Szerelem szabadon

Zuhog az eső. Az érdeklődők – az árukeresők – esernyők alatt, vízcsíkozta gumiköpenyben, fejükre vont matrózcsuklyában lépdelnek kirakattól kirakathoz. Jómagam is köztük haladok, s szemlélődöm hitvesem és hajadon lányom társaságában. Vezetőnk kitűnő: a helybeli egyetem francia költészettanára. Aki napközben tanít – azaz, vezet be addig homályos ismeretekbe –, az éjszaka is, minden területen jó útimarsall.

A prostituáltak szépek: először is fiatalok. Közelebbről megnézve őket, legtöbbjük hófehér kereveten ül, szelíd galambként, törökülésben. Mások arasznyi bolyhú szőnyegen hevernek; ezek, mint az édesen lapuló nyuszik és cicák. Vannak nyújtózva lépegetők: cirkuszi tigrisek; lebegők: akváriumi aranyhalak; hajladozók: rejtelmes, tán húsevő virágok. A kirakat üvegén olyanformán csorog le az eső, mint ifjúkoromban a virágkereskedések kirakati üvegein volt divat; azt lehetne hinni, hogy bent örökös tavasz permetez.

Az áru változatos, gondos figyelemmel az igényre, ami itt – ki nem fedezné föl azonnal? – voltaképpen álom: hónapok hosszán érlelődött vágyálom! Naponta tíz-tizenöt óceánjáró is ideönti a legénységét. A kirakatok kínálta arcok, azaz testek közt bőven akad sáfránysárga, csokoládébarna, szurokfekete. Van, állítólag, indián, s volt eszkimó is.

Éppoly gazdag a változat az áru bőr alatti részén: a lelkületet illetően. Ezt itt is a szem fejezi ki: a lélek táplálta pillantás. Az áru jelentős hányada merengve, célpont nélkül szegzi előre – sose felénk – a tekintetét. Várja a távolból az eljövendőt, igen, az Igazit! De van, aki szorgalmasan köt. S aki olvas, mégpedig jót; karszéke mellett – mert sok a karszékben ülő – az odakészített művek szerzői: Lagerlöf, Verlaine, sőt Thomas Mann, ha jól látom. Van, aki fekete kötésű vaskos könyvet lapoz, a Bibliát, magdolnai arccal. Ez a hajadon itt foltoz – csak nem tengerészzubbonyt? Amaz, hű hitvesként, rokkát hajt. Szív, mit kívánhatsz még? Amaz, tiszta arcát ezúttal felénk fordítva, elszunnyadt az állhatatos várakozás alatt, hitvesi hálófőkötőjében, csipkés vánkoson.

A kirakatok tárgyi berendezése ízlés szerinti, de mindig gazdag. Semmi hasonlóságuk nincs a bútorkereskedések kriptahideg kirakataival. Azok berendezési tárgyaiból – épp azért, mert vadonatújak – jobban hiányzik az élet, mint a csontvázakból. E szobák itt életben vannak, azaz működésben; melegen, meghitten, csinosan.

Leginkább a budoárok és a nagypolgári hálószobák hangulatát vegyítik. Parasztkuckót, proletár albérletet egy sem idéz. A lélek a tengereken nem ilyenekhez óhajt. E szobakirakatok valódilag is lakott helyiségek. Látni – vagy csak nézni – lehet, hogy amiként sok helyt a bolt mögött a boltos lakása, ezek mögött is – amiként megtudjuk szíves kalauzunktól – konyha, kamra, fürdőszoba, ebédlő van. Azaz, ezek az élőhúsboltok is csak egyik helyiségét alkotják a prostituáltak által bérelt vagy birtokolt igazi otthonoknak.

Az ország a tisztaságról, különösen üzleteinek, még különösebben élelmiszerüzleteinek tisztaságáról híres. Ezek közt is elsősorban a romlandó áruk, a hús-, hal- és tejüzleteknek a tisztaságáról. Ezekével vetekszenek, tán nem is öntudatlan befolyásra, ezek a – hogy így mondjuk – nőhúskereskedések.

Nem kell lélektani fejezetet nyitni avégett, hogy a tisztaságnak épp e helyen való fokozott tündöklése miért hat serkentően a gondolatok tisztázására is különösképpen. Korunk úgynevezett – vagyis látszólagos – ellentmondásainak dolgában. Mert az ellentmondás – a tisztaság túlhangsúlyozása egy úgynevezett tisztátalan (hogy ne írjuk: szennyes) helyzetben – itt is csak látszólagos? Az. Világunk az eldologiasodás felé halad – ki tagadná, bár helytelenítve is? Eldologiasodás, elárusodás, elüzletesedés: mindezek egy irányvonal állomásai.

