Széttekintve a Kalimegdánról

Belgrád nevében a bel nem azt jelenti, hogy szép, amiként francia barátaink, de az én tudatomban is csengett, hanem azt, hogy fehér. A várost szerbül ma is úgy hívják, ahogy mi már csak a történelemkönyveinkben: Fehérvár. Volt egy kor, amidőn Európa váraiban, de városaiban is a kő – mentesen a szénfüsttől – sokáig fehéren maradt. Székesfehérvár, Gyulafehérvár, Fehéregyháza.

Nándorfehérvár!

Távolról, a déli lapályról nézve a sziklákra épült hatalmas bástya- és kőfalsorozat itt ma is fehéren villog.

Ezt a tulajdonképpeni Fehérvárat, amelybe a mi budai várunk háromszor is beleférne, a voltaképpeni fellegvárat tehát megkülönböztetésül, török szóval Kalimegdán-nak nevezik. Évszázadokon át ez volt Európa legnagyobb erődítménye. A Duna völgyi népek legnagyobb, majd – legvégső reménye. Aztán legnagyobb siratnivalója.

Az ott a Sztambuli Kapu. Átmegyünk a fölvonóhídon, aztán át, föl magán a kapun. Minden ép, minden ma is használható volna, ha a lőfegyverek a legutóbbi helyreállítás és korszerűsítés óta is nem korszerűsödtek volna tovább. A hatalmas gyűrűben hadseregek táborozhatnának. Ahogy valaha táboroztak is.

Nem lehet szívszorítás nélkül közeledni a mellvédek falához, ahol valaha az öreg Hunyadi zörgő páncélban nyargalva, homlokát vaskesztyűs kézzel törölve buzdított és vezényelt. Ez volt tán, amott az a torony, ahonnan Dugovics lerántotta magával a mélybe a törökök zászló-, azaz hogy lófarkhordozóját.

Itt szolgált Dózsa is.

Forró napsütés van, s még mindig fölfelé kell lépdelnünk: dombon, töltésen, bástyalépcsőn, hogy majd a legfelső pontról eltekinthessünk mi is arrafelé, amerre ez az erődítményrendszer a Boszporuszig lövellte hatalmát, Konstantinápoly ellenfeleként. Ahonnan az egykori Szibinyáni Jankó úgy nézte az idehömpölygő barbár hadözönt, hogy egyik könyökével Brankovicshoz, a másikkal Kapisztránhoz szorult.

Meghökkentő kép tárul elénk. A szemhatárig alattunk ma is pusztító erő, vad ellenség hömpölyög, félelmesebben, mint az a régi. Különös jelképként ez is közös.

Itt még tart a nagy árvíz. A Duna és a Száva összefolyása valóságos óceánba borította a tájat. De mégsem tovább, mint ameddig a küzdő emberakarat – hátra-hátrahúzódva is – határt szabott neki.

Magyarország és Jugoszlávia az idei árvízveszedelmet közös erővel, példamutató együttműködéssel fékezte meg. Aki ezt közli velünk, hangsúlyával ő is aláhúzza – a példamutatásnál – azt, ami a dologban egyúttal jelkép is. Mert hisz – ugyancsak itt ér a hír – más országban voltak épp e téren csüggesztő esetek is.

Lent voltaképpen – a két óriás: a Duna és a Száva – ős ártere lett tenger.

Azaz valamikor ez volt tán az egyik legnagyobb hadászati erő. A víz, a bástyák körül.

S ha ezen is áttört az ellenség?

 

 

Akik itt együtt vagyunk, összetesszük tudásunkat – iskolai tudásunk emlékeit – arról a korról: a közös küzdelmek nagy eseményeiről.

Konstantinápoly 1453-ban esett el. Ez akkor még inkább csak szégyene és gyalázata volt a kereszténységnek – a segítség elmaradása miatt; a nagy baj akkor kezdődött, amikor az ott dolguk végzett török hadak északra szabadultak. Három év múlva Szerbia fővárosa, Szmederevo is elesik. Ez Belgrádhoz egy jó lónyargalás, keletre.

