Látogatás Malraux-nál

A Kulturális Cserék – az Échanges Culturels – keretében érkeztünk Párizsba, a francia kormány vendégeiként. Illendőnek tetszett, hogy meghívóinknál tisztelgésre iratkozzunk föl. Ez afféle udvariassági jelentkezés. Az illetékes minisztériumban ilyen föliratkozásra elképzelhető, hogy naponta milyen rengetegen jelentkeznek. Már csak a miniszter: André Malraux személye miatt is. Ő De Gaulle tábornok legrégibb s legbizalmasabb tanácsadója még az ellenállási időktől fogva, ez él róla a köztudatban. Noha az államvezetésbe nem a politika, hanem az irodalom területének emelkedőin át jutott. Nem könnyű olvasmányú könyvei – mint a legutóbbi Anti-mémoires is – világsikerek.

Három-négy nap múlva azt az értesítést kaptuk követségünktől, hogy a háromtagú magyar íróküldöttség – Déry Tibor, Nagy László s jómagam – miniszteri fogadásban részesülhet. Hozzánk csatlakozik hivatalból követségi sajtóattasénk, Klein Márton is.

Malraux-val utoljára 1947-ben beszéltem, hazautazásom előestéjén, egy utcai telefonfülkéből. Bemutatkozásul hajdani moszkvai együttlétünkre emlékeztettem. Azt válaszolta, induljak hozzá azonnal; ő maga is elutazás előtt áll. Kiderült azonban, hogy ez a „hozzá” csaknem húsz kilométert jelentett; nem Párizsban, hanem a környéken lakott; nekem pedig olyan hosszú taxiútra nem volt pénzem.

Öt-tíz perces protokollszerű fogadásra számítottunk; szombat délután fél négyre szólt a meghívás.

A fogadás minden volt, csak épp nem protokollszerű. Párizsnak most már csaknem minden műemlékét fehérre tisztíttatta Malraux. Kivéve saját minisztériumát. A Palais-Royal külső falain még ott a százados korom.

Lift nincs a palotában, stílustalan volna. Gyalog megyünk föl a harmadik emeletre. A frakkos chambellan nemcsak hatalmas termetű, hanem olyan kövér is, hogy hivatalának jelvénye, a vastag ezüstlánc szinte vízszintesen fekszik a mellén. A teremszerű előszobából átvezet bennünket a teremnagy, szintén Lajosok korabeli stílusú fogadószobába. Egyszerűbb öltözetben, mint egy elárusítókisasszony, kijön egy titkárnő. „A miniszter úr nem fog késni, hogy megérkezzék.”

De már meg is érkezett, ott siet át az előszobán, onnan jövet, ahonnan mi; vagyis a három emeletet gyalog tette meg ő is.

S már vezet is bennünket a szertartásmester egy következő hatalmas terembe. Onnan nyílik a miniszter dolgozószobája.

Maga Malraux nyitja elénk az ajtót. Kéznyújtás közben számon van, hogy bemutatkozás helyett régi találkozásunkra emlékeztessem, amidőn kettesben jártuk a metróépítkezések miatt összevissza dúlt Moszkvát.

Nem kezemet, a két könyökömet fogja meg.

– Együtt mentünk be a pincékbe; abból a nagy közkertből!

Sajnos, semmiféle pincére nem emlékszem; arra sem, melyik közkertre céloz. A Vidám Parkban – amelyet akkor, azt hiszem, Pihenő Parknak hívtak, jó fél napot töltöttünk; de annak vacsora lett a vége. Ám ennek tisztázására nem ez az alkalom.

Dolgozószobája is ugyancsak Lajosok korabeli szalonterem. Közepén terjedelmes diplomataasztal. Előtte dívány, egy-két karosszék. Itt kínál hellyel bennünket. Maga az asztal mögé kerül, de csak azért, hogy a saját karszékét ide cipelje a mieink mellé.

Hatvanhat éves. Frissen mozog. Remek szabású feketében van, szivarzsebjében fehér zsebkendő. Valamikor az átlagosnál is magasabb volt, most éppen csak magas. Simára kefélt haja vékonyan tapad a fejbőrhöz, de az őszülés nyoma nélkül. Arcmozgása élénk, beleértve egy-egy ideges rándulást is. Elmejárása még élénkebb; minden érintésre szaporán, bőven adja a választ.

Regényt utoljára a spanyol polgárháborúról írt. Ez mostanában jelent meg magyarul. A szó a polgárháborúra terelődik, néhány gondolatcsere után vendéglátó gazdánk valóságos kis történelmi esszét rögtönöz.

