Ajaccio

Waterloo után aki Ajaccióból keltez írást, csakis Napóleon-rajongó lehet. Waterlooba egy magyar barátunk ottani – ohaini – házának tágassága és erszényünk valutarekeszének szűkössége vezetett. A korzikai utat – erszényünk lapossága nem változván – a francia művelődésügyi minisztérium baráti meghívásának köszönhettem, köszönöm ezúttal is. Kellemesen fokozta az utóbbi kirándulás tanulmányút jellegét, hogy néhány régebbről is jól ismert francia író társaságában tettük meg: eleven bedekkerként szolgáltak. Legkülönben köztük nemzedékének tán legtöbbre tartott költője, Jean Follain; magyar fordítású verseinek élvezetébe néhány éve épp én igyekeztem olvasóinkat bevezetni egy bő előszó erejéig. Viszonzásul ő engem további napóleonidákba kalauzolt be. Mihelyt a hajó Korzika felé nyílt tengerre jutott, s azzal megszűnt a látnivaló, arról kezdett beszélni, amikor ő – Szent Ilonán járt. Erről tartott szóval magán Korzikán is. A kezdet és a vég – a császár két nagy állomása – szinte szabályosan váltogatta képeit tudatomban. Az egyik a közvetlen látás, a másik a pompás láttatás élményével.

Mint annyi falusi francia fiú, gyermekkorában Jean Follain is Napóleon-rajongó volt. Ez az emlék zarándokoltatta most ide, Korzikába, nem könnyre már persze, sőt! – felnőtt mosolyokra.

Ez a hajdani gyermekkori vágy, azaz annak különös maradványa vitte el vagy tíz esztendeje oda is, ahova a leglelkesebb Napóleon-istenítőknek jó, ha minden milliomodikja eljuthat: Szent Ilona szigetére.

Korzikába csak a hajóút hét óra oda, hét óra vissza. Egymás mellett ültünk itt is, később az autóbuszon is, az előadónak éppoly nagy képességű Follainnel. Ha magnetofont teszek a zsebembe, a kitüntető megbecsülést most vaskos könyvvel viszonozhatnám annak, aki abban részeltetett. Így csak afféle recenziót nyújthatok róla.

 

 

Szent Ilonára, a császár halálának házába azért nem járnak Napóleon-zarándokok, mert a sziget máig nincs bekapcsolva még a postai forgalomba sem; még a repülőjáratokba sem. A Párizsban föladott expresszlevél négy-öt hét alatt jut oda. Ilyen időközben indul Southamptonból gőzös arra le messze, az afrikai egyenlítő alá. A császár indulásakor a szigetecske még irdatlanabb messzeségbe esett.

Maga a sziget buja növényzetű, kies fekvésű, tele – szinte a kor romantikus tájkívánalma szerint – erdős heggyel, tar bérccel, füstölgő tűzhányóval. De a hely, ahova a császárt vitték, agyonjárt, piszkos telep volt; a környék kietlen; a talaj művelhetetlen. Szekérrel hozták a földet, hogy valami kertet teremtsenek az elhanyagolt – földszintes – ház köré. A császár, különös ötletből vagy előérzetből, kért a kertbe két teknősbékát is. Velük társalgott, őket oktatta, gyakorlatoztatta. Ezek közül az egyik még Follain látogatása idején is élt. Hegyes-gunyoros tekintetű szerzőnk tehát olyan lény szemébe nézhetett, amely még Napóleonnal cserélt pillantást. A másik szemtanú sem halt meg, csak elmászott, az idők folyamán, páratlan emlékeivel vissza a bozótokba.

Az úgy-ahogy helyreütött házban a császár négy szobát lakott, nem számítva a külön igényelt fürdőszobát, amelyben ma is ott áll a faburkolatú rézkád s egy másik, tisztaságcélzatú alkalmatosság.

