Ceruzajegyzetek térden

Jelen sorok írójának nincsen gépkocsija.

Nem is óhajt. A lírikus, épp mert annyi szárnyalás csábítja, járjon gyalog, utolsóul bár.

Vagy hordozzák a barátai.

Ez történik.

Ezúttal egy francia író–színésznő házaspár jóvoltából. Hónapok óta volt esedékes megbeszélnivalónk, hosszabb terjedelmű. Nyári szabadságukat ők széltében-hosszában való csavargással töltik. A szélte Lisszabon–Tiflisz, a hossza Bergen–Casablanca. Volt már fontos ügyem, amelyet autóbuszon a Boráros tér s a Margit-híd közt beszéltem meg, oda egyeztettük a találkozót. A gyors mozgású franciák járművébe a megbeszélés végett Ljubljanában, illetve Bledben ültem be, s végleg Tihanyban szálltam ki. A randevú Fiumén, Abbázián, Zágrábon, Belgrádon, Újvidéken, Szabadkán, Szegeden, Dunaföldváron át folyt mindenképpen jó megállapodással a Balatonig; egy magyar dráma színre kerül Párizsban, a Vieux-Colombier-ban!

A házaspár fölváltva vezetett; hol a feleség, hol a férj ült hátul feleségem mellett, illetve elöl, mellettem. A váltógazdálkodás az eszmecserét is termékenyebbé teszi. Bár az óraszámra előreszegzett, fokozottan működtetett szem amúgy is működésre csábítja a nyelvet. Folyt a szó, nem is könnyű közölnivalókkal, de közben a kétoldalt elfolyó vidék is rengeteget közölt. Figyelemre méltó jelenség: nem fárasztó az agynak egyszerre a fülön át is, a szemen át is munkát kapnia. Amikor aztán az egyik csatornát pihentethette, a másik annál frissebben, pontosabban szolgált.

 

 

Móricz Zsigmond jegyzőfüzete a kikeményített kézelője volt. Ült a vonaton, álldogált a piacon, s le nem véve szemét arról, akivel beszélt, egy kis ceruzacsonkkal emlékeztető sorokat rótt a kabátja ujja alatt. Emlékezetem kézelőjén ilyen mondatokat silabizálok ki, az odakerült krikszkrakszokból, nagyrészt persze már idehaza.

 

 

„Pasa! Pasa!” – rántja vissza a pórázánál fogva egy kislány a kutyáját. A mi kutyánk Szultán volt. Ez maradt a törökökből, illetve a gyűlölésekből. Meg ez a kutyanév keltette csöndes elmosolyodás bennem. A múlt olyasféle köröttem, mint otthon.

Van egyféle épületszín; az „osztrák-sárga”. Ilyenre volt meszelve a kaposvári vármegyeháza, a fehérvári kaszárnya. De ilyen színben láttam a krakkói törvényszéket, az udinei börtönt, a pilseni kórházat. Bakanótáink, betyárdalaink ezt a színt átkozták, ettől fordultak kesergőre. Van nyomuk itt a Julian-Alpokban; itt az állomások is sárgák. Amilyen a Pasa a fülben, olyanféle értékcserén esik át a szín a szememben.

Kuruckodó környezetem engem máig ki nem kúrálhatóan a híres Össz-Monarchia ádáz megvetésére nevelt. De ugyanakkor arra is, hogy az embereknek nem szűk, hanem minél nagyobb közösségében érezzem jól magam: nagyobb terület, nagyobb pálya; több ember, több szabadság.

 

 

Láttam, hajdanában, Dél-Szerbiát. Igaz, vonatablakból. De a faeke vonat ablakából is faeke.

Szlovénia földművelése az európai szintnek is a felső részében áll.

Bámulom a szénaszárító pajtáikat. A szép díszítést, faragást sem sajnálják róluk, messze kint a mezőkön sem. Az istállóik! A csodaszám vonuló fajteheneik.

Hogy teremtődik fogaskerékforgás e közt s a délszerb s a montenegrói, a macedóniai kettes vetésforgó közt?

Ehhez persze – hogy erről képem legyen – odáig le kellene jutnom.

 

 

Meredek hegyoldalon, alpinista testtartásban – az egyik láb mélyen lenyújtva, a másiknak a térde csaknem a vállnál –, szlovén paraszt kaszál. Mintha hegymászókötéllel volna társaihoz erősítve. Azt képzelem, a szénát nyilván szálanként szedi össze. Aztán a borjút képzelem el, akinek otthon átnyújtja, mint megannyi virágszálat, kedves szavak kíséretében, egy patyolattiszta istállóban; jól nevelt főhajtást, talán kecses bókot kapva érte köszönetül. A vidék szegény. De mégis gazdag, épp a szegénység legyőzésével. Az életföltétel durva. De épp, mert úrrá lesznek rajta, az élet maga szép, csinos.

