Gondolatok a skansenről

Stockholm legnépszerűbb s egyben legtudományosabb látnivalója a skansen. Ez ugyanakkor a város legnagyobb s legolcsóbb szórakozóhelye is. Épületeiben, kanyargós ösvényein boldogan zajongó iskolás gyermekek és jegyzetfüzettel fölszerelt, szemüveges szakférfiak csapatai váltakoznak. De jártában itt ölelgeti babáját a szabadnapos baka, és itt biflázza másnapi leckéjét a diák is.

A skansen ma már a világ minden nyelvébe átment. A szó nemzetközi érvényű jelentése: falumúzeum, illetve: szabadtéri múzeum. A svédeknek ennél sokkal többet mond. Hátra kell tekintenünk a szó történetére, hogy teljes jelentését fölfoghassuk.

Nem is oly régen, még a századforduló idején is a falu fogalmához világszerte hozzátartozott a vasárnapi játszótér. Rendszerint közvetlenül a falu aljában jelölt ki a szokás olyan amúgy is szabad helyet, ahova nemcsak vasárnap, hanem minden munkaszüneti nap délutánján összegyűlhetett a helység fiatalja sétára, táncra, szabadtéri társasjátékra. Az idősebbek meg mindennek a látványára.

A városokban ezekből fejlődtek ki a különféle korzók, mégpedig éles osztálytagozottsággal, vagyis külön az uraknak és külön a kétkezi dolgozóknak és még külön a szolgáknak, főleg a cselédlányoknak. Ez utóbbiaknak a két világháború között Pesten három gyülekezőhelyük is volt: a Keleti előtt, a Vérmező szegélyén, a Városligetben. A kolozsvárit Hunyady Sándor novellaremekéből ismerjük.

A skansen szótári jelentése: citadella, bástyák övezte magaslat, nagy kiterjedésű erődítmény. Amilyen csaknem minden ősi alapítású fővárosban, székhelyen látható.

Stockholm effajta táborhelye nem magasabb a templomai tornyánál. De nagy kiterjedésű; legtöbb helyen falmeredekségű szikla övezi. Innen nyílik a városra a legszebb kilátás.

A város kezdete óta ez volt a némi sétával – illetve egy kis csónakázással – elérhető fő kirándulóhely; a különféle népi szórakozások színtere.

A legújabb korban az efféle helyek alakultak át Párizsban Luna Parkká, Bécsben Praterré, nálunk a Vurstlivá. Volt ezekben minden, ami csak az egyszerű szíveket csábíthatta, főleg a vidékieket, a hazulról idegenbe szakadtakat. A Trieszti Nő-höz címzett pesti kertes vendéglő – amely, ha jól tudom, az olasz kőfaragók találkozóhelye volt – szerepet kapott a munkásmozgalomban is. Az Alpesi Falu nevű hatalmas hodályban tiroli népviseletekbe öltözött pincérlányok szaladgáltak a söröspoharakkal. A falakat primitív mázolmányú havasi tájak díszítették. Ezt a vendéglőt – bécsi eredetije nyomán – nyilván a német ajkú vándormunkások vigasztalására létesítette a jó szimatú üzlet.

Ahogy svéd barátaink magyarázzák, a stockholmi skansenen is a dolgok legelején ilyenfajta célzattal épültek egy-egy táj jellegzetes stílusában a házak. A távolság itt óriási. A messzi tájakról a fővárosba került emberek ezekbe gyűltek össze hazai szót és hírt hallani. Az építészeti sajátság volt a szívhez szóló cégér.

A voltaképpeni skansen 1891-ben teremtődött meg Artur Hazelius, a kitűnő nyelvtanító és lelkes hazafi érdeméből. A századvég Európa-szerte a romantikus hon- és tájszeretet kora volt. És ezzel a múltszereteté. Ekkor épültek (cementből) gótikus tornyú tőzsdepaloták, reneszánsz mennyezetű éjjeli mulatók; nálunk (deszkából) az Ősbudavára. Hazelius, nagy gondolatra eszmélve, nem épített, hanem áttelepített.

