A napraforgó Franciaországban dísznövény, a szalonasztalon is, a villák előkertjében is. Szeretik; soká eltart.
Az őszirózsa előfutára. Van Gogh segített élvezni – azaz tűzte voltaképp a szívükbe – e szép virág aranybomba lángvetéseit.
Elragadtatott, egyre sűrűbb a párizsi ah-ah! a gépkocsiban, amikor a zágráb–belgrádi műút mellett megjelennek föltűnő magas szárukon az első hatalmas példányok. Előbb csak fél hold, egy hold terjedelemben. Hamarosan napraforgóerdőben járunk. Egyre gránátostermetűbb, egyre kövérebb képű tányérbélrengetegben.
Szlavónia persze, a remek szlavón földek. A Dráva–Száva ingyen csatornarendszerében.
A franciák, útitársaink, meseföldön úsznak, Tündér Ilona virágoskertjében. Nekem a nyelvem, majd az emlékezetem elevenül meg, kellemesen. Az előbbin olajos magvak hajdani jó íze szalad át, az utóbbin egy, azaz két régi szó. A Dunántúl a napraforgót tányérbélnek, de még otthoniasabban biz’ szotyolának hívják; hívták az én iskoláskoromban. A cselédnéktól, a pusztai béresasszonyoktól kunyeráltunk egy-egy marékkal. Jobbadán csak ők termelték, a kis kommenciós kertjükben. Nem díszül. Némi ráadás rágcsálnivalóul a napestig telhetetlen gyomrú – helyesbítek: telítetlen gyomrú – gyermekeiknek.
A Van Gogh-i okker lobogású őserdő, azaz a szotyolaédenkert egyik sarkán útirányító tábla: Sremska-Mitrovica. Ez már a Szerémség. A hajdani pannon Sirmium környéke. Egykor Róma Alpokon túli műveltségének tán legélőbb központja. Ma a római emlékek egyik leggazdagabb lelőhelye. Egy jól benyomott ásó paloták, templomok alapjaihoz, műveltségi kincseihez vezet. Ha oda vezet.
Belgrádban történt ekörül a tréfás, de azért mégsem egészen tréfás szómérkőzésem; már itt elmondom.
Előfordul, hogy a parasztok – az ásó és a csákány kezelői – nem örvendenek meg ezeknek a kincseknek és kultúrhistóriai épületalapoknak; főleg ha szőlőtelepítés vagy saját házuk alapjainak talajforgatásakor bukkannak rájuk. Bizony megesik, hogy a kincset visszakotorják; a történelmi alapra, szót sem ejtve róla, a maguk tervezte házat, sőt istállót húzzák föl.
Micsoda önzés, micsoda elmaradottság, korlátoltság! Jellegzetesen paraszti.
És micsoda könnyű ítéletszó! „Jellegzetesen polgári!”
Ha bejelentik a kincset, jó, ha fél évre letehetik a kapát; letehetnek a házépítésről. Mert a valószínű: ott kell hagyniok azt a – ha csak mást ne mondjunk: kedvükre való – helyet. Mehetnek arrébb. Ahol a part szakad, tán újra!
Önzők? Épp csak ők?
Ki részeltette őket eddig annyi kulturális örömben, öntudatban, hogy – máris áldozatot hozzanak érte? Máris ekkorát? Egész élettervükre kihatót? Mi többiek vajon – megtartva az arányt – másképp viselkedünk kis érdekeinknek ilyenfajta – azaz előttünk még ismeretlen – tágabb érdek által való sérelmezésekor?
