Waterlootól visszanézveJóval elmúlt éjfél, egy-két csillagát már a mennybolt is hunyóra pislogatja, de nekem csak nem akaródzik elaludnom, hanyatt fektemben itt, a waterlooi csatatéren. Nem a puszta földön fekszem, nem isten szabad ege alatt. A csillagokra nem is sátorhasadékon át látok, hanem ferdén, egy kényelmes polgári otthon vendégszobájának ablakából. Reggel óta nehéz agyagú szántókon hajszoltam a két lábam; el-elszenderednek már, ha nem gondolok rájuk, ott az ágy végében, mint dolguk jó végeztével a gazdájuk elé heveredett kutyák. Napóleon-könyvekkel vagyok körülrakva. Van köztük kettő csupán magáról a végső nagy csatáról, amelynek – ahogy a térképmellékleteken látom – körülbelül a közepén heverek. Több változatban is elolvasom a híres mérkőzés leírását, és így több oldalról is láthatom; a sorsdöntő Esemény, mondhatni, tárgyszerűen áll előttem, csaknem tapinthatóan, három dimenzióban. Mindez nem feledteti, sőt értékben még magasabbra emeli a mindnyájunk által ismert hatalmas képet, amelyet a végzetes küzdelemről Stendhal festett a Chartreuse de Parme-ban. Nem is képet, hanem látomást adott róla, lángelméje működtetését ezúttal egy ravasz újítással fokozva. Eladdig a csatákat hadi egységek és hadi kiválóságok mozgásán át ábrázolták. Az ő ábrázoló fogása a plebejus egyénítés volt. Az óriási eseményhalomba egy csetlő-botló, senki által ott nem ismert gyerekembert dob, nem másként, mint egy katicabogarat egy szénakazalba, és újra meg újra azt keresi meg, azt mutatja föl; miközben a hadat szétszórja az orkán. A regény fiatal hőse – Fabrice del Dongo – úgy csinálja végig a waterlooi csatát, hogy maga is csak a végén tudja meg, hol is volt. Festett képet az ütközetről Victor Hugo is. Füstöset, vöröset, olyat, amilyet a kor kívánt, Delacroix modorában. Negyven évvel a végzetes nap után járja be a csatateret, könnyekre indító szándékkal; ugyancsak a kor kívánalma szerint, sőt valóságosan is könnyezve, ahogy leírásába befűzi.
Olyan volt, mint egy „vörös örvény”, mint egy „lánglövő hámor”, amelybe omló házfalként dőltek bele a francia ezredek s végül maga a híres Gárda, halálmegvető hetyke garral, elején zenekarral.
A harcmezőnek ezen a hajdani forrpontján ma egy sor virslisütő konyha, sörmérő bódé, panoptikum, rövidfilmvetítő barakk áll, egy szabályszerű vurstli. Még egy olyanfajta körkép sem hiányzik, amilyen hajdan, kisgimnazista korom nagy művészi és nemzeti élménye, a ligetbeli Feszty-látványosság volt. Ebéd és vacsora között a harcmezőn keringtünk. Százas sebességgel a kitűnő, de néptelen betonutakon. Így se járhattuk be. A mérkőzés, mint tudjuk, területileg is óriási méretű volt. Szürkült, mire a kegyeletesen kézierővel összehordott emlékhalomhoz értünk, melynek csúcsára – a fölvilágosító szövegek szerint – kétszázhuszonhat lépcső vezet. A csúcson dühbe meredt farkú sovány oroszlán szimatolja az alacsony felhőket. Oroszlán tehát, brit és belga jelkép, nem pediglen sas, még kevésbé kakas, nem francia hadi állat. Tudjuk, milyen kevésen fordult meg, hogy a hadi szerencse kihez pártolt. Napóleon hibát hibára halmozott. A kezemben, illetve most itt a térdemen tartott vaskos könyv fejtegetése szerint a történelemalakító nagy összecsapást bármely közepes tábornok megnyerhette volna a franciákkal. A császár akkorra azonban még mindig nem gyógyult ki a megalomániájából. Lomha volt és öntelt. Ahogy a frissítőket kínáló vendéglők cégérei ábrázolják. Jobbja a nevezetes gesztussal nem a keblén, hanem pocakján