Napjait a császár egyedül töltötte. Közvetlen – hazai, azazhogy francia – környezete mindössze két tábornok, mindegyik a feleségével. Ezeket csak este látta, vacsorára, minden esetben papírkártyán közölt meghívás után. Akikre aznap megneheztelt – állítólag főképp emlékei hatására –, annak nem küldött meghívót. A hölgyeknek nagyestélyiben, minden ékszerük, fejdíszük fölrakásával kellett megjelenniök. A férfiaknak teljes tenue-ben. Maga a császár is tenue-ben volt. Kívülről néha bejött, s a gyertyák világította terem korhadt padozatán átszaladt egy bennszülött patkány. Senkinek egy mozdulatot nem engedett az etikett. Az ajtóknál párosával fehér harisnyás inasok álltak, szobormereven ugyancsak. A személyzethez tartoztak, de ha valamelyikük gyengélkedett, libériáját, némi borravalóért, az angol őrség valamelyik bakája öltötte föl. A konyhát egy kínai szakács vezette; fogalma sem volt, kikre főz; nemcsak Párizsról és Franciaországról, de Európáról sem hallott soha. Legkészségesebben a császár még vele beszélgetett.

 

 

A „látkör nélküli” tengerből (Petőfi érzékeltette így, aki sose látott tengert) Korzika zuhogó esőben tűnik föl; s magasodik percenként közelebbről. Norvég fjordvidék felé futunk: csupa kietlen kőhegy, csupa tajték verte fok, be-benyúló öböl; magános sziklaszálak serege a vízben. De az eső meleg, a köd, mint a dzsungelekben.

S a kőcsúcsokon itt is, ott is világítótorony. Forgó fényük már messzire kaszál az estben. A rengeteg rejlő szikla miatt ősidők óta bajos volt kikötni Korzikában. A tengerbe előreugró fokokon kerek kőbástyák. Aztán az ember is nehézzé tette a kikötést.

Végleg a szigetet 1769-ben engedte át Génua a franciáknak, a lakosság megkérdezése nélkül. Épp Napóleon születése évében. A Franciaországhoz történt csatolása ellen, azaz a függetlenség mellett még a fiatal Buonaparte is hangoskodott. A helyi mókás szólás szerint később azt látta egyszerűbbnek, ha Franciaországot csatolja Korzikához; ezért lett Bonaparte.

Az addig elmaradt földmívelésű, de szorgalmas és életrevaló lakosságú sziget belekerült az európai műveltség köráramába.

Meghökkentő, de mégis természetes – azaz tanulságul nagyon is fölhasználható – következményekkel.

1836-ban a lakosság 320.000 lélek; 1957-ben 167 000. A műveletlenül hagyott föld 1913-ban 18%; 1956-ban 45%. A fiatalság nagy tömegekben hagyja el a festői falvakat; elvadul a nyesetlen citrom- és narancsfa. Félmillió az ojtatlan maradt olajfa. Mindezek termését behozatallal pótolja. Behozatal már a bor is.

Kiviteli cikk – megint csak egy tréfás szólás szerint – az ész. Az elvándorlók „odaát” az állami gépezetben helyezkednek el. Tőlük jön – postautalványon –, amiből a honn maradt család él. Az odaát oly gyakori postássztrájk itt pénzrekedést, azaz pénzhiányt okoz; a vasúti-hajózási sztrájk éhínséget. A turisztika jövedelmezőségének még akadályai vannak. A francia hegyi falvak már nem üresek, a századfordulón kiürült házakat már nem baglyok és gyíkok lakják, hanem írók, festők, pihentető ismeretlenségre vágyó színészek, amerikai ógazdagok; nyaranta sokgyermekes hivatalnokok, akik a vacances-t legolcsóbban így tudják megoldani. Vagyis hétpróbás urbánusok, de hovatovább ismét parasztok is – az előbbiek szükségleteinek ellátására. De Korzikát aránytalanul megdrágítja a távolság, repülőgépen is. Gépkocsin nem közelíthető meg: a mai országjáróknak ez a tartozéka egyelőre nem szalad a vízen. A sziget pénzbevételét még mindig jelentékenyen növeli eddigi legismertebb kiviteli cikke: Napóleon.

