utat, kívül várva meg távozását az emeleti ablak előtt.
A hólé első illata.
*
Szaporodnak az előre köszönők.
Az emberek tekintetéből látom, milyen ló került alám, van alattam: hova nyargalhatnék föl, ha csak egy kicsit is elengedném a kantárt. Tegnap S. a kezembe nyom egy százezres példányban megjelent füzetet: Révai a debreceni nemzetgyűlés színe előtt Rákóczival, Kossuthtal, Petőfivel említ egy sorban. Most megőrizni a nyugalmat és az emberséget. Még át se mentem Pestre s máris: pártvezetőségi tagság, díszképviselőség, külföldi megbízatás. A múlt héten Zilahy és Szent-Györgyi autón feljöttek a hegyre, tegnapelőtt Illés Béla és Kárpáti: az Írószövetség elnöksége.
De amitől kifakadt a könnyem: Zilahy két kiló lisztet, egy fél kiló lekvárt és tojást hozott Ikusnak, Illés egy csomag cukrot.
Mindenki azt fogja hinni: szerénység, vagy pláne – gyengeség. Minden visszatartott lépéstől itt magamban emelkedek egyet. Minden elvetett „chance” egy lépcső a legnagyobb téthez. A visszatartott ütések verik a lelket acéllá.
*
1945 márciusának derekán egy terepjáró katonai gépkocsi megállt a házunk előtt, fent a József-hegyen, ahol az ostromot töltöttem, s ahonnan a felszabadulás után sem mozdultam ki. Nem Pestre, hanem vidékre szerettem volna menni, nemcsak élelemért, hanem – a régi vágy irányában – örökre, gazdálkodni. Az autóból Zilahy és Szent-Györgyi szállt ki. A lét olyan volt akkor, mint hajótörés után egy puszta sziget. Akik összetalálkoztak, összeölelkeztek; minden élő ember ráadás volt. Harminc tojást, negyed kiló sózott szalonnát, fél kiló lekvárt, két kiló lisztet vettem át Zilahy karjaiból, kölcsönös könnyek közt. Nem csak ezt hozták. Azt a sürgető üzenetet is, hogy okvetlenül menjek át Pestre.
Másnap reggel egy hasonló gépkocsiból Kárpáti és Illés Béla szállt ki.
Harmadnap odaát voltam. A Parasztpártban Veres Péter egy levele várt, Debrecenből. Az egy esztendei hallgatás után első kinyomtatott soraim erre a levélre válaszoltak. Itt vannak előttem. Az van bennük, hogy ezzel a megszabadulással én végre írónak szeretnék felszabadulni. Épp csak a kezdet nehezétől nem állok félre.
Elfogadtam, hogy az első állványok felállításához mindenkire szükség van. S volt még egy kötelezettségem. A Nyugat-tal Babits egy kicsit a magyar irodalom egyik szárnyának gondját is rám hagyta. Esztendőkig a különböző irányba húzó írók összefogását hirdettem, egy szellemi szekértábort, az idők veszélyei ellen. Egynéhány íróval személy szerint magam is harcban álltam. Nemcsak a magam nevében, hanem arról a központi helyről is, ahova kerültem, ezektől tiszta fegyverrel való, lovagias küzdelmet követeltem. Ebben benne volt az az adott szó, hogy én mindig ilyen eszközzel harcolok, függetlenül attól, hogy lesz-e eredménye követelésemnek. Jó egypár embernél volt. A Magyar Csillag szekértáborába egyformán jöttek urbánusok és mezeiek. Nem szívesen veszem elő a zsidókérdést, nem ezt tartom próbakőnek mindenre; csak a szemléletesség kedvéért írom ide: a folyóirat – még utolsó megjelent számának is – huszonegy munkatársa közül csaknem minden harmadik volt zsidó; 1944-ben a szenvedés és halál mélységeiből e folyóirat borítólapja mutatta fel Halász, Pap, Radnóti, Sárközi, Szerb, Vas, Zelk nevét. Nem születtem szerkesztőnek. Ha ez a lapszerkesztés nem jelentett volna értékvédő palánk-szerkesztést is, ha az irodalomba nem játszik bele a férfimunka, a kényszer sem vállaltatja velem. A magamnak adott szó mondta, hogy a munka még nem fejeződött be. Mikor az idő nekünk szolgáltatott igazat és eszközt, kötelezve éreztem magam, hogy – a munka befejeztéül – amennyire tőlem telik, változatlanul a tiszta fegyverrel való, a lovagias, a szellemi harc ügyét szolgáljam. Ezzel jöttem ki a Parasztpárt helyiségéből. A folyosón egy falragaszon állt meg a szemem. A párt öt vezetőjének neve közt a magamét láttam.
Álltam néhány percig ott a folyosón, ide-oda billentve a mérleget, hogy ne menjek-e vissza, hisz épp az imént mondtam meg, nem akarok politizálni, s ezt a többiek tudomásul is vették. Láttam, milyen úton kerülhetett a közt az öt név közt az enyém is arra a falragaszra. Ezek a nevek álltak esztendők óta a régi, a még hetenként egyszer megjelenő parasztújság, a Szabad Szó homlokán. Ezek kerültek most át a napilappá vált újságra. A régi olvasóknak ez a lista jelentette a folytonosságot. Az új párt meg nyilván holmi keresztszülőknek vette őket a bemutatkozásra.
Nem mentem vissza. A Parasztpárt egy agrárszocialista mozgalom és egy írói mozgalom szerencsés találkozásából született. Fejlődését, felívelését mindnyájan úgy képzeltük, hogy útján mindvégig ez a két jó szárny viszi, a magyar nép legelnyomottabb rétegének ereje és a magyar irodalom hajdan legerősebb, mert a legbiztosabb talajról kelt lendülete. Írótársaimnak, az ötös többi négy tagjának figyelme egyelőre a gyakorlati tennivalók felé, az első szárny jó működtetése felé fordult. Hadd próbáljam én segíteni addig is a másikat. Jól társul ez azzal, amire a szekértábor kötelezettsége nógatott.
Természetesen nem úgy gondoltam, hogy a pártokba való özönlésnek abban az idejében, amely akkor megindult, én majd minden írót beveszek a Parasztpártba. Nem említettem még olyanoknak sem, akik írásaikban eladdig is a szegényparasztságért küzdöttek.
[A szöveg alatt Illyés Gyula kézírásos mondata olvasható, zárójelben: Nincs vége. – A szerk.]
[Ez után az alábbi sorrendben – oldalszámozás szerint – két följegyzéstöredék következik, külön dátumozás nélkül, egymástól pontokkal is elválasztva. – A szerk.]
*
…Nem vidámít a táj sem. Ercsitől rohanunk már délnek. Az országút mentén elhagyott, összelőtt német állások, árokba fordult gépkocsik, döglött lovak. Ez a tanyaház is üres, amaz is. A sarjadó őszi vetésekben itt is, ott is antediluviális szörnyekhez hasonló, óriás német páncélosok, feketére égve, összeroskadtan vagy a gutaütés merevségében, ahogy utolsó percükben ormányukat trombitálva az ég felé tartották. Ember sehol. Kicsavart tollammal, ölembe ejtett jegyzetfüzetemmel úgy érzek, ahogy Béla névtelen jegyzője érezhetett, amikor urával először végigment a tatár járta országon. Itt új társadalmat építeni? Amikor a kiállt szörnyűségek után a nép még ember voltát se kapta vissza?
*
. . . . . . . . . . .próbálva, de az eszmélés útján. Muca meghalt, iszonyú körülmények közt; az ostrom utolsó napján féltébolyultan kifutott a gránáttűzbe, fejsebet kapott, hetekig éhezve agonizált. Meghalt Örley; Buday Kálmánt kivégezték. Alig van család halálos áldozat nélkül. Tihanyról, Ozoráról semmit se tudok, alig várjuk, hogy lemehessünk. A többire, a sok ráadás bajra ezt a mondatot faragtam: legyünk rajta, hogy továbbra is az agyunkkal gondol-
Kedves Péter!
Megkaptam, köszönöm, leveled; a boríték gyűrődésén, szakadékán látom, hogy postaszekrény és postatáska hiányában hány zseben, tarisznyán, levéltárcán vándorolhatott át, amíg – majdnem a tengerbe vetett palack módjára – el nem jutott hozzám. Meghatva olvastam. Válaszoltam is volna rögtön; egy állított meg: én is ebbe a szívesség- és jóakarat-óceánba dobjam a válaszom? Nem voltam olyan bizakodó, mint te. Ezen az úton tán hamarabb elérlek.
Vigasztalnálak, s nem is ez a nyilvánosság tart tőle vissza, hanem valamiféle férfiszemérem, aminek a nyilvánosság csak segítője volna: kész és gyors formát adna neki. De ennél mégis már közelebb vagyunk egymáshoz, hogy kész formát használjunk s én a fájdalom szívpuhító résén át még közelebb szeretnék jutni hozzád. De arra nem hiszem, hogy apa kaphat emberi vigaszt, ha tizenhét éves legkedvesebb fiát megölték. Itt csak az segíthet, ha az ember egy időre feledni tudja ember voltát, s magába húzódva, szinte állati ösztönéig hátrálva őrzi a sebét, várja az idő gyógyítását. Sokan – a rossz idegzetűek – azt hiszik, a bosszú is gyógyíthat. Néha el-elkap engem is ez a szomj; örülök, hogy már a képzelet kielégít. Jólesik s nekem vigasz a te okos nyugalmad, hadd mondjam ki: bölcsességedre gondolnom, arra, hogy te nagy fájdalmadban is fölötte állsz már – nem is tudom minek: a jelennek, az embereknek, a pillanatnyi indulatoknak? Az író dolga, hogy egyéni bajából is közhasznot sajtoljon. Neked minden munkaterületen ez volt mindig a különös jó természeted: a saját fájdalmaidat ilyen emelőerővé alakítani. Ezen emelkedtél íróvá is, „közösségi emberré” is, és azzá az előbbi kettőnél is több emberré, akit csak azok ismerhetnek, akik közelről ismernek. Legyen ez a mostani fájdalom is ilyen szív- és lélekemelő erő, s akkor talán – higgyünk a természet vagy a sors jó gazdálkodásában, amely semmi anyagot s értéket nem enged elveszni – a kis Sándor sem halt meg hiába.
Mi megvagyunk. Megtépázva, megpróbálva, de az eszmélés útján, bizakodón. Sok csapás ért, de egyre mindig vigyáztam: nehogy, akár egy percre is, bőrömmel gondolkodjam az agyam helyett.
A ház felét elvitték a gránátok, élelmünk felét jó szomszédaink. A sok baj közt persze akadt vigasztaló is, igaz hogy leginkább olyan, amilyen a kis Mariskával ért bennünket (köszönjük érdeklődéstek): kigyógyult az aggasztó étvágytalanságból, nyilván gyakori ebéd előtti tanácskozásaink hatása alatt. Az élelem másik felét ő ette meg. Így mi elég vékonyan ereszkedtünk le a hegyről, most egy hete. Azóta is élvezzük a sors kárpótlását az éhkoppért: külön jó ízét a falat kenyérnek is, minden megrághatónak.
Már fönt is volt benne részünk: hasznosítottam mezőgazdasági és külföldi tapasztalataimat. Ahogy zöldülni kezdett a domb, mindent megízleltünk, amiről emlékezetem valami jót súgott. Párizsban azzal ringattuk magunkat, hogy a franciák kedvenc salátájukként eszik a gyermekláncfű fiatal hajtását. Reggelinek is kitűnő. Jó nagyanyám pusztai konyháját a nyúlfülből készült főzelék idézte föl; igazán ízletesebb, mint a paraj, pláne egy kis sóslóriummal (amit még tavaly mutogattál, hogy a libák hogy szeretik. Mi is megszerettük). Már figyeltük a csalánt (amiből szintén paraj lehet), vártuk az akácbimbót (amely zöldborsóként csúszhat el), az akácvirágot, amely kirántva is, nyers csemegeként is kitűnő, amikor lejöttünk.
Már akkor azzal a szándékkal, hogy mihelyt lehet, tovább is megyünk a régi, elmoshatatlan ábránd irányában: gazdálkodni, úgy ahogy gyermekkorom óta szeretnék valahol, tíz holdon, lehetőleg gyümölcsösben, lehetőleg Tolnában. Ez most már úgy alakult, hogy lehetőleg közösben mással s lehetőleg Pesthez közel, hogy legalább hetenként egyszer bejöhessek. De hol, mikor már? A tervezett egyszerű jelentkezésből, hogy itt vagyok, nem állok félre a nehezétől, épp csak íróként akarok élni s kedvem szerintiként, munka, munka és munka lett, azaz tanácskozás, tanácskozás és tanácskozás, ahogy az már törvényszerű ilyen időkben.
Örülnék, ha szád körül mosoly próbálkoznék, a régi szabásúakból való. Mint ínyencnek a kenyér íze, szívemnek külön jólesik pusztán az is, hogy élsz.
Feleségem köszöni üdvözlésed; feleségeddel együtt szeretettel köszöntünk.
I. Gy.
Március 31.
A magyar nép sorsának új fordulója előtt áll, ezt érezzük mindnyájan, ezt hangoztatjuk. De ne hitegessük magunkat: amit kaptunk, nem a mi érdemünkből kaptuk.
Nem kaptunk mást, mint lehetőséget. S az annyit ér majd, hogyan élünk vele. A legnagyobb, amire ma lehetőségünk van: a földkérdés megoldása. Innen is, onnan is elcsüggedt hangokat hall mégis az ember. Mit érünk a földdel, mondják ezek a hangok, ha nem tudjuk megdolgozni? Nincs iga, nincs szerszám, nincs vetőmag. A saját földünkön is az éhínség fenyeget bennünket. Igaz. Az állatállománynak jó, ha egy tizede megvan. Sok helyen még annyi sincs. Ismerek községet, ahol a tavalyi ötszáz tehénből mindössze hármat hagyott meg a háború, a nyolcszáznyi lóból pedig egyetlen egy kivénhedtet. Velük veszett a szekér, a kocsi is. Itt-ott egy ember kimegy a határba, beleszúrja ásóját a földbe – de mikor lesz abból szántott és boronált föld, mikor kerül abba búza? Egy ember jó, ha negyven-ötven négyszögölet fölás naponta. Mire egy holddal elkészül már el is múlt a vetés ideje. Legtöbbje ettől csüggeszti le a fejét, s még azt az ásóval való babrálást is abbahagyja. Jöjjön hát az éhínség? Jöjjön hát a földreform újabb csődje? Így bizonyosan az jön. És vele az egész ország, az egész nép romlása.
*
De valóban annak kell-e jönnie? Valóban nincs kivezető út? Van még megoldás: van most az utolsó pillanatban is. Nem könnyű a megoldás; nem valami csodaszer vagy csodás ötlet, ami egyszeriben ölünkbe hullatja az eredményt. Dolgoznunk kell, kínos keservesen, rögtön, valamennyiünknek. Szenvedve, nélkülözve, rengeteget kell dolgoznunk, ha ki akarunk jutni a bajból.
Azzal kezdtem, nem a mi érdemünk, hogy ilyen közel jutottunk a földkérdés megoldásához. Ezzel a munkával, ezzel az áldozattal szolgálunk majd rá a földre. Ez lesz az igazi ára és bére. Ez lesz a vizsgája is. Ezzel mutatják meg, amit a régi urak annyiszor kétségbevontak, hogy méltók vagyunk-e rá.
– Dolgozni, de hogyan? – vetheti közbe valaki. – Hisz az előbb mondtuk, hogy nincs állat, nincs iga. Mit beszél összevissza ez az ember? Eke nélkül, ez egyszer iga nélkül fogjuk megdolgozni a magyar földet! Épp ezt akarom sorjában elmondani, ezért fogtam kézbe ezt a romtörmeléktől még poros tollat. Sok lesz a nehézség, de így is lehet, ha másképpen nem megy. Azt kell mondanunk, hogy ez a sok nagy nehézség még könnyebbség is lesz sok dologban. Így mindjárt azok kiválogatásában, hogy kiknek kell elsősorban földet adni. A sors maga magától elénk adja, hogy mindenkinek annyi föld jár, amit maga meg tud művelni.
*
Mi hát végül is a megoldás, a kivezető út? Igen egyszerű. Vetni nem csak frissen szántott földbe lehet. A kapás növényeket nagyon jól be lehet tenni olyan földbe, amelyet csak tavaly járt eke. A kukorica, krumpli, bab, borsó, tök, répa és napraforgó kitűnően megnő, ha a földet tulajdonképpen csak az első kapálással kezdjük forgatni és puhítani. Ezeknek egyelőre elég a fészek is. Kukoricából még így is elrak két ember egy holdnyit egy nap alatt. Krumpliból számítsunk két napot egy holdra. A legtöbb gondon, az elvetésen ezzel túlestünk. A kapálást már jobban be tudjuk osztani, arra már szinte hónapok maradnak. Nagy gond persze a szemes. A búzával, a rozzsal már nem sok reményünk lehet. Fehér kenyerünk nemigen lesz. De – azt kérdem újra – mit jelent ez akkor, amikor az éhenhalásról vagy az életben maradásról van szó? Aki a szegénység sorában húzta ki ezt a telet, az tudja, milyen áldás a kukoricakenyér is, ha legalább az van!
De lehet emellett köles is – azt ráérünk még augusztus első felében is vetni. Addigra meg csak sikerül föltörni valami földet. A búzát a kukorica pótolja, a zsírt meg a napraforgó! Erre kell hát figyelmünket vetnünk. Nehézség, mondom lesz, de nem legyőzhetetlen. Bevallom, én mint legnagyobb nehézségtől a magyar népnek egy kicsit nagy hagyománytiszteletétől félek. Idegenkedünk a még kipróbálatlan dolgoktól, a rendkívülitől. De erre is csak az a válasz: a halál még rendkívülibb, azt igazán csak egyszer próbálhatja az ember. De nem csak az egyes ember sorsa van ezen a kockán. Hanem az egész jövendő magyarságé. Ezért kell vasakaratúnak, szívósnak és tárgyilagosnak lennünk. Nagy szavak, nagy lelkendezés helyett ezért beszéltem én is a legelső alkalommal ilyen köznapi, egyszerű dolgokról: életről és halálról.
Április 25. Szerda
Emke, két cigaretta, gyomorfájás, nehezen a riport folytatása. Pp. Joci: nyitott ajtó mögül elutasít egy alföldi képviselőjelöltet, az elrohan. Fóton kimértek néhány holdat, megszántották, várnak bennünket. Ebéd. Fáy ott van, Molnár S.-tól ebédjegyet kap, elfog az indulat, aztán elszégyenlem magam, nyilván éhes, felesége kint várja. Gachot Klári, a franciákat szétoszlatták. Fl.-t el a Föld. Minisztériumig, vissza. Royal. Félig. Tortaszelet: 20 p. Sanyi beszámolója Tiszaszöllősről: beszéd a parasztokhoz, hogy ő olyan nekik, mint az orvos, az állatorvos – a földek orvosa. Megszavazzák neki a rizstermelést. Az orosz őrnagy – mihelyt látja, hogy nem „fasiszta”, egy elveszett helyett három motort szerez neki. Most kölcsön után jár. Fl. Budán.
