Útravaló, idegenből

Az óceánon túli hatalmas birodalom ősz hajú, de rózsás arcú költője, aki művei utolsó előtti kötetének megajándékozásával kitüntet engem, a tengertelen, kisded nép íróját, rossz költő. Onnan tudom, mert tegnap művei legutóbbi gyűjteményének nagylelkű átnyújtásával becsült meg. A legelterjedtebb világnyelv fehér fürtű lantosa reménytelenül, a gyógyulás legkisebb jele nélkül fölösleges író. Az óriás hátterű törpe állapotát nemcsak én érzem, hanem az én népemnél még egy kisebb nép, az alig öklömnyi Izland íróküldöttje is, aki szintén most kapta meg a kartársi megbecsülés második részét. Állunk, kezünkben az ajándékkal, udvariasan mosolygunk, mindent megtennénk a tömzsi kövérségében is előzékenyen és biztatóan hajlongó szép fürtű dalnok érdekében, de nem tehetünk semmit. A környék gyönyörű, távol zene szól, de valamiféle zord egyenjogúság vastörvénye hat, kegyetlenül, dermesztően.

 

 

A nemzetközi írói találkozók célja és értelme nem az eszmék cseréje. Az érzelmeké. Gondolom, minden szakma hasonló összejövetelének elsősorban ez a föladata. Nem nagy út várna sem a csillagászatra, sem az orvostudományra, ha a csillagászok és az orvosok csak személyesen, csak ilyen országokon át való utazások révén adhatnák át tapasztalataikat, s nem az írott s nyomtatott betűk útján. Mit közölhet egy sebész egy sebésszel, egy jó ebéd és egy kellemes kirándulás közt? Egy-két műfogást; hogy örvend a társaságának; főleg, ha hírből már amúgy is ismerte.

Az effajta művészi és tudósi találkozó tehát merőben aszerint mondható sikerültnek, azaz eredményesnek, hogy résztvevői milyen melegséggel ráztak kezet, hogyan érezték magukat egymás társaságában, nem is annyira az előadóteremben, mint inkább a folyosón, a ház előtt, az esti kiskocsmában.

És a vendéglátó városban. Az országban, mely a találkozásra alkalmat és lehetőséget adott.

 

 

A bledi Pen-találkozó, így tekintve, kitűnően sikerült. Ismerjük a kézadásnak azt a formáját, amidőn nem tenyér érint tenyeret, hanem a szembekerülők mindkét kézzel kölcsönösen egymás könyökét fogják és szorítgatják, afféle előölelésként, és csak nézik egymást, könnyüket pillogtatva. Az olasz Silone s a Duna menti író találkozása így kezdődött. Évtizedekig tudtak egymásról, aggódtak egymásért, s végre személyükben is megismerték egymást. S felében sem voltak ennek az oly régóta esedékes ráadás ismerkedésnek, amidőn mindkettejüknek szinte mozdulatról mozdulatra meg kellett ismételniök az egészet a hirtelen odakanyarodó horvát Krlezsá-val.

A kifejezés úgynevezett mestereire, a szó iparosaira fokozottan hatnak azok a jelenetek, amikor elakad a nyelven a szó, megbénul a kifejezés. Milyen közel volt ez a három ember ahhoz, hogy egy úton járjon harminc év előtt. Mennyi magyaráznivalója volt ezelőtt húsz éve, tíz éve. Mennyire érteni vélik ma egymást szavak nélkül is. Azaz, mennyi közlendőjük van a részletekről, a problémák okos újramérlegeléséről, a kézzel tapintandó jövőről.

Merő véletlen volt, hogy a jelenet épp a kongresszus tanácskozóhelyének épülete előtt játszódott le. Véletlen volt az is, hogy épp akkor, amikor fönt a széles-magas lépcsősor előterében az épület ajtai megnyíltak, s az öt világrészből való írósereg – föllélegezve a reggel óta tartó tanácskozás után – áradni kezdett, hunyorogva és mosolyogva, a déli napfénybe.