 

 

Elba szigetén még, ha bukottan is, teljhatalmú úr volt; ha kicsiben, sőt piciben is: souverain: „felséget gyakorló hatalom”. Udvara, testőrsége volt, még egy minihadserege is. Szent Ilonán már nem formáliskodtak az angolok. A hősi szökést – az adott szó megszegését – afféle délies meglógásnak tekintették. Nem adták vissza a császári hermelint. Rajta hagyták a mindvégig pózolni vágyó alakon még a sarat is: mindazt a legyalázó jelzőt, amellyel a partraszálláskor az újságírók és a fejedelmek illették: talján bitorló; Korzikából kitört emberevő; lenyalt hajú ajacciói bandita; ami utóbbi már csak azért is túlzás, mert akkor már rég kopasz volt. Csak azért nem vitték holmi Ördögszigetre, mert a fia az osztrák császár – és magyar király! – unokája volt. Őszintén dühöngtek rá: majdnem tőzsdekrachot okozott. Amennyire csak lehetett, rajtakapott bűnözőként kezelték. Közönséges, életfogytiglani hadifogolynak tekintették.

Nem a fogoly magát. Hazulról jött kísérete – a két tábornok s a két tábornokné – nemcsak az esti közös étkezéseknél játszotta meg a zörgő ablakú, beázott mennyezetű rozoga házban az etikettnek azokat a szerepeit, melyekkel a császár Fontainebleau dísztermeit akarta maga köré varázsolni. Kielégítették mániáit reggeltől fogva. Elsőként akkor sem intézhettek hozzá szót, ha a császár kalapján történetesen fülbemászó járkált. Versailles-i bókkal kellett elhagyniok a nyomorúságos kertet, ha ott a Sir is megjelent, egy kis egészségügyi kapálgatásra. Ám az angol őrséggel bajosabban ment a dolog.

Kiderült, hogy – ha kilép a házból – őt is csak abban a tisztelgésben részesítik, mint a két másik francia egyenruhást. Neki is csak a tábornokoknak kijáró üdvözlést adják meg. Nem a császárit! Megtalálta a tiltakozás módját, azon a vonalon, ahol az elmebetegek. Nem ment ki sokáig a házból.

Ám az őrök jelentésében naponta benne kellett lenni: szemükkel látták a – foglyot. Módját lelték ők is. Titokban be-bekémleltek hozzá, éppen a fürdőszoba ablakán. A császárt csórén – az angol jelentésben udvarias latin kifejezéssel: in naturabilis – látták föl-alá járni, nyilván a hőség miatt, a rosszul takarított szobákban.

Bizonyos távolságra megengedték neki a ház körül is a mozgást. Hogy ne kelljen a rosszul tisztelgőkkel érintkeznie, ezt most zárt hintóban kívánta végezni. A hintó nem: a lovak hoztak újabb gondot. Az ajacciói ügyvéd fia csak négyesfogattal volt hajlandó kikocsizni, mégpedig úgy, hogy a kocsis ne a bakon, hanem az előhámos lovon üljön, lovász legyen. Egész pontosan: mindkét előhámoson üljön egy-egy lovász, szigorúan zöld-arany libériában, mint azok, akik a Louvre udvarán vezették a vágtát!

Nagyon öreg nyugdíjasoknak, iparosoknak főleg, vannak ilyenféle üres nyaktartásaik, tartalmuk vesztett kézmozdulataik, rab oroszlán föl-alá járkálásaik a hitehagyott műhelyben.

És persze az elmebetegeknek, susogja fülembe ismét csak a hajdani bemagolt lélektan.

De tévedtem: a susogás nem helyénvaló. A tünetet más magyarázza: mélyebb, veszélyesebb.

Korzikában ébredtünk rá. Azok nyomán, amit két szemünkkel láthattunk. A fészekben, ahonnan a sas kirepült.