Április 26. Csütörtök
Jani Pista: a lovait a kispesti rendőrök el akarják venni; fiának állást? Ő is földet akar. Emke. Gellért a Csillag ügyében Gergelynél: az főmunkatársi listát ajánl, köztük magát s Gábort is. Csak teljesen függetlenül vállalnám a szerkesztést, nem az Írószövetség nevében. Pp. Sajtóértekezlet, négyig, Veres, Kovács, Darvas. Otthon Flórával.
Április 27. Péntek
Emke: Zilahy: ígéret Vorosilovéktól, enyhül a helyzet. (Tegnap Szegi Margó). Zilahy: az oroszokkal kell ápolni az összeköttetést. Egy heti s egy havi folyóiratot tervez az orosz–magyar szövetség kiadásában. Szerkesztő: Illés Endre? Én mást akarok csinálni. Négy orosz katona (repülők), a villásreggeliért hatszáz pengőt fizetnek, de mikor a fizető az ezrest nehezen akarja elfogadni (csak nyolcszázban), ott hagyják neki az egészet. Pp., Basch, Veres.
Április 28. Szombat
Hajnalban felvonuló magyar katonák (fele civilben) menetelőéneke. Emke. Oroszok magyar foglyokat kísérnek. Parasztp. Joci: gyorsan nekrológot Gyuriról – megvárja. Nem várta meg. Keresztury: vállaljam a kultusztárcát, hozzám eljönne államtitkárnak, de máshoz – Szabóhoz például – „stílustalannak” érezné. Zuhogó esőben a Szabad Nép-hez. (Felszólítottak: törlesszem, hogy autót kaphattam Ozorára.) Vita Révaival, hogy nem Szekfű körül csoportosul az igazi magyar szellem, hanem Németh körül. A végén: egy világ választ el tőled, mondja. „Lesz miről beszélgetnünk legalább.”
Április 29. Vasárnap
Kovács Imrével, Flórával Alcsútra, Göböly járásra, K. I. szülőhelyére. Rokonszenves arcok, a segélyt kérő gazdatiszt. „Puha ember, mondja a Pp. elnöke, a volt tehenes gazda, nem tett rendet, ha egy kis erély kellett volna.” Gyűlés az iskolateremben. Aztán Alcsúton. K. I. édesanyja. A táj.
Április 30. Hétfő
Fl. riportja? Vers, Boldizsár: miért névtelenül?, Pp. Zelk, együtt Andrássy úton végig, Munkácsy M. utca. Gerőné és környezete: ki nem kap holnap ebédjegyet, állatkert jegyet. Magyar őstörténet orosz kutatói. Előszó a Hősökhöz. Este Katja.
Május 1.
Már bizonyos a hír: Sárközi György, a költő, a Válasz egykori szerkesztője, embertelen nélkülözés és szenvedés után meghalt, 1945. március 8-án Balfon a németek fogságában. A költő előtt meghajlik az irodalom. Tudja, mit vesztett benne. És tisztelegve fordítja arcát a távoli sír felé a felszabadulás útján menetelő parasztság. Írói mozgalmunk egyik legelső, legönzetlenebb és legszívósabb harcosát és szervezőjét gyászoljuk. Csak a gondolatbénultak számára volt kérdés, mi vezette ezt a rendkívüli tehetségű, rendkívüli erkölcsi érzékenységű, finom és fegyelmezett költőt a népért küzdők soraiba. Épp rendkívüli tehetsége, rendkívüli érzékenysége az igazság iránt. Az elismerés fényében állt, a jólét, a békés pálya még ragyogóbb állomásai előtt, amikor csendesen elfordult erről az útról s lényéhez méltó nyugalommal és fegyelmezettséggel lassan megindult a mi zajló és háborgó, nem veszélytelen táborunkba. A harcok korszaka volt ez, nemcsak kifelé, hanem befelé is. A tábor nemcsak az országot erjesztette, hanem maga is erjedt; bontotta és tisztította a nemzet tudatát, s közben maga is bontakozott és tisztult. Épp annak voltunk híjával, amit Sárközi hozott. A türelmet, a belső fegyelmezettséget, a csendes szívósságot tudta fegyverré kovácsolni. Ezzel került hamarosan az első sorba.
Emlékszem az éjszakába nyúló, drámai tanácskozásokra, amelyet most visszanézve a mozgalom első nagy fordulójának kell látnunk. A sokfelől összegyűlt, de össze nem állt, mert változatlanul sokfelé húzó tábor a válság csúcsára jutott. Ha a Válasz-t a mozgalom harci kocsijának nevezem, ezt a szekeret már kerekeire szedtük, s úgy látszott, nem lesz, aki még egyszer összerakja, nem akad többé, aki vállalni meri a szerkesztő idegnyűvő posztját. Már indulóban voltunk, kezünkben a búcsúzó kézfogás helyett is – a lefogás helyett is – a leakasztott kalap. Utolsó kísérletül neki dobtuk oda a szekérroncsot. Összerakta, ezzel jártuk meg a következő, a legnehezebb s legeredményesebb útszakaszt. Ennek a szakasznak a végét az a másik drámai éjszaka jelzi, amikor – már az ő lakásán – megfogalmaztuk a mozgalomnak azt a kiáltványát, amelyet azután a bíróság előtt kellett tisztáznunk és vállalnunk, módot adva köztünk kinek-kinek az elhatározás és a végső cél tisztázására is.
Akkor Ő, az Angyalok Harcá-nak egykori finom szavú költője, már Dózsa című drámáját írta, azokban a rövid órákban, amelyet a közös ügyért végzett önzetlen munka meghagyott neki.
Egyre kevesebb ilyen órája maradt, egyre több munkát vállalt. Ha türelmet, szívósságot, megbízhatóságot kívánó munka kínálkozott – lázas forradalmi időkben pedig ilyen kínálkozik legtöbb –, először mindig rá gondoltunk.
Önzően – az ügy önzésében – azért gondoltunk rá olyan sokszor akkor is, amikor még azt hittük, hogy él, amikor még visszavártuk. Erre a posztra is Ő lett volna a legjobb, arra is. Még tegnap is, amikor a szellemi front legfontosabb helyére kerestük az embert, kibukott valaki száján:
– Gyuri…
Ha közöttünk lehetne.
Közöttünk akart lenni, utolsó percéig. Ahogy visszatért társai beszélik, egy pillanatra sem veszítette el hitét. „Élni kell – mondta –, most lesz érdemes élni.” Egyik oldalán Halász Gábor haldoklott, a másikon Szerb Antal. Ő bírta a legtovább, noha már előzően súlyos beteg volt, kórházból hurcolták el. Két héttel a felszabadulás előtt halt meg.
Helye mindörökre üres lesz köztünk – ezt akartam mondani, de hány helyet is be tudna tölteni, hányra ő volna a legjobb.
Több marad belőle, mint a mű és az emlék.
Példakép lett, most látjuk. A versenyben, hogy ki kapott legtöbb és legfájdalmasabb támadást az ügyért, a fájdalmasság dolgában tán ő áll elöl. Nemcsak azok vágták, akikkel sorainkban szemben állt, hanem azok is, akiktől hozzánk állt. Ha van fájdalommal szerzett magyarság, az övé az volt. Köztünk ezt az első időben megszerezte; bámulattal néztük, milyen türelemmel és emelkedettséggel viselte a csapásokat, amikor azok – mi tudtuk – már a magyar mivolt érdemjeleit vágták rá.
A szellem embereinek, akik felénk közelednek, ezért mondjuk: Sárközi György útját kövessétek.
Ezért tekintjük őt Dózsa vitézei méltó unokájának.
És mozgalmunk és pártunk halottjának.
*
Május 1. kedd
Bobula Ida reggel héttől kilencig, mert nem biztos az állása a minisztériumban és sógorát nem igazolták le – vegyek részt a nőnevelés-ankétban, s nem érti meg, hogy nem akarom. Pp.
Reggel a körúton a felvonulók: Flórával az Andrássy úton. Szabó Zoltán. Ki a Hősök terére. Fénykép. Erdeiéknél ebéd. Utána vagy húszan a ligetbe. Egy pohár sör. Az angolparkban, Marshall. A leégett műszínkörben rögtönzött előadás. Este énekszóval haza.
Május 2. Szerda
A Pp. indulója. Pp. ebédnél Joci, Keviczky, Csécsy. Simplon: Újvári elmondja az utóbbi fél évét. József Attila-társaságot. Átköltözés az udvari szobába. Sanyi – hogy győzte meg a szöllősi parasztokat.
Május 3. Csütörtök
N. Bank. Oltványi; Büky, elmondja – mikor tűkön ülök – gondolatait a mai helyzetről óriási kitérésekkel. Kiindulás: a Parasztpárt – de igen bő részlet végül Hull és Eckhardt viszonyáról is.
Május 4. Péntek
Gyalog haza Budára. Ika – most éreztem csak, hogy milyen kedves lányom van. Ugrált, szaladgált, sikongatott, ahogy meglátott, nyakamat ölelgette, beszélt. Laci – csomag nélkül elment Tihanyba –, ahol a ház félig rom. Le Sz. Lőrincékhez, megvigasztalni, hogy nem veszélyes, hogy rajta van a „háborús bűnösök” listáján. Tőlem tudták meg a hírt. Lőrinc testi kimerültsége és lelki keménysége. Irodalmi végrendelkezése. Egy kotyogó liba náluk: B.-né – akadályozza a nyugodt beszélgetést. Sz. Zoltán este.
Május 5. Szombat
Haza Pestre, Szabó Z. motor-háromkerekűjén, az újságkötegek tetején. Fényképezés a várban. Parasztpárt. Simplonban Gellért, Keresztury, Vas – az utóbbi elfogultsága Szabó Lőrinccel szemben (noha mestere), majd fokozatos véleményváltoztatása. Délután Erdeiéknél: Kodály, Pátzay, Veres Sándor, Szabolcsi, Berény, Bernáth stb. – a művészet szabadságáért; Kovács a harmadik oldalról. Este: mit csináljak, ha Sz. L.-t vagy Némethet, vagy Tamásit meghurcolják? Gondolatban ezt fogalmaztam Kovács Imréhez: Kedves Barátom. Az utóbbi események (Sz. L. esete) annyira szembe állította bennem az írót s a politikust, hogy nyugodt lelkiismerettel azt tovább nem győzhetem. A tiszta irodalom szempontjait nem érvényesíthettem a politikában s a politikáét viszont nem akarom érvényesíteni az irodalomban. Mint író nem osztozhatom abban, hogy Magyarország legnagyobb élő költőjét a nemzet eltaszítsa. Író akarok maradni, de eszméimmel s magatartásommal tehertétel sem lehetek a pártban. Lelkiismeretem így azt kívánja, hogy a Nemzeti Parasztpárt vezetőségi tagságáról lemondjak.
Lemondok a Szabad Szó s a Képes Világ szerkesztőbizottsági tagságáról is. Ha van érdemem a parasztság előbbre jutása körül, és további segítésében módot remélhetek (s az ezentúl is számít rám), azt kérem a nemzettől, juttasson engem is ahhoz, ami most a legegyszerűbb földmívesnek kijár: annyi földhöz, amelyen két kezem munkájával eltarthatom a bennem lakó költőt.
Május 6. Vasárnap
Simplon. Nagy Lajosék. A Népszavá-ban Horváth Zoltán cikke többek közt arról a „nagy költőről, aki a jobb- és a baloldal közt ingadozva most a baloldal mellett kötött ki”. Harasztiéknál – a Bánk bán – vissza Molnár.
Május 7. Hétfő
Markos Böske a hírrel: Sz. Lőrincet elfogták. Közös beadvány? Simplon. Zilahy: ő aláírja. A Szabadság-nál: Haraszti, Gergely, Gábor s még egy ismeretlen munkatárs, nagy vita. Először tisztázás: a Vezér-t 1927-ben írta. Riportja. Én: ha érték, pusztán ezért más elbírálás kell. Nem lehet egy malmot csak azért felrobbantani, mert tavaly is őrölt. A balta jó az erdő ellen, de ha órához nyúlsz vele, összetöröd. Nagyobb tehetség, nagyobb felelősség? De a nagyobb büntetés nem százszoros-e egy finomabb idegzetre? Ne csináljanak új Lavoisier-t, Chénier-t az ország legnagyobb költőjéből. A valóság mégis az, hogy egy újsággengszter azért, hogy néhány ezerrel több példányt adjon el, leírja a nevét – s a rendőrség letartóztatja. Ők nem állhatnak mellé, de helyeslik az én álláspontomat mint íróét. Mint politikusét nem. Új vérvád lesz belőle? Jó munkás lesz tovább is. Az író mondja ki titkos gondolatait – most lecsapnak rá, hogy kimondta.
De nem is akarom megvédeni őket. Arra kérem, hogy legyőzhessem mind. De csak szellemi fegyverrel. Cikkírás?
Délben Jocival – tiltakozó közös irat, vagy én egyedül? Nemzeti Bank, Judik igazolása, az én tanúskodásom. Keviczkyéknél. Utána Erdeiéknél, Erdei mindent megígér. Vacsora, utána az Andrássy út 60-ba, hogy ha Lőrincet odavinnék, bánjanak jól vele. Kint az utcán tüntetés: vége van a háborúnak. Haza. – Cikkírás Lőrinc érdekében, illetve minden érték érdekében. Éjfélkor lefekvés.
Május 8. Kedd
Schrikker egy diákja hajnalban (mert csak akkor vagyok itthon) bibliográfiát kér tőlem az orosz mezőgazdaságról! Simplonban befejezem a cikket – Zilahy, később Gellért, jelenlétükben írtam a végét. Párt. Joci elviszi Révaihoz, jó volna, ha ők közölnék, a súly nagyobb, a támadás kevesebb lenne. Németh Imre, Örleyné s még öt-hat kérelmező. Fáradtan haza, ötpercnyi fekvés, át Zilahy lakásába – az Írószövetségről felesleges szószaporítás. Beállít Lőrinc, kiengedték az Andrássy útról. Fontos volna, hogy a cikk holnap megjelenjék, mert délután lesz L. igazoltatása. Át a Szabad N.-hez, a szerkesztők tüntetésre mentek. Vissza Zilahyhoz, beszélgetés Tamásival, Gergellyel, Gellérttel, Szabó Zoltánnal, Lőrinccel a világhelyzetről. Az orosz–angolszász ellentét nem lehet komoly. Lőrinccel a Baross utcába Korzáti Erzsébethez (Vékes Ödönné), én megyek fel postillon d’amourként, nincs otthon. Visszafelé L. elbeszéli az egész történetet. Hihetetlen fáradtsággal kilenckor itthon. Kilépni a pártból?
Május 9. Szerda
Reggel: Bobula, Lőrinc, Illés E.; a Simplonba Gellért – Baloghhoz a M. Csillag ügyében. „Szívesen, kell az irodalom, itt Schönfeld, az amerikai követ, három hét múlva itt az am. sajtó – az Andr. 60 külügy is lehet”, – mondja. Délben Pp: Joci – a cikk körül baj van, Rákosi akar beszélni velem nyolc órakor. Délután Lőrinc „igazoltatása”. Vallomását olvassa, szégyenlem, hogy annyi odaadással – ügyésze Bródy László eltiltást kívánt. El kell mennem, a párt a Britannia elé kért. Kéthly, nagy tömeg ünnepli, de rám semmi különös szükség, nem megyek fel az emelvényre, hanem vissza Lőrinc tárgyalására. Tanúvallomásom, aztán Zilahyé, Gellérté és Gergelyé, aki – bár semmit nem tud – elvet fejt ki, hogy a nagyobb tehetség nagyobb büntetést érdemel! Hosszú várakozás. Döntés: beszerzik a hírlapi cikkeit is. Bemegyek, nagy vita a „bírákkal”, riportok miatt marasztalnak el egy költőt? Veszekedés, L. sír, kitör. A zsűri enged, láthatóan jóakaratú, de meddig? Ha felmentést hoznak, a „következmény” (néhány szennyes, polgári lap) őket is elsöpri.
Este Rákosi, Gerő, Révai. A cikkem sokat ártana külpolitikailag, azt lehetne kiolvasni belőle, itt ölik, üldözik az értéket. Hát nem? Ők nem! Akkor máris elértem a célom, nem ragaszkodom a közléshez. Tehát: sem Szabónak, sem Némethnek nem eshet baja, Tamásinak, Kodolányinak, Féjának sem (utóbbit ők mondták). De egyelőre ne írjanak, gusztustalan lenne az „átállásuk” ilyen hirtelen. Második: írókat nem igazolnak, maguk az írók döntsék el, hogy kit akarnak rövidebb-hosszabb időre kirekeszteni maguk közül. Szabó? Németh? S a megélhetés? Rákosi: „Arról valahogy gondoskodni kell.” A Csillag ügye – tömeglap? Nem.
Május 10. Csütörtök
Simplon, Gellért; ott van Horváth Zoltán (vasárnap megtámadott a Népszavá-ban), felém int, nem válaszolok. J. Lajos itt volt. A Földváry fiú megjött Szombathelyről, még egy ajánló levél. Munka. Fl. igen rosszkedvűen Budára. Ebéd itthon egyedül. Délután csüggedt mászkálás – színház? Nincs jegy. Wessely néni, Andrássy úti kávéház, egy orosz sörért be – székeket dönt, mert nincs.
Május 11. Péntek
Du. Erdeiéknél Kodály, Szőnyi, Bernáth, Berény, Veres stb. A Pp. képzőművészeti kiállítása a Dózsa-szobor javára, – értelmes – első – tanácskozás. Ők se fogadják el a külső igazoltatást. Pátzay. Autón Budára – Mariska (Ika) a kapunál. Az egész társaság a kertben, egész elszoktam a kapálástól. Paradicsomot palántáztunk.
Május 12. Szombat
Séta Ikával a budai utcákon. Gyalog be. Pp. Simplon: Zelk, Tolnai, Keresztury. Este Nyigriné levele: férje háborúslistán. Este Schweng, rokonszenves vívódása, elfogadja-e a pénzügyi államtitkárságot.
Május 13. Vasárnap
Cegléd, a Dózsa-ünnep. Hideg, megsértett város. „Itt mindent a k.-k csinálnak, ezt az ünnepélyt is – a parasztok nem fognak eljönni.” Szekereken jönnek. Rekkenő hőség, a nap épp az emelvény elé tűz. Szavaljak? Van itt egy színész fiú, majd az. A fogolytáboros emberek asszony hozzátartozóinak felvonulása – még jó, hogy megengedték – némán, maga a kétségbeesés kígyója, ahogy végigmegy a téren. A gyűlés legnagyobb sikerű mondata: „1350 foglyot kedden elbocsátanak.” Péter feljön velünk a hegyre, séta fel a kilátóhoz vele és Ikával. Itt is alszik. Beszélgetés: érdemes volt a pártot bármily körülmények közt is megteremteni, történelmet csinálhatunk, ha sikerül a parasztok igazi öntudatosítása.
Május 14. Hétfő
Pétert lekísérve – Markosék háza előtt – Markos megjött. Gyalog át a Ferenc József hídon (mert a Margit hidat megint lezárták). Az Erzsébet híd után a lezuhant ív örvényeiben hason fekve egy fehér – vállain feketére barnult –, meztelen hulla kereng, feneke ömlését mutatva; arrébb egy mellkas. Nemzeti Bank – ezért jöttem, de nem tudom megvárni Keviczky igazoltatását. Erzsébet krt. A Népszava fenyegető cikke azok ellen, akik Sz. L.-t menteni igyekszenek. „A fasisztamentőket internálni kell.” Otthon Sz. L. levele. Még nem tudja, hogy nincs már író-igazolás. Fodor ízléstelen cikke emiatt. Sz. L. járművén haza. (Vers pontosan tíz perc alatt; Buda, 1945.)