Ne siessünk a megrovó szavakkal! Itt vannak ezek a szegény, illetve példásan remek napraforgók, azaz tányérbélek is. Napra forogni, fényre meredni majdnem annyi, mint kegyet keresni, szolgain, gerinctelenül. A napraforgó a magyarban úgynevezett tükörszó: csaknem minden nyelven ezt a mozdulatot, illetve magatartást – jellemet – fejezi ki. Ki varrta ezt rájuk, ki rágalmazta el őket ezzel a gyors sütetű szóval? Ezzel az elhamarkodott – városi: urbánus! – megfigyeléssel? Egyetlen napraforgó soha, sehol egy fél napig nem forgott, nem hajbókolt, nem meredt szolgaian a nap felé. Íme, itt is a bizonyság, szavaznak itt is, jobbra és balra egy egész határ, egymillió, ha ugyan nem tízmillió büszke, egyenes gerincű szotyola! Nyugatról jövünk, épp most bukik le a fény; az árnyék jó messze mind elibénk nyúlik. És ők nem arccal állnak felénk, hanem majdnemhogy háttal, vagy legfeljebb oldalt, szemük sarkából balra, a gyermekkor tájaira pislogatva. Emelt homlokkal, vagy legfeljebb az érés üdvös nehezétől csüggesztve a főt.
Vannak rejtelmes képességeink; holmi tréfás manókként laknak bennünk. A könyvkereskedésben ismeretlen versesköteteket veszünk kézbe, hazaiakat s külföldieket vegyest, s anélkül hogy beléjük pillantanánk, merőben ujjaink tapintása: illetve szimatolása nyomán sugallatot kapunk, hogy melyiket érdemes megvásárolnunk, melyiket nem. Kilépünk a pályaudvar vagy a gépkocsi ajtaján egy ismeretlen városba, annyira idegenbe, hogy nemcsak a beszédet nem értjük, de a cégtáblákat sem tudjuk végigsilabizálni, s egy pillanat alatt – egy varázslatos villámütés hatásaként – eldől, jól fogjuk-e itt érezni magunkat, vagy sem.
A baráti gépkocsi Belgrád szívében állt meg velünk, alkonyatkor, hatszáz kilométert rázván bele a csontjainkba. A gépkocsiból való kiszállás – mint tudjuk, bár fegyelmezetten nem említjük – mind a mai napig nincs föltalálva; már szerényen középtermetű ember sem tudja elvégezni olyan mély térdbók, gerincgörbítés, főhajtás: afféle megalázkodás nélkül, aminőre középkori hódoltatók kényszerítették a hódoltjaikat.
„Jól fogom érezni magam: máris jól érzem itt magam” – Belgrád közepében – a Mihály vezér utca – a Knyez Mihajlova és a Köztársaság tér, az itteni Trg Republiké sarkán –, mégis ezt a sugallatot kapja az utazó, ahogy megtört s megalázott tagjai kiegyenesítése után körültekint. Lábai tízperces megjártatása után pedig az ulica Francuszká-n és a Terazijé-n – az imént említett rejtelmes képesség birtokában ezt a sugallatot kapja: tudnék élni ebben a városban.
Ez különben az idegenek általános véleménye. Azaz tegyünk különbséget. Mint a megérkezés utáni első beszélgetésből kiderül, nem mindenféle lelkületű nép vélekedik így. Azaz vélekedhet így. A város nem mindenféle természetű népnek tárja föl, tárta föl már a múltban a lelkületét. A magyaroknak föltárja, hallom. Mindig is föltárta.
Ez meglep. A súlyos történelmi összekoccanásokra gondolok, nem is az e századbeliekre, hanem amik Kossuthnak adtak gondot, Rákóczinak, Zápolya okos ellenfeleinek! Barátaim azonban, alaposan ismerve a történelmet, kiigazítanak: a politika diktálta vagy megfogalmazta értelemnél mélyebb rokonérzésről, összetartozhatóságról beszélnek. Ezt maga Kossuth is csak dicsérve emlegethette. A világosi napokról írt lapjain „Garasinin miniszterelnök úr” mindig a legszebb jelzőket kapja, igen, emlékszem. És Klapka és Teleki László hol érezték a legmegbízhatóbbnak a szót a balkániakkal való tárgyalások során? Valaki még a két komoly néptudós, illetve földrajztudós, Herman Ottó és Cholnoky Jenő nyilván tréfás állítását is idézi a szerb–magyar vegyes házasságok eredményességéről.