 

 

Ajaccióba is vízözöni záporban érkeztünk. A kikötő egyben a város szíve. Úgy fogadja a hajókat, mint egy operadíszlet. A fedélzeti lépcsőtől egy kis futás a városháza. Valamennyi hazatértekor a Buonaparték elsőszülöttjét ez a tér várhatta, ezek az utcácskák, ezek a házak.

Éppen tán csak jobb állapotban.

A tér példásan – ünnepiesen – tiszta; de arrébb itt is, ott is, amott is annyi a vakolatát vedlő, az ablaka vak: a láthatóan üres ház, hogy az ember nem állhatja meg megkérdezni: ezt mind lebontják? Nem bontják le. Csak nem tudják kiadni, évek óta. Ajaccióban nincs lakásínség. A falvakban kezdődött elnéptelenedés behatolt a városokba is, bizonyságául annak, hogy századunk e nagy problémája nem pusztán a paraszti életforma válságában rejlik, hanem mélyebben. Mélyebb járatú elme kívántatik a meglátásához is, a megoldásához is. Teremts kedvezőbb létfeltételeket, a raj odahúzódik, akár fecskéről, akár emberről van szó.

Kopott utcácskák vezetnek a város mai gyújtópontjához, a Szülőházhoz is. Az maga ki van pucoválva kint, bent, ékesebben, mint amidőn a nagy Elszármazott ugyancsak népes családja nyüzsgött a szobáiban, dobogtatta az emeletközi lépcsőket. A ház minden zugát most a Dicsőség és az Emlékezet lakja; a lépcsőkön, a küszöbökön libasorban, egy-egy vezetővel meghatott hívők nyája tolong. De a ház így is tárgyilagosan magyaráz, valóságot fed föl.

A Casa Buonaparte messze visszamenőleg gócpontja volt a városnak: mutatja már a kapu nemesi címere is. A híres família az egész sziget egyik vezető törzse. Úgy egyik, hogy kívüle másik csak egy van, acsarkodó ellenfélként, el a vérbosszúig, ahogy már délen szokás. A százados versengés során a Buonaparték épp Napóleon születése idején nyomatnak vissza. A hanyatlás – a vereség – a majdani császár serdülőkorára esik. A kilencéves kis Nabu még bársonyban kelt útra a francia király boldog és büszke ösztöndíjasaként a brienne-i tüzértiszti iskolába. Amikor első ízben, tizenhét évesen, már Párizst is megjárva hazahozza a ragyogó uniformisát, a hadnagyit: a családot rongyokban találja. Az apa a kriptában. Az ősi házat, mondhatni, a csupasz falak tartják. A hírnév és a tekintély a – Paoliaké.

Nem az egyöntetű, egyforma nyomor erjeszti lázadásra legbiztosabban a szívet. Az inkább, ha már némi édes ízlelése után kell nyelnünk kilátástalanul a keserűt. Ha a sötétségből úgy nyílik világosságba ajtó, hogy mégse nyílik ki egészen: vissza-visszacsapódik az odanyomott lábfejünkre is.

Az Elsőszülött úgy-ahogy rendbe teszi a család dolgait. A további hazatérést, levelezést – a szünetlen hazagondolást – a sziget dolga ösztökéli. Villámolni kezd – egyelőre szárazon, dörgéstelenül – a forradalom. Közhelyet foglal össze Maurois abban a mondatban, hogy Napóleon, „akit alkalom tett franciává, szakma a király katonájává, egyre néz: hogyan tudnák ezek a nagy népi mozgalmak fölszabadítani az ő hazáját, Korzikát”. Leghevesebben idevágó fogalmazványát a Jakobinus Club ajacciói szervezetében ő maga olvassa föl 1791 januárjában. Erre az útra vitte az egész családját. Előzően, együtt nagybátyjával, Luciennel, a „Nemzetgyűlésbeli Nagyurainkhoz” intézett tiltakozó levelet az „arisztokrácia mesterkedései” ellen. Ezredétől azért akarja újra s újra szabadságoltatni magát, hogy Korzikán juthasson szerephez.