Nándorfehérvárát a török 1456-ban veszi ostrom alá. Számára igen kedvező körülmények közt. A várban alig van erre nevelt kardforgató, vagyis főúr és nemes. A pánikban ezek Szegedig futottak. Hunyadi parasztokat trombitált a várba. Megragadt fejemben a krónikás szava. De a többiek is így tanulták; „Nem volt ott egy úr, egy nemes. Csak a falusi és városi aljnép.” Kapisztrán tüzelte őket, latinul, olaszul. Követték, bár nem értették! Egymást sem értették. Zömük magyar volt, de a többi horvát, szerb, román és bolgár. Eltakarodott a török. S fölragyogott az ábránd: visszavenni – immár – Konstantinápolyt.

Annak a győzelemnek az emlékére szólnak azóta is delente a harangok a kereszténységben. Ha az a harangszó nem lett volna egyben csendítés, a nagy János, a dicső Jankó lelkéért! Még abban az évben!

Nincs tanulságosabb, mint ha szomszédos nép fiai fölmondják egymásnak egykori történelmi leckéiket. Ezek az iskolai tananyagok szoktak lenni ugyanis a sovinizmus vírustelepei: ifjú elmékbe jutva, egy életen át pusztítanak. A logika számára természetes, hogy két versengő nép közt, ami itt diadal, ott szükségszerűen bukás. A fertőzet az, hogy a sovinizmus az ilyen gócokat nem vágja föl, nem tisztítja meg, sőt – gondos ápolással – szinte állandó gyulladásban tartja.

Meglepő, milyen kevés, amin – Nándorfehérvár lőrésein könyökölve – itteni barátainkkal külön-külön hazai leckéink befolyása alatt összekaphatnánk. Igaz, van köztünk esetleges békebíróul vagy fellebbviteli igazságosztóul egy kitűnő francia. S az épp tanár is, filozófiát ad elő. S igaz, a barátságnak s az egyetértésnek olyan alapján vagyunk – hajdani, nem is olyan hajdani szürrealisták! –, amidőn már mulatságul, a jókedv fokozásául az ember keresi az ellentéteket is: hisz már azok is – mert nevetni lehet rajtuk – összekötnek!

 

 

A török benyomulása Európába a középkor legnagyobb fejlődésellenes veszedelme volt. A janicsárhad iszonyúbban pusztított, mint ott az a most elhömpölygő árvíz. Az életölő ár a magyar falvakból százötven évig, az itteniekből négyszázig nem folyt vissza. De miért nem? Illetve: hogyan is roppant bele a kereszténység gerince Szerbia (s aztán Magyarország) elbukásába?

Igen, a nagy Jankó még visszavetette, mert az emberiség átkának tekintette a török veszedelmet. Az ingadozó szerb főurak közt az ellenállás pártja győzött. Lázár despota lányát, Gyurágy Rankovics unokáját, feleségül kapja a bosnyák királyfi, Stevan Tomasevics: a két ország egyesül, magyar segítséggel: most nagy hadak gyűlnek Szmederevóba: Szendrőbe! Magyarok is. A porta – a történelem egyik legügyesebb diplomáciája – félelmes ellenhúzásokat tesz. A következő hadjáratot, az 1459-est, maga a szultán vezeti. De nagyvezérét fiatal korában Angyelkovicsnak hívták; testvéröccse Mihajló vajdának, a szerb alkudozó párt vezérének. „Testvér nem harcol testvér ellen!” Szmederevo kapui néhány lövés után kitárulnak. A szerb urak szempontja a végső pont a százéves ellenállás után. Szerbia négyszáz évre az ár alá kerül. És Magyarország? Elárulása ennek még szégyenletesebb: európai arányú volt, mint tudjuk. A gát arrafelé voltaképpen attól szakadt át – vagy szélesült oly halálosra –, hogy a szultán a franciákhoz is megtalálta az utat. Vagy a franciák hozzá. A kereszténység nevezetes hátba döfésére nyíltan ugyan csak a nagy I. Ferenc vetemedett, de tán nem puszta mendemonda, hogy már Mohácsnál az a kétszáz ágyú, amely abban a rettenetes zsák-ban szétlőtte a magyar lovasrohamot, francia mérnökök kezét dicsérte. Párizsban valóságos török divat kezdődött – a szalonokban, a színházakban. Még Molière is figuráztathatta.