Május 15. Kedd
Ikával le a Zsigmond utcába a borotváért. Egész úton pipacsot keres. „Az anyja pipacs, nézd, hogy áll ott!” – mondom. Ettől fogva minden pipacshoz ezzel szalad: „az anyja pipacs!”
Tíz órakor le Lőrinchez. Egy órát kell várnom rá. Elolvassa a holnapi tárgyalásra készített védekezést. Eddig magam is úgy próbáltam mellé állni s védeni, hogy egy kicsit felelőtlen gyereknek ábrázoltam. Most érzem, hogy lelke mélyéig őszinte volt, s a maga álláspontján igaza is lehetett: teljesen apolitikusnak nevelte magát, milyen gyötrődéssel! Szenvedélyei ragadták el? Nem, szenvedélyes „tárgyilagossága”. Mondott nekem is már olyanokat: legjobb volna, ha Klára meghalna! Márta azt nem bocsátja meg, hogy neki is az öngyilkosságot ajánlotta. Elképzelem: épp csak azt felejtette hozzátenni nekik, hogy nietzschei magaslatról tanácsol ilyesmit.
Délután Markos Böske – intézkedik, egy perc alatt lefoglaltak egy lakást a Demokratikus Nőknek, igen komolyan végzi feladatát. Bámulva nézem: hol lakott eddig ez a tiszta s ilyen megbecsülendő erő benne? De azért már ő is rajzolni szeretne!
Lőrinc esetlensége, amikor udvariasságnak [– – –] akarja tekinteni, hogy őt – védelme közben – mindenütt a legnagyobb élő magyar költőnek neveztem. Szeretne mintegy feloldani ez alól az állítás alól itt magunk közt, de közben gyermekes tárgyilagosságával is küzd. Megható, s épp ezzel igazolja, hogy tárgyilagosságának van igaza.
Május 16. Szerda
Tífusz elleni ojtás; este láz, hidegrázás, rossz éjszaka.
Május 17. Csütörtök
Fekvéssel az egész napot. Proust.
Május 18. Péntek
Mariska nyűgösen ébred, előbb érthetően panaszkodik: a kezem fáj, tojkom fáj, lábam fáj, fájadt vagyok, hogy sírásának okát adja, aztán – hangosan sírva – érhetetlen s értelmetlen szöveget mond – halandzsát.
De. gyalog be Pestre. Ebéd. A Képes Világ – rossz, szégyen, hogy benne van a versem. Este Tiszazug – épp olyan rossz; ilyen szavak: Mi az hogy, nem létezik, s folyton: kacska-láb (a láb, az gacsos); de [– – –] óriási siker; ahogy Ortutay ragyogó arccal dicséri mindenkinek, s nevetve visszakozik véleményem előtt. Este négy verssor. Haraszti kéziratot sürget.
Május 19. Szombat
De. befejezve a tegnapi négy sor verse: áll a világ. Haraszti be – rögtön le is másolom. A tegnapi Világ-ban Kemény István tisztogatást követelő cikke, nyilván Lőrincre s rám célozva. Ő volt, aki 1931-ben bíróság elé idézett, mert egy Gorkij-gyalázó cikkét visszavertem a Társadalmi Szemlé-ben.
Május 20. Pünkösdvasárnap
Tegnap délután óta itthon. A Képes Világ-ról goromba véleményem Szabó Zoltánnak: Braun úr pocsék rajzai, a Délvidék szoborfelirata s az összevissza hányt tördelés miatt. Ha ilyen a lap, nem adom bele a versemet, amely különben szintén sajtóhibával tele jelent meg. Proust. Horváth Zoltán, holnap megy Szilasra. Cseh Géza és Pista felesége. Cser Laci, Dombóvárról jövet Dorogra. Egy vers: Hidak.
Május 21. Hétfő
Sz. Lőrinc reggeltől négyig – nemigen látja Fodor kétszínűségét, csak – buta. Proust.
Május 24. Csütörtök
Egész héten itthon a hegyen, húsz oldal folytatás a Hunok-hoz – de jó-e? Komor Gizinél. Egy hónapja a kórházban. Kozmáéknál: az aláírást csak elővigyázatból kérnék. A tegnapi Népszava ismét támadta Lőrincet és „védőit”, nem olvastam. Du. a Ceglédi film – mit tud egy jó lencse!
Május 25. Péntek
Ismét itthon, tegnap is, ma is: közepes versek, jobb ki sem adni.
Május 27. Hétfő
A Nemzeti Bank teája, Oltványi beszél. Előzőleg Haraszti: a vers megjelent. Pp: ebéd. Galántaiak: a Délvidéken harmincezer magyart megöltek, Pozsonyból tizenkétezret kiutasítottak, a Csallóközt is ürítik. Beszéd Péterrel: valamit kell tenni, mi vagyunk a Nemzeti párt. Hívjuk össze az ötös tanácsot.
Vasárnap
Budakeszin Baschsal, egy liter tej Ikának.
Kedd
Itthon; rossz a Képes Világ, – miért nem Illés Endrével? Egy közepes vers, egy befejezetlen. (Tegnapelőtt Cs. Szabónál: pincelakásban, eszkábált könyvespolc, angol metszetek alatt tökéletes eleganciában ír. Vele Komornéhoz.)
Szerda
A tegnapi tífuszoltás hatásaképp csüggedtség, enyhe láz – nem megy a munka.
Csütörtök
De. Szabó Zoltánnal a Képes Világ-ról – kétli, hogy irodalmat lehetne vinni bele. Ő hozza a meghívót. Du. át a hídon; nagy tömeg, gazdag ellátás. Zilahy, Bajor Gizi – őt elkísérem a Wesselényi utcáig. A szombati megbeszélés elmarad.
Június 1. Péntek
Szabadság kávéház – Majoros. Textilüzletet szervez, csöpp gyárat, de X.-szel is tárgyal, felesége fontos kom. állásban, – „gratulálok, bár sokan szidnak, én csak azt tudom mondani, hogy te a »faible«-m vagy.” Elítéli Lőrincet, aztán elnéző. Szikra: Steiner Seres Géza. Bank. Pp. Sanyi, Bibsi, Panni. Szöllősön rengeteg a baj: a parasztok eladják a lopott rizst, negyvenezer pengőjük is van, nem akarnak napszámba járni, csak ötven százalékuk tartja meg a földet. Mozi együtt: Rettenetes Iván, Eizenstein operadíszletre szerelt filmje.
Június 2. Szombat
Flóri, Marici: Fót. Én N. B. Keviczky, Jármay, Büky, Oltványi. Munkaköröm: kultúrpolitika, külföld felé: hetilap három nyelven, az orosz–magy. műv. társaság útján is: befelé a különböző szervekben. Pp. Illés Béla. Simplon: Zelk. Haraszti leadta a verset, de a tördelő nem osztotta be. Rákosinál értekezlet: Kodály, Szekfű, Szladits, Füst, Domanovszky, Lóczy(?), Kemény Gábor, Bernyák(?), Rusznyák, Kozáry(?) stb. Megannyi szemeszternyitó vagy előszó, vagy curriculum vitae. Rákosi, Révai megnyugtató, világos beszédei a jelenről, a jövőről. Révai: hétfőn du. háromtól négyig. Kocsin haza.
Június 3. Vasárnap
Itthon. Versgépelés – mind közepes. Harasztiék – noha Flórával megbeszélték – nem jönnek. Flóra egész délelőtt miattuk dolgozott – sütött, tálalt – háromszáz pengőt kiadott. A szótartás új formája? Fanyar ráeszmélés, kiábrándultság. Estefele tíz perc alatt alkalmi vers a [?]-ról.
Június 4. Hétfő
Ellának a csomagját le a városba. Tíz vers a Sz. Sz.-nak, – Boldizsár épp diktál, ezért nem kapja meg, amit érdemelne a Képes Világ s a Sz. Sz. cikkeiért. Pp. vidékiek értekezlete. Farkas: még nem volt Szentendrén. Illés (Béla) – megy vissza rövidesen Moszkvába. Losonczynak gorombán, miért nem jöttek ki, ha megígérték.
Június 5. Kedd
Cikkírás a Duna-parton – általánosságok. Pp. Autóval Erdeiék új lakásába, Benczúr u. 44., Romanelli volt villája. Elegáns bútorok (különálló villa) szinte zsúfolva perzsaszőnyeggel, a végük elég darabon egymáson van, ami – a szabály szerint – ízléstelen. A bútorok alatt is, két darab legalább ötször öt méter. Mindez végtelenül leverő – hogyan beszéljünk itt puritánságról? Kovács is, Darvas is tréfálkozva: majd viszek belőle! Joci: nem kaptok. Nánásinak lakásgondja van. A Pp. se lesz más, mint a többi párt – de tán épp ez a helyes? A tervezett kemény hang helyett igen leverten kezdek az előadásba a magyarság helyzetéről: negyvenezer embert a Délvidéken megöltek, Pozsonyban tizennégyezret internáltak, a Kárpátalján alig van már magyar stb. – alig van visszhangjuk, nem lehet semmit csinálni. Végre Erdei elfogadja: ahány magyart a tótok áttesznek a határon, annyi tótot mi is. De végrehajtja-e? Kovács felolvassa Benes pozsonyi beszédét: kiűzik a magyarokat. Részletes vita: egyre szerencsésebb, békülékenyebb hangon – Kovács és Erdei között. Főpont: függetlenség a k. párttól, vagy fiókszerű együttműködés? Az előbbi. Uzsonna. Utána a sajtóról. Csak két nem magyar van a szerkesztőségben – Vass L. tehát félrevezetett? Haza, Kováccsal, Farkassal a kis Topolinón –, leverten, hogy megbuktam: a hatás nem az lett, amire számítottam.
Június 6. Szerda
Flórával, Baschsal Budakeszire. A székelyek a földosztó bizottságban, hogy olvadnak fel percenként jobban. Gyalog haza. Itt volt Némethné, elhozta a cipőt: nem az, amit Adri s Marici gondolt. Miért merték megsérteni, a mi vendégeink voltak.
Június 7. Csütörtök
Csüggedtség, álmosság; ojtás.
Június 15. Péntek
Otthon, fekvés, betegség. Ma betegen be, mert Waldapfel elküldte Fülep levelét: „megfullad” ott lent, még Pécsre se nevezték ki tanárnak. Ezt vittem el Révainak. Azonnal írt a pécsi főispánnak is, Fülepnek is. (Én nem írtam.) Vita az irodalomról. Megmutatja Horváth Zoltán levelét: bejelenti, hogy felmondják a k.-kal való egyezséget s megtámadják a „fasisztarejtőket”, mert 1. Szabó Lőrinc a mellékelt „vallomást” terjeszti; 2. Féja bent dolgozik; 3. Püskit a Pp. kiküldötte igazolta stb. Ott van Horváth Márton is: összeszidtam cikke miatt. Erős fájdalmak között haza, útközben le kellett ülnöm.
Június 16. Szombat
Gellértnél, a Szabadságban Gáborral, Balázzsal: velük is összekapás, mert szerintem „tételesek”. Zelk cikke. Pp.
Június 17. Vasárnap
Farkassal Szt. Endrén. Este Szegi.
Távirat Ozoráról: Jancsi táviratozott Miskolcról, kórházban van, látogasd meg, adj hírt Klárika.
Június 18. Hétfő
Pp. Farkas: holnapra lesz autó. Kovács, igazolványok, Dózsa zászlóalj behívója. Révai telefon, aztán személyesen, levelet ad Nógrádihoz. Erdei, Jani Lajos.
Június 19. Kedd
Megbeszélés ellenére Farkas nem küldi fel a kocsit. Izgatottan le a Pp: – nem is rendelkeztek. Veszekedés Fl.-val. Indulás fél tizenegykor. Miskolc. A Vereskereszt ruháiban. Jancsi egyszerű elbeszélése. Újlaki tbgy. Sáriból viszik el. Csősznél rögtön bevetés (jan. 24). Egy magaslat. Három magy. század ott várt. Egy pusztára mennek vissza. A németek páncélosból lövik őket. (Két halott.)
Június 20. Szerda
Haza.
Június 21. Csütörtök
Ozora, Jancsi mutatja a tájat. Épp bíróválasztás, Magnusz István. Nincs fiatal ember – eltűntek. Hadfy Béla, két Illés fiú, Révi Laci, két [?], a parádéskocsis, intelligens, gyülekezés a konyhában, Gáspár és három fia. Iszonyú vérveszteség. Tóti és Ozora viszálya. Szőlő. Ebéd, jönnek hírért. Kiveszek ötven pengőt. József és István, összetévesztem.
*
Sz. L.-nél véletlenül Tüdős Klárával és férjével. Végre egy szemtanú a március 19-i eseményekről. „Hívnak éjfél után a minisztertanácsba. Vágni lehet a füstöt, mindenfelé feketekávés csészék. Álmos, megnyűtt civilek, tanácstalanul érkező és távozó tisztek, – mindenki intézkedést vár. Kállaytól? Az is csak vár. Láttam, hogy itt nem sül ki semmi, hazamentem. »S a kormányzó? « »Reggel végre megérkezett – már a németekkel.« Bámultam, hogy – hetvenöt éves ember! – milyen pontos emlékezéssel, milyen tárgyilagosan mondta el, néha-néha a gúnnyal sem takarékoskodva, mit akart tőle Hitler.”
Beszéd közben én Horthyt Horthynak nevezem, mint mindig. De ő kormányzó urat mond; elejtett egy őfőméltóságát is. Bírálja, de nem hitvány szolga módján.
*
Horthy felelőssége. A susztertől nem várom, hogy hős legyen, nem ez a szerződése a társadalommal. De aki huszonöt évig felveszi, hogy trombitáljanak a kocsija előtt, s megérkezésekor az emberek felállva a himnuszt énekeljék? Aki negyedszázadig arra szedi az előleget, hogy az adott pillanatban történelmileg fog viselkedni, hősként, egy nemzetszemélyként? Nem kívánom, hogy áldozza fel magát, de…
De amikor a nemzet (s főleg ők) a susztertől is elvárja, hogy hős legyen!
*
Zsindely válasza erre: Horthytól mindent meg lehet tagadni, csak azt nem, hogy nem volt bátor. Oly természetesen volt az, hogy eszébe se jutott, hogy bizonyítékot adjon bátorságból és önfeláldozásból.
Vagyis ezért nem adott példát sem. Vagyis jó, ha a legfőbb polcra is közönséges idegzetű ember áll. Az tudta volna a tennivalót.
*
Itt fél hold pipacs, ott két hold pipacs s amott az a rengeteg kék? Öt hold szarkaláb? Na annyi mégsincs, vegyük a vigasztalóbb felénél. Jövőre ennyi jó ugar várja a települőket. Húsz kilométert tettünk már meg, s a falunak még csak híre-tornya sincs. Ott a völgyhajlatban majd jó helye lesz egynek.
Annak a vesztét sem kívánom, aki az én vesztemet kívánta. Tőlem:
|
*
Pipacs és pipacs a tavalyról itt maradt, megfeketült, összevissza dőlt hatalmas kukoricatáblában is. Térdig érő vérben százezer akasztófa.
*
Soha ilyen szüretreménység. Bordói lé, szénkéneg nélkül a haragoszöld tőkéken még a karók tetejénél is fürt és fürt. Sógorommal megbecsülünk egy közepest: ha semmi sem történik, csak egy tőkén legalább huszonöt kiló szőlő. Ha semmi nem történik, a sors dugig itat bennünket borral; hogy feledjük azt, ami megtörtént?
Július 5. Csütörtök
Flórával le, aztán Tihanyba. Várpalotán találkozás a hajmáskériekkel. Egy fiú meglöki barátságosan a kocsit, egy másik botot emelve sürgeti. A lakás: a két felső szoba tele papírhulladékkal, köztük J. A. s az én leveleimmel F.-hoz. Segítek neki a keresésben. Aztán barackszedés. Egy lány mogorva arccal le a lépcsőn, mintha tolvajok volnánk. Gábrisék és Kötélék megható becsületessége. Az ifjú Kötélnek nem kellett föld: sok a vesződség. Le a szénagyűjtőkhöz. Tóth néni a vendéglőről. Visszamegy tojásért – már nincs. Berekné beárulja Berdánékat – Berdánné. Örülünk, hogy a lisztet és a mézet ők ették meg – hat apátlan árva! A házakat először magyar katonák fosztották ki: Korbuly ruháit az egyik azzal vitte át Berekékhez, hogy majd érte jön, címét is megadta! Vissza. A kériek Fehérváron. (Reggel oda egy bankbeli hölgy: A. Irén?)
*
A Pp. Ernszt-kiállításán leszólása Boldizsárnak a Szabad Szó denunciáló rossz hangja, nívótlansága miatt. Intézőbizottsági ülés Erdeiéknél. Kovács ingerültsége. Farkas egyenessége. Sipos. Erdei: nem állhat a tiszta jog alapján. Kovács: makulátlan módszerrel nem lehet pártot vezetni. Bent maradhatok még ezek után? De nem az-e a gyávaság, ha kilépek? Darvas a romániai helyzetről.
Július 5.
Az eszmék be tudnak úgy fülledni és dohosodni, mint garmadában a magvak, ha nem kapnak kellő levegőt. Mi az egész európai műveltségkör vajon, ha nem egy ilyen jó levegőjárás a sarjadó és begyűjtött eszmékre? Zárj ki egy népet ebből a légkeringésből, s ez maga elég, hogy hátravesd. Meglévő, a tegnap még tiszta értékei is mára megáporodnak s szagot kapnak – holnapra már használhatatlanok. Ne tartsd frissen a fogalmakat csak egy napig, s már mást jelentenek; valójukban is mások: megromlottak vagy tovább erjedtek.
Ahogy nyílik egy-két ablak, most láthatjuk, hány eszménkre ráfért a szellőztetés, a forgatás. Nem azokról beszélek, amelyek eredendően rosszak, sőt mérgesek, melyeket csak a rossz ízlés érzett élvezhetőnek; ezekkel nincs más dolog, mint kiszórni őket. Azokról beszélek, amelyeknek minden hibája, hogy elmaradtunk velük, be voltunk velük zárva (néha nem is képletesen); amelyeket csak meg kell forgatnunk, de azt aztán minél előbb, ha ismét bele akarunk fonódni abba a műveltségkörbe; ha igazán szabad levegőt akarunk szívni.
Emlékszem, még tavaly is milyen vita kerekedett egy társaságban az internacionalizmusról annak kapcsán, hogy tizenkilencben néhány század a vörös zászló gombjaira nemzetiszín pántlikát akart kötni. Ma olyan százévesnek tűnik föl ez a vita, akár nagyapáinké arról az ellentétről, amelyet ők Petőfi patriótasága és világpolgársága között láttak, amelyet még Aranynak is magyaráznia kellett, de amely a Pesten is párizsi levegőt szívó Petőfinek – oly magától értetődően s oly példaadóan – eszébe se jutott. És ami az új „népi” írók örök nagy gondja, hogy a magyar dolgozó népet védve meddig mehetünk el Magyarország védelmében! Doha van így ennek is.