A múltat és a táji különlegességet nem utánzatban tárta a város kandi népe (és a nemzeti tudat) elé, hanem azok jellegzetes alkotásait azon eredeti voltukban hozta a fővárosba, ide a skansen-ra. Szétszedte a sarkvidéki pásztorkunyhót, a több száz éves malmot, templomot, udvarházat, s aztán darabot darabhoz illesztve itt szépen összerakta.

Ötlete megvalósítását az tette könnyűvé, ami utánzását másutt ugyancsak bajossá teszi. Azok az épületek mind fából készültek, mégpedig nem összerögzítéssel, hanem eresztékesen, azaz rombolás nélkül szétszedhetően. A ház, amelynek fala egymásra helyezett fatörzsekből áll, ezer kilométerre is átplántálható. A vályogból, a döngölt földből emelt ház az ilyen érintéstől porrá omlik vissza.

Piciny helyre összesűrítve, de mégis hitelesen így állt össze néhány évtized alatt ez a varázslatos telep, az elmúltnak és a távolinak ez a mesét idéző s mégis kézzel tapintható közössége, azaz községe. Ez a kacsalábon forgó kis ország, melybe szabad a bejárás boldog-boldogtalannak.

A kezemben levő képes füzetecske szerint, melyet a mozgólépcsőből kilépve vásároltam (mert mozgólépcső szolgál ide), évenként átlag kétmillió embert vonz föl a hegyre – minek is a vágya? A szórakozásé, az ismeretszerzésé? A kettő szerencsésen fűződik össze.

A házakat nem üresen hozták ide. Leltárba vették, s kínos gonddal itt is hajdani helyükre állították az ágyat, az asztalt; az ágyon a takarót, az asztalon a tálat; de még a sótartót és tűpárnát is.

 

 

Pompejiben a lecsapó láva rögzítette – halhatatlanította – a történelem egy pillanatát azáltal, hogy egy pillanat alatt ölt meg városnyi életet. Itt a tudósi alaposság ragadta ki a mulandóságból egy-egy korszaknak, egy-egy vidéknek az életét. Mint a borostyánkőbe tartósult tízezer éves bogár, úgy ragyognak a sárga napfényben, az örökkévalóság közelében a 17. és 18. századból idemenekített västmanlandi és hälsinglandi tanyák.

De ezek a házak, istállók, fészerek őrizni akarják az emberi életet is.

Nemcsak tanyák, szállások és udvarházak váltakoznak a sziklás dombokon és a patakot csörgedeztető hajlatokban. Itt egy hajdani postahivatal; egy patika, a korabeli fölszereléssel, sőt gyógyszerfőző konyhájával. Ez meg egy magános ősi vendéglő, vagyis hát csárda. Ezen a csengős ajtón pedig egy múlt századi szatócsboltba lépünk.

Ez a macskaköves meredek utca viszont a mesterségek eleven múltjába vezet. Ebben a házban élt és verte a vasat a kovács. Ez a műhely; ezek a szobák a péké és családjáé. Ez az ezüstmívesé. Ez a vargáé. Ott az – nézzük csak meg közelebbről –, igen, az üvegfúvóé. Itt meg hajdan a fazekas hajtotta a korongot.

Rosszul mondtam, hogy hajtotta; mert lám, most is hajtja. Mindezek a házak nemcsak azzal varázsolják vissza az életet, hogy legkisebb darabjuk is valódi. Mindezek teremtőjét és mozgatóját, a munkát magát is, amennyire csak lehet, valódilag akarják bemutatni. A kovácsműhelyben nemcsak az üllő és a kalapács eredeti. Eredeti a kettő összecsengése is. A valódi szerszámokkal valódi munkát végez egy valódi kovács. A pörgő fazekaskorongon igazi agyagból igazi edényt formál hüvelykujjával egy igazi gölöncsér. A patikában, melynek főpolcát az 1710 évszám díszíti, a hamisítatlan üstök és mozsarak működtetésével kétségtelen szakember érzékelteti, milyen boszorkányos tudású volt az a hajdani kolléga, aki a gyógyszereknek nemcsak árusítója, hanem előállítója is volt. Az üvegfúvótól ott helyben megvásárolható, ami keze alól kikerül.

