Svéd földönA csaknem félmillió – pontosan 449 793 – négyzetkilométeres területén a mindössze hét és fél milliós lakosságával Svédország Európának egyik legtágasabb, legszellősebb hazája. A svédek pedig a földkerekségnek közismerten legmagasabb termetű népe. Első látásra ez bizonyos egyensúlyt teremt a fogalmak között. Mintha a természet ezt a módot választotta volna, hogy egy ilyen irdatlan nagy területet valahogy mégis betöltsön. Már a vasúti kocsi ajtaja góliátokra van méretezve; jó, ha fölnyújtott kézzel elérem a szemöldökfáját. A kocsi belseje egyetlen hatalmas, csupa ablak terem, ritkásan elhelyezett öblös zsöllyékkel. Bejön három nagy szálfasudár gránátos, hogy másutt így együtt mutatványnak is beillenének, s a nagy tér valóban nem hat többé üresnek.
Vonatunkat hatalmas – mesebeli arányú – vascsónak hozta át a tengeren. Eddig is némán suhant mellettünk a parti táj. A visszatért kerékzörej érzékelteti, hogy ismét szárazföldön szaladunk. Ez itt Malmö. És belép – szinte a hajdani rím jóvoltából – pontosan az az úr és az a fiatal nő, akit Kosztolányi játékos verse varázsával nekünk, magyar versolvasóknak mind a mai napig azon frissen megtartott az időben, az emlékezetben.
Adósai vagyunk ennek az országnak. Kosztolányi életét három évvel toldotta meg, Karinthyét kettővel. Halálra ítélve vonatoztak, hajóztak ide egy kis haladékért. Ez Karinthynak a főművét jelentette, az Utazás a koponyám körül-t; Kosztolányinak pedig az utolsó versremekléseket, a Hajnali részegség-et, az Ének a semmiről-t. Hálát érzek s tetejébe külön egy kis jó érzelmet azért, hogy első mondandóm még itt a küszöbön a köszönet.
Észak felé fut a vonat, parti síkságon s alacsony dombvidéken. Térképemlékezetemben Stockholm itt van Malmö tájékán. A valóságban kora reggeltől késő délutánig tartó expresszvonatút vár ránk. Az ország most a hosszúságával kezdi dolgoztatni a képzeletet. Ha itt Malmőnél, mint tengelynél délre fordítanánk, mostani legészakibb pontja Nápolyt érintené. Stockholm azon a szélességi fokon fekszik, amelyen Grönland alsó csücske. Az éghajlat mégis enyhe. Mexikó melege fűti, a Golf-áramlat, meg a szél, a Shelley dicsőítette áldott nyugati szél.
Nincs jobb mozi, mint a vonatablak. Mert mivel tudja legjobban lekötni szemünket a mozivászon? A heti híradóval. Annak is a külföldi részével. Kifogyhatatlanul suhantatja kockáit az ablak üvegén a legfrissebb dokumentumfilm. Amely egyben a leghitelesebb. Ez a vonatablakfilm ugyanakkor a legjobb vizsgáztató eszköz, a legjobb teszt, hogy megismerjük – ismereteinket. Évtizedek távolságából miért épp itt elevenedik meg fülemben ez a beszélgetés: – Arra a pusztára se szegődtem volna szívesen. – Miért? – A lyukas fazék meg bögre mind a szeméten hevert. Nem muskátlit ültettek beléjük, nem virágospadra rakták sorba őket. A tapasztalt szemnek egy vonatsuhanásnyi idő is elég, hogy a házkörnyék – az udvar és a szérű – gyors áttekintése révén belásson az istállókba, a magtárakba, az éléskamrákba; de még a háziasszony szívébe is. Csinos és szerény, mosolygó képű városkák között nem falvak, hanem virágos tanyák és tanyák és tanyák. Olyan távolságra egymástól, hogy egyet-egyet negyven-ötven hold övezhet. A gabonanemű törpe, de a rét meg mind a kapásnövény smaragdzöld. A szinte félóránként váltakozó erős borulat és gyenge napsütés fentről is jelzi a tengeri, az északi éghajlatot. A tanyákon annyi a melléképület, hogy közepén jókora udvart hagyva, önmagukat kerítik. Központi vízszolgáltatás. De egy helyütt, nicsak: gémeskút? Igen, gémeskút. Fekete-fehér színű tehenek, öt-hatos csoportban. De nem pásztor, se nem puli, hanem drótfonálkerítés őrzése alatt.