A spanyol polgárháború a második világháború első felvonása – vagy inkább szörnyű előjátéka – volt, ez igaz; de az már nem áll, aminek én adtam hangot, hogy a köztársaságiak győzelme gátat vetett volna a világháborúnak. A németek már akkor kirobbantották volna, nagyjából már föl voltak készülve. Ellenfeleiknek érdeke akkor az időnyerés volt, hogy legalább egyenlő esélyük legyen. A hősies, de fegyelmezetlen – mert hamarjában összeállított – köztársasági csapatok nem bírhattak meg a keményre szervezett túlerővel.

– És a nemzetközi brigádok?

– Azok egyszeri erőforrások voltak. Remekül és eredményesen verekedtek, de állományuk nyolcvan százalékát már az első ütközetekben elvesztették. Azoknak az önkénteseknek a tömege, akik a spanyolok segítségére siettek, az egyszeri blokk volt; ha kimerült, nem volt föltöltés. És nem is sok helyről jöttek. Angliából például alig.

– Spender, Auden.

– Néhány költő; de nem ezrednyi tömegek.

Déry megkérdezi Malraux-t, ismerte-e Koestlert.

Anglia sem akarta a köztársaságiak győzelmét. Igazi segítséget a köztársasági Spanyolországnak, már csak azért is, mert határos vele, egyedül Franciaország nyújthatott volna.

– S mért nem adott?

Emlékezhetünk a forró élményre: a korszak egyik legünnepeltebb francia írója a saját erejéből – mondhatni a saját számlájára – szerzett, szervezett és vezetett harcba repülőkülönítményeket a forradalmi Madrid védelmére. André Malraux-nak hívták.

– Nem volt köszönet abban sem, amit kaptunk. Minden fölszálláskor rettegve ültünk a gépbe. Az anyag miatt. Harc közben vagy a motor akadt el, vagy a gépfegyver.

– Vagyis Franciaország sem akarta a győzelmet? Valóban, Léon Blum sem?

– Mikor mindezt elpanaszoltam Léon Blumnak, átölelt, könnyesen a tehetetlenségtől. A kormány negyven tagja közül csak három rokonszenvezett a köztársaságiakkal. Ő köztük volt. Pierre Cot is.

Némi szünet.

Párizsi tartózkodásunk eredendő célja a francia–magyar szellemi kapcsolatok kiterjesztése. Idejövet átment a fejemen, voltaképpen erről kellene szót ejtenünk már csak az udvariasság viszonzásaképpen is.

Oly sűrítve, ahogy csak lehet, a köszönethez azt fűzöm, hogy két század óta a franciák nem éltek magyarországi lehetőségeikkel: nem növeltek elég termőágat azokból a hajtásokból, melyeket a hajdan magyar talajba plántált gyökér eresztett, ma is ereszt. Első nyelvemlékünk (a Halotti beszéd) francia helyesírású. Első királyunk Clunyvel levelezett, onnan kapott tanácsokat, szerzeteseket. Magyarország…

– Több mint ezeréves állam! – vág közbe.

– …mindig abba a kulturális körbe tartozott, azoknak az országoknak az együttesébe, amelyek tevőlegesen válaszoltak az európai történelemnek ama három nagy táborgyűjtésére, melyeknek neve: keresztes háborúk, reformáció, francia forradalom. Polgárságunk német befolyású volt. De szellemiségünk mindig latinos, franciás. Még újabbkori generációt vezető három nagy költőnk is Párizs napfényérintésére kezdte adni a jellegzetesen Duna-medencei termésének is legjavát.

Mindez ott, élőszóval nem hangzott oly leckeszerűen, mint itt, leírva a magyar olvasónak. Vannak igazságok – igazságaink –, melyeket nem lehet eléggé ismételnünk. Azt próbáltam még összefoglalni, hogy Magyarország, a sok látszat ellenére, e középkori szerves összeköttetések folyományaként idegzetében – mondhatnánk, tudatalattijában – erősen frankofil volt. Későbbi történelme során is ennek megszámlálhatatlan jelét adta. Adja ma is.

Kérdés volt a pillantásában, amelyet most rám irányított.

– Ha egyszer utazást tervezne Magyarországra, csaknem minden faluban két tornyot lát, különböző jellel a tetején. A Kárpátok övezetéig a magyar nép volt a legszélsőbb, ameddig a római hit hullámverései elhatottak. Erre emlékeztet az egyik torony. A másik alatt még érdekesebb múlt szunnyad. Ha reneszánsz kori francia zenét akar hallani, oda tartson. Öreg magyar parasztasszonyok dünnyögik Bourgeois muzsikáját, Clément Marot zsoltárfordításainak szövegére, persze másodszori magyar fordításban.

Nem emlékszem pontosan, hogy e mondatok melyike után röppent el Malraux ajkairól ez a fölkiáltás:

– J’ai toujours eu une nostalgie poétique pour la Hongrie! – Költői vágyódás volt mindig bennem Magyarország iránt!

– Sose járt arra?