Író vagyok, az ablakot rám két versfüzet nyitotta. Két hazafias versgyűjtemény. Mindkettő Moszkvában jelent meg, magyarul, Balázs Béla munkái.
Ezek voltak az elsők, amik az ottani kiadványokból kezembe kerültek, merő véletlen folytán. Merő véletlen, hogy a gondolatsort, amit itt gombolyítani kezdenék, épp ezek indították meg bennem. A többiből, amelyekhez később juthattam, ugyanez csapott felém, már általánossá fokozva azt, amit először csak jelenségnek vettem.
A Moszkvába került magyar íróknak érdekes tapasztalat és feladat jutott osztályrészül. Tanulságos lesz egyénenként is látni, hogy a tapasztalattal ki mire vitte, a feladattal ki hogy kelt birokra. Tanulságos lenne megmutatni, hogy az a posztszimbolista, az a maeterlincki mélységekre hajló fiatal költő is, akinek a magyar olvasók negyedszázada Balázs Bélát távozóban ismerték, mint végzi a forradalmi, majd idősülvén, a szocialista költőnek azokat a vágásait, amelyeknek szükségszerűen a felszínen is át kell hatolniok, sőt elsősorban azt kell érinteniök: ott kell célba találniok.
De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, amin ezekben a füzetekben szinte a szemem állt meg, az elmének szánt közvetítés elvégzése előtt is. Egy vers így kezdődött: „Gyakran emészt a honvágy fulladásig.” Aztán: „Te mindenütt a hazádért verekszel.” Egy másik verskezdet: „Hazám, hazám! – Oh jaj, hogy most kimondom.” És csaknem minden oldalon ilyen mondandó: „Mert az a nép ott él a Tisza partján, – Hol édesanyám világra hozott.” Aztán egy egész vers arról, hogy a költő fájóan, örök-elszakíthatatlanul úgy lebeg szülőföldje – dehogy: szülőhazája! – fölött, mint a gyerekek játék sárkánya.
|
Az eleve látható szándék a versben engem is kiábrándít. A könyvben láttam néhány szándékot, de sehol sem a „hazafias” versekben. Ezeknek hinnem kellett. Valamikor az aranyi epikai hitel nyomán én írtam le először azt, hogy lírai hitel. Ezek ezt lehelték.
|
Ilyen hangot csak szándékból nem tud torok adni. Aztán egy szép gondolatú, jó egységű vers arról, hogy a költő postagalambokként vitte idegenbe a magyar szavakat, s így eregeti haza.
|
Van, ami a mondandónál is jobban leleplezi a költőt. A ritmusa, a szavajárása. Olyan még nem volt, aki ezzel csalni tudott. A szándékosság az előbb vádolt! Itt az is támogat.
Ennek a költőnek a székely balladák lejtése van a fülében. (Ezt vitte már távoztában is). S újabb mondandójához milyen szójárást keresett az idegenben az ezernyi idegen hatás közepett? A magyar népdalokét.
|
Aztán ismét csak: Tisza-part, Szeged, a névelő magyaros megtakarítása, és a legtávolibb tárgyból is egy-egy hirtelen nyilallás: Magyarország felé. A bujdosó lovas nyakában mindvégig egy a gond: Magyarország. Mondom, ez jellemzi a többit is. A legszélsőbb forradalmár végletben is; erre tán Gábor mondta ki a legjellemzőbbet, még húszban:
|
Itthoni, újabb verseiken is a hazának ez az állandó jelenvalósága üt át. Ezektől a hazatérő íróktól az ember valami nemzetköziséget vagy nemzetfölöttiséget várt. A legváratlanabbat hozták a nagyvilágból: a hazafiság valami új formáját. Itt két irányt is vehet az elmélkedés.
Az egyik az, hogy miért nem volt meg ez a hang az itthoni írókban? Hogy mindjárt magamat nyújtsam a kísérleti vizsgára, én ilyen fokú lángolásra képtelen voltam. Hazafiság dolgában ma is tartózkodó vagyok: magamban már az érzelmet is gyanakodva nézem, az ilyen fajút. Magyarországnak csak hibáit mutogattam. A tájban csak gyerekkori emléket láttam, valami gyermeki kötöttséget, amelyet tán egy igazi lélekbúvár ki is elemezhet belőlem, új haza foglalására adva képességet. Nem győztem emlegetni, hogy a magyar néphez csak az fűz, hogy véletlenül ennek a nyelvét és lelkét értem legjobban, ezt tudom legjobban megközelíteni, itt van tehát legkönnyebb alkalmam az igazság szolgálására. Tavaly a rejtőzés némi idejét s aztán az ostromét Németh László társaságában töltöttem. Legtöbbre becsült szellemi vívótársam volt, de most egyetértettem vele, amikor reménytelenségéből épp az serkentette munkakedvre, hogy a nemzetiségi lázba eső Európa-szögletben milyen szép hivatásunk lehet átvenni vagy megőrizni a nemzetfölöttiségnek valami tolsztojian békés örökét. Láttam a hazafiság veszélyeit. Ma is látom.
Az eszmélés másik iránya ezzel épp ellentétes volt. Része volt ebben nyilván a pillanatnak is. Ismerkedésem ezzel az új hazafisággal abban az időben esett, amikor a volt magyar kormányok bűneinek ismertetését a frissen megindult lapokban egy-egy rosszul fogalmazó toll már-már az egész magyarság legyalázásáig tolta. Ilyen mondatokat olvashattunk: a magyarok akkor hadat üzentek: a magyarok, látva, hogy veszve a konc: a magyarok, megrendezve Újvidéket. Ez sértett. Én nem üzentem hadat, én nem rendeztem semmi szörnyűséget, én nem lestem koncra s velem az a magyar nép sem, amelynek jogáért és igazságáért minden nemzetieskedő gondolat nélkül harcban álltam. Egy másik pesti újság azt, hogy Kassa nem a magyar nemzeté, ilyen – akaratlanul is diadalmaskodó – című cikkben tudatta: Benes hazatért. A sértés, a tapintatlanság, a lapítás, más kis népek szolgai kiszolgálása nyomott tagnak a magyarok még kisebb nemzetébe.
Jólesett ennek az új hazafiságnak a hazavállalása; bátorságnak, kiállásnak hatott: a magyar nemzeti közösséget is illetheti becsület és tisztelet! Olyan mélyen voltunk. De vajon nem épp ez volt-e a veszély? Nem épp ez – ez a lelki körülmény – a csapda? Fölvehetjük-e a hazafiság mezét bár páncélként is, bár megsértett önérzetből is? Nem kötjük úgy is magunkat?
Mi – új népiek – csak egy sor jelző után mertük kimondani a hazát: a szó kompromittálva volt. Gyakorlatian voltunk hazafiak, rögtön a tennivalót mondtuk, a dolgozó magyar nép felszabadítását, felemelését. Nem írtam le idejekorán: a külföldről megtért írók szava mélyén is ez van. De ők a szót pusztán is kimondhatták, nem kellett esetenként a határvonalat meghúzniok. Mondhatjuk már mi is?
A téma nagyobb, hogysem ennyivel csomót köthetnék rá. Célom amúgy sem az volt, hogy megoldást adjak, hanem csak beszámolót. Kifelé én már merném mondani. Befelé – a hazát soha nem ismerő magyarok felé – azonban el-elakadna mindaddig a számon, amíg nem váltjuk be mindazt, amit a magyar dolgozóknak ígértünk. Amíg valóságban is nem adtunk nekik hazát. A megérkezők többet mondhatnak. Nekik ez a haza is – hazatérés.
Befelé csak ezt mondhatjuk: a haza olyan lesz, amilyenné képesek leszünk tenni. Ez mindnyájunk közös ügye, ebből mindenki egyformán kiveheti a részét.
A haza gondjából azt hiszem, a legnagyobb rész a Nemzeti Parasztpártra esik. Ezt nem hazabeszélés mondatja velem, hanem egyszerűen az, hogy a múltban is ezt a gondot és ezt a feladatot a parasztok és írók vették magukra. A párt nevében a nemzeti azt jelenti, hogy végre a parasztság is látható nemzet akar lenni.
De mit ért más a hazán? S ki mit vár tőle? Azzal kezdtem: ma már egy sereg fogalomnak más színe, íze van, mint azelőtt. Örök kifogás volt, hogy ebben az országban mindig csak beszéltek a hazáról, ahelyett hogy cselekedtek volna érte. Most hasznos volna a beszéd a hazáról, mert a cselekvést tisztázná: amely már folyik.
*
Szocialista realizmus. Vagyis az igazság kibontása az alól a látszólagos valóság alól is, amelynek nyers ábrázolásával a naturalizmus még beérte. Vagyis néven nevezni azt, ami valójában van (ami a dolgok alján igazán igazgat). Nem könnyű dolog. Itt a tehetséget valóban meg kell toldani szemlélettel, helyes társadalmival. Nem könnyű ez sem. Nem elég csak megtanulni ezt a szemléletet. Majdnem azt mondanám, hogy ezzel is születni kell, az ilyen világszemléletűség is nascitur, akár a poeta. Aminek a legjobb bizonyítéka, hogy világszemléletét mindenki cserélheti, csak a költő nem. Ami a politikusnál – így is vehetem – okos taktikai kanyar, az a költőnél egy pálya törése. Vérét kellene kiömlesztenie és kicserélnie. Természet dolga. A helyes látáson kívül egyéni erőt és egyéni bátorságot kíván.
Micsoda erő, micsoda bátorság kell csak a szemmel látható dolgok költői megnevezéséhez is, ahhoz, hogy egy még friss fogalom nevét először bevigyük a költészetbe! A marxizmus előttünk volt csaknem száz éve, amíg akadt egy költő (azt hiszem, az egész világon), aki – a társadalmi elégedetlenség, a hangulat után – a tételt is rímbe tudta fogni: József Attilának hívták. (S hol van még az új lélektan, az új fizika, mindaz, ami a szellem területén már évtizedek óta – új!) Érthető: a költészet maga a hagyomány. Igaz, hogy ezért épp az lesz benne különös érték (vagyis különös szépség is), amit az akadályok ellenére is sikerül belevinni.
Most eszmélek rá, miért tetszett, miért adott nekem mindig különös esztétikai gyönyört Fazekasnak ez a néhány sora (már jó egypárszor idéztem):
|
A börze üzelmeiről írni Csokonai korában! Elképzelem, mennyire „költőietlen” volt ez a magyar rokokó idején, hogy félrehúzhatta tőle a száját Kazinczy! Mint tudjuk, félre is húzta. S ma épp ez él, olyan légkörrel, hogy én a csizmás cívis kalmárokat is látom, amint a beborult eget kémlelgetik fejcsóválva ott a Nagytemplom körül.
Amihez kettő a hozzátenni való. Az első, hogy ez a szocialista realizmus megvolt természetesen a marxizmus előtt is, ahogy a marxi tények igazsága is megvolt, csak épp Marx mondta ki. A másik pedig, hogy ha már mindenben előfutárt keresünk, a szocialista realizmus első képviselője Fazekas volt. Az első vérbeli forradalmár. Elképzelem, milyen egészséges gúnnyal ment át a dohogó kalmárok s arrébb a derülő „sínlődők” csoportján a templom előtt, a csöpörgő esőben.
*
Kedves Barátom,
Egyetlen levelet kaptam tőled, azt, amelyben az előzők másolata is benne volt. R.-val többször is beszéltem Laciról (valahányszor csak összekerültem vele). A helyzet a legtárgyilagosabban a következő. Ők kezdetben is csak Laci „fantom”-jávai álltak szemben (Gulyás Pál fejezte ki így azt, hogy mi egymást csak rémhírből ismerjük és bíráljuk), személyét s főleg tehetségét tisztelik. Amikor Ella legutóbb fent volt, telefonon ő is beszélt R.-val, s teljes megnyugtatást kapott. Lacit legfeljebb egy-két személyeskedő polgár vagy friss sütetű szociáldemokrata akarná „lehetetlenné” tenni, – de ezekkel szemben viszont nekünk kell sarkunkra állnunk. Véleményem tehát az, hogy Laci bármit választ is a kínálkozó lehetőségek közül, azt meg lehet csinálni. Én így messziről tán a könyvtárnokságot ajánlanám, ott még egy-egy rosszul értelmezett szavába sem köthetnének bele, s közben nyugodtan írhatna. A Parasztpárt támogatásáról ezt mondhatom: Kovács egypárszor meglepő hevességgel állt ki mellette. Péterről s rólam nem kell beszélni. De bizonyos, hogy bármi döntés esetén velünk lesz Darvas és Erdei is. A lényeg tehát: ha van valami határozott terv, végrehajtását azonnal el lehet kezdeni. Nem tudom, milyen hatással van Lacira a vidéki tartózkodás, nem fejleszt-e ki benne valami száműzöttségi érzést? Ezt semmiképp sem szabad megengedni. Éreztetni kell vele, hogy barátai változatlanul vele vannak. Nekünk pedig elsősorban azt kell változatlanul éreznünk, hogy mégis csak ő az ország legnagyobb élő szépírója.
A fiókban megtaláltuk küldeményed, köszönjük szépen.
Szeretettel köszöntlek
híved
Bpest, 1945. júl. 22.
III. Csejtei u. 2.
*
VII. 22.
Kedves Laci,
Most kaptam Tóth Lászlónak egy borítékban három levelét is. Amint látom, még mindig elég tájékozatlan ügyedben. Ma írok neki is. Kérdéseire röviden véleményem az, hogy az elhelyezkedés lehetőségei közül akármelyiket választod is, nyomban bele lehet kezdeni. Ella nyilván elmondta, mit beszélt Révaival. Tóth a Parasztpárt felfogását is kérdezte. Nem hiszem, hogy ez bármiben, bármi formában a legkevésbé is kétséges lehetne. Arról tán nem kell írnom, hogy amit én egyénileg megtehetek, oly készségesen teszem, hogy megsértesz, ha nem adsz módot rá.
Tóth írt tankönyv-terveidről. Ha ez kívánkozna tolladra, fogj bele azonnal. Bizonyos vagyok afelől, hogy mire elkészülsz vele, kapva kapnak rajta. Mellesleg a napokban jelent meg a kisgazdák tanügyi tervezete, 11–15 oldalon. (A nyolcosztályos elemin kívül csupa általános körvonal a nép műveltségének emeléséről.) A Parasztpárt is most tervezi a magáét, ahogy Darvas említette. Nem írnád le néhány sorban a te elképzelésedet?
Mi megvagyunk a régi körülmények között. Asztalom még nincs, azért pötyögtetek így gépen. Van terv egy erdélyi útról. Ha lehet, kitérünk felétek.
Most olvastam egyben is az Emberi Színjáték-ot. Gratulálok, hogy mit tudtál már huszonhét éves korodban is.
Füleptől kaptam levelet. Pestre szeretne jönni az egyetemre. Lőrincet néha látom, listája végre teljesen elintéződött. Ugyanakkor F. G.-é is, épp Kovács érdeméből.
Mindnyájatokat szeretettel üdvözlünk, őszinte barátsággal
*
Kezdő író koromban, amikor szentül hittem, hogy ami problémát az emberi elme fölvet, arra azon nyomban képes megoldást is találni, nagy tanulmányba kezdtem a művészet lényegéről. A bölcsészeti és társadalomtudományi idézetekkel teli, hosszú és bonyolult elmefuttatás végén körülbelül az az egyszerű megállapítás maradt a rostán, hogy a művészet – minden művészet – célja és feladata, hogy az embereket megtanítsa beszélni. Vagyis olyan érzéseknek adjon hangot, (vagy színt, vagy dallamot), amikre eddig senki sem ébresztette rá az embereket, amiket eddig senki sem tudott az értelem fegyverévé tenni. A művészet tehát örök hódítás, örök gazdagodás; örök harc a mindig elsikló valóság, a mindig elrejtező igazság megragadására. Ezt a tételt vallom ma is. A saját küzdelmem, a saját „gyakorlatom” erősített meg benne.
Ennek a beszédtanításnak aztán ezer területe és módja van! Becsülöm egy Scève vagy egy Mallarmé erőfeszítését, akik a lélek már-már szóba foghatatlan sejtelmeinek akartak hangot adni, kiválasztott „értők” számára. De éppígy becsülöm egy Petőfi vagy egy Hugó vállalkozását, akik az emberiség örök (de el-elfelejtett) nagy érzéseire rázták fel újra és újra a milliókat. Magam kezdetben a kísérletezők laboratóriumi hősiessége felé hajoltam. Ma tisztelem a „népszerűsítés” nagy munkásait is. Csak a haszonlesőket, csak a pusztán érvényesülni akaró kisajátítókat vetem meg, ezen a területen is.
S volt még egy tapasztalatom. Az, hogy ezt a beszédtanulást és beszédtanítást minden nép csak külön-külön, a maga erejéből tudja elvégezni. Ez majdnem olyan tragikus, mint az, hogy minden nép a maga anyanyelvébe van bezárva. Valamikor azzal a lapos számítással mentem ki Párizsba, hogy ha néhány évig a francia kultúrán nevelődöm, magyarul is, a néhány évszázados magyar műveltség eszközeivel is ott folytathatom tovább, fölfelé az utat, ahova a franciák húszszázados erőfeszítés után feljutottak: sorsom olyan lehet, mint a sas szárnyai alól felcsapó ökörszemé. Elfeledtem, hogy ehhez levegő is kellett volna. Bizonyos, hogy a népek kicserélhetik értékeiket, tanulhatnak is egymástól. De szellemi kultúrát nem lehet csak a puszta lemásolással átvenni, ahogy a villanyvilágítást vagy az aszpirint. Szinte fogcsikorogva kellett megállapítanom, hogy bárhogy tudtam is már franciául, képtelen voltam a „legújabbak”, mondjuk egy Apollinaire jó hatását jól átvenni. (Amit átvettem, hamis volt, mindvégig az övé.) A Notre-Dame tövében is egészséggel csak magyar verseket emészthettem, az utat csak Petőfi nyomán folytathattam volna, azon a legnagyobb emelkedésen, ahova a magyar irodalom mindmáig feljutott. „Hatással” a francia versek közül is igazán csak azok voltak rám, amelyeket méltó magyar tolmácsolásban olvashattam, akkor egy Tóth, egy Babits fordításában. Be voltam zárva a nyelvbe, nyelvi hatásról beszélek. Mindezt nem a magam kisebbítésére mondom. Magyar Shakespeare-ünk már Arany korában tökéletes volt. Ha kultúrát könnyen át lehetne ültetni, akkor a század elején nekünk is Shaw-jainknak kellett volna lenni. Molnárjaink és Herczegeink voltak, Szigligeti vonalának egyenes folytatói.
Amikor az előbb levegőt mondtam, tömeget mondtam, művészetértő, kultúrát osztó tömeget. Visszaesés: reakció volna szellemi életünk eddigi eredményeinek feladása. Tömegeinket kell felemelnünk. Védenünk kell kísérletezőinket is, de támogatnunk kell a nemes népszerűsítést is. A kultúra területén is úgy állunk, mint a mezőgazdaság vagy a vasútépítés dolgában. Annyi lesz, amennyit a magunk erejéből megszerzünk és megteremtünk. S ez nem kevés.