Havasok! Igen, igen. De frigidek. Ments’ isten velük élni.

 

 

Karsztok – „elkarsztosodás”, elkietlenedés, elnéptelenedés. De egy remek gépkocsiút – mostanában készült el – és a százkilométeres rohanás egyszeriben kiessé teszi, látványossá is: percenként idillikus, szőlővel befuttatott terméskő házak. A sziklaszahara oázisai a gyorsaság zsinórján: egy sorozat gyöngy.

Keresztbe metszve – főleg ily villámló tisztán – és két darabban elénk tárva minden értékes, egy bogár is, a Góbi-sivatag is. A metszet mindig szép, még a kavicsé is, a szimmetrikus ásványvonalaival. Ezzel a jó úttal kettészelt Karszt-vidék a tudatunkban máris olyan, akár egy kettészelt alma. Életműködést fed föl ez is.

Gyorsan haladunk, szemem egyre frissebben szalad a ropogó héjú, piros belű gyümölcsben.

 

 

Miután megkérdeztem egy hasznos útbaigazítást:

– S ön milyen nemzetiségű?

– Jugoszláv.

– Igen. De: szlovén még, vagy már horvát? Illetve: horváth–szerb?

– Jugoszláv.

Két ábécé – cirill és latin –, négy nagyobb anyanyelv – szerb–horvát, szlovén, albán, magyar –, hat szövetségi köztársaság, isten tudja, hány vallás. De mindezek fölött megvan a jog, hogy valaki egybefoglalóan jugoszlávnak, az állam eszmei polgárának vallja magát.

De itt egy montenegrói. Maga mondja, szerénykedő mosollyal. Oly daliás, még arcra is olyan jó formájú. Nem azt mentegetné.

Montenegró – Crno Gora – a délszlávság szíve. Azt ellenség soha be nem vette. Ott énekelnek és ott beszélnek igazán szerbül; olyanformán, ahogy magyarul Ábel a havasokban.

Ez is elég csodálkoznivaló.

De ott íratott meg a klasszikus büszkeség, a Hegyek koszorúja. Nyegos tollából, abban az időben, amikor a Toldi estéje.

Azzal egy szinten, hallom meghökkenve, rá nyomban elröstelkedve, majd megilletődve. Magyarul mondja egy nem magyar.

 

 

Sok kikötőt láttam. Fiuméé – Rijekáé – a kisebbek közé tartozik, de szemre tán a leggrandiózusabb. Pusztán azért, mert a tenger testközelben nyomul a városhoz. Az ötemeletes bérház mellett szinte kartávolságra áll egy éppolyan magas óceánjáró. Nyakam hátraszegve, csaknem hátratántorodva kell rá is fölnéznem, ahogy hajóra még sohasem néztem; ettől válik óriásira. S attól, hogy lám, hosszabb, mint egy egész házsor.

Ettől elevenedik óriásira maga a tenger is: még öt-hat ilyen kolosszus ring itt rajta.

Noha maga az öböl alig hat szélesebbnek, mint a Balaton; átlátni rajta.

Egy kicsit a történelemben járok Rijekában. Különös – milyen is? –, igen, „édes-bús” nyomással a szívem táján. Nem röstellem az érzést, hogy ezt a várost közelebb valónak érzem magamhoz, mint általában az először látott külföldi városokat. Nem riadok vissza ennek az érzésnek föltárásától, azaz szinte magam előtt is esedékes tisztázásától. Ez az érzés nemcsak mentes minden sovinizmustól, hanem épp annak az ellentétjéből táplálkozik; a népek testvériesüléséből.

Fiume, Zára, az egész dalmátföld nekem kettősen is gyermekkori meseföld. Nemcsak IV. Béla menekült oda a tatár elől. A simontornyai kántor fia is ott volt tengerész. Ő beszélt nekem először hadihajóról: ágyúról vízen! Nagybátyám uzd-borjádi kebelbarátjának öccse Polában szolgált. Hát amit az ő szavai nyomán tágult fejemben a világ!

Tudom, ezek kényes, bajosan érinthető kérdések, ezer vetületük van. De az én érzésem, itt tapasztalom, tisztaságában minden irányban egyféle fényt ad. Népem hű fiának tudom magam, s mint ilyen, nemcsak hogy egy ujjal sem kívánok ártani ennek a szép városnak, hanem fokozottabban örvendek a fejlődésnek. Úgy értem, fokozottabban, mint egy bármely jóakaratú angol vagy indiai például. Abból a múltbeli összetartozásból kifolyóan, mely tud igenis jó irányba is fordulni.