Az utasok szinte állomásonként, illetve a ritka megállásokként cserélődnek. A tébolyultan iramló vonat mintha kedvünkért kapna ki minden tartományból mustrapéldányul néhány bennszülöttet, annyi időre, hogy szemügyre vehessük őket, az általános kép kedvéért. Az óriások folyamatában jönnek hovatovább mindössze száznyolcvanra, százkilencvenre nyúlt korcsok is, szerényen, csaknem szégyenkezőn. Közép-európai szívünk akaratlanul is ezekhez húz. Hozzájuk fordulunk – és nem a behemótokhoz –, valahányszor kérdeznivalónk akad. Mindenki – termetre való tekintet nélkül – oly előírásosan szőke, mintha valami olyan hajfestő műhely parancsuralma alatt állnának, mely az aranysárgán túl nem ismer barna színt. A bolondos gondolatot csak az zavarja, hogy mindenki éppoly előírásosan kékszemű is. Van vélemény, mely szerint ez a legboldogabb ország a világon. Ha az emberi civilizáció az emberi boldogsághoz vezet. A fizetés duplája a franciaországinak. A társadalmi ellátottság az angliaival vetekszik. A béke egynapi megszakítása nélkül 1814 óta tart. Az Aranysárkány írójának szavaival az országnak azért nincs ismeretlen katonája, mert ismert katonája sincs. Miniszterelnökeik csaknem oly sokáig maradnak állásukban, akár királyaik; a mostani – aki szociáldemokrata – huszonhárom éve tartja székét. Van vélemény, amely szerint ebben a megállapodott menetű legboldogabb országban van a legtöbb földúlt sorsú, boldogtalan ember: a legtöbb öngyilkosság és lelkibeteg.
Jobban odafigyelve nem egy tanya előtt fölfedezek egy műfát is. Úgy értve, hogy frissen, mesterségesen odaültetett, sudár jegenyét, koronájáig lecsupaszítva, de ott annál gazdagabban földíszítve, fölpántlikázva. Pontos mását annak a fának, melyet a mi eldugottabb vidékeinken – így az én szülőpusztámon is – május első hajnalára a lányos házak elé volt szokás fölállítani, majd néhány hét múlva kitáncolni. Mit lát meg ezen át a tapasztalt szem? Hogy azokban a keresztül-kasul gépesített házakban érintetlenül virul több ezer éves – pogány kori – hagyomány; hogy van eset, lám, amidőn a civilizáció és népművészet nem halálos párbajra találkozik össze. A gémeskút után másodikul ez a fölszalagozott fa adta a mérhetetlen távolságon át a szíveslátás valamiféle közösségi jelét. És még valamit. Ez irodalmi emlékeimből tűnt elő. Másfél százada Svédország parasztsága oly nyomorúságos állapotban élt, amilyennek a magyart Móricz Zsigmond és Eötvös József ábrázolta.
Stockholm példás – már-már túlságba vitt – tisztántartását a természet látja el. Az utcákat unos-untalan lezuhanyozza egy futó zápor, fürgén a csatornába söpörve a netán földre ejtett villamosjegyet, majd elősuhan a szél és a nap, nem hosszabb időre, mint hogy mindent pohárfényesre töröljön. Aztán újra idecsap a tenger felől egy friss felhő, egy cigarettavég megint leejtődött. De az eső több, mint a nap; az esernyő itt ruhatartozék: vagy a karon van, vagy a fej fölött. Piciny alakban ott a gyermekkocsiban is. Különösképpen a város ettől csak városiasabb. Mi a jó Város? Ahol az utcán is oly otthonias vagyok, mint a lakásomban. A Lästmakergatán és Bibliothekgatán találkozásánál képződött kis téren szíves vezetőm figyelmeztet, hogy az egyik – épp tisztára törölt – padon egy híres színész ül kartársnői körében. A másikon, arcát behunyt szemmel az épp működő hőforrás felé fordítva, ősz hajú dáma oldalán államtitkári eleganciájú gentleman bóbiskol, nem másként, mint kandallója előtt. Az utcai padok itt tehát nem a szegények pihenői. A város több pontján is ötös-tízes sorban úgy állnak, mint a színházban a zsöllyék; közönség rájuk a nap sose elég hosszú föllépteikor tolong.
Azt hittem, farsangi és egyéb utcai fölvonulásaik, örömünnepeik azért van csak a déli népeknek, mert azok amúgy is az utcán élnek. Nem; nem az éghajlat az előfeltétel, hanem ez az otthoniasság, az együttélésnek ez a családiassága. Az utcán – a főútvonalon is – egyre-másra boldogan hujjázó, kendőt lobogtató népekkel zsúfolt teherkocsik, társasszekerek robognak el. Mint nálunk egykor a lakodalmasok, a szüreti mulatozók. Ezek itt érettségi menetek. Most fejeződtek be az érettségi vizsgák, és minden kocsin egy-egy frissen maturált fiút vagy lányt ünnepel a családja s a rokoni és baráti köre. Így él itt az a hajdani szokás, amidőn faluhelyen ez volt a mód közhírré tenni, ha valaki életpályát kezdett, fölszabadult, átvette az apja gazdaságát.
