Egyszerre csak, egy reggel New York mégis tetszeni kezd. Riadtan vizsgálom őt is, magamat is: miért?
Nem tagadhatom a hatalmasságát. Mosdatlan, hangos; de a muszklijai kétségtelenül meghökkentőek. Súlyos; de férfias. Tarkabarka, mint egy vásári atléta; de a súlyzókat valóban fölemeli.
Tegnap még húzódoztam tőle, több érzékszervemmel is; most épp ezeken a részeken érzek puhulást. Sőt néminemű hajlandóságot. Ez nyomban megaláz. Mintegy becsületemben érint. Nők adják meg így magukat az erőnek! Így szeretik meg hirtelen fordulattal, anélkül hogy tudnának róla, épp azt, akitől egyéniségüket – érintetlenségüket – féltették.
De én tudni akarok arról is, ami ösztöneimben folyik. Még szigorúbb vizsgálatra szűkítem tehát a tekintetemet.
Szemünk, sajnos, csapodár; ízlése ingatag, sőt hitszegő. Érzékszerveink legtöbbje hitvestársi hűséggel szolgálja lényünket. Ízlelő dúcaink és a paprikás csirke viszonya öröknek mondható.
Szemünk könnyű erkölcsű. A látvány, melyet New York felhőkarcoló sziklarengetege nyújt a retinámon át, megkörnyékezi lassan a szívet is: a nagyságnak kijáró meleg tiszteletet lopja bele.
Nem szeretem, ha egy város a házaival olyasféleképp csapkodja az eget, mint habjaival a tenger. De másnap mégis hatni kezd rám épp ez a tengerszerűen fékezhetetlen elemi téboly. Még finnyáskodom: mennyire ordénáré mindez, mennyire minden csín nélkül való, mennyire eredendően bájtalan. Aztán, a következő körültekintés eredményeként: úgy igaz, de hisz a hősöknek sem tartozékuk a csinosság és a báj.
Aztán: agyunk ugyan még tiltakozik, de perditatermészetű pupillánk már kedvetelten szökdel a robusztus vonalakon, a díjbirkózóizmokon. S végül: ami sárba tiport volna, mintha már-már védene. Tekintetünk valamiféle diadallal röppen az irdatlan – az érthetetlen és értelmetlen – magasságok felé. Ami megalázott: fölemel. Ez a medve, ez a bika, ez a kan, ez a szőrös barbár, amit akar, azt tehet velünk, a szemünknél fogva.
De persze, mihelyt becsukódik a szem, nemcsak otthon, az ágyban, hanem az utcasarkon, akár egy pillanatra is, a jól nevelt emlékek azon nyomban megszólalnak, ontják az érvet, hogy megállítsák még idején e rossz úton a becsületes hazai szívet.
Mindez az ördög csábítása! Az esztelen pokolé! Ilyen bábelien, ilyen istenkísértően magasra építkezni, ez ma is megkapja a büntetést. Megszokjuk. Három nap múltán nincs az a felhőbe, sőt napba tűnő building, amit nem arányosítunk magunkhoz. Amit nem tartunk köznapinak. Aminél nem kívánunk még magasabbat, már csak az előbbi viszontmegaláztatása végett, már csak bosszúból is. Szemünk, a hetéra, csak az első ismerkedéskor ámuldozik és hízeleg cicamód. Ahogy engedünk neki, úgy kerekedik fölénk, lesz tigrisünk, s nem rács mögötti, hanem dzsungeli, Manhattan közepén is.
Az esti, az álomra szánt szemlehunyás után mégiscsak fölmerül bennem a vágy, hogy felhőkarcolók őrjöngő versenyének eredményeként magam elé idézzem a legmagasabb épületet, melyet világéletemben láttam.
A párizsi Institut képe tolakodik a szemhéjam belső falára, hasztalan próbálom elhessenteni. Az Institut de France-nak az a képe, melyet a Mesterségek-hídjáról érkezve kap az idegenföldi utas. A kiérdemesült egyemeletes épület így valósággal gödörben fekszik, első pillantásra csaknem a lábunkhoz szerénykedve. Nyilván ennek is része van benne, hogy sasszárnybiztos arányai emlékezetünkben – a lelkünkben, a tudatunkban – az egekig emelik.
Ez a szobor mozog.
A világhírű forradalmi államférfi – Kossuth Lajos – ércalakja másodpercenként oldalt rántja a fejét.
Dacol itt is; nemet int.