Ennyi rideg, már-már leverő tárgyilagosság után hadd mondjam a biztatót is. Nemrégiben egyik politikai pártunk vezetőjével beszéltem, elég sötét lélekállapotban: szegénységünket, megnyomorítottságunkat, a nehéz jövőt emlegettem. „Ugyan, mondta ő, Európa egyik leggazdagabb országa vagyunk.” És elsorolta: van olajunk, négyszerese annak, ami kell, van benzinünk, bauxitunk, országnyi, kertre jó földünk – mit csinálnának mindezzel, mondjuk a norvégok! Már én tettem hozzá: s van szívós dolgos parasztságunk, szakmáját remekül értő munkásságunk.
És szellemi színvonalunk, jutott még eszembe. Képzőművészetünk – akkor jöttem a Parasztpárt kiállításáról – Párizsban is helytállna. Épp a külföldön szerzett tárgyilagosság alapján mondhatom, hogy költészetünket bármelyik nagy nép is büszkén vállalhatná. Zenénket dicsérni európai közhely. Ha közepes regény- és színdarab-irodalmunkkal exportot csináltunk, mit csinálhatunk a nemessel. S aztán valami levegőnk is van! Vidéki középosztályunkban s a parasztság jelentékeny részében a jó olvasmányok gócai élnek. Pestre épp a munkásság vitte be az irodalmi múltunk nemes hagyományait. Kritikusaink igényesek. Igényünk magas.
Igazán csak a további jó munka van hátra, hogy ki tudjuk mondani, amit a jövő diktál.
Augusztus
Zsolt Béla első cikke a Magyar Nemzet-ben. Az egész arra az egyszerű tételre épül: én sötét fasiszta vagyok, mert 1940. február 21-én helyeseltem a parasztság elnyomását, lemészároltatását, helyeseltem a háborút, a németség terjeszkedését, magát a poklot. Mindezt pedig azzal, hogy 1940 elején a Székely Szó egyik munkatársának azt mondtam: a magyar kormány jót akar Erdélyben, csak intézkedéseit nem hajtják végre.
Sem a Székely Szó-ra, sem a munkatársára, sem ezekre a szavakra nem emlékszem. Író vagyok, állásfoglalásomról annak van tanúi hitelessége, amit leírok, s legkevésbé annak, amit egy újságíró állítólagos hallomás után leír. Magyarázzam meg ezt Zsolt Bélának, épp neki, akiben összeolvad az írói és az újságírói elem, mint valami vegyületben, azaz először is egymás értékeinek kölcsönös megsemmisítésével? „Ezt a rágalmat igazán nem tűrheted magadon!” – mondja X, aki a vezércikket a kezembe nyomta. Zsolt soha az életben nem fogja megérteni, hogy valami iránta való halvány emberi megbecsülésből nem vettem fel ezt a kipellengérezésre oly alkalmas kesztyűt. Cikke elején meggyilkolt édesanyja sírhalmára lépett fel. Nem ez állított meg. Az az esendőség, ahogy ezt a sírhalmot ilyen lényegében kis ügyben is rögtön szószékül használta. A sírhantra az író emlékezett; rá az újságíró hágott, nyomban össze is taposva. Erre céloztam a két elem egymást pusztító hatásával.
Cikkére tulajdonképpen ez volt az észrevételem, s így ez lehetett volna igazi mondandóm is. Ez azonban, épp azért, mert merőben írói észrevétel, a vitában, s a lapban személyeskedés lett volna. Ahogyan személyeskedés lett volna ez is: ha ő engem (állandóan s következmények nélkül) magyar fajvédőnek mond, annak rám nézve megbecstelenítő zöngéje van; ha én mondom s tartom őt és társait zsidó fajvédőnek (ahogy valóban annak tartom), azért megint csak énrám hullik valami elítélés.
Holott én a magyar faj irányában igazán csak fejvédő vagyok.
*
A hatalom csapdája. Azt hiszed, minél feljebb kerülsz, annál több ember engedelmeskedik neked? Annál több vágy, panasz, kívánság, fenyegetés omlik rád – annál több embernek engedelmeskedsz te! Még álmodban is belenyilallik: hogy elégíted ki azt, hogy amazt. Szolgád annál több van, értékeddel minél lentebb maradsz, minél több ember marad fölötted, mintegy könnyűnek találtatván. A hadvezér vagy a népvezér éppúgy a te kegyed keresi, ahogy a villamoskalauz neked csenget, s a püspök nem istenhez, hanem hozzád imádkozik. Értéket: érdemet kaparints hát – ez a titok –, s ne hatalmat. A miniszter magyarul szolgát jelent, nem ártott volna lefordítani így: az igazságügy szolgája, az igaz ügy szolgája, a vallás és a közoktatásügy szolgája. S nem ártana fokozni a ranglétra arányában. Ha a miniszter szolga, a miniszterek elnöke csomagkihordó, az állam elnöke kutyapecér és pöcegödör-tisztító. S a legfőbb hatalom én vagyok, aki mindezt bólogatva és mosolyogva elgondolom.
*
[Szeptember 5-től 13-ig ülésezik az Ideiglenes Nemzetgyűlés, amelynek tagja Illyés Gyula is. – A szerk.]
A ház folyosójáról – a híres folyosóról, ahol most járok először – épp az épülő új hídra látni. A pillér már valamennyi áll, most rakják rájuk a hatalmas, piros vázszerkezetet. Munkások lovagolnak a magas rudakon, szegecselnek, a felvonó csigát hajtják, itt lent három – talpig rongyban – valami nehéz gerendanégyszöggel vesződik; akár a hangyák. Felhallatszik a hórukkozás, a nyüzsgés, a kopácsolás zaja. S innen fentről milyen munkazaj fog oda lehallatszani?
*
Másodszori belépésre az ülésterem még nyomasztóbb, zavarba ejtőbb, azaz stílustalanabb és rondább, mint az elsőre. A török gőzfürdő és valami dél-amerikai gótika keveréke. A legnagyobb szellemi szegénység: a dúsgazdag ízléstelenség uralkodik benne; mentől cifrább, annál sivárabb. A magyar jellemtől építménylelke alig esett messzebb. Adynak a sok közt egyik jó telitalálata: ékes kövekbe felburkolt hazugság. Márványon arany. „Legalább az aranyszalagokat hagyták volna meg gipsznek” – bólint szavamra Farkas. Hazugság, minden vonás hazugság – az ember szinte elképzelhetetlennek érzi, hogy ebben a teremben – egy süllyedő és pusztuló ország közepén – más hangozhatott volna, mint álprobléma, álpátosz, nyakatekert döntés. Az ember a falusi tanácskozótermek meszelt falainak nyugalmára és világosságára gondol. Mennyivel komolyabb, hozzánk illőbb volt még a Sándor utcai régi országház is. S a közönség ott a fejünk fölött, mint valami bolhacirkuszban. Szinte féltem a felszólalókat.
A középiskolákban még esztendőn át tanítják a retorikát – a szónoklástant –, éppoly kevés eredménnyel, akár a költészettant. Szónokolni éppoly kevés ember tanul meg, akár verset írni. Alig egy-két felszólalásban veszi észre az ember a műgondot, a felkészülést. A nyilvános beszéd – Kossuth és Jaurès műfaja – a hétköznapi vezércikk felé züllik. Unalommal hallgatom, szeretném továbblapozni, erre azonban nincs módom, s így lassan nekiingerlődöm. Türelmetlenné tesz, hogy valaki, akinek egy régi szokás jogot ad, hogy engem óraszámra ebbe a padba kössön, nem tartja meg azt a régi szokást, hogy a figyelmemet is lekösse. Ez annál inkább bosszant, minél fontosabb dologról beszél. Irodalomban ezt így mondják: tönkreteszi az anyagot.
Nemcsak nekem és magának árt, hanem árt az ügynek, az intézménynek, a parlamentarizmusnak is. A forma magával rántja a tartalmat. Megjegyzések, közbekiáltások hangzanak el, már tartalmukban is olyan színvonalon, amilyenen a szónoklat formája biceg. Nincs, ami a hallgatók szellemét tiszteletre keltse és fegyelemben tartsa. A lazulásban nincs határ. Már személyeskednek, már szellemeskednek. Az országos gond iránt a felelősség már ott jár, akár egy bulvárlap hasábjain.
Ez a beszéd homoksivatag volt, ez a másik kásahegy, a harmadikat a szónok nem ide szánta, hanem a falakon túl, valami országos népgyűlésnek. Az eszmecsere, a tanácskozás méltósága mindinkább szertefoszlik. A lámpalázat hiányolom, azt a megilletődöttséget, amely még Kossuthnak is szorítva hatott le keblére. Végre egy, aki nemcsak úgy készült, hogy papírra vetette mondandóját, hanem a feladatot, sőt a hivatást is átérezte. És én – s velem az egész terem – rögtön megérzem, hogy nem csak szavakat mond. Boldog vagyok, hogy végre figyelhetek. Ez sem „élvezetes”, ne is legyen az! Azért vagyok hálás neki, hogy zsibbadó testem egy részének munkát ad, megerőltethetem végre az eszem. Mert ide is dolgozni jöttem.
S úgy érzem, számot is kell adnom róla.
*
Kedves Laci,
a született balkezes, úgy látszik, bűnhődik a buzgalmáért is. Leveled mindkét pontja ünnep utánra érkezett.
Telekinél épp tegnap, pénteken jártam. (Sarkadról szerdán jöttünk el, benézve Békésen hozzátok is.) Teleki igen megértően fogadta a kérést, maga írta rá, hogy azonnal teljesítsék, a formaságoknak megfelelően is. Egy hét alatt állítólag meglesz, akkor kell érte jelentkeznem. A különbség csak az, hogy nem díjazás nélküli segédtanár, mert fizetés nélkül nincs is állás, hanem rendes, ha jól értettem, státusbeli. A miniszternek van joga képesítés nélkül is tanárrá ütni valakit, ha megvan rá az „érdem”. Nem állhattam meg a kérdést, hogy lehetnék-e én is? Lehetnék, még francia szakos is, és most folyton azon jár az eszem, ne vigyem-e a magam kérvényét, amikor a tiedért megyek. A tervem már a tavasszal az volt – amikor veled is beszéltem róla –, hogy a politikusságot addig vállalom, amíg kényszerülök rá. Azt hiszem, a választás utáni helyzet felold ez alól. Sajnos, engem nem a tanítás vonz, hanem a vidék, az elvonulás – ezért tétovázok még a kérvénnyel. Nógatni az nógat, hogyha nem szállok szembe idejekorán jól ismert pusztai ösztöneimmel, a végén valóban mint miniszter vagy nagykövet akasztom fel magam.
A te képviselőséged meg így áll. A többiek kérdésére a mi beszélgetésünket legmegfelelőbben úgy gondoltam továbbítani, hogy végeredményben te rám bíztad a döntést, én pedig azt ajánlom, hogy jelöljünk, de persze a végleges döntés előtt kérdezzük meg még egyszer a véleményedet. Már most mit csináljak? Nyomjam tovább az akaratomat? Eddig is gyanakodtam magamra, vajon nemcsak magammal akarlak rántani, hogy ketten igyuk, amit én már iszom? Bízzuk teljesen a sorsra. Én nem szólok többet mellette, de ellene sem, történjék az, amit a többiek ennyi után akarnak. A csata különben most erősen lángol a párt körül. Mialatt én lent voltam, Kovács erős „soviniszta”, Darvas meg állítólag antiszemita beszédet mondott, a támadások legalább is ezt fújják, talán már a tizedik cikkben. Ma szombaton Zsolt Béla a Magyar Nemzet-ben engem vesz elő, olvasd el ízelítőnek, ha eléd kerül, hogy mi nyúlik italul, ha az ember az íróságát egy kis politikával is megtoldja.
Örülök, hogy jól érzed ott magad. Remélem a tanügyi tervezet hamarosan meglesz.
Köszönjük meghívástokat. Flóra ma levitte a kislányt és a nagyanyát vidékre, valamelyik Balaton környéki faluba, ahova jármű kínálkozott, s ahol állítólag tej is van. Ha igaz, akkor egy-két hétig lent szeretném tartani őket. Így Békésre legfeljebb az ősz utóján kerülhetne sor.
De te most már közelebb vagy Pesthez. Örömmel látnánk, ha rászánnád magad egy körültekintésre.
Szeretettel üdvözöllek
1945. szept. 8.
*
Petőfi
Kétféle tanulság
A költő örökké az eszményt követi
A politikus megalkuszik – nem az eszménnyel, hanem a körülménnyel
Tartsunk ki? Alkalmazkodjunk?
[…]
Ellentétben voltak, s mégis nehéz őket ellentétbe állítani. Mindkettőnek igaza volt. Kossuth – későn jött rá? Petőfi – nem alkalmazkodott.
*
Miért hallgatunk?
Milyen rossz logikájú, rossz mondatú és rosszmájú, minden szellemi küzdelemtől (vagyis az írástól is) elriasztó cikkek vonják felelősségre megint az írókat. Mindből kilóg a lóláb, a káröröm: csak hallgassanak – most jön talán a mi időnk! Végre egy lendületes, jól megírt cikk, H… M…-é. Szófűzése röpül, épp csak igazsága sántít. Mért hallgattok, mondja, s rögtön fejére üt azoknak, akik már megszólaltak. Lendülete végül addig a bátorságig ragadja, hogy: merjetek rosszat írni.
*
Magyarország – személyemben is érzem – ahhoz a fulladó emberhez hasonlít, akit épp most húztak ki a vízből. Megmentője a hasára térdel, kemény öklözéssel szorítja ki belőle a vizet, a végén – ahogy az orvosok is szokták – arcon csapkodja, hogy magához térítse. A megmentett ezekre a csapásokra eszmél, csak ezekre emlékszik.
Szeptember
Trăiască glorioasa armata romînă! – Trăiască M. S. Regele Mihai I. Bine – aivenit…
A rohanó gépkocsi elrántja a szemet a fából készült, felgallyazott diadalkapuk feliratairól: Éljen a dicsőséges román hadsereg! Éljen őfelsége I. Mihály király! Üdvözlet a… Biharkeresztes után minden falu előtt ilyen kapu, ilyen feliratok alatt rohanunk el. Némely faluban két-három kapu is van, tetejükön a szövetségesek lobogói közt a román nemzeti zászló, a szövetséges államfők képmásai közepén a fiatal király virágfüzérbe vont fényképe. Utolérünk és órák hosszat előzünk egy egész román hadsereget. Példás hadirendben végehosszatlanul vonul a falvakon át, külön a gyalogság, külön a tüzérség, külön a huszárság s az utánpótlás. Az ágyúkon, a szekereken, a tehergépkocsikon is ott a rengeteg apró lobogó, a bekeretezett fénykép és felirat: Trăiască…! Trăiască…! Trăiască glorioasa armata poporului! Trăiască M. S. Regele Mihai I.! Beljebb hosszú tülkölések közepette elhagyunk egy-egy ménest, egy-egy csordát, román katonák kísérik. A falvakban mindenütt román őrség, a kapuk mögött pihenő román katonák. Rombolás – Szolnok szörnyű képéhez hasonlítva – szinte sehol. Nagy elvétve egy-egy orosz egyenruha, a gépkocsit igazoltató román katonai csendőrök közt, a főútvonalak kereszteződésénél. A határ parcelláiban nyoma sincs annak a fájdalmas foghíjasságnak, amely a magyar országutakon hökkentgette a táblákon szálló tekintetet. Nagyvárad után eltűnnek a magyar feliratok és cégtáblák, sorjázni kezdenek a kékre meszelt házak. Átmegyünk egypár nagyobb városon. Még több trikolór, még több diadalkapu, a ragyogó üvegű kirakatsorok közt nyüzsgő polgári gépkocsirajok, a járdán villogó tiszti csizmák és selyemharisnyák. Az általános kép: egy békébe visszatért ország ünnepli diadalát. Amit az ember a szemével magába szed, a külső jelek után is jól elképzelhető, milyen az erdélyi románság belső, lelki állapota.
S a magyarságé?
A magyar politika örök vádja, hogy a román politika „ingatag”, „megbízhatatlan”, sőt „kétszínű”. Az igazság az, hogy a román politika nagyon is egyenes vonalban tudta követni azt, amit a nemzeti tudat épp a maga érdekének vélt. Azaz nagyon is állhatatosan szolgálta és képviselte azt az egységet, amelyről másodszor is meg kell mondanunk, hogy önmagában még nem érték; az teszi azzá, amit beleöntenek.
Mi volt a románságnak az az egységes, ösztönös, belső magatartása a magyarság irányában? Természetesen az, ami a fűé akár a kert, akár a pusztaság irányában. Az, ami a magyarságé is a románság irányában: benőni a legkisebb területet is, amely a történelem vagy az „életműködés” következtében üresen marad. S ahelyett, hogy felelevenítenénk, mennyire volt innen is, onnan is ez a benövés békés vagy erőszakos, mondjuk már meg itt, hogy a két népnek ez a növényi versenye ezután sem áll meg. Téves fogalma van annak a demokráciáról, aki azt hiszi, hogy egy olyan területen, mint Erdély, ahol a parcellák sorsát egy-egy házasság vagy szerencsés tehéneladás dönti el, akármiféle demokrácia örök határokat tud húzni, szinte latifundiumi jogot adva ennek vagy annak a népnek. A demokrácia a népek közt nem életteret oszt, hanem egyforma életlehetőséget.
A románságról, a román–magyar viszonyról még vázlatnak is igen vázlatosan ez volt bennem a kép, amikor átléptem annak a román kormánynak a fennhatósági területét, amely a közös történelmünkben talán először nyújt elhihetően őszinte baráti jobbot felénk. Az előbb az életműködésről szólva nyelvemen volt ez is: Romániában a név a kormányrúdnál is inkább csak kísérletet jelent, s távolról sem olyan hatalmat, mint nálunk; a hatalom csak akkor jut az irányító kezébe, amikor kísérletére a nemzet ösztöne igennel felel. Mit fog felelni erre a felénk nyújtott kézfogásra? Bevallom, a határon még nem ez forgott a fejemben, s jóval a határon túl sem. Ölemben egy katonai szakmunka volt. Annak a hadászati térképén vizsgáztattam az emlékezetemet: elég híven őrzi-e még a segesvári felfejlődést, amelyről annyi tudósítást és térképet átböngésztem, de amelynek színterét sohasem láttam.
A Groza-kormány s elsősorban Groza Péter miniszterelnök demokrata szándékaiban, jogtisztelő nemzetiségi politikájában senki sem kételkedik. A két nép összebékélésére a magyarság részéről itt a jó alap: a magyarság nagy tömegei őszintén demokraták. A jobboldali rétegek, a régiek is és azok is, amelyek a bécsi döntés után jöttek be, a front közeledtére elmenekültek. Akik itt maradtak, szinte megszitálva az idők szitáján, azok már a Bécs előtti évek vasgárdista veszélyében vagy levegőjében demokratának nevelődtek, ha nem szocialistának és kommunistának: az ipari munkásságnak jó háromnegyede magyar, a földtelen földmunkások zömét a magyar falvak öntötték. Groza még az illegális időkben kötött szövetséget ezzel a haladó magyarsággal. Ő állja is ezt az íratlan egyezséget, törvényes rendelkezései ellen alig eshet panasz. De a nyert ügy, a győzelem mámorában fellángoló román nemzetiesség át-átcsap a nemzeti türelmetlenségbe. Naponta érkeznek hírek erőszakoskodásról, van köztük véres, van halálos is. A román reakció nem hagyta el az országot, az állam alsóbb szerveiben a posztjait sem. A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom – csupa buzgás és remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, sőt szűkölés. És teljes magárahagyottság.