 

 

Az óriási kép – a történelmi távlat – bonyolultságában világos, dermesztően. Csak egyet még, egyik hajdani magánérdeklődésem anyagából. A bosnyák műveltségnek erős ága még ekkor is az, amit mi albigens, azaz bogumil mozgalomként ismerünk. A pápai üldözés hatására ezek néha a törökökhöz húztak, velük védekeztek. Csakis rájuk vonatkozhat, föltevésem szerint, az ifjabb Tomasevics panasza a pápához: „Királyságomban erődítmények emeltetnek törökök erejével; ezek nyájaskodnak a parasztokkal, azt ígérvén nekik, hogy aki melléjük áll, szabad lesz.” A pápa koronát küldött a királynak, a kért pénz és fegyver helyett. A bosnyák király, II. István, és az ellenálló főurak csaknem kardrántás nélkül estek török kézre, 1463 tavaszán. A szultán megfojtatta őket, mind. Aztán a bogumil bosnyák pártiakat is.

A történelem ilyen világméretű átfutása után mi lehet a teendő forró délben, egy üres magaslaton, ebéd előtt? Dobjuk át utólagos bosszútevésből e bástya lángmeleg kövein ezt a szegény franciát, nejestül? Félig istenhívő – Teilhard de Chardin kiegészítéseivel, persze –, s így volna némi indok: szerintem minél hatalmasabb egy isten, annál több íziglen büntet, azaz működteti változatos címkéjű szadizmusunkat, frissen, szabadon: bűntudat nélkül. Ez azonban nem az én hitem. Egyrészt, mert az ilyen heted- vagy huszadízigleni büntetésnek úgy volna csak logikája, ha heted- és huszadíziglen visszamenően is hatna, azaz változtatna valamit a dolgokon. Másrészt azért nem, mert régóta már, ha elém került személyadatfölvevő lap olyan, amelyen „vallása?” rovat is volt, abba tollam mindannyiszor ösztönösen azt firkantotta volna: Kathár. Ez volt az albigensek, a bogumilok maguk használta neve. Ők azonban – a büszkén alázatos tiszták! – nem ismerték a megtorlást. Azonnali határozat helyett ezért egyelőre csak valami árnyékos helyet keresünk, lehetőleg paddal. És – lehetőleg más szemszögű – látnivalóval.

 

 

Innen, a lenyűgöző táj ráadásául, még egy szobrot is látunk. Óriási gránitpillér tetején áll. Innen, a padon ülők fölpillantásában, csaknem egy szinten azzal a néhány gyors lábú, vékony felhővel, amely elszalad a szeles, de így is vakítóan kék kánikulai mennybolton.

Idejövet vásároltunk egypár üdvözlésre szánt képeslapot. Ez a szobor csaknem valamennyire rá van valamiképp fényképezve. Mestrovics híres műve. A Győztes. Még az első világháború után állították föl.

Nem a Győzelem szobra tehát, a Győztesé.

A Győzelem kezébe – vagy közelébe – oda lehet illeszteni a megbékélés valami jelképét. Egy galambot.

A Győztes szobra itt, ahogy nézem, ott abban az irdatlan magasban ölyvet vagy sólymot tart a kezében; ragadozót.

Észak felé fordulva.