 

 

Rijeka – Fiume – igen; Opatija – Abbázia – nem. Az ízlésemnek. A kedvtelésemnek.

Egyedül állok vele. Az utcán nyüzsög a nép. A szállodák, éttermek, szórakozóhelyek zsúfoltak, nagyrészt külföldivel. A játékkaszinó is.

Előttünk az utóbbit ajánló hirdetőcédula. Minden van, ami csak Monte-Carlóban; roulette is.

A hirdetésnek van egy mondata, kövér betűs. Játékpénz – zseton – nem dinár, hanem csak bizonyos fajta valuták ellenében váltható.

Ezen mindnyájan elmosolyodunk. De aztán egy kis vita, azaz alaposabb belegondolás után, egy percre abba nem hagyva a mosolyt, szívből helyeseljük.

 

 

Semmiféle útikönyvünk nincs. De aztán váratlanul fölfedezek egyet a fejemben. Elutazásom előtt olvastam gazdag fejezeteket Miroszlav Krlezsa legutóbbi nagy munkájából. Már a címe is mostani gondolataimba vág: A fekete sas árnyékában. Ez a fekete sas a kétfejű sas, a mi történelmünknek is annyi jelzőt kapott madara. Ebben a könyvében – mint különben annyi más művében – Krlezsa a század eleji Horvátországot és Magyarországot festi le a mai fölényével s indulatával. Mi holmi kulcsregényként lapozhatjuk, annyira kézközelből beszél rólunk: Jászi és Ady, Tisza és Héderváry környezetéről. Csaknem laponként fölemlegetve a múltat, Könyves Kálmántól a szerencsétlen 67-es kiegyezés pótlékáig, a 68-as horvát–magyar kiegyezésig, ami – mert rossz csak rosszabbat szül – az előbbinél is szerencsétlenebb volt. Ebből tudom, hogy Zágráb főterét még Krlezsa ifjúkorában is Harminca térnek hívták: nyelvi másaként a mi Harmincad utcánknak.

Így közeledünk Zágráb felé.

De örömmel fedezek föl fejemben még egy hasznos tájmagyarázót, népélet-ismertetőt. Ezt még én kaptam ifjúkorom örökségeként, a világban tett csavargásaim afféle jutalomkönyveként. Mutassátok meg, hogy egy falu kaszálóján hány a másodvágású – vagyis a sarjú – boglya, s megmondom, körülbelül hány tehén tér meg esténként az előbb említett borjak mellé. És ha az országút széleit, árkait is gondosan megjárta a kasza? Számlálhassam még a hegyoldalban a frissen meszelt présházakat, s látom, hány üveg bor kerül estente vacsorához. Nézzük csak, hogyan van töltögetve ez a krumpli. Ebből bizony piacra is visznek. S az a rengeteg liba a réteken? Márton-nap után annak fele sem marad itt. Parasztporták előtt suhantunk el. Bedekkerem helyi fölvilágosításai oda voltak róva a kapubejáró sorába vagy porába a friss kocsikerék, a lópata, a csülök, a bicikligumi egyáltalában nem rejtelmes ékírásjeleivel. A parasztság itt szívósan, szemmel látható házi sikerekkel dolgozik, nyilván – ahogy a szó mondja – látástól vakulásig, saját alkalmazottjaként.

Épp a Krlezsa-kori Harminca teret kell megtalálnunk. Most Trg Republikének hívják; Köztársaság térnek.

Az első utcatáblán, amelyet tájékozódást keresve elolvasok: Ulica Katalina Zrínyi.

Egyszeriben lecsúszik a szívemről valamiféle hideg, most érzékelem. Zágráb az én kamaszolvasmányaimban is – akár Krlezsáéban – Jellasich városa volt. Főterén a sikeresen mosolygó – és sikertelenül verselő – daliás bán lovas ércalakja kivont görbe kardját Buda felé vágta a levegőbe.

A Trg Republikén semmi ércszobor.

Lebontották.

Ha helyébe majd annak az eszmének is szobrot emelnek, amely erre ösztönzést és erőt adott, első leszek az aláírók sorában, nem kis meghatottsággal.

Átsuhanunk és visszasuhanunk a városon.

Nem nagy város, de nagy erejű, s milyen pezsdítően, megkapóan. Egy központja van – egy szíve –, de az egybevetve a közép-európai városokkal – hatalmasan ver. Fényesen, frissen, zsúfolt gazdagon áramlik bele, forog benne s fut belőle a tagokba az élet, azaz a forgalom. A Köztársaság tér ez, igaz. A magas erkélyről, ahonnan nézem, a villogó, fekete hátú gépkocsik hangyavására úgy gomolyog, mint Párizsban. Igaz, kisebb helyen, s igaz, délben. Az erkély az írószövetség helyiségéé, mert itt van az is, ahol illik is lennie, a város szívében-agyában; árad hát benne is az élet.