Az azonmód fölpezsdülő eszmecsere közvetlenül a gépkocsiból való kilépés után folyik le, hozzáillő kávéházban, abban, ahol barátainktól szíves találkozót kaptunk; a szócsere élénkségéből arra lehet következtetni, hogy szándékosan ezért, a sürgős tisztázás végett siettünk ide hatszáz kilométer s majdnem annyi év távolságából.
Nem politikusszemmel, nem is történészével akarom a benyomásokat továbbra sem magamba bocsátani. Még csak nem is az íróéval. Hadd működtessem, ameddig lehet, azt az előbbit, a lírait, tudatunk titkos manóinak – tündéreinek! – sugdosását.
Néha küzdeni kell velük.
Félelmetes az irodalom rögzítő ereje. Nagyobb a mozdító erejénél is. Mi már nem emlékszünk rá: a köztudatban Magyarország valaha sziklás-bérces, erdős-várkastélyos ország volt. Amikor az emberek napi olvasmányként még Vörösmartyt, Kisfaludyt, Jósikát lapozták. Magyarországot még Supervielle, korunk nagy francia költője is, csupa hegységnek látja. A rengő búzatáblák, a végtelen mezők, a lónevelő síkságok magyar földjének megteremtődése (a fejekben), mondhatni, egyéni vállalkozás eredménye. Igaz, két olyan vállalkozó szövetkezett rá össze, mint Petőfi és Arany. Hazánkat – exportra főleg – ők alföldiesítették. Ugyancsak hosszú távra. A hegykedvelő Ady, a dombrajongó Babits szava e téren nyomtalan.
Itt járok Belgrád tizenöt emeletes palotasorai közt, a fények, színek, zajok és száguldások világvárosi egyvelegében, s képtelen vagyok megszabadítani agyamat annak a Belgrádnak a macskaköves sikátoraitól, szemre húzott tetejű földszintes házaitól, amelyet Kosztolányi a maga ifjúságának éveiben – első ittjártakor – oly érzékletesen leírt. Mesterien, kitörölhetetlenül. De mégiscsak a fölszínt nézve – a fölszín tarkaságát, szórakoztató-megnyugtató látszatérdekességét! Belgrád ebben a stílusremekelésben egy óriási – de elhanyagoltabb – hajdani Tabán, melynek rossz ablakú ivóiban, illetve kávéházaiban – amit itt hivatalosan is kafanának hívnak – lelkes ifjak nem verset gyúrnak, hanem bombát; nem újabb folyóiratot alapítanak, hanem még egy újabb titkos társaságot. Igaz, a haza megmentésére! Ami a néppel azonos!
Aztán nem is akarok megszabadulni ettől a hajdani képtől. Ahogy a festők a ceruzájukat emelik a szemük és az ábrázolandó táj elé, hogy az arányt megfogják, s papirosra vessék, úgy emelem én újra s újra tekintetem elé azt a régi mércét.
Nem szeretem, ha empire oszlopos, földszintes családi házak húszemeletes felhőkarcolókkal váltják egymást. Nem szeretem, ha ez a görbe a telekspekulációk állapotát jelzi. De engem mindig meghat, megmosolyogtat, ha ezzel egy-egy nép a muszklijait mutatja: nézzétek, mire vagyok képes. Ez a mozdulat, ha nem üres fitogtatás, nemcsak kíváncsiságunkat vonja magára, de egyben jókívánságainkat is. Nőj csak, erősödj; légy képes minél többre.
A felhőkarcoló, megszámolni sem tudom, hányadik emeletéről visszacsúsztatom tekintetemet a járdára, s a járdáról ugyanannak a tekintetnek csövein át mi surran be agyamba? Két napszítta arcú nő, olyan bokáig érő, bő bugyogóban, aminő az odaliszkeket díszíti a háremről festett képeken. Egy csaknem feketére cserzett férfi, barna háziszőttes csizmanadrágban, de csizma helyett bocskorban. Nem mű népviseletben vannak; járásuk, paraszti kosaraik adják az igazolást. Éppúgy nem néz utánuk senki, akár a bretonok zekéi és csipkés főkötői után a Bastille téren. Átkelnek a gépkocsik folyamáramlásán, amely ebben a napszakban ezen a helyen is megközelíti a Bastille környékit.