Szobrásztehetsége az alkotóját, Mestrovicsot a két világháború közt Európa művészi köreiben olyanféle magasságba emelte, mint a zenei a mi Bartókunkat. Erejükben népi erő is volt. Nép iránti szenvedély.

Jugoszláv barátaim megértik – s megbocsátják –, Mestrovics művészetéért már az elején igazánból – így kell mondanom – a várakozás jegyében rajongtam. Robusztus volt – s úgy még expresszionista is –, mint egy archaikus görög. Föltételesen hódít meg az a művész – még az ifjú Maillol s Picasso is –, aki úgy mai, hogy „görögös” vagy négeres vagy folklóros. Előlegezem a lépést, mellyel majd korunkba lép.

A pályát kezdő – a Kossuthért rajongó – Bartók vitézkötéses atillában – azaz hogy Zrínyiben – fényképeztette le magát. Aztán – megérezve, hogy még az a külsőség is rossz helyre sorolhatja – tapintatosan levetette: továbblépett. Nem volt olyan Duna menti nép, amelyet munkájával ne szolgált volna. Nem hiszem, hogy bármelyiknek, még akkor sem, ha abba születik bele, 1918-ban győzelmi himnuszt szerzett volna. Noha azután szolgálta csak őket igazán. Ez a szobor így benne sem a magyar érzékenységet horzsolná. Az európait. Azt is inkább az esztétikum felőli részen. Igen, voltaképpen nem is azzal akaszt meg az a szobor, hogy hogyan van fordítva, Bartók népe irányában Hunyadi és Dózsa hajdani bástyáján. Azzal, hogy hangos. Fölöslegesen, ma is. Amikor legalább azon igazán rég túl kellene lennünk.

 

 

Ki léphet kolera fertőzte vidékre? Aki be van oltva ellene. És a sovinizmus ragálytájaira? Ugyancsak a beoltott.

Ennek viszont kötelessége is a belépés, a körültekintés, az orvosló jelentés, ha rendben akar maradni a dolgoztatóival: köztük elsősoron a lelkiismeretével.

Hogy a 20. század, a kapott szörnyűségek ráadásául, illetve tetőzéséül milyen iszonyatmeglepetésül kapta a közösségi türelmetlenségnek, egy-egy kisebbség másként való kezelésének – a segregation-nak – különféle, de valamilyen formában a világ csaknem minden részén elharapódzó ragályát, ahhoz már nem sok a hozzáfűznivaló. Legfeljebb a mondat egy szavához, a meglepetéshez. Meglepő lett volna, ha Európában ebből a ragályból – olyan „kultúr”-területek belázasodása után, mint Belgium, Írország, Katalónia, Irun és Merán tájai – épp a mi ősi bacilusgazda Duna völgyünk, Balkánunk maradt volna ki. De meglepő – s ha lehet mondani: egyre meglepőbb – az is, ahogy mi erről az epidémiáról – mely, hogy csak egyet említsek, biztató föltételű irodalmi érintkezésünket végzetesen elsorvasztotta – olyanféle szemérmességgel s fegyelmezettséggel hallgatunk, mintha ezzel gátját vetnénk.

Növeljük. Nemcsak én mondom. Még négy, hozzám hasonló immunizált. Kis társaságunk minden tagja.

 

 

A múlt, a múlt! A bajok ősforrása, igen, igen, itt is az oszmán hódítás; a török!

Közös átkunk volt; szörnyűbb, hosszan tartóbb, mint a német. De az még egységesítő. Úgy is, ahogy volt.

A másikkal szemben megoszlottunk, igen. Hogy történhetett? Ezer rezzenete volt; hagyjuk. De egyet mégis; itt hallottam.