 

 

Hiteles barokk; malterból formált gótika.

Akár nálunk.

De ez az ugyancsak megkésett, tehát már tartózkodóbb, szégyenlősebb – vagy fáradtabb – barokk itt mégis hitelesebb, tán jobb gyökérzetű.

Ahogy a Váruk is.

Mert Zágrábban is áll – itt a város közepén – egy Vár, akár Budán. Annak is az építészeti származásfájáról. Miért ízesebb, hogy ne mondjam, zamatosabb ez itt mégis? Amennyivel Szentendre a Fortuna utcánál. Nem sváb polgárok építették vagy építtették újjá (szerencsére így is), hanem a horvát középkor és reneszánsz nyomán vagy után a horvát fölvilágosultság polgárai. Itt nem volt megszakadás, nem volt félhold.

Duna persze nincs.

De az nem a mi művünk, otthon sem.

A hegy sem oly magas. Körben azok a szép budai hegyek!

Azokat se mi raktuk föl.

Budapest fő értéke, hogy jól választották ki a helyét.

A kelták. Mint Zágrábét is, Ljubljanáét és Kassáét is. Egy az örökségünk. Még hány és hány elődtől. De mit csináltunk külön-külön belőle? Vele?

Ez a kérdés.

A jövőé is.

 

 

A protokoll, kimért kézfogás után, milyen könnyű kéznyújtásra, igazi parolára ösztökéli a szívet. Épp ebédre álltunk meg Zágrábban, az írószövetség kitűnő elnökének, Krklec-nek szíves társaságában. Aki egy magyar szót tud, egy magyar város- vagy utcanevet vagy pláne kislány nevet, az itt, itt bizony elénk tárja, mosolyogva, vendégszeretete jeléül. Szerencsére, nekünk is van visszanyújtanivalónk.

Ez annál hasznosabb, mert hisz irodalmilag szinte semmit sem tudunk egymásról. Hogy másként legyen, az itt is olyan köntörfalazás, üres öntetszelgés nélküli könyörtelen szavakat kíván, mint általában. Az utolsó érdemleges irodalmi kapcsolatot a két Zrínyi teremtette. Péter lefordította Miklóst.

 

 

Az én apám mint 44-es baka Reichenbergben szolgált. A pusztai esték emlékidézései során ez az én gyermekfejemben Kaposvárnak, a 44-esek állomáshelyének testvérvárosa lett. A cseh Čapekben olvastam, ő trafikba belépve, Brassóban és Innsbruckban is otthon érezte magát mindvégig: ugyanaz a dohányszag. Németh László a Bűvös szandzsák-ban mondta el, mit jelentett az ő gyermekkorában Szilason egy nagyobb egység tagjaként kerengeni, a Duna völgyében.

A Monarchia a népek börtöne volt.

Óriási börtön, rengeteg fogollyal.

Horvátország és Magyarország, a két szomszédos cella, a közösen tűrt török veszély eltűntével – amikor össze kellett volna fonódniok – átkos viszonyba került egymással. Az új veszély ellen már nem volt jó ösztönük a szövetségre.

Ennek ellenére itt is valamiféle otthoniassági érzéssel lépdelek az utcán. A hajdani közös ellenfél, a közös szenvedés, a közös – tévedés is átalakulhat, ha másra egyelőre nem: valamiféle közös sajnálnivalóvá, az emlékezés varázsvizében, varázsitalában? Hogy Rijekát feddhetetlenül érezhettem közel a szívemhez, annak itt lelem igazolását. Zágrábot is annak érzem.

Ez a város nem Jellasich városa. Ez az ország nem azoké az uraké sem, akiket Krlezsa vitriola oly élesen éget képzeletünkbe. A múlt tele volt aljassággal. De nem igaz, hogy ebből csak aljasság az örökség.

A pusztára, ahol én nevelkedtem, nyaranta jöttek rutén idénymunkások is.

Ezeket a nép nem úgy fogadta, ahogy a hivatal urai a ruténeket kezelték.

Hanem testvérileg.

Az egyik középiskola falán, amelyet látogathattam, amikor épp nem volt sürgős mezei munka, ott függött Madarász híres festményeinek másolata is, a Zrínyi és Frangepán, a bécsújhelyi siralomházban.

Egymás kezét fogják az asztalon. Ezeket senki nem teszi ki az én népem hősei sorából.

Ezzel búcsúztam zágrábi – mindössze két óra óta ismert – barátainktól; estére, vacsorára, Belgrádban kellett lennünk.