nyugszik, méltóságos toka alatt. Iszonyú éjszakája volt; álmatlanul, a hasán fekve töltötte, sziszegve az ecetes borogatások miatt, melyekkel vérzését az orvosok el akarták állítani, hasztalanul; a hosszú kocsiutak alatt kiújult az aranyere. Ezért is nem szállt másnap idején lóra, ezért követte el a végzetes késedelmet. A csatatér legjobban az emlékmű lábától fogható egybe. A több falura, illetve tanyára kiterjedő terület olyanformán esik, ahogy a szélmozgatta tenger: hullámvölgyeiből a házak sem látszanak ki. De hullámhegyeiről kilométerekre meglátható az ember is. Egy ilyen hullámvonulaton nagy messze rövid jegenyesor sárgáll. Jegenyék álltak ott annak idején is. Napóleon onnan irányította a csatát. Ameddig irányította. És nem kuszálta. A körképen förgeteges lovasrohammal épp franciák támadnak. Mögöttük a sor jegenye mellett mindenki felismeri a császár fehér kancáját. A kép másik oldalán Wellington, a vezérkarával. Már-már bekerítve. A színház nagyságú körkép falain – ahogy a többi kegyeleti hely falain is – mindenütt figyelmeztető táblácskák: A legszigorúbban tilos a falakra írni! Az elhunyt hadfiak egy tenyérnyi helyet nem engednek át, hogy a szerelmesek is megörökítsék az itt töltött napot. Halhatatlanodási vágyunkat mi civilek csak a hősök képmásainak megvásárlásával elégíthettük volna ki. Gondoltam, veszek egy sörnyitót: egyik oldalán a nagy francia, a másikon a nagy angol arcát ismerhettem föl. Ez a találkozás – mondhatnám, ez az összebékülés – megnyerte tetszésemet; az Idő egyik szép teljesítményének tekintettem. De aztán mégsem vettem meg a sörnyitót, megteszi az is, ami otthon van.
Napóleonnak nem volt szerencséje az irodalommal, sem életében, sem halálában. Mint annyi híres vagy hírhedt államférfi, maga is tett kísérletet a tollal, s kiáltványi műfajban, semmi kétség, jelentőset alkotott. Saját hiedelme szerint őszintén szerette az írókat. Valójában azt szerette volna, hogy az írók szeressék őt; még ahhoz sem ragaszkodott, hogy őszintén. Ezt sem kapta meg. A korszak két nagy szépírója, Chateaubriand és Benjamin Constant gyanakvóan, hidegen, majd megvetően nézett a kor bálványára. A császárság idejének művészi életét – ahogy Dobossy László a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben oly meggyőzően összefoglalta – a pangás, majd a teljes meddőség jellemezte. Az austerlitzi csata előestéjén Napóleon Racine-ról és Corneille-ről beszélget, mégpedig – a történelem ezt is följegyezte – tokaji bort ízlelgetve. De kivel értekezik s kivel koccintgat? Tábornokokkal, természetesen. Az írók véleményét Vigny jegyezte le; egy kicsit továbbhegyezve magyarul így szúrhatna: könnyebb egy országnak egy nagy győzelmet adni, mint egy maradandó könyvet. A legendák egébe igazánból halála után szállt föl Korzika csodaszülötte. Külön könyvtártelepet lehetne építeni a róla közölt alkotásoknak. Irodalmi mű ezek közt nincs. Önmagában ez még nem lenne súlyos. Nemzeti érzéseik kifejezésében a francia irodalom szemérmes. A hazához való hűség – a büszkeség és vitézség – nagy tragédiáinak színterét spanyol, görög, római, bibliai (sőt hun) földre helyezi. Hőskölteményt a Roland-ének óta a francia értők nem olvastak végig gúnyos közbekuncogás nélkül. Arányérzékük oly istentelen – oly emberi tehát –, hogy minden emberfölötti teljesítmény mögött csalást szimatolnak. Az ország védszentjét, Jeanne d’Arcot két dráma mutatja föl dicsfényben a világnak: az egyiket Schiller írta, a másikat Shaw. Mindenütt kasszadarabok; kivéve náluk.
