A grúzok közt

A gyűlésen csupa világhíresség volt, költő és kritikus. Az elnök, a kitűnő Abasidze felém intett. Enyém lett a szó. Elővettem papirosaim fekete öltönyöm belső zsebéből.

Kedves költő barátaink, kedves kritikus ellenfeleink!

Mesterségünk eszközeiről szeretnék néhány szót szólni. Gondolnunk kell ezzel is, hisz föladatunk sikere ettől függ.

Föladatunk pedig nem könnyű. Mert két gazdát is ki kell elégítenünk. Mégpedig olyat, melyek gyakran összekülönböztek a történelem folyamán.

Ez a kettő: a világ – és persze saját magunk – lelkiismerete és örömvágya.

Külön-külön el lehetne boldogulni velük, s ez sokakat megtéveszt. De nekünk kettősen is élesen kell látnunk, életszemléleti s földrajzi helyzetünk miatt is. Még sajátos költői területünkön mintha ez választaná el keletet és nyugatot.

Nézzük csak közelebbről.

A viták eddigi során nem hangzott még el az engagé szó. De, amint én látom, megbeszélésünk voltaképp ekörül forog.

Nyugaton ezt a szót ma – résistance idők múltán – sokan bizonyos lebecsüléssel emlegették azokkal szemben is, akiket mi nagyra becsülünk, nemegyszer mint mestereinket.

Azt hiszem, mostani tanácskozásunk is hozzájárult annak tisztázásához, hogy ez a szó számunkra változatlanul a lelkiismeret nagy törvényeihez való ragaszkodást jelenti.

De tisztázhatunk mást is ezek kapcsán, épp e szó helyes értelmezése érdekében. Épp „kelet és nyugat” gyorsabb szóértése érdekében.

Az úgynevezett nyugati – mondjuk ki a szót –, nem szocialista országok költészetét ma két szóval jellemezhetjük. A lelkiismeret oldaláról a kétségbeesés, a művészi oldalról a képszerűség uralma. Én egyik szót sem lebecsüléssel ejtem ki.

Sőt. A képszerűség – hogy a versben végül még beszélni sem beszélhet más, mint a kép – Rimbaud-tól, a legnagyobbaktól kapott örökség. A kétségbeesés komoly meghallgatásra érdemes prófétáinak nevét nem kell itt fölsorolni: nem Kafkával kezdődik s nem Beckett-tel végződik. Dosztojevszkij és Paszternak közvetlen olvasói előtt erre fölösleges a szó.

Mindezeket a „sötéten látókat” nem azért kell ismernünk, hogy iskolájukba álljunk, hanem hogy eszközeinket általuk is tökéletesítsük.

És hogy szót értsünk – megértsük azok szavát és versét –, akik nyugaton ezzel az örökséggel dolgoznak. Ez a megértés lehetséges.

Ha értjük Éluard-t és Picassót, a – folytatóikat még könnyebben elménkbe és szívünkbe fogadhatjuk.

Igen jelentősnek tartom azt a mondatot, amit a kitűnő francia költő, Guillevic barátunk itt tegnap képletesen kifejtve mondott: a perszonalizmus nem egoizmus.

Meg kell ismernünk a modern ember lelkületét, igen, archetípustüneteiig, hogy korunk költői lehessünk; vagy korunkat altruista mód szolgáljuk. Tudatosítanunk kell a kétségbeesés minden okát – bőven van belőle –, hogy legyűrhessük mi is az örökre kísértőt, a kétségbeejtőt.

Minél keserűbb, mostohább egy nép sorsa, költőinek szerepe annál nagyobb. Ezt mutatja Rusztaveli és Grúzia példája. Ezt mutatja az én hazám példája. Úgy tetszik, a költők szerepének súlyossága az egész világon erősödik. Eszerint a világ nagy próbák előtt vagy alatt áll. Ne engedjük elveszni a világot. Hisz igazi célját s lehetőségeit mégiscsak a mi szakmánk nagyjai ábrázolták, a költők. Felelősségünk irántuk is jól írni: úgy szépen, hogy haszna legyen.

Nem ezt a beszédet mondtam.

Fekete öltönyömbe ugyan gondosan áttettem a papírokat, de szemüvegemet otthon feledtem.

Így – kezemben a kész szónoklattal – rögtönöztem. Nem volt oly nehéz, ahogy az első pillanat nyeldekeltető riadalmában hittem, ott, a teremnyi zseni előtt. Igaz, nyomban a megszólító első mondat után szünetet tarthattam, mert hisz fordító közvetítette szavaimat. Ráadásul pedig tolmácsunk virágzóan szép deli nő volt, Lenocska Machnina, irodalmunknak alapos és néhányunknak személy szerint is régi meghitt ismerőse, illetve ismerője. Belenéztem égkék szemébe, s megfeledkezve a világnagyságok zavarba ejtő nyilvánosságáról, őneki magyaráztam el véleményemet A költészet hagyományainak és újításainak összeegyeztetéséről a különböző szerkezetű társadalmakban, ami e nemzetközi nagy értekezlet megvitatandó tárgya volt.

Úgy emlékszem, Guillevic, majd Frénaud bonyolult már-már mélytudati verseinek épp szociális – sőt társadalmi-forradalmi – elemeire bővebben kitértem. Picasso és Éluard szerepéről szólva meg nem titkoltam, hogy furcsállom a magatartást, mely büszkélkedik hírnevükkel, de kelletlenül tudja nézni azt, amivel ők e hírnevet megszerezték, a művészetüket.

Szavaim végeztével papírjaimat egy hírlapíró udvarias, de gyors magyarázattal kölcsönvette, azzal, ahogy utólag – már a tolmácstól – megértettem: látva, hogy kéziratom van, ő miért jegyzett volna? Némi lelkifurdalásom akkor támadt, már az értekezlet végén, amidőn megtudtam, hogy a vita anyagát hangrögzítőre is fölvették: mert annak alapján könyvben is kiadják. Elmondtam aggodalmamat a folyton mosolygó Abasidzénak: nem lesz itt valami zavar? Köztapasztalat, hogy a nyilvánosságra bízott igék hányféle változáson-ferdítésen esnek át, még akkor is, ha születésükkor egy alakot nyernek – hát még így! Abasidze átölelt, s még egy ráadás mosolyt is sugározva azt mondta, hogy annak csak örülni lehet, ha egy fölszólalás után nem egy, hanem két beszéd megy ki a teremből; ők csak dicsérik a véletlent, ha egy gyermek helyet kettőt – ikreket – teremt! De ha nekem ez ellenemre lenne, van arra is megoldás. Írjam utólag bele a kéziratba, amit utólag rögtönöztem, hozzá, vagy helyette.

Ezzel a szándékkal, e tanács megvalósítása végett vettem a tollat. De itt mégis megállítom. Egy harmadik iker jönne világra. Mert hogy a lámpaláz ihletettségében mit rögtönöztem, azt már csak a magnetofonszalag tekervényei őrzik.(^*)