Mozgó szobor – az absztrakt művészet vívmányaként – kétféle kerül az érdeklődő Nyugaton-utazó elé. Az egyikféle ilyen szobor teljes egészében mozog: rendszerint tehát forog vagy inog. A másikféle az csak darabjaiban műveli ugyanezt. Az előbbi tiszteletben tartja a teret, amelyben áll: illetve hát működik. Az utóbbi a teret is kavarja vagy szeleteli, ahogy például a párizsi Musée de l’Art Moderne-ben, termek hosszán kitűnő volt hazánkfia, N. Schöpfer alkotásai.
Ez a szobor itt más. Mozgását ez a természettől kapja.
Megmunkálása ennek még hagyományos. Az alak: a szokásos Kossuth-szobor.
Fölvetett fő, egyenes gerinc, helytálló láb. A lábnál itt is honvéd dobos, aránytalanul nagy dobbal, mellette a szabványos hálás jobbágy, öregen, szűrben.
A szobor – bronz – nem téren áll. Előkelő közkert lejtős pázsitján, fák közt.
A fák az évek folyamán a kelleténél közelebb jöttek hozzá. Az egyik közülök közvetlenül a szobor mögé került, nyírfaszerűen hosszú gallyait a deli férfi bal vállára bocsátja.
A tenger felől hullámütemekben fú a szél, a tömötten lecsüngő ágakat – valamiféle tüskétlen akácét – oda-odacsapja a szobor fölemelt arcába.
Néha mellig eltakarja, s szinte vonakodva szabadul le róla.
Ez kelti a második-harmadik odapillantásra azt a csalóka benyomást, mintha a jól ismert, szép férfiarc akarná újra és újra kiszabadítani magát, ingerült nyakmozdulatokkal a hosszú lombok közül. Melyekről most ráadásul eső is cseperész.
Arrébb jegenyék.
Még egy odapillantás, és a sokmázsás bronztestnek már minden izma feszül és jár.
A szobor határozottan él. S élnek tőle a karcsú jegenyék.
Második odavándorlásunk így már-már személyes ismerősnek szólt. Olyannak mégpedig, akit nemcsak látásból ismerünk. Hanem akivel beszélő viszonyban is voltunk, egy hajdani boldog ifjúi korban. A szobor ettől még inkább megelevenedett.
Amikor a szobrot fölállították, ez a városrész igen előkelőnek számított. A több kilométeren elnyúló hosszú park egyik oldalán a Hudson folyó csillog, a másikon a milliomosok palotasora.
De a paloták mögött közvetlenül a négernegyed, a Harlem – Harlem! – hozza mind közelebb fekete áradatát.
A palotákban még nem laknak színesek. Fent a drága lakások teljes kizárólagossággal még a fehér milliomosoké. De lent a parti park és a belső, a fekete város közötti rövid utcákon át-átsuhan egy színes fiú, szinte az előőrsök nyugtalan fürgeségével. A park meg már teljesen a sötét bőrű gyermekeké: itt ők kizárólagosak. Nem látok köztük más eredetűt.
Valamiféle játékközpontjuk lehet ez a szobor.
A főalak lábáig nehezen kapaszkodhatnak föl, de a dobon most éppen hárman is ott ülnek. Az öreg jobbágy rézsubájának válla is csillogóra kopott a kis ingujjak és nadrágocskák érintésétől.
Valami jelszó elkiáltására most a gyermekek egész rajban áradnak ki a bokrokból. Körülveszik a szobrot. Éljenzés hangzik, angolul ugyan, de éppoly eleven tűzzel, mint hajdan Cegléden, Szolnokon, Szegeden; az alföldi toborzás megannyi állomásán.
Beszéltem még olyan emigránssal is, aki Magyarországot azért hagyta el, mert az 1914-es háborúval nem értett egyet; nem akart bevonulni. A magyar emigrációnak azóta több rétege – több emelete – lett, mint egy New York-i felhőkarcolónak.
Ezek az emigrációs rétegek nemcsak az alappal, az anyaországgal vannak ellentétben. Egymással is. És nemcsak időrendi egymásra következésük szerint. Olyan bonyolult képet mutatnak, amilyet egy matematikai permutáció sem.
Semmi feszélyezettséget nem érzek, hogy erről is, akivel lehet, szót cseréljek; hogy valamiféle rendet lássak ebben a rengeteg „kényes” kérdésben.