Az a benyomásom, hogy a belgrádiak szeme jól megszokta a tekintetnek ezt az állandó tornamutatványát, a nagyon alacsonytól a nagyon magasig. S ami még több erőnlétet kíván: a nagyon magastól a nagyon alacsonyig. Nagy dolog előreszaladni a jövőbe. De semmivel sem kisebb a jövőből hátranyúlni, s erőnk minden megfeszítésével magunkhoz segíteni a múltat. Hűnek lenni ahhoz, ami bennünket emelt.
Szeretnék Kosztolányi szellemével beszélni. Éppúgy a Family Hotel írójáéval. Óriási dolgot értenénk meg együtt. Holmi óceánjárók fényes födélzetéről nézték ők akkor, a század elején, a belgrádi kis sajkát. Az idők híres sodrában az a kis sajka volt. Én – már akkor is – egy olyanba szállok.
Mit is mondanék nekik, a „Balkán” hajdani megmosolygóinak, a jóakaratúaknak persze?
Igen, láttam egy ország első képviselőinek házát. Szerény, földszintes épület. Láttam az első egyetemféle épületét. Földszintes az is. Az akadémia? Ugyancsak.
Igen, ezek apró lépések. Egy sokat szenvedett, kifosztott és legyöngített nép kezdte velük a járást. De egy nagy útra. A saját erejéből, igen, bocskorban, de a saját természetének megfelelően; igen, nemegyszer még tájékozatlanul tán, de jó ösztönnel, a messze jutás vágyával.
A járásnak ezt az ütemét, a fejlődésnek ezeket a jó távlatait észlelem a városnak a század esztendeivel szinte együtt emelkedő épületein.
S bármily különös, ezt az ütemet érzem szinte az itt előttem haladó férfiak és nők lépésrakásában is.
Az utcán rengeteg a nép. Úgy látszik, itt még sokan ismerik egymást: föltűnően gyakran lendülnek üdvözlésre a karok, könnyedén ezek is. Itt még estente van korzózás is (akár Szófiában, Ogyesszában vagy Nagy Lajos ifjúkorának Pestjén). Nyúlánk derekak, jó vállak siklanak előre a torlódásban, friss villámú tekintetek, gyorsan fölszaladó szemöldökök lövellnek ugyancsak üdvözlést jobbra-balra.
Egy világváros, teli kisvárosiakkal, vidékiekkel? Nem. Egy nép, amely maga ütötte a székvárosát világvárossá.
A fák körül az aszfaltba foglalt vasrács, úgy nézem, a párizsi másolata. A kirakatok Bécsben is sorakozhatnának. És persze Varsóban és Bukarestben. A vendéglőből az ételszag debreceni, miskolci ismerős. Az egyik szobor, a lovas, olyan szolid, mint Kijevben; a másik – az absztrakt fémszerkezet – merészebb, mint Amszterdamban.
Az egész mégis saját talaján állóan és egységesen idevalósi.
Krúdy itt még otthonosan járna. Igaz, afféle rezervátumban. Szállásunkról, csomagjaink letétele után, visszakanyarodva a Majestic-be (mert a szállodáknak itt is ilyen koronás nevük van), háziasszonyunk abba az utcába kormányzott bennünket, melyet a városi tanács szándékosan a régi alakjában rendelt megőrizni, azon macskakövesen, kiskocsmásan, zugkávéházasan. Fölbaktatunk tehát a Chadovszka ulica folyamkaviccsal kirakott kocsijáróján. Ez itt az egykori szimbolisták és általában a szecesszió kori művészek – Ady kortársainak – találkozóhelye. Ez biz nem a New York galériája; sokkal megfelelőbb, jobb inspirációjú hely. Emelete sincs, de neve annál csalogatóbb: Vendéglő a három kalaphoz. Az enigmatikus három kalap a mi náthagyógyító kalapkúránkkal tart szójelentési rokonságot. A Három kalap-ban valamikor addig szolgálták ki a vendéget, amíg a fogasra akasztott egy kalapja helyén nem hármat látott. Benézek a homályos, a fapadlatú szűk kis helyiségbe, az egyik sejtecskébe, ahol a szerb irodalom újjászületett, s nem mosolyodok el. Illetve arra az amerikai nőre emlékezve mosolyodom el, aki Shakespeare stratfordi apróka szülőháza előtt így csodálkozott föl: Ezen a pici helyen jött világra egy olyan nagy zseni?