Növeli a város tisztaságát, hogy a falakon sehol egy vonásnyi sem azokból a firkálmányokból, a többé-kevésbé illendő rajzokból és tőmondatos óhajokból, melyek másutt a házakat és palánkokat ékítik. Egyik társadalomtudósuk tanácsa nyomán ezek számára különleges táblákat szereltek föl. Anyagukat bizonyos időközökben összeszedik, állítólag teljesíthetőségük mérlegelése céljából. Jelenleg nincs kint ilyen közvéleménykutató tábla. A falak mindazonáltal makulátlanok. Az érzelemszólaltatók fegyelmezetten visszatartják – addig magukban alakítgatják – közlendőiket.
Figyelemre méltó vívmányuk az is, hogy a hírlapokban közzétett gyászjelentések, eljegyzési és házassági tudósítások fölött ott látható az érintettek fényképe. Az olvasó eljátszhat a gondolattal, hogy a fiatalok egymáshoz illenek-e, s hogy milyen is lehetett a megboldogult élete. Együttérzésünk az ismeretlenek iránt is ettől észrevehetően növekszik, magam is tanúsíthatom.
Kinyomtatva és kipingálva ilyen szavakat olvasok: vaxa, feytta, träffa, utfart. Aztán ökar, ami ökör-nek s vigsel, ami vikszelként akar szájamra jönni. Mintha nyelvünk érthetősége csak egy-két betű helyretevésétől függne. A söndagar, mintha a mi halandzsaversünk vildagarja mellől került volna ide. Itt azt jelenti: vasárnap. Vardagar, az a hétköznap.
Sóvárgásuk a meleg, a fény, a tűz iránt megható. Az est leszálltával városszerte kisebb-nagyobb máglyák kezdenek lobogni. Gáz táplálta, néha hatalmasan fölnyúló lángok, van, hogy húsz-harminc méter szélességben. Nem szolgálnak egyébre, mint nálunk hajdan a kiakasztott forgácskötegek. Vendéglőcégérek; addig égnek, míg csapon a sör, befűtve a konyha.
Ez a jól mosolygó, szőke asszonyka pötyög magyarul; lelkesül a magyarokért; magyarhoz ment férjhez; büszkén vallja, hogy leánykája félmagyar. Töltött egy nyári hónapot a magyar alföldön; elragadtatással beszél róla. Mi tetszett neki? Minden! De legjobban mégis? A kiégett, a vörösre sült határ! A porzó tarlók. Mintha a föld alatt is nap tüzelt volna. Hogy egy tenyérnyi zöld sem emlékeztetett az örök esőkre, pokoli ködökre! Az a szüntelen, gyönyörű tücsökszó!
Magyar Stockholmban ezer él; egész Svédországban tízezer. Csaknem mind szellemi foglalkozású. A magyar név itt jól cseng, akár Norvégiában. Az elhelyezkedéssel nincs baj. Azzal soha. – Hanem mivel? – Hogy úgy mondjam: a behelyezkedéssel; a társadalomba. Upsala felé száguldunk egy éppilyen jól helyet lelt honfitársunk kocsiján. Azt mondja: – Idegenben nem lehet gyökeret verni. A gyermekek, igen; ha lelkileg nem érzékenyek. De házastárs révén is legfeljebb a lányok. Ha gyorsan és oly tökéletesen megtanulják a nyelvet, hogy soha egy lebecsülő mosolyra nem adnak okot. – És akik megnősülnek? Benősülnek? – Az se könnyű. Másképp nem járnának annyian csak azért haza, hogy onnan hozzanak feleséget. Így, szigetet képezve még a legtűrhetőbb. Mert az nem élet, hogy ne legyen valaki mellettem, aki félszavakból is úgy megért, mint az anyám; aki ne azon a nyelven álmodjék, amelyen én. Elengedni magunkat csak az anyanyelvünk csöndjében lehet. Anélkül pedig nincs pihenés. Emigránsnak lenni örök idegfeszültség. Minden emigráns szed valami lelki zsongítót. Már ha nem tompalelkű eredendően. – Mi hát a megoldás? – Hazajárni. Nemcsak „látogatóba”. Nemcsak fizikailag. Megteremteni bármi módon azt a lelki egyensúlyt, hogy voltaképpen onnan látogatunk ide ki.
Nem jó túl sokat sem tudnunk egy városról. Olvasmányemlékeink szembeszállnak a valóság adta élményekkel. Gyanakodva szemléltem a barbáran hatalmas tróntermet, amelyben Krisztina királynő lemondott; csak nem tudtam fölcserélni azzal, amely emlékezetemben évek során oly hatásossá épült. Nem hiszem el, hogy ebben a Rákóczi úton is lehetséges falatozóban ülve Upsalában vagyok. |