Ezen a vonalon nézve előre, kit nem foghatna el mármost az a kétely, hogy a legocsmányabbnak (a lélektelen üzletnek) e legtisztább (legkövetkezetesebb) bemutatásával ez a városrész előre vajon nem épp tán a jövő felé futott-e. Átvetett hídfő, egy annyit fürkészett másik parton, ragyogó erőd. Hogy jó vagy rossz erő szolgálatában-e, ez már morális és nem ontológiai kérdés – ezt tisztázzuk az első lépések után peripatetikus eszmecserénkben a modern gondolkodású tanár úrral; aki egyben kitűnő – modern – költő is.

Bár a kiindulópont morálisnak látszik, kétségtelen.

Az eldologiasodás első tüneteit civilizációnk a szerelem területén észlelte és vette számba; akkor még izgatott tiltakozással. Hogy a hölgy előnyben részesíti-e a foghíjas, gazdag öreget a friss mosolyú szegény lovaggal szemben: ezért már a Roman de la Rose rímei haragot és gúnyt csattintanak össze. Az irodalom szemlélete azóta megcsitult. Az olvasó kéje ma a tárgyilagosság.

Zuhog az eső. Ennek ellenére – vagy tán épp ezért – tündérligetben járunk; tiszta helyzetek tündöklő franciakertjében.

Semmi sem egészíti ki oly gazdagon egymást, mint a vad villanyfény és a vad zápor. Minden vízcseppnek, milliárdszám is, külön hullócsillag sorsa van: külön zuhan, külön robban az amúgy is fényes utcakövön.

A kirakatok közt nyüzsgő tömeg e bibliai tűzesőben ázik fagyosra; és kap ettől még külön ösztönzést is.

Hogy a prostituáltak itt nem esőben ácsorognak, és nem bőrig ázottan szedik föl párjukat, mint hajótörött a hajótöröttet, hanem vastag táblaüveg mögött, vánkosok és hangulatlámpák fényében, s könnyedebb öltözetük tanúsága szerint nyilván kellemesen fűtött szirénbarlangban várnak rájuk: ez ugyancsak jótékonyan hathat a tengerről érkezőkre.

Minden kirakat egy-egy ragyogóra törölt pohár. Töltsünk hát tiszta vizet eszméink poharába is! Ha lábunk és gondolatunk már e területre hozott bennünket.

Kis társaságunk szerfölött alkalmas, hogy néhány tömör mondat esőgyorsította cseréjével ősi helyükre tegye az új fogalmakat is. Feleségem ösztöne és életelve az ugyan, hogy egy sors: egy férfi, s tükörgondolatként egy élet: egy nő; ám pszichológiát ad elő egyetemi fokon, mélylélektant is, megértése tehát saját sorsán kívül korlátlan. Kiskorú leányunk föltevésem szerint előtte van a szerelem testi élményének; e körülmény, mint tudjuk, a nemek viszonyának elveiben a nőket, diáklány korukban, félelmesen szabadgondolkodásúakká tudja tenni. Avatott kalauzunk – a kitűnő költő – eszméinek határa e téren ott van, ahol Bretonéi az Amour fou-ban. Szerénységem eszméi pedig ott, ahol Éluard-éi. Hogy is sétálna hát itt – a kérdés és felelet milyen lépésrakásával – Arisztotelész?

A bordélyházak betiltása világszerte: női diadal. Kettő indokolta: 1. csatornázni az ősi forrást, a férfivágyat, hogy ne szivárogjon szét holmi zsombékosban, hanem érje el frissen és termékenyítse a rá váró s számára rendelt jó szántókat. 2. Kiszabadítani a nagy kizsákmányolók karmaiból e téren is a kizsákmányoltakat. Viszont: 1. az ezresével érkező matrózok rendszerint csak egy-két napot töltenek itt; szenvedélyük így ma még bajosan csatornázható hasznosabb-távolibb, hosszabb járatú igényre. 2. a prostituáltak itt nem nagyüzem kizsákmányoltjai, hanem – amint látható – kézművesi fokon, noha a legkorszerűbb fölszereléssel, kiskereskedői keretben, kifogástalan áruval, saját vállalkozásukban működnek.