De az nem volt persze véletlen, hogy a lépcsőn leáradók közül kik siettek oda az előbbiekhez, kik ismételték meg azokkal, majd egymás közt az üdvözlésnek azt a kézfogásnál több, ölelésnél kevesebb módját. A lépcső lelátója kiváló szelektáló alkalmatossággá vált. Az előbbi kis mag örvendetesen tágult, kerekült. Úgy érződött, hogy az esős napok után hirtelen kitört, de még mindig felhők verte nap „nem csupán ott, a havas csúcsok fölött tartósítja uralmát, hanem a szívek fölött is”. Amiként azt, a szemét ernyőző francia, Follain elmondta a hunyorgó szerb Popá-nak, megkérve őt, közölje ezt az ugyancsak odalépő orosz Szurkov-val is – ő érti a nyelvét.

 

 

Úgy fordult, hogy jó ideje külföldi utaim nem a saját szándékomból esnek, s így nem is az én költségemen. Nem is a magyar népéén; külföldi íróegyesületekén és művelődési szervezetein. Parasztköltő eszményem, az északskót Burns szülőhelyét őfelsége, az Egyesült Királyságok uralkodónője szíves bőkezűségéből járhattam be, igen nagy tanulsággal; Rousseau-ét – másik népi eszményképemét – Genf városának közerszényéből. Mindez azt a különös benyomást kelti bennem, hogy a világ alapjában vendégszerető, kaput nyit, asztalt terít. Ilyet érzek most is, Jugoszláviában. Kettősen is vendég vagyok, ráadásul feleségemmel. Noha ezzel a jugoszláviai szíveslátással a Pen Klub londoni vezetősége tüntetett ki (Szlovéniában tartja évi kerekasztal tanácskozását), akit eddig idevalósit is láttam, az mind a mintaházigazda mosolyával nyújtja jobbját kézfogásra, balját pedig szinte kivétel nélkül a vállamhoz. Szlovén, szerb, horvát, macedón, montenegrói (én még így mondom) „isten hoztá”-val üdvözölnek, sőt magyarral, de egyforma melegséggel.

Hízelgek magunknak azzal, hogy meggyőződésem szerint ez nem személyemnek szól. Krlezsa jobban beszél franciául, mint én. Az elmúlt húsz évben ahányszor találkoztunk Pesten is, Tihanyban is, ez volt köztünk a közvetítő nyelv. Meghat tapintata és nyilván tudatos udvariassága, ahogy itt, a saját hazájában velem most csakis magyarul beszél, nagyobb – más nyelvű – társaságban is. Mosolyog, láthatóan kettősen győz, ha a vitában egy-egy érvét kedves költőjének, Adynak nyelvén, már-már Adynak szófűzéseivel vághatja ki.

 

 

„Nagyobb-e, vagy kisebb-e vajon az irodalom fontossága ma, mint azelőtt? Növekedett-e, vagy csökkent-e az író szerepe a társadalomban?”

Semmi sem könnyebb – kényelmesebb –, mint egy-egy ilyen kérdést vitára bocsátani. De öt-hat kérdés már a kérdőt is jellemzi. Csaknem kötelezi is. Tíz kérdést jó összefüggésben föltenni – már valamiféle választ is rejt magában.

Az első nap kérdései még ezek voltak:

„Vajon az írótól várható-e még mindig, hogy meghatározza és megfogalmazza annak a társadalomnak a képét, amelyben él? Nem háramlott-e vajon ez a föladat közben másokra?”

És ha nem:

„Miképp tud hatni manapság az író a társadalomra? Kötelessége-e vajon, hogy a korszak »valóságát« tükrözze? S ha nem teszi, elszigetelődik vajon szükségszerűen?”