Az első baráti találkozón Kolozsvárt ez ellen szánunk Farkassal egyetemben néhány injekciót adó mondatot. Magyarországból jöttünk, akaratlanul is a magyarság nevében várnak szót tőlünk. Mit mondhatnánk bevezetőül mást, mint hogy a magyarság (amely kívülről nézve természetszerűen egységet jelent) már nem az a feudális elnyomás, amelynek ábrázolták. Új társadalom készül, s vele készül az új forradalmi magyarság is. Ez azonosul a nemzet fogalmával, erre gondoljatok, ha Európa új nemzetei közt azt halljátok, hogy magyar.
Kettőt se mondhatok el ezekből a mondatokból, amikor megszólal székemre könyöklő bal oldali szomszédom. Első szavainak dugószerű kivágódása mutatja, hogy nem bírt tovább a mondanivalójával. Hangja a második légvétel után egy népgyűlésnek elég harsogásra szökken. Ujjatlan ingben ül, egy kicsit most előregörnyed, meztelen két karját párhuzamosan ki- s betaszítva magyarázza szinte önmagának, miközben bal válla idegesen félre-félrerándul, hogy a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust, nemcsak a tábornokok, a politikusok és a szolgabírák voltak nyilasok (és gyilkosok), nyilas volt az utolsó kisbíró, az utolsó baka is. Nem elég csak a vezetőket elkergetni a magyar nép fölül, ez az egész magyarság…
Megdöbbenve nézek rá. A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam.
De ő, mind sűrűbben kapva fel szemüveges arcát, s vállával mind gyakrabban végezve azt a különös rángást, csak dönti magából nem is a gondolatot, hanem az indulatot. A magyar nép teljes egészében felelős, mert teljes egészében bűnös, mert teljes egészében adta oda…
Ebből egy szó sem igaz, azért hallgatom nyugodtan. Még kevésbé igaz ebben az összehasonlításban a többi néppel. A nyilas időket véletlenül a magyar parasztság néhány színtiszta településén töltöttem. A németekre, a hitlerizmusra a magyar parasztságnak akkor, már csak a voronyezsi és kárpáti veszteségek miatt is csak átkai voltak. A nyilasok neve nálunk tekergő volt. De magam mellé szólíthatom tanúnak a zsidó munkaszolgálatosokat is, míg érzelemnyilvánításra egyáltalában mód volt, kaptak-e mást a magyar falusi lakosságtól, mint rokonszenvet és együttérzést? Ha egyetemes felelősségről szó lehet, azzal legfeljebb a német eredetűek környékén lehet kereskedni.
A bemutatkozásnál nem értettem a közbeszóló nevét, felíratom jobb oldali szomszédommal. Bányai László. Irodalmi szerkesztő koromból réved valami. Nem költőnek indult, neokatolikusnak? Ő fordította le Gide Tékozló Fiú-ját? igen, ő az.
Az előadásból végül csak az indokolatlanul magas hang késztet ellenvetésre. Ne szenvedélyeinket eresszük közösbe, hanem az eszméinket.
Nyolcan, tízen ülünk a tikkasztó levegőjű szobában, amelybe a kinti éjszakából a nyitott ablak is frissesség helyett csak bogarat bocsát be a lámpa köré. A szenvedélyes hang fölverte a szenvedélyeket. Holott az, ahova a vita most kanyarodik, nagyon is a nyugalmat, a fegyelmezettséget kívánja. Itt van-e már a pillanat, hogy a romániai magyarság, amely az együttműködés érdekében se népgyűlésein, se sajtójában egy hangot sem adott a sérelmeinek, szembeforduljon végre az erőszakoskodásokkal? S ha igen, mi a mód arra, hogy csak a reakciót gyengítse, és ne Grozáékat? Alacsony, szőke fiatalember kezd beszélni, éppoly emelt és tüzes hangon, akár az előtte szóló.
Ez még nagyobb élmény, mint az előbbi.
Az ember először azt hiszi, ezt az akadályokkal való küzdelem ingerli ilyen indulatba. Nem beszél tökéletes folyékonysággal magyarul. A szavak a magyar ajakhoz mérten túlságosan puhán, szöglet és keménység nélkül ömlenek a szájából, amikor végre egy-egy rövid futásra ömleni tudnak. Mert meggyülemlenek benne, érezni, hogy válogatni és keresni kellett őket. Az indulat tán csak a hiányzó szavak erejét akarja pótolni, az árnyalatot, az okfejtő meggyőzést.
A figyelmet valóban ez is leköti. Az ember akaratlanul nemcsak a szemét nyitja a beszélőre, hanem a száját is, hogy egy-egy nehezebben található szóval készségesen kisegítse. A fiatalember szerint is a magyarság ellen rengeteg a vád, legalábbis Romániában. Már nem is a nagy nemzeti versengés miatt. Hanem ami üzérkedő, nyerészkedő Bukarestben van, az mind Pestről áradt oda, már a felszabadulás után. A románok szemében a feketéző egy a magyarral, mióta a Pallas Athenében (a bukaresti Ritzben) csak magyar szót hallani, magyarul folyik az arany és a valuta csereberélése. S a kalandorok, a zavarosban halászók! A román kormány így a központban, Bukarestben csak üggyel-bajjal tudja a népszerűtlen magyarok jogos dolgát is előresegíteni.
– A román kormány igaz demokrata! A demokrácia a román népen is elterjedt már, el van terjedve… în largime –
– Szélességben! – készségeskednek hárman-négyen is.
– Szélességben már elterjedt – kiáltja a fiatalember, karjával is mutatva a szélességet –, de nincs elterjedve még eléggé – s karja hevesen lefelé lendül – nincs elterjedve… în adăncime –
– Mélységben! – hangzik rá most már egy egész kórus.
Mi hát a teendő? Az embereket szinte egyenként kell meggyőzni a demokráciáról. Ezt teszi a Groza-kormány. S ebben a magyaroknak is melléje kell állni! Még akkor is, ha sérelmük van! Tűrjünk inkább, hogysem gyengítsük. Frontális felállás helyett a bajokat is esetenként mulasztani!
– Mert mit teszek én is? – kiáltja most még hangosabban a fiatalember. – Szaladni, szaladni! Tegnapelőtt Bukarestben négy minisztériumon, egyik a másikra! Ma itt vagyok. Holnap menjek kell megint Csikbe! Aztán Háromszék! Tegnap mi volt Marosvásárhelyt? Rossz volt, hogy a diákok tüntettek! Szerencse, hogy ott kaptam épp a minisztert. Ott mondhattam neki, a diákokat ki, az iskolákat nem bezárni. Megértette, mert megmondtam neki: domnule ministru… És egy hosszú román mondatban bukdalja ki, mit mondott domnu Vlădescu Răcoasa-nak, a nemzetiségi miniszternek.
Egész gyerekarca van ennek a fiatalembernek. Emberessé csak a szeme ráncai teszik, s még egy különös jel. A friss-dús szőke haja elöl az egyik fülétől föl a halánték és a homloka mentén le a másik fülig már őszbe vegyül. De csak ott a szélén. Mint valami felállított pártát viseli.
Most látom őt is először. Szavaiból kiderül, hogy bukaresti születésű (azért ismer ott mindenkit), és hogy hentes is volt, kovács is. Otthonos a jól szabott nyári öltönyben; ujjai közt ezüstceruzát forgat.
Szomszédom az ő nevét is felírja. Czikó.
Ez az a Czikó Lőrinc, akivel Váradon kellett volna találkoznunk, s akinek nevére Farkas azt mondta, úgy hangzik, mintha Dózsa valamelyik hadnagyáé lett volna? Nem, ez az egyik öccse. Az Árpád? Nem, a Nándor.
A Magyar Népi Szövetség bukaresti csoportjának vezetője.
Románia elsősorban nem hadseregének köszönheti győzelmes voltát, hanem most is, mint a múltban már annyiszor, sajátos politikájának, annak a belsőbb, egységesebb és szervesebb nemzeti „életműködésnek”, amely az országot minden pillanatban az ösztön hajlékonyságával egyenes vonalba, a nemzet legközvetlenebb érdekének vonalára tudja lökni, s amely egyéb szervei közt hadseregével is biztosan rendelkezik. Hogy mi az annyit hangoztatott magyar egység és a hangoztatni fölösleges román egység közt a különbség, azt az összehasonlítás legfrissebb példája: a mi október 15-énk és az ő augusztus 23-ájuk is meggyőzően mutatja. A hirtelen kanyar váltóin a román államgépezet szinte döccenés nélkül suhant át. A válságos pillanatban, amikor a mi kocsijaink sorban siklottak ki, s a jobbak menekvése és hittevése az egyéni tett, az egyén és a nemzet életére egyaránt halálos kockázatú leugrás volt, a román gépezeten mindenki a helyén maradt, s egyénileg bármit gondolt is, végezte a dolgát. A nemzet ösztöne, amely nálunk a kevés jobbakba és a nemzetből kizárt s csak passzivitással politizáló paraszti tömegekbe húzódott, náluk tizenkét-tizennégymillió egyén ösztönének parancsolt cselekvést.
Mindez persze csak a nemzeti oldalról nézve mutat egységet. Mint mindenütt, ennek a nagy nemzeti egységnek Romániában is megvan az az árnyoldala, hogy gátat vethet a társadalmi átalakulás, az osztályharc táborainak egysége elé. Románia szinte érintetlenül átjutott a válságon. Hadserege, állami szerkezete, termelése ép, „a rend és a jólét” csaknem békebeli, legalábbis a mi helyzetünkhöz hasonlítva. De ezen a válságon szinte érintetlenül átmentődött a román reakció is – amellyel az új Romániának előbb-utóbb le kell számolnia, már csak azért is, mert mint megújuló ország kapta meg – mondhatni előlegül – mindazt, amit kapott. Az összehasonlítást folytatva, a különös helyzet tehát az, hogy a gazdasági kifejlődést nézve Magyarország ugyan lényegesen hátrább van, mint Románia, de a politikai kifejlődés terén lényegesen megelőzi azzal, hogy a reakcióval való küzdelemben könnyebb a dolga: a magyar reakció kisiklott.
A megújuló Romániában talál még annyi múltat az ember, hogy első látásra, első szippantásra is ellenőrizhesse, helyes-e az a kép, amelyet olvasmányokból, véletlen találkozásokból, apróbb-nagyobb megfigyelésekből egy-egy népről kialakítunk magunkban. Románia a nemzetiségeivel elég tarka ország, a román társadalom az éles osztályellentéteivel épp annyira széttagolt, mint akármelyik szomszédja. Mindazonáltal a román nemzet – legalábbis kívülről – egységesnek, jóval egységesebbnek érződik, mint például a magyar. Életműködésének van néhány olyan vonása, amelyet nálunk nem találunk meg, s amelyet a gyakori visszatérése miatt jellemvonásnak éppúgy elfogadhatunk, mint összehasonlító alapnak. Bizonyos, hogy a románság magatartása, a román nemzet életműködése a múltban központibb, mélyebb, ösztönösebb erőknek engedett, mint a magyar. Önmagában ez természetesen még nem értékítélet. Mi volt a magyar „életműködés”? A nép szervezetlenül mozduló szándékának élén egynéhány néven nevezhető személy akarata. A magyarságot – akár némely szlávokat – fel kell „rázni”, aztán fel kell „emelni”. Ha a felemelés balul végződik, a nemzet valóban úgy viselkedik, mint akit „elejtettek”: magába vonul, néma és névtelen lesz, ebben lel megtartó erőt. Latinos tulajdonság ezzel szemben, ha egy nemzet úgy halad útján – szinte természeti erőnek engedve –, mint a hógörgeteg: vezetés nélkül is tudja az irányt. A nagy nevek itt, minél több, annál inkább, csak egy-egy pillanatot és útszakaszt jelentenek, olyanformán, mint a hógörgetegre rátapadt göröngyök és kövek; egyszer fent vannak, másszor lent – aztán megint fent, de mindig csak a felületen. Cserélődhetnek, sőt – elvet cserélve – meg is maradhatnak, mélyebb erőt kell szolgálniok. Az ilyen nép, vagy az ilyen állapotban lévő nép ritkán áll meg, ritkán siklik tartósan félre érdekei vonalából. Ilyen a román is. Bizonyíték rá egész történelme, amely sokkal nehezebb próbákon át vezetett, mint a miénk, s bizonyíték az az utóbbi fél század, amelyet a mi sorsunkkal szemben tárgyilagos történészeink csak szerencsesorozatnak tudtak nevezni.
*
A románok latinságában nem a múlt a döntőbb, hanem a szándék. Képzeljük, hogy annak idején a magyar nyelv eredetéről Sajnovics nem ugor gyökerekről hoz tudósítást, hanem a latinról. Ami latin szó addig a felső magyar műveltségben, de a nép műveltségében is megvolt, az mind cölöp lett volna. A nyelvújítás minden hiányzó szavunkat Horatius szövegeiből veszi, s már legalább minden ötödik szavunk latin. A románban igazi volt a gyökér, mert igazán latin volt a nyelv, a gyökér szervezete is. De a legtöbb latin elem mégis a fény felé hajló új leveleken át jutott a nyelvbe; de még inkább a szellembe.
A szomjas román gyökerek csak az antik Róma felé ágazhattak igazi bizalommal. Az elevenebb, az újkori, a katolikus Rómától vissza-visszahúzta őket az ortodoxia, a maga különállóságát féltő vallás. Az akadályokkal küzdő gyökerek helyett így léptek működésbe a lombok. A franciaimádatot az arisztokrácia indította meg, csak később fedezve fel, milyen nemzeti ügyet szolgált azzal, ami neki is kezdetben csak afféle volt, mint a mi 18. századi grófjainknak Bécs; kényelem és osztályegyüttérzés. Az ő útját követte a polgárság, a polgári művészet, de merőben más eredménnyel. A seregestül Párizsba özönlő ifjú román Ady-jelöltek nem Bakonyba jutottak, hanem egy ősibb – titokzatosabb, de csak annál vonzóbb – családi tűzhelybe. Egy olyan családi tűzhely melegét és áldásait vitték haza, amelyhez végső soron ők is jogot formálhattak. El-elvágták ezzel saját fejlődésüket (saját erőfeszítésük egészségesebb vonalát), szellemi életüket egy kicsit fővárosuk képéhez tették hasonlóvá, de mégis lépést tartottak. S ha éppen nem léptek is, szemüket rajta tartották Európán. Saját eredményüket nem tudom a magyarokéhoz hasonlítani. De tájékozottságuk mindig hívebb volt, mint a mienk, szellemileg, politikailag egyaránt. Emellett aztán egy fél század szüntelen sikersorozata tanúskodik.
Kedves Barátaim, kedves magyar testvéreim,
azért mentem Bukarestbe, hogy egy mozdulat legyek abban a kézszorításban, amellyel a magyar nemzet Groza Péter miniszterelnök úr szíves kézszorítására válaszol.
A magyar nép örömmel ragadja meg ezt a barátságosan feléje nyúló kezet, örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a sok évtizednyi félreértés után végre a megértés, az értelem korszakát kezdje el a felszabadult román néppel.
Mi volt ennek a fájdalmas félreértésnek az oka? Mindenekelőtt tán az, hogy nem ismertük igazán egymást. Ennek egyik fő oka pedig az volt, hogy sem a román, sem a magyar nép érzelmeit nem azok fejezték ki (és nem azok irányították), akik arra hivatva voltak. A fájdalmasan képtelen helyzet az volt, hogy a román uralkodó osztályok azt magyarázták a népnek, hogy a magyar nemzet a magyar uralkodó osztályt jelenti, ahogy a magyar uralkodó osztály is a román népet a román uralkodó osztállyal azonosította.
Ez a világ végérvényesen elmúlt.
Vendég vagyok Romániában, illetlenség volna, ha a román nép belső ügyeibe beleavatkoznék. Csak a magyarság, csak Magyarország belső ügyeiben esett változásokról ejthetek szót. Ezt azonban annál nagyobb örömmel teszem, mert örvendetes változásokat jelenthetek a románok felé éppúgy, mint a Romániában élő magyarok felé.
A román népnek ezt mondhatom: Nincs semmi ok többé arra, hogy Budapest felé bizalmatlanul nézzetek. Magyarország nem a grófok földje többé. A magyarság nevében ma a magyar dolgozó nép beszél és cselekszik. Ez a magyar nép pedig békét és szabadságot akar. Békét és szabadságot a körötte élő népekkel is, mert jól tudja, hogy a béke is, a szabadság is olyan csodálatos portéka, hogy minél jobban megosztja mással az ember, annál több jut belőle saját magának.
Nektek, magyar testvéreim, pedig ezt mondhatom a magyarországi változásokról: a magyar név most lesz méltó ahhoz a „régi szép híréhez”, amelyről Petőfi Sándor beszélt, most, hogy a magyar nemzet számotokra sem a grófok országát, hanem a dolgozók országát jelenti. Megszűnik a magyar nemzet elszigeteltsége a világban. Magyarországra nem lehet többé azt mondani, hogy a feudalizmus és a reakció védvára. Mióta a magyar nép Petőfi gondolatát, a világszabadságot vallja, mindenki büszkén vallhatja magát magyarnak. Az új Magyarország szinte naponként emelkedik erőben és tekintélyben a többi nép között, s máris megindult az úton, hogy a maga szabadságával megkapja a méltó helyét a szabad nemzetek sorában. A szabad magyar nép erejével a szabad Magyarország is sosem látott fejlődés előtt áll.
Sok nehézségen mentünk át, ami azt jelenti, hogy máris sok nehézséget győztünk le. Sok nehézség van még előttünk, de azt bátran elmondhatjuk, hogy a dolog legnehezén már átestünk.
A megbecsülés jelének vehetjük, hogy a szabad Jugoszlávia baráti jobbot kínált. Ennek máris megvan az eredménye. S baráti jobbot nyújt felénk a szabad Románia is. Nem kételkedem ennek a jó eredményében sem.
Nem mint politikus mondom ezt. Azt a megtisztelő rangot, hogy Budapest városának nemzetgyűlési képviselője és a Magyar Parasztpárt egyik vezetője vagyok, letettem, amikor átléptem a határt. De büszkén hoztam magammal azt a tisztséget, hogy magyar író vagyok, a Magyar Írószövetség kiküldöttje. A magyar irodalom nagy hagyományának szellemében jöttem ide, hogy a népek testvériségét a magam erejével szolgálhassam. Tegnapelőtt, bukaresti tartózkodásom első napján alkalmam volt egy sereg román közéleti kiválósággal beszélgetést folytatnom. Találkoztam a nemzetiségi miniszterrel, a propagandaügyi miniszter úrral, Gusti tanár úrral, néhány tudóssal, íróval és újságíróval. Közvetlen célom az volt, hogy a Román–Magyar Társaság megalakításának Bukarestben már megindult előmunkálatairól tájékozódjam, ennek a hírét elvigyem a magyar fővárosba, s ott hasonló Magyar–Román Társaság alakítását elősegítsem. Tegnap délben, néhány órával ezelőtt hosszabb kihallgatáson fogadott Groza miniszterelnök úr. A közvetlen és szívélyes tárgyalás során megbeszéltük a két népet érintő kérdések jó részét, különösen a romániai magyarok helyzetét. Groza Péterben bátor demokratát, nagyvonalú államférfiút, a dunai népek megbékélésének őszinte hívét ismertem meg, nemcsak a román dolgozók, hanem a magyarok is nyugodtan rábízhatják sorsukat.