Petőfi zsenije még picinyebb helyen törte át a világ burkát.
Ez az arány jellemző az egész délszláv újjászületésre. Rigómező után cseresznyefa-ágyúkkal védekeztek a hegyekben. De védekeztek, a parasztok. Főuraik egy része északra futott. Főuraink. Számon a kérdés: köztudomású-e, hogy Zápolya táborában, udvarában annyi volt a Balkánról jött, hogy az ő nyelvük lett jóformán ott az, amit ma hivatalosnak mondanánk.
De miért is érzem jól magam? Mert noha idegenben vagyok, valamiféle biztonságban, otthoniasságban érzem magam. Tetszik az embereknek, nem is pusztán a mosolya; arcuk mosolyműködtető szerkezete. Az a benyomásom, hogy ezek az arcok élénken, vagyis komolyan figyelnek, de eleve készen arra, hogy mosolyogjanak; azaz helyeseljenek, szívből, ha módjuk lesz rá. Eleve van kapocs köztük.
A tekintetük is jó. Nyílt; nem lopakodó, hanem szabad röptű. Igen; jól néznek; nem ki, hanem rád.
Vagyis a mosolyán nézve ez a város okos és dolgos. Bocsánat, ez a mondat szellemi lopás. Egy francia válaszolta nekem, mikor első, lírai benyomásai felől faggattam Pestet illetően.
Nyugodtan továbbadom, azzal a figyelmeztetéssel: a lírai benyomás nem azonos a fölszínessel, a felelőtlennel.
Kezd nyitja támadni tehát, miért tudnék itt is élni, ha úgy fordult volna. Ha Belgrádban születek. Ha ugyanazt az elmét és vérmérséket ez a föld neveli.
Rengeteg arcot látok, a város minden részéből és rétegéből. Nők, férfiak, öregek, fiatalok, alacsonyak, magasak, sápadtak és egészségesen rózsásak vonulnak el előttem. A kávéház nagy ablakát ugyanis televízió képernyővé neveztem ki. Közben barátaim, új és régibb ismerőseim arcát is figyelhetem, akár rajzolhatom. S ugyanakkor egy eddig munkátlan érzékszervemmel fogom és tudatosítom magát a várost is, amelyben ülök, a népet, melynek fiaival poharat, eszmét koccintok.
Miközben öt közeli nép fiai egy távoli hatodiknak a nyelvén próbálunk amúgy is szót érteni, a pincér asztalunkra tesz két üveg bort, szemöldökemeléssel híva föl rájuk figyelmemet.
A legjobb minőségűek. Az itteni fajtákból. Címkéje mindkettőnek szerb–horvát. A legvastagabb szó azonban – a bor neve – magyarul, az egyiken ez olvasható: Ezerjó. A másikon: Cigánybáró. Ezen rajzolatban is ott van egy csábító kacsintású, hatalmas bajszú vajda, pitykés magyar dolmányban. Mintegy azt sugallva, hogy nincs veszve minden, maradt alap az egyetértésre.
Nem ezen mosolyodom el. Az üvegek terjedelmén. Asztali borospalackhoz szemünk általában hétdecishez idomult. Ezek másfél-két literesek. Bácskai méret, amitől ott a lakodalmak hajdan hét napig tartottak, nemzetiségi különbség nélkül.