Végre megkapja; óriási lehetőséggel, persze hogy Korzikához mérten. A Köztársaság a Coalitio ellen indított háborút kiterjeszti 1793-ban a Földközi-tengerre is. Korzika kézbevevésére mint a Nemzeti Gárda tüzér őrnagya – és a sziget első fia! – ő kap haderőt: két ágyút, egy mozsarat és embert ugyan csak 350-et, de csupa – korzikait.

Ez volt a legcsúfosabb hadjárata, ez az első. A Paoliak jóvoltából. Futnia kell, a vendetta majdnem leszúrja; elfogják, cselszövés menti ki. Bujkálnia kell, Ajaccióban! Itt a Fesch utca 26 alatt, ahogy az emléktábla jelöli. A paolisták még az ősi Casát is földúlják. Végső csata? Végső vereség. Most már a mammá-nak és a gyerekeknek is menekülniök kellett, végül ki a szigetről, át Provence-ba.

– Mi lett volna, ha győz? – kérdem Follaint.

Kitörő, jókedvű – jó szellemű – nevetés a válasz. Az bugyborékol ki vele, a szavak helyett: még kérdezed?

Itt csinálja meg, amit később Európában csinált. Kicsiben, de tán egyenesebben.

Mindez nem tréfa; nem egyedi eset; sőt törvényszerű. Itt idézem föl Csányi László leleplező szép tanulmányát – a Tolnamegyei Népújság európai rangon szerkesztett vasárnapi számai közölték – Babitsnak Szekszárdhoz való viszonyáról. Szekszárd ebben Firenze szintjén járt: úgy köpött szülöttjére, mint az Dantéra. S hova vezetett Babits elismerést kereső vágyainak minden útja egy életen át? A Sió – a holt Sió menti városba. Mert mi a mélyebb értelme a mondásnak: senki sem próféta a maga pátriájában? Hogy mindenki ott akar az lenni, ott; igazánból csak ott. Lévén a prófétaság maga egyféle gyerekkori megcsököttség.

 

 

Nabu – a nagynénik becéző nyelvén még akkor is Nabulio – megérdemelte volna, hogy győzzön. Hősileg, kétségbeesetten verekedte végig Korzika csaknem minden városát. Elűzetése – a család kikergetése – után sem adta föl a harcot. Azt kell hinni, hogy még a pálya első káprázatos állomásán, Toulon híres ostrománál is, 93-ban, a revanche valamiféle dühe működtette oly remekül a bátorságát és az eszét. Angolokkal állt szemben, a Paoliak is angolpártiak voltak.

Tán még – 95-ben – a párizsi monarchista fölkelők ellen is azért verekedett oly ádázan, hogy – visszatérhessen. A Paoliak is monarchisták voltak.

Csak már Egyiptomból tért vissza 99 szeptemberében. A város minden harangját órákig rángatta egy-egy kéz, még nem tudni, a büszkeségtől vagy a rémülettől-e; mindenki a parton tolong. De a nagy látogató az éjszakát még a hajón, a Muironon tölti. A magisztrátus időt kap, hogy a szülőházra fölrakja a babért, a mirtuszt, a lobogókat.

A megjött Fiú teljes gálában lépdel le a hajóhídon. Mögötte éppúgy csupa díszben a vezérkara: a következő évtized hadtörténete: Murat, Lannes, Berthier, Beauharnais, Berthollet; még egy Andreassy is van köztük. És Louis, az öcs. A menet egyenest a szülei házába megy. A mamma egy hatalmas betlehemest kapott, egyenest Egyiptomból; minden remek faragvány, „valódi elefántcsont”, ellenőrizhető, itt van ma is a hálószobában.

A Győztes azután – noha Párizs várja, koszorúval – azonnal a helyi ügyekbe merül, a füle hegyéig. Tud máris minden pletykát. Embereket kapartat ki a börtönpincékből, de úgy, hogy „tüstént, vagy maga röpül ki az ablakon!” Lemondatja – noha nincs rá hatásköre – a Városi Tanács elnökét, és – éppoly illetéktelenül – maga nevezi ki az utódját. A sarkantyús, strucctollas történelmet vadászni viszi, mégpedig oda, ahova a papa is járt. Megmutatja nekik a régi horgászhelyeket, játszótereket is.