Jó demokraták módjára felismertük, hogy a magyar–román összebékélés nem megy munka és küzdelem nélkül. A két nép közt nem csak félreértés van; a múlt rossz örökségeként van ellentét is. Abban nektek is részt kell vállalnotok, romániai magyarok, hogy ezt a félreértést eloszlassuk, ezt az ellentétet békésen megoldjuk. Erdély ne az örök viszály tere legyen, hanem az a baráti asztal, amelynél két egymásra utalt nép meghitten helyet foglal, hogy higgadtan és jóakaratúan megbeszélje közös ügyeit.
A Dunavölgyi népek csak akkor fognak békében élni, ha a maguk külön hazája fölé megteremtik a demokrácia és szabadság közös hazáját is.
*
A Képes Figyelő szombaton, szeptember 22-én megjelent száma nyilatkozatomat közli az antiszemitizmus kérdésében. A kérdés lényegének érintése nélkül ki kell jelentenem, hogy ennek a nyilatkozatnak egyetlen betűje sem tőlem való.
1945. szeptember 22.
Illyés Gyula
Október
A betegség és barátság kanyarjaival a véletlen olyan helyre kormányzott, amit ezen a télen mindenkinek szívből kívánhatnék Magyarországon. A falusi ház ablakából hóval födött kis udvarra látok, amelynek színével most szinte egybeolvad a szomszéd ház fehér hátfala, azzal pedig a szürkésfehér végtelen alföldi ég. A szobámban együtt duruzsol egy becsületes, kötelességtudó kályha és egy varrógép. Az elém vont kéziratpapírt közösben fogyasztja az én tollam és kislányom mindent összenyíró ollója. Napokig nem lépek ki a házból. Így történhetik, hogy noha testestől-lelkestől itt vagyok, a helyet, a falut változatlanul pesti szemlélettel az ország egyik legistenháta-mögöttibb zugának érzékelem: itt vagyok, s mintha magamtól is száz és száz kilométerre volnék. Bihar egyik legtávolabbi sarkában ülök, név szerint is Sarkadon.
Hóesésben, lassan fehéredő sík tájakon jöttünk, s most mintha ennek a végtelen fehérségnek az alján, valami tenger fenekén ülnék. Vonat nem jár. Az újságok, homlokukon egy-egy „Elég volt!” vagy „Betelt a pohár!” komorsággal találomra, kéthetes késéssel szállingóznak asztalunkra már olyan fajta súlyvesztéssel, mint a kő, „mit kegyes kéz a mély vízbe vetett”. Kislányom ollója előtt gyorsan elolvasom a betelt poharat, amelyben változatlanul az elég, hogy íróink meddig beszélnek még arról, hogy hallgatnak, aztán a házigazdával kiballagunk a fészerbe, fűrészelünk egyet, s már be is alkonyodott. Aztán végül kiballagunk a házból is. A metsző szélben, a síkos úton elevickélünk a Parasztpártba.
Ez itt nem mai keletű; megelőzte korát. Meg volt már a nagy világháború, sőt az első, a békebeli világháború előtt, akkor épp csak olvasó- illetve népkörnek hívták. A falu szegény és gerinces részének, a Zsarónak volt örök ellenzéki fellegvára. Eszmeileg valamikor a negyvennyolcasság fészkelt benne, aztán az agrárszociálizmus. A történelmi forduló után a kör a patak természetességével folyt bele a Parasztpártba.
A fellegvár az utca szintjénél is valamivel alacsonyabban fekszik, két parasztszoba az egész. Az egyik döngölt földjén őskori biliárdasztal. (Podmaniczky még hetyke Görgey-huszár korában látott erre inges-gatyás biliárdozókat.) Itt a fiatalok tanyáznak. A másik szobában a hosszú padokon kucsma kucsma mellett (s a kucsmák alatt pedig azok a szelíden lenyúló nagy ősz bajszok, amelyekről már Bocskai ismerte föl erre a kálvinistát és a magyart). A falon az öreg Kossuth kegyeletesen megsárgult, korabeli acélmetszete. Egy öreg kéz, türelmes, nyugodt mozdulattal elkattantja a rádió csábosan búgó dalát, hogy „Ne közeledjék hozzám, drága, leigáz a forró vágya”, s a kucsmák felemelkednek.
Egy kézfogás: Veres Benedek, egy másik: Oláh János, egy harmadik: Vas Gábor, egy negyedik: Kupai Lajos. Ahogy leülök, szemben velem a második padon egy arc az öregségnek olyan tiszta derűjét emeli a mennyezet felé, hogy a szem akaratlanul is megpihen rajta. Egy vak; a térde közé vett bot s azon a galambként nyugvó kéz is mutatja. Tőlem itt politikai beszámolót várnak.
Nem először ülök ezen a helyen. De nem azért érzem ismerősnek magamat. Anyai nagyapám sor alá menő sihederként szakadt el erről a vidékről (a közeli Gyulaváriból), s ebből a rétegből, de a dunántúli messzi idegenségben is ezeknek az ősz fejeknek párját érlelte meg, lényéhez illő becsületességgel és nyíltszívűséggel. A karszti bujkáló patakok tréfájával az ő arca annak a mindent összenyíró kislánynak a fején bukkant elő. Én abban a korban vagyok, amikor az arcon az ősök jegyeit a gond vonásaival összezagyválja az élet mestersége. Rajtam ezek a nyugodt szemek majd csak azt láthatják, na ez is többet volt tető alatt, mint kint, köztünk a tarlón. Úgy érzem, holmi igazoló iratképpen azt a kislányt kellene ide magam elé tennem az asztalra. Az még elkeverednék az ő unokáik közt, úgy, mint dió a dióval.
De én látom a családi vonásokat, s így a családban érzem magam, s így baj kerülgeti a politikai beszámolót.
Politikai beszámolót, igazit, vagyis ékeset utoljára itt Berki Gyula képviselő úr tartott, de olyan ékeset, hogy a hallgatók még ma sem okoskodták ki, hogy mit is hallottak.
November 2.
Fog még a tollam? Szinte szeretném kihegyezni, megélesíteni, akár a nagyapám a bicskáját mielőtt botfaragásba fogott; már a pontosság a fő gondom.
A pontosság vagyis a bátorság. Múlik rólam a líra kora. Nem bánt. Micsoda zűrzavarban éltem, amíg „befelé néztem”! Mintha fülledt, takarítatlan szobából csípős reggeli tájba lépnék ki. Most érkezem csak csillagra. Most kezdődik a valóság, a férfimunka. Betöltöttem a negyvenharmadikat. Hogy ki vagyok, az fogja ábrázolni, amit a valóságból ábrázolni tudok. A tényekbe szeretném belevésni azt, ami bennem van; izgalmas kettős munka. Nemcsak a mindig rejtező tényeket leplezi le; én is ebből tudom meg, mivé lettem, ki is vagyok. Igazán szókimondó, igazán író-e?
Igazán bátor-e?
Ez engem mindig csábított, de nem csak dac volt-e? Bátorság nélkül nincs író – de nem csak rövidnek érzett tehetségemet akartam-e én meg-megtoldani ezzel a bátorsággal?, ezzel a veszélykereséssel? Batsányit bebörtönözték, D’Aubigné-t, Dosztojevszkijt halálra ítélték, Petőfit leszúrták. Szorongva álltam a bírói pulpitusok előtt, de a lélek alján tán nem minden hiúság nélkül. Elhangzott az ítélet, s most visszagondolva azzal vádolom magam, vajon abban az ítéletben nem hallottam-e egy kicsit művészeti ítéletet is tehetségem és jelentőségem mellett, legalább ezzel hasonulván a nagyokhoz? Melyik fiatal költő nem vállalna néhány esztendei börtönt a halhatatlanságért? Vajon nem könnyebb végén akartam-e csak megfogni a dolgot?
Most válik el.
A világ öregszik, és egyre kényesebb. Minden korszak a valóság újabb vonásait követeli az írótól, a rosszakat is, de egyik sem veszi szívesen, akár az öregedő nő, ha a ráncairól beszélsz. Ez természetes és törvényszerű. Az igazat mondjam, ne csak a valót? De az igazság csak összeg a valóság számoszlopai alatt, s az összegezéshez előbb a számokat kell felírnom. Lépj elém, világ, hogy számba vegyelek. Erre hegyezem a tollam. Sérteni elsősorban magamat sértem vele, magamat alakítom. Mert „nem az énekes szüli a dalt – a dal szüli énekesét!”
*
Ez a világ – a mai valóság – még csak úgy az enyém, mint a szobrásznak a kőtömb. A benne rejlő szobor az enyém. Nem csak a magamé; a művet másokkal együtt kell kibontanom, mindazokkal, akik ismerik a tervet, de ismerik a kő sajátságait is.
*
A dolog könnyebbik vége most is csábítana. Egy életen át megszoktam, hogy az igazság és jogtalanság egy. Nem kis tehertétel, hogy egy életen át az igazságot az üldözöttek körül találtam. A léleknek amúgy is van valami eredendő macskaragaszkodása a helyekhez. Elemis koromban a simontornyai Szentháromság-szobor tövében a gaz közt egy tízfillérest találtam. Hetekig levándoroltam a Sió másik partjáról, újra és újra széthajtogattam a gaz szúrós szálait, hogy legalább még egy tízfilléresre bukkanjak.
*
Mióta X. hatalmon van, illetve közel a hatalomhoz, maga is azt véli, hogy az igazság az igazságszolgáltatás terméke.
*
1945. november 5. (vagy 6.? A Gorbatov-film bemutatója)
Zilahy nagy embergyűrű közepén Illés Bélával. Félrehívom.
Bárdossy a barátja volt. Mit gondol most róla?
– Semmit! Őrült!
Aztán majdnem mentegetődzve.
– Mennyit vitáztam vele. Éjszakákon át! Kimutatott a ház előtt álló fára. Látod? Erre fognak felakasztani.
Tudom.
– Felakasztják? Most?
– Neki volna jobb, ha minél előbb. Kiadják az amerikaiaknak, de aztán visszahozzák. Tán negyed évig is várhatja egyik napról a másikra a halált.
november 5.
Az Imrédy-tárgyalás második napja. Horváth: Miért nem állt ki az Oktogonra a zsidók védelmére. S megkapta-e az ortodox hitközség jegyzőkönyvét az auschwitzi gázkamrákról? – Nem. Pásztor Béla, a filmes: – De igen, megküldtük neki! Cikkeit olvassák: mindennél rútabb a becstelen halál. Lehunyt szemmel hallgatja. A közönség nagykabátban. A fényképészek szabadon járkálnak, fényképeznek. Egyik közölök fűzős csizmában, szétvetett kabátja alatt, ingje fölött készülékével. Zsolt és társai az újságírók közt. Kifestett, divatos nők. Kaszinóznak. Zúgás, pisszegés, a munkaszolgálatosok szenvedéseinek hallatán. I.: „Kizártnak tartom, hogy bármily kapcsolat lett légyen a két tény között.” (1943-as vacsora és a német megszállás.) Távcső. Intenek egymásnak. „Sem testemnek, sem lelkemnek nem kell.” „Ha a kormányzó úr őfőméltósága olyan indokokat tudott volna felhozni…” A lépcsőn ülnek. Egyik bíró: ez a vacsora azzal a céllal lett összehíva és ön erre meghíva.
– Szerződéseik betartása tekintetében ellenük kifogás fel nem merült. Nevetés: – Hallgatta az angol rádiót? Nem. Mit hallgatott? Zenét. Újabb nevetés. Milyen alapon olvasta a Mein Kampf-ot? Nevetés. A kormányzó úr nem azért nevezett ki min. elnöknek, hogy olvastam-e a M. K.-t. Sulyok: Elhiszem, én 5× is elolvastam, mégsem nevezett ki. Nagy nevetés. Villany. A függönyök résén nappali fény. Ha szükség adódik, hogy intézkedések tétessenek. A Horthy-kézirat (a ház feloszlatásáról) az újságírók között, Zsolt, Palásti, a költő. Sulyok hurokvetése a bécsi döntéssel: mért nem kérte Imrédy abba az angolokat s franciákat is? I. rossz védekezése. Nem azt mondja, hogy nem jöttek volna el úgysem, hanem Kányára hivatkozik, aki szerint désinteressement-t jelentettek be. Werth naiv jelentése – egy házmester értesülései. Hajdú-Hönig gomblyukában a KP-jelvény. Bejön az újságírók közé Rónai M. A. […] Az ügyész – minden bíró kioktat – a tények birtokában.
November 17.
Káldy a védő. Az „Aladárok” és Fellner vallomása a szesz kisajátításáról. Utána találkozás – én Flórával megyek – Déryvel, Zsuzsával. Délután telefonálás Rákosinak. Kocsit küld értem. Be a pártházukba. Jó meleg. Elmondom, amivel megbíztak.
*
Nem árulok el párttitkot, ha elmondom, hogy a Parasztpárt kebelében erős ellentét dúl. Mivel én próbáltam ezt megszüntetni, az intézőbizottság engem kért meg, hogy erről magukkal szót értsek. Az ellentétben ugyanis akaratlanul helyet kapott a Pp. viszonya a Kp.-hoz.
A választásokon ért kudarc egyik fő oka ugyanis az volt, hogy a kisgazdák azt hirdették, mi a Kp. fiókvállalata vagyunk. Ezt – épp a Pp. megerősödése érdekében – meg kellett szüntetnünk. Belsőleg el kellett magunkat határolnunk a Kp.-tól épp azért, hogy adott esetben erőteljesen tudjunk a Kp.-tal együttműködni a forradalmi vívmányokért. Ezt némelyek tagadásba vették, sőt ellenezték. Így akaratlanul az a helyzet adódott, hogy akik a nagy eredmény érdekében a Pp. függetlenségét akarták, olyan színbe keveredtek, mintha magával a Kp.-tal szemben foglaltak volna állást. Az a hamis helyzet adódott, mintha a Pp. vezetőségében volna egy K.-párti és egy K.-ellenes irányzat.
Kölcsönös vádak merültek fel. Az egyik rész azt vetette szemére a másiknak, hogy az magánúton is érintkezik a Kom.-párttal, s annak taktikai lépéseit követi anélkül, hogy ezt nyíltan bevallaná. A másik rész ugyanezt mondta az előbbiekről, de kisgazdapárti vonatkozásban.
A helyzetet bonyolítja, hogy köztünk valóban vannak marxisták, s vannak olyan nem marxisták is, akik forradalmiak. Bonyolította a helyzetet némelyek személyi barátkozása.
Rákosi előbb elismeri, hogy a választási kudarc oka a kommunista-fiókvállalat híre volt. De a Parasztpártban is felüti fejét a reakció, s ez ellen mi nem küzdünk, meg se látjuk! Dicséri Farkas puritánságát, Kovács tehetségét – a megtestesült homo politicus –, az én írói jelentőségemet, sőt politikai éleslátásom.
Igazat ad, hogy a reakció málló agyagszobraiba tulajdonképpen a demokrácia lehelt lelket azzal, hogy Horthyékat, Kállayékat támadja – holott ezek tekintélyével az idő is végezett volna. Bárdossy. Imrédy pere! „Ezeket nem fogják felakasztani, visszamennek az amerikaiak kezére.” Fellnerék nemzeti hőssé ütése ellen. Az Imrédy-tárgyalásról.
Öccse együtt lakott velem Párizsban? A végén össze akarom foglalni. Ekkor nem ismeri el a kudarc okául a komm. fiókságot – az ok, hogy nem voltunk eléggé baloldaliak. A félreértést közös tanácskozással lehet eloszlatni.
Onnan a Fészekbe. Ilja Ehrenburg. Gábor Andor lengyel felesége, akit még Moszkvából ismerek. Vita Lukács Györggyel, Zilahyval. Felköszöntő: Illés Béla, Gergely, Gábor Andor, Heltai a magyar nép nevében üdvözlik a nagy orosz nép íróját, aki megtanította a világot a németgyűlöletre.
November 18.
Fájdalmak. Tegnap Ika kétszer is felvette a telefont, megmondta, hogy ő beszél, Illyés Ika, s hogy Flóra is, én is a városban vagyunk, s csak este jövünk meg. Ferenczy Sanyiék: kiásták a tejport. Délután Kereszturyval Farkashoz, Kováccsal. Hogyan viselkedjék Dezső a hercegprímással, mert onnan ahhoz megy tisztelgésre.
*
Nem vagyok politikusnak való. Amíg az elnyomottakért kellett küzdenem, frissen, egyenesen ment minden. De amidőn az elnyomottak felülkerülnek a harcban, vagyis szükségszerűen ők nyomnak le mást, természetem – születésemnél fogva, vagy tán a beidegződés következtében – most is csak a lent lévőkhöz húz?
Ez a tárgyalás a huszonöt év előtti tárgyalásokat idézi fel bennem, amikor Varjasért, a népbiztosokért szorongtam? Vagy csak a környezet hasonlít. De a lényeg mennyire más!
Az ügyvéd bevitt a fogházba, a Markóba. K. volt velem. Az ügyész rögtön K. protekcióját kérte valami kineveztetése ügyében. Aztán felhozatta a foglyot.
Az oly természetesen lépett a szobába, mintha látogatóba jött volna. Szívélyesen lekezelt. Mire emlékszem még?
Rövid lódenkabát. „Mögöttem az élet kapuja bezárult.”. K. vigasztaló szavai de úgy, hogy a kivégzés szót ne kelljen kimondania. A „végső esetben” is lesz remény kegyelemre. Ez politikai per; valójában tehát a politika állása dönti el. Emberi méltóság. Kérjen kegyelmet, ha halálra ítélik? „Nyugodt vagyok.” „Mire volna szüksége?” „Cigarettára! És egy kis nyers sárgarépára!” (Gyümölcs helyett, mert az drága. )
Népgyűlés. Éreztem, hogy nem csalódom önben. K. szavai Varjashoz: Világnézet dolgában így állhatunk (s két mutatóujját egymásnak szegezi), de a férfi ilyen esetben sem feledi el, aki iránt hálát érez. Sőt ilyenkor nem! V.: Az isten áldja, az isten áldja meg. Irma (Kemény) külföldön, tolmács. Az ügyész is beleszól, Kosztolányit támogatva. A terem nem az ország véleménye.
Nem bántották. „Énhozzám senki sem nyúlt”, mondja szinte büszkélkedve. A kommunistáknál van meggyőződés!
November 19.
Imrédy-tárgyalás!
Csia, Gera, – színtelen, fedezetet les. Gél Csaba, öreges arc; konok, nem árulja el gazdáit.
Szálasi belép. „Disznó! Akasztófára való! Gazember!” Nyugodtnak játszott, emelt fő. Homloka magas, fénylő, arca a megszállté. Nem mond semmi „rögvalóságot” s „talajgyökeret”. Mondatai pontosak, jól hangsúlyozottak, nyugodtak. De eszelős.
– Foglalkozása?
– Nemzetvezető.