– Csak átutazóban.

– Álljon meg egyszer. Engedje meg, hogy meghívjam hozzánk.

– Hiszen ha nem volnék miniszter.

– Hagyja abba néhány napra. Mint író jöjjön az írókhoz.

Déry mosolyogva azt fűzte közbe, van nekem lakásom egy Balaton-parti házban; vegyen Malraux, az író, egyenest oda irányt. Pihenhet egész nap; koszt, kvártély meglesz.

– S ha fogyatékos, esténként Déryékhez mehetünk. Tíz kilométerre lakik.

S néhány percig tréfásan folyt a szó. De aztán megint komolyra fordult.

Ennek a férfinak, aki mellettünk ült (a közénk vont miniszteri székében), nemcsak életművét ismeri apróra a francia irodalmi közvélemény. Életkörülményeit is. És nemcsak a már-már kalandosan sorskihívó vállalkozásait. Személyes körülményeit is. Apja, nagyapja öngyilkos lett. Feleségét, a másodikat, halálra gázolta a vonat. Ettől való két fia autószerencsétlenségben együtt pusztult el. Két fiútestvérét kivégezték a németek. Görög tragédiák hőseit tűzdeli körül ennyi villámcsapással a végzet. Talán arcán az a meg-megismétlődő enyhe kényszerrángás, ez a finom tic a válasz még ma is minderre a vakító csapásra.

Beszéd közben vetül ez a tudatomba, mintegy agyamnak egy külön működő kis gépezetéről. Folytatom, hogy mi is lehet a magyaroknak a franciákhoz való különös vonzódása mélyén. Mi lehet a kézzelfogható oka annak, melyet mindkét részről nemegyszer szellemi rokonságnak neveztek a tünetek számbavevői? Abban persze politikai ösztön vezetett, hogy a protestantizmus német válfajáról, a lutheranizmusról, a magyarok is a franciásra, a kálvinizmusra váltottak át. Többet mond ennél – mélyebbre mutat –, hogy mindkét nép szellemisége a világosságot tartja a gondolatkifejezés, sőt az érzelemközlés fő követelményének. Egyik kiváló tudósunk ennek okául azt fedte föl, hogy a jó fogalmazás szabályait évszázadokon át Franciaországban éppúgy a latin szintaxis alapján verték a koponyákba, akár nálunk. Nálunk azért, mert népi nyelvünk testvértelensége folytán a latin volt sokáig szinte köznyelve minden szellemi érintkezésnek, sokszor még az országon belül is. Rengeteg még az ilyen módon föltárható rokon vonás. A hevesség! A harcban is: mi adtuk a világnak – épp Franciaországon át – a huszárságot. A humorérzék! Aztán a sör és tömény szesz élvezése helyett inkább a borivás…

– Meg az asszonyok!

A század végéig a franciák még irodalmukban is közmondásosként emlegették a magyar nők szépségét. Azt hittem, csak erre célzott Malraux.

Hadd írjam ide én is – ha már hírlapba is annyiszor leíródott –, valahányszor magánszemélyként megy nyilvános helyre, hosszú évek óta a kitűnő írónő, Louise de Vilmorin, az egykori Mme Paul Pálffy társaságában teszi.

– Óriási erő, ha egy országban szépek és okosak az asszonyok! Franciaországot mindig az asszonyok tették erőssé. A férfiak össze-összeálltak úgynevezett férfias vállalkozásokra: háborúra, közügyrendezésre; külső átmeneti eredményt csikartak is ki néha, de aztán!… Az ország megmentése mindig az asszonyok míve volt.

Annyit forgott a szó a középkor körül, azt hittem, a korszak nagy hírű nőire gondol, Agnès Sorelra, Jeanne d’Arc-ra.

– A 18. század remek francia asszonyai a példaképek.

– A szalonok lelkes szervezői? Az írónők? Madame de Sévigné?

– Madame de Pompadour!

Ez megint tréfásra hajlította az eszmecserét. Nem fogtam föl az összefüggést a francia és magyar nők történelmi szerepének hasonlóságáról; nem akartam faggatózni, mit tud, mit értékel ő, Malraux, a múlt magyar asszonyairól szólva.

Sorát szerettem volna keríteni itt is néhány olyan világproblémának, mely különösképpen foglalkoztat, s melyek egynéhányáról, úgy érzem, még fölvilágosítást is nyújthatok. Így a „faji” türelmetlenség új köntösű szörnyéről, az anyanyelvi türelmetlenségről, mely fölfogásom szerint nőhet akkora átokká Európa közepén is, mint a ségrégation Amerikában. Elmondtam, már nem is tudom milyen láncszembe akasztva, hogy a világon a magyar anyanyelvűek száma tizenötmillió, de ebből csak tízmillió él az anyaországban. Ilyen nyelvi diaszpóra – hogy minden harmadik ember éljen nyelve közösségén kívül – van vajon még egy a földön? Belefogtam elmondani e tény egy-két fájdalmas következményét; szemben a hitleri veszedelemmel, például. A nemzet akkor is más hibájából szenvedett, amidőn tévedett. Nem emlékszem, mi volt épp az érintett à propos, midőn Malraux egyszerre fölvetette a fejét, majd hangját is ugyancsak fölemelve, megszakított. Örültem, hogy nem egyedül hallottam, amit mondott. Négyőnk felé fordulva kiáltotta:

– Magyarország sosem volt csatlós állam; s nem is az!