A Mein Kampf első kiadásában tíz-egynéhány agyalágyultan is tömör sor azt rögzítette le: a magyarság akadály-nép, elsöprendő. Aranykincs lett volna, hadosztályokkal fölérő erő számunkra, ha a többi kiadás is átveszi. Zilahy még most is, dühtől sápadtan teszi hozzá: valami pesti laptulajdonos társasága utazott ki, több alkalommal is, és értette meg Hitlerrel, hogy hagyja el ezt a mondatot, mert nehezíti a lelkek megnyerését; vagyis a nép elsöprését.

De hallottam még egyet, ide illik, noha csak távolról rímel az előbbivel.

Hitler már egy hete halott volt, már Keitel is aláírta a kapitulációt, amidőn – hol nem volt szabad ezt közzétenni, mégpedig a harci szellem és a hűség kívánalmára? Pavelics, a horvát Quisling tüzérséggel, motoros hadosztállyal, vezérkarral operáló hadseregében.

Meg akarták menteni Hitlert? Holtában is.

 

 

De hagyjuk ezt, ami elválaszt, illetve elválaszthatna, mert hisz elválaszthatott; azt nézzük inkább, ami összeköt, ahogy már a ninivei asszír császár cserépkönyvtárának egy agyaglapján is olvasható volt.

Ez itt furcsán hangzik. Ezen a padon ülve, ha tekintetünket a szikrázó magasból az éppúgy szikrázó lapályra fordítjuk, a zimonyi részeket látjuk. A furcsaság abban van, hogy bennünket, akik itt az elválasztottságot fölvetjük, az ég világon semmi el nem választ. Hisz még a különbözőség is kapocs: frissítő, gazdagító vitaanyag, mint például, hogy pesszimista-e vajon még az a mű is, amelyet már a pesszimizmus elviselhetetlensége fakaszt. Teszem azt, Beckett oly aprólékos, nemes gonddal kifaragott nagy jeremiádja, a „Meddig váratsz, Atyánk?” – mert igazi címe ez lehetne.

Kitűnő kalauzok s tolmácsok vártak Belgrádban, kitűnő írók. Olyanok, akiknek fejlődése, irodalomismerete s így ízlése csaknem azonos az enyémmel. Az élő világirodalomnak csaknem ugyanazokat a költőit becsüljük; még közös barátaink is vannak.

Megesik az első kézfogás, aztán egy ráadás szorítás az összefonódott tenyerekben, s megesvén a bizalom csodája, egy szakma két embere már nem is igen ismerheti meg jobban egymást személy szerint.

Ugyanakkor egyáltalában nem ismerjük egymást, lényegileg, író voltunkban.

Holott még műveket is olvastunk egymástól, s nem is hatástalanul. Vasco Popa verseinek francia gyűjteménye kitűnő; Bosquet fordította.

Olvastam mást is, franciául. A szlovén költők antológiáját most, Ljubljanában tettem a táskámba.

De a két irodalom nem ismeri egymást. A két szellemi élet sem. Így a két olvasótábor: a két értelmiség sem. A félértesülés óceánjai közöttünk.

Illetve mi úgy-ahogy még ismerjük – ismerhetjük – őket; egy-két könyvet mi már lefordítottunk. Ők a mi mennyiségünknek körülbelül a negyedét. Egy kézen meg lehet számolni, hányat, kiket. Én véletlenül eléggé – az arányt nézve érdememen fölül – köztük vagyok; ezért beszélhetek nyugodtan a dologról; ezért érzem kötelességemnek tudósítani róla, még a toll meg-megnyomásával is.

 

 