Erre nagy felzúdulás. Az elnök rendreutasítja.
– S azelőtt?
– Rendfokozat nélküli honvéd.
– S azelőtt?
– Vezérkari őrnagy.
– De lefokozták.
– Igen, lefokoztak.
A kihallgatás végén, az elnök, miközben feláll:
– Megesketjük. Figyelmeztetem…
– Csak akkor esküszöm, ha keresztet látok! Kérem, tétessenek előbb egy feszületet az asztalra!
Az elnök erélyesen megmagyarázza neki, hogy a bíróság mindig feszület nélkül esket.
– Én meg csak a mindenható jelképe előtt…
– Figyelmeztetem, olyan módokhoz nyúlhatok, amelyek kényszeríteni fogják önt az engedelmességre.
Szálasi erre megesküszik.
Mikor kifelé megy, újra felcsap a düh. Az erkélyről nézem, ahogy kivezetik. Szája körül színészi lebecsülő mosoly.
*
A szünetben beszélgetés Szalaival. Helytelen volt a pörök sorrendje. „Vagy legelöl kellett volna kezdeni – Horthyval, mondja ő – vagy a legvégén, Bakyval, Endrével.” Szalai meg van elégedve vádbeszédével – két órát tartott.
A védő.
Basch védekezik, tagad. Utána az Imrédy kívánta cikkeket és nyilatkozatokat olvassák fel. A terem erre csaknem teljesen kiürül. Vagyis a közönségnek színház kell.
November 20.
Winckelmann; vallomása közben – a halál előtt – otthoniasan meg-megvakarja a fülét. Jobb kezén arany karikagyűrű.
Weesenmayer. Kegyetlenül hideg. A hideg valóságot mondja. Ő veszti el Imrédyt, a tárgyilagosságával. Ez vezet a legjobban félre.
Egy homoszexuális [?] az első sorban: bolyhos, talpig érő bársony nagykabát, piros-sárga selyem nyakbavető.
Valaki mögöttem szipogva szívogatja ki foga közül az odaragadt tízórait.
Füst Milán, Hermann Lipót. Ők is pisszegnek, hangot adnak felháborodásuknak s méltatlankodásuknak. Tehát ők is „tömeg”? A tömeg tehát nem becsülhető le.
Justus Pált egy rendőr kivezeti a teremből. Justus mosolyogva megy a rendőr előtt.
Weesenmayer rossz arcrándulása – fogait féloldalt kimutatva –, amikor mentegetőzve mosolyogni próbál. Profilból „Szász Detre”-arc; szemben sémi. Ujján gyűrű.
Haraszti, Gobbi Hilda. Egy amerikai egyenruhába öltözött pesti arc.
A tolmács egyszer akad meg. Nem tudja lefordítani ezt a szót: hercegprímás.
Az igazgatói páholyokban hét amerikai katona, pesti arccal.
Kolozsvári–Borcsa. Legyalázza a Színházi Élet-et. A közönség a lap mellett tüntet.
*
Villamosban, közhangulat.
– Azt a P[– – –]t is megnézném az utolsó szerepében!
– Túlzás, amit ezekkel csinálnak! A színész nem mondhatja a magáét? Én küldeném vissza a színpadra. Mondja, amit most kell!
– Hát nekem ő a legkedvesebb színészem. Pláne a magyar filmekben.
November 21.
Esztendőkig a Phőnix nevű nagy biztosítótársaságnál voltam olyan fajta kistisztviselő, aki harmincéves kora után is épp csak megközelíti a nevezetes havi kétszázat. 1936-ban a társaság váratlanul tönkrement. Úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm Ozorára; Gyánton vagy valamelyik más pusztán szerettem volna valamilyen éppily egyszerű állást, esetleg egy kis kertészetet. Ősz felé itt kaptam Zsilinszky baráti társaságának egyik tagjától – Németh Imrétől vagy K. L.-től – levelet, hogy ők szereznek Pesten is olyan állást, amelyben megőrizhetem írói függetlenségemet. A következő levél már arról értesített, hogy térjek vissza Pestre, keressem fel Imrédy Bélát, a Nemzeti Bank elnökét.
A következő év januárjában vagy februárjában került erre sor. Az elnöki szoba asztalától szikár, majdnem görnyedt, de nem beteges, hanem aszkéta soványságú, belső erőt árasztó férfi kelt fel s jött fogadásomra. Jó benyomást tett.
Épp kimértsége s zárkózottsága révén. S még valamivel. Társasági modort külföldön tanultam; minden alkalommal megpöccintett az a balkáni bratyizhatnék, ahogy a magyar úri világ a bemutatkozó kézfogást nyomban a tegeződés (valami pajtáskodó szövetség) alapjának veszi. – Parancsoljon – kínált hellyel Imrédy.
Az ismerkedés párbajában az író mindig lemarad. Róla eleve mindent tudnak; neki nem lehet fenntartása, rejtett aduja, új vágása. Imrédy ismerte írásaimat, ismerte hát politikai felfogásomat, oroszországi utamat, a pöröket, származásomat. Mindezt épp csak annyira érintette, hogy megtudja, történt-e felfogásomban változás. Hivatalnoki főbiccentéssel nyugtázta szavaimat, hogy változás e téren az állás esetleges elfoglalása után sem történhet, mert hisz épp az írói függetlenség érdekében igyekszem én kenyeremet mindig az irodalmon kívül megkeresni. Megmondtam azt is, hogy ateista vagyok; épp azért mondtam meg, mert tudtam, hogy ő meg hivő katolikus. Erről cseréltünk néhány mondatot. Volt egy szép válasza.
– Éppen Ön, a bankár, az anyag értője! – mondtam. – Hogy találta meg istent?
– A számokban – mondta.
A francia újkatolikusok kételyeivel s fogyatékosságaival próbáltam fölébe kerekedni. Kiderült, hogy ezeket is jól ismeri. Ismerte Maritaint is.
Úgy beszélgettünk, mintha Párizsban ültünk volna. Elfoglaltam az állást, nem mint státusbeli, nem is mint szerződéses tisztviselő, hanem mint havidíjas. A bank külföldre szánt közleményeit kellett franciára fordítanom. A munkának erősen szinekúra íze volt. Egy-két hónap múlva bejelentettem magam Imrédynél. Nem így gondoltam, mondtam neki; a lélek függetlenségét ilyesmi is aláássa. A hazai és külföldi lapok fontosabb híreiből naponta készült rövid összefoglaló, afféle gépen sokszorosított házi újság a vezetőség tagjai számára. Fő részét egy Szász nevű öreg újságíró csinálta. Egy szobában dolgoztunk, addig is segítettem neki. Most meghalt. Az ő munkáját kértem. Hálát éreztem Imrédy iránt, hogy – nem is a kérést, hanem a lelkiállapotot – egy-két szóból megértette. A szokásosnál erősebb kézszorítása jelezte, hogy ismerkedésünk tulajdonképpen most kezdődhetett volna.
De elkerült a banktól, miniszter lett. Magántársaságban láttam viszont, a bank egyik vezetőjének vacsoráján. Ekkor már erősen németpárti híre volt. Nem tudtam összeegyeztetni ezt azzal a nyugatos, angolos képpel, amit róla őriztem. Régi szokásom, egyenest vágok a kínos kérdésekbe.
– Hallom, árulja a hazát. Jó ára van?
Tréfának szántam; tűzzel vágott vissza:
– Épp én tudom megvédeni a németektől! Én ismerem őket. S ők is tudják, én ki vagyok!
Meglepett az enyhén izgatott hang. Valakivel enyhén összekülönböztem azon, miért vagyunk mi „nyugatosok” még most is oly elfogultan Párizs-imádók; Imrédy beleszólt:
– A művészek csak tartsanak ki Párizs és London mellett!
Egy részével még mindig odahúzott? Földi Mihály 1938 januárjában Gellértnek újra s újra felkínálta a Pesti Napló szerkesztését – a lap megmentését! Végre elkapott a terv: irodalmi napilapot csinálni, egy minden reggel megjelenő Nyugat-ot. Tudni kell azonban, engedélyezi-e a miniszterelnökség. Földiék a Lánchíd-kávéházban vártak, amíg felmentem Imrédyhez.
– Irodalmi napilap? Én leszek az első előfizetője!
– De a lap kormányellenes lesz. Németellenes!
– Én is kormányellenes vagyok – mondta jellegzetes mosolyával. Aztán arról beszélt, amiről én is, az eszmék küzdelméről, az ellenfél megbecsüléséről.
Azóta élőszóval nem beszéltem vele, csak gondolatban. Nem egyedül voltam ilyen vitatársa. Hogy érkezett el annak az útnak a kanyarjaira, amelyre ő a nyugati műveltség emelkedéseiről lépett? Mi vitte rá? Hatalomvágy, idegbaj, sokat emlegetett származásának valami freudian bonyolult emléke? Nem az az ember vagyok, aki megtagadja hajdani érzéseit. Én ez iránt az ember iránt hálára vagyok kötelezve.
Most itt áll előttem a színpadon, a legsúlyosabb felelősség alatt.
*
Imrédy-tárgyalás. Sulyok beszéde hűvös, tartózkodó és aprólékos: múlt századbeli; ahogy ő a klasszikust elképzeli.
Horváthban a pattogó közbeszólásai után egy Saint-Justöt vártam. Ismételt, kapkodott, az érvek helyett a hangját emelte. S a felkészültsége: mint tegnapelőtt, Esterházynak ma is háromszázhúszezer holdat ajándékozott.
Imrédy ma sem érzi a „levegőt”: egész élete melléfogásainak végső példájaként. Tud ünnepiességet teremteni, de a szinte statisztikai aprólékossággal hamarosan elszürkíti. De a teremmel mindvégig érezteti: itt egy sors kanyarodik le a mélybe… lelkét szinte istennek ajánlja. De a hangja változatlanul a bankelnöké. Azt hiányolom, amiért tán lebecsülném: a demagógiát, azt a keveset, amely még líra.
*
Kimenet a tömeg Sulyok mellé sodor. „Szeretnék egyszer elbeszélgetni veled.” „Majd a képviselőházban lesz alkalom” – mondom, s rögtön utána: „Halál?” – „Igen, az ítéletben, de nem végzik ki.” „Mi erre az alap?” – „Ki kell adnunk az amerikaiaknak.”
*
Átélés! Az ostrom szörnyűségei csak átmentek rajtam, még mindig nem éltem át őket. Úgy vannak a tudatomban, mint valami raktárban: még nem nyúlok hozzájuk, még nem vagyok elég erős az elviselésükhöz… Még csak tudom őket; őrzésük hasonlít a vadállatok őrzéséhez, vagy egy láda dinamitéhoz: magam is őrizkedtem tőlük. Tudom, hogy Muca meghalt… Tegnap a villamos azon a téren vitt át, ahol a gránátszilánkot kapta. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen beleképzelnem a térbe azt a jelenetet, amelynek részleteit ma sem tudom. Félek a tavalyi évtől. Úgy félek tőle, mintha előttem állna.
*
Jó regény ebből a vegyületből lesz: mindennapi lélek, rendkívüli körülmények közt, vagy rendkívüli lélek mindennapi körülmények közt. Mindennapi lélek mindennapi körülmények közt, ez nekem már csak rajz. Rendkívüli lélek rendkívüli helyzetben? Ez a romantika.
*
Ha volna bennem elég szorgalom (és tehetség és őszinteség), napról napra minden eseményt aprólékosan leírni, pusztán ezzel rendkívülit alkotnék, az idő segítségével.
*
Imrédy-tárgyalás. A díszpáholyban a hét amerikai katona közömbösen gumicukrot rág. Lent a színpadon élet-halálról folyik a játék. Fél óra múlva szemem ismét a páholyra téved; az amerikaiak még egyre rágnak. Egy óra múlva még mindig jár gépiesen az állkapcsuk. Egy óra múlva még mindig. Most érzem meg, mi az a másik földrész. Mintha a páholy ketrecében egy más emberfaj, egy más élőlényfajta gubbasztana, s nézné a mi világunkat.
*
Kiss Ferenc tárgyalása. Színészek szöveg és rendező nélkül. Esetlenebbek a színpadon, mint a legtapasztalatlanabb civil. Megannyi vágott szárnyú albatrosz. Tartalom nélküli üveg. Dadognak, botladoznak, még a legmindennapibb színészi fegyvert is rosszul kezelik. Makay Margit a lámpaláztól gondolkodni sem tud; ügyész, védő arra rántja, amerre akarja. Pethes olyan, mint egy elemis. Kiss Ferenc a legkisebb rokonszenvet sem tudja maga iránt felkelteni, semmit nem érez sem a terem hangulatából, a színpad törvényéből, a dráma levegőjéből. Egyszer veszi elő képességét, akkor követi el a legnagyobb gaffe-ot. „Utolsó szó! Nem tudom, nem most élhetek-e valóságosan is az utolsó szó jogával. Én vállalok mindent, tekintetes Népbíróság, de azt az egyet soha nem vállalhatom, hogy besúgó voltam. Mert tévedhettem, de besúgó az nem voltam!” Hangja úgy rezgett, mint a leghatásosabb Shakespeare-jelenetben, majd könnyesen elcsuklott, úgy hogy a hallgatóknak is nyelniök kellett. S akkor – egy pillanatnyi szünet nélkül – feltette a szemüveget, s: „a további vádpontokra pedig”, folytatta száraz civil hangon. S ekkor az embernek már arra kellett gondolnia: itt a rendező beiktatott volna némi pauzát, a hatás érzékeltetésére. Így járt a mesterségbeli eszközökkel a sokkal körültekintőbb Nagy Adorján, a politikai népügyész is. Vádbeszédje majdnem tökéletes volt, egy tökéletes shakespeare-i vádbeszéd mintájára. De ő épp itt lépte túl a határt. Vádra emelt mutatóujja pontosan úgy döfött és rezgett a levegőben, ahogy a klasszikus színiiskolában tanítják. Teste akaratlanul is gondosan betartotta azt a színpadi szabályt, hogy ha valakire indulattal rámutatunk, a kinyújtott kar egyenes vonalban álljon a vállal, lehetőleg fél fordulatban a közönség felé, hogy a mozdulat méltósága szoborszerűen érvényesüljön. Valamennyien láthatóan hiányolták a súgót.
December 3.
Rajniss tárgyalása. Egy késve érkező hölgy mellém telepszik le. Felém susog: „Imrédy most jön?” Nemet intek. „Imrédy már megvolt?” Bólintok. „Hogy én erről is lekéstem! Most ki a tanú?” Reményi-Schneller. „Na hálisten, ez is valami!” S tette szeme elé a táskájából izgatottan előkapart nyeles szemüveget.
Mit remél Rajniss, munkatársa, Dövényi Nagy elítélése után? Jegyez, részleteket védelmez, rá-rábólint az elnök szavára, mosolyog is. Elfeledi a halált, amely szinte láthatóan áll a feje felett? „Amit elkövettem, férfiasan állom; csak azért nem vállalok felelősséget, amit nem követtem el!”
Dosztojevszkij szavaira kell gondolnom, ahogy újra s újra leírja az orosz köznép szánalmát az elítéltek, a „szenvedésre szántak”, az egykori gyilkosok iránt. Az utcán egy-egy kopejkát csúsztattak a markukba. Ilyesmi ébredez bennem is? Ellenfelem, de készségesen adnék neki egy cigarettát. Kegyelmet is? Itt vál el a politikustól a költő.
December 26.
Karácsony második ünnepe, János napja. Az orvos három szobája tele vendéggel: az állatorvosék, a tanítóék, a főjegyző, a közigazgatási jegyző, a falu egyik nemesi családjának nyolcvanöt éves, eleven matrónája, akinek földjét azonban meghagyták, mert a meghalt fiú még a fogságban orosz nőt vett feleségül, az pedig két lányával később visszament Oroszországba, s így a föld örökösei – a két unoka (az egyik a leningrádi opera prímabalerinája) – külföldiek. Néhány fiatalember és lány. A Kommunista Párt egyik vezetője. És három katolikus pap, reverendában. Az intelligencia.
A legidősebb pap mellém ül, mentegetődzik.
– Fáj kérem, de irodalmilag el vagyunk maradva! Megfizethetetlenek ezek a szakkönyvek. Semmi tehetőségünk rá! Mit kérhetek ma én egy esküvőért? Adjon, amit szán érte. Idead, kérem, kétezer pengőt, én pedig szépen megköszönöm. Amikor egy szakkönyv százezer pengő! Van ötvenegy hold egyházi föld, bérbe adtuk, úgy, ahogy kérték. Én nem alkuszom kérem, mert a tapasztalatom, hogy a paraszt eltűri még az italos, még a szakácsnés papot is, azzal, hogy hát benne van abban is az emberi természet; egyet nem vesz be, a fukar papot! Hát én engedek nekik, egyetlenegyszer nem voltam kint a tanyán, amióta kiadtam. És mégse csalódok. Mert az ünnep előtt behoz az ember tizennyolc kiló cukrot: ez a főtisztelendő úré. Nem is tudtam, hogy répaföldem is volt! Másfél zsák holmival jöttem ide (mert az elődöm elmenekült), de segélyeznek, kérem. Semmim sem maradt. S az első hetekben már kaptam kilenc frakkinget: te el tudod hordani a reverendád alatt, nekem meg mikor kell majd frakking? – mondják.
Az idősebbik, a vezető pap (még nem nevezték ki plébánosnak) negyvenkét éves. Őszülő, göndör haj; szemre boruló, sűrű, szőke szemöldök; nyirkos, sápadt arcbőr; két erős vonás a száj szélén. Egy sovány Giesswein-fej.
A másik pap kerek, sötétbarna magyar arc. Huszonhét éves. „Egy tiszta lélek – mondja róla az idősebbik –, egy szent; olyan ez ma is, ahogy az anyja megszülte. Csak irul-pirul, ha néha tréfából nőkkel ugratom.”
A harmadik reverendás még kispap, látogatóban van itthon. Az állatorvos zsidó feleségének az öccse. Tavaly, a zsidóüldözések alatt az egész család katolizált, a fiú a szemináriumba iratkozott, akkor tette le az érettségit. Ennek ellenére mindannyiukat gettóba vitték. Apja, anyja nem élte túl, a fiú megmenekült. A szabadulás után visszatért a szemináriumba.
A község ős református település. Csak a leszármazottak katolikusok: a volt uradalmi cselédek, a cukorgyári munkások, szóval a szegénység.
Ezek persze a kommunisták is, szemben a módos reformátusság kisgazdapárti seregével és az ugyancsak református törpebirtokosság nemzeti parasztjaival.
*
A nagy nemzetek olyan könnyen vethetik alá magukat a forradalomnak, mint az egészséges szívű ember holmi mandulaműtéteknek: akárhogy fordul is, nem pusztulnak bele. A kis nemzetek belepusztulhatnak. A szomszédok legalábbis megnyomorgatják őket. Közép-Európában a forradalmak útszegője az, hogy a szomszédok lesben állnak.
*
Az erdélyi és felvidéki szellem válaszaiban nem csak az irodalom szavára fülelünk. Az országrészek elszakadása és visszatérése (mindkettő a történelem játéka volt) nem csak az írókat vizsgáztatja. Tegyünk egy lépést előbbre: az egész nemzet vizsgázik; vizsgája még nem fejeződött be.
Magyarságból legjobban a nép vizsgázott.