A kétszázadik születésnap alkalmából teremnyi új könyvvel lepte meg a Rajongás a Halhatatlanságot. A szellem embereinek ajándékát ezúttal sem köszönné meg a császár. Az új írások könyörtelenül folytatják az Örökéletű élveboncolását. Nincs ellenszenvesebb – szellem-ellenesebb – a sanda szándékú hőstelenítésnél: a kétes anyagból olcsón főzött – nemrég nálunk is oly kapóssá vált „deheroizálás”-nál. A francia „hőstelenítők” tisztán vágnak, igényesen főznek, vigyázva, helyesen végzik a rangfosztást: a nép rangosításával. Az új kor Cézárjának jellemét leglátványosabban az a könyv csontozza elénk, amely voltaképpen csak sorrendbe írja az eddig is közismert adatokat. A szerző – Henri Guillemin – módszere az apró adat fölhasználása: a testközeli ábrázolás. Az elejtett szó, az önfeledt gesztus fölnagyítása. Ebből persze néha torzkép származik. De hát mi a karikatúra ereje? A vastag jellemzés. Napóleon beceneve a családban Nabu volt. Mikor a koronázás ideje közelgett, környezetében fölmerült a gond: az uralkodók keresztnevükön kerülnek a trónra, neki mi legyen a neve. Az eladdig ismeretlen Napóleon oly képtelennek tetszett, mintha valaki magyarul Fridolin vagy Habakuk néven jelentkeznék efféle méltóságra. Ám a trón önkéntes jelöltje oly magától értetődően ment – azaz tört – ezúttal is a cél felé, hogy senki sem merte figyelmeztetni, s a franciák rövidesen nyelv- és arcficam nélkül tudták a helyes kiejtést. Éppily természetesen hozta magával a császár az egész nabui családot. Az apát már elvitte a gyomorrák (ami majd a fiúval is végez); a mamma mia annál jobban érvényesül: ábrázolja a családot. A koronázáskor – 1804-ben – erőteljes, eleven szemű asszony, ötvennégy éves. Szállóige lett, amit fia káprázatos sikeréről megkérdeztetve mondott; a franciák olaszos kiejtéssel ismétlik: Pourvou qué ça dioure! Csak így tartson! Magának Nabunak a szokásos szavai még maibban hangzanak: fő, hogy a bolt menjen. Szerette a köznapi kifejezéseket, sőt az utcaiakat. A jakobinusokra ezt mondta, igaz, hogy a bukásuk után: vizelni rájuk. Még 1913-ban rendkívüli érdekességű dokumentum került elő; gyorsírási jegyzet az Államtanács néhány üléséről. „Teljes a nyugalom” – referált egy tanácsnok az ország állapotáról. „Úgy van! Senki se moccanhat!” – felelt ő. Majd: „Nem tűröm, hogy az újságok mást jót írjanak, mint ami nekem jó.” A legtestközelebbi adat, hogy ez az óriás milyen kisszerűen, milyen kisboltosi szívóssággal ápolta a maga jó hírét, mondhatni publicitását. Egy diadaloszlopot nem sajnált magától; ahova neve kezdőbetűjét fölvésethette, felvésette; az érdemeiről szóló közleményeket maga nézte – s ha kellett, javította – át. Tehetsége, akarata, szorgalma egyformán hatalmas. Meglepő mégis – vagy épp ezért? –, hogy ez a Sas mennyire figyel a föld pici pontjaira is; mennyire számol a közeggel, amelyben világámultató szárnycsapásait végzi. Vállán a hermelinpalásttal, fejében – saját kezével odatett – koronával, a fejedelmi esküben fogadalmat tesz minden ilyenkor szokásos szent fogalomra, majd hirtelen a „nemzeti tulajdonok eladásának visszavonhatatlanságára”. Ezt a volt főúri birtokok új tulajdonosai várták el attól, aki uruk akart lenni. Még előbb ilyen törvényért felel: minden olyan célzatú munkásegyesülés, amely a munkabér fölhajtását célozza, legkevesebb egyhónapi börtönnel sújtandó; a felbujtó büntetése két és fél év.