Maga a telep félreérthetetlenül egy nevezőn áll a világvárosi nagy áruházakkal, a kiterjedettsége és változatossága, a patikamakulátlansága és műtői világítása révén; olyan nagy áruház, méghozzá speciális – grand magasin de sexe –, amelyben az egyes osztályok valamiféle anarchista társulás versenyében vannak. Ez a soreli állam tehát nem fölülről, hanem bizonyára alulról kormányoztatik. Miért féltek vajon eleink a falansztertől? Nem azért, amiért mi, hogy egy személy zsarnoksága vezeti. Hanem, mert – szemben az érzelmekkel, vagyis az erkölccsel – a puszta – az emberietlen – „tárgyilagosság” irányítja.

Korunk azonban szintén a tárgyilagosság felé tör, mégpedig mint holmi végső kikötőbe; már agyongyötörve az érzelmek úgynevezett mély tengerétől. Világítótorony vajon számára ez a ragyogó – ugyancsak az érzelemmentesség és tárgyilagosság termésköveiből épült – városnegyed? Természetesen. A világítótornyok általában két fénnyel dolgoznak. Az egyik hív, öbölbe; a másik óv, a szikláktól.

Az egyik kirakat, illetve üzlethelyiség elé épp akkor érkeztünk, midőn a vevő ünnepi tengerészsapkáját már a fal mellett álló zongorára helyezte, s zekéjéből fél karral már kibújt. Ezenközben intézett még egy kérdést a valóban sellőszerű kiszolgálónőhöz. Elgondolkodott egy percre a sellő válaszán, karjait a zekével magasba merítve. Aztán fél karját nem ki, hanem vissza bebújtatta a zekébe, sapkájához nyúlt, és udvarias főhajtás után kiment.

Anyagiakon hiúsult meg a kapcsolat? Vagyis a vásár vetett akadályt? Föltehetően. Ez gátat vet persze a tárgyilagosságnak is, mert hisz érzelmet fakaszt; minden akadály érzelmet kelt. Ám képzeljünk el egy olyan kikötőt a tárgyilagosság hajóútján, ahol nincs ilyen érzelemfakasztó akadály, ahol nem vásáron – nem pénzen, e legdurvább, „anyag”-on – fordul meg egy-egy ilyen otthonba belépni. Ahol tehát nem anyagiakért adják magukat érzelemmentesen is a nők.

De miért csak ők, a nők? Vonjuk be egyszer kísérletül ebbe a képzelt képbe a férfiakat is. Ha mindenütt, mindenkit otthon várna! Ha mindenütt minden otthon ily nyíltan várhatna belépőt! Nyíltan: ellenszolgáltatás nélkül, tehát az árut épp áruvoltától megszabadítva!

Ez lehetetlen, ma, bárhol. De itt játékosan, mégis messzibb tekintetre csábul tőle a szem, a szellemi.

A holland otthonok áttekinthetőek. Úgy értve, hogy a járdáról is, az egymással szemközt helyezett hatalmas utcai és udvari ablakokon át, melyek mindegyikén szét van vonva a függöny. A holland ház nem titkol semmit, még a kálvinista nyílt, hangos gyónások emlékeként. Kálvinista prédikátorok hitetlen származéka, hajlok a vádra: lelketekben tán épp azért van annyi sötét s mély zug, mert hisz ki képes ma ilyen kettős ablakkal – ilyen állandó nyílt gyónással – járni e földön? Le père Calvin nous a trop demandé. De hitetlenje már az efféle hitetlenkedésnek is, visszanyelem a könnyű vádat. A formák: tárgyak; korszakom fia, becsülöm a tárgyakat; már-már az élők rovására is.

A tárgyilagosság felé haladni, azaz menekülni ezt jelenti: különválasztani és kezelni a tapinthatót és tapinthatatlant; a testet és a lelket; a tudatost és öntudatlant; a személyest és személytelent. Mindazt, amit a keresztény Európa oly alaposan összekevert. Reprenons le fil indestructible de la poésie impersonelle; „Kézbe ismét a személytelen költészet eltéphetetlen fonalát!” – mondja Lautréamont; így vallva meg, hogy a fonalat csak elvesztettük.

Mért szállt vajon a görögök szelleme oly szabadon, oly magasra? Nem kis részben nyilván azért, mert külön koszton tartották, sikeresen elválasztva a test igényeitől. Ez utóbbinak is megadták a magáét, sikeresen ugyancsak külön. Így támadt ott, akkor egy azóta sem látott egyensúly a mérleg két tányérja – a test és a szellem (a „lélek”!) közt; melyekbe az idők kezdete óta a pokol és az ég halmozza súlyait. Igazán elmúlik vajon a páros – a magántulajdoni – szerelem, melyet Jézus csak arcát elfordítva engedélyezett? A teljes lemondást mégse mervén megkövetelni a nyájtól. De mégis hátra-hátranéz ránk, konokan és feddőn!