Ily igazándian foglalatoskodik a pék, a szatócs, a takács is. Nyilván a lelkész is, ebben a Västergötlandból és 1729-ből idehozott szép templomában.

Mindnyájan a hely és kor divatjának megfelelő öltözéket hordanak. Mivel azonban, ahogy Északon általában az utcán, napi öltönyként sem kirívó úgynevezett nemzeti viseletet hordani, s így ilyen a látogatókon is gyakran van, az ember összekeveri e téren is a jelent a múlttal.

A múzeumi buzgalom: a jellegzetes és hiteles dolgok összegyűjtésének s megőrzésének szenvedélye kiterjed a növény- és állatvilágra is. A skansenben, így hallom, meglelhető minden svéd földön honos fa és virág. Minden vadmadár és vadállat. Tudnivaló, hogy Északon ezek szelídebbek, mint másutt. Így azt hallva, hogy a skansenben van az állatkert is, nem állatbörtönökre, nem kalickákra s ketrecekre kell gondolnunk. A múlt és jelen összefonódását szerencsésen szolgálja, hogy az egyik tanyából a másikba vándorló csoportokat karnyújtásnyira bámulja egy-egy őz; hogy a morzsakérő galambok rászállnak a kézre, a műtavacskák menti utakon lábbal kell félretolni a nagy háp-hápokkal ugyancsak élelmet kolduló vadkacsákat. A mókus megszagolja a feléje nyújtott ujjat. Tenyérre lehet csalogatni állítólag még a verebet is.

Minden együtt van, amit egy mesterséges paradicsomkerthez kíván a képzelet. A gyerekeket póniló, kisvasút és kisautó várja; sőt méretükhöz szabott külön kis állatkert.

A felnőtteket meg a tartósított gyermekkor várja: annak az ifjú időnek a visszaidézése és újraélése, amikor közös vigalmak voltak még az ünnepek; amikor saját örömünk különös módon attól nő, ha minél jobban megoszlik, minél több emberével lesz közös. Itt tartják meg, mindenkor vidám gyűlésezésekkel, az újévet, a május elsejét, a János-napi tűzugrást és mind a jeles napot, amidőn a nemzet vagy a nép emlékezőképessége pihenést és jókedvet rendel. Itt még sikerrel. Említettük az évi kétmillió látogatót, helyesebben látogatást. Stockholm lakossága alig egymillió. A két szám azért nem mond ellent egymásnak, mert egy-egy stockholmi évente többször is fölkeresi a bálteremnek és iskolának ezt a szerencsés keveredését, ezt a jól sikerült népmulatót, amely ma sem más, mint aminek indult: a svéd nemzeti múzeum szabadtéri részlege.

 

 

A messziről jött idegen enyhe szédülettel jár a tömeg tarka forgatagában: nem tudhatja, ki öltötte magára kedvtelésből, ki pedig alkalmazottként egy-egy tájék, illetve korszak kacabajkáit. A láb tétovázva teszi a lépést: a járda még 20. század, de a küszöb már 19., a másik meg 16. Másképp járunk a múltban olvasmány hatása alatt, mint így, kézzelfogható, szemmel látható közvetítéssel.

Ezek a múltbeli házak, még a kalyibák is, mind csinosak; két-háromszáz évesen is oly meséskönyvbe illően takarosak, akár az, melyben Jancsi és Juliska nagymamája élt. Mivel pedig ma is élnek bennük, mi, látogatók, akaratlanul is unokákká törpülünk.

És mivel belsejükben minden tisztán ragyog, s a dédszüleink korát idéző bútorok egyszerűségükben is szépek, mert hisz stílusosan ízlésesek, az a csalóka érzésünk támad, hogy az az egész régi korszak tiszta és ízléses volt, és a bennük élő parasztok oly derűsek, mosolygósak, mint akik most itt fogadnak bennünket, a régvolt ősök ünneplőiben.