„Szerény számítással”, ahogy szó szerint olvasom, az akkori huszonnyolcmillió franciából egymilliót veszejtett el közvetlenül fegyver által. Emiatt soha egy jajt, egy szisszenést nem hallatott. De pusztítása a népben ennél sokkal nagyobb. Végzetesen visszavetette a születések számát; uralma alatt csaknem az egész francia férfifiatalság idegen földek országútjait rótta, az arák és a hitvesek vágya helyett a császárét teljesítve. Maga a császár szívesen kelt mindahányszor útra. Imádott hadjáratot vezetni; a vadászok szenvedélyével szeretett csatázni, már-már függetlenül attól, győz-e vagy sem. A vereség egy percre sem vette el a kedvét, ahogy a vadászokét sem egy-egy hajtás eredménytelen puskadurrogtatása. Magát közben állandóan a béke barátjának hirdette, s nyilván hitte is. Sosem ő a támadó, hanem mindig a megtámadott, még akkor is, amidőn védekezésül ezer s ezer kilométereket kell a határon kívül marsolnia, Madrid felé, Moszkva felé. Ez a mostani, az évforduló körüli irodalom is megújítja a vitát: igen, de mindezzel a kor nagy eszméit vélte diadalra vinni; de mindennek ellenére a szabadság magvait akarta széthinteni a kontinensen, a zsarnokokkal készült leszámolásra. Egyre inkább a zsarnokok eszközeivel. Végül a zsarnokok dölyfével s vakságával. Első hadjáratai alatt tódultak zászlai alá az elnyomás igájába beleunt népek. Voltak csatái, amidőn seregének zöme nem is francia volt, hanem önkéntes idegen, lelkes szabadságpárti: a megálmodott Európa rajongói. Utolsó csatájában is tarkálltak a nemzetek. De mind vele szemben. Az európai feudalizmust ő lökte sírba, illetve ő húzta rá a sírgödörre a földet. Az ő nevéhez fűződik a polgári berendezkedés; a nagypolgári, Franciaországban. De a forradalom kispolgári rétegeit már ott is elárulta. Az ennél lentibb osztályok számára pedig szeme sem volt. Végső következményül Európa középső és keleti részét nem előre, hanem hátra taszította, a Szent Szövetségbe. A nemzeti érzés mai formáit a francia forradalom alakította ki. A haza mindenkié – azaz mindenkié lehet –, azért érdemes és szükséges az emberi együttélés tökéletes edényévé tenni. Ez nem azonos azzal, amely az együttélésből származó biztonságérzést, lelki örömet bódítószerrel, a lélek ittasságával akarja pótolni. Napóleon egyre inkább az utóbbival látta el a népet, olyasféle tapasztalatból, amely csata előtt a katonáknak hajdan bő pálinka-, újabban bő rumosztást tanácsol. Ő a gloire nevű tömény szeszt osztatta; és gyártotta rendkívüli változatokban, csaknem minden szájízre. Az iskola, amit csinált, óriási lett; óriásian végzetes. Igazánból mint tanítómesterrel, mint lelki vegyésszel kell szembefordulni vele. Mert ha a siker igazolás, már-már igaza lett. Amikor első száműzetéséből, Elba szigetéről visszaszökött, azok a bizonyos, kispolgárinál is lentebb rétegek rögtön melléje álltak. Volt marsalljai, hercegei még méricskélték a szélfordulatot; az utca már Grenoble-ban ezt harsogta: éljen a Császár, le a főurakkal! Párizsi bevonulása napján a külvárosok népe ünnepelte, az 1793-as pikákat rázva, a Ça irá-t énekelve, a Carmagnole-t táncolva. Nekik még mindig a Forradalom Fia volt. A köztársaság – császára! A Restauráció megízlelése után. Volt neki is érzéke a szelek fordulatához. Azokban a csupa kapkodás időkben is új alkotmányt dolgoztatott ki – Benjamin Constant-nal; az most melléje állt, a kockázat ellenére is; vagy talán épp azért. De már késő volt. A játszma elveszett; nem Franciaországban, kint Európában. Waterloonál győzhetett volna. De ha győz is, ügyét már akkor sem nyeri meg. Ez az ügy Európában az egészséges hazateremtés feladata volt: a nemzeti érzés és a társadalmi kérdés egy ütemre való hangolása. Az, ami a mi századunk feladata is lett. |