Az író számára sosem a kérdés kényes; mindig csak a megfogalmazás. Mesterségünk dicsősége – s egyben vizsgája –, hogy pusztán a szabatos mondat tenger félreértést megold; már maga a tüzetes ábrázolás tömérdek tévedést eltöröl.
Jelentékeny azoknak a száma, akik az országot olyan fenyegető igazságtalanság miatt hagyták el, amely sok itthonmaradtat aztán elért. Az utóbbiak később elégtételt kaptak. A kintiek változatlanul – sőt fokozottan – emigránsoknak tudják magukat. Egyre keserűbben.
De ezeken kívül is mennyi keserűség. Mennyi tisztázatlan – s épp azért tovább mérgesedő – vád.
Mindegyik világgá szorult vádja természetesen addig a korig terjed, amíg ő maga nem volt otthon ugyancsak – keserűség okozója.
Kivéve ezt, aki most ül itt velem szemben. Ő oly rég és messzire került el hazulról – időben-e vagy lélekben –, hogy neki már nemcsak egy-egy történelmi korszak ellen van vétója. Egész újkori történelmünk ellen; egész népünk ellen.
Tanulságosnak vélem ezért egész vitánkat följegyezni.
Ő kezdte, rögtön elég ingerült hangon:
– A gyógyíthatatlan pont az, hogy Európában – mit Európában, az egész világon! – Magyarország tért át először a fasizmusra. Arra, ami később a fasizmus nevet kapta.
– Mikor? – kérdem egy orvos érdeklődésével.
– 1919-ben!
Ezt a nézetet én nem osztom. Sem történelmileg, sem lélektanilag. Tudománytalannak tartom. Eredendő faji tulajdonságot tételez föl.
Szeretném tudni tehát, hogy pontosabban – illetve egész pontosan – mikor is „tértünk át” a fasizmusra.
Országhatár felé közeledve egyőnk sem állja meg, hogy ne nézzen ki a vonatból, megtekintendő, hol is végződik az egyik ország, s hol kezdődik a másik. Ilyenféle érdeklődés ébred bennem; lássak egyszer időbeli határt. Történelmi területek közti korlátot, illetve átvivő utat.
Azt a választ kapom, hogy azon a végzetes korláton a magyar nép 1919. augusztus 1-én lépett át a fasizmus útjára.
Illetve hát július valamelyik utolsó napján. A hírhedt fehérterror jelentkezésekor.
Vitatársam tüzetesebb időpontot nem tud mondani népünk e lépéstevésének rögzítésére.
Én azonban tudok.
Délután négy óra volt. Szemtanúja lehettem ugyanis. Sőt részese lehettem magának e „lépésnek”. Jól emlékszem rá, tizenhat éves voltam. Az ifjú elme híven magára vési az ilyen képeket. A jelenet ma is előttem van – mondom.
A szolnoki híd Abony felé eső árterében rendeződött a magyar Vörös Hadsereg két szétvert százada. Azzal a céllal, hogy bármiként is, de visszatör Szolnokra. Amonnan, noha már reggel óta az ellenség kezén volt, sortüzek ropogtak.
A hadifoglyokat végezték ki. A katonák barátait.
Ez a Szolnokra menekült katonákat és az ottani vörösőrséget is harcra – „tüzelte”? –: keserítette, dühítette. Az ilyen nem kis harci erő.
Ekkor azonban ellenséges dzsidásezred gyors közeledését jelezték futva érkező gyalogos oldalozó hátvédek. Ugyanakkor a tüzérség – állítólag francia – lőni kezdte a hidat. Aztán a várost.
Bennünket.
Az ütközet, ez az utolsó is, végleg elveszett.
S ha akkor nem jönnek a porfellegből a dzsidások és a viharfelhőkből a gránátok? Ha mégis megfordul a hadiszerencse?
Akkor a magyar nép nem lesz fasiszta. Nyilvánvaló.
Az a gyászos fordulat volt tehát egyben az a történelmi fordulat is, amelyen át Magyarország lépett? Mi léptünk?
A sebesülten menekülők, a tizedelés elől futók?
Okfejtésemet itt most San Franciscóban csak egy francia honorálja – kesernyés nevetéssel.
Korán. Mert befejezésül, igen higgadtan, még azt mondom a gyengébbek, az egészen gyengék kedvéért:
– Magyarország akkor nem lépett, nem léphetett semmiféle útra. Lökték, taszították. Ha népellenes hatalmak megfosztanak akaratától egy népet, akkor nem az a nép a népellenes – a fasiszta vagy prefasiszta –, hanem a megfosztói.