Aztán – soha vissza nem térésre – végül mégis útra kelt Párizsba. És Madridba és Moszkvába. Még Győrbe is. És Szent Ilonára.

Rendkívüli – egymástól ugyancsak elütő – képességek szárnytollai vitték, tündöklésben. Igen, eszes volt és vakmerő. Közel s távol egyaránt kitűnően látott: vesékbe csakúgy, mint messzi országok viszonylataiba. Idegzete egy sikoltozó asszonyé volt, de a veszélyben sose vesztette el a fejét. Bámulatos emlékezőképessége volt és hatalmas ereje a munkára. S hogy állja a föladatot. A civilekkel katonásan bánt, a katonákkal úgy bratyizott, hogy azok távoztakor is a tábortűztől félistennek nézték.

 

 

Volt még egy adottság, ami működtette. Ajaccióban erről is a szem szerez élményt. Az ágy előtt, melyben a „Század Hannibálja” Egyiptom és Párizs közt az éjszakát töltötte.

Ez egy gyerekágy. A tekintet Weimarban is meghökkenve méregeti Goethe úti ágyát – mert akkor még ágyat is vittek magukkal az utazók: – ebben a bölcsőben fért el az a világóriás? Az ajacciói alvóalkalmatosság szinte annál is kurtább. A ránk maradt tárgyak tanúsága, a hírek állítása szerint az emberiség nagyjai közt elgondolkoztatóan sok a hús-vér ember mivoltában kicsiny. Művészről, tudósról szólva ez hagyján, ülve teljesítik a föladatot, arcuk is elég az ábrázolásukra. Más az eset azokkal, akiknek történelmi szerepében a láb is szükségeltetik, mert nemcsak jelképszerűen állnak ki, hanem valóságosan is: akiket szószéken és fölvonuló hadak szemléjén is látványul nyújt a sors vagy az ambíció.

Minél „fennköltebb” egy hely, annál profánabb gondolatot csillant első forgásával a léha írói agy. Hát még kettő, versenyben egymást indukálva.

Már Nagy Sándor pici volt. Cézár is, Attila is. Dzsingisz kánt törpének írja le a hír, Tamerlant gnómnak. Az egyház legelszántabb harcosáról, aki előzőleg tényleges katona is volt, Loyola Ignácról pontos méret maradt; centire átszámítva: 159. Korunk effajta nagyjainak fényképe mindnyájunk szemében ott van.

Külön-külön nézve őket csak a véletlen játékát – játékszereplőit – látja az agy. De képzeljük el – ahogy a Szülőházból kilépve a fenti két léha elme közül az egyik elképzeltetni akarta a másikkal –, hogy libasorban rendre ilyen alakzatban vonulnak föl, kéz kézben, egy színpadra, a történelem Hatalmasai. Okvetlenül mosolyt keltenének.

Igazságtalanul, jogtalanul. Kis helyre összezsúfolva az erények éppolyat produkálhatnak, mint a puskapor. A hibák is? Csak annak bizonyítékául, hogy erkölcsi vizsgálódásunkat nem az összezsúfoltság terére, hanem anyagára kell irányítanunk.

Hogy a súlyos témának még könnyedebben kanyarítsunk véget: a film és a lektűr korunknak – hölgyeinknek – ízlését a férfiúi magasabb termet felé hajlamosítja. Nyilván, amióta a nők maguk is alkathosszító pantallót viselnek. Ez a téves, merőben külsőleges szemlélet egyebek közt leszármazási veszélyt is rejt. A magas nem azonos az erőssel. A nagy a kicsinyben még nagyobbra erjed.

A Buonaparte fiú túlméretezte, ezzel pusztította magát. Fölélte az erényeit. Szent Ilonán már csak az uralkodhatnékja maradt, a puszta dölyf. A rákból az üres páncél.