Ha ez a messzi múlt ilyen derűs, az érzelmek logikája szerint a még messzebb múlt még derűsebb, a legeslegtávolibb pedig maga az az aranykor, melyről elménkkel hiába tudjuk, hogy sose volt, szívünkkel konokan visszavágyódunk belé; akár az ekként mindig tündér gyerekkorba. Mert a távolság itt szépít, itt csak igazán.

Az útmutató füzet figyelmet kelt a svédországi finnek hajdani hajlékai iránt is. Ott áll egy ilyen, karcsú jegenye közelében. Oly régi-régi, hogy még kéménye sincs: füstjét a tűzhely csak úgy a padláson át engedte ki. Ilyen füstös konyhát volt módom még nekem is közelebbről tapasztalnom. Nem tartottam irigylendőnek a benne való élést. És most bejárván ezt a szekercével szerkesztett nagy házat is, távoztomban még erre hátranézve is valami vágyódás nyilallt szívembe, visszavágyódás csak azért, mert itt is rend volt, és élt még a faragott gerendákon, az evő- és ülőalkalmatosságokon a szekerce teremtő hatalma.

Most hétköznap van, s szeles-borús idő. A skansen a kirándulásra jó ünnepnapokon van elemében. Vásárló kedvvel tolong a nép hóhullás idején is a kalmársoron, a kofák asztalai előtt, az iparosok sikátoraiban, a paraszttanyák udvarain. Csattognak a szövőszékek, a vajköpülők. Kopog a suszter kalapácsa, cseng a kovácsé. Távol – a tánchelyeken – rézmuzsika brummog. Tehén bőg, juh béget. A háziasszony tejet szűr, és túrót gyúr, s azon helyt eladja az élményre az ínyével is kíváncsi vendégnek. Soha ennél csábítóbb paradicsomot.

– Pedig csak játék – ébred föl a szociológus a messziről jött idegenben.

– Kár, hogy csak játék – szólal meg egy másik hang az idegenben.

 

 

A parasztság a szemünk előtt vált életformát. Illetve teszi sírba tegnapi magát. A hajdani bognár, nyerges, gyertyaöntő, kefekötő – az egész kézmíves ipar mellé. A győztes gépek a hajdani szabadságharcos hadak módjára egyre több népet szabadítanak föl a földtől s a kis műhelyek zugaiból. A munkaidő egyre rövidebb. Egyre több a pihenésre szánt nap.

És a világ nagy problémái közé egyre többször nyomul föl: mit is csinálnak és mit csinálhatnak a pihenőidejükkel azok, akiket, mihelyt kipihenték magukat, a henyélés a munkánál is jobban megvisel? Akiknek szórakozást is csak értelmes – hasznos – tevékenység nyújt.

A messziről jött s már elég sok messzeséget megjárt idegen nem először találkozik azzal a jelenséggel, hogy emberek – vidéki eredetűek csakúgy, mint a városiak – szakmai-hivatali jó elhelyezkedésük után idegfrissítőül mily feltűnően nagy számban kívánják meg, hogy a természetben végezzenek valami jó – munkát. Hacsak akkora területen is, mint azok a kis munkáskertecskék, melyek a nyugati városokat hatalmas-széles gyűrűben övezik. Megint tehát az érzelmi logika egyenesén oda lehet jutni, hogy mindazok, akik szabad idejüket oly „önfeledten” ebben a skansenben töltik, lényük mélyén a kétkezi munka örömére, a közvetlen teremtés gyönyörére emlékeznek. És szolgáltatnak egyaránt meghökkentő és megszívlelendő adatokat gépi korszakunknak ahhoz a kérdésköréhez, melyet a pszichológia is, a szociológia is ilyen néven emleget: a modern ember viszonya a természethez. Túlzás volna azt mondani, hogy az üvegfúvók ügyességét, a parasztok békéjét bámuló tömeg azonmód üvegfúvó és paraszt akarna lenni. Mindazzal, amit ez a skansen itt kínál, a nép csak játszik, gyermetegül. De mivel játszik legörömöstebben a gyermek? Ami hiányzik neki. S amit majd hivatásul is választana.