Ezekre a kérdésekre külön-külön lehet vállvonással, lehet igennel-nemmel és lehet vaskos kötetnyi tanulmánnyal válaszolni. Külön-külön annyira általánosak, közhelyszerűek már. Összeállítóinak észjárásához nyitó mondatomban mégis őszintén gratuláltam, amidőn elkerülhetetlenné vált, hogy a vita résztvevőjeként ne lépjek magam is a hatalmas emelvényre, illetve annak sarkában a több nyelvű hangközvetítőkkel fölszerelt szószékre. Az agyonhasznált szólamok összefűzésében – új kontextusában – már akkor föl lehetett födözni nem kis képességű éleslátást és – ahhoz képest, hogy hol fogalmazódnak – helyzetismeretet. Egy méter puszta madzaggal nem fogok halat. De ugyanolyan anyagú ezer méterből olyan remek hálót kötök, hogy vele – jól elhelyezve, keresztben – egy patak halállományát kiszedem.

A vita anyagául adott gondolatok az összeszerkesztésükkel váltak korszerűvé, tehát még eredetivé is. S ugyanakkor nemcsak közérthetővé, hanem közössé. Keletiek és nyugatiak, feketék és fehérek, hívők és hitetlenek szólhattak hozzá tapasztalatot nyújtva, szenvedélyt csiholva, vagyis hasznosan. Mindez persze a nagy hálókivonás után, az eleve megírt nagyobb előadások, a fölszólalások, a szűkebb-tágabb értekezletek több napig tartó lezajlásával vált áttekinthetővé, hátratekintve. S még inkább, már hetek távlatából visszagondolva rá, idehaza.

 

 

„Föltéve, hogy meg lehet határozni a közönség ízlését, az irodalom vajon képes-e és köteles-e – hasonulni ehhez? Mi az útja a tömegekhez? Ellentétes az ízlésük vajon, vagy egybehangzó? A szabad idő növekedése, a szórakozási alkalmak sokasodása mit hoz az írónak, illetve az íróra, s persze az irodalomra?”

„Melyek az irodalom mai eszközei a társadalom hatékony elemzésére és jellemzésére? Miben különböznek ezek a múltbeliektől?”

Az igazi vita, a szellemnek a csontot tapintó, az izmot feszítő küzdelme – mert annak is van ilyen – nem a nagy előadóteremben folyt, nem is az ötletesen megszervezett kerekasztal megbeszéléseken. Hanem, mint mondtam, az utcán vagy a tóparton sétálva, leginkább afféle hirtelen kitört páros küzdelemben, vagy olyanfajta cigarettaszünet alatt kerekedett kis zsinatokban, aminővé azt a Silone–Krlezsa kezdte találkozást is a véletlen tágította. A továbbiakban fölvetett kérdések közül engem leginkább a következők bizseregtettek még közbeszólásra, a szűkebb eszmecserékben persze.

„Van-e lényegbevágó különbség a gazdaságilag igen fejlett és fejletlen országok irodalma közt?”

Szívbe szúró kérdés. Írói szívbe szúró.

„És a világnyelvű országok irodalma közt és azoknak az országoknak az irodalma közt, amelyek nyelve szűk területű?” Az eredeti szöveg nem szűk területűt mond, hanem brutálisan locale-t; lokálist.

Még egy szúrás.

Aztán, utolsóul, egy ennél is mélyebb:

„Meg lehet-e egyáltalán  érteni  egy idegen irodalmat? Olyat, amelynek nem ismerjük a szövevényét, a hátterét, a »visszá«-ját? Elfogadható tolmácsolás vajon, egyenlő értékű közvetítés vajon a – fordítás?”

Nem.

Igen; mégis.

Miért?

Kötetet írhatnánk mindkettő megindokolására, de persze csakis újat, mait. Mert hisz könyvtárnyit olvashatunk mindkettőről.

Hasznos szellemi tápláléknak, különösmód, azt nevezzük, ami ugyancsak kiforgat bennünket, ami nem hagy aludni, amibe valósággal belesoványodunk. Ilyenféle elemózsiával távoztam Bledből, jó hangulatban, reménnyel. Mert olyanok társaságában s olyanok felé, akiket szintén ilyen mélyreható kérdések érintenek: pihenésül, itt viszontlátott íróbarátaim jóvoltából, bejárhattam fél Jugoszláviát. Nemrégiben jártam Csehszlovákiában, kaptam képet Romániáról. Már csak az összevetés szempontjából is tanulságosnak véltem megismerni az itteni magyar nyelvűek viszonyait.