Ezért nincs Európában szerelem bűntudat és végül tragédia nélkül.

Szeretni ma, benne van már a fogalomban, csakis szabadon lehet. De hát a kapcsolatnak már a fogalma is nem zárja-e ki épp a szabadságot? Itt vagyunk, íme, ismét korunk fő problémájánál! Nincs olyan könnyed liaison – kötelem –, amiben ne óvna már az etimológia a lier-től, a megkötéstől. Tudott dolog, a rabság intenzitása fordított arányú a rabtartók számával; ahogy a zsarnokságok intenzitása is fordított arányú alattvalóik számával. Nincs védtelenebb az egyzsarnokú népnél; nincs őrjöngőbb az egyalattvalójú zsarnoknál vagy zsarnokoknál.

Íme, ezek a görög civilizáció utáni szerelem formái. Ezzel járhat az azóta dúló testi-lelki egybeforradás; két lény egymásba való tűz-víz összeolvadása. Azért, hogy gyermekeinket fölneveljük; holmi penitenciaként, az esetek legnagyobb részében.

Innen ismét a bűntudat, pilláink zavart leeresztése, ha visszanézünk Jézus szemébe. Törvényül fogadhatjuk el ugyanis: minden testi egyesülés annál több lelki megrendüléssel jár, minél több a személyes közünk az egyesülésre kért személyhez.

Amiből viszont az következik, hogy…? Két útra, két merőben ellentétes irányba vetül a fény ebből a szándéktalan, de nem mindennapos világítótoronyból.

Az egyik irány jelző mondatai: a szerelem, igen, az az egyetlen testi szükségletünk, melyhez még egy lény kell (legalább). Ez felelősséggel jár. Jó lenne, ha nem járna azzal! Lesz rá mód valaha? Így – pénzen megváltva – a kísérlet, bármily gondolatébresztő, nem tartalmat, hanem csak formát kínál, igaz: klinikaian tisztán, de hideget; csak jobb híján, s csak különleges helyen s helyzetben alkalmazható.

A másik irány, mely kalauzként a lelket hívja változatlanul földöntúli rendhez, a Pokol és a Menny állócsillagaihoz; amely a lélek tájékozódási pontjaihoz igazodva vezet… hova is? Húsz század szépirodalma magyarázza. Beleértve e sorokat is.

Vannak pillanatok, melyekre Hollandiában is elsötétülnek az otthonok a járókelők számára… Épp a nyílt gyónás nem lehet nyílt! – érvelt, lám, okkal, az ellenreformáció.

Elsötétültek e tündér-orvosi rendelők is. Szemünkkel láthattuk, amidőn a kabát levetésben hátra s magasba emelődött kar mégiscsak befejezte a mozdulatot, s a tengerészsapka megült, ahová tétetett, a családias fogason. A kecses kiszolgáló- illetve asszisztensnő néhány mondatnyi eszmecsere után fölkelt a mély karosszékből, bevonta a függönyt, behajtotta a zsalukat.

Már eredetileg – aztán este – is sok lebocsátott redőnyű, fölrakott ablaktáblájú kirakatot láttunk. Méltán hihettük, hogy az üzlethelyiségek, illetve rendelők épp azért vannak elsötétítve, mert üzemben vannak.

Ebben azonban tévedtem.

Noha az eső másnap is esett, nem állhattam meg, hogy ne járjam be ugyanazokat az utcákat a délelőtti órákban is.

Csaknem ugyanannyi a csukott bolt és kirakat, mint tegnap. Azaz épp annyi most is a nyitott: a függönytelen, a fölhúzott redőnyű. A borús nap miatt ezekben most is villany tündökölt.

A különbség csak az, hogy ezekben nem egy-egy személlyel folyik az adás-vevés; hanem népes, nagy forgalommal. Az egyik ugyanis tejcsarnok, a másik pékség, a harmadik hússzék. A bordélynegyedben? Ezeket még némiképp idetartozónak érzi a freudi képzelet, ahogy a szőrme-, a fehérnemű- és a cipőkereskedést is; belső rímmel bár, de rímelnek valamiképp azzal, amit magasin de sexe-nek nevezhetünk. De van itt vas-, festék- és gyógynövénybolt is, trafik, varroda, postahivatal, rendőrőrs. A prostituáltak helyiségei egymást váltják a kézművesek és a kalmárok csinos – és éppoly holland-tisztaságú – üzleteivel.