Szellemi kapcsolaton az irodalom mást ért, mint a hivatal. Hogy egy író jelenvaló egy másik országban, a hivatalnak az: egy-egy író oda (vagy ide) utaztatása, benyomása egy listába, esetleg egy könyvkirakatba: tőle képtelenség is többet várni. Shakespeare jelenvalósága vagy akár az iménti Becketté a fejekben mérhető, a hatásukban, függetlenül szinte e hatás minőségétől. Belgrádban nincs ilyen módon jelenlevő budapesti író. Nincs Prágában, Bukarestben, Varsóban, Szófiában sem. Volt valaha is? – teszem föl óvatosan a kérdést. Tudom ugyanis, hogy ennek a puszta kimondása szintén valamiféle nemzeti érzékenységet súrol. Ismerek seregestül embert, akik évszámra nem olvasnak Petőfi-verset, de zokon veszik: a londoniak sem olvassák! Menthetetlen Madách-nemismerők követelik Madách – és Arany és Berzsenyi – helyét a világirodalomban. Illetve torkolják le azt, aki ezt nyíltan – és minden sértettség nélkül, sőt bizonyos enyhe, megbocsátható ellenkárörömmel – tudatosítja. Épp csak azért, hogy – ha lehetséges – mégiscsak történjék valami. Ám ehhez is az kell – mint a nemzeti forróláz annyi más tünetének kúrálásához, hogy minden kórokozót kibontsunk, néven nevezzünk, a sebeket először is tisztítással gyógyítsuk.

Így van – hangzik több helyről is a válasz –, de most gyerünk azért ebédelni.

 

 

A kötekedő hang nem akadálya, sőt útcsinálója a vaskosabb közlendőnek. Könnyedén lehet igazán súlyosakat mondani, jó barátok közt persze, jó hangulatban.

A győztes irányzatoknak is lehet jó ellenhatásuk, tán épp a friss előretörésük folytán. A Nyugat-nak, Adyék diadalmas vállalkozásának nem kis hatása az utánajövő nemzedékre az volt, hogy nekünk nem azokkal a távoli, napnyugati népekkel és kultúrákkal kell összeismerkednünk, hanem a mellettünk élőkkel. Nem Párizs és London és Róma ízlésével és eredményével kell kapcsolatot teremtenünk, hanem Prágáéval, Bukarestével, Belgrádéval. Igaz, hogy erre is nyugaton, vagy nyugat hatása alatt eszméltünk rá, de csak annál eltökéltebben hirdettük, föllépésünk első percétől fogva.

Teljes eredménytelenséggel.

Erre már az ebédlőteremben is felém fordultak az arcok.

– Sokat fordítottam – vetemedem itt még a kérkedésre is. – De mindig valami külön buzgalom is támadt bennem, amikor, mondjuk, Nezval, Kovacsics vagy Arghezi vagy Vazov, Cosbuc, Ducsics, Andrics, Krlezsa, Bagrjana, Broniewski, Seifert, Ponican szövege feküdt előttem, vagy a Bárányká-é vagy a Korbeá-é.

És folytathatnám a sort. Már azokét, kortársaimét és a nálam fiatalabbakét, akiket mi beszéltünk rá, ismétlem: pályánk kezdete óta, mintegy nemzedéki feladatként tehát, hogy ez a végzendő, erre figyeljenek, ezt közvetítsék! A szomszédok irodalmát.

– És?

– Csinálták. Visszhangtalanul. Úgy értve, hogy a mi olvasóink ugyan fölfigyeltek rá. De odaátról nem érkezett visszhang. Nem jött ehhez hasonló – ehhez mérhető magatartás és munkálkodás.

Amit vigasztalóul kapok, az a legmeghökkentőbb.

– Nekünk erről fogalmunk sem volt.

Fél évszázad erőfeszítéséről.

S a teendő? Most?

Van bizony még lírikus felelősség is. Ha ugyan nem az a legerkölcsösebb is – a legérzékenyebbsége folytán.

Nem szoktam, nehezemre esik még tollamban érlelődő témákról élőszót ejteni. De most elég részletesen elmondom egy, annak a régebb óta forgatott tanulmánynak a gondolatmenetét, amely elég keményen ezt – egy nemzedék balekségének történetét – akarta föltárni, ugyancsak a ténytisztázás szigorú – fertőtlenítő és előbbrevivő – módszerével.

Úgy van; itt egy kinyújtott tenyér lehullt.

Annál több itt az emelődő pohár.

De költőké.