Maradjon meg francia eredetiben is szó szerint:

– La Hongrie n’a jamais été un pays satellite et ne l’est pas!

Nem tudom, mit jelent ez a politika grammatikájában. Könnyedén, határozottan mondta ki, ültében úgy gesztikulálva, hogy lendülő keze csaknem a földet érte.

Aztán mondott egyéb figyelemre méltót is, éppily egyszerre és suhintón. Annak a hajdani moszkvai írókongresszusnak egyik előünnepélyén (Andersen Nexö születésnapján) egy asztalvégre ültettek bennünket, franciául értőket: Nizant, Malraux-t, Paszternakot, engem.

– Jeszenyin, Majakovszkij, Paszternak, ez a három a nagy! A többi – ce sont des amateurs!

A francia amateur nem azonos a magyar amatőrrel. Az elrendelttel szemben itt a rajongót jelentette.

– És Mandelstam? – kérdezte Déry.

De Malraux-t már ragadták saját szavai Paszternak dicséretére.

Eltelt közben jó egy óra; többször is hozzákezdtünk a fölemelkedéshez, hogy a látogatást mégse vigyük túl messze a protokollon. Mindannyiszor szívélyes erély parancsolt vissza a helyünkre. A beszédtémák egymást nemzették, fonaluk csak az volt, hogy egymásra következtek. Át-átvette Déry is a szót; hogy miről, azt az ő feje és tolla őrzi hívebben. A beszélgetést Nagy László a sajtóattasénk tolmácsolásán át követte. Őriz nyilván ő is általam kihagyott részleteket. Az én emlékezetembe külön egységként most még csak az szökik, aminek ez volt a bevezetője, részemről:

– Meg fog lepődni, kivel beszéltem nem is régen önről mint közös ismerősről. Kun Béla özvegyével. Jólesett neki, hogy ön nemrégiben is elismerően nyilatkozott férjéről.

– Kun Béla igen jelentős történelmi személyiség volt. Hogy milyennek bizonyult a sajátos, a magából eredő súlya, jellemzi, hogy amikor egy Borogyint is például már rég megalázóan hátraszorítottak, ő még mindig tartotta a posztját. Örülök, hogy személyesen is gondolatot válthattunk.

– Kun Béla özvegye szerint ön…

– Őrá is jól emlékszem. Ettem a főztjét! Még egy mondata is azonmód a fejemben maradt.

– Hadd adjam vissza neki.

– Voltam a lakásukon is. Akkortájt játszottak Párizsban egy szörnyű darabot, a Montparnasse színházban. Danube rouge, a Vörös Duna címmel. A magyar proletárdiktatúra volt a helyszín és az idő.

– Véletlenül én is láttam. Kun Béla, a főhős, kopaszon, vörös kecskeszakállal, muzsikcsizmában futkosott föl-alá és célozgatott egy irdatlan forgópisztollyal.

– Ezt beszéltem el nekik az asztal fölött, nem kis derültséget keltve. Ez után szólt oda Kun Béláné a férjéhez: látod, már Párizsban is szerepelsz!

Került még egyéb is szóba, amely mindenekfölött Malraux ajkáról folyt, frissen, tartalmasan, akkor is, ha kérdezett, akkor is, ha válaszolt. Végül is mi indítottunk, mégpedig véletlenül. Déry cigarettára gyújtott, de mivel – távol az asztaltól – hamutartót sehol sem látott, fölkelt, hogy lecsöppenő hamujának valami alkalmatosságot keressen. Az eszmecsere olyan mondathoz ért, amely beszélgetészárónak is beillett. Malraux is fölállt, a sok ajtó nagyságú tükör közül lassan ahhoz indult, amely ki is nyílt. Kikísért bennünket a hatalmas előcsarnokba. De – a tükörbe rejtett ajtók miatt – még itt sem búcsúzott el tőlünk. Kikalauzolt bennünket – miután egy pillanatig maga is kereste a helyes irányt – az éppoly nagy előszobában.

– Bejönni könnyebb ide, mint kimenni – mondta, mosollyal éreztetve, hogy jelképesen is érthető. Sorra kezelt velünk, s átadott bennünket az odaintett szertartásmesternek.