A több emeletes házak itt is holland-makulátlanok. Tiszta és szép gyermekek áradnak belőlük, tiszta és szép nagyanyák felügyeletével. Aztán kijönnek az imént még sötét helyiségből az iparuknak megfelelően tiszta és szép prostituáltak. Fogadják a postás köszöntését, üdvözlik a nagyanyákat, karjukon kosárral belépnek a másfajta áruk üzleteibe. A folyamat természetességén, a puritánság e kiteljesedésén csak az idegen ámul el egy ideig.

A kontinensen együttvéve nincs annyi kálvinista, mint Magyarországon. A francia református püspökök rendre sírva fakadnak, amikor vendégprédikációs útjukon egy csomóban annyi igazhitűt pillantanak meg a temple szószékéről, mint amennyit a „kálvinista Rómá”-ban, ahogy a hajdúk fővárosát nevezik, tekintve, hogy még a hajdúk is kálvinisták.

Az egykor gályára hurcolt prédikátorok épp e városban, Debrecenben álló emlékoszlopának hosszú névsorában ott olvasható az én nevem is. Merő véletlen, semmi közöm ahhoz a hajdani paphoz, aki valaha a Földközi-tenger török gályáin húzta az evezőt, egy padon mellesleg cevennes-i hitsorsosaival. Mivel azonban – hosszú évek múlva – épp a holland testvérek pénzén váltották ki őket, valami kapcsolatot mégis érzek innen a távolból: mégiscsak hálával kellene itt körbetekintenem, nem pedig rögtön ilyen házkutató szemmel. Nem a családban vagyok. De nagyon is a családból vagyok. Nyílt gyónással, protestáns szó- és bűnkimondással fejezem ki, befejezésül, hálámat.

A katolikusok, a középkoriak, épp azért adtak s vettek oly óriási kamatot, mert nem nyíltan csinálták; mert nem vallották meg, hogy cselekszik. Tudjuk, e tény puszta vállalásával kezdődött egy új korszak; a pénzgazdálkodás, a kapitalizmus.

Miket kell vajon minekünk vállalnunk a mi új korszakunkért, amely a pénz után a „dolog” jegyében máris megvívta a maga constantini csatáját? A társadalomban, amely a gyermekáldást, az utódnevelést, a családot is eldologiasítja, mi más fűzheti vajon össze a párokat, mint a tiszta szerelem? A vegytiszta, a percenként világosság elé tartható – és így ellenőrizhető és megjavítható – érzés? Ha elfogadjuk, hogy tiszta szerelem csak szellemi és anyagi nyomás, azaz csak következmények nélkül lehetséges, már-már a kérdés nyitjánál vagyunk. Mit adnak ma e párok ilyen még salaktalan egyesülés pillanataiért? Ígéretet: jövőt. A nyílt gyónás nyelvén lelki gyötrelmet s pénzt. Aránytalanul többet ebből is, abból is, mint amit így kapnak.

S amit így kaphatnának, ha annak a pillanatnak árát esetenként kellene átadniok, azaz ígéretet, jövő elzálogosítás: a következmény bilincsei nélkül.

Nem így persze, ahogy itt most ebben a kikötőnegyedben folyik, s ezenkívül még Hamburgban, merőben a matrózok használatára. De hisz minden férfi voltaképpen tengerész, ki ne tudná Odüsszeusz óta? A prostitúció gyalázatos, mint minden megvásárolhatóság. Az eladó részéről. De ha egyszer minden vásár? És alku? Kiderült, hogy van tisztességes kamat. Álszenteskedés azt vallani, hogy az alku: a megalkuvás már önmagában gyanús. Van tisztességes alku is: a határ, ahol két érdek függetlenül találkozik, s értéket cserél.

Korunk – tiszta vásárban – készpénzzel és csekkel fizet, minden téren, mindenért. Mert mi a piszok a vegyészetben is, a filozófiában is? A dolog, ami nincsen a helyén. Ha szubjektum, ha objektum, ahogy újkori prófétánk, a szomszédos ország fia, s nekünk protestáns atyánkfia, az igazán csak általunk érthető Kierkegaard hirdette. A szűz szemében a rajongástól tündöklő pillantást is dolognak kell néznünk, hitfeleim, könyörtelen – s mégis legkönyörületesebb – reformáltak és reformálandók.